25. Fejezet

Helló :D Először is nagyon sajnálom hogy szörnyen uncsi lett ez a fejezet :O ,de már kezdek kicsit kifogyni a lendületből (persze ötletek vannak csak ihlet nincs a megvalósítására :( ) . De igyekszem hamar össze kapni magam, mert közeleg egy eléggé eseménydús rész, ahol minden megváltozik majd. Feli, Hazza, Ang, de még Ang szülei is. Hiszen Ang majd... na de nem is lövöm le a poént! 3:) Jó olvasást, (még ha ez életetek legunalmasabb átkötő fejezete is) Sőt.- ha csak le nem szavazzátok közben- a +18-as fejezet is közeleg, de arra azért még várni kell. Hogy mennyit, azt nem árulom el még ;) (nem mostanában lesz, nehogy beleéljétek magatokat xd )  De ha jön, akkor előre szólok, vagy ilyesmi :D Jó olvasást :D



/Harry szemszöge/
 
Kissé csalódottnak éreztem magam, miközben kifelé indultam Angel szobájából. Úgy tűnt, más válaszra számított, mint amit közöltem vele. De még magamon is meglepődtem, mikor hangosan kimondtam , hogy csakis Ő volt eddig képes előhozni a rég szunnyadó énem. Nem igazán tudom, hogy ez pozitív , vagy negatív tény e, de minden bizonnyal egyedül van a világon ezzel , mert csak ő volt rá képes. Megmozgatott bennem dolgokat.
Amint a szobámba értem, nem lepődtem meg, hogy ismét az ágyamon találtam Felicityt. Szinte minden este  ott várt, vagy bejött utánam . Most is ugyanúgy lazán és nemtörődöm módon feküdt az ágyamon , és szem forgatva küldtem volna ki, hogy most végképp nincsen beszélni valónk, mikor minden próbálkozásom magamba fojtva kezdett bele mondandójába. 
- Harry! Te is látod, hogy ez így nem működik! Nem mondhatod, hogy nem vetted észre, egyre jobban csak eltaszít magától az angyal! - csattant ki, mintha lett volna oka egyfajta haragra.
- Persze hogy eltaszít, ha valaki megparancsolta neki!- sóhajtottam fel, és ellenséges tekintetet sugároztam a vadász felé.
- Mennyit mondott az a lotyó? - pattant hirtelen fel a tespedésből ülésbe, és kerek szemekkel vizslatott.
- Annyit tudok, hogy semmi köze sem lehet hozzám, és ha mégis, akkor meghalnak millióan. Ennyit tudtam a  történésekből össze rakni. - válaszoltam , majd az ágy széléhez somfordáltam, és lehuppantam rá.
Kezeimbe temettem az arcom, és megdörzsölve a bőrt vártam a csodára. Minden olyan zavaros mostanában. Angel hirtelen ellenséges lett , összetalálkozott valakivel, aki parancsolgat neki, és még csak nem is tudom hogy hol és mikor. Semmi sincs rendben. Rossz érzésem volt minden felől. Talán a legjobb megoldás lenne valahova elszökni, és új életet kezdeni, de nem tudnám és nem is akarnám itt hagyni Angelt.
 Felicity az előbbi ideges ábrázatból újra vissza tért a megszokottba, és hasonlóan követve a példám a fekvőalkalmatosságon helyet foglalt. Meglepetésemre egy eddig alig ismert oldalát hívta elő. Lágyan átkarolta a vállam, és végig simította azt. Majd a fejét lassan nekem döntötte.
- Figyelj Harry. Én most nem rosszabbítani akarom a helyzetet, de azt be kell látnod, hogy Angeltől semmit sem várhatsz! Miért hajkurásznád folyton, ha más is van, aki törődne is veled.
- Én nem... -kezdtem volna bele, a tiltakozásba, amit be kell valljak már nem is lenne annyira igaz...
- Nem számít! Biztos vagyok benne, ha igazán érdekelnéd, akkor titokban elmondta volna, hogy mi is a helyzet, és keresné a társaságod, ha más nem itthon, ahol senki sem látna titeket! - lágy hangja már-már idegenen jött a személyiségéhez, de most még is jól estek a törődőnek szánt szavak. Még is a kedves külső mögött mintha lapult volna valami furcsa... - Én csak annyit mondok, hogy vedd észre azt, ami adva van. Én már elmondtam, hogy ezerszer többet nyújthatok mint Ő valaha is tudna nyújtani! Mióta csak tudod az eszed ismerlek. Ugyan onnan jöttünk, és egy hely a végállomásunk is. Nincs veszteni valónk! - folytatta, majd látva, hogy semmit sem reagálok rá, sóhajtva állt fel. - Azért legalább gondolkodj el rajta! - bökte még a háta mögé, majd távolodni kezdett az ágytól.

- Jó éjt! - köszöntem el tőle.
- Jó éjt Harry! - ismételte el, a nevemet hozzá rakva, majd kilibbent az ajtón.
"Még egy hosszú nap..." - gondoltam magamban, majd kiengedve egy hálát adó sóhajt, megpróbáltam már tényleg lezárni a történések sorozatát.
  Ám, amint lehajtottam volna a fejem a párnára, az agyam minduntalan kattogott. A nap eseményei , mint egy film úgy pörögtek folyamatosan a fejemben.  Felicity szavai tábort vertek zavaros agyamban. Lehet hogy van valami abban amit mond? Angel tényleg ellenséges kezd lenni velem szemben. Egyre jobban távolodik tőlem, és az oka még rosszabb. Talán ha bízna bennem elmondta volna? Talán... De amikor az esőben összetörten láttam, szemeiből könnyekkel, valami megmozdult bennem. Fájt ránézni, és tudni, hogy ezt mind én okoztam. Viszont azt hallani, hogy hagyjam békén, az eddigieknél egy keserűbb és fájdalmasabb folyamot indított el bennem, ami mintha mindent elmosna. Csak közelebb akartam férkőzni hozzá, de eltaszított. Az már csak egy mellékes dolog volt, hogy kiváltotta a kocsinál történteket belőlem.
  Remélni tudom,hogy a reggel sokkal jobbakat hoz, mint ami ma történt...


/Angel szemszöge/ *2 nap múlva*

  A napsugarak csak derengve szűrődtek át a behúzott sötétítő függönyökön, így a szobát a hajnal halvány színei töltötték be. De pontosan tudtam, hogy az idő valahol ebédtájt járhat. Kellett azonban a rengeteg alvás ellenére pár perc, hogy össze szedjem magam, és kikászálódjak a minden bajtól és csalódás mentes helyről. A takaró és párna legalább nem okoznak szívfájdalmat , és hallgatagan isszák magukba a mérgezően keserű könnyeket.
  Két nap telt el azóta a szörnyű este óta. Viszont az én megnyomorgatott hangulatom nem lett jobb. Ugyan úgy ment el minden óra és perc. Ostoroztam magam, hogy miért kellett találkoznom Vele. Miért nem taszítottam el olyan haraggal és erővel az első csóknál, hogy örökre elmenjen a kedvem tőle. És mikor édesanyám aznap este megtudta, ki is rejlik igazán a lányának mondható ember mögött, miért nem tudtam otthon maradni, és inkább a félelmét és szótlanságát tűrni. Átokozom magam, mikor reménnyel telten mentem az Ő otthona elé, mint utolsó bástya.
  Egyáltalán nem az Ő hibája, hogy most itt sínylődök, egy még mindig újnak mondható helyen, ahol talán cseppet sem sejti, hogy a Vadász lány minket művel a háta mögött. Félelemben és sakkban tart. Közben, míg drágakő szemeivel pásztáz minket a fiú úgy tesz, mintha már épp megbarátkoztunk volna. De Harry nem tudja valójában milyen Felicity. Már a kezdetektől állította, hogy ő akármit megtesz életében, de hazudni semmi áron sem fog! Vakon bízik abban a személyben, aki a legkétszínűbb és legromlottabb talán a földkerekségen. Míg a lány látványosan átkarolja, és vállán pihenteti fejét, rám olyan megvetéssel és lenézéssel néz, minta egy szökött bűnöző lennék. Szemeiből ki lehet olvasni a gúnyolódását a megkeseredett helyzetemen. Tudom hogy tisztában van vele, hogy szenvedek, és jót kacarászik rajta.
  Gondolataim , mint minden késői reggelen, most is egy ajtónyitódás és halk léptek zaja töri meg. Valahogy mindig megébredek a fiú gyengéd ébresztése előtt. De minden bizonnyal nem is ébresztene fel, ha nem kéne mennem ma vissza Lond Angelesbe, hogy elkezdjem az tanulást.
- Angel! Ébresztő! Hasadra süt a nap! Pontosan hét van, és nyolcra oda kell érnünk! Siess, mert még reggelizned is kell! - szinte suttogta, miközben az ágyam szélén ülve cirógatta az arcomat.
- Hét óra van? - pattantak ki a szemeim, majd egy fájdalmasat nyögtem, és megpróbáltam a másik oldalamra fordulni. Úgy látszik tényleg valami hajnalhoz hasonló fények szivárogtak be az ablakon.
- Eszedbe ne jusson visszaaludni, mert ide hívom Felicityt! - viccelődött. De én nem igazán tudtam értékelni. Sőt elborzadva tapasztaltam a kijelentését.
- Harry, ez nagyon nem jó vicc! Tudod ez olyasmi, mintha megfenyegetnél azzal, hogy egy gyilkost küldesz ide! Ja mert az is? Jé! - gúnyolódtam, mer tudom hogy ezzel letöröm a szarvát.
- Ha-ha-ha! Siess, mert ma fogsz kezdeni ebbe az iskolásdiban, vagy hogy is van ez...
- El sem hiszem, hogy alig kaptam egy kis nyári szünetet, már is iskolában kötök ki újra... - gondolkoztam el, de nem nagyon szerettem volna ezen diskurálni saját magamban, mert a tanulás gondolata is hátborzongatónak tűnt így a szünet kellős közepén. De tulajdon képen még is foglalkoztatott.
"És mi lesz szeptembertől?" - jutott eszembe, miközben kihessegettem a fiút a helységből, lévén hogy öltözni szeretnék.
Inkább hagyom a reggeli filozofálást, és hamar összekapom magam.

A kocsiút szintén unalmasan és szörnyen csendben telt. Az emlékek elárasztottak, amikor a visszapillantóban megláttam a hátsó üléseket. Egyből az a rémisztő este jutott eszembe.De vissza gondolva még is bizsergés járja át a testem. A bőröm libabőrös lett és a gerincemen végigszaladt egy villám szerű érzés. Bele pirultam a testem válaszába.
Az angyalváros kapujához már automatikusan baktattunk. A rejtett ösvény után a növényekkel benőtt bejáratot is egyből megtaláltuk.
Különösebben nem járt át igalom. Valahogyan nem vártam az első "angyalórát" , vagy minek lehet ezt nevezni.
Mikor azonban az ajtó kinyílt nem Bernice nyitotta ki nekünk, hanem magam a tanárom, Sebastian.
- Wow! Helló Seb! - csillant fel a szemem. Valahogyan Harry még mindig nem kedvelte meg őt, de már az is haladásnak minősül, hogy egy halkat morgásféle hangot adott ki, és biccentett.
- Szerbusztok!  Ang, Harry. - mindkettőnk felé egy melengető és sziporkázó mosolyt küldött.
- Figyelj Ang, és nekem még haza kell mennem mert... szóval haza kell mennem. Majd jövök érted. Izé... küldj SMS-t! Szia! - majd ezzel a gyors kirohanással sarkon is fordult, és elviharzott.
- Oké... ez furcsa volt. - jegyezte meg a tanárom.
- Azt hittem végig fogja nézni miket szerencsétlenkedek össze... - válaszoltam , hasonló meglepettséggel a hangomban, amilyen az övé volt.
- Én is... mármint nem a szerencsétlenkedésre értem csak hogy nézi! Csak nem vagy olyan rossz! - nevetett, közben elindultunk a város szíve felé.
- Hát... Életemben egyszer repültem , azt is véletlenségből. - vakargattam meg a fejem.
Eszembe jutottak azok az emlék képek melyek ott történtek. Nem csak  a látomás, hanem ami előtte történt. Borzongás járta át a  testem ahogy megjelentek a filmkockák a szemeim előtt. Igyekeztem elüldözni ezeket a képeket az agyamból, de alaposan össze kutyulták az elmém. Megráztam a fejem , hátha segít, és a tanárom arcára szegeztem a tekintetem.
Nem sokat változott a múltkori  kis  találkozásunk óta.Ugyan az a kócos és világos barna haj, és a mézesen csillogó szemek, melyek örökké csak nevetni tudnának. Sebastian egy igazán életvidám ember, azaz angyal, aki bármikor felvidít egy mosolyával. Elragadó személyisége van. Mindig illedelmes, és tudja mit mikor mondjon. Egészen biztos vagyok benne, hogy tud komoly is lenni, ha lehet akkor félre rakja.
- Azt hogyan csináltad? - nézett rám sziporkázóan, és világosan csillogóíriszeiben ott bujkált a kacaj.
- Én ... szóval csak... - ismétlődött egy végtelen videókét a jelenet amikor Harry karjaiból kiszakítottam magam, és a raktár szerű épület mögé rohantam, majd jött a szörnyű képsor Londonról. De ezt nem mondhatom el Sebnek... Még a végén egymástól akarnának megvédeni a fiúk. - Csak egyszer csak úgy éreztem hogy repülni akarok, kirohantam és felmentem magasra majd vissza is estem rögtön. Majd egy búbbal keltem a fejemen.- "Harry karjai között."-tettem magamban még hozzá. "Micsoda?"-korholltam le magamat rögtön a gondolatra.
- Minden gyerek így kezdi! Ez haladás Ang! Nem is vagy reménytelen eset, mert egyszer már repültél! - szakadt végül ki az a kuncogás, ami ott rejtőzött szemeiben.
- De jó! - lelkesedtem. Vártam is az órát meg nem is. Nem tudtam, hogy mire számíthatok. - Seb...
- Igen? - válaszolta, és fellendítette a szemöldökét , ami eléggé viccesre sikeredett. Kuncognom kellet rajta, amint megláttam. - Most mi az? - húzogatta ismét .
- Ezt ne csináld! - nevettem hangosabban fel. - Nagyon hülyén nézel ki, már bocs! - támasztottam kezem a vállának, hogy meg tudjam nyugtatni magam. - Másodszorra , pedig. Mit fogunk csinálni az első órán? Valami tájékoztatót tartasz, és bemutatsz kisgyerekeknek, hogy "Helló, Ő itt Ang, 16 éves, és veletek kezdi az első osztályt!" Vagy mi? - vázoltam a terveimet.
Én ezt úgy képzeletem el, hogy Sebastian egy kis kezdő osztállyal fog majd indítani és évekig tanulom játékos módon , hogy miként is kell használni a szárnyaim.
A fiú hangosan röhögött a kijelentésemen, míg én teljes komolysággal néztem végig , hogy majdnem legurult a lépcsőkön, melyek a polisz közepébe vezetnek.Amint észrevette a tekintetem, hogy én ebbe nem találok semmi vicceset, megtörölgette a szemeit majd igyekezett rendezni az arcvonásait.
- Ezt te komolyan gondoltad? - kuncogott bele a kérdésébe. Már leesett , hogy nem valószínű az én teóriám valóssága, de ha már ennyire nevet, akkor nem hagyom annyiban.
- Pedig aranyosan mutatnék két copffal, ahogy a kicsik között én is próbálgatnám a szárnyaim, és párat elsodornék. - vetettem egy gonosz vigyort.
- Na ez nem volt szép! Egyébkét a szárnyak használatát már akkor elkezdjük tanulni, mikor megtanultunk stabilan járni. Max 4 éves korban. - törte le a kedvem.
- Szuper, akkor 12 év korkülönbséggel megyek suliba! - biggyesztettem le poénból a szám.
- Nyáron nincs iskola! Te nyári iskolába fogsz járni Drágám! - veregetett hátba.
- Ne...
- De! Egyébként nem raknánk be. Én külön "tanár" vagyok! Tulajdonképpen , én nekem nem volt még diákom. Én vadászangyal vagyok. Engem külön képeztek, pont úgy, ahogy téged foglak majd. Annyi különbséggel, hogy tényleg le vagy maradva 12 évvel. De a jó hír, hogy tudsz járni! - bohóckodott.
- Álj! Ha vannak ilyen vadászangyalok, akkor ,még milyenek vannak? Lehet szakosodni, vagy mi?
- Jaj... annyira rossz, hogy semmit sem tudsz! Az a vadász legalább taníthatott volna valami elméletet! - vakargatta meg a tarkóját. - Oké... Az elejétől kezdem... - majd egy nagy levegőt véve belekezdett.

A mai nap nagyon nem volt tanulás szempontból mozgalmas. Azaz szinte végig beszélgettük a napot. Eredetileg pár óra próbálgatást tervezett Seb, hogy megnézze mennyire tudok bánni a szárnyaimmal, de ebből egy egész napnyi elmélettel és élettörténetekkel egybekötött dumamaraton volt.
Nagyon sokat megtudtam az angyalokról, és az hogy hogy is működik itt minden. De magáról is rengeteget mesélt, ahogy én is saját magamról.
Megbeszéltük, hogy hogyan építsük fel az órákat, hisz az amit ma csináltunk, az úgy nem működne. Valami olyasmit találtunk ki, hogy vagy egyik nap elméleti dolgok lennének, másik nap pedig gyakorlati. Vagy hogy azt a pár órányi  edzést bontanánk fel ugyanezekre a pontokra. Végül abban egyeztünk meg, hogy minden nap jövök, és majd lesz valahogyan.
Egész nap a városban sétáltunk, és nagyobb "nevezetességeket" . Mielőtt azonban bármit is megnéztünk volna, megmutatta, hogy ha kedvem támadna még is itt lakni, akkor hol laknék. Azaz, hogy hol laknánk, mert elvileg a tanárommal kéne mostantól lennem. Természetesen megráztam a fejemet, aztán eszembe jutott, hogy Felicity mit mondott, és minden rossz érzés újra felszínre tört, amit igyekeztem elfojtani magamban. Az is eszembe jutott, mikor megfogadtam abban a szent pillanatban, hogy eljövök onnan, és elhatároztam, hogy az angyalvárosban szállok meg, de aztán az este alatt százszor megtagadtam magamban. Pedig az lenne minden szempontból a legjobb megoldás. Mert amúgy is itt kéne lennem, és tudom, hogy a vadászlány is azt akarja, hogy tűnjek el onnan. De akárhányszor elhatározom magamban, mindig egy vészharang túlkiabálja a gondolataim. Köt valami oda. És nem a helyhez, mert Sebastiannek van olyan, vagy még nagyobb háza, mint Harrynek. Egyszerűen nem tudnék elszakadni a göndörkétől... Menthetetlen érzéseket táplálok iránta, és ez ellen nem tudok semmit tenni. Sosem ismerném magamban el, az a bizonyos érzést, mert nem tudom, hogy az e. Még sosem éreztem ezt a furcsa dolgot magamban, és megvagyok győződve róla, hogy ez nem szerelem. Valami köt hozzá, és ennyi.
"És bizsereg mindenem miután megérint és ha meghallom a hangját... ELÉG!" 
- Oké... Szerintem ezt az első "órát" , azaz inkább kiképző napnak hívnám, jól elhúztuk. Szerintem a göndör kis barátod már lerágta azokat a vadász kezeit. - kuncogott.
- Ne szóld már le Harryt, csak féltékeny!
- Még is mire? Pont rám? Semmi sincs bennem!
- Csak mert neki lehet egy fajtabeli "barátja" - kihangsúlyoztam a szót - nekem meg nem... Mert "veszélyes" .  Ja, mert egy másik vadász nem az? - morogtam magamban.
- Micsoda? Ismételd meg! - vált egy szempillantás alatt az arca komollyá.
- Csak hogy neki lehet egy barátja, nekem meg nem... - tettem keresztbe a kezem.
- De milyen barát? - sürgetett idegesen, miközben elkezdtük szedni visszafelé a lépcsőket.
- Va.. - dász. Megakadt a szavam, mikor rádöbbentem , hogy tulajdonképpen elszóltam magam. De Nem volt kikötve, hogy ne mondjam el, hogy kikkel élek jelenleg.
- Azt akarod mondani, hogy te több vadászt is ismersz, és egy sem ölt meg? Még is milyen vadászok ezek? - jegyezte meg hitetlenkedve.
- Ja, csak egyet . De Felicity az szadista! - a szemeim előtt megjelent a képe, amit már csak azért bevernék, mert olyan dolgokat művel Harryvel és velem, hogy az gyomorforgató...
- Fe... Felicity? Már mint Felicity Hyghway? - képedt el még jobban, ha lehet.
- Azt hiszem az a vezeték neve... Nem tudom. Mert? - néztem rá kérdően. Olyan furcsa, hogy hirtelen mennyire elkomorodott.
- Te ismered Felicityt, és nem ölt még meg?
- De, csak egy szellemet látsz! Basszus Seb... Mi a baj van vele? Sőt, egyszer sikerült a szörnyű baráti körét is megismernem, és nem kérek belőlük többet! Ahogy belőle sem!- fintorodtam el az emlékeken.
- Te nem tudod, bocs a szóért, de kurva szerencsés vagy hogy még élsz! Felicity a leghírhedtebb vadász egész Londonban. De szerintem mindenhol ismerik a nevét az országban! És az ő barátai, vagy más néven akiket még nem ölt meg. Harry pedig ezek szerint ebbe a körbe tartozik. És te ilyen társaságba keveredtél? - vettem rám egy olyan pillantást, mintha egy földön kívülit nézne.
- Harry nem bírja szerintem Felit... szerintem.Mindegy. Inkább hanyagoljuk azt a témát.
- Nagyon vigyázz magadra, jó? - simított végig a vállamon. Már fel is értünk a hosszú lépcsősoron.
Az ajtót kinyitotta, majd kiléptünk rajta. Be is csukódott mögötte. Közben elkezdtem pötyögni az üzenetet Harrynek, hogy jöhet értem. remélem nem sokat késik.
- Nem baj, ha...
- Nem megyek még vissza. Van egy kis dolgom még. -  a hangja titokzatosra váltott. Mintha valamit nem mondana el.
- Hova mész? - tettem fel a kérdésem, mire megmerevedett a test tartása egy pillanatig, és feszengeni kezdett.
- Ajj... Nem akartam elmondani, de végül is ezt tanulod. Van valami elképzelésed, hogy mit csinál egy vadászangyal? - kezdte vakargatni a feje búbját, ezzel még jobban össze túrva a világos haját.
- Nem. Valamit vadászik? - vontam meg a vállam. De elképzelésem sem volt hogy mire gondol.
- Igen, vadászik...
- És mire? - vágtam rá a kérdést.
- Hát... akkor úgy mondom, hogy az angyalvadász az angyalokat öl,  a vadászangyal pedig... -hagyta nyitva a kérdést, mire nekem derengeni kezdett.
- Vadászokra... De, ezt nem mondta Harry. - kerekedett ki a szemem.
- Igen... sok mindent nem mondott...- kapta el a tekintetét rólam.
- Például? - vettem keresztbe a kezeim.
- Hát... Hogy miért is utál engem.
- Gondolom, mert valahogyan rájött, hogy vadász angyal volnál? Vagy van más is Seb? - kis él volt a hangomban. Igazság szerint nem tudom miért voltam mérges, de felkaptam a vizet. És valahogyan az egész dolgot, hogy az egyik öli a másikat és ugyan ez vissza felé, nagyon undorítónak találtam.
- Mi már szóval... találkoztunk... - alig hallottam meg a szavait, olyan halkan próbálta mondani. De hallottam, és meg döbbenetem rajtuk.
- Micsoda? És miért nem mondtad? - emeltem fel a hangom.
- Mert tudtam, hogy rosszul érintene, és lettek volna előítéleteid, mint gondolom most is van. Azt gondolod, hogy egy gyilkos vagyok én is, mint Harry, vagy a többiek... - sütötte le a szemeit. Megbánás sütött róla le. Nem haragudtam, csak rossz volt , hogy nem mondott el olyan dolgot,amit tulajdonképp tanulni fogok.
- Mikor mondtad volna? Ha már profi gyilkost képeztetek volna belőlem?- léptem közelebb. Minden negatív gondolat elszállt belőlem, mikor láttam az elveszettségét. - Jó, semmi baj nincs!
- Biztos? - csillant fel a szeme.
- Persze! - simítottam meg egy hirtelen gondolatból az arcát.
A válasz csak egy mosoly volt rá.
- De most mennem kell, mert Harry, már ide érhetett. Vagy ha nem... mindegy! A fánál kéne megvárnom elvileg. - kuncogtam.
- Akkor menj, nehogy elkéss! - köszönt el, majd ment volna el valamerre, mikor megállítottam.
Megfordítottam, majd az arcára nyomtam egy puszit. Nem tudom honnan jött az ötlet, de megtettem. egy ezer wattos mosolyt küldött felém.  Pillanatra a hátam mögé tekintett, majd vissza rám és az égre vezette végül a tekintetét.
- Viszlát Angel! - majd kiengedte a fekete tollcsodákat a hátából és egy picit hátrébb vezettet kezeivel. Majd elrugaszkodott a talajról, és felrepült az égbe.
Csillogó szemekkel néztem még percekig, míg a láthatárról eltűnt. Ekkor megköszörülte valaki a hátam mögött a torkát. egyből hátra fordultam. Harry támaszkodott a rejtett tisztás egyik fájánál. Majd amint észre vettem hátat fordított és elviharzott.
"Látta az egészet?" - képedtem el magamban, majd utána rohantam.

24. Fejezet

Meglepiii! A héten nem megyek suliba, ezért úgy gondoltam hogy boldogítalak titeket egy új fejivel :D  Jó olvasást! És ha lehet akkor pár komit kérhetnék? <3 <3 <3 :* (mostanában kevesebbet kapok :O biztos van rá ok, de remélem nem a történet romlása miatt :O )  XOXO <3



/Angel szemszöge/

- Harry, kérlek ne!- fújtattam a rám nehezedő súly alatt, ami meglepően könnyűnek bizonyult.
  Kábán tekintettem fel a felettem tornyosuló izmos testre, melyre rátapadt mindenhol a nedves ruha. A göndör hajkorona, most vízzel átitatva tapadt az arcára és a nyakára. Néha egy-egy vízcsepp cseppent le rám, de nem különösebben zavart. Csak merengtem a zöld szemekbe, melyek elfeketedve tekintettek vissza rám. Bár még mindig ijesztő volt az a sötétség, amit belűről sugárzott a szempár, még is varázslatosnak találtam.
  Azonban bepánikoltam, mikor lejjebb erőteljesebben hozzám simult, és érezhető volt egy kellemetlen pont, ami a kocsi mellett és a fánál nem volt ott.
"Meg akarja tenni?" - kiáltott fel a vészcsengő, és félelmet szított bennem.
  A csodálat átment rémületbe, és a laza tartása a közben hátára vezetett kezemnek megfeszült. Próbáltam ellökni magamtól, de ő csak egyre közelebb és közelebb jött. Ajkai már majdnem súroltál az enyéim, de ehelyett a fülem felé hajolt. Sötétséggel teli suttogása borzongást idézett elő testem mélyében.
- Enyém leszel ma este Baby... - a hangja olyan mély volt, hogy az csak félelmetesebbé tette a helyzetet. Még nem halottam sem ilyen módon, sem ilyen  mélyen beszélni. Halk szavai tele voltak piszkos dolgokkal, amiktől jelen pillanatban rettegtem, hogy megteszi. Tökéletes ellentéte volt az eddig ismert önmagának.
"Ha az az igazi személyisége volt."
  Nyomát sem láttam a mindig illedelmes és segítőkész Harrynek, aki mindentől megóv. Itt egy ijesztő és akaratos, eddig nem ismert énje hatalmasodott felettem. emlékeztetett Alecre, aki szintén hasonló dolgokat akart tenni velem, míg az eddig jónak hitt göndör fiú meg nem mentett.
  Éreztem legbelül mindig is, hogy ennek nem lesz jó vége. Már a puszta gondolat , egy józanul gondolkodó angyaltól vagy vadásztól az, hogy nem élhet ez a két világ együtt. Bár valami elhomályosította a látásom, akkor is az első adandó alkalommal el kellet volna menekülnöm, de nem tettem. És bevallani sem merem magamnak, hogy miért, pedig az nyilvánvaló.
  Rövid elmélkedésem közepette is próbálok kitörni a most már nehéznek és kellemetlenül szorítónak tűnő test alól. Egy ideig a fiú jót szórakozva , és gyerekjáték módjára tartotta fogva a rángatózó kezem, de hamar megunta a játékot, és teljes súlyával rám nehezedve tett mozgásképtelenné.
- Harry, kérlek... - könyörögtem. A hangszálaim csak egy nagyon vékony és halk hangot tudtak produkálni.
  Szemeimbe ismételten könnyek gyűltek, és ajkaim remegni kezdtek, ahogy az övéivel egyre csak közelebb kerültek. Eddig minden hasonló helyzetre furcsa, de minden képen pozitív emlékként gondoltam, de itt a pokolra kívánnám inkább magam, mint sem, hogy átéljem ezt a helyzetet. Próbáltam nem Alechez hasonlítani Harryt, de muszáj volt, mert pontosan ugyan úgy éreztem mint most. Félelem, és undor kering az ereimben, akármennyire sem szeretnék még csak hasonló érzéseket sem táplálni a zöldszemű felé.
   Viszont, amint legurult a kipirosodott orcámon az első könny, valami megváltozott a felettem tápászkodó fiúban. Megdermedve követte tekintetével az újabb, csukott szemhéjam alól kibuggyant csepp útját. Lazított a csuklómra font ujjain, és teste is pár centit távolodott tőlem, egy kis megkönnyebbülést kicsalogatva belőlem. De korántsem voltam nyugodt. Az egész testem remegett, és nem csak a hideg víz okozta vacogástól. Egyenesen rettegtem, hogy ez nem csak egy kis mellék akció volt e, és folytatja amit elkezdett.
  Még mindig összeszorított pillákkal vártam az ítéletet. De a fiú, mintha egy másodperc alatt megváltoztatta volna magát, feltápászkodott, és lemászott rólam.
- Uram Isten... Én... Angel... - hangja most már nem volt olyan mély, és félelmet keltő mint az előbb. Ismét ugyan az a régi énje tükröződött benne, mint amit legelőször megismerhettem, és ezek szerint amivel hitegetett eddig.
  Rémülten néztem fel rá, aki közben a kocsiból is kiszállt, és az esőből pásztázott, míg és elterülve moccanni sem mertem a kényelmetlenné vált ülőalkalmatosságon. Enyhén elnyílt ajkaimon ziláltam, mintha egy maratont futottam volna le az imént. Remegtek a pilláim, a könnyekkel együtt a szememben. És úgy szorítottam az ülés szélét, mintha az életem múlna rajta.
  Próbálta nyújtani valamiféle segítség gyanánt a kezét, vagy csak szimplán meg akart érinteni, de rögtön hátrébb kászálódtam az ülésen. Egészen a másik ajtóig, aminek neki döntöttem a hátam, és felhúzva a térdeim , összekulcsoltam előttük a kezem.
- Ne! - ennyi volt csak , amit ki tudtam halkan préselni az ajkaim között.
- Én... Angel, sajnálom! Én csak...
- Hagyj békén! Vigyél haza! - mondtam egy csöppnyi erőt gyűjtve a hangomnak.
A fiú egy ideig még ugyan ott állt, és mereven fixírozta az arcomat, de semmi jelet nem mutattam felé. Én csak elhelyezkedtem rendesen az ülésen, és bekötöttem magamon a biztonsági övet.
  Zavarodottan távolodott végül el az ajtótól, és olyan finoman csukta be, hogy még egy alvó gyermek sem ébredt volna fel rá. Majd ugyan olyan tétova mozdulatokkal beszállt a vezető ülésbe.

A kocsi út alatt észre vettem az első tükörben, hogy szólni próbál, de akárhányszor nyitotta szóra a száját, elbizonytalanodott, és inkább hallgatott. Nem tudtam volna, amúgy sem válaszolni. Talán meg sem hallottam volna a kérdést, ha felteszi. Túlságosan el voltam mélyedve a gondolataimban.
"Nem értem, miért kellet csak játszadoznia velem, és most sem értem hogy mit miért tett. Eddig annyira jó volt, és mindenben csak a jó oldalát láttam. El sem akartam egészen eddig hinni, hogy egy erőszakos ember, aki rengeteg angyalt ölt meg. De valahogyan el tudom képzelni most már így, hogy közelebb áll Alec személyiségéhez. Pedig a külseje mint... "Mint egy angyalé" Nem lehet máshogy leírni. Göndörödő, kusza és rakoncátlan fürtök, melyek bohókásan keretezik az arcát, zöldellő szem, mely úgy érzed a lelkedig lát, és mellé egy tökéletesen ívelt ajak. Mind ez egy romlott személyt takarna? Nehezen hihető. De ha ez az igazi énje... Nem akarom elhinni... De a szárnyaim létezését sem akartam elhinni."
- Bárcsak előröl kezdhetném az életem... - sóhajtottam fel, nagyon halkan, megfeledkezve arról, hogy hol is vagyok.
- Micsoda? - válaszolt rögtön a fiú. Valószínűleg meghallhatta.
De nem izgatott különösebben. Próbáltam ignorálni mindenféle formában, de csak ez az egy szava is csengett a fülemben. Folyamatosan megállás nélkül. Nem mintha olyan eget rengető lett volna a jelentése. Csak maga az ahogy kiejtette a száján. A hangja...
  Akármennyire is szeretném nem tudom kiűzni a fejemből semmiképen sem. Pedig legszívesebben utálnám. De nem tudom.  
  Amint az út, már egy ismerős szakaszhoz ért, egy suhanó árnyat fedeztem fel, amikor a piros lámpánál várakoztunk.
"Felicity?" -ugrott be az első kép, amint felismertem az árny tulajdonosát.
  Rémület kerített hatalmába, hogy észrevétlenül követhetett bennünket és mindent láthatott. A csókokat, és azt a mi a kocsinál történt.
  Nem lepődnék meg azon, hogy követett, és biztos vagyok, hogy ha tényleg igazak a gondolataim, otthon vár majd minket, ahogyan a múltkor is. Viszont már-már görcsbe rándultak az izmaim, ahogy arra gondolok, hogy most minden bizonnyal megy arra a főhadiszállásra , és az egész London alatt húzódó angyal közösséget leleplezi, velem együtt.
 Szaporábban vettem a levegőt, és igyekeztem kitisztítani a fejemet.
"Ez nem ő volt! Ez nem ő volt! Paranoiást kezdesz lenni Angel..." - ismételgettem a mantrát a fejemben, de nem sokra mentem vele.
  Egyre jobban úrrá lett rajtam a félelem és a feszültség, ahogy az ismerős ház elé érve leparkoltunk. mintha ágyúból lőttek volna ki, úgy szálltam ki a kocsiból, és szinte már röpültem a bejárati ajtóhoz. Nem volt nyitva, mint tapasztaltam.
"Ha itthon lenne , bizonyára nyitva hagyta volna!" - szítottam magamban egyre nagyobb aggodalmat.
Harry a lépéseit megszaporázva a még mindig szakadó esőben az ajtóhoz ért, és kínosan ügyelve arra , hogy véletlenül se érjen sehol össze valamink nyitotta ki az ajtót.
Majdnem beestem az ajtón, ahogy feltárult a csöndes lakás. Túl nyugodt és rendezett képet mutatott. Berohantam mit sem törődve a nappaliban fekvő szőnyeggel, sáros lábbal és csöpögő ruhákban. A célszemélyem sehol sem volt. Gyorsan a konyhába rohanta vissza, de nem hogy még hűlt helye, nyoma sem volt, hogy itt járt. Utolsó reményként  még a szobájához caplattam. Üres, bevetett ágy, rendezett környezet. Ő sosem hagyná így itt, ha csak...
- Elveszett minden! - térdre rogyva a szoba közepén , arcomat a még mindig esővíz áztatta tenyerembe temettem, és a nap folyamán már számtalanodójára hevesen potyogni kezdtek azok a fájó könnyek.
Hallottam pár lépést a hátam mögül, majd nem sokkal később két kart félénken a vállamra csúszni.
Megköszörülte, erőt gyűjtve a torkát.
- Angel, én... csak sajnálom... elmondok mindent , hogy miért tehettem, csak hallgass meg! - kezdett bele a legnagyobb bűntudattal, amit csak produkálni tudott. De cseppet sem izgatott az amit tett. Legalább is a miértje. Az sokkal jobban fájt, hogy mi lett a következmény.
- Miatad fognak milliók meghalni! A te hibád te szemét! Miért nem fogtad fel, hogy HAGYJ BÉKÉN? - üvöltöttem teli torokból, és pofon csaptam a fiút. - Már lehet hogy kiküldték a csapatokat! Vége van mindennek! Érted? - folytattam, de az utolsó szó végére elvékonyodott hanggal fojtottam magamba az előtörni kívánó sikítást.
- Miről beszélsz? - a fiú nem értette , hogy miről is hablatyolok én neki. De hogyan is érthetné, ha az életem egy gonosz nőszemély olyan mértékben beszabályozza, hogy örülök, ha akkor vehetek levegőt, mikor szeretnék.
- Miért kell ennek velem történnie? - folytattam, semmibe véve az imént elhangzott, zavarodott kérdést.
- Angel! Nyugodj meg, és mond el, hogy mi történt! - jött közelebb, de vonakodott, hogy megfogja a kezem, vagy megérintsen e akárhol is.
 Erőt vettem magamon, majd nyújtottam a kezemet, hogy segítsen fel a padlóról, mert magamtól még menni sem vagyok képes úgy érzem.
Nagyon lassan és bizalmatlanul tántorogtam a száraz ágyra, amit azonnal össze piszkoltunk a nedves és koszos ruhákkal. Sóhajtásokkal próbáltam megfékezni, vagy legalább lenyugtatni a tomboló elmém és érzelmeim, melyek a káosszal voltak egyenlők.
Hosszú percekig feküdtem csukott szemmel hanyatt, és bámultam a dermesztő sötétségbe. Közben Harry csendben ült, és várta a magyarázatot a kitörésemre.
  De nem hogy szavak, még levegőt is alig tudtam venni. Éreztem a helyzetet, hogy már semmi sem segít. De nem tudom mi volt elveszettebb én, vagy a helyzet.
Talán óráknak tűntek azok a percek, melyek alatt némaságba burkolózva várakoztunk a szobában. Harry válaszra, én meg egy időgépre, amivel mindent jóvá tehetek. Biztos vagyok benne, hogy legalább a találkozást megakadályoztam volna a csábító zöldszemű, fürtös fiúval. Vele, aki tetőtől talpig felforgatta visszavonhatatlanul az életem.
  Végül tenyeremmel megdörzsöltem az arcomat, és szóra nyitottam a számat. De nem tudtam hol kezdjem.
- Harry... most mindennek vége szakad. - jelentettem ki, kísérteties ürességgel a számon. Majd a fiú beesett szemeire tekintettem, ami nem tudom mikor vált ilyen nyúzottá.
- E-ezt hogy érted?
- Most már miért titkolózzak? - folytattam, de úgy tűnt , mintha magammal társalognék.
- Miről beszélsz? - elképed volt a hangja, és látszott rajta, hogy elképzelni sem tudja, hogy mire gondolhatok éppen.
-Végig nézte azt a kis jelenetet a parkban, azt mondta nekem, hogy ha bármi közöm is lesz hozzád onnantól kezdve hogy ezt kijelentette, elárulja a rejtekét Lond Angelesnek. Érted? Mindent tud F... - mielőtt kimondhattam volna a nevét Felicitynek az eddig zárt szoba ajtó most olyan hévvel vágódott ki, hogy a falra felfüggesztett kép, amit addig észre sem vettem, lezuhant és darabokra törött.
A szobába vérben forgó szemekkel lépett be, a majdnem emlegetett személy. Egyenesen hozzám caplatott, és a kezem megragadva álláshba rántott.
- Te buta lány! - csak ennyi volt a köszönés, és már is rángatott kifelé a helységből.
A fiú a legnagyobb zavartsággal ült egy helyben, és a történéseket csak szemlélni tudta. Látszott rajta a tenni  akarás, de annyira össze volt keveredve minden, hogy nem tudott semmit tenni.
 A vadász lány közben elhagyva a szobát végig rángatott a folyosón, majd le a lépcsőn, és belökött a nappaliba, de olyan erővel, hogy a földre zuhantam.
- Itt maradsz, és ha meg mersz nyikkanni kést állítok azonnal a fejedbe! - félig meddig szórakozottnak tűnt, de látszott rajta a düh.
Bólintani tudtam , majd rögtön el is tűnt. Valószínűleg vissza Harryhez.

Minden bizonnyal nem múlt el még negyed óra sem, mikor vissza jött, egy széles vigyorral a fején. Én minden másodpercet óráknak éreztem, mely alatt a szívem ritmusa szabálytalanul vert. Hol az óra kattogásával egy ütemet játszott, hogy felgyorsult és száguldott. A gondolatok idézték ezt elő bennem. Kételkedtem mindenben ami csak létezett. Miért én? Miért pont a Föld több mint hétmilliárd lakossága közül az én személyem veri a sors? De nem is érdekelne ha még pocsékabb életet élhetnék, csak ne bántsák az saját hibámból a megszámlálhatatlan lakosságot alattunk.
- Most pedig, szépen azt teszed amit mondok! Miden egyes szót úgy kell vissza adnod ahogy azt elmodtam, de nagy beleéléssel! Ha nem veszi be Harry, neked annyi a kis tollas barátaiddal együtt. És lehet hogy a kis kócost megtartom magamnak! - nem tudtam koncentrálni a mondani valója második felére. Csak egy gondolat fúródott az eszembe, amit szavaiból szűrtem le.
- Nem szóltál a TFW-nek? - kérdeztem , de hangom valahol a legmagasabb tartományban volt, valahol az alig hallható szinten.
- Nem, de még egy ilyen elszólás, és vége Nyuszifül! Vagy inkább Szárnyas Patkány! Ez jó név! - humorizált.
Hatalmas kő gördült le a szívemről, és vállaimról. El sem tudtam képzelni, hogy valamilyen nagyon alacsony szinten örülni fogok, hogy Felicityvel beszélhetek. Hatalmas sóhajt eresztettem ki magamból. 
- Nehogy azt hidd nem láttam amit ti ketten műveltetek! Egy rossz kis ribanc vagy! Ugye tudod? - folytatta, amivel a kezdetleges nyugodtságom elpárologtatta.
- A-akkor miért nem...?
- Óh, ez egy zálog! Láttam amit láttam! És ezzel megzsarolhatlak! - kuncogott a bajsza alatt. - egyébként annyira jó érzés volt téged ott látni, ahogy megtörted a csókot és hatalmas fájdalmak közepette rohantál a pavilonhoz. Majd utána ott szenvedtetek, végül Harry agya végre elborult a kocsinál! - már szinte úgy nevetett, mintha egy jó komédiát mesélt volna el, amit tegnap látott a tévében.
- Mi az hogy végre? - kissé megszeppentem még magamtól is , hogy hangosan megkérdezetem.
- Ó! Hát nem tudtad? Harry...még fiatalabb volt. Pár éve, nem olyan rég, még nem ilyen kis nyámnyila, puha, minden kívánságot leső úri ember volt ám! - ismét egy széles vigyor terült hitetlen arckifejezésemre. - Körülbelül minden kívánatos bigét úgy támadott le, mint téged. Persze az egy éjszakai kis klubban történt általában, pontosabban ott, ahova hívtalak a plázában, az első találkozásunkkor. - gondolkodott el egy kicsit majd folytatta - Nos, minden másnap oda mentünk, egy nagyobb vadászat után, és volt hogy egy este alatt két csajt egymás után, vagy a kár egyszerre is magával vitt. Utána kocsi, motel, sikátor vagy.... szóval érted! - mutogatott a kezeivel, majd bólintottam. Hitetlenül néztem, és ittam a lány szavait. - De aztán hirtelen megváltozott, és mire 18 éves lett , annyira elpuhult. Szerintem még jógázni is beiratkozott... - poénkodott a szokásához híven - És most itt tartunk. Valószínűleg elő tört belőle a régi, igazi Harry, akit ezzel a kiegyensúlyozottnak álcázott ultra unalmas élettel fojtott el. - fejezte be végül.
  Feszélyezően meresztette rám a szemeit, akármilyen reakciót várva tőlem. De nem tudtam mit válaszolni. Elhinni pedig végkép nem akartam, hogy ilyen lenne. Ezt a reakciót Felicity is látta rajtam, ezért szem forgatva bökte oda.
- Csak emlékezz vissza, a kocsinál történtekre. De mindegy is, ha nem hiszed, még úgy sem, hogy tapasztaltad is, akkor sajnállak! De most térjünk a tárgyra! Harry odafent vár, és annyit tud, hogy valamit hallucinogén katyvaszt kevertem szórakozásból még a kajádba valamikor. Te meg eljátszod, hogy nem érzed jól magad, fáj a fejed, és alig emlékszel valamire abból ami történt. Megemlítheted, ha nagyon kérdezget hogy árnyakat is láttál mozogni. Emlékszem, hogy egyszer nagyon idegesen kerestél valószínűleg engem a pavilon alatt. Betudhatja majd annak! Nos, akkor lehozom az emeletről, mert te rosszul lettél épp most. Elfekszel a kanapén, és tőmondatokban nyavalyogsz! Értetted? - tárgyiasan közölte velem , hogy mit hazudjak. Egy apró bólintással feleltem. - És légy egy kicsit ellenséges velem ahogy szoktál, nehogy feltűnjön neki akármi is! - vetette még a válla felett hozzám, majd már ment is az emeletre.
Amint eltűnt az emeletre vezető lépcsősorokon, kelletlenül odacammogtam a kanapéhoz, és szinte mint aki készül magát megalázni, levetettem magam rá.
 Már hallottam is Felicity idegesítő nevetését, és Harry aggodalommal teli hangját.
- De nincs baja! Ugye? Mégis miért kellett ezt tenned Felicity? Miért kell folyton ölnötök egymást? - aggodalmaskodva kérdezte a lányt.
- Igazság szerint nem vagyunk még mindig kvittek! Ő leütött úgy, hogy elvesztettem az eszméletem! Emlékszel?
- Igen, miközben megmentett engem! Ezt az apró dolgot kihagytad!
- Részlet kérdés!
Beértek a szobába, és már hallottam is, hogy Harry még gyorsabba veszi felém a lépteket. Jobban össze kuporodtam, és befelé fordultam , hogy a kanapé felé legyen az arcom. Nem csak azért, mert így hitelesebb lenne, hanem mert látná az arcomon, hogy hazudok.
- Angel! Jól vagy? Minden rendben? - Kérdezte, és kezét a hátamra simította. Mintha csak tudna volna, hogy a legérzékenyebb pontnál, ahol a szárnyaim helye van, különösen jó érzés, mert egyből oda vitte az ujjait. Egy gyenge jóleső borzongás futott át a gerincemen, ami libabőrt váltott ki a fedetlen bőrfelületeken.
 Közben a nemkívánatos vendég az ülőalkalmatosság mögé ment, és mikor már hosszú másodpercek teltek el, válaszolatlanul, belerúgott egyet.
Erre egy halk morgást szakítottam ki a torkomból, majd össze szedve magam, belekezdtem.
- Fáj a fejem. - közöltem, de úgy érzetem túl semlegesre sikeredett. Erről meg is bizonyosodtam, ahogy lopva  a lány felé pillantottam, és az arca dühöt sugárzott. Köhintettem egyet, majd folytattam - És rosszul vagyok. - nyöszörögtem félig a díszpárnába, mely pont az arcom előtt volt.
- Mindjárt fel is viszlek, de elmondod, hogy te mire emlékszel a napból? Nekem azt mondta Felicity, hogy valószínűleg semmire. De tudod, fő a biztonság! - mondta halkan, de a lány így is meghallotta, és felhorkant. Ha nem gyűlölném ennyire, és nem vetném meg azért amit művel, talán elképednék a színészi tehetségén.
Egy morgást újra eleresztetem, majd mocorogtam, mint aki a kényelmet és a legkevésbé hányingerkeltő testhelyzetet keresi.
- Ha nem akarod akkor nem kell...
- Én... - itt köhintettem még egyet, de talán túljátszom az egészet - szóval nem sokra... elmentünk, majd bementünk Lond... izé , tudod hova, és aztán ott voltak dolgok, majd kijöttünk.... - itt elhallgattam, mert talán ez mégis csak túl sok ahhoz képest, hogy állítólag szinte semmi sem maradt meg - és aztán csak furcsa dolgokra. Ilyen árnyak talán? Aztán .... nem tudom.
- Össze estél utána, ahogy feljött Felli? - kérdezett vissza a fiú, aggódó hangon.
- Tessék? - pattantak ki a szemeim, mire a kanapéba újra bele rúgott a lány. - Azaz, igen! De nem emlékszem ... csak képszakadás volt.
- Oké, most pihenj! Le akarsz esetleg fürdeni?
- Nem akar szerintem! - köhintett a vadászlány.
Megerősítve az "ajánlatát" csak megráztam halványan a fejem, majd hitelesítve azt, hogy "tényleg" rosszul vagyok, összébb húztam magam.
Harry szó nélkül alám vezette a kezeit, és a térdhajlatomnál és a lapockáimnál megtámasztva olyan könnyedén felemelt, mintha egy tollpihe lennék.
- Szerintem tud a saját lábán is menni ez a tollcsomó! - vetette ismét elénk, a szokásos pökhendi stílusában.
Majdnem kizökkentem a szerepből , és vissza szóltam neki, de tudtam, ha megteszem talán az életemmel is játszadozok.
- Az isten szerelmére Felicity! Össze esett miattad! Nem fogom megkockáztatni, hogy újra megtörténjen! Egyébként is! Meghalhatott volna miattad! Legyél szíves és a mai napra fogjad már be! - vágta oda idegesen a szavakat, mire elmosolyodtam a bajszom alatt titkon.
A lépcső felé igyekezett velem. Közben átkulcsoltam a kezeimmel a nyakát, és szorosan húztam magam hozzá. Amennyit ki tudtam venni az arcából, úgy vettem észre, hogy egy félmosoly féleséget ábrázol.
Kicsit távolabb húzódtam tőle, így már a szemébe tudtam nézni. Nem felejtettem el, hogy még mindig kell a szerepet játszanom, de egy kicsit feloldódtam, hogy nem követett minket hál' istennek az a némber.
- Az csúnya dolog ha mosolyogsz azon amit Fellinek mondtam, de most inkább örülök hogy megteszed! Legalább tudom, hogy nem vagy olyan rossz állapotban! - suttogta, majd letett az ágyra.
  Háttal feküdtem, és az agyam kattogott, miközben a szemibe néztem.
- Figyelj... - guggolt le az alvóhelyem mellé, majd halkabbra vette szavait - tényleg úgy történt, ahogy Felicity mondja? - hangjában komolyság, és aggódás tükröződött.
- Igen... - válaszoltam halkan, semmi jelét annak mutatva, hogy utálom magam azért mert hazudtam. Szemrebbenés nélkül tekintettem a szemeibe.
- Akkor arra sem emlékszel, ami a pavilonnál és a kocsinál történt? - enyhe pírt fedeztem fel az arcán. Ritka pillanatok egyike, mikor egy újabb oldalát ismerem meg, ami nem rossz. Eltudtam volna gyönyörködni az ábrázatán , de nem tehettem.
- M-milyen pavilon? - a tőlem telhető leghitelesebb zavart tekintetet küldtem felé.
- Nem számít... Csak... - fogott volna bele, valószínűleg valamiféle magyarázatba, de elhallgatott. - most nem fogod érteni, ezt miért mondom de... Én nagyon sajnálom! - sütötte le a szemét.
  Egy másodpercre kilépve a szerepemből átöleltem a fiút, aki zavarodottan viszonozta a váratlan mozdulatom.
- Ezt miért? - kérdezte, amint szétváltunk, és én vissza feküdtem a helyemre.
- Mert... - el kellet gondolkodnom, hogy egy olyat mondjak, ami nem hazugság, de nem is leplez le... meg is van! - Mert akármi is történhetett, te nem tekinted nem megtörténtnek azért, mert nem emlékszem rá! És ez nagyon fontos nekem! Te becsületes vagy és egyáltalán nem olyan amit Felicity mondott. - az utolsó mondat akaratlanul csúszott ki a számon. Oda akartam kapni elé, de mégsem tettem, mert tudom, hogy így megbizonyosodhatok róla, hogy a lány igazat mondott e, vagy csak hazudik, mint Harrynek.
- Mégis mit mondott, és mikor? - kérdezte döbbenten, és kis rémületet is láttam az arcán.
- Mikor itt hagytál bennünket egyedül... - kezdtem egy jó hazugsággal, amire ha nem egy bizonyos dologért lenne szükség, még talán büszke is lennék. - És azt mondta, hogy... finoman fogalmazva nagyon kicsapongó életet éltél 16-17 évesen. - semleges arckifejezéssel tudattam számára, hogy a dolog nem izgat különösebb kép.
  Az arcán végig futott az, hogy nagyon szégyelli azt a korszakot. Észre vettem, hogy legszívesebben elásná magát rögtön, mintsem, hogy válaszoljon. A kegyes hazugság kérdése is felmerülhetett benne, mert úgy is tudja, hogy inkább neki hiszek, mint a lánynak. De tudom , hogy csak az igazat közli most már velem. 
Reménykedtem magamban, hogy meg cáfolja a tényeket, de a reakciójától a kérdésemnek nem ez sütött le.
- Igaz... De már rég nem vagyok ilyen. Legalább is próbáltam ezidáig... mindegy. Az a lényeg, hogy már nem szeretnék semmi áron sem a régi önmagamra hasonlítani!- szavai igazan csengtek. Elgondolkodni látszott utána, és egy aprót mintha nyelt is volna. Pontosan úgy tett, mintha eldöntött volna valami fontosat.-  És... - itt elakadt a szava egy pillanatra, de hamar erőt gyűjtött magán. - Néha mégis el tud borulni az agyam... Vagyis eddig nem fordult elő, de most még is. Nem tudta kiváltani belőlem semmi. Csak te... - a földet kezdte fixírozni. Nem tudtam, hogy erre milyen reakciót váltsak ki. Mereven néztem egyenesen a fiúra, aki némaságba burkolózva várt akármilyen reakciót. Meglágyultak a vonásaim, ahogy félve felpillantott rám. Talán belül még mosolyogtam is, hogy újabb, érzékeny oldalát ismertem meg. Legalább is, ez egy aranyos, és félénk oldala, ami nagyon bizalmatlan. - Azért történhettek... szóval a... csókok.
Kicsit lehervasztotta az a kikívánkozni vágyó mosolyom a kijelentése.
"Ezek szerint a tinédzserkor utolsó fellángolási voltak azok a megfoghatatlan pillanatok?" 
Akaratlanul is félre kellett pillantanom, ami az ő szemszögéből, egy fajta ignorálást jelenthetett.  Viszont egyáltalán nem azt takarta. Egy elfojtott grimasz volt, mely valami siralmasan csalódott ábrázatot tükrözhetett volna.
- Felejtsük el. - mondtam érzelem mentesen, majd a fiúnak hátat fordítva az ágyon elhelyezkedtem.
Most már végérvényesen csak aludni szerettem volna, és minden emléket kitörölni, ami csak történt a mai napon. 

23.Fejezet

 Szerbusztok drágaságaim! Elsősorban Boldog Valentin Napot kívánnék minden egyes olvasómnak! (és záró jeben megjegyezném, hogy szegény Hazz és Ang pont ma... de nem lövöm le a poént ;)



/Harry szemszöge/

~  - Soha többé ne merészelj megcsókolni! ~ 
  Mindent el akartam mondani neki, mert joga volt tudni, hogy mit is érzek, még ha számomra se tiszta. Csak tudtára akartam neki adni, hogy most mindennél fontosabb és sosem bántanám szándékosan. Csak idegből csúsztak ki a szavak a számon, és nem gondolkodtam a következményeken. Azon, hogy ezzel végérvényesen megutáltattam magam vele. Eddig is volt már elég oka, még sem tette. Most viszont mindent elbaltáztam.
  Kibújva a karjaim közül, szemében könnyekkel rohant el. Hiába futottam utána, elvesztettem a szemem elől. Az egész park kong az ürességtől. Egy járókelő sincs a környéken. Ez némileg megkönnyíti a dolgom, de még ezzel sem sokra megyek. Mire magamhoz tértem abból a különös állapotból, melyet a pillanat tüze okozott, hűlt helye van előttem.
  Azt az utat fürkészem oda és vissza, mióta elszökött, de ez nem sokat segít. Kirohantam a fő útszakaszra, mely egyenesen a parkot szeli át. Jobbra és balra nézve azonban csak a kongó , sötét és kihalt betonösvényt láttam.
- Angel! Gyere vissza kérlek! - kiáltottam hangosan, de ezzel sem mentem sokra.
Megpróbáltam még egyszer, de csak egy zavaros és kétségbe esett kurjantásnak hallatszott a kietlen úton.
  Találomra, próba-szerencsére elindultam a park szíve felé, ahol egy pavilon féleség áll. Pontosan olyan ahol történt a minden kétes eredetű érzelmet, és azt a megmagyarázhatatlan forróságot, amik minden egyes csók után leng körül bennünket. Nem tagadhatom a tényeket.
  Nem tudom miért pont arra a helyre indultam, de valami különös érzés azt diktálta, hogy a megoldás ott van.Viszont eléggé vitatható ötlet az is, hogy Ő ott van. Miért lenne pont ott, ami emlékezteti egy olyan pillanatra?
  Azonban minden ellenérv ellenére az egyre jobban kivehető létesítmény képe alatt egy igen ismerős alakot pillantok meg. Messziről is látható hosszú sötétszőke haj, mely most arca elé omlik , és alacsony termet. Kuporog, a térdét tartva az egyik oszlop tövébe csúszva.
  - Ang... - súgtam magam elé.
  Lassan közelítettem meg a célszemélyem, aki úgy tűnt vagy nem akar, semmiről tudomást venni, és kizárja a külvilágot , vagy nem tud valami okból kifolyólag. Minden bizonnyal az első lehetőség van érvényben, mert észrevettem az apró jelet, amit megtanítottak a kiképzésem alatt látni. A pavilon széléhez érve, egy pillanatra még is a tekintetével jutalmazott. amint megláttam a könnyben úszó zafír szempárt, fájdalom öntött el.
"Én okoztam..." -vágott fejbe az első gondolat.
- Angel...én ...Én csak sajnálom. Nem akartam, hogy kiakadj. Én csak... - próbáltam szabadkozni, de nem igen volt mire. Sem mentségem nem volt a tettemre, sem okom. Csak megcsókoltam.
Talán magyarázatként egy aprócska ismeretlen helyről feltörő indulat okozhatta, de a tényleges válasz sehol sincsen...
  Hosszú hallgatás telepedett ránk, és az esti időjárás is követte a hangulatot. Az idő teljesen komorrá vált. Bár nem volt túl késő, talán még a kora esti fény derengése is látható lett volna az ég alján, ha mindent eltakaró sötét felhők nem gyülekeznének, elrejtve előlünk a Hold misztikus fényét, és a csillagok sziporkázó ragyogását.
 Lassan odavánszorogtam a földön kuporgó lányhoz, és mellé ültem. A reakciója csak egy halk sóhaj volt, és úgy tűnt, bár a levegő remeg ahogy ajkai között kiáramlik, már félig-meddig megnyugodott. Tudtam, hogy sem az idő, sem a hely nem alkalmas, mert már este van, egy elhagyatott parkban, és nemsokára Londonhoz méltóan megint esni fog, de muszáj ebben a nyugodt környezetben megbeszélnem a dolgokat. Bár nem tudom mi lenne a helyes. Hiszen még én sem vagyok tisztában azzal, hogy az elmúlt egy hónapban a cselekedeteim miért történnek.
-Figyelj, én nekem semmi magyarázatom, vagy mentségem nincs, arra amit tettem. És ha akarnám sem tudnám megmagyarázni hogy miért csinálom azt amit. Csak bocsánatot szeretnék kérni, ha bármi rosszat is tettem. - a szavak csak ömlöttek. Nem is olyan nehéz talán ez, mint ahogy hittem. Bár sosem öntöttem senkinek ki a szívem, mert úgy éreztem az gyengévé tesz, de az én helyzetemben már olyan mindegy. Elástam magam azzal, hogy egy angyalt bújtatok, sőt még védelmezem is. 
- N-nem te-teszel rosszat... Cs-csak én... - ejtette ki a meglepő szavakat . Nem igazán értettem mit is akar ezzel mondani. Bár lehet hogy arc kifejezésemből ki is olvasta e kérdést, mert ismét szavakra nyitotta ajkait, de a habozó tekintetből már sejtettem, hogy nem folytatja.
- Ezt hogy érted?
- Nekem...nem szabadna... Veled lennem. Azaz, nem kéne ezt csinálnunk. Nem szabad. - pár pillanatig próbált egy pontot fixírozni, hátha a kiserkenő könnyek nem találnak utat a hamvas arcán, de akaratlanul is legördültek a sós cseppek.
- Miért? Miért nem szabad? Ki tilt... - elakadtak a szavaim, amint az első személy akivel még beszélhetett, eszembe jutott. - Felicity? Mit mondott? Bántott? Megfenyegetett? Mit csinált? - öntöttem a lányra egy kisebb zuhatagnyi kérdést, de ő csak a fejét hajtotta le, és jobban összébb húzta magát. Így már csak a térdeire és arca mellé omló haját, és görnyedt testtartását vehettem ki belőle. - Angel! Ha nem válaszolsz akkor azt kell feltételeznem, hogy véded őt, vagy valakit... Valakinek másnak van köze?
- Inkább valakiknek... De kérlek.. ne kérdezz, mert bajba kerülnek. Kérlek Harry! Nem érted? - itt felkapta a vöröslő, és cseppektől nedves szemét -Csak kérlek hagyj békén, mert meghalnak... azaz bajba kerülnek!
- De kik? - próbáltam kideríteni a zavaros mondatokból.
- Nem mondhatom el... Mert lehet, hogy most is itt van... - hirtelen felpattant, és idegesen vezette a környéken körül a tekintetét. Már-már hisztérikusan görcsbe rántotta az öklét, amint én is feltápászkodva megpróbáltam megérinteni.- NE!
Körbe nézve én is , azt tapasztaltam, hogy a környék még kihaltabb lett, hogy az eső lassan elkezd aláhullani.Senki sincs itt. "De rajtunk kívül ki lenne olyan hülye, hogy itt álljon?" 
- Kinek esik bántódásuk? Meg védem őket! Csak mond el! Kérlek! Segíteni szeretnék!
- Nem lehet... Harry, nem értheted, nem mondhatok semmit! Csak annyit kérek, hogy hagyj békén. Tegyünk úgy, mintha egy semleges személy lennék, aki csak a helyet foglalja! Nézz át rajtam! Nem is kell , hogy szólj hozzám! Csak kérlek...- hangja elfojtott lett, végül megakadt. A könnyek záporként hullottak alá, kipirult arcán, majd a hajkorona alól a betonon sötétszürke pöttyöket hagytak.
 Az eleredő eső is hasonlóakat hagyott a pavilonon kívül. Eleinte küzdött a cseppek elmosásával az ujjai között, de hasztalannak bizonyult. Csermelyt alkotva folyt alá. Amint közelebb léptem hozzá, azonnal hátrált. Minden mozdulatomat elutasította.

