Sziasztok, itt is lenne az új részecske :) Bocsánat az ismételt késésért... :"( mostanában annyira kevés az ihletem, teljesen 0-án vagyok... ne haragudjatok. Ihlet válság van mostanság, azaz, ez így nem pontos.. jelenleg az agyam 60%-a az új blogommal van tele, 30%-ban a férjeink vannak, 9% pedig az év végi hajtással... az a nyavalyás maradék pedig nem terem semmit sem... Annyira sajnálom! De amennyire lehet, gőz erővel hajtom magam <3 Remélem nincs harag és megértitek :O
Még egyszer megemlíteném, hogy ne legyen új, -hátha a rövidebb pofázást elolvassátok <3 ;) -, hogy a blognak már a vége közelgőben van. Valószínűleg a nyári szünetbe picit bele fogy nyúlni a befejezés... és onnan pedig homályos dátummal, egy kis pihi után hozom is a következő blogot! Remélem tetszeni fog , aki úgy dönt, abba is bele vág (már most megsúgom, íródnak ott is a fejezetek.. (igen, igen, nem hogy Av-ot írnék... de ha arra nincs ihletem? xdd ) ) Jó olvasást! <3
/Angel szemszöge/
A szobában leülve, kérdően néztem az ismerős zöld szempárokba. Zoe pedig hebegni kezdett, és nem jött ki értelmes mondat a száján. Talán túl egyszerre akarta mondani a mondókáját.
- Nyugi Zoe, először nyugodj le, és kezd a legelején! - mondtam, majd biztatóan a vállra tetem a kezemet.
- O-oké... - vett egy levegőt, majd neki látott - Először is, mutatni szeretnék valamit! - mondta, majd nyakához emelte kezeit, és egy láncot oldott el, majd kiemelte a pólója alól. Hitetlenkedve néztem, ahogy tenyerébe ereszti, majd felém nyújtja, hogy nézzem meg.
- E-ez pontosan olyan mint... - akadt el a szavam, majd a ruhám anyagán keresztül ismét megérintettem a medálom. Éreztem a fémes keménységét, és a tojás alakú formáját. A kis gombot, mely nyitja a szívében rejtőző képeket.
- Pattintsd szét! - noszogatott, mire az apró kitüremkedést, melyet megnyomva ketté pattant , megkerestem.
Széthajtottam, és újabb meglepettség szaladt végig rajtam. A kép is ugyan olyan. A kisfiú, aki Harry, és a kislány, aki Harry ikerhúga.
-Ez hogyan lehet? Az én medálom - húztam elő a felsőm takarásából - is ugyan ilyen, és ugyan ez a kép van bent. - kérdeztem, majd tanakodni kezdtem.
Nem tudtam elképzelni, hogy mit keres Harry medáljának másolata Zoenál. Még a fiú sem tudja hogy került hozzá, és csak találgatta, hogy ő lehet bent. És jobban megnézve tényleg ő, nem csak lehetséges, hisz hasonlít rá nagyon! Viszont a lány?
- Ezért vártunk téged, nagyon, bár a Vadász fiú meglepett, hogy jött veled. De nem lényeg! - tartott egy kis szünetet. - El kell mondanod először is, hogy kitől kaptad! te nem lehetsz az ikerem, mert ő fiú volt! Mond el kérlek Angel! Tudom Seb-től, hogy ez olyan téma, amiről nem beszélsz szívesen, de könyörgöm! Meg kell találnom a testvérem! - kezdett hadarni hirtelen.
- Állj! Lassabban! Hogy jön a testvéred ide? Hisz a szüleiddel van, nem? Otthon! Hayden, ugye? - néztem furcsán a lányra, és más a sírás határán volt.
- E-ez a medál.. egy családi hagyomány volt... az anyától és apától örökölte az első szülött gyermek az egyiket, és a másikat pedig a párja kapta... - mondta, majd az elbicsaklott a hangja, és elérzékenyült. Nem sok kellett a síráshoz neki. Úgy éreztem, hogy muszáj közelebb csúszva megölelnem.
- Semmi baj Zoe! Shh! - csitítgattam, mire átölelt és pár csepp könny benedvesítette a ruhám.
- Volt egy ikerbátyám... - kezdte el a történetet.
Minden egyes részletet elmondott, és kezdett össze állni a kép. Azért olyan hasonlóak, azért nézet úgy egymásra, ha még csak tudat alatt is, de tudták hogy ők. És a képen nem Harry van, hanem az ő sokadik üknagyapja, és üknagyanyja . Meglepő a hasonlóság... Furcsa...
- Istenem.. Harry? Harry a testvéred? VAN HARRYNEK CSALÁDJA??? - kérdeztem egyre idegesebben, és pattanni akartam fel.
Emlékszem, mikor Made Shireben, mikor megtaláltam azon az erdős úton, majd pár napra rá, ugyan azt a nadrágot vettem fel, amibe aznap raktam, és megfeledkeztem róla, majd mikor megmutattam Harrynek a várost, turkálva a zsebemben elő halásztam, és mennyire érzékenyen érintette a göndört. Van családja, nincs egyedül!
- Micsoda? Harry? Kicsoda ő? Hol van? Most mit csinál? Most is Vadász? - kezdte el hadarni a kérdéseit, mire a szomorúsága egyből elmúlt és izgatott lett . Én letaglózva és idegesen ültem egy helyben. Hirtelen elfáradtam, és az agyam leblokkolt.
"Zoe és Harry?"
- Harry... Harry Styles... - mondtam ki a nevét, mire minden izgatottsága elszállt, és a mosoly lassított felvételben fagyott arcáról.
- S-Sty... Styles? A-aki a nappaliban...- felugrott és rohanni akart, de megállítottam.
- Nem törhetsz rá, csak úgy, omolhatsz a nyakába, hogy végre megtaláltad!
- De a bátyám! - csattant fel.
- Lassan adagold be neki, vagy legalább higgadtan menj le... És... - itt szünetet tartottam, mert nem tudom hogy kérjem meg... - Gondolom Seb-nek is elmondtad a történetet... - bólogatott - Kérlek, próbáld nem szóba hozni sehogy sem a medált... Nem szeretném, ha tudná, tőle kaptam! - suttogtam halkan.
- Miért nem ? Mármint... nem akarok tolakodni, de ...
- Csak nem szeretném. Kérlek!
- Jó! - mosolygott, majd elindultunk ki a nappaliba.
Harry és Sebastian jeges hangulatban néztek egymás felé, és kiült arcukra az egymás iránt táplált gyűlölet. Szemeikben lejátszódtak a másik ezerféle meggyilkolásának módszerei. Félve mentem közelebb hozzájuk, és megálltam szótlanul. Seb arca felragyogott.
- Elintéztétek? - kérdezte mindkettőnktől, majd fojtatta - Tudjuk ki az Zoe?
Hevesen bólogatott a lány, és arcán eddig sosem látott mosoly terült el. Izgatottan nézett rám, és kérdően, hogy cselekedhet e. Bólintottam.
- Harry, kicsit velem kellene, hogy jöjj, mert egy hosszú beszélgetni valónk van. - mondta, majd megragadta az ülő fiú csuklóját , és felrántotta állásba, és már is cipelte el valahova.
Aggódva néztem a göndör felé, aki segítség kérően viszonozta pillantásom. Egy biztató mosolyt és eltátogtam neki egy "Minden Rendben lesz!"-t
- Ez meg mi volt? - kérdezte Seb, miután elmentek.
- Figyelj... ez... én nem is tudom hogy mondjam... - pirultam el, de nem azért, mert az igazság ennyire szégyenletes. Valahogyan nehezen beszéltem Sebastiannel Róla.. egyszerűen nem bírtam a szemébe nézni azok után amiket tettem. Pár órája még... - Angel, minden rendben? - állt fel, és állam alá nyúlva próbálta tekintetem magára húzni, sikertelenül.
Kibújtam érintése alól, és keresztbe fontam a kezem. Lesütöttem szemeim, és hallgattam. Úgy érzem el kell mondanom neki, mi történt Harry és köztem. Nem hazudhatok neki , már így is éppen egy évig ezt tettem. Most pedig, hogy újra találkoztunk... A katasztrófa elszabadult.
- Angel! Valami baj van? - kérdezte ismét, de most erélyesebben. Hangja aggódó volt törődő és ... szerelmes.
"Mindent meg tenne értem, én meg így háláltam meg? Hogy tehettem? " - gondolatomban szidtam magam, és akaratlanul is megrázkódtam.
Tartásom meggörnyedt, majd könnyeim potyogni kezdtek. Azonnal átkarolt az angyalfiú, és édes szavakkal suttogott a fülembe. Átkaroltam, és mintha elbúcsúznánk egymástól, úgy szorítottam. Annyira szerettem, de mégsem úgy ahogy kellene. A szívem rég elrabolta más, akinek nem kellett volna. És testem már félig övé... Lelkem pedig teljesen. Boldognak kellene lennem, mert úgy érzem megtaláltam az igazi boldogságot, de nem lehetek, mert más, fontos ember bánatát okoznám azzal, ha kiderülne. Pedig ki kell neki.
- Jobban vagy? - simított meg utoljára, majd kicsit eltávolodott, mikor a hüppögésem abba maradt. - Mi történt? Zoe rosszat mondott?
- Nem.. csak... csak.. sajnálom! Sajnálom! - szabadkoztam, mire ő furcsán nézett felém. Nem értette, de annyiba hagyta, látva kétségbe esett pillantásom mely nem egészen jár most ebbe a világba. Valahol most egy másik univerzumba keresi a megoldást, hogy hogy oldja meg azt amibe kerültem. Két fiú közé...
- Figyelj... Inkább csinálok neked egy teát, és ha akarod , akkor elmondhatod mi bánt. - mondta, majd már is indult az apró konyhába.
Rágódtam a történteken, közbe előkerestem egy takarót, melyet vállamra terítettem. Nem volt hideg, de még is fáztam. De talán csak a kimerültség okozta ezt. Elnyúltam a kanapé kényelmes, kissé kopottas szivacsain, majd azon kaptam magam, hogy szemeim csukódnak lefelé, egyre gyakrabban és hosszabb időkre. Majd minden fekete, és nyugodt lett.
" A sötét erdőben ropogtak lábam alatt a száraz ágak. Ijesztő helyen jártam. Éjszakai állítok hangja töltötte be a teret, és néha felvillant egy-egy állat szeme a zseblámpám fényében. Emberi suttogás szerű szófoszlányok hangzottak el, és emlékképek villództak, mindenhol ahová csak néztem. Harryről, rólam, Sebastianről, és Felicityről. Majd egy kép. Harry kezében fegyver, de ő is a földön hever, egy hatalmas vörös tócsában. Valamit hangosan ordít, mire hátra nézek. A Vadászlány ott áll velem szembe, kaján vigyorral arcán, és pisztolya csöve egyenesen felém néz. Ujja a ravaszon pihen.
- Oh, erre vártam mióta megláttalak! Hogy az ólom golyó átszakítsa a szánalmas szívedet, és holtan ess össze általam! A soha viszont nem látásra Angel! - kacagott fel, majd kattant a fegyver, és hatalmas puffanás zúgott végig a levegőn.
- NEE! - ordította egy árny, és bevetődött elém a dördülés előtt egy pillanattal.
Egy fekete szárny kolosszust láttam, majd össze esett. Vissza húzódtak szárnyai , és felbukkant a tulajdonosa. Sebastian...
- NE! Ne! Seb! Sebastian kérlek! - hebegtem könnyekkel küszködve.
Egy újabb dörrenés hallatszott, mire rémülten tekintettem körbe, majd eszembe jutott Harry.
- Harry! - ordítottam, és felé kaptam a fejem. - Harry! Te.. is? - könny csordult szemembe, és felé kaptam homályos tekintetem.
Kezét lefele eresztette, a fegyvere csöve füstölt. Nem őt lőtték le. Újra körül néztem, de minden ismét elhomályosult.
- Angel! - szólított egy ismerős hang. Valaki megfogta a vállam. - Angel! Ébredj! "
- Angel! Ébredj fel!
Ijedten pattantak ki szemeim, és a hálószoba repedtes plafonját vettem észre először. Majd felém kúszott egy arc is.
- Sebastian! - öleltem meg, és nyakába fúrtam arcom.
"Csak egy álom volt!"
- Ismét egy látomás? -kérdezte.
-I-ige... Egy álom. Remélem... - mondtam. Reméltem hogy csak egy álom, de féltem, hogy nem az. Minden megtörtént valahogyan, amikor ennyire élesen és beleélten láttam a jelenetet. Annyira borzalmas volt. A könnyeim is éreztem arcomon. Valódi könnyeket, melyek nemrég hullottak.
Mikor ezek a furcsa víziók bekúsznak az álmaim helyére a testem úgy viselkedik és reagál, mintha tényleg megtörténne.
- Biztosan? kiabáltál, vergődtél, és... Az én nevem meg az... övét kiabáltad. - a Harryre célzó szót furcsa hangsúllyal ejtette, és arcán valami fintorféle suhant végig. De az aggódása nagyobb volt.
- Igen.
- Vele álmodtál? - kérdezte, de most annyira kemény lett a hangsúlya, hogy ha nem ismerném azt mondanám féltékeny .
- Miért kérdezed? - próbáltam terelni a témát, de tudtam jól, hogy minden amit mondtam az álom szerű képekben, azt hangosan is kiejtettem.
- Mit álmodtál? - folytatta hasonló rideg szavakkal.
- Szörnyű volt... Nem szeretném elmondani. - suttogtam, de erre kinyitódott a hálószoba ajtaja, és a göndör fiú rontott be rajta.
- Jó vagy... - kérdezte gyorsan, majd észbe kapva javított - ...tok?
Ott állt az ajtóban, egy szál fekete bokszerben, és én csak bámulni tudtam. Izmainak sziluettje tökéletes volt, ahogy az ajtóból beszivárgó fény rávetült. Hajkoronája kócosan állt feje tetején. A gyér fényben halványan látszódtak arcvonási, de minden porcikáját felismerném egy apró részletéből. Szemei villogtak egyedül, és aggódóan pásztáztak engem, néha Sebastianre tévedve.
- Csak egy látomás, semmi különös, és most mehetsz, mert senki sem hívott. - mondta flegmán Seb, amit szájtátva néztem végig. Ez annyira távol áll tőle. Egyáltalán nem ilyen. Miért viselkedik ennyire gorombán Harryvel.
- Seb... - próbáltam közbe szólni, de suttogásom nem hallhattam meg egyikőjük sem. Nem találtam a hangom.
- De Angel... - kezdte volna, azonban az angyalfiú nem engedte befejezni.
- Ne élj vissza a vendégszeretettel, és inkább menj vissza a kanapéra! Nem hívott téged senki! - vágta hozzá a lehető legmodortalanabbul, majd legyintett kezével az ajtó felé.
Harry méltóságteljesen fordult sarkon, majd kiviharzott a szobából, becsapva maga mögött az ajtót. Szájtátva meredtem arra a pontra ahol eltűnt a fa mögött, és gondolataim zuhataga árasztotta el elmémet. Nem tudtam ésszerű és logikus magyarázatot adni az imént történt jelenetre. A lavina gyorsaságú történések egyszerűen feldolgozhatatlanok voltak. Sebastian így még sosem viselkedett senki iránt sem. Mintha valaki kiűzte volna régi, megszokott vidám és mindig szeretetteljes énjét a délutánon, és ezen a hajnalhoz közeledő , éjjeli órákban, és egy bunkó ember költözött volna a helyére. Mi történt? Nehezen gyűjtöttem erőt, hogy le tudjam küzdeni az álomittas fejem, és szólni bírjak, valamit.
- Ez mi volt Sebastian? - kérdeztem, de hangom rekedtes volt. "Istenem... rekedtes... Neki mindig olyan..." - szólalt meg bennem valami, és már belefáradva a sok ellenkezésbe melyet saját magamban vívok, csak elnyomtam.
- Egyszerűen nem szeretem ha egy Vadász a szobámba jön. - mondta, majd vállat rántott.
- Mi a fene bajod van? - csattantam fel - Teljesen más lettél órák alatt. Mi a bajod Harryvel? Az hogy segítek rajta? - vontam kérdőre, és méreg szivárgott ereimben.
- Semmi... inkább aludjunk! -válaszolta kifejezéstelenül, majd lekattintva a lámpát, már csak a föld alatti város , a speciálisan kialakított hálóba, gyéren sütött be.
Egyre több megdöbbentő esemény ért, amit nem tudtam hová tenni. Inkább én is lefeküdtem, és arra gondoltam, minden másnaptól újra a régi lesz, egy plusz vendéggel, aki remélhetőleg nem okoz gondot.
*Egy hét elteltével*
Minden reményem elúszott a semmibe, hogy a számomra jelenleg két legfontosabb ember valaha is békében, vagy ha más nem egy fegyverszünetben lehetnek egy légtérben. Szavakkal nem igazán illették egymást, de szúrós pillantásaik néha rosszabbak voltak egymás felé, mintha egy nem odaillő szurkálódást dobtak volna a másiknak címezve. Sebastian teljesen kikelve a nyugodt, néha bohókás és viccelődős természetéből, feszülté és kapkodóssá vállt. Velem szemben pedig mintha valamiféle megvetés is vegyült volna belé.
Úgy érzetem a vesémbe lát, és tudja, vagy legalább is sejti mi történt Harry és én köztem. A legjobb esetben is csak annyit tud, fontosabb nekem a göndör, mint egy egyszerű barát. Azzal tisztában van, hogy élnék és halnék a zöldszeműért, de mindenemmel azon vagyok, hogy eltávolodjak tőle. De ez nem megy, se fizikailag, se mentálisan. Éjjelenként álmaimba fúrja magát, nappalonként pedig tejes valója áll előttem. Nem kerülhetem el, ha itt van Sebastian házában, és jelenleg egy fedél alatt élek vele.
Feszült hangulatot okoz az is, hogy senki sem tudja, mi van a bizonyos Titokkal. Senki nem tud róla, rajtam, Harryn és Fellicityn kívül. Nem történtek gyanús jelek, zavargások , de még csak az angyal halálozások , Vadász által sem nőttek vagy csökkentek . Semmi sem utal arra, hogy találgatásokon kívül a TFW tudjon Lond Angelesről. Tisztában vagyunk, hogy magáról egy közeli angyalpolisz létezését feltételezik, hisz London a hatalmas kiterjedésével az ilyen helyek felleg vára. Hisz a nagy városból könnyedén jut ügyes megoldásokkal, és mesterien végrehajtott lecsempészéssel bármi ami csak fent megtalálható. És mivel ez egy fő város, itt az égvilágon minden van.
És még növeli az idegességet egy hideg zuhanyként lecsapó tény is. Harry megismerkedett a családjával. Zoe sokkolta hogy csak úgy elmondta neki, és alig akarta elhinni, talán még most sem teszi, azonban a medál a legnyomósabb indok. Annál már csak az döbbentette le jobban, mikor kiderül, a testvérei mind-mind angyalok, csak ő nem az. Bár szülei emberek, de bennük lehet az erre hajlamos gén még.
Rengeteget beszélgettek, egy napot ott is töltött bár nem ment minden úgy, ahogy elképzeltem, hogy egyből egy ideális családi profil jelenik meg előttem, egy kamasz, és két már a felnőtt éveit taposó gyermek, szüleikkel oldalukon. Koránt sem ez a felállás. Eléggé jeges viszony alakult ki a megkerült, de már is fekete báránynak titulált fiúval. Pedig nem is ismerik a göndör összes oldalát. Sőt, egyet sem, csak azt ítélik el benne, amit hallottak... És még ha igaz is a nagyja része, mára már nem ilyen. De a rossz hír tovább fennmarad, mint ahogy az ember változik. Talán sose mossa le, ezt sehogy...
Az édesanyjával, akivel nem volt szerencsém találkozni többre mint egy udvarias köszönés, megismerkedtem, és kellemetlen dolgokat is kérdezgetett felőlünk, de a legrosszabb akkor is az idegenkedő viszonyulás volt az eddig hőn áhított elveszett iránt. Egyedül Zoe volt az, aki nem ítélte el, és szeretettel fordult felé, és pillantásában nem ott bujkált mindvégig a megvetés és a félelem egyvelege.
Kiderült, rengeteget siratták, és feltételezték, Harry is angyalnak született, és lemondtak róla, hisz a TFW vitte el, és bizonyára kivégezték. Hayden és Zoe mindketten harcosnak tanulnak, azaz Zoe már nem aktív Vadászangyal, azonban a 16 éves , kísértetiesen Harryre hajazó kamasz él-hal mindenért, ami ezzel kapcsolatos.
Nehezen emészti meg édesanyja a kettősség miatt a helyzetet. Itt van az elveszett, és rég halottnak hitt fia, épségben és teljes erejében, de ő London hírhedt Vadásza, egy vérengzőnek beállított , undorító alaknak titulált valaki, aki még csak nem is a Mi oldalunkról való. Hayden pedig messziről méricskélte eleinte, de mivel fiatalabb nálam egy évvel, tudom, hogy sokkal elfogadóbb, és ha anyja nem nézné annyira féltő szemmel, akkor biztosan már haverkodna - bár Harrynek nem az a sítlusa... Apja pedig egyenesen gyilkosként tekint rá,mintha a családját gyilkolta volna.
Semmi sem könnyíti meg a helyzetet. Sebastian utálja Harryt, családja sem akarja befogadni. Otthon nem közeledhetek felé sehogy sem, mert már nem csak az fenyeget , hogy Sebastian megtud mindent, és szörnyű következmények jönnek, hanem akár torkának is ugorhat a Vadásznak.
Az egy stabilabb pontom jelenleg Zoe, akivel közelebb kerültem, és mióta Harry is megkerült, és kiderült hogy testvérek, egyszerűen megkedveltem. Talán eddig azért nem ment, mert fájt az, hogy tudatalattim felfedezte az ikerpár között hasonlóságot, és folyamatosan emlékeztetett rá, hogy kit kellene elfelejtenem.
De őt is védik szülei, és volt a hét alatt rá példa, hogy megszökött... Minden a lehető legnagyobb káoszban van körülöttem. Sehogy sem látok ki a fejem felett összecsapó hullámok alól... A Titok, az örökös gyűlölet Angyalok és Vadászok között... És a tiltott szerelem. Legjobb lenne, ha vissza mehetnék a múltba, és megváltoztathatnák mindent, hogy ne kelljen szembe néznem ezekkel.
Még egyszer megemlíteném, hogy ne legyen új, -hátha a rövidebb pofázást elolvassátok <3 ;) -, hogy a blognak már a vége közelgőben van. Valószínűleg a nyári szünetbe picit bele fogy nyúlni a befejezés... és onnan pedig homályos dátummal, egy kis pihi után hozom is a következő blogot! Remélem tetszeni fog , aki úgy dönt, abba is bele vág (már most megsúgom, íródnak ott is a fejezetek.. (igen, igen, nem hogy Av-ot írnék... de ha arra nincs ihletem? xdd ) ) Jó olvasást! <3
/Angel szemszöge/
A szobában leülve, kérdően néztem az ismerős zöld szempárokba. Zoe pedig hebegni kezdett, és nem jött ki értelmes mondat a száján. Talán túl egyszerre akarta mondani a mondókáját.
- Nyugi Zoe, először nyugodj le, és kezd a legelején! - mondtam, majd biztatóan a vállra tetem a kezemet.
- O-oké... - vett egy levegőt, majd neki látott - Először is, mutatni szeretnék valamit! - mondta, majd nyakához emelte kezeit, és egy láncot oldott el, majd kiemelte a pólója alól. Hitetlenkedve néztem, ahogy tenyerébe ereszti, majd felém nyújtja, hogy nézzem meg.
- E-ez pontosan olyan mint... - akadt el a szavam, majd a ruhám anyagán keresztül ismét megérintettem a medálom. Éreztem a fémes keménységét, és a tojás alakú formáját. A kis gombot, mely nyitja a szívében rejtőző képeket.
- Pattintsd szét! - noszogatott, mire az apró kitüremkedést, melyet megnyomva ketté pattant , megkerestem.
Széthajtottam, és újabb meglepettség szaladt végig rajtam. A kép is ugyan olyan. A kisfiú, aki Harry, és a kislány, aki Harry ikerhúga.
-Ez hogyan lehet? Az én medálom - húztam elő a felsőm takarásából - is ugyan ilyen, és ugyan ez a kép van bent. - kérdeztem, majd tanakodni kezdtem.
Nem tudtam elképzelni, hogy mit keres Harry medáljának másolata Zoenál. Még a fiú sem tudja hogy került hozzá, és csak találgatta, hogy ő lehet bent. És jobban megnézve tényleg ő, nem csak lehetséges, hisz hasonlít rá nagyon! Viszont a lány?
- Ezért vártunk téged, nagyon, bár a Vadász fiú meglepett, hogy jött veled. De nem lényeg! - tartott egy kis szünetet. - El kell mondanod először is, hogy kitől kaptad! te nem lehetsz az ikerem, mert ő fiú volt! Mond el kérlek Angel! Tudom Seb-től, hogy ez olyan téma, amiről nem beszélsz szívesen, de könyörgöm! Meg kell találnom a testvérem! - kezdett hadarni hirtelen.
- Állj! Lassabban! Hogy jön a testvéred ide? Hisz a szüleiddel van, nem? Otthon! Hayden, ugye? - néztem furcsán a lányra, és más a sírás határán volt.
- E-ez a medál.. egy családi hagyomány volt... az anyától és apától örökölte az első szülött gyermek az egyiket, és a másikat pedig a párja kapta... - mondta, majd az elbicsaklott a hangja, és elérzékenyült. Nem sok kellett a síráshoz neki. Úgy éreztem, hogy muszáj közelebb csúszva megölelnem.
- Semmi baj Zoe! Shh! - csitítgattam, mire átölelt és pár csepp könny benedvesítette a ruhám.
- Volt egy ikerbátyám... - kezdte el a történetet.
Minden egyes részletet elmondott, és kezdett össze állni a kép. Azért olyan hasonlóak, azért nézet úgy egymásra, ha még csak tudat alatt is, de tudták hogy ők. És a képen nem Harry van, hanem az ő sokadik üknagyapja, és üknagyanyja . Meglepő a hasonlóság... Furcsa...
- Istenem.. Harry? Harry a testvéred? VAN HARRYNEK CSALÁDJA??? - kérdeztem egyre idegesebben, és pattanni akartam fel.
Emlékszem, mikor Made Shireben, mikor megtaláltam azon az erdős úton, majd pár napra rá, ugyan azt a nadrágot vettem fel, amibe aznap raktam, és megfeledkeztem róla, majd mikor megmutattam Harrynek a várost, turkálva a zsebemben elő halásztam, és mennyire érzékenyen érintette a göndört. Van családja, nincs egyedül!
- Micsoda? Harry? Kicsoda ő? Hol van? Most mit csinál? Most is Vadász? - kezdte el hadarni a kérdéseit, mire a szomorúsága egyből elmúlt és izgatott lett . Én letaglózva és idegesen ültem egy helyben. Hirtelen elfáradtam, és az agyam leblokkolt.
"Zoe és Harry?"
- Harry... Harry Styles... - mondtam ki a nevét, mire minden izgatottsága elszállt, és a mosoly lassított felvételben fagyott arcáról.
- S-Sty... Styles? A-aki a nappaliban...- felugrott és rohanni akart, de megállítottam.
- Nem törhetsz rá, csak úgy, omolhatsz a nyakába, hogy végre megtaláltad!
- De a bátyám! - csattant fel.
- Lassan adagold be neki, vagy legalább higgadtan menj le... És... - itt szünetet tartottam, mert nem tudom hogy kérjem meg... - Gondolom Seb-nek is elmondtad a történetet... - bólogatott - Kérlek, próbáld nem szóba hozni sehogy sem a medált... Nem szeretném, ha tudná, tőle kaptam! - suttogtam halkan.
- Miért nem ? Mármint... nem akarok tolakodni, de ...
- Csak nem szeretném. Kérlek!
- Jó! - mosolygott, majd elindultunk ki a nappaliba.
Harry és Sebastian jeges hangulatban néztek egymás felé, és kiült arcukra az egymás iránt táplált gyűlölet. Szemeikben lejátszódtak a másik ezerféle meggyilkolásának módszerei. Félve mentem közelebb hozzájuk, és megálltam szótlanul. Seb arca felragyogott.
- Elintéztétek? - kérdezte mindkettőnktől, majd fojtatta - Tudjuk ki az Zoe?
Hevesen bólogatott a lány, és arcán eddig sosem látott mosoly terült el. Izgatottan nézett rám, és kérdően, hogy cselekedhet e. Bólintottam.
- Harry, kicsit velem kellene, hogy jöjj, mert egy hosszú beszélgetni valónk van. - mondta, majd megragadta az ülő fiú csuklóját , és felrántotta állásba, és már is cipelte el valahova.
Aggódva néztem a göndör felé, aki segítség kérően viszonozta pillantásom. Egy biztató mosolyt és eltátogtam neki egy "Minden Rendben lesz!"-t
- Ez meg mi volt? - kérdezte Seb, miután elmentek.
- Figyelj... ez... én nem is tudom hogy mondjam... - pirultam el, de nem azért, mert az igazság ennyire szégyenletes. Valahogyan nehezen beszéltem Sebastiannel Róla.. egyszerűen nem bírtam a szemébe nézni azok után amiket tettem. Pár órája még... - Angel, minden rendben? - állt fel, és állam alá nyúlva próbálta tekintetem magára húzni, sikertelenül.
Kibújtam érintése alól, és keresztbe fontam a kezem. Lesütöttem szemeim, és hallgattam. Úgy érzem el kell mondanom neki, mi történt Harry és köztem. Nem hazudhatok neki , már így is éppen egy évig ezt tettem. Most pedig, hogy újra találkoztunk... A katasztrófa elszabadult.
- Angel! Valami baj van? - kérdezte ismét, de most erélyesebben. Hangja aggódó volt törődő és ... szerelmes.
"Mindent meg tenne értem, én meg így háláltam meg? Hogy tehettem? " - gondolatomban szidtam magam, és akaratlanul is megrázkódtam.
Tartásom meggörnyedt, majd könnyeim potyogni kezdtek. Azonnal átkarolt az angyalfiú, és édes szavakkal suttogott a fülembe. Átkaroltam, és mintha elbúcsúznánk egymástól, úgy szorítottam. Annyira szerettem, de mégsem úgy ahogy kellene. A szívem rég elrabolta más, akinek nem kellett volna. És testem már félig övé... Lelkem pedig teljesen. Boldognak kellene lennem, mert úgy érzem megtaláltam az igazi boldogságot, de nem lehetek, mert más, fontos ember bánatát okoznám azzal, ha kiderülne. Pedig ki kell neki.
- Jobban vagy? - simított meg utoljára, majd kicsit eltávolodott, mikor a hüppögésem abba maradt. - Mi történt? Zoe rosszat mondott?
- Nem.. csak... csak.. sajnálom! Sajnálom! - szabadkoztam, mire ő furcsán nézett felém. Nem értette, de annyiba hagyta, látva kétségbe esett pillantásom mely nem egészen jár most ebbe a világba. Valahol most egy másik univerzumba keresi a megoldást, hogy hogy oldja meg azt amibe kerültem. Két fiú közé...
- Figyelj... Inkább csinálok neked egy teát, és ha akarod , akkor elmondhatod mi bánt. - mondta, majd már is indult az apró konyhába.
Rágódtam a történteken, közbe előkerestem egy takarót, melyet vállamra terítettem. Nem volt hideg, de még is fáztam. De talán csak a kimerültség okozta ezt. Elnyúltam a kanapé kényelmes, kissé kopottas szivacsain, majd azon kaptam magam, hogy szemeim csukódnak lefelé, egyre gyakrabban és hosszabb időkre. Majd minden fekete, és nyugodt lett.
" A sötét erdőben ropogtak lábam alatt a száraz ágak. Ijesztő helyen jártam. Éjszakai állítok hangja töltötte be a teret, és néha felvillant egy-egy állat szeme a zseblámpám fényében. Emberi suttogás szerű szófoszlányok hangzottak el, és emlékképek villództak, mindenhol ahová csak néztem. Harryről, rólam, Sebastianről, és Felicityről. Majd egy kép. Harry kezében fegyver, de ő is a földön hever, egy hatalmas vörös tócsában. Valamit hangosan ordít, mire hátra nézek. A Vadászlány ott áll velem szembe, kaján vigyorral arcán, és pisztolya csöve egyenesen felém néz. Ujja a ravaszon pihen.
- Oh, erre vártam mióta megláttalak! Hogy az ólom golyó átszakítsa a szánalmas szívedet, és holtan ess össze általam! A soha viszont nem látásra Angel! - kacagott fel, majd kattant a fegyver, és hatalmas puffanás zúgott végig a levegőn.
- NEE! - ordította egy árny, és bevetődött elém a dördülés előtt egy pillanattal.
Egy fekete szárny kolosszust láttam, majd össze esett. Vissza húzódtak szárnyai , és felbukkant a tulajdonosa. Sebastian...
- NE! Ne! Seb! Sebastian kérlek! - hebegtem könnyekkel küszködve.
Egy újabb dörrenés hallatszott, mire rémülten tekintettem körbe, majd eszembe jutott Harry.
- Harry! - ordítottam, és felé kaptam a fejem. - Harry! Te.. is? - könny csordult szemembe, és felé kaptam homályos tekintetem.
Kezét lefele eresztette, a fegyvere csöve füstölt. Nem őt lőtték le. Újra körül néztem, de minden ismét elhomályosult.
- Angel! - szólított egy ismerős hang. Valaki megfogta a vállam. - Angel! Ébredj! "
- Angel! Ébredj fel!
Ijedten pattantak ki szemeim, és a hálószoba repedtes plafonját vettem észre először. Majd felém kúszott egy arc is.
- Sebastian! - öleltem meg, és nyakába fúrtam arcom.
"Csak egy álom volt!"
- Ismét egy látomás? -kérdezte.
-I-ige... Egy álom. Remélem... - mondtam. Reméltem hogy csak egy álom, de féltem, hogy nem az. Minden megtörtént valahogyan, amikor ennyire élesen és beleélten láttam a jelenetet. Annyira borzalmas volt. A könnyeim is éreztem arcomon. Valódi könnyeket, melyek nemrég hullottak.
Mikor ezek a furcsa víziók bekúsznak az álmaim helyére a testem úgy viselkedik és reagál, mintha tényleg megtörténne.
- Biztosan? kiabáltál, vergődtél, és... Az én nevem meg az... övét kiabáltad. - a Harryre célzó szót furcsa hangsúllyal ejtette, és arcán valami fintorféle suhant végig. De az aggódása nagyobb volt.
- Igen.
- Vele álmodtál? - kérdezte, de most annyira kemény lett a hangsúlya, hogy ha nem ismerném azt mondanám féltékeny .
- Miért kérdezed? - próbáltam terelni a témát, de tudtam jól, hogy minden amit mondtam az álom szerű képekben, azt hangosan is kiejtettem.
- Mit álmodtál? - folytatta hasonló rideg szavakkal.
- Szörnyű volt... Nem szeretném elmondani. - suttogtam, de erre kinyitódott a hálószoba ajtaja, és a göndör fiú rontott be rajta.
- Jó vagy... - kérdezte gyorsan, majd észbe kapva javított - ...tok?
Ott állt az ajtóban, egy szál fekete bokszerben, és én csak bámulni tudtam. Izmainak sziluettje tökéletes volt, ahogy az ajtóból beszivárgó fény rávetült. Hajkoronája kócosan állt feje tetején. A gyér fényben halványan látszódtak arcvonási, de minden porcikáját felismerném egy apró részletéből. Szemei villogtak egyedül, és aggódóan pásztáztak engem, néha Sebastianre tévedve.
- Csak egy látomás, semmi különös, és most mehetsz, mert senki sem hívott. - mondta flegmán Seb, amit szájtátva néztem végig. Ez annyira távol áll tőle. Egyáltalán nem ilyen. Miért viselkedik ennyire gorombán Harryvel.
- Seb... - próbáltam közbe szólni, de suttogásom nem hallhattam meg egyikőjük sem. Nem találtam a hangom.
- De Angel... - kezdte volna, azonban az angyalfiú nem engedte befejezni.
- Ne élj vissza a vendégszeretettel, és inkább menj vissza a kanapéra! Nem hívott téged senki! - vágta hozzá a lehető legmodortalanabbul, majd legyintett kezével az ajtó felé.
Harry méltóságteljesen fordult sarkon, majd kiviharzott a szobából, becsapva maga mögött az ajtót. Szájtátva meredtem arra a pontra ahol eltűnt a fa mögött, és gondolataim zuhataga árasztotta el elmémet. Nem tudtam ésszerű és logikus magyarázatot adni az imént történt jelenetre. A lavina gyorsaságú történések egyszerűen feldolgozhatatlanok voltak. Sebastian így még sosem viselkedett senki iránt sem. Mintha valaki kiűzte volna régi, megszokott vidám és mindig szeretetteljes énjét a délutánon, és ezen a hajnalhoz közeledő , éjjeli órákban, és egy bunkó ember költözött volna a helyére. Mi történt? Nehezen gyűjtöttem erőt, hogy le tudjam küzdeni az álomittas fejem, és szólni bírjak, valamit.
- Ez mi volt Sebastian? - kérdeztem, de hangom rekedtes volt. "Istenem... rekedtes... Neki mindig olyan..." - szólalt meg bennem valami, és már belefáradva a sok ellenkezésbe melyet saját magamban vívok, csak elnyomtam.
- Egyszerűen nem szeretem ha egy Vadász a szobámba jön. - mondta, majd vállat rántott.
- Mi a fene bajod van? - csattantam fel - Teljesen más lettél órák alatt. Mi a bajod Harryvel? Az hogy segítek rajta? - vontam kérdőre, és méreg szivárgott ereimben.
- Semmi... inkább aludjunk! -válaszolta kifejezéstelenül, majd lekattintva a lámpát, már csak a föld alatti város , a speciálisan kialakított hálóba, gyéren sütött be.
Egyre több megdöbbentő esemény ért, amit nem tudtam hová tenni. Inkább én is lefeküdtem, és arra gondoltam, minden másnaptól újra a régi lesz, egy plusz vendéggel, aki remélhetőleg nem okoz gondot.
*Egy hét elteltével*
Minden reményem elúszott a semmibe, hogy a számomra jelenleg két legfontosabb ember valaha is békében, vagy ha más nem egy fegyverszünetben lehetnek egy légtérben. Szavakkal nem igazán illették egymást, de szúrós pillantásaik néha rosszabbak voltak egymás felé, mintha egy nem odaillő szurkálódást dobtak volna a másiknak címezve. Sebastian teljesen kikelve a nyugodt, néha bohókás és viccelődős természetéből, feszülté és kapkodóssá vállt. Velem szemben pedig mintha valamiféle megvetés is vegyült volna belé.
Úgy érzetem a vesémbe lát, és tudja, vagy legalább is sejti mi történt Harry és én köztem. A legjobb esetben is csak annyit tud, fontosabb nekem a göndör, mint egy egyszerű barát. Azzal tisztában van, hogy élnék és halnék a zöldszeműért, de mindenemmel azon vagyok, hogy eltávolodjak tőle. De ez nem megy, se fizikailag, se mentálisan. Éjjelenként álmaimba fúrja magát, nappalonként pedig tejes valója áll előttem. Nem kerülhetem el, ha itt van Sebastian házában, és jelenleg egy fedél alatt élek vele.
Feszült hangulatot okoz az is, hogy senki sem tudja, mi van a bizonyos Titokkal. Senki nem tud róla, rajtam, Harryn és Fellicityn kívül. Nem történtek gyanús jelek, zavargások , de még csak az angyal halálozások , Vadász által sem nőttek vagy csökkentek . Semmi sem utal arra, hogy találgatásokon kívül a TFW tudjon Lond Angelesről. Tisztában vagyunk, hogy magáról egy közeli angyalpolisz létezését feltételezik, hisz London a hatalmas kiterjedésével az ilyen helyek felleg vára. Hisz a nagy városból könnyedén jut ügyes megoldásokkal, és mesterien végrehajtott lecsempészéssel bármi ami csak fent megtalálható. És mivel ez egy fő város, itt az égvilágon minden van.
És még növeli az idegességet egy hideg zuhanyként lecsapó tény is. Harry megismerkedett a családjával. Zoe sokkolta hogy csak úgy elmondta neki, és alig akarta elhinni, talán még most sem teszi, azonban a medál a legnyomósabb indok. Annál már csak az döbbentette le jobban, mikor kiderül, a testvérei mind-mind angyalok, csak ő nem az. Bár szülei emberek, de bennük lehet az erre hajlamos gén még.
Rengeteget beszélgettek, egy napot ott is töltött bár nem ment minden úgy, ahogy elképzeltem, hogy egyből egy ideális családi profil jelenik meg előttem, egy kamasz, és két már a felnőtt éveit taposó gyermek, szüleikkel oldalukon. Koránt sem ez a felállás. Eléggé jeges viszony alakult ki a megkerült, de már is fekete báránynak titulált fiúval. Pedig nem is ismerik a göndör összes oldalát. Sőt, egyet sem, csak azt ítélik el benne, amit hallottak... És még ha igaz is a nagyja része, mára már nem ilyen. De a rossz hír tovább fennmarad, mint ahogy az ember változik. Talán sose mossa le, ezt sehogy...
Az édesanyjával, akivel nem volt szerencsém találkozni többre mint egy udvarias köszönés, megismerkedtem, és kellemetlen dolgokat is kérdezgetett felőlünk, de a legrosszabb akkor is az idegenkedő viszonyulás volt az eddig hőn áhított elveszett iránt. Egyedül Zoe volt az, aki nem ítélte el, és szeretettel fordult felé, és pillantásában nem ott bujkált mindvégig a megvetés és a félelem egyvelege.
Kiderült, rengeteget siratták, és feltételezték, Harry is angyalnak született, és lemondtak róla, hisz a TFW vitte el, és bizonyára kivégezték. Hayden és Zoe mindketten harcosnak tanulnak, azaz Zoe már nem aktív Vadászangyal, azonban a 16 éves , kísértetiesen Harryre hajazó kamasz él-hal mindenért, ami ezzel kapcsolatos.
Nehezen emészti meg édesanyja a kettősség miatt a helyzetet. Itt van az elveszett, és rég halottnak hitt fia, épségben és teljes erejében, de ő London hírhedt Vadásza, egy vérengzőnek beállított , undorító alaknak titulált valaki, aki még csak nem is a Mi oldalunkról való. Hayden pedig messziről méricskélte eleinte, de mivel fiatalabb nálam egy évvel, tudom, hogy sokkal elfogadóbb, és ha anyja nem nézné annyira féltő szemmel, akkor biztosan már haverkodna - bár Harrynek nem az a sítlusa... Apja pedig egyenesen gyilkosként tekint rá,mintha a családját gyilkolta volna.
Semmi sem könnyíti meg a helyzetet. Sebastian utálja Harryt, családja sem akarja befogadni. Otthon nem közeledhetek felé sehogy sem, mert már nem csak az fenyeget , hogy Sebastian megtud mindent, és szörnyű következmények jönnek, hanem akár torkának is ugorhat a Vadásznak.
Az egy stabilabb pontom jelenleg Zoe, akivel közelebb kerültem, és mióta Harry is megkerült, és kiderült hogy testvérek, egyszerűen megkedveltem. Talán eddig azért nem ment, mert fájt az, hogy tudatalattim felfedezte az ikerpár között hasonlóságot, és folyamatosan emlékeztetett rá, hogy kit kellene elfelejtenem.
De őt is védik szülei, és volt a hét alatt rá példa, hogy megszökött... Minden a lehető legnagyobb káoszban van körülöttem. Sehogy sem látok ki a fejem felett összecsapó hullámok alól... A Titok, az örökös gyűlölet Angyalok és Vadászok között... És a tiltott szerelem. Legjobb lenne, ha vissza mehetnék a múltba, és megváltoztathatnák mindent, hogy ne kelljen szembe néznem ezekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése