11. Fejezet

Hellóka :D Bocsi, hogy ennyit kellett várni erre a fejezetre :( de sok dolgom volt, és a tanárok mostanában kifejezetten bunkók... hát ez van.. :D NADDEE végre itten van az új fejezet :D jó olvasást :D Komizni ne felejtsetek el most sem :D


/Angel szemszöge/

Szinte megfeledkezve az Ő mögötte álló nőről, úgy bámultam feléje, mintha csak egy márvány szobor lennék. Sós cseppek gyűltek remegő pilláim alatt.
Nem lehet igaz, amit most látok! Csak káprázik a szemem, az összegyűlt könnyektől. De ez az arc eltéveszthetetlen. Évekkel ezelőtt minden apró kis részlete beleivódott az elmémbe és ezer hasonló közül is felismerném a markáns vonásokat és az enyhe borostás arcot. Semmit sem változott az elmúlt esztendőkben. Talán csak pár apró barázdával több fut szikrázó , és még mindig melegséget árasztó szemei alatt. 
Némán figyeltem , minden apró mozdulatát melyet felém intézett. Szótlan viszonozta hitetlen tekintetem , és megállt előttem.
Könnybe lábadt szememből a cseppek szinte folyamként zúdultak alá, és már-már koppanással estek le  pólómra. Csak egy gondolat ékelődött az agyamba.
"Hát még is vissza jött?!"
- A-apa? - alig kivehetően suttogtam, talán csak magamnak.  Ám ő nem szólalt meg.
Némán nézett immár ő is könnytől csillogó szemekkel rám, és lassan, alig észrevehetően megérintette a vállam. Szólásra nyílt a szája, de nem mondott semmit. Kereste a szavakat.
Közelebb férkőzött anyám is, aki már-már furcsán nyugodt volt. Sem félelmet tőlem, sem meglepettséget nem fedeztem fel pillantásaiban, melyek köztem és apám között jártak.
- Tu-tudtad? H-hogy... - vissza fog jönni? . Végig mondani nem tudtam, mert elcsuklott a hangom az ismét előbukkanó sós cseppektől.
Némán bólintott egyet, mire felvezettem a férfira ismét a tekintetem.
- Angel... én nagyon sajnálom... - lehajtotta fejét.
- Miért nem... mi-miért nem sz-szóltál? - préseltem ki akadozva magamból a szavakat, anyámra nézve.
- Nem tudtam, hogy mondjam el. Tudtam, hogy nagyon mélyen fog érinteni. - válaszában törődés és egy megmagyarázhatatlan nyugalom volt. Kissé furcsának éreztem. Talán csak az elmúlt nap miatt lehet.
- Apa...
A férfi felkapta tekintetét. Apró kisgyermek módjára szorítottam magamhoz, és szinte zokogtam. Megijedtem először , hogy nem fogja viszonozni az ölelésem, de ő is lazán körém fonta karjait.
- Miért mentél el? És miért nem jöttél vissza előbb? Hol voltál ennyi ideig? Miért nem adtál semmiféle élet jelet magadról? - rázúdítottam minden bennem felgyülemkedett kérdést ami a sok év alatt kitöltötte a maga után hagyott űrt bennem.

/Harry szemszöge/

Egy eléggé nyomasztó érzés hatalmasodott el rajtam, mikor Angel haza indult. Rossz előérzetem támadt, és egy igen furcsa gondolat kezdett keringeni a fejemben. "Ang  bajban van! "
De ez badarság! Miért lenne ? Fényes nappal semmi esélye sincs annak, hogy egy angyal vadász bóklászna éppen itt, ebben a semmit mondó kis városkában. Egyébként is, az igazi vadászok a nagyobb városokban portyáznak.
Inkább iszok egy teát és próbálok minden eddigi ilyen vagy ehhez hasonló dolgot kitörölni a fejemből, mert már tényleg belül rám férne egy "Nagy takarítás" .
 Mostanság érdekesebbnél érdekesebb dolgokat  művelek. Kezdem ott, hogy egy angyallal barátkozom. Már ezzel is megástam a magam és egy másik ember -az az angyal - sírját. Utána megcsókolom, majd szárnyaim alá veszem, és még tanítom is? Valami nincs rendben velem...

Amint a gőzölgő , friss teával leültem a kanapéra, igyekeztem kiüríteni az elmém mindenféle kavargó emléktől. De nem sok sikerrel. Minduntalan egyre többször kúszik Angel rémült ábrázatának képe szemeim elé, és eltölt az az érzés, hogy nincs minden rendben ...
És ismét egy olyat teszek, amin még egy jót kacagtam volna , ha pár héttel ezelőtt ilyet, mondanak nekem. Utána megyek csak azért, hogy lássam ,jól van... Igen, most pont erre készülök...
"Ennek már nem lesz vége, míg vissza nem rendelnek az egységbe...."

/Angel szemszöge/

Mélán hallgatom rég nem látott édesapám mélyen zengő szavait, és ha nem erőltetném meg magam, talán minden hangnál, melyet felém intéz elsírnám magam. 
Azonban nyugtalan vagyok.
 "Miért tűnt fel ilyen hirtelen? És miért pont most? Neki is el kell mondanom 'Azt'? "
És ismét elgondolkodtató az is, hogy a tegnapi felkavaró délután után, anyám csak némán ül, hallgat és hallgat minket. Ez teljesen normális lenne, ha nem láttam volna rémült tekintetét, mikor felfedtem neki igazi létemet. Mintha elfelejtette volna, olyan nyugodtsággal ül itt. És nem is tettetett ez a béke... Egyszerűen csak nyomasztó.

Érdekes és kevésbé érdekes dolgok derültek ki , hogy az elmúlt sok évben mik is történtek az elveszettnek hitt apámmal. De mégis egy furcsa érzésem támadt. Mikor megkérdeztem azt, hogy miért volt távol ilyen hosszú ideig, egy néma hallgatással és egy " A munkám miatt..."-tal letudta. Akarva-akaratlanul is azt feltételeztem, hogy valamit titkol. Viszont az meglepő, hogy ezt nem csak a férfi felől érzem. Anyám titokzatos hallgatása felettébb érdekes. Ha szóba jön valami vele kapcsolatos, vagy kérdést kap, egy rövid felelettel válaszol, és hirtelen dolga akad.
Kellemetlen és nyomasztó... és megmagyarázhatatlan.

Beállt az a bizonyos kínos és jelen pillanatban még kísérteties csend. Hosszú óráknak tűnő perceket töltöttem azzal, hogy kitaláljak valami témát, vagy újabb kérdést, amit ha felteszek nem felszínesen fog válaszolni rá a velem szemben ülő férfi a fotelban. A szótlanságot azonban egy váratlan látogató törte meg, egy hangos kopogtatással és csengetéssel.
"Ki lehet az?"
- Kinyitom! - pattantam fel hirtelen a helyemről és a fagyott légkörből, majd gyorsan az ajtóhoz szaladtam.
Résnyire nyitottam a bejárati ajtót. Mikor tudatosult bennem, hogy ki is áll ott, szemeim kétszer akkorára nőttek, és az állam majdnem a földet verdeste.
- Harry? - hitetlenkedve méregettem az küszöbön álló fiút. Talán el is bambultam pár pillanatra, de magamhoz térve gyorsan kapcsoltam. - Te mit keresel itt? Azaz... Őhm... Be jössz talán? - az utolsó  mondatba kissé bele pirultam, de talán nem tűnt neki fel.
- Hát.. én.. én csak meg akartam kérdezni, szóval, hogy mikor jöjjek, az az ... szóval mikor kezdjük ez ezt az angy...
- Angel? Ki van itt? - hallottam meg anyám hangját a hátam mögül, majd kijjebb lökte az ajtót, ezzel teljes alakja Harrynek a nő elé tárult.
- Ez meg mit keres itt? - hangjában megvetés és lenézés tükröződött.
- Mi történik itt ? - lépett be a térbe végül a férfi is.
Harryre kaptam a tekintetem, akinek az arcvonásai erősen eltorzultnak látszottak. Szemeiben a hitetlenség, és a döbbenet látszott eluralkodni. Pupillája teljesen kitágult, és alig észrevehetően de szaporábban vette a levegőt. Ökle egy aprót rándult, és karjaiban megfeszültek az izmok.
Apámra tekintve is hasonlókat véltem felfedezni, de míg a fiú próbálta a megmagyarázhatatlan reakcióját leplezni, addig apa ezért egy percig sem fáradozott. Hangosan fújtatott, mint egy támadni készülő bika. Arca színe a haragos vörös árnyalatait vették fel. Az erek kidudorodtak a karjában. Úgy tűnt, mintha lerohanni készülné a hasonló érzésekkel bíró személyt az ajtóban.
Szinte könyörgően pillantottam anyámra, hátha merev, és kemény arcvonásai megenyhülni látszanak, de egy méreggel teli írisznél többet nem kaptam.
A kétségbe esés uralkodott el felettem.
"Kérlek mond, hogy nem ugranak össze!"
- Menjél kifelé a házamból! És még csak a környéken se lássalak meg többé! - úgy köpte a dühtől tajtékzó férfi a szavakat a fiúhoz, mintha egy ősi bűnt követett volna el ellene.
Harry szóban semmit sem reagált, de egy láng felcsillant a szemében, és úgy érzem képes lett volna akkor bármit meg tenni. De nem tette. Csak egy méregzöld és folytó tekintetet vetett apám felé majd erőltetett léptekkel fordult sarkon és hagyta el a helyet.
Meg szólalni sem tudtam. Mi volt ez a reakció mindkét fél felől. Talán anyámat még meg is értem, hisz már az első pillantáskor sem szimpatizált Harryvel. De apám még életében nem látta Őt.
"Vagy talán mégis?"
"Talán még régebben, mielőtt bármelyikőjük is a városba jött volna... De mit véthetett a fiú ellene? Meglopta? Nem hiszem. Egyszerűen ne, illik a jelleméhez... Talán verekedtek? De mi oka lett volna egyikőjüknek is rá?"
A magamban cikázó találgatások zuhatagát apám szakította félbe.
- Angel... Honnan ismered? És mi közöd van ehhez ? - hangjában volt valami hátborzogató és félelmetes. De az utolsó szót kihangsúlyozta.
- Cs-csak... egy...egy barát... - nem mertem mondani az igazságot, hogy tulajdon képen egy tanár aki segít kezelni a helyzetem, mert nem tudtam hogy mit tud felőlem , és még anyám sem tud róla. De valószínüleg nem is örülne neki, hisz az első dolog amit Róla mondott az az, hogy ne barátkozzak vele.
"Még mindig nem tudom miért..."
- Mit mondtam neked? Hogy kerüld ez a ficsúrt! Csak a bajt hozza a fejünkre! - torkollt le az anyám. - De már a múltkor tisztáztuk! - éppen nyitottam volna válaszra számat , de ekkor a férfi fojtotta belém a Harryért védelembe induló szavaim.
- Angel... anyádnak igaza van... Nem szimpatikus nekem ez a srác... - próbált egy lágyabb hangnemben beszélni, de úgy látszik elégé erőltetetten ment.
- De hát most láttad először! Vagy még is? - kissé megrándult erre az arca... Ezt felettébb furcsának találtam...
"Mit titkolsz előlem apa? " 
 Tettem fel magamban az egyre jobban felszínre törő kérdésemet.  - És anya! Te sem ismered. Egy értelmes mondatot nem váltottál vele! Vagy talán te is titkolózol? Mégis mit nem mondtok el nekem? 
A reakciójuk meglepett. Furcsán néztek rám, majd pillantottak össze, mintha csak a szemükkel kommunikálnának, és épp kirekesztenének egy rám is tartozó beszélgetésből.
Egy ideig tűrtem a titkolózó csendet, majd vihar módjára felcsörtettem dühösen a szobámba. Levetettem magam az ágyam valamelyik szegletére és a fehér mennyezeten kezdtem fixírozni egy pontot, hátha ez segít valamiben is. Próbáltam lehunyni szemem, mert ha talán az álom világába tudnám ringatni magam, kicsit tisztulna a gondolkodásom is. De az este beálltával sem repültem arra helyre, mely békességet tudott volna hozni arra a pár órára , míg ott töltöm az időt. A fejemben a gondolatok még a plafon bámulásával sem csillapodtak. Az elmém inkább hasonlított egy zsúfolt piacra. Épp úgy özönlöttek folyamként ez emlékeim mindenről ami eddig megtörtént velem mint egy sodró folyam.
A ház viszont teljes csendben állt. Pontos ellentéte volt annak amilyen állapot uralkodott a fejemben.
Csendes... Túl csendes. Sőt, már gyanúsan. Hiszen mégis csak itt termett a semmiből az apám. Ha más nem egy beszélgetés elmosódott hangjainak vagy legalább a tévé idegesítő morajlásának zaja fel kellene hogy szűrődjön az emeletre.
De jelen pillanatba a majdnem tökéletes csend honol mindenfelé. Csak egy apró hibája az, hogy túl tökéletes.
A sötétség leple alatt, alig hallató mozdulatokkal keltem ki az ágyból és betörőket megszégyenítő lépésekkel indultam le, valamerre a nappali és a konyha felé. Amint közelebb értem a szüleimhez, halk, szinte suttogás szerű beszélgetést hallottam meg.
 "Szóval ezért van nagy csend... Most már biztosan titkolnak valamit előlem..." 
Óvatosan lejjebb ereszkedtem és úgy araszoltam a zaj forrása felé. A konyhából jön, mint kiderült. Egy kis szekrény féleség takart és egy nem túl magas és dús pálma szerűség. Amit próbáltam rejtekem mögül kilesni testemmel egy váza szerű díszt meglöktem. A pillanat szinte megfagyott, ahogyan a szívdobogásom is, de éppen időben kaptam utána és nesztelenül tettem félre, hogy tovább ne akadályozzam magam. Ekkor tisztán ki tudtam venni a beszélgetés minden egyes szavát. Elborzadtam...
- Tehát, akkor mit kéne csinálnunk vele? - mondta az anyám.
- Engem az bázistól , mikor hívtál azért küldtek, hogy vigyem be . Vagy élve, vagy halva. Az nem kikötés... -válaszolta érzelem mentesen az
apám.
- Hogy tervezed? Vagy csak oda sétálsz hozzá hogy "Most pedig elmegyünk egy kirándulásra!" ? - mondta a nő kis éllel a hangjában.
- Jajj Caren... Ne legyél már ilyen komolytalan. Egy besúgó nem ilyen...
"Mi? De hát anyut nem is ... Carennek hívják..."
- De Dave ...nem lenne egyszerűbb végezni vele? Aztán már könnyebb lesz vele bánni.
- Nem is tudom... Lehet hogy a TFW többet adna érte ha élve szállítanám le neki... No meg fiatal is. Lehet hogy kísérleteznének rajta?
- Cöh... csak egy mihaszna angyal. Mit számít az?
- Angel nem CSAK egy angyal... hogyan tudsz így beszélni arról akit felnevel...
A nevemet meghallva a szívem kihagyott egy ütemet, majd szabálytalanul eszeveszett vágtába kezdett.
"Rólam beszélnek! Mit akarnak tőlem? A a fene az a TFW ?  Mit jelentsen ez? Ki a a Caren és Dave? "
A testem minden porcikája remegett amit felidéztem magamban a rémisztő szavakat... "élve vagy halva"  "végezni vele" "kísérleteznének rajta" ...
Lassan hátrálni kezdtem a sötét szobában, ám ismét valamit magammal rántottam ami most hangos csattanással ért földet. A pálma levelei, ahogy kapálóztam a hangos tárgy után erős mozgásba lendültek és a levelek súrlódása csak jobban az irányomba vonta a számomra mér ijesztő embereket.
- Ki van ott? - szólalt meg... apa, legalábbis az a személy akit eddig annak hittem.
A vér megdermedt az ereimben, és izmaim megfeszültek. A lehetséges menekülési utakat vizslattam a szoba minden pontjában. Az iszonyatos , szinte rángatózás szerű remegés alig engedett moccanni, csak az egyre növő árnyékát láttam a férfinak, majd az ajtóban elbukkanó fejét. Nyelnem kellett egyet. Szinte zengett a szoba a szakadozott és reszkető lélegzet vételeimtől.
A szobán egy haragos tekintett hasított át, pontosan lyukat égetve rajtam.
- Mit keresel itt?
- Én... én csak, csak inni jöttem le.
- Mit hallottál?
- K-kell... kellett vo-volna va-valamit? - bár próbáltam úgy tenni, mintha tudatlan lennék, de térdeim szüntelen reszketését nem tudtam leküzdeni, és a csomó sem szűnt meg a torkomban.
- Szerinted Car... Clare? -fordult a nő felé, de most azon a néven szólította ahogy én ismerem. Bár először megbotlott a nyelve.
Az akit eddig az anyámnak hittem, most egy méregető pillantást vetett felém, majd fel emelte a kezét és intett felém. Nem értettem mit akar ezzel.
- Gyere ide Ang! - hirtelen hangja szeretet teljes lett, és mosoly rajzolódott ajkaira. Ismét aprót intve invitált felé. - Na gyere Angel! Mi az?
- S-semmi... - "Mit akarsz?"
Lassú léptekkel értem melléje, majd se szó se beszéd magához ölelt . Reagálni sem tudtam, annyira meglepett ez a cselekedete. De a bennem növekvő félelem valahogy az eddig védelmezőnek hitt kebel , most a legveszedelmesebb csapdának tűnt.
Szorítását egyre jobban éreztem, és szorosabban tartott.
- A-anya... megfolytatsz... -próbáltam eltolni finoman magamtól, de ekkor megfeszítette karjait és fájdalmasan húzta  és szorította nyakamat.
Kapálózni kezdtem és próbálta sikítani, de elszorultak a hangszálaim, ezért csak elfúló nyögés préselődött ki belőlem. A lábaimmal is igyekeztem eltalálni. Egy tompa nyögést hallottam a nő szájából kiszökni, majd lazulni éreztem egy pillanatra kezeit. Ekkor kicsúsztam markaiból és eszeveszett menekülésbe kezdtem.
"El kell innen tűnnöm!"
A férfi viszont ügyesebb volt, és elkapta a pólóm sarkát. Majdnem megfogott, de a lendületem nagyobb volt, így csak elszakadt valamennyire a textil.
Kirobbantottam az ajtót és gondolkodás nélkül futottam valamilyen irányba. Lépteik nyomit szorosan hallottam a hátam mögött, és különféle cifra szidkolózásokat. Könny gyűlt a szemembe . Lábaimat szedtem egymás után ahogy csak bírtam, de éreztem, hogy egyre közelebb érnek. Hamar elvesztettem az erőmet és orra esve csúsztam tovább a földön. Egy nehéz test érkezett rám. Mindenemmel próbáltam kiszabadulni, de lefogta nagyobb erejével a végtagjaim a férfi.
A nő eközben utol ért, és valami fekete anyagból csomagolt ki egy hosszúkás tárgyat. A textilt félre dobta, a Hold makulátlan fénye megcsillant a fémen.
"Egy tőr..."
 Lassan, kacagva közeledett felém. Próbáltam rá nézni mint egy elveszett gyermek az édesanyjára, de mintha az évek nem számítanának neki, úgy vigyorgott tovább, mintha egy halálra váró démon lennék. 
- Szép próbálkozás ... de sajnos elbuktál! És az életed volt a tét! - közelebb lépett és mélyen a szemembe fúrta az utálatos tekintetét.
Kapálózni kezdtem ahogy a jegyes fém közeledett felém. Az egyik kezem azonban csúszóssá vált. A földön végig húzva azt némi port gyűjtöttem markomba és a szeme felé dobtam a nőnek, aki oda kapja felordított.
Heves kapálózásba kezdtem és szabad kezemmel tépni kezdtem ott ahol csak értem a férfit. Lábammal véletlenül egy erős találatot mértem egy érzékeny pontjára , és ezzel meglazult szorításból éppen hogy csak kivergődtem és igyekeztem elszökni előlük.

Bár hallottam, hogy utánam csörtetnek , egy erdős részhez érve bevetettem magam a bozótos mélyébe, és egy mélyedébe, mely felett egy terebélyes bokor állt meghúztam magam.
- Merre lett ez a ribanc? - hallottam a nő haragos hangját.
- Nem tudom, de keresd! Meg kell találnunk! - hangjában a férfinak mérhetetlen gyűlölet volt.
Visszagondolva csak pár nappal ez előtre, vagy az évekre, könnybe lábadt szemmel tapasztaltam, hogy ez a nő mind végig velem volt. És a szeretete csak színlelés volt ezek szerint. De a szememben még mindig az édesanyám, és a most rám zúdult sok borzalom úgy érzem az összes csontom porrá zúzza a súlya alatt.
A végtelen csalódottság és a halál félelem szinte patakokat csak ki szememből, de elengedni nem merem.
A szívem is megáll dobogni arra az időre, mikor a rejtekem előtt halad el az egyik. A levegő is bent rekedt a tüdőmben. Mindenem kővé dermedt. Nem mertem megmoccanni, vagy akármit is tenni, mert ha meghallják végem...