- Ang... - tettem egy újabb lépést felé,de ismét ignorálta, egy újabb hátra felé tett lépéssel. - Figyelj...
- Harry... csak hagyj békén... - suttogta maga elé, majd arca elé kapva a kezét hátat fordított, és az egyre jobban csöpörgő eső felé kezdte szedni a lábait.
Alig tudtam a csuklóját elkapni, hogy ne menjen ki a hamarosan leszakadó ég alá, és maradjon velem.
Tiltakozott a szorítás ellen, de nem tudta kiszabadítani a kezét, mert túl erősen fogtam. Feladva így a próbálkozást, hagyta, hogy beljebb vezessem, a kis létesítmény belsejébe.
Csak két oldala volt nyitva, az úttal pont szembe, hogy át lehessen menni alatta, kerülgetés nélkül. Miután elengedtem, az egyik oldalt lévő kis korláthoz lépkedett, és karba tett kézzel próbált minél távolabb kerülni tőlem.
- Angel, utoljára kérdezem, ki mondta ezeket neked? - kissé talán túl kemény hangsúllyal mondtam , mert kiejtve a szavakat túl ridegnek hallatszott. De rezzenéstelen arccal bámulta a fák levelein egyre szaporábban koppanó esőcseppeket.
Választ most sem kaptam a kérdésre, de legalább adott egy jelet , sóhajtás formájában.
- Nem tehetem. Csak annyit mondhatok, bár talán azt sem lenne szabad, hogy rajtam áll, rengeteg élet. Szóval felejtsd el amit mondtam. És nem akarom többször elmondani, hogy engem is.
Hajthatatlanul kemény , és rideg arcvonásokat vett fel, egy szempillantás alatt. Arca olyan mértékben nem sugároztak érzelmeket, mintha egy élettelen testet látnék.
"Vagy egy megtört lelket." 
Talán bennem is elindított valamit. Makacssága rendíthetetlen, az tény.
- Oké... Akkor menjünk haza. - jelentettem ki, kifejezéstelen hanggal, ahogy az imént ő is tette.
- Csak egyet árulj el... - fordult pontosan velem szembe. Egy apró biccentéssel jeleztem, hogy várom a kérdését. - Miért tetted? - a másodperc tört része erejéig mintha valamiféle fájdalom szaladt volna át a szemében, melyet egy kósza emlék okozhatott, de azonnal eltűnt egy ahhoz hasonló álca mögé, melyet én szoktam alkalmazni, ha nem akarok semmit sem mutatni a belsőmből.
- Én... - kezdtem bele, talán túl hirtelen abba, amit most a legnagyobb kérdés még számomra is.
"Most kezdjem el neki elmesélni, hogy tulajdon képen nekem fogalmam sincs róla, csak megteszem, fene tudja miért? Majd mondja el, hogy akármikor ő belép a szobába, úgy érzem, hogy a helyet körbelengi a varázsa, és a bűvkörébe hajt? És minél közelebb kerül hozzám, annál közelebb szeretnék lenni? Ezek még gondolva is túlságosan furcsán veszik ki magukat, nem hogy hangosan , szavakba öntve tálalva..."
- Játszol velem, és Felicityvel... Miért bolondítasz engem, ha közben ti vagytok közelebb egymáshoz?- mondta ki a szavait, bennem lavinát indítva el. Ebben a görgetegben minden keveredett. Hitetlenség, meglepődöttség, fájdalom, neheztelés.
- Miért kell azt állítanod folyton, mikor ezerszer elmondtam, hogy semmi sincs Felicty és én...
- Nekem édes mindegy! Felicty nekem azt mondta, hogy van, és már nem tudom kinek higgyek. Egy sunyi gyilkosnak, vagy egy gyilkosnak aki oktalanul csókolgat?
Először hallva a szájából azt a jelzőt rám, hogy gyilkos egy fájó szöget ütött a fejemben.
- Annak tartasz? - kérdeztem, de csak egy indoknak találtam. Furcsa hamisság hangzottak a szavak között.
- Meg öltél ki tudja hány fajtám bélit , majd végeztél a szemem láttára az egyik vadász társaddal.-közbe akartam vágni, de nem hagyott - Az nem számít hogy engem védtél. Megölted Aleckal együtt őket... az angyalokat. Te sem vagy jobb, mint a többi! Nem tudom miért nem végzel velem, biztos van rá valami nyomós indok, de nem akarom megtudni, hogy mit tervezel, vagy terveztek. -szemeiben egy furcsa láng pislákolt , és mondatai nem voltak hihetőek. Sosem beszélt velem ilyen hangnemben.
Valamit ismét elindítottak bennem... Eltörött valami amint elhangoztak  fájó kijelentések. Egy megfoghatatlan dolog, melynek hallottam a földre érkezését , és apró darabokra való törését. Majd a szilánkok belém fúródtak, és maróan égettek belülről.
- Nem vagyok gyil... - "De az vagy!" -szólalt meg egy hang a fejemben.
Majd bekúszott az első találkozásunk , ott, abban a sikátorban, a kisvárosban. Kissé kába volt még, de sziporkázó szemekkel vizslatott, mint egy új , sosem látott alakot. Minden pillanat, melyet vele töltöttem, vissza játszódott a fejemben. Az első csók, a pavilon alatt, mikor reményvesztetten jött oda az hatalmas zivatarban, mert össze veszett az édes anyjával -persze aztán már realizálódott, hogy nem ez az igazság.
 És amikor a távozás éjjelén megmentettem, kétszer is.A rémült arca, és a keserűség melyet az addig szerető szülei iránt érzett szinte leírhatatlan volt. Elveszett és összetört.
"Miért mentettem meg? És miért nem tettem meg a kötelességemet? Ő csak egy angyal..." 
"És pont ez az... Nem csak egy angyal! Hanem Az Angyal. Valami különleges köt hozzá, mely már az első pillanattól azt diktálta, hogy ne bántsam, sőt... "
  Érvek és ellenérvek záporoztak a fejemben, és felkavartak minden leülepedett emléket. Eszembe kúszott az összes pillanat, melynél lopott pillantásokat álcázott ártatlanul, mintha csak a helységet fürkészné. És mikor viszonoztam az elkapott tekintetet arca pírba szökött, majd egy utánozhatatlan mosolyszerű vonallal az ajkain olvasztotta össze íriszeit az enyémekkel. Vagy azokban a végtelennek tűnő pillanatokban, melykor a szájunk találkozott. Millió áramütés, akárhányszor ért véletlenül a kezünk össze. Az apró érintések, a kedves szavak, vagy csak az apró gesztusok. Cikáztak elém vetítve, mint egy film, melyek a mereven bámult esőcseppeken tükröződnek vissza. Az is tisztán látszik, hogy minden egyes perc, melyet velem tölt, az veszélyes számára.Biztos tisztában van azzal, hogy nekem és Felicitynek is az a dolga, hogy irtsuk az Ő fajtáját. De mégis velem van. Nem lépett egyszer csak meg, míg mi aludtunk.
  Alig ismerem egy hónapja, de nem csak az ő élete fordult teljesen meg, hanem az enyém is. Észrevétlenül cseppentem egy sokkal tisztább világba, ahol már látom a dolgok értelmét. Hogy az angyalok mik is valójában. Nem csak a belénk rágott célpontok, azok a lények akik még egy gyermek jogaival sem érnek fel...

/Angel szemszöge/

Szótlanság telepedett közénk, és egy nyomasztó hangulat, melyet pontosan tükrözött az eső felerősödött zuhogása. Keményen csapkodta közben a szél az ódon pavilon fémes tetejéhez a kövér vízcseppeket, melyek sűrű ködként estek. Ha a létesítmény széléhez lépkedtem, egy erősebb széllökésnél az arcom be is teríthette a víz. De legalább elmosta a könnyeim odaszáradt útvonalát.
Hiába akarok ott maradni Harry mellett, nem tehetem. Színlelhetnék közömbösséget, de tudom, hogy az belűről felemésztene.
Titkolom még magam elől is azt, ami egyre jobban felszínre kerül. Vissza fojtom a kikívánkozó szavakat magamba, még ha csak arról is van szó, hogy megdicsérem , hogy milyen jól megcsinálta a haját, vagy hogy tetszik az inge. Minden mozzanat, minden pillanat csak színesebb és fényesebb, amit vele töltök, és amikor csak a hiány fogalma felvetődik is bennem fel, hogy ettől meg vagyok mostantól fosztva, fájdalmat szít mélyen valahol.
 Van egy üres tér, melyet kitöltöttnek érzek, mikor a közelében vagyok. Még ha tudom is, hogy tőlem távolabb áll, mint bármi más, még is vigyort csal titkon az arcomra a tudat, hogy mellettem van. Reggelenként elnyomott mosollyal ébredek, mert az első eszembe jutó gondolat is mindig Ő. És esténként a lehunyt szemeim előtt is csak azok a göndörödő sötét fürtök, a smaragdon csillogó tekintet, mely tele van egy különös csillogással, és a telt ajkak lebegnek. Fülemben cseng a ritkán hallott, de még is felejthetetlen ízes kacagása.
"Ne mond ki, csak nehezebb lesz..."- hiába is takarom le egy lepellel, és süllyesztem el mélyen valahova magamba, akkor is ott fog lenni, és tudni fogok róla. Képtelen lennék elfelejteni. Pedig most muszáj lesz.
 Ha továbbra is itt maradok, csak nehezebbé fog válni az elszakadás. De muszáj megtennem, mert itt már nem az én életem a tét. Az régen nem érdekel. Nem hagyhatok elpusztítani egy hatalmas várost, benne millió angyallal.
  Hihetetlen és szörnyen nyomasztó gondolat, hogy annak a temérdek embernek csak kettő fél választásán múlik minden. Ha én úgy gondolom, hogy maradok Harryvel,aki tudom hogy megvédene akármitől is, akkor meghalnak. Ha azt választom, hogy minden kapcsolatot megsemmisítek magunk között, akkor egy ember szenved csak. De az én leszek. És persze lesz egy, aki jót röhög majd rajtam. Nem kell mondanom, hogy az Felicity....
"Boldogság, vagy milliók élete?" -csengett a kérdés ezerszer a fejemben. Véget nem érő visszhangként hallottam a gondolataim minden egyes szavát betűről betűre.De a legelső válasz amit egyből rávágok, az a második... Végül is, mit ér egy ember millióhoz? 
- Harry...mennünk kéne.- szakítottam félbe a nyomasztó csenddel együtt a gondolataim felhőjét. Hangomban semmi érzelem nem tükröződött. Igyekeztem minden lehetséges érzelmet kizárni, ami csak elő akart törni belőlem.
- Nagyon szakad az eső... - válaszolta a göndörke, minden lehető lágyságot a szavai közé rejtve.
Úgy tűnt, mintha csak kifogásként mondta volna, hogy maradjunk még. De nekem már semmi maradásom nincs ezen a helyen, mely de ja vu érzéseket vállt ki belőlem.
Egy rossz, de talán hasznos gondolat cikázott végig az elmémen.
Látszólag talán a fiú is kötődik hozzám valamilyen szinten. Könnyebb lenne elmennem, ha ő legalább már mutatna semmit sem felém. Már előre utálom magam azért, ahogy viselkedni fogok vele, de ez csak megkönnyíti a kettőnk dolgát.
- Akkor futunk, vagy mit bánom én, csak menjünk már! Ide fogok fagyni! -igyekeztem hihető flegmaságot és pökhendiséget sűríteni a hangomba.
- Hát... csak egy vékony kardigánom van... de felénk tarthatom, némi védelmet nyújt az eső ellen... - vetette fel az ötletet, majd elkezdte leemelni magáról az anyagot.
Alig tudtam elvezetni a tekintetem a pillanatra megfeszülő izmairól a karjában, mikor a textilt húzta le onnan.
Majd közelebb  somfordált és egy apró tetőt formált, mely alá beálltunk, és úgy indultunk meg az esőben.
Bár a vékony ruha nem sokáig tartott, mert a víz már az első pár perc elteltével úgy folyt belőle, mintha kinn állnánk a viharban, azért jobb mint a semmi. Mire a kocsihoz értünk a rajtunk lévő textilek is nedvesek lettek teljesen. Pirulva álltam a göndörke előtt aki nézte az áttetszővé vált fehér pólót, mely teljesen a testemre tapadt. Furcsa módon mintha egy szempillantás alatt változott volna meg valami a fiúban. Kicsit mintha még ijesztő is lett volna. Igyekeztem elterelni a gondolataim.
- Mi az már? Meddig tart kinyitni a kocsit? - próbáltam nagyon idegesítő lenni, de amint kimondtam a mondatot , azonnal lesütött rólam a megbánás. Ezzel valószínűleg össze is zavarhattam.
Nem szólt semmit, csak egy furcsa pillantást vetett rám, majd ismét végig vezette rajtam a szemét.
Hirtelen bevillant az agyamba, hogy ellenőrizzem , hogy nincs e nálam olyan dolog, amit a sok rajtam végig folyó víz nem e károsíthat. A zsebeimet végig tapogattam, majd turkálni kezdtem bennük. Megbizonyosodtam róla, hogy csak pár pénzérme tengődik a bal farzsebembe.
Mikor felnéztem magam elé, majdnem hátra hőköltem. Az átázott fiú észrevétlenül elém állt, olyan közel, hogy a mellkasa és az arcom között hirtelen csak pár centi lett. Felvezettem a tekintetem az arcára. Szemei feketék voltak, és egy mély, és erős érzelem tükröződött benne, ami félelmet keltett bennem.

/Harry szemszöge/

   Fájtak a szavai, melyeket intézett felém. És süt minden apró jelből, melyet tudatlanul küld felém, hogy ő sem akar így viselkedni velem. De hiába próbálok közeledni felé, vagy szép szóval meggyőzni, egyre jobban tiltakozik. Idegesít, hogy van egy olyan személy, akit nem ismerek, és csúnyán megfenyegette Őt. És tudom, hogy ha ennyire komolyan veszi, akkor az egy gazember lehet csak.
Keringtek ismét a pillanatok a fejembe,melyek szüntelenül vissza térnek. Az ajkaimon idézem a pillanatot a fánál, vagy a raktárnál és a másik pavilon alatt.Mindegyik fellángolásokból történtek, és minél többször lobbannak, annál erőteljesebbek.
  A mai napon már sokadjára próbál előtörni belőlem , az évek óta szunnyadó vad énem. Egyszer hagytam csak elburjánzani 16-17 éves koromban, és annak az lett a vége, hogy egy nőfaló lettem tiniként. Minden idegességem és bajom szerencsétlen egy éjszakás kalandokon vezettem le. Persze rá jöttem, hogy ez így nem mehet tovább, és szépen lassan megtanultam másba ölni a feszültséget. Ám Angel olyan dolgokat hozott a felszínre magamban, melyeket el akartam temetni örökre. Rengeteg régi emlék, ami órákat rágódtam.
  De nem csak képeket idézett elő. Féltem, hogy valahogy a makacsságával és lobbanékonyságával ismét előcsalogatja azt a bizonyos vadászt, ami nem az angyalokra vadászik épp.
Akaratlanul is jó párszor végig vezettem az íveken a tekintetem, melyet kirajzolta a testén a vizes ruha. El sem tudja képzelni milyen látvány lehetett. Az immár áttetsző anyagon minden apró részlet kivehető volt a testén és ami a textil alatt volt egészen a nadrág vonaláig. De még az is jobban rátapadt a sok esőcsepptől.
Tudtam, hogy akkor nem engedne közel magához, ha végig követné tekintetével azt, hogy közeledem hozzá. Fájt az, hogy hirtelen egy dolog miatt ennyire ellenkező lett. Idegessé tett, hogy nem mondja el, hogy ki kényszeríti ki ezt belőle. És nyugtalanított, hogy nem védhetem meg a lányt, mert még csak a nevét sem mondta el. Hatalmas feszültség telepedett rám, és ilyenkor tudom, hogy jön az a bizonyos érzés, hogy kezdem elveszíteni a kontrollt. Ezek a megmagyarázhatatlan csókok is ezekből születtek, de akkor az okát még nem tudtam, mi váltja ki. Talán a közelsége, talán más. De most tisztán éreztem magamban azt a fajta ideget, ami késztet, és vonz, hogy megtegyem újra, és újra.
 Nem tudok parancsolni a testemnek, és mikor valamit matat lefele pillantva felé közeledek.
Pontosan előtte álltam meg. Mikor felnézett, rémület lett úrrá a tekintetében. Próbáltam magamnak parancsolni, de nem ment.
A kocsi ajtajához löktem, és szorosan támasztottam az autót mellet, hogy ne szökhessen el.
- Mint csinálsz Harry? - kérdezte hangjában rémülettel és ellenkezéssel, de csak egyre közelebb hajoltam. - Ne... -suttogta az ajkaimra.
Kezét a mellkasomra vezette, hogy ellökjön, de most nem engedtem , hogy úgy toljon arrébb , mint a fánál. Erőszakosan nyomultam mindenemmel még közelebb, így tenyere jobban nekinyomódott az nedves anyagnak. A víz lehetővé tette, hogy közelebb érezzem magamhoz. A közénk szorult kezével  egyre erőteljesebben igyekezett eltaszítani magától, de ennek az lett a vége, hogy csuklójára fonva az ujjaim a kocsi ajtajához szorítottam őket fejmagasságban.
- Ne Harry... Kérlek... - nyöszörgött alattam.
Meg sem halva szavait tapasztottam az ajkaim a nyirkos nyakhajlatára. Megmerevedve állt , és öklét össze szorította. Próbálta kiszabadítani a kezeit, de csak egyre jobban fogtam oda a járműhöz.
- H-hagyj..b-bé...- nem engedtem végig mondani az elfúlt mondatokat, mert szája sarkára nyomtam egy hosszas csókot.
Ahogyan az arccsontján vezettem érintőlegesen végig a számat, hallottam hogy légzése elnehezedik, és szakadozottá válik. Az ökölbe szorított ujjai meglazultak a tartásukban, de még mindig feszesen tartottam, nehogy elszökjön.
egy hirtelen mozdulattal rántottam magamhoz, így a kocsitól eltávolodott, és szó szerint mindenünk össze préselődött. Az esős textiltől érezhető volt már szinte a bőre teljes forrósága, és a szívének gyors zakatolása, mely egy ütemet vert az érrel, ahol csókoltam a nyakvonalát.
Egyik kezemmel a kocsi hátsó ülésének az ajtajához tereltem, közben szorosan tartva a furcsán kábulatba esett lányt, a másikkal az ajtó kinyitásáért vacakoltam. Amint sikerült feltárni a kocsit, gondolkodás nélkül toltam egyre jobban befelé, és elterültünk az üléseken.

22. Fejezet

/Angel szemszöge/


  Takarómba burkolózva próbáltam lenyugtatni magam. Biztos vagyok benne, hogy szemeim duzzadtak és vörös színben tündökölnek. Kezeim elgémberedtek a kispárna szorongatásától, ahogy a szám elé fogtam, hogy ne legyen hallható a zokogásom.
Úgy éreztem , hogy rég bele fáradtam én ebbe, és nem tudom tovább csinálni ezt. Nincs értelme élnem se, egy ilyen testben, mely mindenben meggátol. Üldöznek, fenyegetnek miatta, és már szabad akaratom sem lehet magam felett. Egy olyan világban akarok élni, ahol mind ez lehetséges.
Ha megtehetném, már ezerszer is megtettem volna, hogy vissza megyek a múltba, és megakadályozom , hogy bármilyen úton-módon átváltozzak angyallá. Ha kellene, a múltbéli önmagam egy árnyékként követném, míg az ő , egyben az én életemnek vége lenne, és sosem hagynám, hogy megtörténjen az életemet tönkre tevő esemény. Saját magam őrangyala lennék, ha kell. Csak vissza pörgethetném az idő kegyetlen vaskerekét.
  Álomba próbáltam fojtani a kínlódásom a könnyeim szüntelen folyamával, de tudom, hogy ott sem lehet békességre lelnem. Az engem kínzó rémálom szerű látomás nyugtomban sem hagy pihenni. Nem tudok úgy aludni, hogy ne jönnének elő ezek a furcsa és taszító képek Lillyről, a babáról, arról a szörnyetegről és az egyetlen személyről a látomásképeimből , akinek nem kötődik arc a nevéhez.
 "Bár csak ki tudnám kapcsolni magam, legalább egy napra, vagy ki tudnék lépni a testemből, hogy egy nyugodtabb helyen tölthessek csak egy kis időt!" Talán az a legvégső hely, ahol ha nem is teljesen , de valamelyest még hűen önmagamhoz futkorászhatok az elképzelt , idilli világban a barátaimmal, és immár az álomvilág részévé vált Harryvel, gondtalanul. Sőt még iskolába is járnék ott, és a legunalmasabb történelem órákat is tejbe tök vigyorral ülném végig. Kimennénk a tóra, egy éjszakát -vagy akár többet is - és sátoroznánk minden bajtól és rossztól mentsen a parton. Vagy csak letottyannánk a tévé elé és kifiguráznánk az aktuális termékeket reklámozó műsort, ahol a szerencsétlen vevőket átverik, hogy a világon a leghatékonyabb eszközével találták szemben magukat.
 De mind ez csak álom. Már abban sem vagyok biztos, hogy láthatom e még a régi barátaim, vagy a szülő városom, ami igazából nem is az eredeti, mert ki derült , hogy valami szökött rab vagyok. De legalább az én sajátos teremnek mondhatom.
 Ehelyett Londonban kell lennem, folyamatos veszélyben egy undorító, kétszínű nőszeméllyel, és egy göndör hajú tökéletes sráccal, akihöz még csak hozzá sem érhetek, mert meghalhatnak millióan egy vétkes pillanattól.
  Gondolataimat egy halk ajtónyitódás és annak zárulása törte meg. Amint a zár kattant az ajtóban, és a kulcs zörgött a zárban, hogy ne lehessen kipiszkálni, már sejtettem, hogy  nem várhat rám semmi jó sem. Két lehetőség állt előttem. Vagy Felicity azt hiszi, hogy alszom, és most ki fog végezni, mint az összes többi angyalt, vagy szintén ő az, de van egy olyan terve, hogy választanám helyette az első opciót.
 Viszont meglepetésemre nem a lány volt az a legrosszabb rémálmaim mélyéről. Legalább is nem jellemző rá az a vonása, hogy csendben és szelíden elsétál az ágyam végéig, és kényesen ügyelve arra, hogy alig érezzem meg, leül a legszélére. Innentől az előző teóriám el is vettem, és minden érzékem a fiúra szentelem, amivel csak jelenlétét tudom figyelni, a takaró alól.
 Csakhogy azonnal visszacsengtek a vadászlány szavai a fülemben, ahogy érintésének szikrákat kiváltó érzésének felidézésére terelődött elmém. Nagyon rossz volt a szájízem. Mintha csak a reggeli kávéba sót tettem volna, és azt kortyolgatnám. Ebben a pillanatban jött el az, hogy azt kívánom, bárcsak ne lenne itt az a fiú, akihez megmagyarázhatatlanul kötődni látszom. Hisz be kell magamnak is vallanom, nem egyszer mentette meg az életemet. De már édes mindegy mit teszek... Már nincs is értelme törni az agyam azon miért van az, hogy akárhová nézek, csak őt látom magam előtt, és ha senki nem lát az érintéséért sóvárognak bőröm alatt húzó idegeim.
 Amint eljött egy furcsa pillanatban az , amit egészen eddig vártam , most pokollá és zűrös káosszá változtatta az eddig rendezett gondolataim hadát.
 Azt hihette hogy álomba zuhanhattam a takaró alatt, és hogy nem tudom mit tesz. Lágyan kezdte a vastag textil rétegek felett simogatni a hátam vonalát. De amint hang is társult a tevékenységéhez már is rájöttem, hogy egy egyszerű ébresztés az.
- Angel! Ébredj! - mondta fél hangosan, de úgy, hogy ha még a legmélyebb álmomból is rántott volna vissza, akkor sem sértette volna füleimet. 
Egy halk morgással tudattam vele, hogy hagyjon békén ,jelen esetben aludni. És ha nem lettek volna a végtagjaim tejesen ellazulva a cirógatástól, melyre már megszokhattam volna, hogy a testem így válaszol , még rá is szólnék hogy sürgős távozása van a szobából.
- Figyelj! fontos megbeszélni valónk van!- szavai komolyan csengtek.
- Hagyj békén Harry! - búgtam a takaró alól. Tényleg nem volt semmihez sem kedvem. Talán erre mondják azt, hogy valaki el van kenődve.
- Még mindig dühös vagy rám? - kis bűnbánatot véltem felfedezni a mondatában.
Kellet pár pillanat , hogy felfogjam mire is céloz. De amint eszembe ötlött az, hogy még pár órával ezelőtt itt hagyott egy sorozat gyilkossal a lakásban, minden tiszta volt. Felgyulladt a képzeletbeli izzó a fejem felett, amint meg is van legalább erre a napra a tartózkodásom oka Tőle.
- Hát... nem is tudom. - erőt véve magamon, miközben felkászálódtam ülő helyzetbe, és leemeltem a siralmas ábrázatomról a takarót, igyekeztem egy kis ellenszenvet csempészni a sorok közé. - Itt hagytál egy fajtámat pusztító pszichopatával, annak ellenére, hogy tudtad jól, nem csak hogy félem kéne tőle, egyenesen utáljuk egymást. Még ha te is itthon vagy, akkor is nagy esélye van, hogy megöl! Te meg furikázgatsz össze vissza órákig a városban? - a végére annyira bele éltem magam, hogy tényleg dühös lettem rá. Végül is nem is hoztam össze hazugságot, mert minden igaznak bizonyult amit mondtam.Talán csak a dühöm mértéke volt csalóka.
- De nem történt semmi!- láttam rajta az ingerültség jeleit. Most valahogyan nem tudta addig tartani a türelmesség álcáját, mint szokta. Bár én még nem akasztottam ki soha sem, mert eddig megtette ezalatt a pár nap alatt Felicity, lehet hogy elfogytak a tartalékai , és az önkontrollja.
- Te, csak hiszed!- egész eddig a paplant pásztáztam, és hagytam hogy hajam takarja az arcom vöröslő részeit. Felemeltem a tekintetem, és a rászáradt könnyektől még mindig égő arcom , és szerintem ezzel mindent elárultam. Igen is itt járt, és ha nem is testit, de egy hatalmas sebet ejtett rajtam. Sakkban tart, és az egyetlen személynek, akinek elmondhatnám a gondjaim, most tabu lett számomra.
- Mit csinált? Bántott? Fáj valamid? - hirtelen váltott komorból aggódóvá, és mér is kezei között fogta az arcom és forgatva azt tanulmányozta.
Finoman megérintettem a kézfejeit és lehámoztam magamról.
- Ne... -szóltam rá. Most kivételesen nem esett nehezemre elszakadni a különös érintéstől. Talán jobban bele éltem magam a dühbe, mint szerettem volna. - Nem csinált semmit, sem. És inkább menj ki, mielőtt...- "baj lesz." akartam mondani, de nem tartottam jó ötletnek,hogy Felicity szavait megszegjem. Nagyobb volt a tét, mint egy sima pofon, vagy egy seb. Életek függtek a hibáimtól. Nem is kettő vagy három, hanem millió.- jobban mérges leszek! - helyesbítettem.
- Oké... - kissé mintha elszontyolodott volna, hogy ennyire ignorálom. Majd egy semleges ábrát, ami tudtam hogy azt jeleni, hogy ismét rejtegeti az igazi érzelmeit és énjét, felvett, és úgy szerette volna fojtatni.
De nem akartam hogy tovább húzza az amúgy is vészesen fogyó időt. Akár már annak is fenn áll a lehetősége , hogy észre is vette a zárt ajtót, és méri az időt, és a szótlanságok idejét, maik alatt azt hihetné, hogy mást is csinálunk...
- Hagyjál aludni! - böktem ki az első eszembe jutó érvet a távozására.
- Ang... délután van... délután három óra! Ezt nem gondoltad komolyan! Ugye? Egyébként is, egy fontos közlendőm van, amit ha akarsz , ha nem akkor is elmondok,még ha fogod magad és kiráncigálsz, akkor is!
- Mhh... gyorsan! - ejtettem ki a szavaim továbbra is keményen. 
- Kiválasztották a tanárod Lond... tudod hol! - igyekezett ügyelni arra, hogy ne mondja ki érthetően az angyal város nevét. Nem is tudta, hogy már annyira mindegy , hogy mit tesz...
Viszont szavai nagyon megfogtak. Izgatottság egyben kelletlenség töltött el, mikor rá jöttem, hogy innentől kezdve járhatok el oda, minden nap, vagy egyes időközönként. És valószínűleg ő fog vinni...
- Szóval, jó lenne, ha most szépen össze készülnél, és eljönnél velem, mert sürgősen oda kell hogy vigyelek!- idegesség keveredett a hangjába.
- Állj! Te honnan tudod, hogy már kiválasztották? Kaptál értesítést vagy mi? Elvileg nem nekem kellene? Végül is valami Elveszett Kiválasztott vagyok vagy mi a szösz!
- Ott voltam...De ez nem lényeges. Most készülj mert...
- MICSODA? - kaptam hiteken a fejemhez. Idegesen a hajamba túrtam a hallott szavakra. - Meg is ölhettek volna! Egy vadász egy városnyi angyal előtt? Te meghibbantál Harry? Mi a fene ütött beléd? Egyébként is! Ez még egy ok, hogy el kellet volna vinned te szerencsétlen! - hadartam a szavaim. Az ideg járkált az ereimben fel-alá, amit a lábaimmal is megtettem volna, ha éppen nem az ágyban feküdnék immár kényelmetlenül mocorogva.
- Inkább hagyjuk, és készülődj - pattant fel, olyan hévvel, hogy magával rántotta a takaróm. Mivel az volt a tervem egész napra, hogy mint akit agyon ütöttek úgy alszok, ezért csak lenge pizsiként funkcionáló , kinyúlt póló és egy alsónemű volt rajtam.
Pár másodperc erejéig kényelmetlenül feszengtem , és azt kívántam bár csak bele tudnék az ágyba olvadni és eltűnni örökre, majd gyorsan észbe kapva, hogy ő csak szótlanul bámul inkább én törtem meg a csendet.
- Hagysz felöltözni, vagy végig akarod nézni? - vágtam keresztbe kezeim, és próbáltam úgy helyezkedni, hogy minél kevesebb látszódjon belőlem.
Köhintett egyet, és a paplant földre ejtve sietősen távozott.
Mintha pírt vettem volna észre az arcán, de hamar eltűnt és a jól ismert kifejezéstelen álca mögé bújt ismét.

  Felicity végig nézte, ahogy a fiú és én készülődünk, de még csak meg sem kérdezte hogy megyünk valahová, vagy hogy én mit akarok csinálni a zöldszeművel. Meglepetésemre csak egy rosszalló köszönést küldött, mielőtt kiléptük volna a vadásszal az oldalamon az utcára.
  A kocsi úgy éreztem a feszült szótlanságban sosem ér arra helyre. Amint le parkolt a park szélénél, már pattantam is ki. Becsapva magam mögött az ajtót hirtelen izgatottság járt át. Elillant a kellemetlen érzés, melyet a némaság váltott ki, sőt még az ellenszenvem is, melyet saját magam generáltam.
Meg sem várva a göndör fiút , szinte szaladtam a helyhez. Bár, csak egyszer jártam arra felé életemben, és nem is figyeltem az utat, azonban még is olyan volt, mintha már ezerszer megtettem volna. Akár csak egy erő vonzott volna oda, pontosan tudtam merre kel menni. Harry eleinte szólongatott hogy várjam meg, és hogy nem tudom az utat, de semmi haszna sem volt, mert egyedül is oda találtam volna. Szerintem ez is valamilyen angyal dolog lehet.
 Azonban átvágva a rejtett ösvényen egy gazzal benőtt területet láttam magam előtt.A nagy fal végtelen hosszúságát kusza növények hada lepte be, ezzel a kaput is eltakarva. Még mindig bennem volt az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy itt van a hely, de a szemeim mégsem azt érzékelik. Ennyi idő alatt nem képes egy növény se benőni egy apró négyzetmétert sem, nem hogy egy egész kaput és az őt körül vevő falat...
- Azt mondta Bernice, hogy azért volt annyira tiszta és nyilvános múltkor, hogy könnyebben megtaláld. már tudod hol van, ezért nem igényelsz különösebb útmutatást, hogy megtaláld  a bejáratot. - válaszolta meg a talányt a mellettem álló fiú.
 Egy apró hümmögés volt rá a válasz, és bizonytalanul elindultam a kapu helye felé. Meglepetésemre a tenyerem izzani kezdett, és szinte magától fellendülve pásztázta közvetlen a növényzet előtt a területet. Majd egy ponton megakadt. Egy fekete fém kandikált ki a buja levélzet sokaságából, de nem tudtam elönteni mi az. Széjjel húzva az indák hadát, azonban megtaláltam azt a valamit, amivel pár napja ki tudtam nyitni a kaput. Pontosan ugyan az történt, mint két napja. Kinyílt, és az öreg nő kilesett rajta.
- Ó, Angel! Már vártunk! Gyere gyorsan! - köszönés nélkül rontott rám a hölgy, és megragadva a kezem már is húzni kezdett a végtelen lépcsőkön lefelé.
- Hölgyem, kérem! Engedjen el! - rángattam az erőszakos cselekedetéből ki a kezem, majd megtapogatva az ujjai sajgó helyét meghátráltam. - Harry is jön, vagy nem megyek sehová! - vágtam oda hirtelen, majd kinézve a csukódó bejáraton a fiú tekintetét elkaptam egy pillanatra.
- Biztonságban vagy itt! A fajtáddal vagy körül véve! Itt nem bánt senki senkit sem! Semmi szükség arra a megbízhatatlan semmirekell... - a kifejezésre eltorzult az arcom és ezt észre véve kijavította - azaz fiatal emberre.
- De igen is szükség van, mert itt úgy látszik mindenki erőszakosan akar levinni , pedig azt sem tudom hogy még mit fogok kezdeni magammal! Mi van ha nem akarom? Csak lejöttem? Nem dönthetnek felettem! Vagy elfelejtették hogy ki lennék? - egyértelműen nálam volt az aduász. Nem tehet semmit sem az ellen, ha nem akarom csinálni. A pár órából, amit odalent töltöttem , a szinte már félelmet sugalló tekintetekből, és abból, ahogy pár angyallal beszéltünk azt következettem ki, hogy itt adhatnak a szavamra, még ha Bernice nem is épp a legszerényebb angyal itt.
- Oh... Akkor... HARRY! Jöjjön! - kiáltotta ki a résen, ami még nyitva állott - De siessen mert becsukódik a kapu!
 A göndör srác már az ajtó után nyúlt, és miután belépett rajta be is zárta azt.
- Tudod, van egy olyan legenda, hogy ha egy Vadász bezárja az ellensége otthonának ajtaját, miután belépett, az a megadás jele. Így gondolod? - kérdezte az idős hölgy nem éppen kedvesen.
- Én csak azt tettem amit amúgy is tett volna maga is. Vagy talán más Vadászt is látni szeretne itt? - ércelődöt ugyan olyan hangon , mint ahogy az előbb a nő tette.
 Nem válaszolt rá a vén asszony.
 Az út innentől csendben telt. Megfigyeltem, azt, ami a múltkori látogatásomnál elkerülte a figyelmem. A lépcső mentén húzódó falakon mindenféle motívum és kacskaringós vonalak voltak festve és vésve az öreg falba. Úgy tűnt, mintha valami sziklából ásták volna ki a lejáratot, és az ősemberekhez hasonlóan jelenetekkel díszítették azt. Sok mindent ábrázoltak a képek. Egészen az egyszerű  vonalaktól a bonyolult életképekig, amik természetesen angyalokat ábrázoltak. Mintha egy ódon történelemkönyv lenne. Csak egy hiányzott ebből a történelemből a háború. Mindenféle hajókon való hódítások, városok építése, egyes életképek melyek az akkor , ősi civilizáció csak megtehette, de sehol sem ábrázoltak csatákat.
- Sosem harcoltak egymással a népek? - kérdeztem továbbra is szemlélve a csodás műveket.
- Mi nem vagyunk olyanok, mint az emberek. Nem öljük meg oktalanul a saját vérünket. - válaszolta kissé kioktatóan. - Sőt, mivel összetartásra voltunk mindig is kényszerülve, szóba sem jöhet, hogy akárki is a fajtája ellen szegül. 
- Hogy érti ezt?
- Hát, már ősidőktől az üldözöttek népe  vagyunk. Nagyon kevés utalást van ránk, de párat a Bibliában, és Őskori falrajzokon találtak a TFW kutatói. Igazából az a lényeg, hogy már az ősember is üldözött minket ugyan abból a célból. Az egy dolog ,hogy évezredek múlva alakul egy szervezet akik már hivatalosan is mészárolnak bennünket.- vett egy mély lélegzetet, majd folytatta - Ez az egész egy olyan fajta világnézetet adott nekünk, ami már az ösztönünkbe neveli , hogy nem bántjuk a saját vérünk. Nem úgy mint az emberek világában, ahol már azért képes ölni valaki, mert nem tetszik neki az egyén öltözete...
- Ez nem így van teljesen... - szólt közben Harry, de Bernice nem engedte befejezni.
- Pont te mondod, aki pénzt kap azért, hogy öl?
  Ezzel végérvényesen elhallgattatta a göndört.
 A maradék út, már csendbe zajlott. Mikor a lépcsők első felének aljához értünk, már hallottam a város szüntelennek tűnő nyüzsgését. 
  Sokkal másabb volt, mint a felettünk húzódó város. Nem az autók zavaros dudálása, és a futárok szüntelen káromkodása töltötte be a hatalmas teret, hanem az angyalok beszélgetése, itt ott talán valami mai zene is felcsendült egy fiatalokból álló közösségtől. Inkább az árusok kurjongatása, a biciklik jelzése volt a jellemző. Mintha a régi idők hangulata és érzése keveredett volna a 21.század képével. És ezt a hangulatot a káros levegő okozói és a negatív viselkedés hiánya idézte elő.
  Némán követtük Bernice lépteit egyre jobban az embertömegek mélyébe. Most nem vált szét a tömeg körülöttünk. Igazából örültem is neki, mert nem éreztem jól magam, hogy mindenki megbámul, és össze sugdolózik rólam. Ám még így is akadt jó  pár rám és a vadászfiúra szegeződő pillantás.Le lehetett olvasni a sötét íriszekből, hogy utálattal követik nyomon a zöldszemű lépéseit.
  Harry csak maga elé nézve , szinte a gondolataiba merülve haladt szorosan mellettem. Nem hiszem le, hogy ő nem fél, hogy ha elveszik a tömegben, őt akár szét is marcangolhatják, ha más nem bosszú éhes angyalok. Még közelebb húzódva a szörnyű gondolatra, már hozzá préselődtem a kezének. Észrevétlenül bele karoltam a könyök hajlatába. Azt hittem, hogy nem figyel, de cselekedetemre felkuncogott. Éreztem gyenge rázkódását a kezén is . Felpillantva rá, zöld szemei jámboran pásztáztak engem. Szinte eltörpültem mellette. Több mint egy fejjel magasabb volt nálam, és majd hogy nem erőfeszítésembe került, hogy felnézzek rá. Bár mindenkinél alacsonyabb és gyengébb voltam, azon nem kellet volna meglepődnöm, hogy mennyivel erősebb is nálam. Még ha kint is lennének egy angyal szárnyai, simán elintézné, hiába lenne az illető az eredetinél sokkal erősebb. Hát még engem. De tudtam, hogy sosem bántana.
 - Nos, fiatalok, nektek itt most meg kéne állni, és várni , míg az oktató nem érkezik ide. Már megkapta az értesítést, Nem tudjuk pontosan mennyi idő alatt ér ide, mert a város másik felén tartózkodik éppen. - közölte Bernice. - És Harry... Nem ajánlom, hogy elkóborolj egyedül akárhová is. - majd sarkon fordult, és elment.
  Először csak pislogni tudtam, a hirtelen akciótól. Tulajdon képen egy földalatti szökő kútnál hagyott bennünket teljesen egyedül, ki tudja mennyi időre.
  Láttam a szemem sarkából, hogy a fiú zavarba hozóan fürkészi az arcom. Szerintem meg láthatta azt, hogy aggodalom tölti el szépen lassan a vonásaim.
- Minden rendben? Nem félsz? - kérdezte, de kihallatszott hangjában egy fajta mosoly.
- Mert? - válaszoltam, számomra kissé talán sértő kérdésre.
- Csak, mert már nem érzem a karom... - kuncogott.
Észbe kaptam, hogy egyre szorosabban tartottam ott, ahol bele karoltam a kezébe. Igazság szerint tényleg nyugtalanított a hely, de nem féltem.
- Bocsánat. -  pirultam el,és már el is engedtem a szorított testrészt.
Ujjaim kissé el is voltak gémberedve, ahogy a textilt és a kemény izmokat markoltam.
- Nem azért mondtam, hogy engedj el. - nevetett fel. - De komolyan Ang. Valami baj van?
- Nem.. csak olyan furcsa ez a hely. És félek, hogy ide fognak jönni kérdezősködni mások. Én meg semmit sem tudok. Még csak a szárnyaimat kivonni se. Mit csináljak ha ide jönnek, és mondjuk megkérik hogy mutassam meg a szárnyam? Vagy hogy mutassak valamit amit ők nem tudnak, mert én vagyok a...tudjuk mi.- egyre jobban kétségbe estem. Szavaimat hangosan hallva csak jobban kétségek közé vontam magam.
- Szóval félsz a rajongóktól? - folytatta továbbra is poénkodva .
- Nem vagy vicces! Még mindig haragszom rád egyébként is! - vágtam keresztbe a kezeim, és szúrós pillantásokat vetettem felé.
Megforgatta a szemeit, és a tömeget kezdte pásztázni. Egyszer csak egy lány kezdett közeledni felénk. Körülbelül annyi idős lehetett, mint Harry. Azt hittem hogy nemsokára el tűnik a tömegben.De nem. Elkaptam a tekintetem, mert nem akartam végig bámulni, ahogy ide ér.  A mellettem álló fiú oldalba bökött, és a lány felé néztem aki egy félénk mosollyal fúrta a tekintetét az enyémbe , tudtam, hogy minket keresett.
- Jó napot! - köszönt félhangosan, ahogy elénk ért. - Önök a Vadász és a Kiválasztott? - tette fel a kérdését kissé bizalmatlanul.
Eszembe jutott, hogy tulajdon képen miért is állunk itt. Egy bizonyos tanárt várunk, aki majd a kiképzésem fogja vezetni. Kerek szemekkel jutott az eszembe, hogy talán ő lehetett. Szerintem egyre gondoltunk a göndörkével, mert egymásra pillantottunk, és szemeinkben ugyan az a kérdés tükröződött.
- Te vagy a tanár, akit vártunk? - mondtuk ki, szinte egyszerre.
  Az összhangosan feltett kérdésre kissé megszeppent az előttünk álló angyallány. Értetlenséget véltem felfedezni benne.
"Most vagy egy félénk lány lesz az oktatóm, vagy..." 
- Nem! Dehogy! Én csak hallottam, hogy vissza tértek a városba, és találkozni szerettem volna a személyével... Angel? Szólíthatom így? Vagy Nagy Angyal? - kissé még meg is hajolt.  
Hitetlenül tekintettem felé. Ő az idősebb , és még is úgy beszél velem, mintha 60 éves a matek tanára lennék.
Harryre pillantva nem tudtam el dönteni hogy csak a nevetését akarja vissza fogni, vagy tüsszenteni készül épp. Feje kissé piros volt, és szája elé tartotta a kezét. Végül egy vissza fojtott kuncogásféle szakadt ki a markából.
- Uramég! Először is, ezt hagyd abba ezt a hivatalos beszédstílust! Nem vagyok egy matuzsálem korú főméltóság! Másodszor, Ang a becenevem!- mosolyogtam rá szórakozottan.
  Halvány mosoly húzódott ajkaira, majd lehajtotta a fejét .
- Bocsánatot kérek Ang. - folytatta még is a hangnemet.
- Csak "bocsi Ang!" és, kérlek ne magázzál!  - kuncogtam fel. - És te ki vagy akkor, ha nem a tanár? Mármint mi a neved?
- Zoe.
- Hát helló Zoe! A mellettem álló és épp fulladozó személy pedig - mutattam a fiúra aki már a nevetése visszafojtásában szinte elkékült - Harry!
- Szia! - mondta széles vigyorral az arcán.
- Nem tudtam, hogy a Vadászok ennyire kedvesek. - mondta kis bátorságot gyűjtve a lány.
- Csak Ő! Ismerek egy másikat aki annyira bunkó, hogy még a pasija barátját is halálosan megfenyegeti. - mondtam kis éllel a hangomban. Félig a mondatom a fiúnak is szólt, és úgy hallottam célba is talált, mert tiltakozva mordult fel.
- Felicity nem... azaz olyan, de nem a barátnőm. Hányszor mondjam el? - válaszolta, és nyomatékosította a 'nem' szót.
- Pedig én igen csak úgy hallottam hogy mikor bent volt nálam azt mondja, hogy a barátja vagy!- élcelődtem, de rögtön meg is bántam, mert ezzel elárultam, hogy a semminél több történt , mikor egyedül hagyott minket. - Hagyjuk, oké? Ezt ne most intézzük el! -zártam le hirtelen a témát, mielőtt szólni tudott volna.
- Hát látom ti se unatkoztok otthon. - kuncogott az angyal lány.
 Valószínűleg ez egy szappanoperába illő jelenet volt, amin ő jót szórakozhatott. Felé fordulva vissza akartam vágni valamivel, de nem hogy nem jutott eszembe semmi szellemes, képtelen lettem volna megszólalni.
  A lányra nézve , miközben halkan kuncogott , egy felismerés futott végig rajtam. Olyan volt, mintha már láttam volna valahol, de mégsem. Mintha csak egy másik ember vonásait fedeztem volna fel benne. Göndörödő sötét haja volt, és zöldes színű szemei. A mosolya is jellegzetesen terült szét az arcán és sekély gödröcskék húzódtak a sarkaiban vigyorának .
- Zoe... ez olyan Harrys volt! - tettem hangossá az észrevételemet.
- Harrys? - kérdezett vissza az említett fiú.
- Igen! Most, hogy így nézem, ez alatta a pár perc alatt, annyira hasonlóak vagytok. Hány éves vagy Zoe?
- 20. És van egy kisöcsém! Ő 16 éves, mint te! - válaszolta.
- És mi a teljes....- "neved"  folytattam volna a kutatást, de egy hang félbe szakított.
- Szerbusz Zoe! Látom előbb találtad meg a leendő diákom , mint én! - mire a mondat végére ért, már a göndör lány mellé is ért.
- Ó, Seb! Szia! - köszöntötte az idegent .
  Mint kiderült, már nem kell megkérdezni, Ő lesz a tanárom. Egy vénülő, perverz talán még szakállas férfit vártam, aki annyira zsémbes, hogy akkor is morog, ha jól csinálok valamit, és megbámul ha egy provokatívabb dolgot csinálok. De tévedtem. Meglepődtem a kinézetén. Azaz, hogy fiatal, és egykorú lehet a két göndörkével. Világos barna, kócos hajához méz színű szemek tartoztak. Kreol bőre olyan volt, mintha éppen most jött volna vissza egy hawaii nyaralásból. Jellegzetes és markáns arcvonásai voltak. Kemény, inkább szögletes ívű ajkai, melyet enyhe borosta szegélyez, és szintén szögletes arcél. Egy elhalványodott, éppen hogy csak észrevehető sebhely húzódott a bal fülétől a szeme vonaláig. Különleges félhold alakú vágás tátonghatott egykor. Ezek a vonások mind-mind egy nem mindennapi kinézetet kölcsönöztek neki. Akárkinek megakadhat a szeme rajta. Néhány tekintetébe lógó tincs világosabb volt a többinél, de az nem nagyon ütött el az egész hajkoronájától. Öltözete egyszerű és laza volt. Farmer-póló össze állítás egy fekete edzővel, és egy karkötővel, melyről egy cápafog csüngött. Még csak most vettem észre, hogy kezében egy cserepes virágot szorongat.
- Szia! Én leszek a tanárod! És azt hallottam, hogy egy csinos lányt fogok tanítani, ezért hoztam ezt! -nyújtotta felém a gyönyörű növényt - Remélem szereted az árvácskát! Ez a barátság jelképe. Remélem, hogy barátok leszünk, mert nem szeretnék egy uncsi tanár lenni, mint a fenti gimnáziumokban! - mosolygott mellé aranyosan.
- Jaj, ez nagyon szép. Én nem is tudtam! Köszönöm szépen! - fogtam a kezembe a kis ajándékom melyet pár pillanatig tanulmányoztam.Sok színben pompáztak a szirmai a virágoknak. -Én is remélem! - folytattam egy kis szünet után.
- Nos, lehet hogy kicsit körbe kéne ha más nem , a környéken vezetni titeket, mert erre felé sokat fogsz járni. - mondta kedvesen, majd ismét egy lenyűgöző mosolyt villantott a fogpaszta reklámba illő gyöngysoraival.
- Szívesen! Egyébként, Angel Willis! - nyújtottam a szabad kezem a szimpatikus fiú felé.
- Sebastian O'Neil! Még egyszer örvendek!
- Én is! És Ő itt - biccentettem Harry felé, akinek az arca elkomorult egy pillanat alatt a kis köszöntésemtől. - Harry.
- Szia Harry! - akart kezet rázni, de a göndör ignorálta.
"Mi a fene?" Elfordította a kezét és keresztbe fonta a mellkasa előtt.
- Hát oké, haver! - süllyesztette maga mellé Sebastian a kezeit.
- Nem vagyok a haverod! - mordult rá a zöldszemű. Szúrós pillantásaival meg tudta volna fojtani a kedvesebbik fiút.
- Harry! - tapostam a lábára, mire megrándult az arca, de nem nyikkant fel a fájdalomtól. Csak arrébb somfordált és inkább tanulmányozta a város képét.- Bocsássatok meg, nem szokott ilyen lenni... -"Mi lőtte ezt a szerencsétlent?" 
- Semmi baj, van ilyen! - legyintett és méz színű szemeit ismét rám tapasztotta. -Igaza volt Jasonnek! Nagyon szép vagy! - bókolt nekem, majd aranyos mosolyra húzta ismét az ajkait.
- Jaj... Én nem... - pirultam el, és szégyenlősen félre vezettem a tekintetem.
  Határozottan szimpatikusnak tűnik ez a fiú,a ki a tanárom is egyúttal. Nem tudom, hogy mi szállta meg hirtelen a göndörkét, de ha ezt nem hagyja abba mihamarabb akkor nagy bajok lesznek. Legalábbis , ebből egy hosszú és kínos beszélgetés lesz számára!
-  Oké, akkor körbe vezesselek, vagy inkább üljünk be valahová, és ismerkedjünk? - vetette fel az ötleteit Sebastian.
- Itt vannak kávézók? - kérdeztem meglepetten.
A világos hajú fiú csak jóízűen felnevetett a szavaimra, és a fejét ingatta.
- Nem a Marsra jöttél Angel! - ingatta továbbra is a fejét, és kuncogott.
- Oh... Akkor minden ugyan olyan, mint fent? Csak itt lent vagyunk? Ugyan az a térkép is? Mármint van itt Lonod-Eye meg hasonlók? -  kérdezősködtem, de hamar megbántam, mert nagy butaságokat hordtam az imént össze.
- Nem... - kacagott fel végül az eddig csak figyelő Zoe. - Viszont vannak hasonlók! Szerintem jobb hely Lond Angeles, mint maga London! - folytatta. - Amúgy ha beültök valahova, csatlakozhatok?
- Persze! Ha nem zavarja Angelt! -tekintett kérdően felém.
- Dehogy! Sőt! Mind a ketten nagyon kedvesnek tűntök! - bólintgattam hevesen.
Egy kedves mosollyal válaszoltak, és Seb egy "köszi"-vel.
  El indultunk tehát keresni egy kis kávézót. Harry duzzogva követett minket pár lépéssel lemaradva. Nagyon furcsálltam a viselkedését, de nem állhatok le vele veszekedni, itt az utca közepén. Majd megkérdezem ha kiértünk a városból.
Meglepődtem, a polisz ezen kicsi szegletén is, amit bejártunk, míg egy tetszőleges kis helyre be nem ültünk. Azt hiszem valami Angyalszárny Faloda volt a neve. Nevettem is a humoros kis neven. Rá nézve az ital lapra ugyan olyan kávék, teák és mindenféle italok voltak rajta. Még az árak is megegyeztek. Szimpatikus volt az egész környék is. Meglepő, hogy a hangulata keveredik az éjjeli kivilágított kirakatok és a nappali zsibvásár érzetével. Többnyire színes neonokkal volt minden bolt, étterem és ehhez hasonló helyek kivilágítva.
  Ahhoz képest, hogy a föld alatt van, nem egy sötét barlang szerű hely ez, hanem mint egy utópisztikus könyvből idecsöppent világ. Minden modern, és le merném fogadni, hogy itt is az össze fiatal érintőképernyős telefonokkal járkál, és otthon lapos tévét néz, az aktuális ökörségekkel.
  Még is az mondom, hogy hiába van mindenhol ember az utcán, és nagy a forgatag, a nyüzsgés is teljesen más. Nem lökik fel egymást az angyalok, és nem káromkodnak (annyit) ha valaki mégis neki megy a másiknak. Hiányoznak a fejfájdító autódudáló személyek akik türelmetlenkednek a dugóban, és szennyezik a járó motorral a környezetet. Bár ugyan az a szmogos levegő szivárog le ide is, még is mintha tisztább lenne, annak ellenére hogy tényleg a föld alatt vagyunk.
  Ahogy Sebastian és Zoe egyre többet beszélt  a városról és arról hogy mi hogy van itt, mik a szabályok, ki a vezető , és még sorolhatnám, egyre jobban azt éreztem, hogy én ide való vagyok. Tetszett a hely , mert annak ellenére hogy több millióan élek a hatalmas poliszban, mégis olyan mint egy nagyra nőtt falu. Bár nem csendes, de még is békés.
  Harry viszont egész végig duzzogva ült, és alig tudtunk pár szót kicsalni belőle, azok is csak tőmondatok voltak.  Így hát inkább nem is foglalkoztam vele, és kérdezgettem a másik fiúról főleg, de Zoeról is. Kiderült, hogy Zoe és Seb mostoha unoka testvérek. A fiú , a szüleit nem ismerte, mert egy Vadász még újszülött korában megölte őket. De mégsem neheztel arra az emberre, mert szerinte ez volt a feladata, hisz akkor őt ölik meg. És persze nem kötődött hozzájuk. Elejétől fogva a mostoha szülei nevelték, akik fiuk helyett fiukként szeretik még mindig őt.
- És Zo, ti már itt születtetek?-kérdezősködtem tovább, tudás szomjasan.
-  Igazság szerint a legtöbben fent születnek, sőt minden angyal fel megy szülni, hisz be kell kerülnie a gyereknek az adatbázisba odafent. - válaszolta Zoe .
- Akkor nincs kórház? És orvosok sem?
- Dehogy nem! Igazából nagyon jó orvosok vannak itt, legalább is a város ezen részén. Igazából ez kicsit bonyolultabb. Van, amikor fent kell elmenni kórházba, van hogy itt. Például, ha valami a szárnyaddal van, akkor tuti, hogy lent kell menni. De például ha rendszeres gyógykezelésre lesz szükséged akkor mindenképpen fel, mert itt nincs lehetőség annyi gyógyszert adni senkinek sem. Sajnos ez az egyik hátránya a városnak. Vannak olyan dolgok, amiket nem lehet csak úgy ide lehozni... - adott választ Seb.
- Oh. Értem! - bólintottam is a szavak mellé.
- Ang! Egyébként! Jó lenne ha nem is most , de majd valamikor megbeszélnénk hogy eleinte mikor tudnál jönni kiképzésre. Majd idővel minden nap be kell járnod, de amíg elkezded addig csak pár naponta! Nos? - Váltott egy komolyabb témára Sebastian.
- Nem tudom... Én mindig rá érek... Igazából most már nem is tudom, hogy mit akarok. Szóval amikor neked jó! - válaszoltam bizonytalanul. Tényleg bármikor rá érek.
- Akkor minden másnap? Nem lesznek ám gyerekjáték edzések. És csak addig lesz kevesebb edzés, amíg megszokod az egészet! - mondta nagy komolyságot a hangjába keverve a méz szemű fiú.
- Oké! Ismétlem, nekem mindegy! - vontam vállat.
- Akkor ha gondolod, holnaptól neki is állhatunk. De ha gondolod egy város nézést bele is iktathatunk, mert rá érek én is!
- Szuper! - mosolyogtam.
- Akkor végeztünk? - szólt hirtelen közbe Harry. Az eddigi szótlansága után ez már-már zene volt a füleimnek. Bár még a stílusa eléggé lekezelő volt.
- Nem akarunk feltartani titeket, meg szerintem egyszerre ez így sok Angnek! - közölte Sebastian, majd a bukszája után kotorászott.
  Kifizette az összeget. Itt is ugyan azt a pénzt használják,mint oda fent, tapasztaltam meg.
Vissza indultunk a nagy kapuhoz. Elmondták, hogy a városnak számtalan  bejárata van. Sőt, még lift is vezet a gyomrába, hogy ne kelljen mindig a város széléhez kifurikázni. Azt is megtudtam, hogy ez csak egy általános kis mellék kapu, de ennél nem igen vannak nagyobbak. Csak egy, a Főkapunak nevezett, ami egy elhagyatott temetőből nyílik. Valószínűleg az volt az, amit láttam a fánál a látomásba.

  Kiérve a városból azt tapasztaltam, hogy sokkal többet voltunk odalent, mint azt gondoltam. Teljesen besötétedett már. A Hold világította meg egyedül a rejtett ösvényhez vezető  gyomos szakaszt. A fehér fény most pontosan úgy világított, hogy nem tudtam a fiú zöldellő íriszeit kivenni az arcából. Sötétségbe burkolózva, csak az érzés volt ott, hogy az árnyékból engem bámul.
Miután vissza zárták mögöttünk az ajtót és egy kicsit eltávolodtunk a kaputól, megállítottam Harryt.
- Még is mi a fene volt ez?! Elárulnád? - förmedtem rá.
- Micsoda? - kérdezte semlegesen, és halál nyugodtam össze fonta a kezeit.
- Hát hol is kezdjem? Először is, mikor kezet nyújtott! Majd minden kérdésére egyszavas válaszokban válaszoltál, és végig gubbasztottad az egész beszélgetést. Mintha megsértettek volna, úgy duzzogtál! Mint egy tini, esküszöm! - kissé én is fel idegesítettem magamat rajta.
- Nekem nem tetszik ez a mitugrász! Nagyon nyomulós. Hisz még nem is látott, de már vett neked egy virágot! - mondta duzzogva, mintha a kedves gesztus egy sértő lett volna számára, -ami nekem jött, teszem hozzá...
- Hát, szerintem meg alap, hogy egy teljesen idegen helyen, ami tulajdon képen a második otthonom lesz, vagy inkább a sorban már a harmadik, hogy legalább a tanárom így fogad. És ő az első pillanattól megértette, hogy talán ez nekem nem lesz könnyű, ellentétben veled. - vágtam a fejéhez a szavakat.
- Most miért mondod ezt? Vannak emberek akik csak úgy nem szimpatikusak, akár mint tesznek. Például neked Felicity.
- Szóval erre megy ki a játék? Hogy a barátnődet nem bírom, ezért te bármit tesz utálni fogod a leendő tanárom ? - kezdtem egyre jobban felkapni a vizet.
- Nem! Én csak azt mondom, hogy nem a legszimpatikusabb ez a... inkább nem jellemzem semmivel.- nyelt egyet, de láttam rajta, hogy nehezen tartja magát a higgadt álcához, és szavai között már az ideg megbújik.- És Felicity nem a...
- Csak azt ne mond hogy nincs közöttetek semmi!- vágtam csípőre a kezemet, és szúrós szemekkel néztem rá. Bár nem szerettem volna hallani a hangjával azt, hogy "Igen!" , mert kevesebb undorító nőszemélyt ismertem, mint Az.
- És megint itt vagyunk... - dörgölte meg tenyerével az arcát, és lassan simított végig rajta.
- De még is miért tagadod? Felicity már elmondta nekem, hogy igen is van közöttetek valami kibontakozó félben lévő! - folytattam az érvelésem, de csak egyre jobban homályosultt a gondolkodásom, és szinte magától ömlöttek volna a szavaim, ha nem küszködnék a válogatásával. 
- Mert sok mindent össze hord néha, és nem kell mindent elhinni neki! Csak akadjatok már erről a témáról le, mert nagyon elegem van belőletek!- elpattant nála már a húr, és kizökkenve a nyugodt álca mögül, nem kontrollálta a bántó hangnemet.
- Akkor minek hoztál el Made-Shireből? És minek pátyolgatsz folyton, ha eleged van? Simán ott hagyhattál volna! Miért nem viszel végre haza? Egy zavaró tényezővel kevesebb!- folytak a szavak egymás után.
- Miért kérdezgetsz folyton olyan dolgokat amiket én sem tudok? Kibaszottul nem tudom mit miért teszek oké? Csak teszem és kész! Nem tudom kontrollálni! - szorította ökölbe a kezét, és fújtatott minden lélegzet vétel után.
- Jó, oké, befogom! És tudod mit? Utállak! - vágtam a fejéhez kiabálva, majd elkezdtem rohanni a rejtett ösvény felé.
Persze neki megint utánam kellett jönnie. Pont kiértem a bozótosból, mikor utolért. Majdnem elestem, ahogy megragadta a csuklómat. De szerencsére ő is tartott, és meg tudtam a vastag fában kapaszkodni, ami tele volt karcolva mindenféle nyálas szívecskékkel.
"Hogy az emberek mennyire tudnak csöpögni..." 
- Engedj el! Nem hallod? - rángattam a kezem de csak szorosabban fogta. - Hagyj békén Harry! Miért nem engedsz elmenni, ha eleged van belőlem?
- Hagyd abba! - suttogta a fülembe, és a fa érdes törzsének nyomott.
Kezeim is bilincsként a fejem mellé szegezte, hogy ne tudjak elmozdulni előle.
- Te hagyd abba! Vagy sikítok! - kezdtem mocorogni, de a teste olyan közel volt, hogy ha hevesen fészkelődnék alatta, akkor szinte teljesen hozzá simulnék.
  Nem szólt semmit, csak bámult. Fixírozta az arcom, közben hevesen vette a levegőt. Mikor tüdeje teljesen megtelt oxigénnel, finoman súrolta a mellkasa az enyémet. Majd mikor kifújta, a keletkezett légáramlat lágyan cirógatta bőrömet. Úgy éreztem le kell csuknom a szemem, és sóhajtva élvezni tovább a gyengéd érzést, de nem tehettem.
  Én is el kezdtem fürkészni az arcát. Mikor a szemeim az övéibe fúrtam, szinte megijedtem. Bár a Hold nem ide világított, a szórt fénytől még is ki tudtam venni a tág pupillákat, és az elfeketedett vékony zöld csíkot körülötte, mely inkább a tenger viharos zöld árnyalatára hasonlított, mintsem egy zöldellő legelőre, melyen békésen ringatózik a langyos tavaszi szél. Az fekete smaragdként csillogó szemek most egy titokzatos vágyat sugalltak valami iránt. Végig pásztázott rajtam a tekintete, és határozott ívben húzódó ajkait megnedvesítette. Látszott a tekintetén, hogy végi szaladt agyán egy sötét gondolat, és utána egy rejtett fájdalom. Nem tudtam pontosan eldönteni melyik miért van. Sőt, teljesen össze zavart a helyzet. Mintha még közelebb is húzódott volna rá.
- Ne utálj... Kérlek! - suttogta fülemhez  hajolva.
 A homlokomon a ránc kisimult, ahogy egy ütemben véve a levegőt mind ketten lenyugodtunk. Azaz, csak az ő heves lélegzete mélyült el. Az enyém akadozotté válva csak a szívem heves ritmusát gyorsította egyre. Úgy érzetem, hogy belül egy szédítő keringő vette kezdetét, és a gyomrom fel és le liftezett, minden kósza gondolatra .
  Vissza vezette pillantását az arcom elé. Pillái a fürkészésből most lejeb ereszkedtek, és tekintete is levándorolt. Pontosan nem tudtam hova, mert elvonta a figyelmem az, ahogy az egyik kezével meggyengítette a szorítást.Majd lassú mozdulatokkal , mintha az matuzsálem korú növény érezne, finoman simított végig a kérgen úgy, hogy végig fogta a kezem. Az oldalamnál megállt és elengedte azt, majd még közelebb kúszott, ha az már lehetséges.
  Irányított minden pillanatával. A lágy mozdulatra a testemben lévő izmok feszülése is ellazult. Ahogyan a szabad kezét a csípőmre vezette. A váratlan mozdulatra oda kaptam a tekintetem, de ekkor a másik kezem elengedve az arcomra rakta az övét, és maga elé fordítva minden távolságot megszüntetett kettőnk között. Nem csak ajkaink préselődtek össze, hanem testünk  összes pontja.
  Ledermedtem a hirtelen változáson. Fel sem fogtam mi történik épp. Az utolsó pillanatban válaszoltam a tettére és lassú csókot kezdeményeztünk. A levezetett kezem lassan a hátára irányítottam, a másikkal pedig a göndörödő fürtök közé túrtam. Megfeledkeztem mindenről ami körülöttünk van, vagy lehet. Ismételten elmosódott körülöttünk minden. Csak a lassú tánca ajkainknak és a szakadozott levegővételek voltak amik néha megtöltötték a körülöttünk lévő sötét és üres teret.
  Teste forrósága fűtött a lehűlt időben, és a felhevült vérem, mely a közleségétől forrt ereimben. Lassan csúszott le az arcomról a keze a hátamra. Közben másik tenyere a gerinc vonalamon siklott le egyre jobban, míg lassan fenekemhez ért és óvatosan simította a domborulatra. A hátamon nyugvó kezével még jobban nyomott magához. A közelsége szikrákat váltott ki, mikor az érintkező felületek még is szétváltak. Úgy érzetem, ha egy fél fokkal is jobban izzana a levegő, mindenhez amihez hozzá érek azonnal meggyullad.
  A lentebbik kezét felfelé vezetve akaratlanul is felgyűrte a pólóm alját, de nem tudtam oda figyelni. Valahogyan képtelen lettem volna elszakadni tőle.
  De még is elrontva a pillanatot a gondolataimba kúsztak Felicity mondatai. Egyre hangosabban csengtek fülemben, de minduntalan, ahogy egyre mélyebben csókolt a fiú lecsillapodott a meglapuló szorító érzés, hogy nem teszek jót. Mintha Harry, és a vészharang bennem csatát vívtak volna. De végül a vesztes még is az lett, akitől a legnehezebb a pillanatban elszakadnom.
  Lassan vezettem mellkasához a kezemet, és lágyan nyomtam egyre jobban, míg szét nem váltak lüktető és nedves ajkaink. Szinte fizikai fájdalmat okozott az érzés hiánya. Tekintetem a telt és sötét szájára vezettem , ami most még erőteljesebb színt vett fel a sötétségben.
  Bár nem akartam mozdulni a fiú és a fa által bezárt csapdából mely jelentette a poklot és a mennyet egyszerre, még is megtettem. Tudtam , ha ismét követett Felicity, akkor ezt végig nézte, és most egyenesen a TFW bázisára tart, hogy felnyomjon.
- Angel, én... - kezdte volna a szabadkozást, de nem engedtem befejezni.
Végig gondolva a szavakat,amiket épp igyekszek a fejéhez vágni a fiúnak, már is kiserkentek a könnyeim a pilláim alól. Még elgondolni is fájt, de ha ezt kell tennem a városért,akkor megteszem.
- Soha többé ne merészelj megcsókolni!