Szerbusztok drágaságaim! Elsősorban Boldog Valentin Napot kívánnék minden egyes olvasómnak! (és záró jeben megjegyezném, hogy szegény Hazz és Ang pont ma... de nem lövöm le a poént ;)
/Harry szemszöge/
~ - Soha többé ne merészelj megcsókolni! ~
Mindent el akartam mondani neki, mert joga volt tudni, hogy mit is érzek, még ha számomra se tiszta. Csak tudtára akartam neki adni, hogy most mindennél fontosabb és sosem bántanám szándékosan. Csak idegből csúsztak ki a szavak a számon, és nem gondolkodtam a következményeken. Azon, hogy ezzel végérvényesen megutáltattam magam vele. Eddig is volt már elég oka, még sem tette. Most viszont mindent elbaltáztam.
Kibújva a karjaim közül, szemében könnyekkel rohant el. Hiába futottam utána, elvesztettem a szemem elől. Az egész park kong az ürességtől. Egy járókelő sincs a környéken. Ez némileg megkönnyíti a dolgom, de még ezzel sem sokra megyek. Mire magamhoz tértem abból a különös állapotból, melyet a pillanat tüze okozott, hűlt helye van előttem.
Azt az utat fürkészem oda és vissza, mióta elszökött, de ez nem sokat segít. Kirohantam a fő útszakaszra, mely egyenesen a parkot szeli át. Jobbra és balra nézve azonban csak a kongó , sötét és kihalt betonösvényt láttam.
- Angel! Gyere vissza kérlek! - kiáltottam hangosan, de ezzel sem mentem sokra.
Megpróbáltam még egyszer, de csak egy zavaros és kétségbe esett kurjantásnak hallatszott a kietlen úton.
Találomra, próba-szerencsére elindultam a park szíve felé, ahol egy pavilon féleség áll. Pontosan olyan ahol történt a minden kétes eredetű érzelmet, és azt a megmagyarázhatatlan forróságot, amik minden egyes csók után leng körül bennünket. Nem tagadhatom a tényeket.
Nem tudom miért pont arra a helyre indultam, de valami különös érzés azt diktálta, hogy a megoldás ott van.Viszont eléggé vitatható ötlet az is, hogy Ő ott van. Miért lenne pont ott, ami emlékezteti egy olyan pillanatra?
Azonban minden ellenérv ellenére az egyre jobban kivehető létesítmény képe alatt egy igen ismerős alakot pillantok meg. Messziről is látható hosszú sötétszőke haj, mely most arca elé omlik , és alacsony termet. Kuporog, a térdét tartva az egyik oszlop tövébe csúszva.
- Ang... - súgtam magam elé.
Lassan közelítettem meg a célszemélyem, aki úgy tűnt vagy nem akar, semmiről tudomást venni, és kizárja a külvilágot , vagy nem tud valami okból kifolyólag. Minden bizonnyal az első lehetőség van érvényben, mert észrevettem az apró jelet, amit megtanítottak a kiképzésem alatt látni. A pavilon széléhez érve, egy pillanatra még is a tekintetével jutalmazott. amint megláttam a könnyben úszó zafír szempárt, fájdalom öntött el.
"Én okoztam..." -vágott fejbe az első gondolat.
- Angel...én ...Én csak sajnálom. Nem akartam, hogy kiakadj. Én csak... - próbáltam szabadkozni, de nem igen volt mire. Sem mentségem nem volt a tettemre, sem okom. Csak megcsókoltam.
Talán magyarázatként egy aprócska ismeretlen helyről feltörő indulat okozhatta, de a tényleges válasz sehol sincsen...
Hosszú hallgatás telepedett ránk, és az esti időjárás is követte a hangulatot. Az idő teljesen komorrá vált. Bár nem volt túl késő, talán még a kora esti fény derengése is látható lett volna az ég alján, ha mindent eltakaró sötét felhők nem gyülekeznének, elrejtve előlünk a Hold misztikus fényét, és a csillagok sziporkázó ragyogását.
Lassan odavánszorogtam a földön kuporgó lányhoz, és mellé ültem. A reakciója csak egy halk sóhaj volt, és úgy tűnt, bár a levegő remeg ahogy ajkai között kiáramlik, már félig-meddig megnyugodott. Tudtam, hogy sem az idő, sem a hely nem alkalmas, mert már este van, egy elhagyatott parkban, és nemsokára Londonhoz méltóan megint esni fog, de muszáj ebben a nyugodt környezetben megbeszélnem a dolgokat. Bár nem tudom mi lenne a helyes. Hiszen még én sem vagyok tisztában azzal, hogy az elmúlt egy hónapban a cselekedeteim miért történnek.
-Figyelj, én nekem semmi magyarázatom, vagy mentségem nincs, arra amit tettem. És ha akarnám sem tudnám megmagyarázni hogy miért csinálom azt amit. Csak bocsánatot szeretnék kérni, ha bármi rosszat is tettem. - a szavak csak ömlöttek. Nem is olyan nehéz talán ez, mint ahogy hittem. Bár sosem öntöttem senkinek ki a szívem, mert úgy éreztem az gyengévé tesz, de az én helyzetemben már olyan mindegy. Elástam magam azzal, hogy egy angyalt bújtatok, sőt még védelmezem is.
- N-nem te-teszel rosszat... Cs-csak én... - ejtette ki a meglepő szavakat . Nem igazán értettem mit is akar ezzel mondani. Bár lehet hogy arc kifejezésemből ki is olvasta e kérdést, mert ismét szavakra nyitotta ajkait, de a habozó tekintetből már sejtettem, hogy nem folytatja.
- Ezt hogy érted?
- Nekem...nem szabadna... Veled lennem. Azaz, nem kéne ezt csinálnunk. Nem szabad. - pár pillanatig próbált egy pontot fixírozni, hátha a kiserkenő könnyek nem találnak utat a hamvas arcán, de akaratlanul is legördültek a sós cseppek.
- Miért? Miért nem szabad? Ki tilt... - elakadtak a szavaim, amint az első személy akivel még beszélhetett, eszembe jutott. - Felicity? Mit mondott? Bántott? Megfenyegetett? Mit csinált? - öntöttem a lányra egy kisebb zuhatagnyi kérdést, de ő csak a fejét hajtotta le, és jobban összébb húzta magát. Így már csak a térdeire és arca mellé omló haját, és görnyedt testtartását vehettem ki belőle. - Angel! Ha nem válaszolsz akkor azt kell feltételeznem, hogy véded őt, vagy valakit... Valakinek másnak van köze?
- Inkább valakiknek... De kérlek.. ne kérdezz, mert bajba kerülnek. Kérlek Harry! Nem érted? - itt felkapta a vöröslő, és cseppektől nedves szemét -Csak kérlek hagyj békén, mert meghalnak... azaz bajba kerülnek!
- De kik? - próbáltam kideríteni a zavaros mondatokból.
- Nem mondhatom el... Mert lehet, hogy most is itt van... - hirtelen felpattant, és idegesen vezette a környéken körül a tekintetét. Már-már hisztérikusan görcsbe rántotta az öklét, amint én is feltápászkodva megpróbáltam megérinteni.- NE!
Körbe nézve én is , azt tapasztaltam, hogy a környék még kihaltabb lett, hogy az eső lassan elkezd aláhullani.Senki sincs itt. "De rajtunk kívül ki lenne olyan hülye, hogy itt álljon?"
- Kinek esik bántódásuk? Meg védem őket! Csak mond el! Kérlek! Segíteni szeretnék!
- Nem lehet... Harry, nem értheted, nem mondhatok semmit! Csak annyit kérek, hogy hagyj békén. Tegyünk úgy, mintha egy semleges személy lennék, aki csak a helyet foglalja! Nézz át rajtam! Nem is kell , hogy szólj hozzám! Csak kérlek...- hangja elfojtott lett, végül megakadt. A könnyek záporként hullottak alá, kipirult arcán, majd a hajkorona alól a betonon sötétszürke pöttyöket hagytak.
Az eleredő eső is hasonlóakat hagyott a pavilonon kívül. Eleinte küzdött a cseppek elmosásával az ujjai között, de hasztalannak bizonyult. Csermelyt alkotva folyt alá. Amint közelebb léptem hozzá, azonnal hátrált. Minden mozdulatomat elutasította.
- Ang... - tettem egy újabb lépést felé,de ismét ignorálta, egy újabb hátra felé tett lépéssel. - Figyelj...
- Harry... csak hagyj békén... - suttogta maga elé, majd arca elé kapva a kezét hátat fordított, és az egyre jobban csöpörgő eső felé kezdte szedni a lábait.
Alig tudtam a csuklóját elkapni, hogy ne menjen ki a hamarosan leszakadó ég alá, és maradjon velem.
Tiltakozott a szorítás ellen, de nem tudta kiszabadítani a kezét, mert túl erősen fogtam. Feladva így a próbálkozást, hagyta, hogy beljebb vezessem, a kis létesítmény belsejébe.
Csak két oldala volt nyitva, az úttal pont szembe, hogy át lehessen menni alatta, kerülgetés nélkül. Miután elengedtem, az egyik oldalt lévő kis korláthoz lépkedett, és karba tett kézzel próbált minél távolabb kerülni tőlem.
- Angel, utoljára kérdezem, ki mondta ezeket neked? - kissé talán túl kemény hangsúllyal mondtam , mert kiejtve a szavakat túl ridegnek hallatszott. De rezzenéstelen arccal bámulta a fák levelein egyre szaporábban koppanó esőcseppeket.
Választ most sem kaptam a kérdésre, de legalább adott egy jelet , sóhajtás formájában.
- Nem tehetem. Csak annyit mondhatok, bár talán azt sem lenne szabad, hogy rajtam áll, rengeteg élet. Szóval felejtsd el amit mondtam. És nem akarom többször elmondani, hogy engem is.
Hajthatatlanul kemény , és rideg arcvonásokat vett fel, egy szempillantás alatt. Arca olyan mértékben nem sugároztak érzelmeket, mintha egy élettelen testet látnék.
"Vagy egy megtört lelket."
Talán bennem is elindított valamit. Makacssága rendíthetetlen, az tény.
- Oké... Akkor menjünk haza. - jelentettem ki, kifejezéstelen hanggal, ahogy az imént ő is tette.
- Csak egyet árulj el... - fordult pontosan velem szembe. Egy apró biccentéssel jeleztem, hogy várom a kérdését. - Miért tetted? - a másodperc tört része erejéig mintha valamiféle fájdalom szaladt volna át a szemében, melyet egy kósza emlék okozhatott, de azonnal eltűnt egy ahhoz hasonló álca mögé, melyet én szoktam alkalmazni, ha nem akarok semmit sem mutatni a belsőmből.
- Én... - kezdtem bele, talán túl hirtelen abba, amit most a legnagyobb kérdés még számomra is.
"Most kezdjem el neki elmesélni, hogy tulajdon képen nekem fogalmam sincs róla, csak megteszem, fene tudja miért? Majd mondja el, hogy akármikor ő belép a szobába, úgy érzem, hogy a helyet körbelengi a varázsa, és a bűvkörébe hajt? És minél közelebb kerül hozzám, annál közelebb szeretnék lenni? Ezek még gondolva is túlságosan furcsán veszik ki magukat, nem hogy hangosan , szavakba öntve tálalva..."
- Játszol velem, és Felicityvel... Miért bolondítasz engem, ha közben ti vagytok közelebb egymáshoz?- mondta ki a szavait, bennem lavinát indítva el. Ebben a görgetegben minden keveredett. Hitetlenség, meglepődöttség, fájdalom, neheztelés.
- Miért kell azt állítanod folyton, mikor ezerszer elmondtam, hogy semmi sincs Felicty és én...
- Nekem édes mindegy! Felicty nekem azt mondta, hogy van, és már nem tudom kinek higgyek. Egy sunyi gyilkosnak, vagy egy gyilkosnak aki oktalanul csókolgat?
Először hallva a szájából azt a jelzőt rám, hogy gyilkos egy fájó szöget ütött a fejemben.
- Annak tartasz? - kérdeztem, de csak egy indoknak találtam. Furcsa hamisság hangzottak a szavak között.
- Meg öltél ki tudja hány fajtám bélit , majd végeztél a szemem láttára az egyik vadász társaddal.-közbe akartam vágni, de nem hagyott - Az nem számít hogy engem védtél. Megölted Aleckal együtt őket... az angyalokat. Te sem vagy jobb, mint a többi! Nem tudom miért nem végzel velem, biztos van rá valami nyomós indok, de nem akarom megtudni, hogy mit tervezel, vagy terveztek. -szemeiben egy furcsa láng pislákolt , és mondatai nem voltak hihetőek. Sosem beszélt velem ilyen hangnemben.
Valamit ismét elindítottak bennem... Eltörött valami amint elhangoztak fájó kijelentések. Egy megfoghatatlan dolog, melynek hallottam a földre érkezését , és apró darabokra való törését. Majd a szilánkok belém fúródtak, és maróan égettek belülről.
- Nem vagyok gyil... - "De az vagy!" -szólalt meg egy hang a fejemben.
Majd bekúszott az első találkozásunk , ott, abban a sikátorban, a kisvárosban. Kissé kába volt még, de sziporkázó szemekkel vizslatott, mint egy új , sosem látott alakot. Minden pillanat, melyet vele töltöttem, vissza játszódott a fejemben. Az első csók, a pavilon alatt, mikor reményvesztetten jött oda az hatalmas zivatarban, mert össze veszett az édes anyjával -persze aztán már realizálódott, hogy nem ez az igazság.
És amikor a távozás éjjelén megmentettem, kétszer is.A rémült arca, és a keserűség melyet az addig szerető szülei iránt érzett szinte leírhatatlan volt. Elveszett és összetört.
"Miért mentettem meg? És miért nem tettem meg a kötelességemet? Ő csak egy angyal..."
"És pont ez az... Nem csak egy angyal! Hanem Az Angyal. Valami különleges köt hozzá, mely már az első pillanattól azt diktálta, hogy ne bántsam, sőt... "
Érvek és ellenérvek záporoztak a fejemben, és felkavartak minden leülepedett emléket. Eszembe kúszott az összes pillanat, melynél lopott pillantásokat álcázott ártatlanul, mintha csak a helységet fürkészné. És mikor viszonoztam az elkapott tekintetet arca pírba szökött, majd egy utánozhatatlan mosolyszerű vonallal az ajkain olvasztotta össze íriszeit az enyémekkel. Vagy azokban a végtelennek tűnő pillanatokban, melykor a szájunk találkozott. Millió áramütés, akárhányszor ért véletlenül a kezünk össze. Az apró érintések, a kedves szavak, vagy csak az apró gesztusok. Cikáztak elém vetítve, mint egy film, melyek a mereven bámult esőcseppeken tükröződnek vissza. Az is tisztán látszik, hogy minden egyes perc, melyet velem tölt, az veszélyes számára.Biztos tisztában van azzal, hogy nekem és Felicitynek is az a dolga, hogy irtsuk az Ő fajtáját. De mégis velem van. Nem lépett egyszer csak meg, míg mi aludtunk.
Alig ismerem egy hónapja, de nem csak az ő élete fordult teljesen meg, hanem az enyém is. Észrevétlenül cseppentem egy sokkal tisztább világba, ahol már látom a dolgok értelmét. Hogy az angyalok mik is valójában. Nem csak a belénk rágott célpontok, azok a lények akik még egy gyermek jogaival sem érnek fel...
/Angel szemszöge/
Szótlanság telepedett közénk, és egy nyomasztó hangulat, melyet pontosan tükrözött az eső felerősödött zuhogása. Keményen csapkodta közben a szél az ódon pavilon fémes tetejéhez a kövér vízcseppeket, melyek sűrű ködként estek. Ha a létesítmény széléhez lépkedtem, egy erősebb széllökésnél az arcom be is teríthette a víz. De legalább elmosta a könnyeim odaszáradt útvonalát.
Hiába akarok ott maradni Harry mellett, nem tehetem. Színlelhetnék közömbösséget, de tudom, hogy az belűről felemésztene.
Titkolom még magam elől is azt, ami egyre jobban felszínre kerül. Vissza fojtom a kikívánkozó szavakat magamba, még ha csak arról is van szó, hogy megdicsérem , hogy milyen jól megcsinálta a haját, vagy hogy tetszik az inge. Minden mozzanat, minden pillanat csak színesebb és fényesebb, amit vele töltök, és amikor csak a hiány fogalma felvetődik is bennem fel, hogy ettől meg vagyok mostantól fosztva, fájdalmat szít mélyen valahol.
Van egy üres tér, melyet kitöltöttnek érzek, mikor a közelében vagyok. Még ha tudom is, hogy tőlem távolabb áll, mint bármi más, még is vigyort csal titkon az arcomra a tudat, hogy mellettem van. Reggelenként elnyomott mosollyal ébredek, mert az első eszembe jutó gondolat is mindig Ő. És esténként a lehunyt szemeim előtt is csak azok a göndörödő sötét fürtök, a smaragdon csillogó tekintet, mely tele van egy különös csillogással, és a telt ajkak lebegnek. Fülemben cseng a ritkán hallott, de még is felejthetetlen ízes kacagása.
"Ne mond ki, csak nehezebb lesz..."- hiába is takarom le egy lepellel, és süllyesztem el mélyen valahova magamba, akkor is ott fog lenni, és tudni fogok róla. Képtelen lennék elfelejteni. Pedig most muszáj lesz.
Ha továbbra is itt maradok, csak nehezebbé fog válni az elszakadás. De muszáj megtennem, mert itt már nem az én életem a tét. Az régen nem érdekel. Nem hagyhatok elpusztítani egy hatalmas várost, benne millió angyallal.
Hihetetlen és szörnyen nyomasztó gondolat, hogy annak a temérdek embernek csak kettő fél választásán múlik minden. Ha én úgy gondolom, hogy maradok Harryvel,aki tudom hogy megvédene akármitől is, akkor meghalnak. Ha azt választom, hogy minden kapcsolatot megsemmisítek magunk között, akkor egy ember szenved csak. De az én leszek. És persze lesz egy, aki jót röhög majd rajtam. Nem kell mondanom, hogy az Felicity....
"Boldogság, vagy milliók élete?" -csengett a kérdés ezerszer a fejemben. Véget nem érő visszhangként hallottam a gondolataim minden egyes szavát betűről betűre.De a legelső válasz amit egyből rávágok, az a második... Végül is, mit ér egy ember millióhoz?
- Harry...mennünk kéne.- szakítottam félbe a nyomasztó csenddel együtt a gondolataim felhőjét. Hangomban semmi érzelem nem tükröződött. Igyekeztem minden lehetséges érzelmet kizárni, ami csak elő akart törni belőlem.
- Nagyon szakad az eső... - válaszolta a göndörke, minden lehető lágyságot a szavai közé rejtve.
Úgy tűnt, mintha csak kifogásként mondta volna, hogy maradjunk még. De nekem már semmi maradásom nincs ezen a helyen, mely de ja vu érzéseket vállt ki belőlem.
Egy rossz, de talán hasznos gondolat cikázott végig az elmémen.
Látszólag talán a fiú is kötődik hozzám valamilyen szinten. Könnyebb lenne elmennem, ha ő legalább már mutatna semmit sem felém. Már előre utálom magam azért, ahogy viselkedni fogok vele, de ez csak megkönnyíti a kettőnk dolgát.
- Akkor futunk, vagy mit bánom én, csak menjünk már! Ide fogok fagyni! -igyekeztem hihető flegmaságot és pökhendiséget sűríteni a hangomba.
- Hát... csak egy vékony kardigánom van... de felénk tarthatom, némi védelmet nyújt az eső ellen... - vetette fel az ötletet, majd elkezdte leemelni magáról az anyagot.
Alig tudtam elvezetni a tekintetem a pillanatra megfeszülő izmairól a karjában, mikor a textilt húzta le onnan.
Majd közelebb somfordált és egy apró tetőt formált, mely alá beálltunk, és úgy indultunk meg az esőben.
Bár a vékony ruha nem sokáig tartott, mert a víz már az első pár perc elteltével úgy folyt belőle, mintha kinn állnánk a viharban, azért jobb mint a semmi. Mire a kocsihoz értünk a rajtunk lévő textilek is nedvesek lettek teljesen. Pirulva álltam a göndörke előtt aki nézte az áttetszővé vált fehér pólót, mely teljesen a testemre tapadt. Furcsa módon mintha egy szempillantás alatt változott volna meg valami a fiúban. Kicsit mintha még ijesztő is lett volna. Igyekeztem elterelni a gondolataim.
- Mi az már? Meddig tart kinyitni a kocsit? - próbáltam nagyon idegesítő lenni, de amint kimondtam a mondatot , azonnal lesütött rólam a megbánás. Ezzel valószínűleg össze is zavarhattam.
Nem szólt semmit, csak egy furcsa pillantást vetett rám, majd ismét végig vezette rajtam a szemét.
Hirtelen bevillant az agyamba, hogy ellenőrizzem , hogy nincs e nálam olyan dolog, amit a sok rajtam végig folyó víz nem e károsíthat. A zsebeimet végig tapogattam, majd turkálni kezdtem bennük. Megbizonyosodtam róla, hogy csak pár pénzérme tengődik a bal farzsebembe.
Mikor felnéztem magam elé, majdnem hátra hőköltem. Az átázott fiú észrevétlenül elém állt, olyan közel, hogy a mellkasa és az arcom között hirtelen csak pár centi lett. Felvezettem a tekintetem az arcára. Szemei feketék voltak, és egy mély, és erős érzelem tükröződött benne, ami félelmet keltett bennem.
/Harry szemszöge/
Fájtak a szavai, melyeket intézett felém. És süt minden apró jelből, melyet tudatlanul küld felém, hogy ő sem akar így viselkedni velem. De hiába próbálok közeledni felé, vagy szép szóval meggyőzni, egyre jobban tiltakozik. Idegesít, hogy van egy olyan személy, akit nem ismerek, és csúnyán megfenyegette Őt. És tudom, hogy ha ennyire komolyan veszi, akkor az egy gazember lehet csak.
Keringtek ismét a pillanatok a fejembe,melyek szüntelenül vissza térnek. Az ajkaimon idézem a pillanatot a fánál, vagy a raktárnál és a másik pavilon alatt.Mindegyik fellángolásokból történtek, és minél többször lobbannak, annál erőteljesebbek.
A mai napon már sokadjára próbál előtörni belőlem , az évek óta szunnyadó vad énem. Egyszer hagytam csak elburjánzani 16-17 éves koromban, és annak az lett a vége, hogy egy nőfaló lettem tiniként. Minden idegességem és bajom szerencsétlen egy éjszakás kalandokon vezettem le. Persze rá jöttem, hogy ez így nem mehet tovább, és szépen lassan megtanultam másba ölni a feszültséget. Ám Angel olyan dolgokat hozott a felszínre magamban, melyeket el akartam temetni örökre. Rengeteg régi emlék, ami órákat rágódtam.
De nem csak képeket idézett elő. Féltem, hogy valahogy a makacsságával és lobbanékonyságával ismét előcsalogatja azt a bizonyos vadászt, ami nem az angyalokra vadászik épp.
Akaratlanul is jó párszor végig vezettem az íveken a tekintetem, melyet kirajzolta a testén a vizes ruha. El sem tudja képzelni milyen látvány lehetett. Az immár áttetsző anyagon minden apró részlet kivehető volt a testén és ami a textil alatt volt egészen a nadrág vonaláig. De még az is jobban rátapadt a sok esőcsepptől.
Tudtam, hogy akkor nem engedne közel magához, ha végig követné tekintetével azt, hogy közeledem hozzá. Fájt az, hogy hirtelen egy dolog miatt ennyire ellenkező lett. Idegessé tett, hogy nem mondja el, hogy ki kényszeríti ki ezt belőle. És nyugtalanított, hogy nem védhetem meg a lányt, mert még csak a nevét sem mondta el. Hatalmas feszültség telepedett rám, és ilyenkor tudom, hogy jön az a bizonyos érzés, hogy kezdem elveszíteni a kontrollt. Ezek a megmagyarázhatatlan csókok is ezekből születtek, de akkor az okát még nem tudtam, mi váltja ki. Talán a közelsége, talán más. De most tisztán éreztem magamban azt a fajta ideget, ami késztet, és vonz, hogy megtegyem újra, és újra.
Nem tudok parancsolni a testemnek, és mikor valamit matat lefele pillantva felé közeledek.
Pontosan előtte álltam meg. Mikor felnézett, rémület lett úrrá a tekintetében. Próbáltam magamnak parancsolni, de nem ment.
A kocsi ajtajához löktem, és szorosan támasztottam az autót mellet, hogy ne szökhessen el.
- Mint csinálsz Harry? - kérdezte hangjában rémülettel és ellenkezéssel, de csak egyre közelebb hajoltam. - Ne... -suttogta az ajkaimra.
Kezét a mellkasomra vezette, hogy ellökjön, de most nem engedtem , hogy úgy toljon arrébb , mint a fánál. Erőszakosan nyomultam mindenemmel még közelebb, így tenyere jobban nekinyomódott az nedves anyagnak. A víz lehetővé tette, hogy közelebb érezzem magamhoz. A közénk szorult kezével egyre erőteljesebben igyekezett eltaszítani magától, de ennek az lett a vége, hogy csuklójára fonva az ujjaim a kocsi ajtajához szorítottam őket fejmagasságban.
- Ne Harry... Kérlek... - nyöszörgött alattam.
Meg sem halva szavait tapasztottam az ajkaim a nyirkos nyakhajlatára. Megmerevedve állt , és öklét össze szorította. Próbálta kiszabadítani a kezeit, de csak egyre jobban fogtam oda a járműhöz.
- H-hagyj..b-bé...- nem engedtem végig mondani az elfúlt mondatokat, mert szája sarkára nyomtam egy hosszas csókot.
Ahogyan az arccsontján vezettem érintőlegesen végig a számat, hallottam hogy légzése elnehezedik, és szakadozottá válik. Az ökölbe szorított ujjai meglazultak a tartásukban, de még mindig feszesen tartottam, nehogy elszökjön.
egy hirtelen mozdulattal rántottam magamhoz, így a kocsitól eltávolodott, és szó szerint mindenünk össze préselődött. Az esős textiltől érezhető volt már szinte a bőre teljes forrósága, és a szívének gyors zakatolása, mely egy ütemet vert az érrel, ahol csókoltam a nyakvonalát.
Egyik kezemmel a kocsi hátsó ülésének az ajtajához tereltem, közben szorosan tartva a furcsán kábulatba esett lányt, a másikkal az ajtó kinyitásáért vacakoltam. Amint sikerült feltárni a kocsit, gondolkodás nélkül toltam egyre jobban befelé, és elterültünk az üléseken.
/Harry szemszöge/
~ - Soha többé ne merészelj megcsókolni! ~
Mindent el akartam mondani neki, mert joga volt tudni, hogy mit is érzek, még ha számomra se tiszta. Csak tudtára akartam neki adni, hogy most mindennél fontosabb és sosem bántanám szándékosan. Csak idegből csúsztak ki a szavak a számon, és nem gondolkodtam a következményeken. Azon, hogy ezzel végérvényesen megutáltattam magam vele. Eddig is volt már elég oka, még sem tette. Most viszont mindent elbaltáztam.
Kibújva a karjaim közül, szemében könnyekkel rohant el. Hiába futottam utána, elvesztettem a szemem elől. Az egész park kong az ürességtől. Egy járókelő sincs a környéken. Ez némileg megkönnyíti a dolgom, de még ezzel sem sokra megyek. Mire magamhoz tértem abból a különös állapotból, melyet a pillanat tüze okozott, hűlt helye van előttem.
Azt az utat fürkészem oda és vissza, mióta elszökött, de ez nem sokat segít. Kirohantam a fő útszakaszra, mely egyenesen a parkot szeli át. Jobbra és balra nézve azonban csak a kongó , sötét és kihalt betonösvényt láttam.
- Angel! Gyere vissza kérlek! - kiáltottam hangosan, de ezzel sem mentem sokra.
Megpróbáltam még egyszer, de csak egy zavaros és kétségbe esett kurjantásnak hallatszott a kietlen úton.
Találomra, próba-szerencsére elindultam a park szíve felé, ahol egy pavilon féleség áll. Pontosan olyan ahol történt a minden kétes eredetű érzelmet, és azt a megmagyarázhatatlan forróságot, amik minden egyes csók után leng körül bennünket. Nem tagadhatom a tényeket.
Nem tudom miért pont arra a helyre indultam, de valami különös érzés azt diktálta, hogy a megoldás ott van.Viszont eléggé vitatható ötlet az is, hogy Ő ott van. Miért lenne pont ott, ami emlékezteti egy olyan pillanatra?
Azonban minden ellenérv ellenére az egyre jobban kivehető létesítmény képe alatt egy igen ismerős alakot pillantok meg. Messziről is látható hosszú sötétszőke haj, mely most arca elé omlik , és alacsony termet. Kuporog, a térdét tartva az egyik oszlop tövébe csúszva.
- Ang... - súgtam magam elé.
Lassan közelítettem meg a célszemélyem, aki úgy tűnt vagy nem akar, semmiről tudomást venni, és kizárja a külvilágot , vagy nem tud valami okból kifolyólag. Minden bizonnyal az első lehetőség van érvényben, mert észrevettem az apró jelet, amit megtanítottak a kiképzésem alatt látni. A pavilon széléhez érve, egy pillanatra még is a tekintetével jutalmazott. amint megláttam a könnyben úszó zafír szempárt, fájdalom öntött el.
"Én okoztam..." -vágott fejbe az első gondolat.
- Angel...én ...Én csak sajnálom. Nem akartam, hogy kiakadj. Én csak... - próbáltam szabadkozni, de nem igen volt mire. Sem mentségem nem volt a tettemre, sem okom. Csak megcsókoltam.
Talán magyarázatként egy aprócska ismeretlen helyről feltörő indulat okozhatta, de a tényleges válasz sehol sincsen...
Hosszú hallgatás telepedett ránk, és az esti időjárás is követte a hangulatot. Az idő teljesen komorrá vált. Bár nem volt túl késő, talán még a kora esti fény derengése is látható lett volna az ég alján, ha mindent eltakaró sötét felhők nem gyülekeznének, elrejtve előlünk a Hold misztikus fényét, és a csillagok sziporkázó ragyogását.
Lassan odavánszorogtam a földön kuporgó lányhoz, és mellé ültem. A reakciója csak egy halk sóhaj volt, és úgy tűnt, bár a levegő remeg ahogy ajkai között kiáramlik, már félig-meddig megnyugodott. Tudtam, hogy sem az idő, sem a hely nem alkalmas, mert már este van, egy elhagyatott parkban, és nemsokára Londonhoz méltóan megint esni fog, de muszáj ebben a nyugodt környezetben megbeszélnem a dolgokat. Bár nem tudom mi lenne a helyes. Hiszen még én sem vagyok tisztában azzal, hogy az elmúlt egy hónapban a cselekedeteim miért történnek.
-Figyelj, én nekem semmi magyarázatom, vagy mentségem nincs, arra amit tettem. És ha akarnám sem tudnám megmagyarázni hogy miért csinálom azt amit. Csak bocsánatot szeretnék kérni, ha bármi rosszat is tettem. - a szavak csak ömlöttek. Nem is olyan nehéz talán ez, mint ahogy hittem. Bár sosem öntöttem senkinek ki a szívem, mert úgy éreztem az gyengévé tesz, de az én helyzetemben már olyan mindegy. Elástam magam azzal, hogy egy angyalt bújtatok, sőt még védelmezem is.
- N-nem te-teszel rosszat... Cs-csak én... - ejtette ki a meglepő szavakat . Nem igazán értettem mit is akar ezzel mondani. Bár lehet hogy arc kifejezésemből ki is olvasta e kérdést, mert ismét szavakra nyitotta ajkait, de a habozó tekintetből már sejtettem, hogy nem folytatja.
- Ezt hogy érted?
- Nekem...nem szabadna... Veled lennem. Azaz, nem kéne ezt csinálnunk. Nem szabad. - pár pillanatig próbált egy pontot fixírozni, hátha a kiserkenő könnyek nem találnak utat a hamvas arcán, de akaratlanul is legördültek a sós cseppek.
- Miért? Miért nem szabad? Ki tilt... - elakadtak a szavaim, amint az első személy akivel még beszélhetett, eszembe jutott. - Felicity? Mit mondott? Bántott? Megfenyegetett? Mit csinált? - öntöttem a lányra egy kisebb zuhatagnyi kérdést, de ő csak a fejét hajtotta le, és jobban összébb húzta magát. Így már csak a térdeire és arca mellé omló haját, és görnyedt testtartását vehettem ki belőle. - Angel! Ha nem válaszolsz akkor azt kell feltételeznem, hogy véded őt, vagy valakit... Valakinek másnak van köze?
- Inkább valakiknek... De kérlek.. ne kérdezz, mert bajba kerülnek. Kérlek Harry! Nem érted? - itt felkapta a vöröslő, és cseppektől nedves szemét -Csak kérlek hagyj békén, mert meghalnak... azaz bajba kerülnek!
- De kik? - próbáltam kideríteni a zavaros mondatokból.
- Nem mondhatom el... Mert lehet, hogy most is itt van... - hirtelen felpattant, és idegesen vezette a környéken körül a tekintetét. Már-már hisztérikusan görcsbe rántotta az öklét, amint én is feltápászkodva megpróbáltam megérinteni.- NE!
Körbe nézve én is , azt tapasztaltam, hogy a környék még kihaltabb lett, hogy az eső lassan elkezd aláhullani.Senki sincs itt. "De rajtunk kívül ki lenne olyan hülye, hogy itt álljon?"
- Kinek esik bántódásuk? Meg védem őket! Csak mond el! Kérlek! Segíteni szeretnék!
- Nem lehet... Harry, nem értheted, nem mondhatok semmit! Csak annyit kérek, hogy hagyj békén. Tegyünk úgy, mintha egy semleges személy lennék, aki csak a helyet foglalja! Nézz át rajtam! Nem is kell , hogy szólj hozzám! Csak kérlek...- hangja elfojtott lett, végül megakadt. A könnyek záporként hullottak alá, kipirult arcán, majd a hajkorona alól a betonon sötétszürke pöttyöket hagytak.
Az eleredő eső is hasonlóakat hagyott a pavilonon kívül. Eleinte küzdött a cseppek elmosásával az ujjai között, de hasztalannak bizonyult. Csermelyt alkotva folyt alá. Amint közelebb léptem hozzá, azonnal hátrált. Minden mozdulatomat elutasította.
- Ang... - tettem egy újabb lépést felé,de ismét ignorálta, egy újabb hátra felé tett lépéssel. - Figyelj...
- Harry... csak hagyj békén... - suttogta maga elé, majd arca elé kapva a kezét hátat fordított, és az egyre jobban csöpörgő eső felé kezdte szedni a lábait.
Alig tudtam a csuklóját elkapni, hogy ne menjen ki a hamarosan leszakadó ég alá, és maradjon velem.
Tiltakozott a szorítás ellen, de nem tudta kiszabadítani a kezét, mert túl erősen fogtam. Feladva így a próbálkozást, hagyta, hogy beljebb vezessem, a kis létesítmény belsejébe.
Csak két oldala volt nyitva, az úttal pont szembe, hogy át lehessen menni alatta, kerülgetés nélkül. Miután elengedtem, az egyik oldalt lévő kis korláthoz lépkedett, és karba tett kézzel próbált minél távolabb kerülni tőlem.
- Angel, utoljára kérdezem, ki mondta ezeket neked? - kissé talán túl kemény hangsúllyal mondtam , mert kiejtve a szavakat túl ridegnek hallatszott. De rezzenéstelen arccal bámulta a fák levelein egyre szaporábban koppanó esőcseppeket.
Választ most sem kaptam a kérdésre, de legalább adott egy jelet , sóhajtás formájában.
- Nem tehetem. Csak annyit mondhatok, bár talán azt sem lenne szabad, hogy rajtam áll, rengeteg élet. Szóval felejtsd el amit mondtam. És nem akarom többször elmondani, hogy engem is.
Hajthatatlanul kemény , és rideg arcvonásokat vett fel, egy szempillantás alatt. Arca olyan mértékben nem sugároztak érzelmeket, mintha egy élettelen testet látnék.
"Vagy egy megtört lelket."
Talán bennem is elindított valamit. Makacssága rendíthetetlen, az tény.
- Oké... Akkor menjünk haza. - jelentettem ki, kifejezéstelen hanggal, ahogy az imént ő is tette.
- Csak egyet árulj el... - fordult pontosan velem szembe. Egy apró biccentéssel jeleztem, hogy várom a kérdését. - Miért tetted? - a másodperc tört része erejéig mintha valamiféle fájdalom szaladt volna át a szemében, melyet egy kósza emlék okozhatott, de azonnal eltűnt egy ahhoz hasonló álca mögé, melyet én szoktam alkalmazni, ha nem akarok semmit sem mutatni a belsőmből.
- Én... - kezdtem bele, talán túl hirtelen abba, amit most a legnagyobb kérdés még számomra is.
"Most kezdjem el neki elmesélni, hogy tulajdon képen nekem fogalmam sincs róla, csak megteszem, fene tudja miért? Majd mondja el, hogy akármikor ő belép a szobába, úgy érzem, hogy a helyet körbelengi a varázsa, és a bűvkörébe hajt? És minél közelebb kerül hozzám, annál közelebb szeretnék lenni? Ezek még gondolva is túlságosan furcsán veszik ki magukat, nem hogy hangosan , szavakba öntve tálalva..."
- Játszol velem, és Felicityvel... Miért bolondítasz engem, ha közben ti vagytok közelebb egymáshoz?- mondta ki a szavait, bennem lavinát indítva el. Ebben a görgetegben minden keveredett. Hitetlenség, meglepődöttség, fájdalom, neheztelés.
- Miért kell azt állítanod folyton, mikor ezerszer elmondtam, hogy semmi sincs Felicty és én...
- Nekem édes mindegy! Felicty nekem azt mondta, hogy van, és már nem tudom kinek higgyek. Egy sunyi gyilkosnak, vagy egy gyilkosnak aki oktalanul csókolgat?
Először hallva a szájából azt a jelzőt rám, hogy gyilkos egy fájó szöget ütött a fejemben.
- Annak tartasz? - kérdeztem, de csak egy indoknak találtam. Furcsa hamisság hangzottak a szavak között.
- Meg öltél ki tudja hány fajtám bélit , majd végeztél a szemem láttára az egyik vadász társaddal.-közbe akartam vágni, de nem hagyott - Az nem számít hogy engem védtél. Megölted Aleckal együtt őket... az angyalokat. Te sem vagy jobb, mint a többi! Nem tudom miért nem végzel velem, biztos van rá valami nyomós indok, de nem akarom megtudni, hogy mit tervezel, vagy terveztek. -szemeiben egy furcsa láng pislákolt , és mondatai nem voltak hihetőek. Sosem beszélt velem ilyen hangnemben.
Valamit ismét elindítottak bennem... Eltörött valami amint elhangoztak fájó kijelentések. Egy megfoghatatlan dolog, melynek hallottam a földre érkezését , és apró darabokra való törését. Majd a szilánkok belém fúródtak, és maróan égettek belülről.
- Nem vagyok gyil... - "De az vagy!" -szólalt meg egy hang a fejemben.
Majd bekúszott az első találkozásunk , ott, abban a sikátorban, a kisvárosban. Kissé kába volt még, de sziporkázó szemekkel vizslatott, mint egy új , sosem látott alakot. Minden pillanat, melyet vele töltöttem, vissza játszódott a fejemben. Az első csók, a pavilon alatt, mikor reményvesztetten jött oda az hatalmas zivatarban, mert össze veszett az édes anyjával -persze aztán már realizálódott, hogy nem ez az igazság.
