Sziasztok drágaságok! Itt is lenne az új fejezet! És NAGYON NAGYON NAGYON meg szeretném köszönni a kommenteket! El sem hiszitek, hogy milyen hatással voltak rám! Könnyeket csaltak a szemeimbe :""") és hihetetlenül jól estek <3 Nem fordult elő velem hasonló, hogy az írásom meghatott volna valakit (bár hogyan is, ha ez életem első blogja? xd )
Még egyszer nagyon köszönöm , és nem is húzom tovább ezt a kis köszöngetést, hisz leírni úgy sem tudnám hálámat kellő képen :D Jó olvasást!!! :* <3
/Angel Szemszöge/
" Egy furcsa férfi alakú árny kergetett a szürke és kihalt utcákon. Nem volt a közelben egy angyal, de még ember sem a környéken.
- De ilyenkor London mindig tele van! Hol vagytok emberek? - kiabáltam a nagy visszhangzó téren, amint kiértem az utcák hálójából.
Az ember formájú sötét alak ide is követett,a fényre,mely hirtelen körbe lengte a nagy épületekkel körbe vett részét a városnak. Amint a szürke homályból elő lépett , alakot öltött, de nem láthattam ki is ő valójában. Egy hosszú , mindent takaró csukja védte kilétét. Mikor azonban tekintetét magamon éreztem, mintha zöld led lámpák fénylettek volna fel, az árnyék takarta arcán, pontosan a szemei helyén.
- Angel... Angel... - szólongatott egy ismerős hangon. Az Ő hangján.
- Harry? - kérdeztem, de az ő elfúló hangjához képest az enyém visszhangzott a helyen, mely hirtelen csak egy kietlen sötétségbe változott át.
- Angel... -ismételte el a nevem, majd hátra lépett egyet az árnyékba, és eltűnt.
Hiába szaladtam utána, már hűlt helye volt."
Riadtan pattantak ki a szemeim. Ismét ezt álmodtam. Egy hetente vissza térő álom. Nem tudom hogy rémnek lehet e titulálni, mert nem kerít hatalmába a félelem. De talán nem ez a legnagyobb talány ezzel kapcsolatban... Nem értem a jelentését ennek a bizarr képsornak. És azt sem értem, hogy miért pont az Ő hangján szólal meg a hang.
"Ő lenne? Még is csak? De akkor miért nem mutatja meg magát? " - töprengtem el egy pillanatra magamban, de nem láttam értelmét tovább rágódni ezen, mert ezerszer megtettem már, és semmire sem vezet. Inkább újra elkezdek egy napot... mint ahogy minden reggel.
Számomra még mindig furcsa, és megszokhatatlan , hogy reggelente lámpák fényére kelek, és este is abban alszok el. Mindig olyan hangulatom van, mintha egész nap este lenne. Az angyalváros merőben más volt, mint London, vagy akármelyik átlagos polisz az egész világon. Már a legszembetűnőbb , hogy a föld alatt van, ezért esély sincs arra, hogy a napfény gyengén megcirógassa a bőröm, ha kilépek a poros , de még is kedves utcára, ahol egy ideje élek a barátommal. Már megszámlálni sem tudom, hogy mennyi időt töltöttem itt, Lond Angelesben, Sebastian mellett. Az idő, mintha egy festményre vizet öntenénk úgy folyt össze előttem. A napok néha gyorsan elrepültek, néha pedig vánszorogni sem akartak. Csak egy maradt állandó. A szívem egy hiányzó darabjának helye. Éreztem a hiányt, minden egyes formában. Még Seb elhomályosíthatatlan fényessége sem tudott néha jobb kedvre deríteni.
Most is itt alszik mellettem a nagy franciaágyán, mocorgásomra halkan felmordul, és ébredezni kezd. Pontosan tudtam mi következik. Egy életvidám és szeretni való fiú fog köszönteni, mint minden áldott reggel.
Felém fordult, és kinyitotta a borostyántekintetét , mellyel engem pásztázott.
"Sosem fogom megérteni mit lát bennem..."
- Jó reggelt! - eresztette ki még az alvástól rekedtes hangját, egy tündéri mosollyal, akárcsak minden boldognak mondható nap kezdetén.
Ilyenkor mindig össze szorul a szívem, mert titkon megvillan az Ő arca elmém mélyén, és egy pillanatra elképzelem, hogy Ő mondja ezt nekem. Mióta otthagytam , azóta számomra tabu téma lett az Ő neve. Nem igen tűrtem meg magam mellet még csak a hasonló embereket sem. Bár hozzá semmi sem fogható volt. A zöld íriszek, a játékos gödröcskék, a kisimíthatatlan ,mindig rakoncátlan sötét fürtök a hajkoronájában. Örökre a lelkembe zártam, és le is lakatoltam.
Az angyal fiú is próbálta kerülni a témát, melyt nem érthetett miért kell hanyagolni, de tiszteletben tartott. A közel egy év alatt egyszer sem merült fel, véletlenül sem.
Szomorú voltam, hogy van, aki minden szerelmét és szeretetét felém táplálja, aki elmondja hogy az élete legboldogabb szakaszát éli éppen, és minden napot a legjobbnak titulál csak azért mert együtt töltöttük, de én ezt sosem fogom tudni vissza adni neki.Talán Sebastian is érezte, hogy nincs minden rendben velem azóta, mióta, az ő tudomása szerint elköltöztem egyes okok miatt. Sosem mondtam el neki, hogy mielőtt kopogtam volna aznap éjjel az ajtaján , életem talán legrosszabb estéjén voltam túl. De igyekeztem ilyenkor egy vidám mosollyal elhessegetni a fájó emlékeim és kételyeit, hogy akármilyen bajom is lenne. Hitegettem őt és saját magam, hogy mindent viszonozok amit csak nyújt nekem. De hamisan...
- Neked is Seb! - egy álmos de még is boldognak tűnő vigyort eresztettem meg felé, majd folytattam. - Ma milyen edzés várható? - érdeklődtem lelkesnek mondhatóan.
Az elmúlt hónapok alatt rengeteget fejlődtem, és mindent mesterien elsajátítottam magamnak. Eleinte csodálkozva tanulmányozta az órákról órákra való ugrás szerű fejlődésem, ami leginkább az után jelentkezett, miután ide költöztem. Ő ezt be tudta erősebb koncentrációnak, és a különleges képességeim egyikének, de nem ez volt a teljes igazság. Minden gyászom a gyakorlásba fektettem. Kellő fizikumot szereztem, megedzettem a szárnyaim, hogy harcoshoz méltó legyen . Már jócskán túl vagyok az első küldetésemen, mikor velem együtt egy csapatnyi angyalt küldött ki Lond Angeles vezetősége, hogy megakadályozzunk egy nagyobb Angyal Vadász akciót.
Azóta már számtalan ilyenben volt részem, sőt már többnyire egyedül vadászok - ha lehet vadászatnak nevezni , amit csinálok.
- Nem igazán...tudod valójában nincs szükséged már az én tanárságomra jó régóta! Inkább te lehetnél az edzőm, jól tudod! - nevetett fel édesen és hátradőlt az ágyon.
