39. Fejezet

  Helló helló :D Nos, egy pár közölni valóm lenne először is. Ugye a tanév végeztével a monoton napoknak vége, így mindenkinek egyébként jó vakációt kívánok! (nekem most volt az évzáróm :D )
 Két hírem lenne... Egy jó és egy kevésbé jó... Az elő, az hogy mivel tombol a nyári szünet és a vele járó szabadság, így temérdek időm van írni, ezért az elkövetkezendő lehet, hogy a fejezetek sűrűbben jönnek. A második, szomorú hír pedig, Angel és Harry kalandjának nemsokára vége lesz. Már pár fejezet van hátra az Epilógusig, amivel lezárom ezen blogot. Esetleg még "poszthumusz" írások lehetnek, külön részek bonyolítása, esetleg visszatekintés szereplők életére. Aki akarja, egy blog-végi történet tisztázás keretein belül pár nem tiszta kérdésre válaszolok, vagy akár bármire is. 
  Illő lenne vidivel zárni a blogot, de mivel én olyant nem tudok sajna gyártani, vágni , stb, így marad az egyszerű írás, és a könnyek, melyek ezen hosszadalmas ciklus lezárásával fog járni. Már most összeszorul a szívem, hogy nemsokára vége... :(  Nos, addig is jó olvasást drágaságaim :D :")




/Angel szemszöge/

 Minden ismerősi köröm most a gyász színeibe öltözve kezdi minden napjait. Én is fekete ruhát öltöttem, elvesztett felem tiszteletére. Folyamatosan rajtam van a nyakék, melyet Sebtől kaptam.
 Nehezen eszem , alszok vagy csinálok akármit is. Nem igen szólok senkihez sem, talán csak Zoehoz és Harryhez, meg néha , ha Anne átjön. Megismerkedtem Hydennel jobban, és ha tüzetesebben megnézem, igen csak hajaz egymásra a két testvér. Egyedül annyi a különbség, hogy a kisebbik apja barna szemeit örökölte. Nagyon aranyosak, és minden erejükkel azon vannak, hogy a bút hamar elfelejtsük. De tudom Zoe kipirult szemeiből vagy Annéből, ők is ugyan úgy könnyeket hullajtanak néha az elvesztettért. Mindenkin érződik a sötét űr most.
 Elmondtuk Harryvel a mi történetünk is a családnak, és Zoenak részletesebben. Nem bánkódtak, hogy egymásra találtunk. Egyedül a göndörkének az apja tartózkodik egy picit, de csak fia vadász múltja miatt. Már a család legtartózkodóbb tagja is enyhül. Őt is megrázta az estet, hisz most egy közeli hozzátartozó lépett ki az élők sorából. Talán pont ez az ami össze hozta ezen társaság legkülönbözőbb tagjait.
 Ébredésem után nem sokkal át jött egy Freddie nevezetű öreg ember, akit már Anne kábaságom alatt is említett. Állítólag ő is egy jó barát és egy cinkos, de furcsa alak volt. Nem itt élt, igazából nem tudni honnan jött. A Városnak szokott drótokat leadni, hol vannak a Vadászok. Érdekes egy figura. Észrevehetően méregetett minket, ahogy meglátott az ágyon egymás ölelő kajaiban aludni - mesélte Zoe - és miután felkeltünk és beszélgettünk vele, még érdekesebb lett. Valamiért egy régi , ismerős csillogást láttam szemeiben. Nem vissza taszított, vagy azt mondta, hogy veszélyes, pont hogy nem. Olyan érzésem volt, hogy ismerem. De egyáltalán nem ugrott be sehonnan se az arca. Még vízióimban sem láttam... furcsa.
 Annyit mondott, el kell tűnnünk. És hogy ő figyelmeztetett.  Nem értettük, Harryvel össze néztünk, de hát ő egy öreg ember, lehet azért hívták át, mert jó barát volt, és látni szeretett volna minket. Ki tudja?
 Ezután csend, gyászos lepel terült ránk az órákra és a napokra.
 Új életet szerettem volna kezdeni, de akaratlanul is eszembe jutottak azok akiket már oly régen hátam mögött hagytam. Fájt, hogy barátaimtól, a jó öreg Made Shireből , még csak el sem tudtam köszönni. Lehet már nem is élnek ott.
 El sem tudom képzelni micsoda aggódás volt Ginán, Benjin vagy Zacken. Mindig is féltettek, hisz kalandor voltam, imádtam a kisebb csínyeket. Annyit bolondoztunk, és viccelődtünk. És egyik napról a másikra eltűntem az akkor még veszélyesnek titulált emberrel a Gregory-házból. De nem mehetek vissza... Egyrészt 5 nap múlva veszünk búcsút örökre Tőle, másrészt , nem tudom mit szólnának.
- Min gondolkodsz Ang?- kérdezte Harry, majd le ült elém, egy csésze teával. Reggel lévén előttem is volt egy, de kihűt. Nem tudtam meginni. Napok óta nem tudtam enni rendesen, a folyadék is alig csúszott le torkomon. Csak körmeim tudtam rágcsálni , és emészteni magam a gyászban.
- Made Shiren. A barátaimon. Mi lehet most velük? Csak úgy eltűntem közel másfél éve. Még csak egy "sziát" sem tudtam búcsúzóul hagyni... - keseregtem, és bögrém köré fontam ujjaim. Végül bele kortyoltam langyos italomba. Talán egy picit még is jól esett.
- Oh ... - gondolkodott el, majd felcsillant a szeme, ahogy valami végig rohant fejében. - És ha kiruccannánk? Egy kicsit ki kell mozdulnunk ebből a helyzetből, mert nyomasztanak csak az emlékek és a légkör Angel! Mit szólnál? - kérdezte. Szemeiben valami vágy csillant. Leesett állal néztem, és nem akartam hinni a füleimnek. Elgondolkodtam az ajánlatán. Remek lenne, igaza van, de nem lehet. Hisz egész Nagy Britannia minket keres!
- Harry ... Igazad van, de akkor sem lehet. Veszélyes! Körözés van felettünk valószínűleg, és így is kockázatos minden lépésünk. - szomorodtam el, és ujjaim a fehér porcelán peremén járattam végtelen körökben.
- Igen, de nem élhetünk örökre bezárva egy dohos városba, rettegve hogy rátönkretehetnek odafent! Így is fent áll az a kockázat is, egyszer megtalálják a várost. Ha felfedezik , pedig mi leszünk az elsők akiket keresnek! Nem mindegy akkor? - csattant fel , jogosan.
- Pont most? Meg szeretném várni míg minden lenyugszik, elrendeződik. 5 nap múlva temetés. Nincs lelki erőm, Harry! - szinte motyogtam magam elé, és könnyeket tartóztattam vissza. Minden bizonnyal még karikáim is mélyebbek lettek szemeim körül, ahogy a fáradtság csak telepszik rám az álmatlan éjszakák alatt.
- Éppen ezért kell menni. Megfojt ez a hely téged! Mindenki közben teszi a dolgát, és felejteni próbál, de mi? Mit kéne tennünk? Nem ülhetünk ebben a feketeségben örökre! - mondta, majd közel lépett. Kezeibe fogta arcom, és lecsókolta szomorúságom ajkaimról. - Kérlek Angel, ha más nem, pár nap a Gregory- házban, messziről szemlélve a régi utcákat.- hajolt füleimhez, és forrón lehelt belé -  Hmm... Éjjel kimenni a tóhoz, meztelenül megmártózni a hűs vízben... - suttogta, és kezeit végig vezette csípőmön - Mókázni úszás közben, egymáshoz préselődni, hogy a kihűlt bőrünk felhevüljön egymástól... - húzta csípőm még közelebb magához. Elnyíltak ajkaim, és élesen szívtam a levegőt be. Szokatlan volt még, hogy együtt vagyunk, és hogy így viselkedik. De tetszett. -  Majd kimenni a partra , a selymes fűben és a csillagok alatt ...
- Fejezd be Harry! - kuncogtam fel. Ő is halkan nevetett a fülembe, miközben ajkaival cirógatta a fülcimpám. Napok óta az első jele volt annak a picike valaminek, ami jelentette a kedvet.
- Gondolj bele, pár nap kikapcsolódás, segít feldolgozni, majd elköszönünk és elmegyünk innen örökre. - suttogta, és ringatni kezdett. Jólesően simogatta hátam, és ölelésében elszállt a szívemből a bánat. Nagyon jól esett minden érintése, és közelsége. Ezt vártam a hosszú kínszenvedéses hónapok alatt.
- Mi lesz Zoe-val, és a többiekkel?  - kérdeztem, de nem annyira aggódva. Valahogy akkor nem érdekelt. Csak egyedül akartam lenni, és boldognak lenni a gondok és problémák fellegétől a lehető legmesszebb. Ringatózni a béke tavacskáján, valahol a földi paradicsomban.
- Néha küldünk magunkról jelet. Lehet titokban ellátogatunk, vagy eljönnek hozzánk. Na? Mit szólsz?
- Hmm... Az jó lenne! - ábrándoztam egy idilli pillanatról, ahogy Harry családjával vidáman nevetgélünk a forró toszkán napsütésben, és kortyolgatjuk a frissítő déli gyümölcsök zamatos nedűjét, melyet a saját kertünk ajándékozott nekünk.  Gondtalanul és félelmek nélkül. - Mikor kezdjünk pakolni? - a beleélt pillanat hevében, szinte kapkodva  léptem hátra, és már is azon kattogott az agyam, hogy menjünk el örökre.
- Szerintem már ma induljunk el!- mondta, majd elengedett. - De előbb a régi házamba kell elmennem! - gondolkodott el, majd már is szedni kezdte a lábát, keresve a kabátját.
- Miért? - aggódóan csengett a kérdésem, és a szívem összeszorult, ahogy arra gondoltam, a felszínre készülünk épp most, abba az épületbe mely ezernyi pokoli és egy édes pillanatnak volt az otthona. De a mérleg akkor is a rossz fele dőlt, így utáltam a helyet.
- Ott van az összes pénzem, fegyvereim. Mind kellhet.
- Oh... Veled megyek! - azonnal pattantam én is öltözni, és a szobában össze rakni a holmijaim.
- Nem! Szó sem lehet róla! Kockázatos! - azonnal tiltakozásba kezdett, majd utamba állt.
- Két kérdés! Hogyan mész el gyalog, és hogyan hozod el a bőröndjeid, vagy mit tudom én mibe hozod azokat az izéket. - tettem csípőre kezeim, majd szemeibe néztem komolysággal. Azonnal meg tudott volna győzni bármiről, ha zöld íriszeibe tekintettem, de nem engedhettem jelen pillanatban.
  Nagyot sóhajtott, majd egy intéssel jelezte, hogy menjek, és siessek.
- Még napkelte előtt vissza kell érnünk! - közölte, majd a nappaliba ment, míg én a hálóba, ahol pakolni kezdtem szorgalmasan a pár napra szánt ruháink.

 Félve kukkantottam ki a kijáraton, mely a fenti világra nyílt. A levegő hűvös, friss, és eső illatú volt. Még csak most jöttem rá, mennyire is hiányoltam az élet szagát. London nyüzsgő világa egyfelől ezt is jelentette számomra. Akárhányszor kiléptem az igazi, esőharmatos fűbe, majd beértem a vízfoltos, betonutakra, emlékeztette velem az egy év alatt, hogy sose legyek olyan, mint Lond Angelesben élő társaim. Bár a legcsaládiasabb környék a világon talán a  Városban élők, de akkor is van bennük egy olyan félés, amit az a tudat vált ki belőlük, hogy angyalok, a vadászott nép tagjai, és Lond Angeles némi biztonságot nyújt. Én személy szerint majd hogy nem veszélyesebbnek tartom, hisz ha betör oda  a TFW, akkor ott tömeg mészárlás lesz... Ez a igazán nem elhanyagolható hátránya. Előnyei persze darabra sokkal több van. Például az, hogy szárnyaid felvállalhatod, minden igen csak jó cucc fellelhető, mely az átlag, tudatlan embernek még csak fogalma sincs róla mi lehet. Bár nem hiszem hogy a tollaink tisztításához való kellékek ne lennének ismertek egyes nagy madarakkal foglalkozók számára...
 Pár percem volt gyönyörködni az égboltban, ahogy London szeszélyes időjárásához szokatlanul tiszta és nyugodt volt. De ki tudja, perceken belül lehet beborul, és éltető eső fog hullani alá a morcos felhőkből.
 Eszembe jutott az éjszaka... Ahogy a fűben feküdtem, és az égre néztem, akkor is ily gyönyörűek voltak a csillagok által rajzolt égi képek, és a Hold teljes ragyogása. Láthattam a sokszor gomolyokkal takart londoni hajnal első sugarait, és az Esthajnal utolsó csillanásait, ahogy elhal a közeledő reggel eső fénynyalábjai között. Furcsa pillanat volt, ahogy szinte nyugodtan vártam halálom, de helyettem másnak kellett meghalnia. Sokat rágtam magam ébredésem óta, vajon ha én távozom az élők sorából, Ő még most is itt lehetne szerettei között? Mi történt volna akkor? Vagy talán akkor sem lenne másként, csak egy halottal több? Ezt már nem tudni...
- Akkor kész vagy? - szakította félbe gondolataim Harry, amint az egy árva pisztolyt gondosan elrejtette biztos helyre ruházata alatt.
- Igen... - mondtam bizonytalanul, majd megmozgattam kicsit kezeim és lábaim, hogy jobban menjen a repülés.
- Nos, akkor induljunk, mert hamar meg kell fordulni. A park szélénél szállunk fel? - kérdezte, mire bólintottam halványan. A fák közül, ahova a rejtett alagútból felértünk, a park keleti részénél lyukadtunk ki.
 Muszáj volt ezt a kijáratot használni, hisz ki tudja, a Felicity által ismert bejárat előtt van e valaki, vagy valami megfigyelő berendezés. Bár elvileg nem maradt életben egy szervezet tag sem a tisztásról, nem lehet tudni.
 Hangtalanul haladtunk előre a ligetesen elszórt fák között, míg a város hangjai fel nem erősödtek. Bár este volt, London akkor sem alszik. Bár a nyüzsgés némileg lecsendesedik, sosem fog teljes némaság telepedni erre a hatalmas poliszra.
 Beértünk a park szívéből a városba, ahol egy eldugott sikátort kerestünk, ahonnan fel tudunk repülni. Onnan percek kérdése, és ott is vagyunk. Egyedül a kockázat nagy, hogy egy figyelő meglát bennünket. Akkor el kell bújni valahol a városban, és csak reggel indulunk útnak, gyalog.
 - Ez jó lesz? - mutatott egy szűkös, de elég hosszúkás részre, mely két lakótömb között húzódott.
- Megteszi ... . motyogtam, majd lépteim befele irányítottam. Átázott és rothadó szemétszag, valami dög is lehetett itt, és rengeteg mocsok. Ablakok nem voltak a falakon, sem tűzlétra, így ez biztonságosabb terep volt.
- Állj arrébb egy picit Harry, nem akarlak megütni . - utasítottam, és felkészültem, hogy kiengedem a tollaim.
 Különös, eléggé szokatlan érzés fogott el. Valami nem stimmelt velem, úgy éreztem. Koncentrálás után, bizonytalanul végeztem el a rövid bemelegítő gyakorlatot, ami könnyebbé teszi a felszállást, és a koordinációt. Tulajdonképpen bemelegítettem.  Nagy levegőt vettem, és megfeszítettem hátam, és vártam, hogy szárnyaim előjöjjenek. De nem éreztem azt a bizsergető fájdalmat, ami jelezte ezek előjöttét. Eszembe jutott amikor Harry nappalijában ugyan ez volt... Nem fájt... Nem is éreztem. Még egyszer megpróbáltam, de semmi. Olyan mintha eltűntek volna...
- Harry, valami baj van... Nem érzem... - nyitottam ki szemeim, majd a fiúra néztem, aki úgy tekintett vissza rám, mintha valami lenne rajtam, ami nem oda illik. - Harry! - szólítottam meg, mire szemeit kémlelve futtatta végig rajtam, és csillogtak.
- Angel... - suttogta, és közelebb lépkedett. Olyan volt, mint akit valami transzba taszítottak, és nem bírta levenni rólam a szemét. - E-ez... Akad el a szava, és csak nézett.
- Harry, mi az? Valami baj van? - kérdezte, majd hátráltam. A falat éreztem..De nem a hátam mögött... Ez lehetetlen!
- Én még nem láttam ilyet!- kezeivel lassan közelített, de nem arcom vagy testem fogta meg, hanem a... Szárnyaim?!- Te egy angyal vagy... - simogatta meg tollaim, amik ezek szerint mégis kijöttek. Érzem ahogy simogat, vagy ahogy a nyirkos és hideg falhoz érnek, de furcsa még is. Mintha idegen lenne...
- Persze, hogy az vagyok, ezen nem értem miért lepődsz meg! - néztem rá érthetetlenül, mire egy ragyogó mosoly keretében, közelebb hajolt.
- Egy igazi... - suttogta, majd lágyan előre húzta pár tollam... ami... fehér volt.
 Kerek szemekkel bámultam, és megfogtam a puha csodákat, és mindkét tagom előre lendítve néztem.
- Fehér... Fehér? FEHÉR?! Fehérek a tollaim Harry! - kiáltottam fel, és ugrottam egyet, mire méterekre a lebegőbe kerültem. - Uram isten! Sokkal erősebb vagyok! Mi történet velem?
- Szerintem előjöttek a képességeid. A gyógyítás, most meg ezek. Igazi Kiválasztott vagy! - mosolygott, és nem tudott betelni velem. Csókot hintett ajkaimra, majd átölelte a derekam. - Repüljünk Angyalom! - suttogta fülembe, majd az ég felé hasítottam.
 Hamar ott voltunk a háznál, majd a fiú elő vette kulcsait, és kinyitotta az ajtót. Ridegség fogadott bennünk, de nem törődtem vele, csak monoton követtem a göndörkét, összecsukva szárnyam. A ház most eddigi nem látott szegletéhez mentünk. Azaz azért nem szemlélhettem meg, mert titkos ajtó mögött volt. A nappali egyik szekrényét könnyedén arrébb tolta a zöldszemű , ami mögött egy ajtó volt. Csodálkozó szemekkel néztem, ahogy kulccsal azt is kinyitotta, és felkattintva egy kapcsolót a helység fényben úszott.
- Kérlek ne gyere ide be... Nem szeretném ha... - mondta, de már késő volt, mert beléptem.
 A falakon különböző fegyverek és kínzóeszközök voltak, melyekkel csonkítani lehetett. Angyalokra szerelhető szárny, kéz és láb bilincsek, kések, és kampós tárgyak. A gyomrom felfordult. De ezek semmiségek voltak ahhoz képest, ami a fegyvereken kívül a szobában volt. A betonozott falakon sötét barna és fekete pöttyök és fröccsenések éktelenkedtek, a padlóval egyetemben, ahol ezek már hatalmas tócsák helyeivé álltak össze. Középen egy lefolyó volt, melyet rozsda evett. Belőle kiálltak félig lebomlott tollcsonkok és talán haj, melyeket szintén szárad vér tapasztott össze.
- H-Harry? - kérdeztem, miközben forogni akart velem a világ, a rettentő dolgoktól, melyek ebben a rejtett részében vannak a házban. Hátrálni kezdtem a kijárat felé, és a fiút kikerülve mentem ki a kínzókamrából.
- Angel, tudod hogy már régóta nem... - itt elhallgatott. A kanapéra huppantam le,és a fejem tenyerembe temettem, és térdeimen támaszkodtam.
- I-igen... De ez ... szörnyű... - motyogtam, és összefacsarodott a gyomrom az áporodott szagtól, ami abból a pokolnak egy nyúlványából jött.
- De már nem bántalak... Titeket! - utolsó szavát erősen kihangsúlyozta, mire dobbant a szívem. Minket... az egész nemzetem? 
- Senkit? - kérdeztem vissza repeső szívvel, mire bólintott, és alig érezhetően csókot lopott tőlem.
- Soha többé... - suttogta, majd felállt. - Most pedig maradj itt, gyorsan össze pakolok mindent!
- Oké. - válaszoltam , majd eltűnt a szoba ajtajában.
  Nem pillantottam többé oda. Inkább a különös , fehér neonfényben úszó szobában kémleletem a képeket, amiken egyik sem ábrázolt embert, csak nonfiguratív mintákat. Harrynek itt nem voltak emlékei, csak dísztárgyai, amikkel megpróbálta tölteni az ürességét a háznak. De ez sosem lehetne már otthonos, mert annyi rossz dolognak volt a bölcsője. Most már tudom, hogy nem csak az én történetemnek...
 Hamar kilépett 2 bőrönddel a fiú, majd hanyagul bezárta maga mögött az ajtót, majd a villanyt leoltotta és a szekrényt is vissza húzta. Felém lépkedve ismét csókkal jutalmazott, majd ment volna tovább, mikor is megállítottam.
- Ennyi? - kérdeztem félénken, mire lerakta a táskákat.
- Pár fegyvert raktam el a ruhámban, ezekben pedig... - nyitotta fel az egyiket. - Pénz...
- Te jó ég... - motyogtam, mikor megláttam a hatalmas bőröndöt dugig bankókkal. - Ezek mind onnan...
- Igen... - nézett félre, vissza gondolva bűnös múltjára, majd gyorsan vissza zárta a táskát, és az ajtóhoz indultunk.
- Kilépve a bejárati ajtón, láttam ahogy a pirkadat fényei bekúsznak a nedves utcák közé.
"Így elment az idő?" - pillantottam órámra, mely már is 6-ot mutatott.
Lehetséges nem is volt olyan korán, mikor elindultunk.Harry is az égre tekintett, ahol az egyre világosodó égbolton alig egy-kettő csillag pislákol.
- Sietnünk kell! - kezdett el lépkedni , bezárva az ajtót maga mögött.
 Az utcán lépkedve az emberek nem is figyeltek ránk, és próbáltunk úgy tűnni, mint egy átlag szerelmes pár. Harry odaadta a pulcsiját, hogy a speciális ruhám,aminek a háta úgy van megvarrva, hogy a szárnyaim használni tudjam, ne látszódjon.
 Azonban egyszer csak, amikor egy kislány és az anyukája jött velünk szembe, a gyerek felkiáltott.
- Nézd anyu, egy angyal! - nézett rám, és szemei csillogtak. Egy pillanatra megállt a szíven, és idegesen körbe néztem.
 Még régebben tanultam a kiképzés alatt, hogy minden apró csöppség érzi hogy vagyunk, de néhánynál a képesség megmarad. Pont úgy mint az aura látók.
- Harry! Menjünk gyorsabban! - suttogtam felé, mire bólintott.
- Anyu, had nézzem meg az angyalt! - kiáltott megint a gyermek, mikor elhaladtunk egymás mellett.
- Cindy! Fejezd ezt be, és gyere! - mondta az anya, de a kislány elszakadt tőle, és egyenesen hozzám szaladt.
- Egy angyal vagy! - ölelte át a lábam, mire lefagyva néztem le rá. Megmosolyogtatott az e kicsi lány.
- Oh picura! - guggoltam le mellé. - Tudod mit? - nyúltam a hátam mögé, és egy pehelytollat szedtem ki a felsőm mögül. - Ez legyen a mi titkunk! - nyújtottam át neki az immár fehérben pompázó tárgyat. - De erről egy szót se! - suttogtam, mire az anyja oda ért hozzánk.
- Ne haragudjanak! Nem tudom mi ütött Cindybe! - motyogta zavartan az anyuka.
- Ne tessék aggódni ez felől, értékes lány! - simogattam meg a fejét, és kacsintottam, mire markaiban rejtegetett "ereklyéjét" jobban szorította és vissza kacsintott.
- Gyere ,mert elkésünk az oviból! - fogta meg a kezét az anya , és már is tovább indultak.
 Mosolyogva figyeltem őket, míg Harry oda nem lépett.
- Vigyázni kell rá... Az ilyen gyerekeket vadássza magának a TFW... - mondta keseredetten Harry. - Felicity is ilyen volt... - fintorodott el, mire sóhajtottam.
- Vagy Pártoló is lehet. Ha szólok Lond Angeles vezetőségének, megtalálják, és a jó oldalon fog állni. - mosolyogtam, majd tovább haladtunk sietve. Még haza kell érni, hogy össze tudjunk pakolni, és el tudjunk pár napra menekülni. Remélem, Harrynek igaza volt, és tényleg megszabadulok pár napra a fájdalomtőr, és az őrjítő ürességtől...