Már csak az egyre távolodó hangjukat hallottam, és a növényzetben motoszkálás hangját. De még a zajok megszűnte után sem mertem percekig megmoccanni. A lélegzetem is úgy préseltem ki nesztelenül.
De araszolva mégis egyre kijjebb merészkedtem.

Céltalanul koslattam minden zajt figyelve az utcán. Mellékutcákon és kis elhagyatott utakon próbáltam valami fedett menedék után keresni. A fejembe zsibongó gondolatok a falakra és járdára telepedett csendben olyanok voltak, mintha sikítanának. De ezt az éktelen zajt csak én hallottam. De minden egyes nesszel pillanatokra fagyott meg a bennem dúló fesztivál szerű forgatag, akármilyen kis neszt érzékeltem. Legyen az egy ág reccsenése, vagy a lágy esti szellő mozgatta száraz fű súrlódása.
Folyamatosan rémeket láttam, akármerre merre néztem.
De a legutolsókor láttam is valamit. Az az valakit. Egy fekete körvonal alkotott éles kontrasztot a hátam mögött sütő sárgás utcai lámpafényével. Csak azt láttam, hogy felém közeledik . Sebesebben szedtem lábaim egymás után, de úgy tűnt ő is hasonló képen tesz. Egy utca sarkán eltűnve ismét menekülésbe kezdtem, de a cipői ütődését egyre közelebb a hátam mögül éreztem.  "Üldöz engem!" Kétségtelen valamelyik az szüleim közül.
A maró könnyek fátyolosították látásomat. Ismét nem tudtam hová szaladok, csak valamerre visz a maradék fogyóban lévő erőm.
Ismét magam mögé pillantva viszont eltűnt az alak mögülem. A szűk utca körülöttem teljesen üres volt.
Mély, ziháló lélegzeteket vettem, hogy dübörgő szívem kissé szabályozzam. Majd vissza fordultam, de ekkor egy mellkasnak ütköztem. Sikítani próbáltam, de szájamra tapasztotta hatalmas kezét és egy fekete sikátorba vonszolt.
Csak egy kép keringett a fejemben.
  "Most meg fogok halni..."

10. Fejezet

 Sziasztok! Meg is hoztam az új fejezetet! Hozzáfűzni valóm nincs... Jó olvasást! :D Esetleg annyi, hogy aki olvassa az hagyhatna magáról valamicske kis iciny-piciny kis jelecskét... mondjuk komment formájában ;)
egyébként nagyon hálás vagyok még mindig a kommnetelőknek <3 Puxi nekik :D



/Angel szemszöge/

A nap fénye lágyan cirógatta kissé meggyötört arcom. A tegnap eseményei és a magával vonzott kérdései kavarogtak a fejemben. " Mi miért történt? Miért fél tőlem anyám?Mi lesz most? Miért csókolt meg Harry... "  Az utolsó kérdésnél enyhén pirosló ajkaimon végig tapintottam. Lágy bizsergés járta át testem. Igyekeztem ezt az értést minél előbb leküzdeni, és a gondolatokat kiverni a fejemből! Inkább az ablak felé pillantottam össze szűkített szemekkel. Gyönyörű látvány fogadott. Ahogy megtört egy fénysugár az üvegen, maga elé halvány szivárványt vetett. Egy közeli fáról egy szerelmes madár pár libbent tova. Akaratlanul is elmosolyogtam. A nyár fülledt forróságát az eső felfrissítette. Milyen különös az, hogy egy hatalmas és ijesztő vihar után ilyen szép a reggel.
 A sárgás sugarak bevilágítják az idegen szoba sarkait. A puha takarón végighúzva kezem, egyszer csak egy kis fecnit tapintottam meg. Felültem és az erős világosságtól kissé hunyorogva , de elolvastam mi áll rajta.
" Boltba vagyok ha keresnél. Mindjárt vissza érek! - Harry "
"Szóval ilyen lenne az írása?" Mosolyodtam el vizslatva a girbe-gurba, de mégis szögletes betűket.
Lassan kikeltem a meleg takaró alól és az immár száraz ruháimat, ami tegnap elázott magamra öltöttem. Kissé talán még itt-ott nedves... De ez most nem zavar, viszont annál inkább az, hogy meg kell oldanom a mai és innentől az összes estére a szállásom.
Már ilyen kora reggel, helyesbítek az órára nézve majdnem délben, tele vagyok aggodalommal.  Inkább megpróbálok kikapcsolni és körbe nézni a lakásban.Bár tudom, hogy nem illik kutatni más rezidenciáján, jelen pillanatban megöl a kíváncsiság!
Felfedező utamat egy szomszédos szobával kezdtem, ami a fekvését kivéve pontosan ugyan úgy nézett ki int amiben aludtam. Ezt három hasonló követte.
 "Most vagy Harry is egy már-már öreg nénis szobában alszik vagy..." - nyitottam be a folyosó végi szobába.
Jól sejtettem. Egy hatalmas modern szoba fogadott. Beljebb lépve egy polcon lévő tárgyakat kezdtem tanulmányozni. Érdekesnek nem mondható egyet kivéve... Egy fekete toll, az enyémekhez hasonló díszelgett valamiféle tartóba helyezve. Nyúltam felé de ekkor egy mély köhintés zengte be a szobát. Hatalmasat ugrottam majd megfordultam. A szoba tulajdonosa állt velem szembe, összefont kezekkel.
- Én... szóval... csak... - sütöttem le a szemem.
- Inkább nem piszkáld a cuccaim. Renden? - bár hangjában semmi hasonló nem volt, úgy éreztem mérges lehet rám.
- Ne haragudj, csak... szóval kíváncsi voltam,és ...
- Semmiség. Csak nem szeretem. Na, de viszont gyere le mert kész az ebéd. - fordult sarkon és kiment a szobából.
Én is követve példáját a konyhába mentem. Az asztalon megterítve állt két tányér, benne gőzölgő leves. Szinte a földet súrolta az állam. Nem hittem volna, hogy Harry ilyen ... ne is tudom leírni milyen lenne. Talán ... "Romantikus!!!" "NEM! Micsoda?" "Romantikus, jól hallottad!" "Teljesen megőrültem!" Minden bizonnyal, hisz , saját magammal szálltam vitába. De lehet, hogy ez, ha még ő nem is annak szánta de romantikus. Legalább is olyan emberek között és olyan hangulatban. "Meg még pár gyertya... Miii?? "
Inkább helyet foglalok a kissé magas széken és igyekezek minden őrült gondolatom kizárni a kavargó fejemből.
- Hogy ízlik? - kérdezte hirtelen a velem szemben ülő fiú. - sajnos nem én csináltam. Úgy rendeletem...
- Szerintem finom! - vetettem egy széles mosolyt rá.
- Akkor jó. Nem tudtam mit szeretsz, másodiknak bolognai spagettit kértem.
- Azt nagyon bírom!
Csak bólintott egyet a válaszomra, majd vissza tért az ételhez.

***

Lekuporodva a kanapéra ismét a gondolataimba hasított a tudat ami tegnap történt. Nem tudok napirendre térni olyan események értek. Az ami a pavilonban volt, még mindig szürreálisnak tűnik. És ami történt tegnap velem és az anyámmal. Nagyon fáj az ami történt. Olyan érzés az, hogy egyenesen retteg tőled az az ember aki a legközelebb áll hozzád, mintha egy kést döftek volna egyenesen a szívedbe, és még meg is forgatják azt. Szörnyű volt a félelemmel teli szemeibe nézni percekig és hallgatni a felemésztő csendet. Belegondolni is szörnyű abba, hogy lehetséges az is , hogy soha többé nem látom. De nem tudok mit tenni az ellen ha retteg tőlem. Nem tudom most mi lehet vele. Talán haza sem vár. Sőt a pokol legmélyére kíván, és átkoz, hogy vele éltem annyi ideig. Vajon
ha apu most velünk lenne , ő mit tenne? Egyáltalán mi lenne akkor , ha nem hagyott volna itt minket hosszú évekkel ezelőtt?
"- Apu, apu! Hová mész azokkal a nagy bőröndökkel? - kérdeztem nagy szemekkel nézve a magas emberre felnézve.
Csak megrázta a fejét és indult volna tovább, ha nem csimpaszkodtam volna bele a lábába, könnyel teli szemekkel. Felnézve rá , szemeiben mély fájdalom csillogott, melyet egy kósza könnycsepp elmorzsolásával tüntetett el.
- Ne menj el kérlek! Ne hagyj itt minket újra! Nagyon hiányoztál akkor is mikor elmentél múltkor! - kérleltem újra .
Lepakolta maga mellé a táskáit. Apró reménysugár villant fel előttem, de arcáról, mikor a magasságomba ereszkedett nem az írt le, mintha maradni akarna.
Aprócska, gyenge kezeimet az ő hatalmas tenyereibe rejtette és kissé remegő hangon szólalt meg.
- Angel. Én a világon mindennél jobban szeretlek. És anyu is! De nekem most mennem kell. Nem  maradhatok itt. Egyszer majd megérted!
- George! Ne menj el újra! Meg oldjuk! - hallatszott elfúló anyám hangja valahonnan hátulról.
- Muszáj Clare! És Te, pedig egy napon meg fogod érteni miért egyek most el. Nagyon szeretlek!
Még utoljára össze borzolta szőke loboncomat, majd kilépett az ajtón. Örökre..."
Nagyon fájó emlék volt az. Sosem felejtem el az a napot. Előtte is sok hétre eljárt otthonról, de aztán vissza jött. Majd ismét elment. Nem tudtam miért csinálja ezt. Vissza gondolva , még az sem lehetett, hogy anyuval rosszban lettek volna... Mindig nagyon szerették egymást. De elhagyott miket...
Nagyot sóhajtottam az emlék képekre, ás akaratlanul is egy keserű érzés töltötte el lelkemet.
- Valami baj van Ang? - szólalt meg hirtelen Harry, aki egy újságot szorongatva a kezében. Nagyot ugrottam rá.
- Nem... nincs semmi... csak anya...
- Oh. Én ebben nem tudok segíteni... viszont egy dologban igen. - erre a kijelentésében kérdően néztem rá.
- Miben?
- Tegnap mondtam hogy el tudom mondani hogyan hívd saját magad elő a szárnyaid. - ezen kissé meglepődtem. De tény, nagyon jó lenne, ha már vannak, tudjam is használni őket. Kis izgalommal töltött el az a gondolat, hogy ezzel még több időt tölthetünk együtt. " De miért is?????" - De csak elmagyarázni tudom. Én nem vagyok angyal.
- Szerintem ne ma kezdjük... Egyébként lennének kérdéseim. Talán tudod rá a választ... -csak bólogatott rá, hogy kezdhetem. Legelőször egy szívemet igen csak nyomó kérdés fúrta be magát az elmémbe, de azonnal el is vetettem. Pír borította el arcomat.
 -Ő... szóval... - "Miért csókoltál meg?"

***

/Harry szemszöge/

- ... hogy csináltad azt tegnap ... hogy tegnap előjöttek... azok? - kissé elpirult, szokásához híven. Valamin egészen el is gondolkodott.
Őszintén szólva az emlék képek beugrásával én is mintha éreztem volna valamit. Valami furcsát. Pontosan nem

tudnám leírni, de olyat éreztem akkor is, mikor előhívtam a tollkolosszusokat. Valami egészen érdekes... talán bizsergő érzés futott végig a tenyeremtől indulva egészen a testemen. Alig tudtam kontrolálni azt, hogy egy gyenge sóhaj ne szakadjon ki belőlem. "Egy emlék képtől?"
- Csak ingerelni kellett a helyét. Meg lehet tanulni ezt is. - persze azt nem tettem hozzá, hogy azért tudom, mert ezzel a módszerrel néztük meg azt, hogy egy halott személy 'szárnyas' -e, ha nem voltak kinn neki a fekete
tagjai.
- Miért fáj? - itt egy sóhajtás szökött ki ajkai között.
- Ezt nem tudom... Talán azért, mert még is kinő onnan, és utána sebhely is marad... de tényleg nem tudom.
- Honnan tudsz rólunk ennyit?
Erre nem tudtam mit válaszolni. Ismét azt az utálatos utat kell választanom, ahol az igazságot elpalástolom hatalmas hazugságokkal. Gyűlölök hazudni. Nem csak Angelnek, másoknak is. De neki pedig különösen nehéz. Nem mintha átlátna ezen a paláston.. De akkor is rossz érzés. " Furcsa vagy Harry..."
Válasz gyanánt próbáltam valami értelmeset kinyögni, de semmi sem jutott az eszembe. Reménykedni tudtam, hogy egy átlátszó álcán nem fog átlátni.
- Volt egy ismerősöm...Ő mutogatta nekem ezeket, és... szóval el is mondta, hogy hogyan működik... - "Ez talán hihető..."
- Oh, értem. Biztos jó barátod lehetett. - válaszára be  ugrott egy emlék kép.Egy halott tetemen mutogatta nekünk egy katonaruhás tiszt , hogy hogy, s mint kell ezeket csinálni, egy fintor ült ki arcomra, melyet Angel is észre vett. "Hülye, hülye hülye vagyok!!! " - Vagy is... mindegy!
- Még valami? - vettem fel újra a hűvös arc kifejezésem, mely mögé ,az igazságot is rejtem.
Megrázta a fejét.
Egy kis időre közénk telepedett a csend.
Lassan Angelre tévedt a tekintetem, és valamiért rabul is ejtette pillantásom. Be ugrott az a mondat, amit tegnap mondtam neki. "Bűn lenne megölni..." Tényleg az... Fel sem tűnt eddig az, hogy valójában milyen szép is Ang. "Igen ... én meg egyre bizarrabb eredeti önmagamhoz..." Nem is ellenkezek már a gondolataim ellen. Megszoktam, hogy mióta kiszakadtam a megszokott környezetből, tőlem teljesen távol álló dolgok történnek velem. De ezeket főleg ez a lány váltotta ki belőlem.
 Azt ami a pavilonban történt , a megmagyarázhatatlan  dolgok közé sorolom, mert önszántamból  , csak úgy még sosem csókoltam meg így senkit.
Igaz, volt már dolgom lányokkal. Nem is egyel. Mikor még a tinédzser korszakom tetőpontját tapostam , azt a nyomást ami az én kivételes életemet övezi egy éjszakás kalandokban vezettem le. Rengeteg , a sok alkoholtól mámoros bulizóra "vadásztam" éjszakánként, egy-egy eldugott kis klubban vagy pubban.
Olcsó, közeli kis zugokba, motelekbe hurcoltam őket, majd mit sem törődve azzal, hogy mi lesz majd a szerencsétlennel másnap, mielőtt felébred a rideg valóságra, elmentem. Bár igaz, ez tiltott volt a bázison, minden velem egykorú ugyan ezt tette.
Lassan azonban ezt az énem is megtanultam kezelni, azaz elnyomni. És egészen idáig tulajdonképpen egy minden érzelemtől mentes robottá váltam, aki nappal edz, éjjel pedig vadászik.
És most? El kezdtem volna talán valakivel törődni? Eljátszom a visszahúzódó kisfiút, és az elvileg legnagyobb ellenségemet tanítanám arra, hogyan használja azt amiért üldöznöm kellene... Már így is megírtam mindkettőn végrendeletét. És nem csak a csókkal...

***


Hosszú és kínos volt a csend, de alatta volt időm gondolkodni. Végül is, már minden kötél szakadt, ha megpróbálok haza menni, legfeljebb elutasítást kaphatok.
Ha azt mondják hogy 'otthon' nekem mindig egy meleg érzés ugrik be, és egy idilli pillanat, mikor egy teljesen átlag család együtt van és boldog. Ehelyett most a tartózkodó és félénk közeledéstől akár a totális félelem és elutasításig mindenféle fogadtatás várhat.
Furcsa módon mégis úgy érzem valami húz haza. Tudom, hogy ami az események előtt voltak, már nem kaphatom vissza. Már nem kérek semmit se, bármennyire is fáj az a tudat, hogy az utolsó szülőmet is elveszettem. Azzal a rémült tekintettel mindent elárult nekem. Túl sokat is... Már csak abban reménykedek tekint rám még gyermeke ként. Tudom, hogy mennyire fél azoktól a lényektől amik családjába tartozom, hisz minden egyes híren ami róluk-rólunk szól borzongott.
- Harry... nekem azt hiszem mennem kéne... - szólaltam meg kissé bátortalanul.
- Oké... haza kísérjelek esetleg? - ajánlotta fel egy apró mosoly kíséretében, melyben ismét elém tárultak az utánozhatatlan gödröcskéi. Önkénytelenül is felfelé görbült tőle a szám sarka. Talán még el is időztem rajta. Majd ismét a tekintetem azt a szokásos utat írta le. Dús ajaki ívén vezettem végig a pillantásom, majd karakteres arcvonalán. A sötét pillák alól kitekintő két smaragd ismét a varázsa alá hajtott. Végérvényesen lebénultam. És akkor sem kaptam észbe, mikor egyenesen egymás szemébe bámultunk. Csak kis idő elteltével szúrtam ki egy másik pontot a falon, melyet fixíroztam.
- Szóval? - tett fel egy újabb kérdést.
- Ő... - hirtelen nem tudta mire mondja, de képzeletben homlokul csaptam magam mikor beugrott. - Nos, nem kell. Így is már sokat segítettél.
- Jó. - állt fel a kanapéról és lassan az ajtóhoz közeledett.
Az előző pillanatok hatása alatt voltam még, így elég kábán tápászkodtam fel a helyemről.

***

/Angel szemszöge/



Kisé nehézkesen indultam neki útnak. A nap ismét hét ágra süt, és a tegnapi kegyetlen viharnak már alig vannak nyomai. Csak itt-ott van elvétve egy-egy letörött faág. Az időjárás hangulata cseppet sem írja le a belső hangulatomat., Sőt , gyökeres ellentéte annak. Félelem, szomorúság és bizonytalanság  töltött el egyre jobban minden egyes lépéssel, mely az ismeretlen felé vitt. Az ismeretlen körülmények felé, melyek otthon várnak.  A hevesen dobogó szívem sem segített. Ennyire még talán nem tartottam semmitől. Tudom, hogy benne egy világ törne össze, ha azt kapom, amire számítok... Elutasítás, esetleg fenyegetés, hogy ne is közeledjek. Már a gondolatoktól is könny szökik szemembe.
Minden méterrel, mellyel a lakóhelyem közelebb tudhatom egyre jobban potyognak könnyeim. Nem tudhatom mire is számítsak pontosan. Tényleg félek...
Ismerős utca sarkot pillantok meg, melyen ha befordulok, csak méterek választanak el majd a házunktól.  Megtorpanok pár pillanatra, majd ismét elindulok. Messziről kiszúrom a világos sárga falakat , a piros tetőcserepeket és a hófehér kerítést. Ám valami szokatlant is észre veszek.
Egy fekete telepjáró parkol pontosan a házunkkal szemben. Közelebb érve sem tűnik ismerősnek. Bár jelenleg nem ez a legfontosabb tényező. Lehet, hogy csak éppen ide parkoltak le... Bár egy lélek sincs a környéken, sem az autója...
Gyomrom görcsbe rándul, térdeim és kezeim remegésbe kezdenek, ahogy halkan kinyitom a nyikorgó kert kaput. Az emlékek záporoznak a fejembe az elmúlt napról. Szörnyű volt ismét végig pörgetni bennem az eseményeket. De nagy erőt véve benyitottam a kis bejárati ajtót.
Senki sem fogadott. Viszont egy idegen kabátot a fogason megpillantottam. Majd egy férfi lépett be a látó mezőmbe. Szorosan utána az édes anyám. Dermedten álltam az ajtónak lapulva háttal. A könnyek utat törtek , és nem tudta hogy mit bámuljak. Anyám első reakcióját felőlem... vagy...
"Nem lehetséges... Ez nem Ő az..."

9. Fejezet

 Először is sajnálom, hogy ilyen össze vissza hozom a részeket, és azt is hogy ez rövidebb lett, és eléggé lapos... nagyon megszenvedtem ezzel a résszel... meg is látszik. :/ nehari :)
És még annyit  szeretnék mondani , hogy utólag is meg szeretnék minden egyes kommentet köszönni, és az 1 (!!!!) feliratkozómat! (Őszintén nem tudom mi a pontos neve ennek a dolognak.. rendszere olvasó vagy ilyesmi xd  , de az biztos, hogy van 1 már :D Bocsi, de nem értek én az ilyenekhez xd *informatikai analfabéta* )
Nagyon fel tud tölteni :D és az adja belém a lelket, hogy vannak :D thx <3
Csak is így tovább <3 :D
És még egy apró kis idő húzás!
Egy barátnőmmel közösen írunk egy blogot! Még mielőtt félre értené valaki elmagyarázom miért is írjuk. Ez egy hülyéskedésnek indult, majd a viccelődésből hogy mi lenne ha írnánk ilyet, megvalósítottunk . Igazából Diallos blog (aki nem tudja: Demi Lovato + Niall) . Még egyszer elmondanám, hogy nem gondoljuk komolyan ezt. Ha van kedvetek elolvashatjátok ezt is :D (lessz benne Harrys románc is (persze az az xy nem sztár xd)  The Double Trouble







/Angel szemszöge/

Egy , sajnos már túl ismerős érzés bontakozott ki bennem. Újra Éreztem azt a bizonyos, furcsa és megszokhatatlan fájdalmat, melyek szárnyaim kirobbanása előtt tűnik fel. 
Nem ellenkeztem, csak ellazítottam magam és hagytam, hogy megtörténjen az a csoda amely az életem gyökerestől felforgatta és sajnos nem pozitív értelemben.
Egy ,valamilyen kis asztalon található törékeny tárgy hangos csörömpölésben ért földet, ahogy a fekete tollkolosszusom kiemelkedett hátamból.
- Angel... Mi volt ez? Kérlek engedj be! - szólt hirtelen egy hang az ajtó mögül. Össze rezzentem, hisz nem hallottam ahogy fel jön és itt áll. - Ugye jól vagy? Válaszolj kérlek mert akkor bemegyek! - hangjában törődés érződött és féltés.
Kissé elmerengtem magamban. "Törődik velem?" Akaratlanul is mosoly húzódott számra. De mielőtt reagálni tudtam volna az ajtó kilincse nyikorgott.
- Ne.. kérlek.. Most nem jöhetsz be... - próbáltam a hangomba nyugodtságot vinni, nehogy gyanakodjon valamire Harry.
- Én... csak .. sajnálom. Nem akartam, hogy ennyire össze vessz az anyukáddal... - mondta megbánóan.Tényleg komolyan gondolta. Bár miért is hazudott volna?
Bár akartam neki sok minden mondani, mégsem jött egy halk hang sem a számon. A szárnyam ismét magától vissza húzódott , s már semmi akadálya sem volt annak, hogy bejöhessen, de én mégsem tudtam megszólalni. Csak néztem magam elé és bambultam a történéseken. Nem panaszkodhatom el neki minden bajom..bár arra lenne a legnagyobb szükségem most. Csak merengtem Harryn, anyán és hogy most mi lesz. Ez az este majd el fog telleni és nem tudok mit csinálni. Az utcán nem alhatok , a többi barátom pedig ki van lőve... Pénz sincs nálam, hogy a közeli városban élő rokonaimhoz busszal el tudjak menni, és be tudjak pofátlankodni pár éjszakára... De az sem nyújtana végső megoldást. Harrynél pedig nem maradhatok...

***

/Harry szemszöge/

Egész este próbáltam nem azon agyalni, hogy most mi lesz. Szinte biztos vagyok benne, hogy azok a sebhelyek a hátán mitől lehetnek ott. És biztos nem egy ház tűz miatt. Bár az is meglehet, hogy igazat beszélt... Én nagyon remélem , hogy Angel tényleg nem az amire gondolok.
Igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és nem is érdekelnének azok a hegek a hátán.
Úgy gondoltam, hogy éhes, ezért kutattam valami ehető után a konyhában, madj a voksomat a rántotta mellet tettem le, és egy kis szalonna mellet.
Belefeledkezve a sütögetésbe, hatalmasat ugrottam mikor meghallottam a hátam mögül egy hangot. Egyből , reflex szerűen fogtam meg egy kést és a hang irányába szegeztem. De majdnem kiesett a kezemből a tárgy, mikor megláttam, hogy a lány áll a konyha ajtajában.
Először féltem a reakciójától, hogy félni fog , de meglepetésemre csak nevetett egy jót.
Halkan elmormogtam egy "Ne haragudj!"-ot.
Feltálalva az ételt , először ellenkezett , hogy maradni sem akar, de nem engedem haza ilyen időben. Még úgy nézem az eső szemerkél, és ránk is sötétedett. Ki tudja mik járkálnak erre felé... Sőt,  Angel nagyobb veszélyben van, mint hittem... Este még veszélyesebb közlekedni egy ilyen lénynek .' Bár még mindig reménykedem, hogy nem az!'
Teljesen szótlan volt, és merengő. Bár úgy tűnt mintha habzsolnék, igen is minden mozdulatát figyeltem, és hallgattam. Tudom hogy végig engem nézett, és mikor felkaptam a tekintetem miután végeztem , egy másik irányba pásztázott . "Aranyos, mikor zavarban van..." "Mik ezek a gondolatok?"
Illedelmesen felajánlotta hogy elmosogasson e, mire én kelletlenül vizslattam a két szem piszkos tálra. Hálás tekintettel néztem rá, mikor nekiállt tisztítani az edényeket és a többi szennyest.
Egy kérdés megfogalmazódott a fejemben, ami szinte nyomta a nyelvem annyira ki kívánkozott.
Vissza ülve elém az asztalhoz megpróbáltam feltenni azt.
- Szabad kérdeznem valamit?
- Persze!- mondta egy biztató mosolya a szája sarkában.
- Van köze annak ahhoz ami történt a pavilon alatt, hogy össze vesztetek? - próbálta a legkevésbé tolakodó lenni ezzel az elég indiszkrét kérdéssel.
- Szinte csak ahhoz van köze... - sütötte le égszín szemeit. " Égszín? Már meg sem lepődök."
Hangja elakad és nehézkesen vette a levegőt. Egy ideig szótlanul ült előttem és valami merengeni látszott. Gondolkodtam azon, hogy merjek e szólni még valamit, mert lehet hogy megbántottam... De nem kellet eldöntenem mert megláttam hamvas bőrén egy csillogó könnycseppet végigrohanni.
- Ne haragudj... - majd felpattant és elrohant.
Először csak a helye és az útvonala között jártattam a szemem, majd utána szaladtam én is.
Alig hallható zokogás hallottam, ahogy az egyik közeli vendégszoba előtt elhaladva.Megmerevedetten álltam ott. "Miattam sír... Basszus! Most mit csináljak?" Sosem voltam ilyen helyzetben. Vagy ha még is , ráhagytam és tova mentem a dolgomra.
- Nem akarom ezt! - hangjára a dermedtség még jobban eluralkodott rajtam.
"Mit nem akar? Mit rontottam el?"
Már-már inkább kétségbe estem, nehogy a testi épségének ártson. Ekkor egy hangos zajt hallottam. Olyan mintha valami üveg törött volna szét. Itt már tényleg megijedtem, nehogy olyat tegyen , amit később megbánhat.
- Angel... Mi volt ez? Kérlek engedj be! - kérleltem, hogy engedjen be, de nem szólt semmit.-  Ugye jól vagy? Válaszolj kérlek mert akkor bemegyek!
Őszintén?Talán életemben először aggódok valakiért. Furcsa érzés. Nem tudom mit csinál, és ez nagyon zavar, és úgy érzem most bármit megtennék, hogy ne legyen baja.
Hosszú másodpercek teltek el a hangtalan várakozásban  Kezemet az ajtó kilincsére fontam és lenyomta azt,
 De végül mégis adott jelet magáról.
- Ne.. kérlek.. Most nem jöhetsz be... - mondta kissé furcsán. Olyan nyugodt volt, de mégsem.
Bellül kissé lecsendesedett ez az bizonyos 'aggódás'. De valami elkezdte nyomni nemlétező lelkem. Ez lenne a 'bűntudat' ?
- Én... csak .. sajnálom. Nem akartam, hogy ennyire össze vessz az anyukáddal... - tényleg nem akartam.
Egyáltalán azt nem tudom, mit is csináltam akkor, abban a pillanatban. Valami erő talán felé húzott. Vagy ... ez leírthatatlan. Csak azt éreztem, meg kell tennem.
 De most tisztába vagyok azzal, hogy rosszat cselekedtem. "Bár mi a jó abban amit eddig napi szinten csináltam... "
Bár hosszú percekig ott álltam az ajtóban, nem történt semmi. Viszont lábaim nem engedtek elmenni addig amíg meg nem bizonyosodok róla, hogy nem történt semmi baja.
Az ajtó halkan nyitódott ,két a könnyektől beduzzadt és kipirul szempárral találtam magam szemben magam. A lány hirtelen bújt vissza az ajtaja mögé. Közelebb mentem hozzá és épp a csukódó ajtóhoz tudtam tenni a lábam.
- Angel...
- Azt hittem már elmentél. - sütötte le szemeit.
- Nem, ameddig nem tudom meg, hogy jól vagy e! - hirtelen a két izzó zafírt rám kapta, és a szemeiben valami igen furcsát és csillogót láttam.
Bár arca kissé meggyötört volt, a szemeiben egyik pillanatról a másikra valami megváltozott. Egy ismeretlen fény gyúlt újra fel neki, amit először a pavilon alatt láttam ...
- J-jól vagyok. És Harry... N-nem a te hibád. Nem te tehetsz róla... mert nem az miatt kellet otthonról eljönnöm. - lesütött szemmel kémlelte a padlót és a szokásossá vált pír az arcán ismét megjelent.
- Akkor? - képedtem el.
- Én... nekem nem szabad beszélnem róla... ez olyan... "ügy". Az én ügyem... ugye megérted? - emelte tekintetét rám, amitől elkapott egy számomra szokatlan érzés. Gyenge volt, de mégis tudom hogy nem éreztem soha ilyet.
- Igen... de Angel...
- Figyelj... Szólíts te is Ang-nek ! Ez a becenevem! -mosolygott rám.
- Ang. Az nagyon komoly dolog lehet, ami miatt még az édesanyád sem enged haza... - próbáltam kipuhatolni mi is lehet az igazi gond. Bár lehet hogy van egy sejtésem... azaz, beigazolódik amitől tartottam...
- Én... én.. Nem... nem megy... nem tehetem...-  ismét lehajtotta a fejét és egy szó nélkül ballagott az ágyhoz és arccal lefelé rádőlt.
Hangtalanul lépkedtem utána és az ágy szélére ültem.
Nem várok semmit. Inkább jobb lenne ha aludna egyet, mert nem isten bizony, hogy megfázott abban az esőben , "Harry kegyetlen Styles megpuhult???"
Épp felálltam volna , mert már azt hittem, hogy elaludt, mikor megszólalt alig hallható hangon.
- Ugyanúgy fogsz tőlem félni mint az édesanyám... És a barátaim még eleinte. Nem akarom ezt... - szorította meg a takarót és fejét mélyen bele nyomta. 
- Micsodát? - próbáltam kérdő hangsúlyt alkalmazni, mert tudom, hogy nem fog meglepni az amit meglepetésemre NEKEM mégis elmond.
Kissé furcsa állapot ez... Igazából nem tudja hogy tulajdonképpen magának az ördögnek mondja el az ezek szerinti legféltettebb titkát. Rosszabb mintha a kecskére bízná a káposztát.
- Kérlek... Mond el!
Nagyot sóhajtva húzta feljebb és feljebb a pólója hátát ügyelve arra, hogy elöl semmit se mozduljon az anyag.
- Nehogy ezt félre értsd! - szökött már kitudja hányadszorra az arcába a vér ma.
Megingattam a fejemet és furcsa transzba esve figyeltem minden mozdulatát. Azaz nem is a mozdulatát , hanem  magát Anget.  Óvatosan fogta maga elé a rá sok számmal nagyobb fekete ruhát, és lehunyt szemekkel erősen koncentrált.
Csupasz válla még éppen kilátszott. A vonala a sötét szobával erős kontrasztot alkotott, ahogy a kinti folyosóról a fények beszűrődve megtörtek rajta. Szőke, hosszú haja lágyan omlott előre, és kissé arcába lógtak. Pillái remegtek, ahogy egyre jobban szorította a textilt.
- Nem megy...- suttogta maga elé.
Még mindig lehunyt szemmel ült előttem.
Nem kell titkolnom előtte legalább egy részét annak aki vagyok, ha megteszem azt ami úgy látszik nem megy még neki. "Mióta angyal vajon ?"
Közelebb hajolva hozzá, szorosan mellette megtámaszkodtam és lágyan vezettem hátára a kezem. Először csak új beggyel, majd egész tenyeremmel rásimultam selymes bőrére. Majd ugyan ezt másikkal is megtettem.  Felcsúsztattam őket a két sebhelyhez majd egy lágy mozdulattal a két bemélyedő csíkon végig vezettem az ujjaim.
Először az érintésemre kővé dermedt. Minden izma megfeszült, de mikor simítani kezdtem elernyedt. Légzése egyenetlen volt, hol erősebb hol gyengébb. Szinte remegett. pilláival lezárta szemeit és úgy várta most mi történik majd.
Hirtelen bomoltak ki a hátából a szárnyak. Arcán egy könnycsepp gördült lefelé. " Igen. Jól emlékeztem, fáj nekik."
A hosszú, ívelt, fekete tollak megbabonázták tekintetem.
Annak a szinte már reflex szerű reakciónak, melyet egy ilyen látványa vált ki belőlem, most nyomát sem érzem. Nem késztet semmi , hogy késért, vagy egyéb fegyverért nyúljak, de még öklöm sem feszült meg. Csak azon tűnődtem, hogyan lehet valami ennyire különleges és szép.
Szemei lassan nyíltak fel, várva az "ítéletem" felette.
Mit is gondolok?
- Bűn lenne megölni... - csúszott ki halkan ajkaimon.
- Micsoda? - kerekedtek el ki a szemei.
Egyszerre láttam teljesen rémültnek, érthetetlennek, félénknek de leginkább kétségbe esettnek. - és... miért nem... - akadt el a szava.
- Félek tőled? - fejeztem be a mondatát. Csak bólogatott. - Nos... én tudtam, hogy léteztek. Láttam is élőben angyalt, sőt már a jegyeiket is tudom. Már akkor tudtam, mikor a forradásaid megláttam a hátadon.
- És... és miért mondtad, hogy... h-hogy... - sütötte le szemeit.
- Nem is tudtad? Vadásznak rátok. - ez kicsit meglepett. Ismételten rémület csillant fel szemében .- Mióta tudod magadról?
- Nem olyan rég... pár hete.. - vett egy mély lélegzetet és hangosan fújta ki.
- Nem tudod még kezelni a helyzetet? - kérdeztem meg. Csak megrázta a fejét.
Nem tudok mostanában uralkodni magamon, és már meg sem próbálom a szokatlan gondolataimat és cselekedeteimet szabályozni. Most is olyanra készülök, ami az életembe azaz életünkbe is kerülhet!
Amint elaludna, vagy akár most is, le kéne mennem egy fegyverért, késért akármiért és végeznem kellene vele azonnal. E helyett azt érzem segítségre van szüksége... "Mibe keverem én magamat... "
- Talán megpróbálhatnák segíteni ebben... Tudok pár dolgot a fajtátokról. - kutattam tekintetét a lehajtott arcába omló haj alatt , és szavaimra íriszembe fúrta övéit.
- H-hogyan? Te... te is an-angyal vagy? - hangja még mindig halk volt. Lehet hogy sok ez neki így egyszerre?
- Nem... De mindent tudok rólatok... és a vadászokról is... - kissé lesütöttem az szememet. Utálok hazudni,  és utálni is fogok örökre de nem mondhatom el neki, mi is vagyok, mert soha többé nem is látnám. És miután megtudta hogy mit művel pontosan egy angyal vadász, rettegne is tőlem. " Egyáltalán miért akarnám látni?"
Az arcára a teljes zavar kiült. Úgy látszik semmit sem tud. Bár, kitől is? Valószínüleg a környezetében senki sincs aki tud segíteni. - Majd el mondok mindent. Azt megkérdezhetném, hogy ki tudja rajtunk kívül?
- A barátaim... és ... anya... - erősen küzdeni látszik a könnyeivel újra, de nem sikerült neki. Egymás után gördültek le a sós cseppek.
 "Akkor ezért nem mehet haza." Mint mindenki , biztos az anyja is fél tőle. A barátai pedig valószínüleg meg nem tagadták ki. A fiatalok mások...
Nem igen tudtam kezdeni a helyzetet. Nem tudom hogyan kell vigasztalni... sosem próbáltam még... Tehetetlen vagyok. Inkább újra hátára simítom a kezem, de most a gerince vonalán vezettem végig az ujjaim. Majd ennek következtében vissza húzódtak a sötét szárnyak.
- Ezt.. hogyan?
- Mindent holnap elmondok! Azt is hogy saját magad hogyan tudod előhívni. De most inkább próbálj meg aludni.
Apró bólintással jelzett, majd megigazította a pólóját.
Lassan bemászott a takaró alá és lehunyta a szemeit.
Feltápászkodtam az ágyról és mentem volna ki, de elfúló hangon ismét megszólalt.
- Harry...
- Igen?
- Én csak... csak köszönöm...
Lágy mosolyt vetettem felé, majd halkan kimentem a szobából és becsuktam az ajtót.
Nekem is már sok volt ez a nap. Sőt ez az egész, mióta ide kerültem... Mindenemet felbolygatta, mind a gondolkodásom, mind az ösztöneim és mind az érzelmeim... Nem tudom mit miért teszek...

8. Fejezet

/Angel szemszöge/

Lüktető és vörös ajkaimat fogva araszoltam "elrabolóm" sáros lábnyomai után. A csók helye forrott számon melyet védelmezően fogtam , mintha ha elengedném elúszna az özönvízzel együtt .
Friss de már is fájó elmék...
Halkan buggyantak ki szemeimből a sűrű könnyek, majd az esővízzel egyé válva alkottak folyamot kipirult arcomon.
A keserűség mellé, érthetetlenség és zavartság is társult. Nem tudtam felfogni mi is történt valójában. Számomra az eltelt percek megmagyarázhatatlan pillanatok voltak, és az sem segít, hogy az egyik momentumban még ott állok egy forró csókban, majd most szinte vágtatok haza, a rám váró szidalmazáshoz, melyet anyámtól fogok nem sokára kapni. És van egy nagyon rossz elő érzetem...
Folyamatosan ismétlődnek szavai a fejemben, melyeknél többet nem intézett felém az előttem haladó , dühös nő.
" Ezt, még otthon megbeszéljük..."
Sosem fogom azt a tekintetet elfelejteni, melyet Harryre vetített, mielőtt szélsebesen kirángatott a viszonylag száraz pavilon alól a szakadó esőbe. Még én is megijedtem a tulajdon anyámtól. Remélem Harryt nem zavarta el végérvényesen,bár azt sem csodálnám, ha mát holnap ki lenne írva a Gregory-házra, hogy 'Eladó' .
Az agyam  a rengeteg gondolattól, az imént történtektől szinte szétszakad. Hullámokban előtörő fájdalmat tapasztalok ismételten a hátamban, ami a gerincemen fut végig. Magamban egy éles kiáltás szakad ki belőlem. " NE! Csak most ne!"
Remeg mindenem, hogy mi lenne akkor, ha a mai nap fény pontjaként, a hívő és a média állttal félelmetesnek beállított 'szárnyas emberektől' félő édesanyám megtudná, igazából " tőlem kéne félnie" .
Bár az ismerős házikó nem volt messze, szinte hangosan könyörögtem , hogy ne történjen meg az amitől a legjobban félek per pillanat. " Csak ne jöjjön elő a szárnyam!"
De talán már annyira megtanultam 'használni' , hogy épen és szárny mentesen léptem be a menedéket nyújtó fedél alá, ahol kitudja mi vár rám az elkövetkezendő percekben...

***

- Mégis mit képzelsz magadról fiatal hölgy? Nem megmondtam neked, hogy ne találkozz ezzel a ficsúrral? Erre mit látok? Rád hajtott! És mégis elmondanád nekem mióta tart a ti kis románcotok? Na és mégis mikor akartad közö.... Mégis hová mész?- szinte tüzet okádott és repkedett seprűjén a belőle előtörő sárkány-boszorkány. Éreztem, hogy nem lesz jó vége ennek az egésznek, igyekeztem minél előbb elzárni magam az anyámtól. - Gyere vissza, mert igen is végig hallgatsz! -törtetett utánam.
A legszívesebben most a pokolba kívánnám magam, vagy egy lakatlan szigetre valahol Hawaii körül, akol bátran csinálhatnák azt amit akarok.
Egy éles és szúró fájdalom formájában éreztem kiemelkedni hátamból az életemet megkeserítő tagok. Épen csak be csuktam magam előtt az ajtót. Anyám dübörgése a fán, egy pillanatra eltompult, majd a földre zuhantam, de tudom, hogy még magamnál vagyok! " Maradj ébren! Maradj ébren!"
Kétségbe esten kuporodtam össze, a szárnyaimmal mindent leverve ami az útjába került. Ismételten könnyek szöktek ki szememből. Mi lesz most?
El kel neki mondanom.
- Ang! Válaszolj már, és nyisd ki az ajtót! - kezdett anyám dühe türelmetlenségbe átmenni.
- N-nem tehetem.. Kéh.. Ké-hérlek.. Me- Menj el... - akadozott meg a hangom . Igyekeztem halkan kiadni magamból, de nem tudtam minden hüppögést vissza folyatni.
- Minden rendben? - váltott aggódóra a hangja.
 "Nem... Nincs..." - suttogtam úgy, hogy csak én halljam.
Lassan álltam fel az ajtó tövétől és résnyire nyitottam azt, hogy csak a szemem látszódjon. az utolsó remény az volt, hogy a lánya vagyok, és megérti. Hogy elfogad és jöhet a "happy end" felirat, és vége ennek a filmnek, mely a rém álmaim legmélyére repített.
De miért lenne minden jó, ha ez a valóság. Azt mondják a jó dolgokhoz a poklot is meg kell járni, de azt tapasztalom, hogy nekem csak a rossz része jutott a világnak? Most jelen pillanatban úgy érzem.
A nyikorogva tártam ki szobám ajtaját, és akkor a félhomályt pár tized másodpercre egy villám világította be. fekete szárnyaim még sötétebbnek tűnt , hogy a fény csak hátulról érte. A nő előttem kővé dermedve állt. A legrosszabb dolog ahogy láthatja egy gyerek az édesanyját. Félelem és menekülési vágy remegett halk levegő vételén, melyet alig akart venni, abban a percben míg akármilyen reakciót várva tőle, meredtem a padló szőnyegemre.
Anyám rémült tekintete volt az, amit a világon a legkevésbé akartam érezni magamon. De nézését rosszabb volt látni...  A gondolatai kiültek  a szemeibe, és olyanokat olvastam le róla, amit ha kimondott volna, az első dolgom az lett volna hogy kiugrok az ablakon. A szárnyaim úgy sem mentettek volna meg... De még így is lelkileg össze tört.
- Figyelj... én ... -nyújtottam volna a kezemet felé, de hátrált egyet. - ...anya, szólalj meg kérlek...  - léptem felé kétségbe esetten, de ő addig hátrált, míg a falba nem ütközött. Folyamatosan ingatta a fejét és valamit motyogott talán. " Nem.. ez nem lehet..." - Kérlek... mondj már valamit! ... anya? - vékonyodott el a hangom, mikor szemem kezdett újra bepárásodni. - Nincs itt semmi keresni valóm már... vagy mi van ? Mi az? Mondj valamit! Akármit! Kérlek! Én még mindig Angol Willis vagyok, a te gyereked! - bukott ki belőlem, de egy alig észrevehető fej biccentés volt csak a válasz.
" Megtagadott... Tényleg nincs..."
Tekintetével végig követett, mikor egyet bólintva, két könnycsepp legördült a szememből és elindultam a kijárat felé a szűk folyosón. "Fél tőlem... az édes anyám..."
Halk lépteim zaját csak a morajló eső, és a nő még mindig remegő zilálása törte meg.
Életem legrosszabb pillanatát éltem most meg, és fogalmam sincs most mit tegyek, egyáltalán hova menjek...
Utolsó mentsváram Zack, akinél pár napig meghúzhatom magam... Talán a többiek is ott vannak, és mindegyiknél el tölthetek egy két napot, míg kitalálom mi lesz.
Úgy érzem magam, mint akit kitagadtak. Fél tőlem az egyetlen olyan személy aki eddig ha baj volt mindig talált belőle kiutat. Segített akármiben, sőt már azzal feltöltött, hogy néha karjai közt nyugalmat találhattam pár percre. Most olyan ez, mintha elvesztettem volna a hajlékom. És tényleg valójában nincs hová mennem, a barátaim nem tarthatnak el mostantól örökre...
Félve nyomtam meg Zackék ajtaja előtt állva a csengőt. Szinte remegtem attól, hogy most mi lesz.  Minél  jobban telt az idő, annál erősebben feszített egy rossz elő érzet. Majd halk ajtó nyitódást hallottam és kidugta Zack anyja a fejét .
- Szervusz Angel! Zacket keresed? - mosolygott kedvesen.
- I-igen! Itthon van? - kérdeztem a nőtől félénken.
- Hát, igen, de most éppen pakol. Délután felhívott az apja és pár hétre oda utazik... - közölte velem. -de most sietősre veszi szóval...
- Oh értem.. viszlát !
Mintha derengne valami, hogy mondott olyat nem sokára megy hozzá...
Ginához nem mehetek, mert azt tudom, hogy holnap után megy valamilyen táborba, ezért nem mehetek hozzá. Benji szülei meg ... sajnos olyan úton vannak, mint Zacké voltak pár éve. Csak néha hangosan veszekednek. Nem szeretnék egy olyant kifogni.
Nincs hova mennem... Esetleg egy helyre.... de nem tudom helyes lenne e az....

***

/Harry szemszöge/

Fel sem akarom fogni, most mit is műveltem valójában.  A fejem kavarog az eltelelt percektől, és bambán bámulok magam elé.  Egyáltalán mi a frász történt? Teljesen becsavarodtam? Mi ütött belém?
Őszintén? Utoljára évekkel ezelőtt csókoltam meg utoljára akárkit is... Volt mélypontom, mikor egy igazi angyal vadász életébe bele csöppentem. Még szinte gyermek voltam, mint Angel és nem bírtam sem a hormonjaimmal sem azzal a sok adrenalinnal ami egy olyan este után felgyülemkedett bennem , és ezt bulikban és csajokon vezettem le. Azóta viszont megtanultam az indulataimon uralkodni, és minden érzést elnyomni magamban.
De most az elmém csődöt mondani látszik. Az ellentétes gondolataim szinte ketté húzzák az agyam, és a szakadék között egy kötélen himbálózok. Nem tudom merre induljak, melyik perem a jó oldal. "A legnagyobb hiba volt az életemben, és tűnjek el a lányéból" "Maradjak itt, és tisztázzam ezt a hibát"
Az meg sem fordult a fejemben, hogy ez nem egy hiba lenne. Valami érzelmi megingás eredménye lehet, mely a hirtelen környezet változás idézhetett elő. Vagy a város hat úgy rám, hogy nem tudok józanul gondolkodni...
A valóságot olyan álomszerűen életem meg abban a pillanatban. Sosem tapasztalt érzés lett úrrá testem felett, és az a valami, ami a visszafojtott érzéseimet irányítja folytatásért könyörög. De a logika és az elveim még mindig azt kiabálják,  hogy ne is barátkozzak ezzel a lánnyal. Inkább kerülnöm kéne és idióta módjára bujdosni, soha többé szembe nézni vele. Ez lenne a legjobb, mert így nem keverném bajba. De már azt sem tudom mit miért teszek és sajnos azt is tudom, hogy ha legközelebb látom nem fogom szó nélkül hagyni.
A nőre emlékszem aki elráncigálta onnan. Azt hiszem az édes anyja lehetett. És újra szembesültem egy olyan pillantással, melytől holtan rogytam volna össze, ha a nézéssel ölni lehetne. Itt mindenki aki csak látott nem tetszését nyilvánította ki. Kivételt képez ez alól Angel.
Sajnos nem értem az emberek reakcióját felém. Nem tudom miért ítélnek el, már első látásra. A sötét öltözetem teszi? Vagy csak a munkám ad egy olyan kisugárzást, ami mindenkinek azt sugallja, hogy veszélyes vagyok, és ne álljon szóba velem senki ? Nem értem azokat a normálisnak mondható embereket akik egy átlagos életet élnek. Sosem voltam olyan, és sosem kaphatok egy olyat. De ha én is ugyan azt tenném egy magam fajtával nem is biztos hogy akarnák... De meg lehet hogy ha én is olyan lenék mint ők, akkor egy hozzám hasonló alakot meglátva ugyan ez lenne a reakcióm. Vagy olyan mint Angelé... "Mióta szoktam én filozofálni?"
Ő miért nem ítél el? Sőt... talán barátkozott volna velem, ha ezzel a nem is tudom mivel , ami történt nem ijesztem el... Mert valószínüleg így már látni sem akar. Leírtam magam olyannak aki már rég nem vagyok. Csak régebben voltam... "Most hagyd abba Harry!"
Bár, még szakad az eső, elindulok haza felé. Végül is nincs semmi dolgom, megfázni meg csak nem fogok, már közel van ide a Gregory-ház

***

A nagy fekete fém kapu elé érve azt tapasztaltam, hogy résnyire nyitva van. Bár igaz, hogy erős a szél, de nem tudna egy ilyen rácsos és nehéz szerkezetet kinyitni. Nem is emlékszem arra, hogy így hagytam volna. Mindig be csukom, ha elmegyek itthonról.
Bár homályosan látok, egy furcsa objektumot véltem felfedezni a bejárati ajtó előtt. Gyorsabbra szedve a tempót igyekszem megnézni mi az... vagy inkább ki ...
 Szinte kővé dermedtem mikor meg láttam egy szőke lányt , átázott ruhákban kuporogni az ajtóban. Oda rohantam hozzá.
- Angel? Te mit keresel itt?- figyeltem döbbenten válaszát. De egy lehetséges válasz bekúszott a fejembe. " Csak ne azért, ami történt a pavilon alatt!"
- Én... én csak... - kezdte volna el, de félbe szakítottam.
- Inkább gyere be, mert megfázol idekint! Tiszta víz vagy! - néztem végig rajta, majd nyitottam az ajtót. Közben motyogott valamiket.
- Én csak, ide jöttem, de te nem voltál itt, vagyis hát ugye most jöttél csak meg.. és... és én meg szóval megvártalak.. meg... - kezdte volna a magyarázkodást, de alig tudtam valamit kivenni belőle.
- Figyelj! Adok tiszta és száraz ruhákat, megmutatom hol a fürdő és fürödj le! Jó? Utána el mondod! - utasítottam.
- Öhmm.. jó... oké... - pirult el. Angel sokszor szokta ezt csinálni. Halványan megmosolyogtam. Valahogy az az jut eszembe róla, hogy 'aranyos'. "Mi a fene?" - H-Harry... szóval... itt van a kardigánod. Izé.. Nálam maradt mikor... - itt még jobban az arcába szökött a vér. - Ne haragudj. És kicsit vizes lett. Bocsá...
- Semmiség! A fürdő az emeleten van pont a folyosó végén! Megtalálod?
- Igen!
- Van tiszta törölköző.
- Oké.

***

/Angel szemszöge/

A lakásba érve, az ház melegebb levegője kellemesen csapta mag a hideg és nyirkos bőrömet. A remegésem is kissé alább hagyott, bár az átázott ruhák még mindig rajtam voltak.
El sem hiszem , hogy egyáltalán képes voltam ide jönni és pofátlanul megvárni az ajtajában Harryt. Nem találok á, miért pont ide jöttem. Van sok kedves szomszédunk, vagy van pár rokonunk a szomszédos városkában... Valamiért ide vitt az utam.
Az lenne a legjobb, ha elállt az eső, haza megyek és besurranok a lakásba. Kulcsom van úgyis. Nem maradhatok Harrynél! Így is túl sok mindet tett most értem, ad tiszta ruhát, amit holnap kimosok és vissza hozok neki, és még le is fürödhetek.
Számomra ezekkel folyamatosan megcáfolja azokat amiket anyám a fejemhez vágott róla. Egyáltalán nem olyan! Sőt, kezd az ellentéte lenni. Vissza húzódó, kedves bár egy kissé titokzatos személy, de az biztos, hogy nem érdemli meg azt, amiket gondolnak róla az emberek.
Lassan hámoztam magamról le a vizes ruhákat , majd megnyitottam a csapot és a vizet forróra állítottam.
Mikor a vizet magamra engedtem a hátamon kettő helyet sokkal erősebben égetett. Olyan érzés volt, mintha friss sebeket forráznák le. De jelen pillanatban még az sem érdekelt.
A forróság arra az időre, amíg fürödtem, ellazított. A még így is tomboltam belűről. Fel idéztem azt a megfoghatatlan pillanatot a pavilon alatt. Lehunytam szemem és végig simítottam ajkaimon. Hosszú sóhaj szakadt ki torkomon.
Már rég nem küzdök a zavaros gondolataim ellen, csak hagyom hogy végig áramoljanak  elmémen és had merengjek el rajtuk. Nem tudok a helyzetemen javítani. Vissza vonhatatlan dolgok történtek meg velem az elmúlt órákban, napokban , és nem lehet elmenekülni előlük. Nem is tudom mit fogok csinálni ezután. Talán bepróbálkozok Bejniéknél. Bár már kezd sötétedni, bizonyára hamar elmúlik már az eső, és a futok húsz perc alatt ott vagyok.
Elzárva a csapot, kiléptem a puha szőnyegre, mely csikizte talpamat. Egy fehér törölközőt magam köré tekerve bámultam a bepárosodott tükörben a homályos tükörképemet. Jelenleg siralmasnak találtam magam.
Eszembe jutott az a furcsa valami a hátamon, ezért egy foltot letörölve a párából megnéztem azt.
Elképedve figyeltem a két hosszúkás sebhelyet a hátamon. "A szárnyak helyei?!" Ez jutott először az eszembe. Itt már bármi lehet jó válasz, hisz már magában az a tény, hogy 'szárnyas' vagyok abnormális.
Furcsa módon nem is inkább a "hogyanok" és a "miértek" izgatnak, hanem az, hogy hányan vagyunk... És ők hol vannak? Mert az biztos nem én vagyok az egyetlen, mert az újságban ott volt egy, amit igaz akkor épp kitalációnak tartottam, de muszáj volt róla meggyőződnöm, hogy én is egy ilyen valami vagyok... Egy 'angyal'.
Inkább kiszakadok ezekből a gondolatokból és fel... öltöznék, ha itt lennének azok a ruhák, amit Harry kölcsön ad... De én voltam olyan okos, és nem szóltam neki, hogy előbb adja ide, mielőtt fürdenék.
- Harry... Harry itt vagy? - próbálkoztam kikiabálni a fürdőből, de sikertelenül. Muszáj lesz megkeresnem...
A párás és fülledt levegőből kilépve a folyosón egészen hideg volt és a törölköző sem takart túl sokat. Körül néztem, de sehol senki. Próbálkoztam az emeleten lévő ajtóknál, hátha valamelyik szobába lesz.
Eddig mindegyik. ugyan úgy nézett ki, csak egyet nem nyitottam ki még. A kilincsre téve kezem halkan nyomtam le a fogantyút, de egy köhintést éreztem a hátam mögül. Megfordulva Harry egészen közel állt hozzám.
- Elfelejtetted bevinni a ruhákat.
- I-igen... Bocsi... - kezdett újra az arcomba szökni a vér, és kényelmetlenül igazgattam a körém csavar puha anyagot, majd az egyik kezemmel elvettem a cuccokat.
Vissza igyekeztem a fürdőbe, mikor egy majdnem elfúló hangot hallottam.
- Angel... Mik azok a hátadon?- kérdezte , mire megdermedt bennem még a vér is.
Kerek szemekkel fordultam meg, és igyekeztem gyorsan kiötölni valami hihető magyarázatot. Harry ábrázata viszont kissé furcsa volt. Szinte teljesen el sápadt, és pupillái szinte teljesen kitágultak.
- Ez.. csak.. még egy gyerek kori seb... - próbáltam felvenni valami merengő arc kifejezést, mintha a gondolataim szedném össze.
- És ennyire szabályos?
- Igen.. szó-szóval... még egyszer volt egy ház tűz és valami rács félének neki hátráltam, ami már átforrósodott és akkor szereztem! - " Ez az! Ez jó!"
Hirtelen annyira furcsa lett az ábrázata Harrynek. Szaporábban vette a levegőt, és mintha erősen vacillálna valamin. Remélem nem jött rá, hogy ez az egész kamu... Még egy embert ma már nem akarok halálra ijeszteni...
Inkább a fürdőbe iszkoltam és gyorsan magamra kaptam a cuccokat. Kicsit pirulva vettem tudomásul, hogy egy bokszert is kaptam, de fel vettem, mert az összes ruhám minden négyzet centimétere csurom víz. A nadrág hatalmas volt rám, a fekete pólóról nem is beszélve.
A nappaliba vettem az irányt, mert azt feltételeztem ott lesz, de nem volt ott. Viszont mennyei illatok szálltak ki egy helység felől. Követve az orromat, a konyhába találtam magam, és Harry épp serénykedett valamit egy serpenyőben.
- Tudsz főzni? - esett le az állam.
Nagyot ugrott a fiú, majd egy kést felém tartva meredt rám pár másodpercig, amitől halálra rémültem. Tág szemekkel néztem rá, majd elnevettem magam, ahogy pirulva elmorzsol a fogai között egy "ne haragudj" -ot.
- Ennyire ijesztő lennék?
- Én.. csak meg ijedtem... Na! De készen van a vacsora!
- A mi?
- Vacsora. Szereted a szalonnás tojás rántottát? Tudom, hogy ez reggelinek való, de ez volt itthon.
- Én nem fogadhatom el! Amúgy is mennem kéne...
- Ilyen későn már sehova sem mész! És szeretném, ha ennél valamit.
Nem ellenkezhettem. A helység közepén van egy ebédlő asztal, amire lerakott két tálat omlettel és evőeszközökkel.
- Mit kérsz inni?
- Én... semmit, köszönöm.
- A tejet szereted? Vagy narancslé?
- Narancslét kérhetnék? - "Minek ellenkezzek?"
Amíg megettük az ételt, nem szóltunk egymáshoz. Viszont nekem muszáj volt Őt néznem szinte egész végig. Nem tudtam levenni a szemem róla. Szinte belefeledkezett a rántottájába, úgy ette. Biztos éhes volt. Miután végzett vele, vállalkoztam arra, hogy elöblítem a tányérokat és a poharakat, majd leültem ismét vele szembe az asztalhoz.
- Harry...
- Igen?
- Szóval... én azért vagyok itt... mert... - kissé megakadtam itt, hogy mit is mondjak. A fiúra nézve egy kíváncsi tekintet figyelt rám, amitől még jobban zavarba jöttem, mint eddig voltam.- mert... anyával.. szóval össze vesztem... és én tényleg megpróbáltam elmenni Zackez de most megy az apjához, Gina meg el valamilyen gagyi táborba, Bejihez meg nem mehetek, haza meg nem szeretnék  mert az anyám fél... - kezdtem el hadarni mindent ami eszembe jutott, de a végére befogtam a szám, mert majdnem elárultam mindent. - izé.. szóval ne haragudj, és megoldom.. nem akartam ezt mind el mondani... - túrtam a hajamba, és végül könyökölve az arcom a tenyereimbe temettem.
- Szabad kérdeznem valamit?
- Persze
- Van köze annak ahhoz ami történt a pavilon alatt, hogy össze vesztetek?
- Szinte csak ahhoz van köze... - akadt el a hangom.
Beugrott az anyám rémült arca, mikor először meglátott a szárnyaimmal , és akaratlanul is könny szökött a szemembe. Nem Harry előtt sírni, de nekem ez a nap túl sok volt. A csók, az hogy a saját édesanyám fél tőlem és most itt dekkolok egy majdnem vad idegen házában.
Mikor legördült az első könnycsepp felpattantam a székről.
- Ne haragudj... - csuklott el a hangom, majd szélsebesen az emeletre rohantam. Valamelyik szobába benyitottam, majd lecsúsztam a csukott ajtó tövébe, és halkan zokogtam. " Csak vissza akarom kapni a régi életem. Nem kellenek nekem ezek a szárnyak. Nem kell nekem az, hogy akárki lát, halál félelme legyen..." -Nem akarom ezt!!!