Felülve figyeltem, ahogy jólesően nyújtóztatja meg a tagjait, majd frissen kipattan az ágyból, az ágy szélénél várakozóan megáll, és íriszeimbe fúrja a tekintetét.
Oly sok mindent ki lehet az ő őszinte pillantásából olvasni. Minden ilyen pillanatnál egyre jobban utálom magam, hogy olyas valamit teszek, amivel magamat is hitegetni próbálom.
- Na mi az mester? Nem akartál edzeni? - kuncogott, majd csípőre rakta a kezét, mely mozdulattal egy pillanatra megfeszültek az izmok a fedetlen feslőtestén.
"Bárcsak sikerülne beléd szeretnem. Mindent meg adsz annak aki még csak nem is viszonozza... Sohasem foglak megérdemelni."
- Ha én vagyok mostantól a tanár, az elő utasítás, hogy a kipihent szellem érdekében aludj még egy órát! - nevettem el egy kicsit én is magam. Mindig jobb hangulatom lesz, ha Sebbel viccelődünk.
- Oké, de akkor lemarad a kisasszony a reggeliről. - pillantott a falon függeszkedő órára - fél 11-kor!
Magamban elkönyveltem ismét, hogy ez egy igen nagy hátránya a városnak, hogy nem tudjuk a fényből megállapítani, hogy késő lehet vagy korán. De végül erőt véve magamon egy hosszú nyújtózkodás után én is kikeltem a melegséget adó takaró közül.
- Ez olyan lassan ment mintha az ágyunknak saját gravitációs mezeje lenne! - kacagott fel a saját poénján, melyre csak egy szisszenéssel, és egy mosollyal válaszoltam, majd kikerülve őt, a fürdőszobába vettem az irányt.
- Tegnap megerőltettem magam mikor azt a kis mocskot kergettük. - szólaltam vissza, a vánszorgásom magyarázata ként.
A napi szokásos teendőim elvégeztem, de úgy érzem ma valahogyan nehezebben keltem, mint szoktam. Nem csak a megerőltetett izmaimnak vagy a fáradtságnak köszönhetem.Valami rossz , vagy különös előérzetem van, és ez megbélyegezte már az első pillanattól a napot. Ráadásul ehhez társul az a kép, mely mostanában egyre többször felsejlik. Sokkal jobban rémlettek fel az álmomnak a részletei, mint ahogy néha szokott. Elevenen égett bennem az a vízió , ahol a sötét helyen állunk és az árnyékkal körülvett alak , a világító szemeivel engem néz. Szinte a lelkembe hatol tekintetével. De megpróbáltam elnyomni ezt is , mint a többit.
Inkább kikerestem az ékszertartóból, a számomra nélkülözhetetlen kelléket, melyet szinte mindig viselek.Mikor a tenyerembe eresztettem a hűvös fémet, lágyan megcirógattam. Minden egyes áldott reggel eljátszom a kis rituálém. Ez az egyetlen emlék, melyet megtartottam Róla. Szánt szándékkal került hozzám, mert Ő küldte.
Mikor eljöttem, tudtam hogy keresni fog, és az első hely amit felkutat az pontosan ez a város lesz. Tudta, hogy itt vagyok, és azt is hogy biztonságban. Egy hónapon keresztül látogatott el minden egyes nap a bejáratához a polisznak, és Bernice minden nap el küldte Őt , hogy semmi keresnivalója nincs itt. A válasza mindig ugyanez volt: "De igen, az elveszett felemet."
Mind ez viszont az utolsó látogatása után jutott a fülembe, mikor is rábízta az öreg angyalra, hogy adjon át nekem valamit. A nyakából leemelt egy láncot, és a vén nő kezébe adta, hogy juttassa hozzám egy üzenettel, melyet leírt egy lapra. Szintén oda adta, és ezzel többé már nem látogatta meg az angyalvárost.
Mára már csak egy emlék, és Seb nem tudja mit is jelent számomra. Minden egyes reggel az ajtófélfának dőlve figyeli a tükörből, mit és hogyan teszek az kis tárggyal.Talán egy rigolyámnak tudta be.
Amint végeztem, és elhaladtam volna mellette, hogy immár övé a terep, egy lágy csókkal és öleléssel még is megállított.
- Valami baj van Angel! Érzem, hogy nincs rendben valami! - tekintett le rám azt egy fejjel is magasabb fiú.
"Még a magasságáról is Ő jut az eszembe..."
- Tévedsz édesem! Minden a lehető legnagyobb rendben! - mosolyogtam biztatóan, és épp nyomtam volna egy puszit orcájára, de nem engedte.
- Nekem ez nem úgy tűnik. Miről szoktál mostanában álmodni? - engedett el , és össze fonta karjait maga előtt, így esélyem sem volt az ölelésembe vonni, mely mindig meglágyítja az angyalfiút.
- Én... semmit. Nem emlékszem rájuk! - sütöttem le a szemem, és az emlékképek ismét feltörtek arról a helyről, ahova suvasztani igyekeztem magamban.- De miért érdekel.
- Mostanában nyugtalan vagy. Talán valami látomásod van? - folytatta a kihallgatást, amitől egyre jobban feszélyezve éreztem magam.
- Semmi különös...
- Tényleg? Angel nekem ne hazudj! Tudom, hogy azzal a mocsokkal álmodsz minden egyes áldott éjjel. Azt hiszed nem kelek fel a halk motyogásodra? Hogy egyfolytában csak az ő nevét ismételgeted? - vetette a szememre kemény hangsúllyal. Mérges volt rám, pedig ő sosem szokta semmin sem felhúzni az agyát.
- Sebastian... - próbáltam valamit kitalálni, de sem erőm sem kedvem nem volt ismét hazudni neki.
- Csak egy szavadba kerül édesem. Nem akarok olyas valamit rád erőltetni amit nem akarsz. Lehet, sőt biztos hogy nem léptél túl H... szóval tudod kin. - tekintete ellágyult, de még is fájdalmasan csengtek szavai.
- De én szeretlek Seb! Én tényleg szeretlek! - álltam ki a kapcsolatunk mellet. Nem hazudtam vele, tényleg gyenge szálak fűznek hozzá, hisz egyáltalán nem semleges. Ez a mindig életvidám angyal nélkülözhetetlen számomra, de még is másként érzek iránta, mint.... Ő iránt.
Befurakodtam a már lazábbra eresztett karjai közé, és szorosan megöleltem. Majd egy lágy csókban forrtak össze ajkaink, amiből egy nyugodt keringő vált nyelveink között. Szerettem őt, de nem tudtam minden darabját oda adni szívemnek.
Amint az edzőterembe értünk, a nagy neonvillanyokat felkattintottuk, melyek morogva és pislákolva izzottak fel. Volt a helységnek egy különleges hangulata, amit a szétvert bokszzsákok állott illata és az itt-ott málló vakolat csak fokozta. Sajnos nem volt a hely a legfényesebb állapotában, és a város sem tudott a közelben egy jobb, saját termet szolgáltatni. De annak ellenére, hogy nem is a legmodernebb, még is minden felszerelés megvan ami kell. Úgy is fel szeretném majd újítani egyszer, ha lesz rá időm és elég keresetem.
- Seb! Nézd meg a postaládát kapunk e munkát! - kiáltottam a terem másik felében álldogálónak, miközben én válogattam a kevésbé szétment edzőfelszerelések között.
Nem válaszolt semmit, de hallottam ahogy léptei távolodnak, majd zörög a láda kulcsaival. Amint vissza tért két levelet tartott a kezébe. Egyiket nekem a másikat neki címezték.
- Oké... ilyen sem volt még, hogy külön kaptunk volna munkát. - vakargatta meg a füle tövét, majd utána felém nyújtotta a hozzám tartozó küldeményt.
Kibontottam az egyszerű összehajtogatott papírt, amin nem sok minden volt található.
"East River Street 25. vadász, kiiktatni. Kódja: H.E.S." Csak ennyi állt a papíron.
Meredtem magam elé, és próbáltam mérlegelni a helyzetet.
- Nekem nem messze innen , a parkban lesz egy kis tömegoszlatásom, valami vadászközösség akarna itt találkozni... Ez nem vészes! Te mit kaptál? - érdeklődött, de amint meglátta a hitetlen arcom és az üveges tekintetem az ő pillantása is elkomorodott. - Ang, minden rendben? - kérdezte, majd közelebb lépkedett hozzám.
- Meg kell ölnöm valakit... - emeltem Sebre a szemeim. - Én nem vagyok rá képes!
- Micsoda? - kérdezte hitetlenül, de amint a kezébe nyomtam a papírom, elszörnyülködött ő is. - Ez a valaki biztos valami nagyon fontos személy, ha külön vadászt küldenek rá. - vakargatta meg ismét a fejét.
- De miért pont én? Hisz egy éve sem vagyok itt! Annyi tapasztalt vadászangyal van itt! Mint... mint te! Vagy ott van az a furcsa férfi , akivel egy bevetés során találkoztunk és hidegvérrel ráncigált egyszerre három vadászt be egy sikátorba, majd egyedül jött ki, véres kézzel! Miért én? - akadtam ki, és kerestem a válaszokat a meg nem oldott talányaimra.
- Mert te vagy a város legjobb Harcosa. Ha versenyre mennél, biztos megnyernéd! Talán te repülsz a leggyorsabban, és te vagy a legerősebb is! Vagy olyan különleges ez a személy, hogy csak a Kiválasztott végezhet vele. Lehet hogy a vezetőt kaptad? - kuncogott bele a mondat végébe.
- Nem vicces! Az a Lucius, vagy ki nem egy gyerekjáték. Na meg biztosan elmondanák legalább hogy kit, ha olyan fontos lenne. - emeltem meg a hangom és szúrósan néztem a fiúra, aki még mindig viccesnek talált.
- Oké, oké! Nem vicces. - de továbbra is mosolygott.
- Seb.. én még nem igazán csináltam ilyent... - vezettem le a földre a tekintetem, és tanácstalanul meredtem magam elé.- Nem tudnál még is velem jönni. Hisz csak elnézik, hogy segítség kell "naaagy Kiválasztottnak" .
- Hát... ezt azért osztották rád, mert ez a feladat speciálisan rád van szabva. Nem tudom mit lehetne tenni. Esetleg én is elmegyek, de neked kell végre hajtanod! - bár érezhető volt a hangjában, hogy nem szívesen menne, egy lehetséges opciót még is felvetett ami még is jobban tetszett mint a semmi. De itt újabb gondba ütköztem.
- De én nem vagyok képes rá... Én nem vagyok képes megölni valakit! Egy legyet sem bántanék, ha nem muszáj! elviselem, mert már megszoktak, ha egy bevetésen valaki mellettem végzi a piszkos munkát, de nem vagyok képes embert ölni! Én nem vagyok egy bérgyilkos, vagy Vadász! Érted? Nem vagyok egy hidegvérű gyilkológép! - ismét elárasztott a kétségbeesés, de hál istennek megvigasztalt egy lágy öleléssel a fiú. Jól esett, hogy nem hagyott sosem magamra a gondjaimmal, és ha mást nem is tud néha tenni, de egy ölelésre sosem rest.
- Shh... majd együtt kitalálunk ott valamit, rendben? - suttogta, majd a hajamba csókolt.
Válaszul csak bólintottam egy kicsit, majd beszívtam a mindig kellemesen férfias illatát.
/Harry szemszöge/
Az új konyhában sütögettem épp az ebédnek valót, mikor két kar hátulról átfonódott a hasam előtt. Megszokhattam volna már, hogy napi szinten vagy ezerszer eljátssza ezt, de mégsem teszem. Miután elment az egyetlen személy, aki képes volt körülöttem a kemény burkot megtörni, megígértem magamban, hogy teljesítem azt, amit kért. Minden áron megpróbálom védeni Az Angyalvárost. Ennek feltétele, hogy együtt maradok azzal a személlyel akit a legundorítóbbnak találok az egész világon. Még mindig csengenek a gúnyos szavak, melyet azon az estén mondott nekem, mikor megtagadtam szívem választottját.
Kár, hogy akkor jövünk rá arra hogy mennyire fontos valami vagy valaki, ha már elveszítettük. Én is pontosan ebbe a hibába estem, és nem vettem észre Őt. Még úgy sem hogy Felicity kimondta , már az első estén. Pedig most már elvesztettem... Talán örökre.
- De jó illata van! Olyan jó hogy tudsz főzni Cukorfalat! - puszilta meg a vállam hátulról, majd odébb lépett, és távolabbról figyelt. Én nem reagáltam rá semmit. Nem volt idegzetem mézes mázos dolgokhoz. - Ma este tudod mi lesz? - kérdezte meg, és most nyávogósabbra változtatta a hangját. Én továbbra sem nagyon mutattam érdeklődést a dolog iránt, csak megrántottam a vállamat.
- Nincs kedvem menni ! - igyekeztem minél semlegesebben mondani, mert a hely gondolatától is fogott a gyomrom.
- De olyan régen voltunk már együtt valahol, és ha te nem hívsz el ,majd én elrángatlak oda, ahova szeretnék menni! - közölte akaratosan .
- Csak egy kicsit nem szálnál le rólam? Megfojtasz! - vágtam hozzá idegesen a mondatom, de látszólag nem hatotta meg. Tudom hogy ennyivel nem okozok nála különösebb fájdalmat.
- Mivel arra felé kell elintéznünk pár bugyuta angyalkát, miért ne mehetnénk utána szórakozni? Hisz tudsz úgy ölni hogy még egy hófehér öltöny sem koszolódna be! - érvelt tovább, de a sértődöttség kihallatszott a hangjában.
- Igen, igaz, de semmi kedvem nincs abba a lepukkant bárba tölteni az időm, főleg nem egy portya után!- fintorodtam el a gondolatra. Ölni sem volt kedvem, egyenesen viszolyogtam tőle, hogy megtegyem, de hogy még utána menjek oda, ahol a legsötétebb éveim éltem ki...
- Miért változtál meg ennyire Harry? Hova veszett belőled az a kegyetlen gyilkos, aki voltál 16-17 évesen?- emelte meg a hangját, de már éreztem hogy mire megy ki a játék.
Tudja, hogy ha kihoz a sodromból, sokkal erőszakosabb leszek, ezzel kiélheti azt az undorító vágyait. De legtöbbször nem sikerül neki.
- Tudod hova veszett? Ahova a te kedvességed és jó modorod! - vágtam vissza, ezzel elhárítva a próbálkozását, hogy felbőszíti az idegeim.
- Pedig ha nem jössz közlöm a szokásos kis bandánkkal, hogy te ölted meg egy éve a mi kis klubunk előtt Alecet! Vagy talán szeretnéd hogy London legvérengzőbb bandájának haragja feléd irányuljon? - mosolyodott el diadalittasan.
Igazság szerint nem győzött, mert nyugodtan el mondhatná, azokkal a nyápicokkal fél kézzel elbánnák, tudom, hogy nem hagyna békén, ha tovább tiltakozom. Nagyot sóhajtottam, megadóan.
- Oké... de én nem maradok sokáig! - jelentettem ki, majd ismét a készülő ételekre koncentráltam.
- Szuper! - csapta össze a tenyerét, de nem tágított a konyhából.
Tudtam hogy van még valami kérése, vagy inkább nevezném akaratnak.
- Még mit szeretnél? - emeltem fel az egyik szemöldököm, és kérdően néztem a szemem sarkából felé.
Közelebb somfordált, a karjait a vállamra tette , majd lábujjhegyre állt és a fülemhez hajolt.
- Ha este előbb el szeretnél jönni onnan, és van energiád... akkor folytathatnánk a hálóban. - lehelte forrón , kéjes hangokkal , majd egy nedves puszit nyomva a fülem tövébe kilibegett a konyhából.
Fel sem eszméltem egy jó darabig mi történt velem hirtelen, csak az étel égett szagát éreztem meg hirtelen.
- Basszus! - kaptam oda a fakanállal, és próbáltam menteni, ami menthető.
Amint a nap lement az ég aljáról, már is készülődni kezdtünk. Igyekeztem minél kevesebb fegyvert elrejteni a bő, fekete kabátomnak rejtett zsebeibe, de Felicity csak egyre több és több furcsa eszközt nyomott a kezembe.
- Oké, még erre a kicsikére is biztos szükségünk lesz! - nyomott ismét egy fekete pisztolyt a kezembe.
- Hova viszünk ennyi cuccot? Egy vagy két angyal lesz csak a megbeszélt helyen! Még puszta kézzel is gyorsabban végzel velük! - morogtam, ahogy egy tőrt tartott a kezében, és méregetni kezdte, majd vállat rántva a kezembe nyomta azt is. - Mi a fene bajod van? - kaptam fel a vizet, majd levetettem a fegyverekkel kitömött ruhát és a földre hajítottam.
- Kaptam egy fülest a bázisról... -mosolygott szélesen.
- Milyen fülest? És kitől? Mert ha Steewtől, akkor saját kezűleg fojtom meg! - mérgelődtem, és vissza emlékeztem hogy hamis infókat adott sokszor az a kis szemét, és majdnem az életembe került néha.
- Nem Steewtől... Nem lényeges, de nem tőle nyugi! Említettem pár havernak hogy ott leszünk a törzshelyen, de ezt az angyalok is megtudták. - vigyorgott továbbra is. Nem értetem mi ez a hirtelen izgatottsága.
- És? - türelmetlenkedtem. - Előtte is van feladatunk angyalokkal.
- Igen. De... Valakit érted küldenek! Egy bugyuta Vadászangyalt küldenek egy Angyalvadászokkal hemzsegő helyre! Lesz egy kis móka! Te is beszállhatnál! Mint régen! - villant ördögi fény rideg íriszeibe, és áradt a sötétség a megromlott lelkéből.
- Kösz, inkább kihagyom! - válaszoltam, de azonnal forogni kezdtek a kerekek az agytekervényeimben, hisz ha ellem küldik szerencsétlent , akkor valamilyen úton módon nekem is benne kell lennem.
- Igen? Pedig te leszel a kis csali. Amint megkaparintottuk, megígérem hogy mehetsz alukálni te vén trotty! - kacagott fel.
- Jó, de ne velem hozasd a kínzó eszközeid, oké? - forgattam meg a szemem majd ott hagytam a mocskos kis dolgaival együtt.
Nem is bírtam arra gondolni, hogy ilyen undorító kínzásban részt vegyek. Egy szadista és állat módjára viselkedő, embernek nem is nevezhető társaság. Gyomorforgató és beteges.
A legtöbb emberből viszont ilyen elmebeteg válik, aki nem hal meg a kiképzés során. Felicity még a jobbik kategóriába sorolható, mert nagyon ritkán megcsillan azért az ő szemében is a gyengeség. De szerencsésnek érezheti magát az, aki látta valaha is azt a nagyon halovány oldalát.
Eszembe jutott, hogy akárhol foghatnak egy angyalt erre a barbár célra. Miért pont az kell nekik?
- De mitől olyan fontos az ,aki engem akarna megölni? Hisz akárhonnan tudtok ti szerezni egy szerencsétlen áldozatot. - tettem gyanakvóan a kezem keresztbe magam előtt.
- Óh! Állítólag egy fontos angyalt küldenek. És az a hír járja hogy a környék legjobbját. És mellesleg azt üzente Lucius hogy öljük meg, bár azt nem mondta miért. De hát ha ez a parancs... - hagyta nyitva a mondatot, de már is leírt az arcáról, hogy már tervezgeti mit és hogy fog csinálni azzal a lénnyel.
Megforgattam a szememet , majd kisétáltam a szobából. Nem voltam kíváncsi tovább a beteges dolgaira. Inkább elmentem a kanapéig és lehuppantam rá.
Gondolkodóba estem. Emlékszem, hogy Felicity, mikor még a régi lakásomban laktunk, és megmentett Angel, mondta, hogy pikkelnek rá a Bázison. De hirtelen fél éve meg újra kaptunk rendesen munkákat, mintha misem történt volna. Nekem ez felettébb különös. Csak úgy egy szó nélkül el lett felejtve az amit tett? Egyáltalán mi lehetett olyan bűn, ami miatt így kellett bujkálnia? És miért nem keresték? A legnyilvánvalóbb helyen volt, hisz én egy olyan személy vagyok akinél könnyen megszállhat. És egyik napról a másikra mézes-mázos levelet kap a TFW egyik katonájától, hogy lesz egy kis szórakozás egy angyallal? Ez felettéb furcsa!
Nem volt túl sok esélyem tovább boncolgatni ezt a témát, mert fütyörészve közeledett felém a vadászlány, és ez tudtam ,hogy azt jelenit, indulunk. Így hát egy szó nélkül felkaptam a kocsikulcsom, és megindultam az ajtó felé.
Egy nagy táskát cipelt mellettem, szinte kicsattanó örömök közepette , de a legkevésbé voltam kíváncsi hogy milyen dolgok vannak benne, vagy hogy mire készül. Úgy is tudtam hogy kinek szánja.
Amint a kocsi motorja felbúgott, és elindultunk, nekem egyre csak egy rossz érzés uralkodott el a testemen. Ahogyan közeledtünk a célunk felé, és megláttuk az angyalokat, egy fájdalom szerű érzés nyílalt a mellkasomba. Egy fiú és egy lány. Nem lehettek 18 évesnél idősebbek, de le merem fogadni, hogy még javában gimnazisták. Elvileg drogért jöttek, mert azzal a hazugsággal csalta el őket ide Felicity, hogy van egy új cucc nála, amit érdemes kipróbálni. Mikor a lány felén fordult, egy pillanatra megállt a szívem. Hosszú szőke haja volt és csillogó kék szeme. De amint jobban megnéztem nem Ő volt. Más volt az arca, egyáltalán nem is hasonlított. Csak első látásra.
" Ez furcsa volt..." - könyveltem el magamban a képzelgést. " De annyira hasonlított rá... Nem tudnám megölni..." "Kezdek paranoiás lenni?!"
A fejem észrevétlenül megráztam, reménykedve, hogy ezzel elhessegetem a zavaros gondolataim, majd megálltam a kocsival, mire halkan felkuncogott a mellet ülő lány.
- Friss husik! - terült el egy lehervaszthatatlan vigyor az arcán.
Ismét csak a szemem forgattam a megnyilvánulásán, majd halkan válaszoltam.
- Meghagyom neked az élvezetet! Menj egyedül. -közöltem rezzenéstelen arccal.
- Te tudod! De akkor a bevetésért kapott pénzed...
- Nem érdekel, menj egyedül!- vontam meg a vállam, majd a kormányra hajtottam a fejem.
Pontosan tudtam hogy mi következik, de muszáj volt végig hallgatnom , még ha csak pár perc is volt az a borzalom.
- Sziasztok! ti lennétek az új vevők, igaz? - hallottam meg a vidám hangját a társamnak.
- Igen, de ha lehet gyorsan rendezzük le, mert megláthatnak, nem értem miért egy ilyen nyilvános helyre kellett szervezni! - szólalt meg a fiú, aki az áldozat lesz.
- Ó, hát ez egyszerű... hogy tudjatok menekülni! - válaszolta sejtelmesen a vadászlány.
- Tessék? - szólalt meg magas hangon az angyallány is.
- Semmi, semmi! De van egy nagyon ütős kis cuccom! Érdekelne titeket? - maradt hű a szerepéhez a gyilkos, de én pontosan tudtam milyen beteges gondolatok járnak a fejében.
- Persze! - vágták rá a fiatalok, mit sem sejtve.
- Ez biztosan ízleni fog! - nyúlt a bő kabátja alá Felli, majd elő rántott egy íves kést, és sátáni vigyorral az arcán nézte, ahogy a két angyalnak lassan leesik, hogy mibe is keveredtek.
- A francba! - tárta ki a szárnyait a fiú, ezzel szétszakítva a pólóját hátul - repülj el Samanta! - állt védelmezően kitárt tagokkal a lány elé, és mérgesen nézett a vadász felé.
- Ó de balgák vagytok, minden hiába! - nevetett fel, majd egy mozdulattal bele állította az épp elrugaszkodó lányba a kést.
A fiú üveges tekintettel nézte az össze rogyó társát, majd harag gyűlt benne, és a gyilkosra vetette magát. De ő sem sokat tudott tenni, mert hirtelen egy durranás hallatszott , pontosan az alatta heverő lánytól, és fájdalomba torzult az arca. Majd letekintett még egyszer utoljára a mellettük heverő angyallányra és kilehelte az ő lelkét is. Felicity lerúgta magáról a fiút, és undorodva nézett végig magán, mivel ráfröccsent a fiú vére a ruhájára.
- Most kellett ez? Miért nem tudják felfogni, hogy semmi esélyük megvédeni egymást vagy megölni egy vadászt puszta kézzel?! Most össze mocskolta a ruhám! Harry! - nyávogott egy sort, de elégedettség tükröződött hangjában.
- Nem megyünk haza átöltözni! - közöltem vele hűvösen, majd beindítottam a motort.
- Nem is kell, hoztam ruhát! - mondta majd a hátsó ajtókhoz ment, és behuppant a kocsiba. - Hajts egyenesen a klubhoz, én addig átöltözök!- közölte, majd a hátsó ülésen vetkőzni kezdett.
A vissza pillantóból egyszer rávezettem a tekintetem, majd nyelnem kellet, de inkább a vezetésre próbáltam koncentrálni. Természetesen ki kellett szúrnia neki a kis botlásom, és éreztem ahogy kajánul elvigyorodik, és már csak forró leheletét éreztem a nyakamon.
- Nyugodtan leshettél volna. - kuncogott, majd egy csókot nyomott egy érzékeny területre a fülem mögött. - Vagy megállhattál volna egy elhagyatott parkolóban és...
- Nem tudok az útra figyelni miattad. Nincs kedvem egy fára felcsavarodni! - toltam el magamtól, amire egy sértődött szisszenéssel válaszolt.
Fellélegeztem volna hogy legalább a sértő megjegyzésre az út végéig elmarad magában, de sajnos ismét megcáfolódott a gondolatom. Hirtelen a két első ülés között elkezdett előre mászni. Bele kapaszkodott a kormányba, így majdnem kisodródtunk az útról. Miután lehuppant , elborult az agyam, és mikor rávezettem dühös tekintetem , a méreg még jobban felütötte bennem a fejét, mikor minden tettét egy sokat sejtető vigyorral nyugtázta.
- Eszednél vagy? Majdnem meghalhattunk volna miattad! Mi lesz ha nem szorítom meg a kormányt? Teljesen megzakkantál? - rivallottam rá, de hatalmas kacagásban tört ki hirtelen.
- Harry, kellet egy kis akció az estére, hogy ne legyen unalmas! Ne így fogd fel! Régen te is nevettél volna egy ilyen húzásomon!
- De most nem fogok, mert már nem vagyok 16 éves, felfogtad? Ne akarj folyton a régi önmagamhoz hasonlítani! - válaszoltam emelkedetten, mire lefagyott a mosolya az arcáról, és sértődötten az utat figyelte tovább.
A szórakozó hely hangja már hallható volt, amint leparkoltam előtte. A lepukkant neonfeliratot látva és a sikátort, melyből a bejárata nyílik egy sóhajjal illettem, hogy semmit sem változott. Reménykedtem benne, hogy minél hamarabb haza kerülök ma, és végre megpróbálhatom elfelejteni ezt a napot is.
/Angel szemszöge/
Türelmetlenül vártam a rejtett ösvény melletti fánál, hogy mikor érkezik vissza Sebastian . Azt beszéltük meg, hogy egy órán belül vissza ér, de már fél órát késett. Nagyon aggódok miatta, annak ellenére hogy tudom, ő az egyik legképzettebb és legjobb angyal a városban. Idegességemben a nyakamban lógó kopottas medált piszkáltam, ami minduntalan régi emlékeket idéztek bennem. Igyekeztem elhessegetni őket, de ekkor ketté pattant a kis ékszer, mint anno az erdős útszakaszon, mikor találtam. Amint megláttam benne a fekete fehér képet a kisfiúról, kinek már akkor is rakoncátlanul kócos volt a göndör hajrengetege , és szemei boldogan csillantak fel, a fényképező vakuja által, egy furcsa, transzba ejtő érzés bontakozott ki bennem. Bizseregni kezdett a fejem, és úgy éreztem hogy kicsúszik alólam a talaj. Víziók kezdtek megjelenni a csukott szemem előtt.
" Az ő képét láttam magam előtt, amint kiszáll a kocsiból, egy ismerős lánnyal az oldalán, majd egy túlságosan is rémlő sikátor felé tartottak. Halványan megvilágította valamiféle csicsás felirat az arcát, majd a bejáraton eltűnt a mellette haladóval. Majd a színtér ismét megváltozik.
Mintha egy lapos tetőn feküdtem volna, vagy talán tartott valaki? Kezeim lefogják erős karok , és nem tudok mozogni. Forog a világ körülöttem, és egy vérszomjas tekintettel találom szembe magam.
- Ébredj te mocsadék! - kaptam egy pofont, mikor egy ismerő hang ütötte meg a fülem.
- Adjátok át nekem! Majd én! - közeledett felém egy magas férfi. Amint kivettem az arcát döbbenten kezdtek potyogni a könnyeim.
Az Ő tökéletes arca volt, és kezében egy késsel közeledett. A fogva tartóim elengedtek és hagytak hogy a földre rogyjak. Még valamit hangosan üvöltött a zöld szemű, majd ismét feketeségbe borult a világ körülöttem."
- ANGEL! Hallasz? Ébredj! Angel, az Istenért! - hallottam elmosódottan egy hangot, majd puha karok tartásában ébredtem. Lassan nyitottam ki a szemem, és homályoson Sebastian alakját vettem ki. Felettem hajolt és szárnyait védelmezően magasította felettünk. Lágyan simogatta az arcom, és megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Jól vagy Szerelmem? - próbált felültetni.
"Ezek szerint össze eshettem. "
- I-igen. - nyúltam óvatosan a fejemhez, de nem tapasztaltam semmi zúzódást vagy sebet. - Azt hiszem látomásom volt... megint.
- És miről? - kérdezte, majd óvatosan felhúzott a földről. Leporoltam magam, de hál' istennek, nem lettem koszos sehol sem.
Majd eszembe jutottak a képsorok, melyekre tisztán emlékeztem az iménti víziómból. Lesütöttem a szemem, és próbáltam kiötölni valamit, ami nem is hazugság, de eltakarja az igazságot. De nem jutottam semmire sem, ezért a rossz megoldáshoz kellet folyamodnom. Nem akartam hogy ismét előkerüljön ez a téma, mert nem akarom, hogy tudjon róla.
- Csak homályosan van meg... de... nem emlékszem semmire sem belőle. Csak egy két elmosódott kép valami ... utcáról... - közöltem, de egyből a lelkiismeretem furdalni kezdett.
- Oh... rendben. Most jól vagy? El tudod végezni a küldetésed? Vagy inkább menjek én? Megcsinálom helyetted, ha kell! - pásztázott aggodalmas tekintettel, de ajánlatát hallva szörnyen kezdett szúrni a mellkasom, és újra beugrott a kép Róla és a késről a kezében ahogy közeledett felém.
- Ne! - szaladt ki a szó a számon, és mire tudatosult bennem hogy kimondtam, már egy aggódó tekintettel szembesültem.
- Oké. De nagyon vigyázz magadra kedvesem! - majd egy csókot lehelt az ajkaimra.
- Egyvalamit megtennél? - kérdeztem halkan. Egy apró bólintással felelt. - Elvinnél? - mosolyogtam rá, mire ő is viszonozta a gesztusom majd a kezét nyújtotta felém.
- Természetesen!
Amint elindultunk ismét felütötte a fejét a mellkasomba egy szúró és feszít érzés és egyre jobban lüktetett mellette a fejem. Az Ő képe ismétlődött folyamatosan a fejemben, mint egy megszaggatott filmszalag.
Egy ismerős környékre érkeztünk a kocsival, és amint realizáltam magamban, hogy hol vagyunk hatalmas gombóc növekedett a torkomban.
"NEM LEHET IGAZ!!!" - kiáltottam magamban.
Azt kívántam, bárcsak vissza vinne innen Seb, vagy tovább hajtana mert rossz helyre szállított, de ez mégsem volt lehetséges. Kinn volt egy rozsdás és kopott táblán a neon felirat mellet, hogy East River Street 25, ami mellet rögtön egy sikátor húzódott, benne a hely bejáratával. És ekkor felrémlett a kép, mikor Ő egy másik lánnyal tartott ide, és ez a színes tábla világította meg az arcát. Majd ide lépett be.
Lenyeltem a gombócot a torkomban , és meredtem a küldetésem helyén.
- Biztos , hogy ez az a hely? - kérdeztem elfúló hangon.
- Igen, látod ki is van írva. Biztos hogy akarod ezt? - kérdezte.
Legszívesebben azt üvöltöttem volna hogy vigyen el innen és soha se jöjjünk vissza, de tudom hogy ez lehetetlen. És ha azt válaszolom, hogy nem akarom, akkor ő fogja megtenni helyettem, és nem kockáztathatom az épségét Sebnek.
- Igen, csak...meglepett hogy egy szórakozó hely... De mindegy is. - zártam le gyorsan a témát, majd gyors csókot nyomtam a fiú szájára. - Majd egyedül haza tudok menni. Nem tudom mikor végzek! Szia! - majd kinyitottam az ajtót, és miután kiszálltam kétségek közepette zártam vissza azt. Egy aggódó mosolyt küldött felém az angyalfiú, majd eltátogva egy "szeretlek" szócskát, elindult.
Könnyekkel szemekbe néztem, ahogy elhajt, és az utca végén eltűnik a kocsi.
- Ne hagyj itt... - suttogtam magam elé, majd egy könnycseppet elmorzsoltam a szememből. Hálát adtam magamnak hogy nem kentem magamra fel egy csepp sminket sem. Amúgy sem szeretem.
Elindultam bizonytalan léptekkel a bejárata felé a pokolnak, mely vár rám. Tudtam jól, hogy a hely tele van Vadászokkal. Sőt valószínűleg csak azok lehetnek ott, és a bizonyos H.E.S. Ismerős volt nekem valahonnan ez a kód, de betudtam annak, hogy láthattam egy portyán valamelyik vadász nyakában. Furcsa szokás, hogy ebben a modern világban ezek a dögcédulának szolgáló nyakláncokat alkalmaznak, mikor léteznek már hasonló , emberbe ültethető csipek, amikkel állatokat szoktak ellátni. De lehet ez valamiféle hagyomány őrzés. Minden esetre megtanultam a kiképzésen, ha ilyent látok egy ember nyakán az biztosan vadász.
Amint elkezdtem elindulni a lépcsőn ugráltam a fejemben a kellemetlen emlékképek, amik Aleckel történtek meg. Kirázott a hideg , amint felidéződtek akaratlanul is bennem az itt történtek.
A tánctér bejáratánál ugyan az a két pacák állt, akik akkor is ugyan itt voltak, mikor először jártam itt. Gyorsan ki kellett találnom valamit , hogy beengedjenek, és valami nyomós indokot, mert különben ha félre beszélek, gyanússá válhatok. Remélem nem jut eszébe levetetni velem az ruha felett kikandikáló szárnyaim helyét takaró vékony felsőt, mert nagy bajban leszek. Bár aznap éjjel sem tették azt.
Először megpróbáltam besurranni, hátha sikerül, de túlságosan is könnyű lett volna.
- Hová hová cicuska? - állt elém a nagydarab pacák.
"Gondolkozz! Ki az a lehetséges személy akit kereshetek itt?"
De egyszerűen beugrott a kód, annak a személynek itt kell lenni, vagy ide kell jönnie. És ezeknek a fickóknak tudniuk kell, hogy ki ő. Persze nem érdekelt, hogy kicsoda is, csak hogy jó alibi legyen az itt tartózkodásomra.
- Itt van a bizonyos H.E.S. kódú vadász? Fontos ügyeket kell intéznünk, és itt beszéltük meg a találkozást. - közöltem hangomban tettetett magabiztossággal, és egy kis lenézést is bele vittem mintha fontos személy lennék. De belülről remegek mint a nyárfa levele, és minden egyes dobbanásnál úgy éreztem kiszakad a szívem az általa diktál őrült tempótól.
- Oh, már egy ideje! Ha keresi, akkor a szokott helyen van szerintem! - váltott a hangja szelídebbé, és mintha egy kis félelem is bele költözött volna. Ez a H.E.S, valami fejes lehet itt.
Az őr egy aprót bénázott az ajtó kinyitásával, mert a kilincset rosszul fogta meg először. Eszembe jutott egy kis gonoszság, mellyel talán még jobban alátámaszthatom a hamis kilétem, hogy egy fontos , és magasabb rendű személy lehetek.
- Az idő pénz, és nem hiszem hogy a bénázásával kevesebbet akar valamelyikből is kapni! - vicsorogtam oda, mire csak meghunyászkodott a kigyúrt férfi. Vicces volt a helyzet, hogy egy kis termetű, gyengének kinéző lány efféle gesztusra kényszeríthet egy ekkora embert.
Köszönés nélkül léptem be, méltóság teljesen az ajtón, majd miután bezáródott mögöttem, azonnal kétségbe esett ábrázatom lehetett. Az alkohol szaga keveredett az izzadt testekkel, és fucsa bódító elegyet alkotott. A zene ritmusa ugyan úgy dübörgött az ereimben, és azt tapasztaltam, hogy ugyan olyan ósdi beütése van, mint akkor, de a hangulatot megadta. Talán még élvezhető is lett volna ha nem tudom hol vagyok. Megláttam a sok vonagló testet, de már a dolgok mögé láttam. Amikor először voltam itt, nem vettem észre a kikandikáló pisztolyok és késeket a ruhák alól, de most tisztán láttam. Bár akkor valami jelmezes buli volt itt, akkor is láthattam volna. Persze akkor egy tapasztalatlan és elveszett angyal voltam. Most már tudom , hogy mik a gonosz kis trükkök egy ilyen tárgy elrejtésére, és azt is megtanultam, hogy hogy szúrjam ki az ellenségnél. Megigazítottam az egy szem nálam található önvédelmi eszközt, egy tőrt, amit ügyesen a harisnyatartóként funkcionáló tokjába rejtettem. A szoknyám bő alja szépen takarta azt. Fogalmam sem volt, hogy mire értette azt, hogy a szokott helyen , de először is nem azzal kellene kezdenem talán , hogy egyből neki vetem magam.
Körül nézek a helyen, van e hátsó kijárat. Bár elég nehezen megoldható lenne, mivel egy nagy ház alaksorában vagyunk. De a falak mentén gyorsan amennyire láttam végig futtattam a tekintetem. Egy apró fényt kibocsájtó kis jelző táblát láttam a terem másik végében, ami egy sötét ajtónyílás felett van. Talán ott szállíthatták be a sok alkohol utánpótlást.
Oda verekedtem magam a tömegen keresztül, ahol mindenhonnan tapogató és részeg tulajdonoshoz tartozó kezek vettek körül. Legszívesebben mindegyikbe bele állítottam volna egy-egy kést, hogy hagyjanak békén. Majd a tömeg szélénél kilyukadtam a változatlan bárpultnál, amely mögött ott volt a kérdéses ajtó.
Talán csak még rosszabb állapotban van a hely mint anno. Egy összetákolt pultnál keverte a mixer az italokat, és szétfeslett bárszékeken ülő részeg fiatalok itták el az agyukat.
Kis undorral oda somfordáltam és egy szabad székre óvatosan felültem, hogy a késem ne látszódjon ki.
- Szerbusz szépség! Még nem láttalak erre felé! - jött oda rögtön hozzám egy alaposan kikent csaj, erősen dekoltált fehér felsőben, ami alól jócskán átlátszott a fekete és valamilyen más, kivehetetlen színű csipkés melltartó. Egy igazi bugyuta szőke szilikon csodának tűnt. De minden környéken lévő férfi csorgatta a nyálát rá. Szar egy ízlés, az biztos.
- Jól látod! És kösz a kérdést, egy Martinit szeretnék. - köptem oda felsőbbrendűen. Szerettem volna tartani a kitalált szerepem. De egyébként sem volt túl illedelmes, hogy ilyeneket kérdezget köszönés kép.
- Úgy látom nem is idevaló vagy! - kuncogott, majd kitöltötte nekem az italt.
A kezembe fogtam, és méregettem egy ideig, majd bele kortyoltam. Össze rándult a nyelvem az ízére, de nem mutattam ebből semmit sem.
Eszembe ötlött, hogy ,hogy ez a pultos is tudhat dolgokat, de legalább annyit, hogy hol van az a bizonyos szokásos hely.
- Segíthetek még valamiben? - váltott kedvesebbre a hangja.
- Igen! - gondolkodtam el, mintha össze szedném a gondolataim. Nem tűnhetek gyanúsnak, ezért nem szabad olyannak hatnia a kérdésemnek, mintha előre elterveztem volna. - Egy fontos személlyel lenne tárgyalni valóm. Meg tudnád mondai hol találom? - vetettem neki hűvösen a kérdésem, és megpróbáltam egy kis undort vinni a hangomba.
- Persze! Ha itt van valószínűleg, meg! Mi a neve? - kérdezte, és látszódott a hangján hogy izgatott lesz.
- Csak a kódját mondanám, jó? - próbáltam diszkrétté válni, és közelebb hajolni, mintha bizalmas információ lenne. Felcsillant a szeme, és bólintott. - H.E.S. - suttogtam a betűket, melyek számomra ismeretlen embert takartak, de amint láttam a lány arcát ahogy félelembe torzul, egyből tudtam, hogy ismeri.
- Ő.. Ő.. itt van ma... - dadogta, és immár tisztelettel nézett rám. Le írt az arcáról kérdéseinek zápora . "Ki ez a csaj?" "Miért akar vele találkozni?"
- Igen, és hol? Gyorsan mond! Vagy talán a játszadozni akarsz ? - förmedtem rá, mire össze rázkódott.
- A szokásos helyen van h-hölgyem! T-tudja hol van az? - dadogta. Megforgattam a szemem, mintha idegesítőnek találnám a csajt.
- Honnan tudnám ? - váltottam mérges hangnemben.
- E-elnézést. Pontosan a szemközi sarkában a-a teremnek. - sütötte le a szemét, várva valamilyen ítéletet.
Gyorsan felhajtottam az italt, ami szörnyen égette a torkom, majd lecsaptam a poharat az asztalra. Lepattantam a székről, és elindultam, majd még egy ördögi ötlet ütötte a fejembe a szöget, ezzel csak megalapozom magam még jobban. Pár lépést mentem még előre, majd vissza fordultam, és egészen közel mentem a lányhoz, aki meg sem mert moccanni. Közel hajoltam hozzá és ezt suttogtam:
- Ha meghallom hogy a madárkák azt csiripelik itt voltam, és beszéltem vele, meglátogathat egy kedves kis emberem. - majd ott hagytam és egyenesen oda indultam, ahova irányított a halálra rémisztett pultos.
Kicsit tetszett ez az irányító szerep, de undorodnék magamtól, ha ténylegesen ilyen elvetemült és saját magát felsőbbrendűnek érző ember lennék, azaz a szerepemhez hűen Vadász.
A kiképzésen pár órában azt is gyakoroltam, ha egy ilyen bevetésre kerülne sor, mit kell tenni, és elméleti órákon rengeteget tanultam, hogyan adjam magam ki egy ilyen személynek. Izgalommal töltött el, hogy már két személlyel is el tudtam hitetni, a hamis kilétem. Vissza gondoltam , most milyen hasznosan jöttek azok az órák a Vadászok viselkedéséről, amiket majdnem végig aludtam. Akkor azt hittem hogy életembe nem fog kelleni, de most áldom Sebastian, hogy még is megtanította. Bár egy átlag angyal amúgy sem tanulna ilyent, de Seb úgy érezte azért ez is kell.
Most inkább azt választottam, hogy megkerülöm a tömeget, így még jobban felmérem a terepet. Eszembe jutott, hogy a pult mögötti kis ajtót még mindig nem tudom hova vezet, és meg kellet volna azt is kérdezem. De ha szükséges lesz, akkor is használnom kell, vakon, hogy mi lehet ott. Reményeim szerint valahova egy utcára vezet.
Amint megláttam a célom, azonnal felismertem a helyet. A kopott piros fotelok, és a kanapé.Egy kis elszeparált rész, a tánctértől, még egy szalaggal is el van kötve a tértől. Mindenféle ismeretlen Vadász röhögcsélt a nekem szemben lévő fotelokban. Közelebb merészkedtem, hogy többet lássak a társaságból, mikor észre vettem egy ismerős félprofilt. Túl ismerős volt nekem.
"Nem! Ez nem lehet! NEM LEHET IGAZ!!!" - sikítottam magamban, ahogy realizáltam kivel is hozott össze a kegyetlen sors. Félelem és utálat járta át a testem , és mindenem azt súgta, hogy tűnjek el, mielőtt kiszúr.
De már késő volt. Az ő szemeit is felém kapta, mintha csak megérezte volna, hogy nézem. Felismert... Felpattant és se szó se beszéd elkezdett a fotelok között lépkedni. Meghallottam a hangját, ahogy utasítja a többieket .
- Itt van! - mondta, mintha csak rám vártak volna egész idáig.
Amint újra a dermesztő tekintetét rám emelte és megindult felém, talán lehet valóság alapja ... A többiek is felálltak, de nem vártam meg míg ők is megnéznek maguknak. Azonnal irányt változtattam és futni kezdtem. azon gondolkoztam hogy a hely eredeti kijáratán szökjek el, vagy válasszam az ismeretlent. De úgy tűnik, hogy valahogyan megérezték hogy itt leszek, vagy lehet hogy tudták is, és egy fickó a kijárat felől is integetett majd üldözőbe vett. Így hát az egyetlen lehetőség maradt meg, a pult.
- A francba! - motyogtam magamnak, majd a cipőm futtában levettem és azonnal el is dobtam valamerre, mert nehezíti a menekülést.
Éreztem az adrenalint és a bennem szétáradó félelmet. Jócskán a hátam mögött vannak , mert a tömegben elvesztem, de úgy 8 vadász akkor is a nyomomban van, és ez aggasztó. A földre szállt ördög kezdett el üldözni, és ki tudja hogy kik.
Eszembe ötlött, hogy az a bizonyos H.E.S ő lehet, hisz megtudtam, hogy London szerte tőle, meg még egy barátjától félnek az emberek, de valamiért nem mondta Seb a másik nevét.
Az alkoholos pulthoz érve a felszolgáló egy félénk mosolyt küldött felém, de nem viszonoztam, csak megemberelve magamat gyorsan oda szaladtam.
- Hova vezet az az ajtó? - vágtam a kérdést hozzá, mire megszeppent.
- Az épület tetejére vezető lépcsőhöz. . - motyogta.
- Oké, akkor most szépen beengedsz oda! - közöltem hidegen, és ellentmondást nem tűrően, majd a hátam mögé néztem ahol üldözőim arca már kivehető volt.
- De oda nem szabad bemenned.. azaz bemennie hö...
- Nem érdekel, engedj be vagy az egyik artériád bánja! - villantottam meg észrevétlenül a fegyvert, melyet a kezembe vettem gyorsan.
- I-igen is!- nyelt egyet, majd elhúzta a széket ami a pult mögé vezetett és azonnal berohantam a sötét helyre, ami egy folyosó volt, és a végén egy kivilágított ajtó, melynél valószínűleg a lépcső kezdődött.
Hallottam ahogy bosszúsan érnek oda a Vadászok a pulthoz és üvöltöznek a szerencsétlen lánnyal, akiről kiderült, hogy szintén vadász.
- Hogy lehetsz ennyire idióta, hogy engedsz elfutni egy angyalt? - dühöngött egy férfi hang.
- H-hogy micsodát? -döbbent le a mixer, de már nem tudtam kivenni, hogy folytatja, mert befordultam a lépcsőhöz.
Rohanni kezdtem, ahogy csak bírta a lábam. Kieresztettem volna a szárnyaim, mert akkor sokkal erősebb vagyok, de olyan szűk volt a csigalépcső, hogy nem fértem volna el . Kiabálásokat és hangos topogásokat hallottam mögülem , mely azt jelentette hogy mindjárt utol érnek.
- Angel, nem menekülhetsz! - szólított a nevemen az üldözőim vezére. Egy év után is félelmet és borzongást vált ki a hangja.
Ekkor egy zárt ajtóhoz értem. Próbáltam a zárral vacakolni, de sehogy sem nyílt. Közben a Vadászok folyamatosan közeledtek. Éreztem hogy egy vagy két lépcsőforduló, és elérnek. Reménykedtem, hogy elférek, erősen koncentráltam és kieresztettem a fekete tollaim, majd nagy erőt véve kirúgtam az ajtót.
De késő volt. amint kiléptem volna erős fájdalom hasított belém és szabadságom küszöbén térdre rogytam.
Éreztem hogy eljött a vég...