És amikor a távozás éjjelén megmentettem, kétszer is.A rémült arca, és a keserűség melyet az addig szerető szülei iránt érzett szinte leírhatatlan volt. Elveszett és összetört.
"Miért mentettem meg? És miért nem tettem meg a kötelességemet? Ő csak egy angyal..."
"És pont ez az... Nem csak egy angyal! Hanem Az Angyal. Valami különleges köt hozzá, mely már az első pillanattól azt diktálta, hogy ne bántsam, sőt... "
Érvek és ellenérvek záporoztak a fejemben, és felkavartak minden leülepedett emléket. Eszembe kúszott az összes pillanat, melynél lopott pillantásokat álcázott ártatlanul, mintha csak a helységet fürkészné. És mikor viszonoztam az elkapott tekintetet arca pírba szökött, majd egy utánozhatatlan mosolyszerű vonallal az ajkain olvasztotta össze íriszeit az enyémekkel. Vagy azokban a végtelennek tűnő pillanatokban, melykor a szájunk találkozott. Millió áramütés, akárhányszor ért véletlenül a kezünk össze. Az apró érintések, a kedves szavak, vagy csak az apró gesztusok. Cikáztak elém vetítve, mint egy film, melyek a mereven bámult esőcseppeken tükröződnek vissza. Az is tisztán látszik, hogy minden egyes perc, melyet velem tölt, az veszélyes számára.Biztos tisztában van azzal, hogy nekem és Felicitynek is az a dolga, hogy irtsuk az Ő fajtáját. De mégis velem van. Nem lépett egyszer csak meg, míg mi aludtunk.
Alig ismerem egy hónapja, de nem csak az ő élete fordult teljesen meg, hanem az enyém is. Észrevétlenül cseppentem egy sokkal tisztább világba, ahol már látom a dolgok értelmét. Hogy az angyalok mik is valójában. Nem csak a belénk rágott célpontok, azok a lények akik még egy gyermek jogaival sem érnek fel...
/Angel szemszöge/
Szótlanság telepedett közénk, és egy nyomasztó hangulat, melyet pontosan tükrözött az eső felerősödött zuhogása. Keményen csapkodta közben a szél az ódon pavilon fémes tetejéhez a kövér vízcseppeket, melyek sűrű ködként estek. Ha a létesítmény széléhez lépkedtem, egy erősebb széllökésnél az arcom be is teríthette a víz. De legalább elmosta a könnyeim odaszáradt útvonalát.
Hiába akarok ott maradni Harry mellett, nem tehetem. Színlelhetnék közömbösséget, de tudom, hogy az belűről felemésztene.
Titkolom még magam elől is azt, ami egyre jobban felszínre kerül. Vissza fojtom a kikívánkozó szavakat magamba, még ha csak arról is van szó, hogy megdicsérem , hogy milyen jól megcsinálta a haját, vagy hogy tetszik az inge. Minden mozzanat, minden pillanat csak színesebb és fényesebb, amit vele töltök, és amikor csak a hiány fogalma felvetődik is bennem fel, hogy ettől meg vagyok mostantól fosztva, fájdalmat szít mélyen valahol.
Van egy üres tér, melyet kitöltöttnek érzek, mikor a közelében vagyok. Még ha tudom is, hogy tőlem távolabb áll, mint bármi más, még is vigyort csal titkon az arcomra a tudat, hogy mellettem van. Reggelenként elnyomott mosollyal ébredek, mert az első eszembe jutó gondolat is mindig Ő. És esténként a lehunyt szemeim előtt is csak azok a göndörödő sötét fürtök, a smaragdon csillogó tekintet, mely tele van egy különös csillogással, és a telt ajkak lebegnek. Fülemben cseng a ritkán hallott, de még is felejthetetlen ízes kacagása.
"Ne mond ki, csak nehezebb lesz..."- hiába is takarom le egy lepellel, és süllyesztem el mélyen valahova magamba, akkor is ott fog lenni, és tudni fogok róla. Képtelen lennék elfelejteni. Pedig most muszáj lesz.
Ha továbbra is itt maradok, csak nehezebbé fog válni az elszakadás. De muszáj megtennem, mert itt már nem az én életem a tét. Az régen nem érdekel. Nem hagyhatok elpusztítani egy hatalmas várost, benne millió angyallal.
Hihetetlen és szörnyen nyomasztó gondolat, hogy annak a temérdek embernek csak kettő fél választásán múlik minden. Ha én úgy gondolom, hogy maradok Harryvel,aki tudom hogy megvédene akármitől is, akkor meghalnak. Ha azt választom, hogy minden kapcsolatot megsemmisítek magunk között, akkor egy ember szenved csak. De az én leszek. És persze lesz egy, aki jót röhög majd rajtam. Nem kell mondanom, hogy az Felicity....
"Boldogság, vagy milliók élete?" -csengett a kérdés ezerszer a fejemben. Véget nem érő visszhangként hallottam a gondolataim minden egyes szavát betűről betűre.De a legelső válasz amit egyből rávágok, az a második... Végül is, mit ér egy ember millióhoz?
- Harry...mennünk kéne.- szakítottam félbe a nyomasztó csenddel együtt a gondolataim felhőjét. Hangomban semmi érzelem nem tükröződött. Igyekeztem minden lehetséges érzelmet kizárni, ami csak elő akart törni belőlem.
- Nagyon szakad az eső... - válaszolta a göndörke, minden lehető lágyságot a szavai közé rejtve.
Úgy tűnt, mintha csak kifogásként mondta volna, hogy maradjunk még. De nekem már semmi maradásom nincs ezen a helyen, mely de ja vu érzéseket vállt ki belőlem.
Egy rossz, de talán hasznos gondolat cikázott végig az elmémen.
Látszólag talán a fiú is kötődik hozzám valamilyen szinten. Könnyebb lenne elmennem, ha ő legalább már mutatna semmit sem felém. Már előre utálom magam azért, ahogy viselkedni fogok vele, de ez csak megkönnyíti a kettőnk dolgát.
- Akkor futunk, vagy mit bánom én, csak menjünk már! Ide fogok fagyni! -igyekeztem hihető flegmaságot és pökhendiséget sűríteni a hangomba.
- Hát... csak egy vékony kardigánom van... de felénk tarthatom, némi védelmet nyújt az eső ellen... - vetette fel az ötletet, majd elkezdte leemelni magáról az anyagot.
Alig tudtam elvezetni a tekintetem a pillanatra megfeszülő izmairól a karjában, mikor a textilt húzta le onnan.
Majd közelebb somfordált és egy apró tetőt formált, mely alá beálltunk, és úgy indultunk meg az esőben.
Bár a vékony ruha nem sokáig tartott, mert a víz már az első pár perc elteltével úgy folyt belőle, mintha kinn állnánk a viharban, azért jobb mint a semmi. Mire a kocsihoz értünk a rajtunk lévő textilek is nedvesek lettek teljesen. Pirulva álltam a göndörke előtt aki nézte az áttetszővé vált fehér pólót, mely teljesen a testemre tapadt. Furcsa módon mintha egy szempillantás alatt változott volna meg valami a fiúban. Kicsit mintha még ijesztő is lett volna. Igyekeztem elterelni a gondolataim.
- Mi az már? Meddig tart kinyitni a kocsit? - próbáltam nagyon idegesítő lenni, de amint kimondtam a mondatot , azonnal lesütött rólam a megbánás. Ezzel valószínűleg össze is zavarhattam.
Nem szólt semmit, csak egy furcsa pillantást vetett rám, majd ismét végig vezette rajtam a szemét.
Hirtelen bevillant az agyamba, hogy ellenőrizzem , hogy nincs e nálam olyan dolog, amit a sok rajtam végig folyó víz nem e károsíthat. A zsebeimet végig tapogattam, majd turkálni kezdtem bennük. Megbizonyosodtam róla, hogy csak pár pénzérme tengődik a bal farzsebembe.
Mikor felnéztem magam elé, majdnem hátra hőköltem. Az átázott fiú észrevétlenül elém állt, olyan közel, hogy a mellkasa és az arcom között hirtelen csak pár centi lett. Felvezettem a tekintetem az arcára. Szemei feketék voltak, és egy mély, és erős érzelem tükröződött benne, ami félelmet keltett bennem.
/Harry szemszöge/
Fájtak a szavai, melyeket intézett felém. És süt minden apró jelből, melyet tudatlanul küld felém, hogy ő sem akar így viselkedni velem. De hiába próbálok közeledni felé, vagy szép szóval meggyőzni, egyre jobban tiltakozik. Idegesít, hogy van egy olyan személy, akit nem ismerek, és csúnyán megfenyegette Őt. És tudom, hogy ha ennyire komolyan veszi, akkor az egy gazember lehet csak.
Keringtek ismét a pillanatok a fejembe,melyek szüntelenül vissza térnek. Az ajkaimon idézem a pillanatot a fánál, vagy a raktárnál és a másik pavilon alatt.Mindegyik fellángolásokból történtek, és minél többször lobbannak, annál erőteljesebbek.
A mai napon már sokadjára próbál előtörni belőlem , az évek óta szunnyadó vad énem. Egyszer hagytam csak elburjánzani 16-17 éves koromban, és annak az lett a vége, hogy egy nőfaló lettem tiniként. Minden idegességem és bajom szerencsétlen egy éjszakás kalandokon vezettem le. Persze rá jöttem, hogy ez így nem mehet tovább, és szépen lassan megtanultam másba ölni a feszültséget. Ám Angel olyan dolgokat hozott a felszínre magamban, melyeket el akartam temetni örökre. Rengeteg régi emlék, ami órákat rágódtam.
De nem csak képeket idézett elő. Féltem, hogy valahogy a makacsságával és lobbanékonyságával ismét előcsalogatja azt a bizonyos vadászt, ami nem az angyalokra vadászik épp.
Akaratlanul is jó párszor végig vezettem az íveken a tekintetem, melyet kirajzolta a testén a vizes ruha. El sem tudja képzelni milyen látvány lehetett. Az immár áttetsző anyagon minden apró részlet kivehető volt a testén és ami a textil alatt volt egészen a nadrág vonaláig. De még az is jobban rátapadt a sok esőcsepptől.
Tudtam, hogy akkor nem engedne közel magához, ha végig követné tekintetével azt, hogy közeledem hozzá. Fájt az, hogy hirtelen egy dolog miatt ennyire ellenkező lett. Idegessé tett, hogy nem mondja el, hogy ki kényszeríti ki ezt belőle. És nyugtalanított, hogy nem védhetem meg a lányt, mert még csak a nevét sem mondta el. Hatalmas feszültség telepedett rám, és ilyenkor tudom, hogy jön az a bizonyos érzés, hogy kezdem elveszíteni a kontrollt. Ezek a megmagyarázhatatlan csókok is ezekből születtek, de akkor az okát még nem tudtam, mi váltja ki. Talán a közelsége, talán más. De most tisztán éreztem magamban azt a fajta ideget, ami késztet, és vonz, hogy megtegyem újra, és újra.
Nem tudok parancsolni a testemnek, és mikor valamit matat lefele pillantva felé közeledek.
Pontosan előtte álltam meg. Mikor felnézett, rémület lett úrrá a tekintetében. Próbáltam magamnak parancsolni, de nem ment.
A kocsi ajtajához löktem, és szorosan támasztottam az autót mellet, hogy ne szökhessen el.
- Mint csinálsz Harry? - kérdezte hangjában rémülettel és ellenkezéssel, de csak egyre közelebb hajoltam. - Ne... -suttogta az ajkaimra.
Kezét a mellkasomra vezette, hogy ellökjön, de most nem engedtem , hogy úgy toljon arrébb , mint a fánál. Erőszakosan nyomultam mindenemmel még közelebb, így tenyere jobban nekinyomódott az nedves anyagnak. A víz lehetővé tette, hogy közelebb érezzem magamhoz. A közénk szorult kezével egyre erőteljesebben igyekezett eltaszítani magától, de ennek az lett a vége, hogy csuklójára fonva az ujjaim a kocsi ajtajához szorítottam őket fejmagasságban.
- Ne Harry... Kérlek... - nyöszörgött alattam.
Meg sem halva szavait tapasztottam az ajkaim a nyirkos nyakhajlatára. Megmerevedve állt , és öklét össze szorította. Próbálta kiszabadítani a kezeit, de csak egyre jobban fogtam oda a járműhöz.
- H-hagyj..b-bé...- nem engedtem végig mondani az elfúlt mondatokat, mert szája sarkára nyomtam egy hosszas csókot.
Ahogyan az arccsontján vezettem érintőlegesen végig a számat, hallottam hogy légzése elnehezedik, és szakadozottá válik. Az ökölbe szorított ujjai meglazultak a tartásukban, de még mindig feszesen tartottam, nehogy elszökjön.
egy hirtelen mozdulattal rántottam magamhoz, így a kocsitól eltávolodott, és szó szerint mindenünk össze préselődött. Az esős textiltől érezhető volt már szinte a bőre teljes forrósága, és a szívének gyors zakatolása, mely egy ütemet vert az érrel, ahol csókoltam a nyakvonalát.
Egyik kezemmel a kocsi hátsó ülésének az ajtajához tereltem, közben szorosan tartva a furcsán kábulatba esett lányt, a másikkal az ajtó kinyitásáért vacakoltam. Amint sikerült feltárni a kocsit, gondolkodás nélkül toltam egyre jobban befelé, és elterültünk az üléseken.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése