36. Fejezet

Ó gyerekek... én szavakhoz sem jutok tőletek! Én egyszerűen sírtam, mikor elolvastam a kommeteket amiket kaptam! BŐGÖK!!! Köszönöm szépen, de nagyon nagyon! Jézusom!ÉS ÁÁÁ! Egyszerűen nem tudom szavakba önteni, hogy milyen hálás vagyok!
  Először is, igen azt hiszem örökké a fejembe véstem azt az arany kulcs mondatot!  Viszont azt a kérést nem tudom tartani, hogy sose legyen vége, sajnálom, és sajnos azt se tudom teljesíteni, hogy hosszabb legyen sokkal, mert a fejemben a kerek történet már megszületett,le is zárult, már a legelején tudtam mit mikor és hol hogyan fogok megírni, és ez a történet már a végső stádiumába lépett.
  Egyébként még meg sem köszöntem a feliratkozókat... :O Ezért most, nagyon meg szeretném köszönni, akik nem "titokban olvassák" ( ezt most idéztem xd ) . De akik olvassák, csak titokban, azoknak is meg szeretném köszönni. Mindenkinek <3 Luv ya guys <3 Ez komolyan nagyon jó esik! Ha valaki van itt blogger olvasóm, az tudja mit jelent egy pár szavas komment. Hát még egy hosszabb!  :) ( És csak egy sztory annak, aki elolvassa:  bejött egy hímszúnyog a szobámba és rettegtem aludni, nehogy rám szálljon, bár tudom hogy nem bánt mert nektárt eszik, de basszus! Úgy néz ki mint egy kib@szott repülő pók ááááááá! Please save my life! Guys! És az én személyes teremben? És rászáll a Harrys posztereimre? Hogy merészeli? Agyf@sz! És inkább írtam xxxd u.i.: azért osztottam meg veletek, hogy röhögjetek xd )
  Jó olvasást Baby Cakes <3


/Angel szemszöge/

  Mintha csak egy furcsa univerzumba csöppentem volna, ahol senki nem lát engemet, és csak külső megfigyelő lehetnék. De ehhez hozzájárult az is, hogy ajkaim megdermedtek, és a társaság fagyott hangulata egyre jobban hűlt, és a feszültség pedig nőtt.
  Sebastian hosszú monológja, hogy az angyalvárost veszély fenyegeti, és hogy csak egy követek általi találkozóval lehet ezt az ügyet elsimítani, félelmet és borzongást váltott ki a jelenlévőknél. Rettegtem, és szívembe hasító fájdalom költözött , hogy éppen percekkel a tényközlést megelőzően pont ezt vitattuk.
  Ezek szerint Felicity ismét egy aljas cselhez folyamodik, és újra a szadista irányítónak képzeli magát. De hát jogosan, hisz az is. Nála van az összes madzag vége, mellyel marionett bábúként irányíthatja lépésinket , és képtelenség előtte járni, ha csak ki nem ötlünk valamit még a hajnal eljöveteléig. Pár órán van összesen.
- Szóval , az eredeti terv a következő, melyet a polgár mester alkotott. - vett egy lapot a kezébe zsebéből melyen vázlatpont szerűen szavak helyezkedtek el. - Egy követ kell közülünk, aki az övékével fog tárgyalni, és kompromisszumot  alkotni. Úgy gondoltuk, hogy Felicity jön, és ott fogjuk megtámadni, hisz valószínűleg ő maga lesz a követ. De mi persze nem tudjuk ki lehet...
- Nem , nem! Felicity okosabb annál, minthogy egy ilyen támadást ne kalkulálna a tervébe. Biztos vagyok benne, hogy nem ő lesz az, hanem valaki más. Akár talál egy hasonmás magának. Képes rá. - vágott szavába Harry, mire hevesen bólogattam.
  Észrevétlenül csúsztam közelebb pár centivel. A közelsége, testének sugárzó hője, és energiájának erős vibrálása valamelyest megnyugtatta erősen remegő idegeim. Féltem, sőt rettegtem. Nem tudtam mire számíthatunk, mi lesz ebből az ötletelésből, és azután, miután végre hajtottuk. Ilyenkor jut eszembe az a sokszor emlegetett költői kérdés, melyet talán nem is olyan líraian kellene értelmezni, hisz kíváncsi lennék, az égben megírt sorsom miért tartalmazza ezeket a szörnyű órákat.
  Harry érezvén feszültségem, megtalálta a módját arra, hogy "véletlen" mozdulatokkal tört másodpercekig, de megérintsen valahol. Egy ügyetlen ceruza leejtés, vagy éppen egy díszpárnát rakott a háta mögé, melyet pont mellőlem kellet elkérnie. De szörnyen hálás voltam neki. Sebastian csak véreres és fáradt szemekkel próbálta közben kiókumlálni , melyik lépést hogy és miként borítja fel, ha ezt tennénk vagy azt tennénk az akción, melynek egyenlőre csak az a része van meg, hogy van egy probléma, melyet meg kell oldani.
- Jó, de akkor is meg kell ölni a követet. - Sebastian idegesen kémlelte a papírok áradatát, pásztázva az ügyről szerzett információit.
- Nem! Ha még egy csoda folytán meg is sikerül megölni őt, és a bokrokban elrejtett figyelőket és őröket, mert biztos vagyok, hogy Felicity nem csak egy lábon fog ott állni, még akkor is kiszivároghat a megfelelő emberhez az információ, kit azzal bízott meg, hogy vészesetben intézze el a város sorsát, az ő akarata szerint. Én mondtam hogy ismerem! Tudok mindent róla. - mondta Harry józansággal, és nyugodt hanglejtéssel.
- Oh, ha annyira ismered, talán te is kém vagy! Lehet hogy csak egy imposztornak küldött ide, hisz tudja, hogy Angelhez közel állsz, és bízik benned. - szinte üvöltötte az angyalfiú, és mérgében felpattant a kanapéról, mintha csak támadni akarna, és felvette a harcra felkészülő pozíciót.
- Nem vagyok az, mert akkor már azelőtt leigázták volna a várost, hogy Angel ide jött volna! - sziszegte, majd öklét megszorította.
- És miért nem tetted akkor meg? - folytatta, amit én egyre jobban szédülve hallgattam.
  Émelygés és rosszul lét fogott el. Fájtak, sőt égtek a szárnyaim helyei a folyamatos civakodását hallgatva a fiúknak. Sebastian alaptalan vádjai, Harry óvatos védekezése, mellyel próbálta védeni a titkunk mind felkavart. Tudtam jól, mit mondana legszívesebben mindkét fiú egymásnak. Sebastian, hogy utálja a göndört, és hogy húzzon a fenébe, Harry pedig, hogy szeret, és nem engedne el engem sosem. De nem teheti egyik sem, mert ... én itt vagyok.
  De úgy érzem nem sokáig. Az álló óra, mely minden órában egy halkat jelez, egy dallamos hangjegysorral, minden órában mással, most is tudtunkra adta, hajnali 3 óra lett. Felálltam, ahogy a hangok kezdtek tompulni. Térre volt szükségem. Tudtam, pedig több mint egy éve nem történt már meg velem ez... Kell egy tágas hely.
  Minden tompulni és sötétedni kezdett. Képek cikáztak szemem előtt. Látásom homályos, és mozgásom ingatag. Minden lépésnél megbotlok. A kanapé támaszát elhagyva a föld felé zuhantam, és szárnyaim, úgy csúsztak ki hátamból, mintha egy kardot szúrtak volna lassan a helyükbe. Mintha még a vérem is kicsordult volna, de minden esetre számban éreztem a fémes ízét.
" A temető kietlen és kopár, csupán a kosszal és mohával benőtt beton sírkövek állnak mélabúsan a végtelen tájon. A sírhelyek vonala a fekete ég horizontjáig húzódik. A jeges szél megmozgatja hajam, mely furcsán nehezen mozdul meg a szellő karjainak játékában. Lenéztem hosszú, sötétszőke, mellemre folyó tincseimre. Vérben ázik.  Érzem, hogy idegen ember vére. Szaga vasas, és rothadt. 
  Majd a színéren messziről két csuklyás ember közeledik egymáshoz, és egy kriptánál megállnak. Leemelik a nehéz leplet, és Harry arca tűnik fel. A másikat nem ismertem. 
  Hirtelen a lábamhoz verődik valami, le pillantok, és mire vissza szegezném tekintetem, eltűnnek onnan.  Aztán egy mélyről jövő kacaj hasítja át a levegőt, és csontomig hatol. Ismerős ez a hang. Gyűlölet bugyog ereimben életnedvem helyett, és elönt a harag okozta forróság. Futni kezdek a sivár, és nyomott tájon, melyet mintha hirtelen torzító tükrön keresztül látnék. Az Hold hosszúvá és oválissá nyúlik, vele együtt a sírkövek és keresztjeik és az azok általuk vetett árnyékok is.
  Csata hangja üti meg a fülem, és oldara nézek. Egy fájdalmas nyögés hallatszódik, és szívem megremeg. Harry?
  Egyből látom az alakokat. Nem messze tőlem vannak... Kettő pár fekete szárny, rajtuk kívül rengeteg sötét ruhás ember, és egy aki felém kezd sétálni. Nem tudom a harcolókat kivenni, csak azt aki felém közeledik. 
 Undor hullámzik végig rajtam, és vicsorogni kezdek, de ekkor, mintha vér íze terjedne számban újra. És valóban, mer érzem csorogni arcomon. Oda nyúlva pedig a vörös folyadék beszínezi ujjbegyeim. Felrepedt a szám... De hogyan? 
- Ez mind a te műved! Nézz csak rajtuk végig! Kiket látsz? - mondta gúnyosan, és mellém állva, keresztbe tette a kezét. De én csak gyűlöletes arcát néztem, mely a holdfényben koszosan és sápadtan rajzolódott ki. 
- Nem tudom miről beszélsz Felicity. - mondtam, és őt fixíroztam mérgesen. 
  Nem válaszolt semmit sem, csak lenézett testére, és egy vágás magától szakadt át bőrén és ruháján, majd a harcolókra vetette pillantását. Én is oda kaptam. 
  Most mintha közelebb ugrottak volna hirtelen. Láttam mindent, és... mindenkit. 
  Harryt, Sebastiant Zoet, és egy furcsán ismerős szőke lányt körbe kerítettek a TFW harcosai. körülöttük már testek hevertek, és ekkor megállt a kép... Besétált ... Felicity? De hát ő itt állt mellettem. Hitetlenkedve kapkodtam tekintetem a két lány között. 
- Ez egy kép, te is ott vagy! Mi kívülállóként nézzük! Csak dőlj hátra és élvezd! - közölte, majd  kép ismét folytatódott. 
 Nem értettem mit miért mondott... zavaros. 
  Az utálatos vadász hangját nem hallottam, csak hogy beszél, és mimikájából ítélve gúnyosan. Harry arca összeráncolódott, és megvetését valami iránt kimutatva jelképesen köpött egyet a föld felé. A Vadászlány arca nem tetszését sugározta, majd egy fájdalmas intéssel kilépett a Vadászok gyűrűjéből. Ott volt az a sebesülés, melyet az előbb láttam végigszántani a mellettem álló Felicityn. Majd megláttam a körön belül állók közül mozdulni egyet, a szőkét. Felém fordult, és arca kétségbe esetten keres valamit a távolban. Ajka ugyanott fel volt repedve, ahol nekem az előbb...
- Ő... Ő én...- hebegtem, és nem értettem semmit sem. 
- Igen, te vagy! Csak nézd már,és ne pofázz. - szólalt meg, majd karba tette újra kezeit, és picit szisszenve sebesülése miatt, nézte tovább.
  A Vadászok lerohanták a 4 belül állót. Hatalmas küzdelem volt, de mindegyiket sikerült vagy lelőni vagy lekaszabolni késekkel. Éreztem az összes szerzett sebet és találatot melyet a nekem megfelelő lány kapott. Rengeted vágás és ütés, mely holnap színesen fog testemen mutatni. 
  Lihegtek, ahogy már csak egy-egy Vadász vágott oda feléjük, majd őket is sikerült végül elcsendesíteni. Harry zöld tekintetével keresett valamit, de ekkor Sebastian össze esett. Az oldalába becsapódó golyót lassan láttam, ahogy húsába váj, közvetlen szíve mellett. Térdre rogy, majd a földön vergődve hátára fordult.
- NE! - kezdtem el rohanni, és oda értem hozzájuk. Egyből hallottam mindent, amit mondtak.
- Valahonnan lő ránk! Meg kell találni vagy... - mondta Harry, de ekkor egy dörrenés szakította félbe, és ős is össze esett. 
- Könyörgöm ne! - sírtam fel, és Harryhez mentem. Mellkasát próbáltam a sebnél megérinteni, de átnyúltam az erős izmokon, melyet fekete, vérben ázó textil fedett. - Mi a...? - mondtam, és újra megismételtem ugyan ezt. - Ne! NE! Harry! HARRY! ÉBREDJ! - mondtam, és körül néztem. Én is ott álltam. 
  Felpattantam, és .. magamhoz rohantam.
- Nem tudom mi ez, de segíts már rajtuk! Gyerünk! Nem hallod? Menj és... - de ő, azaz én, csak nézett, üveges tekintettel valamerre. Abba hagytam. Nem tudom miért. Kezében egy kés, és csukóját fixírozta. Mintha valami emlékkép derengett volna szemeink előtt, de nem tudtuk felidézni. 
- Nehogy most legyél hajlamos az öncsonkításra! Én akarlak megölni! - kacagta Felicity, aki ebben a jelenetben részt vett, és nem csak szemlélte. 
- Dobd el a kést a mellkasának! Gyerünk! Ott van előtted 4 méterre! Tudod jól hogy képes vagy... Képesek voltunk pontosan beletalálni ilyen közelről a céltábla közepébe az edzéseken!  -magyaráztam, mert úgy érzetem hogy kell. De mintha csak meg sem hallott volna. 
- Te csak szemlélő vagy! Nem hall téged te idióta!- sétált mellém a személő Vadászlány, és mellőlem figyelte az eseményeket tovább. Egy szürreális filmbe csöppentem...
  Beugrott valami. Ez az álmom előzménye! Pontosan itt volt az is. 
Majd ismét ugyan azt átéltem, mint az álmaimban. Sebastian... és Harry... HARRY! Őt meg kell mentenem! 
- MEG KELL MENTENEM! HOGYAN? TE TUDOD? - fordultam a személő Felicity felé, aki kajánul vigyorgott, majd ujjaival megütötte a csuklóját, és mintha füsté vált volna, szertefoszlott a képe. Nem értettem ezt .
-NE! GYERE VISSZA! HOGYAN MENTHETEM MEG? - üvöltöttem, de a hangom mintha egy üres szobában eresztettem volna el... Visszhang verődött falakról a fülembe, és csak saját hangom hallottam. Ahogy tekintetem viszont Harryre, Zoera,  Sebastian testére vagy az én szerepbeli valómra kaptam volna, azok eltűntek. Sőt a tér is feketévé és üressé vált. A feketeségben lebegtem... Majd minden megszűnt ismét. A hang, s fény... minden..."
- Angel!Kelj fel! Kérlek! Az istenit... Szerelmem! - hallottam, ahogy az ismerős hang betölti a fülem. Kezdtem érintéseket érezni magamon. Fogták a kezem, és a vállam. Érzetem, ahogy rázkódok, valami puhán hevertem. És ahogy arcom kezdték tapogatni. Felnyögtem , mert fejembe éles fájdalom hasított. Újra magamnál voltam.
- M-mi tör... - kezdtem volna kérdezni, valaki félbe szakított. Egy édes és tökéletesre metszett ajak volt. Tüzet szított. Testem felismerte a bizsergető érintést. Azonnal válaszoltam rá, csukott szemem pedig nem pattant fel, éreztem hogy ki volt az, még ha elsőre a hangját nem is tudtam azonosítani. Szerelmes csókban forrtunk össze, és éreztem ahogy nyelvünk keringőjének minden egye mozdulatánál egyre több testrészünk ér össze.
- Jobban vagy? Mit láttál? - kérdezte halkan, miután fájdalmasan elszakadt tőlem.
- Szörnyű volt... nem akarom elmondani... - suttogtam, és szemei lassan nyitottam fel, de nem néztem az övéibe. Nehéz volt állnom tekintetét.
- Oh... Sebastiannel megalkottuk a tervet. Gyere, mert nincs sok időnk.. a nap fel fog kelni, és most lesz a találkozó. - sürgetett, de nekem nem ment. Egy dolgon járt az eszem csak...
- Mit mondtál az előbb? - kérdeztem és zöld szemeibe vezettem tekintetem nehezen.
- Az hogy megalkottuk a tervet és..
- Nem! Előtte! Hogyan szólítottál? - mondtam, majd nem tudtam hogy ajkaim eltátsam, vagy görbületre húzzam. Harry nem felelt, csak nézett maga elé, és nem szólt. Kezem még mindig szorongatta , és halgatagan nézett maga elé. - Harry... - szólítottam meg ismét, és smaragd íriszeit az enyémekbe emelte - Ha kimondom újra, te is kifogod, vagy azt , ami megtörtént közöttünk akkor, csak felejtsük el? - kérdeztem, és reméltem pontosan tudja mit mire értek.
  Az az emlékkép lebegett a fejemben, mielőtt elmentem volna tőle, és az az egy szó kiesett a számon. 
- Szeretlek... - mondta egyszerűen, majd hirtelen szüntette meg a távolságot közöttünk, és ajkaink egy gyors pillanatra egymáséi lehettek. - És bármi történik, örökké foglak! - támasztotta csukott szemmel homlokát az enyémnek, és talán még egy fél görbület is csúszott oda neki.
  De az ajtó kinyílt és egy ideges Sebastian lépett be rajta. Azonnal, ahogy az ajtó nyílni kezdett szétrebbentünk, de lehet így is meglátott minket. Arca fájdalomba torzulva tekintett ránk, de azonnal rendezte semleges, talán kissé ideges vonásokká.
- Mennünk kell, mert napkeltéig fél óra van hátra, és a megbeszélt időpont az az lesz! A tervet tudjátok mindketten? - kérdezte, és kettőnk között jártatta a szemét, majd megforgatta az én értetlen pillantásom látva - Útközben elmondjuk! Most pedig kelj fel, és megyünk! - érzelem mentesen szűrte ki foga között, és sarkon fordult.

/Sebastian/

  Szívem már nem dobogott, csak némán hallgatott, ahogy visszazártam a hálószoba ajtaját. Millió darabban hevert valahol a földön. De mindig is tudtam, hogy igazán mélyen másért vert az ő szíve. De reménykedtem , hogy a fájó tény csak egy rossz feltételezés, hisz az mindenkinek van. Tudtam, mikor megcsókoltam, hogy valahol nem erre számított sosem, hogy nem arra az érintésre vágyik, amit én adhatok neki.
  Gyűlöltem Harryt, és gyűlöltem, ahogy láttam, egy pillantásával felemészti Angelt, aki csak kábán áll, és néz vissza rá azokkal a nagy azúr szemekkel, melyben a fény csak Érte, és nem Értem ragyog. Fekete kátrány szivárgott az utálattól bennem, arra a gondolatra, hogy mind ezt Ő érte el. Nem fájna és késztetne ilyen mértékű haragra, ha egy másik angyal, vagy akár egy egyszerű ember lenne az. Egy Vadász... Aki a Mi népünket írtja, aki megnyomorított és csonkított már annyi családot, megkínzott ártatlan angyalokat, hogy aztán vérszomjas vadászok elé dobja és ezért még pénzt is kap... Egy undorító mocsok, egy féreg, aki Angel mellett csak egy eltaposott hangyának tűnik.
  És tud valamit, amit én nem. Amitől még is szívem választottja őt szeretni és nem engem. Éppen ezért kell külön választani őket. Igaz, még mikor jöttem haza, aggódtam, hogy nem tehetem ezt Angellel, de jól tudom, ez nem egészséges kapcsolat lenne, ha hagynám. Egy Angyal és egy Vadász kapcsolata sosem lenne egészséges. Mintha azonos neműek kapcsolatát nézném, ami a mai világban megengedett. De azzal semmi baj sem lenne, mert ők egy oldalon állnak. De Angel és Harry olyan mint a tűz és a víz, ha egy parázs kiugrik a tűzből, és mellé egy csepp víz csöppen, akkor kioltják egymást. És ettől félek. Nem a göndör érdekel, hanem az Én angyalom. Mindketten bele halnának ebbe a kapcsolatba. Nem érdekelne a Vadász, ha a lány nem akarna minden áron utána futni. Pontosan ezért engedtem , hogy itt legyen. De azt sem kellett volna. Fel kellett volna vállalnom Angel dühét, mert most ránk szakíthatja a világunk végét. Szó szerint.
"De ha igazán szeretem, elengedem..." - szólalt meg a belsőm, de nem tehetem, mert akkor veszélyben fog élni.
  Harry, Zoe és Angel mit sem tud arról, amit most tervezek. Harry lesz a "követ" , ami azt jelenti, hogy én és a Vadász ott leszünk azon a helyen, ahol Felicitynek át kell adnom, miközben Zoe és Angel elrejtőznek egy olyan helyen, ahonnan nem nyílik rálátásuk, és nem is nagyon hallhatnak bennünket. Elvileg ők a segítség, és telefonon kellene kérnem , hogy jöjjenek. De már csak akkor hívom őket, ha már elpucolták innen a fürtöst.
  Mosoly terült el arcomon, bár belsőm szúrta a rossz tett. De a kettős érzésen felül kerekedett a kárörvendésem, mely már-már nevetésre kényszerített.
  Tudom, hogy ez lesz a legjobb Angel számára, mert nem veszélyezteti többé a Vadász, és miután kiheverte, hogy sosem látja többé, boldog fog lenni velem.
  Kinyílt az ajtó, és egymás után léptek ki.Angel haja picit kócosabb volt most, mint ahogy bent láttam. Bele hasított a gondolat a fejembe, hogy valami hasonlót szakíthattam félbe akkor is, mikor be nyitottam, mint ami most történhetett.
- Nos, srácok, indulhatunk? - néztem az órámra, bár nem időpontra mentünk, oda kell érnünk időben. - Még 20 perc!
- Menjünk Sebastian... - válaszolta a göndör.
  Megindultam a rövidke folyosón, és egy vigyor terült el arcomon, melyet nem láthattak. A terv kezdetét veszi.

35. Fejezet

Heya skacok már kicsit jobban lettem és hoztam is a részt :D megpróbálok egyet még a hét végére kipréselni  :D Erőmön felül megírtam ezt a fejezetet , és így rögtön egy kérdéssel indítanék, amire jó lenne ha választ adnátok , mert ha nem válaszol senki, vagy a válaszok nemlegesek lesznek, akkor természetesen nem teszem. Nos, Dárgaságok, legyen egy újabb +18-as rész?  Mert ha megengeditek , én írnák :D ( #perverzénigencsakfelszínrebukkantmostanság )Lehet nem kéne kérdeznem, de mivel semmi visszajelzés nem jött már lassan egy hónapja (vagy lehet már hogy többi is... ) , így most már okom van kételkedni. (de ezt sem értem, mert követőim száma nő, megtekintések száma gyorsulva nő... mi a csuda ? xddd ) Vagy ennyire gáz kezdek lenni  csak senki sem mer szólni :O ? Uh.. szóljatok ám kérlek!!!  :O Na nem rizsálok tovább, jó olvasást :D


/Angel szemszöge/

  Mint minden nap, mikor nem volt épp feladatom a fenti világban, ma is elmentem edzésre, de ezúttal nem Sebastiannel. Őt egy különös ügy érdekében bekérették a város rendkívüli gyűlésére, ahova a tapasztalt vadászok közül is csak a meghívottak mehetnek, és mivel akármilyen szinten állok, még nem élek elég ideje itt ahhoz, hogy értsek az ehhez hasonló dolgokhoz. Talán örülök is, hogy nem kell mennem még, mert valahogyan annyira monotonná, és már-már erőltetetté váltak a napjaim. A tervem, miszerint Harry is velünk legyen, biztonságban nagyon csak kezdi magát megbosszulni, mert a feszültség napról napra növekszik az otthoni légkörben.
  Hazafelé tartva a telefonom rövid és hangos zajongásba kezdett. Jött egy üzenetem, ami általában nem lenne probléma, de mikor az ember/angyal mélyen elméjének zugaiban kutakodik kizárva a külvilágot, igen csak ijesztő lehet, mint ahogyan most is. Sebastiantól jött az SMS.
" Későn jövök vagy lehet elnyúlik akár holnapig is. Valami gond van a városban, még nem jutottak el hozzám az információk, először felbírálja a legfelsőbb tanács. Ne aggódj értem, bár a kaja pocsék... Majd valamikor haza érek. Ha bármi baj van vagy bántana , csak hívj! - Seb " 
 Tudtam név nélkül is, hogy kire célzott a hosszúra nyúlt üzenetben. Az út további felén pedig azon agyaltam, mi is lehet olyan nagy gond, amit egy rendkívüli üléssel kell megvitatni. És miért hívták be Sebastiant, ha még mindig csak a vezetők tárgyalják az ügyet.
  Az eddigi ilyen alkalmakkor, mely eddigi itt tartózkodásom során kétszer volt, olyan dolgokat vitattak meg, mint egy apró párfős tüntetés, hogy legyen egy nagy lyuk, amin jöhet be fény a városba. A másik pedig az éves, ami kötelező. Tulajdonképpen az inkább egy ünnepség volt, azon mint résztvevő által meghívott, részt vettem .
  Ledobtam a kabátom és a cipőm valahova az előszobába, majd rögtön a nappaliba mentem, ahol Harry a kezében egy könyvvel gubbasztott a kanapén, és látszólag bele mélyedt. De pontosan tudtam, ő tisztában van azzal, hogy itt vagyok, és őt bámulom, már hosszú másodpercek óta. Még mindig olyan csodálatosan fest, bármit is tesz, vagy épp nem tesz. Hisz ha csak ülne és bámulna maga elé egész nap, akkor is szívem az egekbe verdesne. Megmozdult, és már is zöld szempárját az én semmit mondó kékembe vezette. Éreztem hogy a fejem úgy kezd el vörösödni, mint ahogy a fémet hevítik egyre melegebbre. Az izzás csak fokozódik, ahogy az arcomba is csak több vér gyűlik, és már is elkapom a tekintetem róla. Mostanában ez az egyetlen érintkezési forma köztük. Versenyezünk szótlanul, ki bír a másik szemébe tovább nézni, és ki tud több fájdalmat kiolvasni. A szemezésben ő áll nyerésre, de a másik feléből eme "játéknak" nem tudom...
- Szia... - szólalt meg, majd várta, hogy esetleg nem e toppan be az ajtón esetleg mögülem Seb. De nem jöhet, hisz ő gyűlésen van.
- Szia Harry! - köszöntem én is, de észrevehetően bátrabban, mint ahogy az elmúlt hetekben bármikor is tettem. Ezt ő is észre vette.
- Sebastian hol van? - kérdezte,  de látva azt hogy nincs a közelben, talán csak burkoltan azt tudakolta, mennyi időnk van, míg újra fel kell ölteni a semleges álcát.
- Azt mondta későn jön, vagy talán holnap végez csak. Van valami zűr a városban. Ilyen még sosem volt... Kicsit aggódok. - mondtam, de egész idáig, míg hangos szavakkal ki nem mondtam, nem is foglalkoztatott a tény, hogy aggódnom kellene.
- Hmm... - gondolkodott el ő is, és hirtelen suhant arcán végig valami nyugtalanító. - Angel... Mióta is vagyok itt? - hangja úgy hangzott, mint egy kirakott puzzle utolsó darabját kérné tőlem, és össze áll a kép neki azon egy darab híjján.
- Már majdnem egy hónapja. Miért? - aggódtam, hogy talán el akarna menni, de ő is tudja pontosan, hogy még a sok angyal között is biztonságosabb helyen van, mint odafent.
- Mi van, ha megelégelték, hogy egy Vadász tartózkodik szünet nélkül a városban... Gondolom többször is körbefutotta a várost., sőt az újságban is láttam nem egyszer. Teljesen úgy kezelnek , mintha egy pszichopata járkálna köztük szabadon. - mondta, és felállt. Elém lépkedett.
- Nincs igazuk! Nem ismernek téged, csak rád varrják. Nem kell törődni velük. - mondtam, de egyre halkabban, mert kezei lassan arcomra csúsztak. A pír mellé forróság is költözött.
- Le se szarom hogy mit gondolnak rólam, tőlem meg is támadhatnak az utcán. - vonta meg a vállát hanyagul, majd egyenesen íriszeimbe fúrta az övéit. - Viszont a te épséged fontos, és félek hogy téged bántanának előbb-utóbb. Nem vetted észre, hogy a legszűkebb ismeretségi köreiden kívül mindenki ugyan úgy néz rád ahogy rám? Annyi hiányzik, hogy azt kiabálják hogy... - kezdte el, de nem fejezte be, mert nem akarta kimondani. Pontosan tudtam melyik szót akarja elpalástolni előlem. "...áruló." 
  Igen, sok angyal szemében az vagyok, mert egy Vadászt bújtatok, hiába mondom akárkinek is, hogy ő nem olyan mint a többi. Más! De nem hallgatnak rám. Ezek után mit mondjak? Megmentette az életem? Még ha el is hinnék... Ha kikerül a városból a hír, akkor vele együtt az is, hogy hol van Ő. És azzal együtt mellékesen a város titka, melyet hűen őriznek már megannyi év alatt.
- Meg tudom védeni magam Harry! Velem senki sem packázna, mert olyan hírébe állok, hogy különleges képességeim vannak... - bár azt nem tudják, hogy azon kívül hogy gyötrő látomásaim vannak sokszor álmaim helyett, és néha nappal, azon kívül semmivel sem tudok többet. Próbáltam erőn felül teljesíteni, de csak annyit értem el, mint eddig. Talán az az egy plusz pont, hogy egy év alatt fejlődtem annyit mint aki kezdi kisgyermek kora óta, de minden nap hosszú órányi edzések után ezt utánam tudná csinálni bárki.
- Lehet, de ha bántasz egy angyalt, annak következményei lesznek gondolom, és a bíróság ferde szemmel nézhet a helyzetedre tekintve. - mondta, és egyre közelebb jött, ajkai vészesen közeledtek, és alig pár milliméter volt már köztük, mi megszólalt suttogva. - Nem vagyok itt jó helyen Ang... 
  Leheletét éreztem bőrömön, és  mintha a másodperc lelassult volna, csak állítunk és vártunk. Erre a pillanatra áhítozott a hetek alatt minden érzékem, hogy Harry ölelésében, forró csókja alatt ne kelljen a gondokban fürdeni. Csak ő és én vagyunk és a nagy fekete éter, melyben lebegünk. Körülöttünk csak hő vibrál és szenvedély. A kívülállókat egy burokkal zárjuk ki, és a falon senki sem törhet át.
  Majd szája elérte enyémet és lassan ízlelgetett. Tökéletesre formált , dús ajkaival először az alsót szívta be, majd fogai között tartva megnyalta. Egy apró sóhaj szökött ki a résen, melyet ezzel a mozdulattal keltett.  Közelebb vont magához derekamnál fogva, így testünk összepréselődött. Kezdett bekúszni a mindent homályossá tévő köd, mely elsöprő érzéseket hordozott magában. Szárnyaim ismét fájdalom mentesen ereszkedtek ki lassan, és ösztönszerű mozdulatokkal fontam körénk, ezzel valóssá téve a külvilágtól elzáró falakat.
  Kattantást hallottam tompán , és nyikorgást, de nem bírtam megszakítani bennünket, csak ha muszáj volt , levegővételért.
  Megbotlottam valami kósza, eldobott anyagban, talán egy reggel otthagyott pulóverben, és elvesztve egyensúlyomat a föld felé kezdtem zuhanni. Szárnyaim azonnal korrigálták volna, de Harry valahogyan fordított a helyzetünkön és rajta landoltam. Tollaimmal nem vertem le semmit sem, csak hangosan suhintott egyet a levegőben. A két fekete tagom súlyával együtt nehezedtem az erős fiúra, aki halkan egy fájdalmas nyögést adott ki, de utána fejét hátraszegve nevetett fel. Kedve magával ragadott. Egy hónapja nevettem utoljára szívből. A göndörkével olyan könnyű...
  Visszahúztam tagjaim, és lovaglóülésben ültem fel, egyenesen szemeibe nézve. Gyenge pontom pont az övé felett volt, így nem mertem lejjebb ereszkedni, de a fiú egy mozdulattal csípőm irányítva illesztett össze bennünket. Elnyíltak ajkaim, és a levegőt zilálva vettem. Csak Harryvel volt gyedül ilyen pillanatom, egyszer... Sebastiannel sosem csináltunk még csak hasonlókat sem. A Vadász annyira más... Sokkal több tűz ég benne, sokkal több vágy, és valami megfoghatatlan.
  Mellkasára vezettem kezeim, és tétova mozdulatokkal simítottam lefelé elnyújtott másodpercekig, mozdulatlanul ülve rajta. Lüketett alattam, nem csak tenyerem alatt... A pulzusom az egekbe szökött, és nem néztem mást, csak egy pontot. Tekintetünk kapcsolódott, és végig szemeimbe bámult, úgy ahogy én az övébe.
  Mintha halk léptek szűrődtek volna az előszobából be, de figyelmen kívül hagytam, mert az utcáról jött minden bizonnyal. A burok teljesen körülvett, és a köd , mely benne ül, nem enged kilátást. De ez a fajta rabság annyira jó.
  Kezeit felvezette hosszú ujjú felsőm alá,  majd derekamon egyre jobban húzta fel. Tudtam mit akar, de én pirulva kaptam el pillantásom, kifejezve a bizonytalanságomat.
  Nem tudtam már mit reagál erre, mert egy köhintést hallottunk oldalról, mely felé kikerekedett szemekkel kaptuk tekintetünk.

/Sebastian szemszöge/
 
  Kora reggel hívtak be a város központi gyűlés terembe, ahol az évi Vadászangyal megbeszéléseket szoktuk tartani.  A múltkori jelentéktelen zavargás óta, melyet egy fanatikus, és megzakkant csoport okozta, nem volt már évek óta olyan ügy, melyet meg kellett volna tárgyalni. Viszont az, hogy ennyire hosszú, és a már fél nappal előbb iderendelt angyalok még csak arra várnak, hogy megtudhassák mi is okozza a problémát , kezd aggasztó lenni.
  Mivel ide lettem rendelve, nem mehetek csak úgy el, de hála istennek néha osztogattak ételt meg innivalót.
Este felé egyszer csak a konferenciaterem nagy kapuja kinyílt és a több mint 70 Vadászangyalt mind behívták - közöttük engem is.
  A vezetők arca nem volt nyugtató, inkább a lehető legtanácstalanabbnak tűnt, és valamiféle félelem is tükröződött bennük. Egyre jobban aggasztottak a tények.
 Körbe néztem, és mindenhol mágneses táblák voltak rakva, vagy éppen palafával borítottak ahova képeket tűztek. Nem különösebben aggasztottak , míg egyiken ki nem szúrtam egy ismerős, göndör alakot. Jobban megnéztem a többit is, és egyszerre kikerekedett szemekkel vizslattam a többi , teleírt filces, vagy épp krétás táblát. Angelről és Harryről készült képek tömkelege vette körbe a teremet, és minden táblán adatok halmazai voltak találhatók. Az egyiken a mi ismertségi körünk volt. Rajta állt Zoe neve, az összes rokonáé, a másikon minden információ, amit tudhatnak Angelről. Egy kézzel írott papír alá pedig Vadászok nevei voltak sorolva, Harry nevével az élén. A kézírást, mely a nem túl nagy, kissé szakadt fecnin állt már nem tudtam elolvasni, de akörül volt a legtöbb nyíl, áthúzás és felsorolás. Minden tábla egymás mellé volt állítva, és egy összefüggő káoszt mutatott látszólag , mert azok is mind-mind tele voltak húzkodásokkal és összekötözgetésekkel.
- Sebastian , kérlek gyere ide, mert te vagy a fő segítőnk most. - mondta maga a polgármester.
- Igen uram! - válaszoltam, és már is ott termettem a hatalmas forgós karosszéke mellett.
- Kérlek gyere velünk egy másik helységbe, mert most olyan dolgokat fogsz megtudni, ami igen kényes témát érint. - szinte suttogta, majd felállt és még pár, tudós forma emberrel egy irányba kezdtek menni, én meg követni őket.
  Hasonló szobába értünk , mint egy rendőrségi kihallgató, de egy fokkal otthonosabb volt a falra kihelyezett alkoholoktól, pár asztalra kikészített rágcsálnivalóktól, és a kényelmes fotelszerűségekkel. A város feje oda lépett a szekrényhez, melyben poharak álltak, majd annyit, ahányan ott voltunk, elő vett. Kezében egyett tartott, melyben jeget tett, majd rá valamilyen barna folyadékot öntött.
- Kér maga is? - fordult felém, mire bizonytalanul megráztam a fejem.
  A kövérkés férfi egyszerre lehúzta, majd jólesően fújta ki a levegőt, és felém sétált. Közben a fehér köpenyesek egy felvevőkészüléket állítottak be, és rögzítésre állították, majd egy távolabbi szegletébe a szobában helyet foglaltak jegyzetfüzetekkel és tollakkal a kezükben. Mintha egy egyetemi előadáson lennénk, vagy akár egy kihallgatáson, melyen nem tükör mögül néznek.
- Figyelj Seb. Ami itt elhangzik, annak közöttünk kell maradnia, mert ha nem, azzal tömeghisztériát válthatsz ki az emberekből! Megértetted? Régi ismerősöm volt az apád, és tudom hogy nem lenne büszke rád, ha cserben hagynál. - kezdte, és miközben beszélt a kezét az asztalra tette és félemlítően közel hajolt hozzám. Nyelnem kellett egyet, de nem attól mert megijedtem volna. Említette az.. az .. apám... Kiskoromban ismertem, de meghalt korán... anyámmal együtt. Angelen és pár barátomon kívül senki sem nagyon tud ennél többet.
  Bólintottam újra, mert nem találtam a hangom.
- Figyelj Sebastian! A ami nap azért hívtuk össze a Vadászokat, mert őket is egyesével avatjuk be abba, amit elmondok neked. Persze ők nem fognak annyit tudni mint te, mert neked különleges feladatod is lesz. De kezdem azzal amit az itt összegyűltek is tudni fognak. - vett egy mély levegőt. - Tegnap kaptunk egy... levelet. Egy halott angyal mellkasához volt tűzve egy késsel... Ez még semmi sem lenne. De az angyal ez egyik mellék bejárat előtt feküdt a Városnak! Egy Vadász tette oda az angyalt. És itt merülne fel az a tény, hogy csak véletlen, hogy pont oda tette. De az üzenet tömören annyi, hogy tud a TFW-től pár ember a városról, és ha a megbeszélt találkozóhelyen nem leszünk ott kötni egy alkut, akkor megrohamoz minket. Le is írja az alkut. Tartózkodik egy áruló Vadász a Városban. Amennyiben visszajuttatjuk a követként küldött személynek a TFW-től, a város titka a maroknyi Vadász és az Angyalok között marad. Amennyiben az egy feláldozható lelket választjuk, megrohamozzák a várost. - itt befejezte.
  El jött a vég... Tudják a város kilétét, hogy hol egy kapu ami ide vezet... Sokként ért, és meglepődtem még saját magamon is, mikor félelem és pánik helyett düh áramlott ereimben. Harry... az egyetlen személy aki égette az agytekervényeim, és legszívesebben megfojtottam volna, és dobtam volna ki magam arra helyre.
- És mit terveznek? Mit kell tennem? - szememben méreg tüze lángolt , és úgy látszik jó néven vette a polgár mester, aki amikor Angel megmentésére hozzá szaladtam, nem igen tett semmit sem. De jelen esetben félre raktam a szimpátiát, mert közös ellenségre akadtunk.
- Tudjuk, hogy jóban van Angellel, és a mai napig nem értjük miért. De meg kell győznöd, hogy segítsen nekünk, vagy cselhez kell folyamodni.  Szóval Sebastian? - mondta hivatalos hangnemben, és kérdően nézett fel a szemebe.
  A harag egyre csak nőtt. Legszívesebben elmondanám, hogy nálunk van. Sőt, azt is fogom tenni!
- Igazából .... - felkapta a férfi a fejét, és felvillanyozódva tekintett rám. Legszívesebben örömömben kacarászva mondanék rá igent de... De akkor nyílalt a tudat a fejembe.
."Mégsem tehetem... Harry fontos Angelnek..."  
- Igen ? Együtt tudsz működni? Elkapjuk akkor még ma! - csattant fel örömében, és még tapsolt is egyet.
" Nem.. Nem teheted Sebastian... Angellel nem. Harry megérdemelné, de az a fránya gazember fontos neki! "
Magamban elmondtam egy sor szitkozódást , és gyorsan ki kellett találnom valamit.
- Nem igazán tudom... Talán. - mondtam,végül is nem utasíthatom vissza az ajánlatot. Megbízott vele, és teljesítenem kell... de valahogyan másként. - Meddig kell elvégeznem? - kérdeztem unottan, de ezzel csak idegességemet, és a bennem gyűlő kételyek tengerét fedtem el.
- Oh... Két nap van rá a levél érkezésétől számítva... Szóval.. már csak a holnapi és az az utáni hajnal elteltével már kifutunk az időből... - mondta aggasztóan sürgetően a kövér fickó.
- Oké...
- Köszönöm Sebastian, te mindig is a legjobb Vadászunk voltál, és tudom hogy egy olyan veszélyes személlyel is tudsz bánni, mint Styles. - közölte, és kezét nyújtotta.
 Kerek szemekkel néztem, és nem tudtam válaszolni a gesztusára.
- H-honnan tudja hogy... - makogtam, mintha valamin rajta értek volna.
- Kérlek... Angelt már nagyon régóta figyeljük, hisz nem egy minden napi jelenség, hogy csak úgy 16 évesen felbukkant egy különleges képességű angyal. Egy hónapja is pont ez történt. A városban pár képzett Vadászangyalt küldtünk utána, és látták , hogy be megy egy lassan egy éve elhagyatott házba, majd pár óra múlva Stylesszel távozik, és egyenesen ide jönnek. Tudtuk már az elejétől fogva, főleg hogy az a Vadász hozta és vitte minden nap, míg ide nem költözött nem tudni milyen okból... - mondta hűvösen a férfi.
  Letaglózott. Mit keresett Angel Harry régi házában? És miért akkor fordul fel minden, mikor újra feltűnt az életünkben az a hulladék vadász? Angel egyre távolság tartóbb, és látom, hogy Harryvel néha tovább nézik egymást, mint egy kósza és véletlen pillantás...
  Szomorúság öntötte el a szívem, mikor az a gondolat ismét felütötte bennem a fejét, ami már talán az együttlétünk óta megvan... Lehet mindvégig igazam volt...

/Angel szemszöge/

  A lehető legrosszabb pillanatba jött látogatni Zoe... És mi több, leleplezte a legnagyobb titkom is. Miért nem hallgattam a fülemre, mikor hallottam az ajtózár hangát és a lépteket? És Harry miért nem tolt el, ha tudta? Vagy ő is úgy elkábult, mint én? Még mindig nem tudom pontosan mi van köztünk.. annyit biztos egyedül, hogy szeretem. Egy másik szeretett személyt ezzel átverek ,és utálom magam miatta.
  Kínos tekintettel néztünk egymásra, majd egy gyors mozdulattal lekászálódtam Róla, és kínosan álldogáltunk lehajtott fejjel, és egyik lábunkról a másikra helyezve a súlyt.
- Ti ketten mi a francot műveltetek? Angel? Te Sebastiannal vagy együtt! És Te Harry? Te.. Ezt tudtad! - akadt ki a lány, mire rögtön összepillantottunk.
  Harry egyből döbbent arcot vágott, ahogy az időközben szemembe gyűlt szúrós könnyeket észre vette. Utáltam magam az egész helyzet miatt.
- S-sajnálom... - mondtam, majd a cseppet elmorzsolva arcomon fordultam és mentem volna a szobámba, mikor egy kéz a csuklóm köré fonódott.
  Harry húzott magához, és megcsókolt. A rövid, szinte futólagos csók alatt arcomhoz nyúlt, és mikor eltávolodtunk egymáshoz, hüvelykujjaival letörölte a nedves vonalakat a szemeim alól.
- Én nem akarok titkolózni tovább Angel! El kell mondanunk egyszer. - dörmögte rekedtes hangján a fülembe, majd az mögé hintett egy csókot. Borzongás futott végig a hátamon, de nem csak ajkai érintésétől. Azt mondta "el kell mondanunk". Megremegett a gyomrom, és lesütöttem a szemem.
"Együtt lennénk?" - reppent fel a gondolat, melyre nem kapok sehonnan sem megerősítést vagy cáfolatot.
- Beavatnátok engem ebbe ? - mutatott a kezével a szobában félkör alakban, mintha csak egy közönségnek intet volna.
- Mindent elmondok... De akkor az elejétől kell hallanod. - motyogtam halkan, majd arrébb kúsztam Harry még mindig szorító öleléséből, és a kanapé felé vettem az irányt.
  Szörnyen éreztem magam, a fejem zsibongott, és belül valami szörnyű érzés mardosott. Ismét beugrott az a képkocka , ami a látomás szerű álmokból mindig a legtisztábban marad meg szemeim előtt. Sebastian képe, ahogy ölemben fekszik és szemeiben nem tükröződik a lelke jelenléte. Üresen és homályosan mered a semmibe. Élettelen...
- Szóval? - kérdezte idegesen, mire utolsó pillantást vetettem Harry felé, aki ujjaimért nyúlt és megszorítva összekulcsolta azokat.
Minden bonyodalom kezdetén kezdtem, mikor először változtam át, és pont az után találkoztam Harryvel és utána ,  hogy hogyan alakultak a dolgok közöttünk. Az első, szörnyű véget érő  csókot, azt, hogyan mentett meg először, majd a Londoni életem kezdetét. Felicityt, és hogy miket művelt,  mire kényszerített. Azt, hogy hogyan szenvedtünk hónapokon keresztül, hogyan tagadtam meg a hőn áhított fiút, és hogy miért is jöttel el igazából ebbe a városba. Majd a találkozást, és azt, hogy rádöbbentem, nem sikerült kiölnöm magamból az egy év során semmit sem. És mit keres itt Harry... A jelenbe egy kérdés maradt csak ezek után.
- Mit fogunk mostantól csinálni? - fejeztem be a hosszú monológot.
- É-én... nem tudok mit szólni... Szörnyen sajnállak titeket, de Sebastiant is... Tudom hogy szereted őt, mindig is látszott rajtad hogy nem tudnál megválni tőle, de ezek szerint Harrytől sem. - mondta a lány, mire aprókat bólintottam a fejemmel. Lesütöttem szemeim, és összekulcsolt ujjainkra néztem.
  Erre vártam már azóta, hogy megláttam, még ha eleinte nem is jöttem rá. És most itt vagyunk, kéz a kézben, de sírhatnékom van, mert nem ilyen áron szerettem volna ezt. Nyugodtan és boldogan szerettem volna élni, kihasználni, hogy még voltak éveim a gimnáziumban, a városkámban bolondozni a barátaimmal, és Harryvel. Szaladni az erő közepei réten, az azúr ég alatt, vidám nevetések közepette, majd este egy sátoros tábortűznél hasfájdalomig nevetni. Még az is hiányzik, hogy a régi anyukám unszol, hogy tanuljak történelmet, mert rosszul álltam belőle. Erre már sosem kerül sor többé. Nincsen semmim és minden itt is hullik szét körülöttem.
  Harry másik kezével finoman az állam alá nyúlt, és tekintetébe emelte az enyémet. Nem kellettek szavak, hogy megértse mi is gyötör engem, és hogy én tudjam, sajnálja. Tudom, hogy fejében megfordulhatott, talán az ő hibája, de egyáltalán nem. Ha nem hozott volna el Made Shireből azon az éjszakán, meghaltam volna, és ha nem tartottuk volna ilyen fájdalmas áron a Város titkát, milliók halnak meg. Még most is az körül forog az egész ügy.
  Zoe sem tudott mit kitalálni, és ő sem akarta elveszíteni előkerült ikertestvérét. Tudta mélyen, legbelül, hogy Harry jó ember. mindig is jól tudta kiismerni az egyéneket, és titkaikat.
- Mi lesz most? Felicity még mindig szabadon járkál. Nem hinném hogy csak úgy megfeledkezett rólad, vagy Lond Angelesről. - mondtam aggódóan, és a két hasonló szempáron végigvezettem tekintetem.
- Nekem nagyon gyanús... Sosem szokott ennyi ideig csendben lenni. Megtalálta volna a módját hogy megtaláljon, és beszéljen velem, ha akarja... Valamit tervez. Tudom, mert ismerem. - közölte Harry aggodalommal, és göndörödő tincsei közé túrva csak jobban összekuszálta azokat.
- Nekünk is akkor tervet kell készítenünk, mert különben... - kezdtem volna bele, de ekkor az ajtó hangosan kitárult, és csapzottan esett rajta be Sebastian.
- Srácok! Nagy baj van! - lihegte, és futtában zárta össze szárnyait, miközben helyet foglalt a kanapén... Harry mellett...

Betegség...

Gyerekek... nagyon sajnálom hogy megint késik ez az egész, én szörnyen szégyellem magam, de péntek óta nagyon beteg vagyok , alig tudok mozogni, és nem is mentem ma sem iskolába... Tudjátok láz, rengeteg zsepi, állandó köhögés... Remélem megértitek... ne haragudjatok hogy csak ennyivel jövök, de komolyan ennyire futja. Már a rész íróban van, ha jobban leszek befejezem, és kirakom amint lehet. Lehet holnap, de legkésőbb 2-3 nap múlva. Addig is sajnálom :"(

34. Fejezet

  Sziasztok, itt is lenne az új részecske :) Bocsánat az ismételt késésért... :"( mostanában annyira kevés az ihletem, teljesen 0-án vagyok... ne haragudjatok. Ihlet válság van mostanság, azaz, ez így nem pontos.. jelenleg az agyam 60%-a az új blogommal van tele, 30%-ban a férjeink vannak, 9% pedig az év végi hajtással... az a nyavalyás maradék pedig nem terem semmit sem... Annyira sajnálom! De amennyire lehet, gőz erővel hajtom magam <3 Remélem nincs harag és megértitek :O 
   Még egyszer megemlíteném, hogy ne legyen új, -hátha a rövidebb pofázást elolvassátok <3 ;) -, hogy a blognak már a vége közelgőben van. Valószínűleg a nyári szünetbe picit bele fogy nyúlni a befejezés... és onnan pedig homályos dátummal, egy kis pihi után hozom is a következő blogot! Remélem tetszeni fog , aki úgy dönt, abba is bele vág (már most megsúgom, íródnak ott is a fejezetek.. (igen, igen, nem hogy Av-ot írnék... de ha arra nincs ihletem? xdd ) ) Jó olvasást! <3


/Angel szemszöge/


A szobában leülve, kérdően néztem az ismerős zöld szempárokba. Zoe pedig hebegni kezdett, és nem jött ki értelmes mondat a száján. Talán túl egyszerre akarta mondani a mondókáját.
- Nyugi Zoe, először nyugodj le, és kezd a legelején! - mondtam, majd biztatóan a vállra tetem a kezemet.
- O-oké... - vett egy levegőt, majd neki látott - Először is, mutatni szeretnék valamit! - mondta, majd nyakához emelte kezeit, és egy láncot oldott el, majd kiemelte a pólója alól. Hitetlenkedve néztem, ahogy tenyerébe ereszti, majd felém nyújtja, hogy nézzem meg.
- E-ez pontosan olyan mint... - akadt el a szavam, majd a ruhám anyagán keresztül ismét megérintettem a medálom. Éreztem a fémes keménységét, és a tojás alakú formáját. A kis gombot, mely nyitja a szívében rejtőző képeket.
- Pattintsd szét! - noszogatott, mire az apró kitüremkedést, melyet megnyomva ketté pattant , megkerestem.
Széthajtottam, és újabb meglepettség szaladt végig rajtam. A kép is ugyan olyan. A kisfiú, aki Harry, és a kislány, aki Harry ikerhúga.
-Ez hogyan lehet? Az én medálom - húztam elő a felsőm takarásából - is ugyan ilyen, és ugyan ez a kép van bent. - kérdeztem, majd tanakodni kezdtem.
  Nem tudtam elképzelni, hogy mit keres Harry medáljának másolata Zoenál. Még a fiú sem tudja hogy került hozzá, és csak találgatta, hogy ő lehet bent. És jobban megnézve tényleg ő, nem csak lehetséges, hisz hasonlít rá nagyon! Viszont a lány?
- Ezért vártunk téged, nagyon, bár a Vadász fiú meglepett, hogy jött veled. De nem lényeg! - tartott egy kis szünetet. - El kell mondanod először is, hogy kitől kaptad! te nem lehetsz az ikerem, mert ő fiú volt! Mond el kérlek Angel! Tudom Seb-től, hogy ez olyan téma, amiről nem beszélsz szívesen, de könyörgöm! Meg kell találnom a testvérem! - kezdett hadarni hirtelen.
- Állj! Lassabban! Hogy jön a testvéred ide? Hisz a szüleiddel van, nem? Otthon! Hayden, ugye? - néztem furcsán a lányra, és más a sírás határán volt.
- E-ez a medál.. egy családi hagyomány volt... az anyától és apától örökölte az első szülött gyermek az egyiket, és a másikat pedig a párja kapta... - mondta, majd az elbicsaklott a hangja, és elérzékenyült. Nem sok kellett a síráshoz neki. Úgy éreztem, hogy muszáj közelebb csúszva megölelnem.
- Semmi baj Zoe! Shh! - csitítgattam, mire átölelt és pár csepp könny benedvesítette a ruhám.
- Volt egy ikerbátyám... - kezdte el a történetet.
Minden egyes részletet elmondott, és kezdett össze állni a kép. Azért olyan hasonlóak, azért nézet úgy egymásra, ha még csak tudat alatt is, de tudták hogy ők. És a képen nem Harry van, hanem az ő sokadik üknagyapja, és üknagyanyja . Meglepő a hasonlóság... Furcsa...
- Istenem.. Harry? Harry a testvéred? VAN HARRYNEK CSALÁDJA??? - kérdeztem egyre idegesebben, és pattanni akartam fel.
  Emlékszem, mikor Made Shireben, mikor megtaláltam azon az erdős úton, majd pár napra rá, ugyan azt a nadrágot vettem fel, amibe aznap raktam, és megfeledkeztem róla, majd mikor megmutattam Harrynek a várost, turkálva a zsebemben elő halásztam, és mennyire érzékenyen érintette a göndört. Van családja, nincs egyedül!
- Micsoda? Harry? Kicsoda ő? Hol van? Most mit csinál? Most is Vadász?  - kezdte el hadarni a kérdéseit, mire a szomorúsága egyből elmúlt és izgatott lett . Én letaglózva és idegesen ültem egy helyben. Hirtelen elfáradtam, és az agyam leblokkolt.
"Zoe és Harry?"
- Harry... Harry Styles... - mondtam ki a nevét, mire minden izgatottsága elszállt, és a mosoly lassított felvételben fagyott arcáról.
- S-Sty... Styles? A-aki a nappaliban...- felugrott és rohanni akart, de megállítottam.
- Nem törhetsz rá, csak úgy, omolhatsz a nyakába, hogy végre megtaláltad!
- De a bátyám! - csattant fel.
- Lassan adagold be neki, vagy legalább higgadtan menj le... És... - itt szünetet tartottam, mert nem tudom hogy kérjem meg... - Gondolom Seb-nek is elmondtad a történetet... - bólogatott - Kérlek, próbáld nem szóba hozni sehogy sem a medált... Nem szeretném, ha tudná, tőle kaptam! - suttogtam halkan.
- Miért nem ? Mármint... nem akarok tolakodni, de ...
- Csak nem szeretném. Kérlek!
- Jó! - mosolygott, majd elindultunk ki a nappaliba.

Harry és Sebastian jeges hangulatban néztek egymás felé, és kiült arcukra az egymás iránt táplált gyűlölet. Szemeikben lejátszódtak a másik ezerféle meggyilkolásának módszerei. Félve mentem közelebb hozzájuk, és megálltam szótlanul. Seb arca felragyogott.
- Elintéztétek? - kérdezte mindkettőnktől, majd fojtatta - Tudjuk ki az Zoe?
  Hevesen bólogatott a lány, és arcán eddig sosem látott mosoly terült el. Izgatottan nézett rám, és kérdően, hogy cselekedhet e. Bólintottam.
- Harry, kicsit velem kellene, hogy jöjj, mert egy hosszú beszélgetni valónk van. - mondta, majd megragadta az ülő fiú csuklóját , és felrántotta állásba, és már is cipelte  el valahova.
  Aggódva néztem a göndör felé, aki segítség kérően viszonozta pillantásom. Egy biztató mosolyt és eltátogtam neki egy "Minden Rendben lesz!"-t
- Ez meg mi volt? - kérdezte Seb, miután elmentek.
- Figyelj... ez... én nem is tudom hogy mondjam... - pirultam el, de nem azért, mert az igazság ennyire szégyenletes. Valahogyan nehezen beszéltem Sebastiannel Róla.. egyszerűen nem bírtam a szemébe nézni azok után amiket tettem. Pár órája még... - Angel, minden rendben? - állt fel, és állam alá nyúlva próbálta tekintetem magára húzni, sikertelenül.
  Kibújtam érintése alól, és keresztbe fontam a kezem. Lesütöttem szemeim, és hallgattam. Úgy érzem el kell mondanom neki, mi történt Harry és köztem. Nem hazudhatok neki , már így is éppen egy évig ezt tettem. Most pedig, hogy újra találkoztunk... A katasztrófa elszabadult.
- Angel! Valami baj van? - kérdezte ismét, de most erélyesebben. Hangja aggódó volt törődő és ... szerelmes.
"Mindent meg tenne értem, én meg így háláltam meg? Hogy tehettem? " - gondolatomban szidtam magam, és akaratlanul is megrázkódtam.
  Tartásom meggörnyedt, majd könnyeim potyogni kezdtek. Azonnal átkarolt az angyalfiú, és édes szavakkal suttogott a fülembe. Átkaroltam, és mintha elbúcsúznánk egymástól, úgy szorítottam. Annyira szerettem, de mégsem úgy ahogy kellene. A szívem rég elrabolta más, akinek nem kellett volna. És testem már félig övé... Lelkem pedig teljesen. Boldognak kellene lennem, mert úgy érzem megtaláltam az igazi boldogságot, de nem lehetek, mert más, fontos ember bánatát okoznám azzal, ha kiderülne. Pedig ki kell neki.
- Jobban vagy? - simított meg utoljára, majd kicsit eltávolodott, mikor a hüppögésem abba maradt. - Mi történt? Zoe rosszat mondott?
- Nem.. csak... csak.. sajnálom! Sajnálom! - szabadkoztam, mire ő furcsán nézett felém. Nem értette, de annyiba hagyta, látva kétségbe esett pillantásom mely nem egészen jár most ebbe a világba. Valahol most egy másik univerzumba keresi a megoldást, hogy hogy oldja meg azt amibe kerültem. Két fiú közé...
- Figyelj... Inkább csinálok neked egy teát, és ha akarod , akkor elmondhatod mi bánt. - mondta, majd már is indult az apró konyhába.
Rágódtam a történteken, közbe előkerestem egy takarót, melyet vállamra terítettem. Nem volt hideg, de még is fáztam. De talán csak a kimerültség okozta ezt. Elnyúltam  a kanapé kényelmes, kissé kopottas szivacsain, majd azon kaptam magam, hogy szemeim csukódnak lefelé, egyre gyakrabban és hosszabb időkre. Majd minden fekete, és nyugodt lett.
  " A sötét erdőben ropogtak lábam alatt a száraz ágak. Ijesztő helyen jártam. Éjszakai állítok hangja töltötte be a teret, és néha felvillant egy-egy állat szeme a zseblámpám fényében. Emberi suttogás szerű szófoszlányok hangzottak el, és emlékképek villództak, mindenhol ahová csak néztem. Harryről, rólam, Sebastianről, és Felicityről. Majd egy kép. Harry kezében fegyver, de ő is a földön hever, egy hatalmas vörös tócsában. Valamit hangosan ordít, mire hátra nézek. A Vadászlány ott áll velem szembe, kaján vigyorral arcán, és pisztolya csöve egyenesen felém néz. Ujja a ravaszon pihen. 
- Oh, erre vártam mióta megláttalak! Hogy az ólom golyó átszakítsa a szánalmas szívedet, és holtan ess össze általam! A soha viszont nem látásra Angel! - kacagott fel, majd kattant a fegyver, és hatalmas puffanás zúgott végig a levegőn. 
- NEE! - ordította egy árny, és bevetődött elém a dördülés előtt egy pillanattal. 
  Egy fekete szárny kolosszust láttam, majd össze esett. Vissza húzódtak szárnyai , és felbukkant a tulajdonosa. Sebastian...
- NE! Ne! Seb! Sebastian kérlek! - hebegtem könnyekkel küszködve. 
Egy újabb dörrenés hallatszott, mire rémülten tekintettem körbe, majd eszembe jutott Harry.
- Harry!  - ordítottam, és felé kaptam a fejem. - Harry! Te.. is? - könny csordult szemembe, és felé kaptam  homályos tekintetem.
  Kezét lefele eresztette, a fegyvere csöve füstölt. Nem őt lőtték le. Újra körül néztem, de minden ismét elhomályosult. 
- Angel! - szólított egy ismerős hang. Valaki megfogta a vállam. - Angel! Ébredj! "
- Angel! Ébredj fel!
Ijedten pattantak ki szemeim, és a hálószoba repedtes plafonját vettem észre először. Majd felém kúszott egy arc is.
- Sebastian! - öleltem meg, és nyakába fúrtam arcom.
"Csak egy álom volt!" 
- Ismét egy látomás? -kérdezte.
-I-ige... Egy álom. Remélem... - mondtam. Reméltem hogy csak egy álom, de féltem, hogy nem az. Minden megtörtént valahogyan, amikor ennyire élesen és beleélten láttam a jelenetet. Annyira borzalmas volt. A könnyeim is éreztem arcomon. Valódi könnyeket, melyek nemrég hullottak.
  Mikor ezek a furcsa víziók bekúsznak az álmaim helyére a testem úgy viselkedik és reagál, mintha tényleg megtörténne.
- Biztosan? kiabáltál, vergődtél, és... Az én nevem meg az... övét kiabáltad. - a Harryre célzó szót furcsa hangsúllyal ejtette, és arcán valami fintorféle suhant végig. De az aggódása nagyobb volt.
- Igen.
- Vele álmodtál? - kérdezte, de most annyira kemény lett a hangsúlya, hogy ha nem ismerném azt mondanám féltékeny .
- Miért kérdezed? - próbáltam terelni a témát, de tudtam jól, hogy minden amit mondtam az álom szerű képekben, azt hangosan is kiejtettem.
- Mit álmodtál? - folytatta hasonló rideg szavakkal.
- Szörnyű volt... Nem szeretném elmondani. - suttogtam, de erre kinyitódott a hálószoba ajtaja, és a göndör fiú rontott be rajta.
- Jó vagy... - kérdezte gyorsan, majd észbe kapva javított - ...tok? 
  Ott állt az ajtóban, egy szál fekete bokszerben, és én csak bámulni tudtam. Izmainak sziluettje tökéletes volt, ahogy az ajtóból beszivárgó fény rávetült. Hajkoronája kócosan állt feje tetején. A gyér fényben halványan látszódtak arcvonási, de minden porcikáját felismerném egy apró részletéből. Szemei villogtak egyedül, és aggódóan pásztáztak engem, néha Sebastianre tévedve.
- Csak egy látomás, semmi különös, és most mehetsz, mert senki sem hívott. - mondta flegmán Seb, amit szájtátva néztem végig. Ez annyira távol áll tőle. Egyáltalán nem ilyen. Miért viselkedik ennyire gorombán Harryvel.
- Seb... - próbáltam közbe szólni, de suttogásom nem hallhattam meg egyikőjük sem. Nem találtam a hangom.
- De Angel... - kezdte volna, azonban az angyalfiú nem engedte befejezni.
- Ne élj vissza a vendégszeretettel, és inkább menj vissza a kanapéra! Nem hívott téged senki! - vágta hozzá a lehető legmodortalanabbul, majd legyintett kezével az ajtó felé.
  Harry méltóságteljesen fordult sarkon, majd kiviharzott a szobából, becsapva maga mögött az ajtót. Szájtátva meredtem arra a pontra ahol eltűnt a fa mögött, és gondolataim zuhataga árasztotta el elmémet. Nem tudtam ésszerű és logikus magyarázatot adni az imént történt jelenetre. A lavina gyorsaságú történések egyszerűen feldolgozhatatlanok voltak. Sebastian így még sosem viselkedett senki iránt sem. Mintha valaki kiűzte volna régi, megszokott vidám és mindig szeretetteljes énjét a délutánon, és ezen a hajnalhoz közeledő , éjjeli órákban, és egy bunkó ember költözött volna a helyére. Mi történt? Nehezen gyűjtöttem erőt, hogy le tudjam küzdeni az álomittas fejem, és szólni bírjak, valamit.
- Ez mi volt Sebastian? - kérdeztem, de hangom rekedtes volt. "Istenem... rekedtes... Neki mindig olyan..." - szólalt meg bennem valami, és már belefáradva a sok ellenkezésbe melyet saját magamban vívok, csak elnyomtam.
- Egyszerűen nem szeretem ha egy Vadász a szobámba jön. - mondta, majd vállat rántott.
- Mi a fene bajod van? - csattantam fel - Teljesen más lettél órák alatt. Mi a bajod Harryvel? Az hogy segítek rajta? - vontam kérdőre, és méreg szivárgott ereimben.
- Semmi... inkább aludjunk! -válaszolta kifejezéstelenül, majd lekattintva a lámpát, már csak a föld alatti város , a speciálisan kialakított hálóba, gyéren sütött be.
  Egyre több megdöbbentő esemény ért, amit nem tudtam hová tenni. Inkább én is lefeküdtem, és arra gondoltam, minden másnaptól újra a régi lesz, egy plusz vendéggel, aki remélhetőleg nem okoz gondot.

*Egy hét elteltével*

Minden reményem elúszott a semmibe, hogy a számomra jelenleg két legfontosabb ember valaha is békében, vagy ha más nem egy fegyverszünetben lehetnek egy légtérben. Szavakkal nem igazán illették egymást, de szúrós pillantásaik néha rosszabbak voltak egymás felé, mintha egy nem odaillő szurkálódást dobtak volna a másiknak címezve. Sebastian teljesen kikelve a nyugodt, néha bohókás és viccelődős természetéből, feszülté és kapkodóssá vállt. Velem szemben pedig mintha valamiféle megvetés is vegyült volna belé.
  Úgy érzetem a vesémbe lát, és tudja, vagy legalább is sejti mi történt Harry és én köztem. A legjobb esetben is csak annyit tud, fontosabb nekem a göndör, mint egy egyszerű barát. Azzal tisztában van, hogy élnék és halnék a zöldszeműért, de mindenemmel azon vagyok, hogy eltávolodjak tőle. De ez nem megy, se fizikailag, se mentálisan. Éjjelenként álmaimba fúrja magát, nappalonként pedig tejes valója áll előttem. Nem kerülhetem el, ha itt van Sebastian házában, és jelenleg egy fedél alatt élek vele.
  Feszült hangulatot okoz az is, hogy senki sem tudja, mi van a bizonyos Titokkal. Senki nem tud róla, rajtam, Harryn és Fellicityn kívül. Nem történtek gyanús jelek, zavargások , de még csak az angyal halálozások , Vadász által sem nőttek vagy csökkentek . Semmi sem utal arra, hogy találgatásokon kívül a TFW tudjon Lond Angelesről. Tisztában vagyunk, hogy magáról egy közeli angyalpolisz létezését feltételezik, hisz London a hatalmas kiterjedésével az ilyen helyek felleg vára. Hisz a nagy városból könnyedén jut ügyes megoldásokkal, és mesterien végrehajtott lecsempészéssel bármi ami csak fent megtalálható. És mivel ez egy fő város, itt az égvilágon minden van.
  És még növeli az idegességet egy hideg zuhanyként lecsapó tény is. Harry megismerkedett a családjával. Zoe sokkolta hogy csak úgy elmondta neki, és alig akarta elhinni, talán még most sem teszi, azonban a medál a legnyomósabb indok. Annál már csak az döbbentette le jobban, mikor kiderül, a testvérei mind-mind angyalok, csak ő nem az. Bár szülei emberek, de bennük lehet az erre hajlamos gén még.
   Rengeteget beszélgettek, egy napot ott is töltött bár nem ment minden úgy, ahogy elképzeltem, hogy egyből egy ideális családi profil jelenik meg előttem, egy kamasz, és két már a felnőtt éveit taposó gyermek, szüleikkel oldalukon. Koránt sem ez a felállás. Eléggé jeges viszony alakult ki a megkerült, de már is fekete báránynak titulált fiúval. Pedig nem is ismerik a göndör összes oldalát. Sőt, egyet sem, csak azt ítélik el benne, amit hallottak... És még ha igaz is a nagyja része, mára már nem ilyen. De a rossz hír tovább fennmarad, mint ahogy az ember változik. Talán sose mossa le, ezt sehogy...
  Az édesanyjával, akivel nem volt szerencsém találkozni többre mint egy udvarias köszönés, megismerkedtem, és kellemetlen dolgokat is kérdezgetett felőlünk, de a legrosszabb akkor is az idegenkedő viszonyulás volt az eddig hőn áhított elveszett iránt. Egyedül Zoe volt az, aki nem ítélte el, és szeretettel fordult felé, és pillantásában nem ott bujkált mindvégig a megvetés és a félelem egyvelege.
  Kiderült, rengeteget siratták, és feltételezték, Harry is angyalnak született, és lemondtak róla, hisz a TFW vitte el, és bizonyára kivégezték. Hayden és Zoe mindketten harcosnak tanulnak, azaz Zoe már nem aktív Vadászangyal, azonban a 16 éves , kísértetiesen Harryre hajazó kamasz él-hal mindenért, ami ezzel kapcsolatos.
 Nehezen emészti meg édesanyja a kettősség miatt a helyzetet. Itt van az elveszett, és rég halottnak hitt fia, épségben és teljes erejében, de ő London hírhedt Vadásza, egy vérengzőnek beállított , undorító alaknak titulált valaki, aki még csak nem is a Mi oldalunkról való. Hayden pedig messziről méricskélte eleinte, de mivel fiatalabb nálam egy évvel, tudom, hogy sokkal elfogadóbb, és ha anyja nem nézné annyira féltő szemmel, akkor biztosan már haverkodna - bár Harrynek nem az a sítlusa... Apja pedig egyenesen gyilkosként tekint rá,mintha a családját gyilkolta volna.
  Semmi sem könnyíti meg a helyzetet. Sebastian utálja Harryt, családja sem akarja befogadni. Otthon nem közeledhetek felé sehogy sem, mert már nem csak az fenyeget , hogy Sebastian megtud mindent, és szörnyű következmények jönnek, hanem akár torkának is ugorhat a Vadásznak.
  Az egy stabilabb pontom jelenleg Zoe, akivel közelebb kerültem, és mióta Harry is megkerült, és kiderült hogy testvérek, egyszerűen megkedveltem. Talán eddig azért nem ment, mert fájt az, hogy tudatalattim felfedezte az ikerpár között hasonlóságot, és folyamatosan emlékeztetett rá, hogy kit kellene elfelejtenem.
  De őt is védik szülei, és volt a hét alatt rá példa, hogy megszökött... Minden a lehető legnagyobb káoszban van körülöttem. Sehogy sem látok ki a fejem felett összecsapó hullámok alól... A Titok, az örökös gyűlölet Angyalok és Vadászok között... És a tiltott szerelem. Legjobb lenne, ha vissza mehetnék a múltba, és megváltoztathatnák mindent, hogy ne kelljen szembe néznem ezekkel.

33. Fejezet

  Helló :D Legelőször is! Elnézést a késésért, ismét! Én szörnyen szégyellem magam, hogy mostanában egyre lassabban jönnek a részek... de meg van ennek is az oka, amit most nem taglalok, mert így is hosszú lesz a bevezető... Sajnálom!!! :(
Másodszor: :D igazság szerint ez egy kis közlemény lenne a történetről, első szösszenetként, majd egy igen aggasztó tény felőli kérdést írnák le... igazság szerint örülnék ha végig olvasnátok :D (és megjegyzem, hogy nem mérges vagy akármilyen negatív hangvételű ;) sosem bántanék meg senkit a mélyen tisztelt olvasóim közül <3 )
 1.) Fel kell készülni rá, hogy a történet vége már nincs is oly messze. Ez persze tőlem és tőletek is függ no meg attól az égi erőtől amitől kapom az ihletet  :D . Lehet hogy az utolsó keservvel megírt szó után, miután  a zárással végeztem, megszáll az ihlet, de lehet hogy nem... 3-5 fejezet körül még minimum számíthattok, de legfeljebb 8-10... Nos, gondoltam tájékoztatlak titeket, hogy ne érjen sokként, hogy csak bejelentem, ez az uccsó előtti, és már csak két fejezet jön, az utolsó meg az epilógus. (és egy Kulissza titok :  Ezzel párhuzamosan már gépelem serényen a következő történetem, ami szintén Harrys lesz, és most egy egyszerű, nem egy földről elszállt, a mi világunkban játszódó történetre számíthattok, aki velem marad egy újabb  kaladra az olvasás világában <3 . Azt még nem tudom hogy milyen hosszúra várható, de mindenképpen szeretnék hosszabbat írni az Av-nál :D olyan 50 fejezetes körülit, vagy nagyobb terjedelmű xd de ez a fejezetek hosszától is függ. Már most megsúgom van a megírtak közül olyan, ami jóval hosszabb, mint az Av-ban egy átlagos rész :D Na erről ennyit xd) Egyébként zavar valakit, hogy ennyire hosszúak a fejezetek? (megmértem az eddigi leghosszabb az a +18-as, 16 Word oldal... :O wow...)
2. Az aggasztó tény pedig a kövi: mostanában eléggé lehangol, hogy nem jött egy hozzászólás sem a történethez... Ennek oka van, vagy csak egyszerűen nem jön rá késztetés, hogy egy-egy kommentel  kicsit visszajeleznétek? Vagy pedig itt csupa rosszat nemakaró és aranyos emberek vannak, akik nem akarnak megbántani, hogy esik a színvonal, és egyre szarabbak a fejezetek? :O Figyeljetek, nyugodtan csak közöljétek, hogy "ez nem tetszett", "ez szar volt, hasonlót többet ne..." " ez gáz volt, ilyet soha.." stb, vagy csak egy kis akármi, mert az nem jön ki jól hogy adom a kezeim közül ki a szemetet és erről nem tájékoztatnak xd :O meg olyan mintha sötétben tapogatóznék vagy... m1 (bár ennek pont az ellene tétjét tapasztaltam, mert a megtekintések száma meg nő, nem csak fejezetenként, hanem amúgy is, egyre gyorsabban egyre többen nézik... bár a tendencia eléggé laposan kúszik fel, de akkor is :O )
  Természetesen nem kötelező most sem kommentelni, és nem leszek olyan gonosz, hogy komment határt vezetek be, mert nekem arról meg van az elég kemény, nem épp pozitív véleményem. Aki ír blogot, az gondolom tudja, hogy egy-egy komment mennyit jelent, ha ócsároló, ha pedig dicsérő. Aki meg nem, annak meg talán annyit tudok mondani erről, mintha ... képzeljétek el, hogy hetekig dolgoztok keményen egy ...mondjuk projekten, és mikor leadod, egy szótlan alak megtekinti, majd se szó, se beszéd ott hagy, és nem mondja meg hogy jó e, kakit sem ért vagy valami... Akár lehet kiváló, vagy nagyon pocsék is, egyszer csak kierdül... vagy nem... Na valami hasonló kételyek között lebegek én is. Persze ezek az én sajátos démonaim, mindig bele képzelem mindenbe a rosszat amit én csinálok... így is pofázok feleslegesen xxxd (lassan már életrajzot is írok xdddddd )
   De le kell szögezni, hogy EGYÁLTALÁN NEM vagyok mérges, vagy hasonlók, remélem ez a túl hosszúra nyúlt szösszenet hangvétele nem erről árulkodott :O nagyon is IMÁDLAK TITEKET, olvasókat akik éltetik a blogot <3  Nos, inkább kussolok, mert így is nagy a szám, a történet meg ezzel nem halad xddd jó olvasást <3 u.i.: komi azért jöhet :D tényleg, hideg-meleg-langyos-akármi :D





/Angel szemszöge/

  Percekig tartó némaság és jeges hangulat vette át a vibráló hő helyét. Harry mellkasa, míg az oxigén hiány meg nem kényszerítette, nem mozdult. Szakadozottan vette azután is a levegőt. Nem szólalt meg. Csöndben feküdt, karjai megmerevedtek rajtam. Izmai pattanásig feszültek, mintha moccanni készülne, de még is szoborként feszeng. Mintha a függöny mögül előtörő halovány fénysugárban megcsillanó porszemek is megálltak volna a levegőben, és feszülten figyelnének. A másodpercek egyre nagyobb súllyal nehezedtek a szívemre, és lassan repesztik meg, az egy órára össze forrt lelkem. Szinte hallható kétségbe esett verdesése, és ahogy a feszültség egyre roppantja össze. Hangja , mint a befagyott tó teteje, amint rálép valaki, és repedezni kezd.
  Jeges könnybe lábadnak szemeim. Itt vége... Ő nem tud szeretni engem úgy , ahogy én Őt. Neki adtam magam, mikor a jelenlegi otthonomban vár az igazim, aki sosem lesz az, mert lelkem minden erejével kapaszkodik ebbe az életemet már az első pillanattól veszélyeztető Vadászba. De tudom, hogy sosem tudnék betelni vele. Titokban utána járnék, messziről szívnám magamba izmai körvonalát, göndörödő fürtjei sziluettjét, vagy fegyvert tartó kezének látványát.
  Kihámozom magam merev tartásából, és igyekszek a lehető legkevesebbet mutatni meggyötört és meztelen testemből. Izmaim csak remegve működnek, utolsó erejüket lehelve. Elfáradtam, és nem csak lelkileg. Már nem tudom mióta nem aludtam, és napok óta nem ettem igazán semmit sem. Most pedig megalázottnak érzem magam, de mégsem hibáztatom Őt. Saját magamnak okozom a bajt folyton. Hallgatnom kellett volna Benjire, Ginára, Zackre, és legfőbb ként anyára. Meg mondták, hogy nem tetszik nekik Harry, veszélyesnek gondolták, de az érinthetetlen közelébe férkőztem és ezzel tűzbe nyúltam, megégettem magam. De nem őt hibáztatom még most sem. Nem ő vállalta el, hogy aznap körbe vezet a városon, vagy hogy az esős napon csak elmegy csatangolni,mert nem bír magával. Sőt én hagytam azt, hogy megcsókoljon , tulajdonképpen minden az én hibám. Ha nem születtem volna angyalnak, most nem lennék itt, talán az egyik gimnáziumi srác ágyában kötöttem volna ki a mai nap, és szerelmes lennék valaki másba, aki nem arra szakosodott, hogy a fajtámat kiirtsa.
  De miért lenne Harry bűne hogy ezt teszi? Őt csak elszakították kiskorában akarata ellenére a családjától, hogy érzéketlen pszichopatát nevelhessenek belőle, erre lett valami furcsa, kívülálló, aki nem sorolható sem az olyan vadállatok körébe mint Felicity, vagy az egyszerű emberébe. Angyal pedig végképp nem lehet. De most üldözik még is. És ki miatt? Ismét csak miattam. Ha nem ismernénk egymást, nem hozott volna Londonba, nem találjuk meg Nagy Britannia fő angyalvárosát, és most nem forogna millió angyal élet, plusz egy értékes Vadász lelke kockán.
  Fedetlen testemre gyorsan az első ruhadarabot felhúzom, ami a kezembe akad, ami az én fehérneműm alsó fele volt. Rögtön mellette a melltartóm, majd a felsőm, és a nadrágom. A cipőm valahol kint rúgtam le, de azt felszedem útközben.
  Miközben felhúzom magamra a textilt a könnyeim némán potyognak. Épp most csaltam meg azt, aki a lelkét áldozná értem, aki megtanított élni abban a világban, melybe csöppentem egy éve. Mindezt összeadva megmentett. Nem vagyok jobb annál, mint akit a legjobban gyűlölök magam után. Felicity... Talán ő még jobb egy fokkal mint én, mert legalább tudatja veled az első pillanattól hogy ne számítson rá az ember.
  Felálltam az ágyról, immár magamra ölve az összes ruhám, ami a padlóra lett szórva, és nem tekintettem vissza a fiúra. Mozgást hallottam a hátam mögül, ahogy a szobából lépkedtem kifelé. Gondolom helyezkedett. Bárcsak ne érdekelne!
  A folyosón össze szedtem a két cipőm, majd vissza akasztottam azt az absztrakt képet, melyet valószínűleg mi vertünk le még mikor... Nem akarok rá gondolni!
  A forró cseppek szinte forrtak, ahogy végig szántottak a jól kitaposott úton arcomon. Utáltam magam, mindennel amit tettem. Már megcsókolnia sem lett volna szabad Mad Shireben. Akkor pofon kellett volna vágnom, és azzal a kis fájdalommal , melyet biztosan elviselt volna egy gyenge tinilánytól otthagyni, és haza szaladni. Majd anya egy forró teával és egy kioktató hegyi beszéddel, hogy már pedig el kellett volna vinnem azt a fránya esernyőt vigasztalná a zaklatott szívem. De semmi sem mehet úgy mint a filmekben... E helyett az idilli kép helyett a szárnyam hirtelen feltámadott érzésektől csak belül bizsergett, otthon pedig kijött, és ezzel felfedve azt, hogy az anyám egy TFW tag, méghozzá egy besúgó, és üldözni kezd az apámmal, aki csak úgy a semmiből feltűnik. És innen a lavina csak görget maga alá, lassan egy éve... Egyre mélyebben, egyre fájóbban... míg valaki meghal.
  Megfordult a fejemben az én halálom is. Felicity utál, én okozom a legnagyobb problémákat, ha feladnám magam azzal az egyességgel hogy titokban marad Lond Angeles és Harrynek nem esik bántódása nem is lenne nagy ár az életem. Egy a millióhoz...
  Homályos látással lépkedtem a lépcsőn lefelé, minden mozdulattal egyre jobban fúródnak belém a szilánkok, melyek lelkemet alkották egykor.
Lépések halk zaja hallatszott mögülem ismét. Nem is figyeltem már rá, csak menekülni akartam. Menekülni ki az életemből. De megállítottak , ismét.
- Hova mész? - visszhangzott rekedtes hangja a falakon, az üres lakásban.
  Szívem bele remegett, könnyeim szélesebb folyamban folytak alá. Megráztam fejem, majd futólépésben indultam meg a földszintre, a kijárati ajtóhoz. Ő követett, és hosszú lábaival hamar utolért. Furcsán gyenge szorítása alól hamar kitértem.
- Angel, kérlek... - szólt utánam, de szavait igyekeztem lepattintani magamról.
"Nem! Nem engedhetem , hogy mélyebbre zuhanjak ebben a gödörben. Vége kell hogy legyen ennek!" 
  Az ajtóhoz értem, majd a kilincsre helyeztem kezeim. Remegve nyomtam le a zárat, és nagy levegőt vettem, de nem nyílt. Újra megpróbáltam, de az ajtó előttem makacsul zárva állt. Nagy levegőt véve rángatni kezdtem, mire erős kezek nyúltam az enyémekért és erős béklyóként akadályoztak meg a mozgásban.
- Angel... - suttogta forró leheletével fülembe, majd egy puha puszit nyomott a nemrég felfedezett érzékeny pontra a nyakamon.  Éreztem ahogy a piros folton ejtett csók fájt, de elöntött vágyakozó bizsergéssel, és csak erős koncentrációval tudtam megakadályozni, hogy a kikívánkozó sóhaj ne hagyja el számat. Vonallá préseltem ajkaim, és vártam mi következik most. Újabb csók, a fülem mögé, majd halk sóhajnak szánt szavak. - Ne menj el... - lassan ereszti le ujjai közé zárt csuklóm, majd kezeit körém fonja. Lassan dülöngélni kezdünk, mintha szívünk szimfóniája most hangosan zengeni kezdene. Azonban nem maradhatok ebben az idilli pillanatban, mert az idő fogy, és már túl sok a tét.
- Harry.. muszáj... - suttogtam halkan, mire megállt a ringatásban. Maga elé fordított, és az ajtóhoz préselt.
- Nem! -mondta utasítóan, de semmi ridegség nem volt hangában. - Kérlek ne menj el! Most kaptalak meg! Nem ereszthetlek el! - szinte könyörgött.
- De te is tudod ha maradunk... - nem bírtam befejezni a mondatot, mert ajkaimra tapasztotta száját.
- Igen, tudom! De nem érdekel! Nekem csak Te kellesz! Itt vagy, és más nem számít!
- Nem számít millió angyal élete? - emeltem fel a hangom, és eltaszítottam forró testét az enyémtől. - Nem számít? Ugyan olyan életek, mint az enyém! Ha ők meghalnak, az nem lenne másabb, mintha én halnék meg! - hangom emelkedetten szórtam felé.
- Nem! Te más vagy! Te vagy a Kiválasztott vagy Elveszett , ahogy jobban tetszik, és az egyetlen, akivel törődni tudtam egész életemben! Nem tudom miért, őszintén szólva, de nem érdekelne az sem ha mind meghalna, az élén Sebastiannel! Nekem te kellesz az egész világon és nem ők! - a végén szinte zilált, mintha csak verekedett volna. Szavai viszont jobban fájtak, akárcsak én lettem volna az akivel megküzdött. Így ugyan olyan arrogánsnak és önzőnek tűnt, mint a többi Vadász.
- Nem! Tévedsz! Nem más az én halálom, mint az övék! - csattantam fel, és hangom kiabálásba torkollott - Tudod mit? Lehet tévedtem! Te nem vagy másabb mint a többi! Csak menj , és felejts el! Öldösd tovább annak a fajtáját aki elmondásod szerint fontosnak tartasz! -vágtam pofon, majd az emelet felé indultam, az ablakhoz, melyen a házba jutottam.

- ANGEL! - kiabált utánam, de kizárva hangját fejemből rohantam a szobába.
 Magamra csaptam az ajtót, és kulcsra is zártam. Dörömbölni kezdett, és kiabálni, hogy engedjem be, már-már ijesztő volt a helyzet. Neki csapódott valami az ajtónak, és az ívben feszült meg tokjában. Mintha egy faltörő kossal szaladt volna neki, de tudtam, hogy csak ő az. Próbálja betörni . Mire áttörte azonban a fehérre mázolt fát, én már az ablakon át kiugrottam a szabadba, és tompa puffannással értem földet. Nem repülhetek fényes nappal, ezért futnom kell. Muszáj minden másodperc előnyét kihasználnom, míg eldönti az ablakon követ, vagy az ajtón. Minél távolabb vagyok tőle, annál józanabbul tudok gondolkodni. Csak szaladok, nem törődve, hogy furcsán tekintenek rám a emberek az utcán, hogy miért kivágott hátul a ruhám, vagy hogy közben szakadatlanul potyognak könnyeim. El kell tűnnöm, és soha többé nem találkozni vele.
  Egy gyalogátkelőhöz értem, ahol majdnem elütött egy fekete kocsi. Mögöttem úgy 50 méterre szaladt utánam Harry, és néha hangosabb szóval kiabált. Csak lefagyva álltam a zebra közepén, a kocsik körülöttem dudáltak, de csak a fekete kocsi vezetőjére tudtam figyelni... A világos barna hajú, gonoszul villogó szemű nőre... Felicity? A szívem megállt, és csak meredt, míg ő hajtani nem kezdte a kocsit. Újra futásnak eredtem, de mostmár egészen más irányba, vissza Harryhez, aki a sarkon fordult be.
- Harry! Menekülj! Fe-Felicity... - csak ennyit tudtam mondani, mert már is a fekete kocsi leparkolt a legközelebbi parkolónál. Gyorsan mutattam az ujjammal a járgány felé, és a fiú is oda pillantott. - Gyere! Gyorsan! - egy szempillantás alatt változott meg a közeg köztünk. Nem egymást üldöztük, hanem bennünket.
- Angel! Állj! - ráncigált, de ő sokkal erősebb volt min én, ezért könnyű szerrel tudott megfékezni. - Erre gyere! - húzott be egy közeli sikátorba. Mire rá jöttem hol vagyunk, már tartottunk is le a vadászoknak fenntartott hely táncparkett részére. Most kihalt volt, még az őrök sem álltak a helyükön. Pár részeg hajléktalan hevert a folyosón. A nagy vasajtó erős láncokkal volt lezárva, és egy hatalmas lakattal.  Egy pillanatra elkerekedett a szemem, mikor valahonnan a kabátja alól Harry egy fegyvert húzott elő. Nem láttam még igazán Vadásznak őt... Sosem tapasztaltam milyen munkája közben, csak egyszer félájultan, mikor Alecet ölte meg. Nem figyeltem akkor sem igazán, mert a félelem és a remegés teljesen úrrá lett rajtam. Most viszont minden pillanatot és mozzanatot tisztán látok. Ahogy felemeli a fegyvert, halkan súgja hogy fogjam be a fülem, és céloz. Megtettem amit kért, álltam és néztem ahogy a pisztoly eldördül, hátrébb lökve picit a fiút, a lakat pedig szikrát vetve pattan el, és az ajtó immár szabadon nyitva áll.
- Gyorsan! - utasított, és a fénytelen , fekete térbe rántott hirtelen.
  Harry magabiztosan lépkedett, fogva kezem a sötétben. Kívülről tudja a hely alaprajzát. Nem szűrődik be egy csepp fény sem, hisz alagsorban vagyunk, még is úgy navigál, mint egy denevér az éjszakában.
  Egy puha, bőr valaminek ütköztem, ami valószínűleg az a piros fotelek egyike lehetett ami a V.I.P részhez tartozik, azaz Felicity bandájának a helye. Hirtelen fény gyúlt, és a teret pár lámpa világította meg. Harry egy villanykapcsolót kattintott fel, ami bevilágította csak az elkülönített részt. Csodálkozva néztem, de ő egyből bevitt egy rejtett ajtón. Ismerős volt a hely. Amint realizáltam, hogy ide hoztak, hogy megkínozzanak, egyből félelem és borzongás futott végig rajtam. Közelebb húzódtam Harry forróságot árasztó testéhez.
- Semmi baj! Talán nem követnek erre... - suttogta, de a falak így is vissza verték hangját. Ijesztő volt a hely. Szinte hallottam az angyalok visszhangzó sikolyát, a láncok csörgését, a fegyverek pufogását. Megérintettem az egyik rácsot, és képek kezdtek futni szemeim előtt. Újabb látomás.
"Furcsa volt a hely. A férfiak régies ruhákba öltöztek, és olyan fegyvereket tartottak a kezükben, ami a 80-as években voltak használatosak.  Angyalokat vezettek egy-egy cellába be, vasra vetve. Sikolyok és üvöltések hallatszottak különböző korú és nemű emberektől. Minden percben szállítottak ki elernyedt, megkínzott vagy éppen élettelen testeket a kamrákból. Egy fehér köpenyes , és szőkés hajú fickó megállt minden cella ajtajánál, és a kis nyíláson benézve jegyzetelt. Egy Vadász öltözetbe öltözött férfi megállt mellette. 
- Mr. Willis, az X1-es eltűnését jelentették pár perce uram! Az őrszobában az összes Vadászt meggyilkolták, és a laborban, a kísérleti alany ágya üres volt. - szólt a kissé tömzsi pasas, színtelen hangon, de szemében rettegés, és meghunyászkodás tükröződött. Rettegett a Mr. Willis néven szólítottól férfitől.
A fehér köpönyeges hirtelen felcsattant és hangos szitok szavakat kiabált. 
- Egy hogy lehetséges? EZ NEM LEHET! Hogy a francba történt ez? Mégis hogyan? Egy másfél éves csecsemő hogy tud eltűnni? Miért nem vigyáztak rá jobban ? Egyáltalán ki tette? Látták ki vitte el? - szemei vérben forogtak, és valahogyan éreztem, ha a válasz nem tetszik Mr. Willisnek, akkor a szerencsétlen Vadász látja kárát. 
- Az őrök nem láttak semmit gyanúsat a C-szektorban. Azonban Freddie Michael, a C-szektor vetőjét már tegnap óta senki sem látta. - szinte megremegett a hangja. 
- Találják meg Freddiet! Csak ő tehette! Már hónapok óta próbálta mondani, hogy az X1-es alanyt nem kéne ilyen fiatalon kísérletre vinni. Kapják el, a gyereket meg hozzák vissza! " -méyl levegőt vettem, és először pislognom kellett a hirtelen erős fényektől. Harry elmosódott hangját hallottam, és kezdtem érezni simogatását arcomon.
- Angel! El kell innen tűnnünk! - mondta.
- H-hol vagyok? - mozgattam közbe kicsit fejem, megnézve a szobát, ahol feküdtem. A falak csíkosak voltak, körbe mindenhol ódivatú tárgyak, és fekete-fehér képek.
- Elájultál... M inden elmondok,de most menni kell! Felicty a sarkunkban van! Nem tudom hogy jött rá, hogy a Vadász klubba jöttünk le, mert nem láthatta, hogy hova futottunk! Gyorsan! - kapott fel hirtelen, és már csak azt vettem észre, hogy félkómában ráncigál valamerre a régies folyosón. Mintha egy öreg filmbe csöppentem volna, méghozzá egy gagyi horrorba. Mindenhol pókháló, itt-ott leomlott faldarabok, betört tükrök, és a nagymamám korabeli tapétán sárga ázás foltok. Egy régi szállodában lehettünk talán... Sok folyosó és belőlük rengeteg szoba nyílt, melyeken arany számokkal és betűkkel voltak írva a szoba nevei. A1, A2, A3 ... és így tovább.
  Lassan tértek vissza az emlékeim, és a látomásban látottak.
" Ki az az X1-es alany? Egy kisbaba? És ki az a Freddie Michael? Már másodszorra hallottam a nevét... " -tűnődtem el.
  A nagy épület tetejére értünk. London egy része felett elláttam, és a látkép még szép is lett volna, ha nem menekülnénk.
- Repülnünk kell! - szólalt meg hirtelen túlkiabálva a szelet, ami fújt idefent.
- Micsoda? - kerekedtek ki a szemeim, és zavartan néztem körül, mintha nem nekem mondta volna.
- A TFW lent állnak, már behatoltak a szállodába, amint most állunk! pár percünk van Angel!- mondta idegesen. Harryt sosem láttam még ilyen feszülten. Szemeiben nyugtalanság csillogott és kérdően nézett felém. Csak makogni tudtam.- Elvileg elbírsz engem is, ha a szárnyaid kint vannak! Angel! Gyerünk!
- É-én nem...
- De Meg tudod csinálni! nem kell messze, elég ha pár tömbnyire leraksz, onnan futunk vala merre! - Túrt idegesen a hajába, és pedig tétován kiengedtem a szárnyaim, és lenéztem az épületről.
  Körben mind-mind Felictyéhez hasonló fekete kocsik álltak, és fekete ruhás emberek nyüzsögtek. Az egyik felmutatott, és kiáltott valamit, mire az összes felénk nézett. Hatalmas üvöltözés kerekedett.
- Basszus! - kiáltottam én is, és Harryhez rohantam. - Add a kezed! - nyújtottam az enyémeket, és fekete tollaim sürgetve lengettem meg. Megragadta a fiú erősen az alkarom, és felemelkedtünk.
  Nem volt nehéz annyira. Még nem vittem sosem embert, csak nehéz zsákokkal gyakoroltam. Harry már-már mosolygott, ahogy Londont nézte alattunk, és az egyre kisebb épületet, melynek tetejére a TFW Vadászai özönleni kezdtek. Fegyvereik hangosan dördültek, de túl messze voltam, hogy ellőhessenek idáig. Magasan szállunk, és mikor elhaladunk a város felett a göndörke hangosan felnevetett.
- Harry! Megcsináltuk! - kiabáltam, hogy ő is meghallja, mire felnézett rám és bólintott. Igyekeztem az egyetlen helyre menni, ahol a második legnagyobb biztonságban éreztem magam, Harry után.
  Hamarosan az ismerős park felé értünk, és ahogy ereszkedtem egyre lefelé már láttam a rejtett tisztás elmosódó vonalát, és a fentről csak egy temetőnek tűnő területet, mely szélénél húzódik a kapu, az angyalvárosba. 
  Leraktam óvatosan a fút, és térdem támasztva lihegtem. Nagyon lefáradtam, pedig alig volt pár perc az egész.
- Jól vagy? -jött közelebb, majd megsimogatta a hátam.
- Igen. -válaszoltam, majd felegyenesedtem. Keserű érzés járta át testem, arra a gondolatra, hogy mire készülök. - Harry... most be kell menni...
- Menj csak. - mosolygott, de nem volt semmi boldogság mögötte.
- Úgy értem... együtt. - sütöttem le szemem. Éreztem tekintetét magamon, ahogy szinte lyukat éget belém., hallottam a gondolatait, amik azt kiáltozzák, hogy nem vagyok jobb, mint egy örömlány. Nagy levegőt vettem, és a zöld szempárba emeltem tekintetem. Nem volt semmi megvetés benne, csak kíváncsi fürkészés, és pár kérdés.
- Akkor most mi legyen? - kérdezte , de halvány szomorúság ivódott szavaiba. pontosan tudtam, hogy Sebastianre gondol. - Nem történt semmi? - kérdezi, de hangja valahol elveszett a keserűség és  a csalódottság mezejein.
  Bólintok aprót, és lesütöm a szemem. Egy halk sóhaj formájában válaszol, és eltávolodik tőlem. Hirtelen Hideggé vált a légkör, és érzem a Londoni nyár hűvös szellőjét, ahogy ismét át jár. De most mintha fagyot is hozott volna kettőnk közé.
  Némán a kis kapuhoz terelem a fiút, és tenyerem a növényzet alá simítom, hogy ezzel jelezzem, be szeretnék lépni. Az ajtó nyílik, és Bernice már is üdvözöl.
- Szerbusz drágám! De rég láttalak már erre felé! Hogy s mint vagy tok Se... - hangja megakadt, ahogy a hátam mögött, karba tett kézzel álldogáló fiút is megpillantotta. - Nem meg mondtam, hogy ne vegyere vissza ide többet? - kezdte volna ócsárolni Harryt, de és leállítottam.
- Velem van, és kénytelen vagy beengedni! - mondtam, majd indultam is befelé, a hosszú lépcsős, és gyér fénnyel ellátott bejáraton.
  A göndörke némán követett, végig a lépcsősoron , míg a városba nem érünk.
De ja vu érzés fogott el. Valahogyan a nyüzsgés is más, mint a szokásos. Ugyanúgy a nyüzsgő tömeg felém és Felé szegezi tekintetét, és mintha megfagyna a levegő körülöttünk. Felismerik a Vadászt, ez minden angyal ösztönében benne van. Meredten néznek, de nem pánikolnak. Pontosan tudják, egy ellenséges személynek nincs esélye milliók ellen. A sutyorgás mindenfelől hallható , és rosszalló tekintetek sora követi lépteink.
 Úgy érzem magam, mintha a barátomat hoznám bemutatni a családomnak, de ők az első pillanatba elkönyvelnék egy gonosz és jót nemakaró alaknak, miközben teljesen más. Sőt, egy bizonyos szemszögből nézve hálásnak kellene lenniük, hisz nem hogy megmentett, tartja a város titkát.
  Nem kellett már Bernicenek vezetnie , mert én a járást tudtam nagyjából az egész városban, és a környéket pedig kiválóan ismertem. Szinte automatikus léptekkel  közlekedtem, pontosan tudtam melyik sarok után mi következik.
   Harry szorosan mellettem jött, és talán azt mondtam, ha nem ismerném, hogy fél. De természetesen ez nem lehetséges, nem ijedne meg még akkor sem ha valami horrorisztikus helyen mindenféle teremtmények vennének körbe, emberek és különféle állatok martalékával. Jól jött volna mikor az első napjaim töltöttem itt , mert hiába volt Sebastian mindig mellettem, ő nem tudott sokszor megnyugtatni.
  Hamar a mi kis utcánkba értünk, talán túlságosan is. Lépteim lelassultak, és a fiú mellettem sejthette, hogy a cél közel van. Szívta magába a csendes környéken található házak látványát. Talán még furcsállanám is, ha nem tudnám, hogy a terepet méri fel. Ezt már nekem is a vérembe ivódott a kiképzés során. De talán most arcán valami emberit is láttam. Azt nézi én melyikbe lakhatok. Kíváncsian méregeti hozzám a különböző sítusú és méretű lakóépületeket.
  Megálltam a célállomás előtt, és idegesen szívtam be a levegőt. Harry mögöttem állt meg, és meredt a fehér falra, mely az utca világításától éjjel-nappal halvány sárga. Talán a környéken a sárgás fényű villanyoktól nem is láthat az ember/angyal igazán harsányan pompázó fehéret. Olyan mintha mindig este lenne, csak a lámpák fénye sokkal erősebb, hisz egész nap pótolni kell a fényt. Tétován halásztam elő a zsebemből a kulcsokat, és remegő kézzel illesztettem be a zárba.  Sikerült hangmentesen elfordítani, így kinyitni az ajtót.
- T-te... ki-kicsit itt kint... - kezdtem halkan hebegni, mire rögtön bólintott, hogy felfogta mit szeretnék mondani.
  Beléptem a házba, és egyből a kellemes, kicsit édeskés illat kúszott orromba, mely általában fogadott. Rögtön jött is Seb, amint bezártam magam mögött az ajtót.
- Angel! Halálra aggódtam magam miattad! Jól vagy! Úgy hiányoztál! - szorított magához, és egy ölelésrohamban találtam magam. Meghallottam egy nő nevetését a hátunk mögül.
- Szia! - köszöntem, amint rá pillantva tudatosítottam, hogy Zoe az. Valahogyan nem fogott el egy keserű érzés, mikor megláttam. Pedig mindig érezni szoktam... Most nem.
- Helló Ang! - jött közelebb, és akkor láttam még csak meg, hogy szemei enyhén pirosak, és duzzadtak. Közelebb jött, és láttam a kérdést az arcán. De mielőtt feltehette volna, és megelőztem. - Minden rendbe Zoe? - hámoztam ki magam Seb karjai közül, és közelebb mentem.
- Téged vártunk, mert nagyon fontos dologbam kell segítened! Tudod a... - nem engedtem hogy befejezze, mert be kellett még valahogyan adagolnom Harryt is.
- Rögtön segítek, de... valamit tudnotok kell.. azaz... valakit hoztam ide, mert... veszélyben van. Csak így tudtam megoldani, hogy ne essen baja... mert szóval... hosszú lenne elmesélni. - akaratlanul is a talán pár órával ezelőtt történt dolog kúszott az eszembe. Újra önutálat áradt szét véremben, de lenyeltem a keserű gombócot, és a késztetést hogy pofon vágjam saját magam.
- Micsoda? - lepődtek meg egyszerre, mire én az ajtóhoz léptem lassan, és kinyitottam. Ugyanott állt, abban a fekete szerelésében, és még csak most vettem észre, hogy egy egyszerű fekete hosszú ujjú van csak rajta. - Gyere be kérlek... - mondtam halkan, mire ő határozott lépésekkel közeledett. Bezártam az ajtót, és vártam lesütött szemekkel a reakciójukat. Harry tőlem tisztes távolságra állt, és látszólag nem hatotta meg a helyzet.
- Styles? - csattant fel hirtelen, mire muszáj volt néztem mi történik.
- Helló? - kissé bizonytalanul szólalt meg, és igyekezett minél ártatlanabbul festeni, hogy semmi rossz szándékkal nem jött.
- Angel! Most azonnal beszélnünk kell! - jött rögtön elém, és ragadta meg a kezem.
- Addig... maradj itt.. izé... Au Seb! - szóltam rá, mert fájóan szorította  a csuklómat.
A konyhába rángatott, és amint becsukta az ajtót , halkan lekezdett káromkodni.
- Angel! Komolyan? Egy Vadász? Miért hoztad ide? Egyáltalán miért pont Stylest? Tudod ki ő egyáltalán? - mondta, de igyekezett nem hangosan kiejteni a szavakat.
- Igen! Együtt éltem vele, ha nem tudnád, és bajban van! Megmentette az életem! Kétszer! És ennyivel tartozom! Amúgy meg... - elakadt a szavam. Folytatni csak olyan dolgokkal tudtam volna, amiket Seb nem hallhat. Amúgy meg szeretem mindennél jobban, és pár órája össze jöttünk tulajdonképp, de nem mondta hogy szeretne vagy ilyenek, csak egyszerűen neki adtam magam. Jut eszembe szerelmes vagyok belé már azóta mióta megismertem...
- Hogy érted hogy tartozol? Ő egy Kegyetlen sorozat gyilkos, a fajtánk kiirtója! Egyszerűen megölt annyi társunk hidegvérrel! - csattant fel, mire akaratlanul is ment fel bennem a pumpa.
- Igen? És biztosan ezt akarta tenni, mikor alig 3 évesen elráncigálták a szerető családjától, és undorító módszerekkel csaknem kiöltek belőle mindent! Tudod mit? Ha kíváncsi vagy milyen egy igazi pszichopata akkor keresd meg Felicityy, és beszélgess el vele! Na ő az igazi hidegvérű gyilkos. Harry megmentett már nem egyszer! És most segíteni fogok neki ha akarod, ha nem! - soha életemben nem vágtam ilyen hangnemben szavakat az angyalfiúhoz, mint most. Sebastian pár pillanatig csak pislogott, majd meglágyult az arca. Ez volt benne, amit nagyon szerettem , és ilyennek kívánnék egy legjobb barátot.
- Ennyire fontos neked Ő? - kérdezte, és keze lágyan simult arcomra.
  Bólintottam, mire egy beletörődő sóhajt eresztett.
- Figyelj! Míg valamit kitalálunk, addig maradhat. De aztán rögtön megy el innen, mert a város vezetősége, még ha te vagy a nagy Kiválasztott, akkor sem nézi jó szemmel hogy egy Vadász. Egyáltalán! Harry az egyetlen aki az ő fajtájából itt lehet. Szóval, ha bármit csinál, én leszek rá a legnagyobb veszéllyel! - tette játékosan keresztbe a kezét maga előtt, majd tettetett keménységgel nézett rám. - és a kanapén alszik! - mondta komolysággal, mire elnevettem magam.
- Mintha lenne vendégszobánk... - jegyeztem meg játékosan mire oldalba lökött.
- Na-na kisasszony! Kihúzza a gyufát! - fenyegetőzött, és mikor indultam kifele gyengéden a fenekemre ütött.
  Imádtam Sebastiant, és azt hogy ennyire játékos, és mindent megadtam volna, ha ő lehetne a legjobb barátom, de tudom hogy ő mindig is többet érzett, és én meg bele mentem, mert azt hittem túllehetek egy Vadászon, aki felforgatta az életem.
 Amint kiléptünk a konyhából meglepő kép fogadott . Harry furcsán felszabadultan társalgott Zoeval, aki a frusztrált és kicsit szomorkás hangulatából most meglepően vidámnak hatott. Bár a fiú azért kicsit mereven ült, de még is első vagy második találkozásra tőle szokatlan az ilyen. Igazán pedig nem hiszem hogy elengedte volna magát...
  Ahogy ott ültek, egymásra néztek, annyira furcsák voltak. Zoe szeme zöldesen csillogott és Harryé pedig mintha a tükörképe lett volna. A lány haja is meglepően hasonló loknikba göndörödött, bár a Vadász haja túl rövid ahhoz, hogy igazán kiadja azokat a kunkori tincseket.
  Sebastiannel egymásra nézünk, és ugyan azon járt az agyunk. De mielőtt esetleg megkérdezhettük volna  a másikat, Zoe rögtön felpattant és felém jött.
- Angel! Nagyon fontos lenne, ha beszélgethetnénk! Pár perc az egész. - kérlelt - De négyszemközt. - tette hozzá.
- Persze! - válaszoltam, és a hálószobába vezettem. Gyorsan dobtam egy "neharagudjatok" pillantást a fiúk felé. Majd eltűntünk a rövidke folyosón, melyről csak két szoba nyílik. A fürdő és a háló. Furcsán izgatott a mellettem haladó lány. A gyomrom pedig nem tapasztaltan bizsereg. De nem úgy mint a Vadász közelében, hanem talán... idegesség.
  A medálhoz nyúlok, és megérintem. Némi nyugalmat ad, hogy érzem a míves fémet, ahogy a pólóm alatt a szívem felett csüng. Harry egyik darabja...