/Angel szemszöge/
Takarómba burkolózva próbáltam lenyugtatni magam. Biztos vagyok benne, hogy szemeim duzzadtak és vörös színben tündökölnek. Kezeim elgémberedtek a kispárna szorongatásától, ahogy a szám elé fogtam, hogy ne legyen hallható a zokogásom.
Úgy éreztem , hogy rég bele fáradtam én ebbe, és nem tudom tovább csinálni ezt. Nincs értelme élnem se, egy ilyen testben, mely mindenben meggátol. Üldöznek, fenyegetnek miatta, és már szabad akaratom sem lehet magam felett. Egy olyan világban akarok élni, ahol mind ez lehetséges.
Ha megtehetném, már ezerszer is megtettem volna, hogy vissza megyek a múltba, és megakadályozom , hogy bármilyen úton-módon átváltozzak angyallá. Ha kellene, a múltbéli önmagam egy árnyékként követném, míg az ő , egyben az én életemnek vége lenne, és sosem hagynám, hogy megtörténjen az életemet tönkre tevő esemény. Saját magam őrangyala lennék, ha kell. Csak vissza pörgethetném az idő kegyetlen vaskerekét.
Álomba próbáltam fojtani a kínlódásom a könnyeim szüntelen folyamával, de tudom, hogy ott sem lehet békességre lelnem. Az engem kínzó rémálom szerű látomás nyugtomban sem hagy pihenni. Nem tudok úgy aludni, hogy ne jönnének elő ezek a furcsa és taszító képek Lillyről, a babáról, arról a szörnyetegről és az egyetlen személyről a látomásképeimből , akinek nem kötődik arc a nevéhez.
"Bár csak ki tudnám kapcsolni magam, legalább egy napra, vagy ki tudnék lépni a testemből, hogy egy nyugodtabb helyen tölthessek csak egy kis időt!" Talán az a legvégső hely, ahol ha nem is teljesen , de valamelyest még hűen önmagamhoz futkorászhatok az elképzelt , idilli világban a barátaimmal, és immár az álomvilág részévé vált Harryvel, gondtalanul. Sőt még iskolába is járnék ott, és a legunalmasabb történelem órákat is tejbe tök vigyorral ülném végig. Kimennénk a tóra, egy éjszakát -vagy akár többet is - és sátoroznánk minden bajtól és rossztól mentsen a parton. Vagy csak letottyannánk a tévé elé és kifiguráznánk az aktuális termékeket reklámozó műsort, ahol a szerencsétlen vevőket átverik, hogy a világon a leghatékonyabb eszközével találták szemben magukat.
De mind ez csak álom. Már abban sem vagyok biztos, hogy láthatom e még a régi barátaim, vagy a szülő városom, ami igazából nem is az eredeti, mert ki derült , hogy valami szökött rab vagyok. De legalább az én sajátos teremnek mondhatom.
Ehelyett Londonban kell lennem, folyamatos veszélyben egy undorító, kétszínű nőszeméllyel, és egy göndör hajú tökéletes sráccal, akihöz még csak hozzá sem érhetek, mert meghalhatnak millióan egy vétkes pillanattól.
Gondolataimat egy halk ajtónyitódás és annak zárulása törte meg. Amint a zár kattant az ajtóban, és a kulcs zörgött a zárban, hogy ne lehessen kipiszkálni, már sejtettem, hogy nem várhat rám semmi jó sem. Két lehetőség állt előttem. Vagy Felicity azt hiszi, hogy alszom, és most ki fog végezni, mint az összes többi angyalt, vagy szintén ő az, de van egy olyan terve, hogy választanám helyette az első opciót.
Viszont meglepetésemre nem a lány volt az a legrosszabb rémálmaim mélyéről. Legalább is nem jellemző rá az a vonása, hogy csendben és szelíden elsétál az ágyam végéig, és kényesen ügyelve arra, hogy alig érezzem meg, leül a legszélére. Innentől az előző teóriám el is vettem, és minden érzékem a fiúra szentelem, amivel csak jelenlétét tudom figyelni, a takaró alól.
Csakhogy azonnal visszacsengtek a vadászlány szavai a fülemben, ahogy érintésének szikrákat kiváltó érzésének felidézésére terelődött elmém. Nagyon rossz volt a szájízem. Mintha csak a reggeli kávéba sót tettem volna, és azt kortyolgatnám. Ebben a pillanatban jött el az, hogy azt kívánom, bárcsak ne lenne itt az a fiú, akihez megmagyarázhatatlanul kötődni látszom. Hisz be kell magamnak is vallanom, nem egyszer mentette meg az életemet. De már édes mindegy mit teszek... Már nincs is értelme törni az agyam azon miért van az, hogy akárhová nézek, csak őt látom magam előtt, és ha senki nem lát az érintéséért sóvárognak bőröm alatt húzó idegeim.
Amint eljött egy furcsa pillanatban az , amit egészen eddig vártam , most pokollá és zűrös káosszá változtatta az eddig rendezett gondolataim hadát.
Azt hihette hogy álomba zuhanhattam a takaró alatt, és hogy nem tudom mit tesz. Lágyan kezdte a vastag textil rétegek felett simogatni a hátam vonalát. De amint hang is társult a tevékenységéhez már is rájöttem, hogy egy egyszerű ébresztés az.
- Angel! Ébredj! - mondta fél hangosan, de úgy, hogy ha még a legmélyebb álmomból is rántott volna vissza, akkor sem sértette volna füleimet.
Egy halk morgással tudattam vele, hogy hagyjon békén ,jelen esetben aludni. És ha nem lettek volna a végtagjaim tejesen ellazulva a cirógatástól, melyre már megszokhattam volna, hogy a testem így válaszol , még rá is szólnék hogy sürgős távozása van a szobából.
- Figyelj! fontos megbeszélni valónk van!- szavai komolyan csengtek.
- Hagyj békén Harry! - búgtam a takaró alól. Tényleg nem volt semmihez sem kedvem. Talán erre mondják azt, hogy valaki el van kenődve.
- Még mindig dühös vagy rám? - kis bűnbánatot véltem felfedezni a mondatában.
Kellet pár pillanat , hogy felfogjam mire is céloz. De amint eszembe ötlött az, hogy még pár órával ezelőtt itt hagyott egy sorozat gyilkossal a lakásban, minden tiszta volt. Felgyulladt a képzeletbeli izzó a fejem felett, amint meg is van legalább erre a napra a tartózkodásom oka Tőle.
- Hát... nem is tudom. - erőt véve magamon, miközben felkászálódtam ülő helyzetbe, és leemeltem a siralmas ábrázatomról a takarót, igyekeztem egy kis ellenszenvet csempészni a sorok közé. - Itt hagytál egy fajtámat pusztító pszichopatával, annak ellenére, hogy tudtad jól, nem csak hogy félem kéne tőle, egyenesen utáljuk egymást. Még ha te is itthon vagy, akkor is nagy esélye van, hogy megöl! Te meg furikázgatsz össze vissza órákig a városban? - a végére annyira bele éltem magam, hogy tényleg dühös lettem rá. Végül is nem is hoztam össze hazugságot, mert minden igaznak bizonyult amit mondtam.Talán csak a dühöm mértéke volt csalóka.
- De nem történt semmi!- láttam rajta az ingerültség jeleit. Most valahogyan nem tudta addig tartani a türelmesség álcáját, mint szokta. Bár én még nem akasztottam ki soha sem, mert eddig megtette ezalatt a pár nap alatt Felicity, lehet hogy elfogytak a tartalékai , és az önkontrollja.
- Te, csak hiszed!- egész eddig a paplant pásztáztam, és hagytam hogy hajam takarja az arcom vöröslő részeit. Felemeltem a tekintetem, és a rászáradt könnyektől még mindig égő arcom , és szerintem ezzel mindent elárultam. Igen is itt járt, és ha nem is testit, de egy hatalmas sebet ejtett rajtam. Sakkban tart, és az egyetlen személynek, akinek elmondhatnám a gondjaim, most tabu lett számomra.
- Mit csinált? Bántott? Fáj valamid? - hirtelen váltott komorból aggódóvá, és mér is kezei között fogta az arcom és forgatva azt tanulmányozta.
Finoman megérintettem a kézfejeit és lehámoztam magamról.
- Ne... -szóltam rá. Most kivételesen nem esett nehezemre elszakadni a különös érintéstől. Talán jobban bele éltem magam a dühbe, mint szerettem volna. - Nem csinált semmit, sem. És inkább menj ki, mielőtt...- "baj lesz." akartam mondani, de nem tartottam jó ötletnek,hogy Felicity szavait megszegjem. Nagyobb volt a tét, mint egy sima pofon, vagy egy seb. Életek függtek a hibáimtól. Nem is kettő vagy három, hanem millió.- jobban mérges leszek! - helyesbítettem.
- Oké... - kissé mintha elszontyolodott volna, hogy ennyire ignorálom. Majd egy semleges ábrát, ami tudtam hogy azt jeleni, hogy ismét rejtegeti az igazi érzelmeit és énjét, felvett, és úgy szerette volna fojtatni.
De nem akartam hogy tovább húzza az amúgy is vészesen fogyó időt. Akár már annak is fenn áll a lehetősége , hogy észre is vette a zárt ajtót, és méri az időt, és a szótlanságok idejét, maik alatt azt hihetné, hogy mást is csinálunk...
- Hagyjál aludni! - böktem ki az első eszembe jutó érvet a távozására.
- Ang... délután van... délután három óra! Ezt nem gondoltad komolyan! Ugye? Egyébként is, egy fontos közlendőm van, amit ha akarsz , ha nem akkor is elmondok,még ha fogod magad és kiráncigálsz, akkor is!
- Mhh... gyorsan! - ejtettem ki a szavaim továbbra is keményen.
- Kiválasztották a tanárod Lond... tudod hol! - igyekezett ügyelni arra, hogy ne mondja ki érthetően az angyal város nevét. Nem is tudta, hogy már annyira mindegy , hogy mit tesz...
Viszont szavai nagyon megfogtak. Izgatottság egyben kelletlenség töltött el, mikor rá jöttem, hogy innentől kezdve járhatok el oda, minden nap, vagy egyes időközönként. És valószínűleg ő fog vinni...
- Szóval, jó lenne, ha most szépen össze készülnél, és eljönnél velem, mert sürgősen oda kell hogy vigyelek!- idegesség keveredett a hangjába.
- Állj! Te honnan tudod, hogy már kiválasztották? Kaptál értesítést vagy mi? Elvileg nem nekem kellene? Végül is valami Elveszett Kiválasztott vagyok vagy mi a szösz!
- Ott voltam...De ez nem lényeges. Most készülj mert...
- MICSODA? - kaptam hiteken a fejemhez. Idegesen a hajamba túrtam a hallott szavakra. - Meg is ölhettek volna! Egy vadász egy városnyi angyal előtt? Te meghibbantál Harry? Mi a fene ütött beléd? Egyébként is! Ez még egy ok, hogy el kellet volna vinned te szerencsétlen! - hadartam a szavaim. Az ideg járkált az ereimben fel-alá, amit a lábaimmal is megtettem volna, ha éppen nem az ágyban feküdnék immár kényelmetlenül mocorogva.
- Inkább hagyjuk, és készülődj - pattant fel, olyan hévvel, hogy magával rántotta a takaróm. Mivel az volt a tervem egész napra, hogy mint akit agyon ütöttek úgy alszok, ezért csak lenge pizsiként funkcionáló , kinyúlt póló és egy alsónemű volt rajtam.
Pár másodperc erejéig kényelmetlenül feszengtem , és azt kívántam bár csak bele tudnék az ágyba olvadni és eltűnni örökre, majd gyorsan észbe kapva, hogy ő csak szótlanul bámul inkább én törtem meg a csendet.
- Hagysz felöltözni, vagy végig akarod nézni? - vágtam keresztbe kezeim, és próbáltam úgy helyezkedni, hogy minél kevesebb látszódjon belőlem.
Köhintett egyet, és a paplant földre ejtve sietősen távozott.
Mintha pírt vettem volna észre az arcán, de hamar eltűnt és a jól ismert kifejezéstelen álca mögé bújt ismét.
Felicity végig nézte, ahogy a fiú és én készülődünk, de még csak meg sem kérdezte hogy megyünk valahová, vagy hogy én mit akarok csinálni a zöldszeművel. Meglepetésemre csak egy rosszalló köszönést küldött, mielőtt kiléptük volna a vadásszal az oldalamon az utcára.
A kocsi úgy éreztem a feszült szótlanságban sosem ér arra helyre. Amint le parkolt a park szélénél, már pattantam is ki. Becsapva magam mögött az ajtót hirtelen izgatottság járt át. Elillant a kellemetlen érzés, melyet a némaság váltott ki, sőt még az ellenszenvem is, melyet saját magam generáltam.
Meg sem várva a göndör fiút , szinte szaladtam a helyhez. Bár, csak egyszer jártam arra felé életemben, és nem is figyeltem az utat, azonban még is olyan volt, mintha már ezerszer megtettem volna. Akár csak egy erő vonzott volna oda, pontosan tudtam merre kel menni. Harry eleinte szólongatott hogy várjam meg, és hogy nem tudom az utat, de semmi haszna sem volt, mert egyedül is oda találtam volna. Szerintem ez is valamilyen angyal dolog lehet.
Azonban átvágva a rejtett ösvényen egy gazzal benőtt területet láttam magam előtt.A nagy fal végtelen hosszúságát kusza növények hada lepte be, ezzel a kaput is eltakarva. Még mindig bennem volt az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy itt van a hely, de a szemeim mégsem azt érzékelik. Ennyi idő alatt nem képes egy növény se benőni egy apró négyzetmétert sem, nem hogy egy egész kaput és az őt körül vevő falat...
- Azt mondta Bernice, hogy azért volt annyira tiszta és nyilvános múltkor, hogy könnyebben megtaláld. már tudod hol van, ezért nem igényelsz különösebb útmutatást, hogy megtaláld a bejáratot. - válaszolta meg a talányt a mellettem álló fiú.
Egy apró hümmögés volt rá a válasz, és bizonytalanul elindultam a kapu helye felé. Meglepetésemre a tenyerem izzani kezdett, és szinte magától fellendülve pásztázta közvetlen a növényzet előtt a területet. Majd egy ponton megakadt. Egy fekete fém kandikált ki a buja levélzet sokaságából, de nem tudtam elönteni mi az. Széjjel húzva az indák hadát, azonban megtaláltam azt a valamit, amivel pár napja ki tudtam nyitni a kaput. Pontosan ugyan az történt, mint két napja. Kinyílt, és az öreg nő kilesett rajta.
- Ó, Angel! Már vártunk! Gyere gyorsan! - köszönés nélkül rontott rám a hölgy, és megragadva a kezem már is húzni kezdett a végtelen lépcsőkön lefelé.
- Hölgyem, kérem! Engedjen el! - rángattam az erőszakos cselekedetéből ki a kezem, majd megtapogatva az ujjai sajgó helyét meghátráltam. - Harry is jön, vagy nem megyek sehová! - vágtam oda hirtelen, majd kinézve a csukódó bejáraton a fiú tekintetét elkaptam egy pillanatra.
- Biztonságban vagy itt! A fajtáddal vagy körül véve! Itt nem bánt senki senkit sem! Semmi szükség arra a megbízhatatlan semmirekell... - a kifejezésre eltorzult az arcom és ezt észre véve kijavította - azaz fiatal emberre.
- De igen is szükség van, mert itt úgy látszik mindenki erőszakosan akar levinni , pedig azt sem tudom hogy még mit fogok kezdeni magammal! Mi van ha nem akarom? Csak lejöttem? Nem dönthetnek felettem! Vagy elfelejtették hogy ki lennék? - egyértelműen nálam volt az aduász. Nem tehet semmit sem az ellen, ha nem akarom csinálni. A pár órából, amit odalent töltöttem , a szinte már félelmet sugalló tekintetekből, és abból, ahogy pár angyallal beszéltünk azt következettem ki, hogy itt adhatnak a szavamra, még ha Bernice nem is épp a legszerényebb angyal itt.
- Oh... Akkor... HARRY! Jöjjön! - kiáltotta ki a résen, ami még nyitva állott - De siessen mert becsukódik a kapu!
A göndör srác már az ajtó után nyúlt, és miután belépett rajta be is zárta azt.
- Tudod, van egy olyan legenda, hogy ha egy Vadász bezárja az ellensége otthonának ajtaját, miután belépett, az a megadás jele. Így gondolod? - kérdezte az idős hölgy nem éppen kedvesen.
- Én csak azt tettem amit amúgy is tett volna maga is. Vagy talán más Vadászt is látni szeretne itt? - ércelődöt ugyan olyan hangon , mint ahogy az előbb a nő tette.
Nem válaszolt rá a vén asszony.
Az út innentől csendben telt. Megfigyeltem, azt, ami a múltkori látogatásomnál elkerülte a figyelmem. A lépcső mentén húzódó falakon mindenféle motívum és kacskaringós vonalak voltak festve és vésve az öreg falba. Úgy tűnt, mintha valami sziklából ásták volna ki a lejáratot, és az ősemberekhez hasonlóan jelenetekkel díszítették azt. Sok mindent ábrázoltak a képek. Egészen az egyszerű vonalaktól a bonyolult életképekig, amik természetesen angyalokat ábrázoltak. Mintha egy ódon történelemkönyv lenne. Csak egy hiányzott ebből a történelemből a háború. Mindenféle hajókon való hódítások, városok építése, egyes életképek melyek az akkor , ősi civilizáció csak megtehette, de sehol sem ábrázoltak csatákat.
- Sosem harcoltak egymással a népek? - kérdeztem továbbra is szemlélve a csodás műveket.
- Mi nem vagyunk olyanok, mint az emberek. Nem öljük meg oktalanul a saját vérünket. - válaszolta kissé kioktatóan. - Sőt, mivel összetartásra voltunk mindig is kényszerülve, szóba sem jöhet, hogy akárki is a fajtája ellen szegül.
- Hogy érti ezt?
- Hát, már ősidőktől az üldözöttek népe vagyunk. Nagyon kevés utalást van ránk, de párat a Bibliában, és Őskori falrajzokon találtak a TFW kutatói. Igazából az a lényeg, hogy már az ősember is üldözött minket ugyan abból a célból. Az egy dolog ,hogy évezredek múlva alakul egy szervezet akik már hivatalosan is mészárolnak bennünket.- vett egy mély lélegzetet, majd folytatta - Ez az egész egy olyan fajta világnézetet adott nekünk, ami már az ösztönünkbe neveli , hogy nem bántjuk a saját vérünk. Nem úgy mint az emberek világában, ahol már azért képes ölni valaki, mert nem tetszik neki az egyén öltözete...
- Ez nem így van teljesen... - szólt közben Harry, de Bernice nem engedte befejezni.
- Pont te mondod, aki pénzt kap azért, hogy öl?
Ezzel végérvényesen elhallgattatta a göndört.
A maradék út, már csendbe zajlott. Mikor a lépcsők első felének aljához értünk, már hallottam a város szüntelennek tűnő nyüzsgését.
Sokkal másabb volt, mint a felettünk húzódó város. Nem az autók zavaros dudálása, és a futárok szüntelen káromkodása töltötte be a hatalmas teret, hanem az angyalok beszélgetése, itt ott talán valami mai zene is felcsendült egy fiatalokból álló közösségtől. Inkább az árusok kurjongatása, a biciklik jelzése volt a jellemző. Mintha a régi idők hangulata és érzése keveredett volna a 21.század képével. És ezt a hangulatot a káros levegő okozói és a negatív viselkedés hiánya idézte elő.
Némán követtük Bernice lépteit egyre jobban az embertömegek mélyébe. Most nem vált szét a tömeg körülöttünk. Igazából örültem is neki, mert nem éreztem jól magam, hogy mindenki megbámul, és össze sugdolózik rólam. Ám még így is akadt jó pár rám és a vadászfiúra szegeződő pillantás.Le lehetett olvasni a sötét íriszekből, hogy utálattal követik nyomon a zöldszemű lépéseit.
Harry csak maga elé nézve , szinte a gondolataiba merülve haladt szorosan mellettem. Nem hiszem le, hogy ő nem fél, hogy ha elveszik a tömegben, őt akár szét is marcangolhatják, ha más nem bosszú éhes angyalok. Még közelebb húzódva a szörnyű gondolatra, már hozzá préselődtem a kezének. Észrevétlenül bele karoltam a könyök hajlatába. Azt hittem, hogy nem figyel, de cselekedetemre felkuncogott. Éreztem gyenge rázkódását a kezén is . Felpillantva rá, zöld szemei jámboran pásztáztak engem. Szinte eltörpültem mellette. Több mint egy fejjel magasabb volt nálam, és majd hogy nem erőfeszítésembe került, hogy felnézzek rá. Bár mindenkinél alacsonyabb és gyengébb voltam, azon nem kellet volna meglepődnöm, hogy mennyivel erősebb is nálam. Még ha kint is lennének egy angyal szárnyai, simán elintézné, hiába lenne az illető az eredetinél sokkal erősebb. Hát még engem. De tudtam, hogy sosem bántana.
- Nos, fiatalok, nektek itt most meg kéne állni, és várni , míg az oktató nem érkezik ide. Már megkapta az értesítést, Nem tudjuk pontosan mennyi idő alatt ér ide, mert a város másik felén tartózkodik éppen. - közölte Bernice. - És Harry... Nem ajánlom, hogy elkóborolj egyedül akárhová is. - majd sarkon fordult, és elment.
Először csak pislogni tudtam, a hirtelen akciótól. Tulajdon képen egy földalatti szökő kútnál hagyott bennünket teljesen egyedül, ki tudja mennyi időre.
Láttam a szemem sarkából, hogy a fiú zavarba hozóan fürkészi az arcom. Szerintem meg láthatta azt, hogy aggodalom tölti el szépen lassan a vonásaim.
- Minden rendben? Nem félsz? - kérdezte, de kihallatszott hangjában egy fajta mosoly.
- Mert? - válaszoltam, számomra kissé talán sértő kérdésre.
- Csak, mert már nem érzem a karom... - kuncogott.
Észbe kaptam, hogy egyre szorosabban tartottam ott, ahol bele karoltam a kezébe. Igazság szerint tényleg nyugtalanított a hely, de nem féltem.
- Bocsánat. - pirultam el,és már el is engedtem a szorított testrészt.
Ujjaim kissé el is voltak gémberedve, ahogy a textilt és a kemény izmokat markoltam.
- Nem azért mondtam, hogy engedj el. - nevetett fel. - De komolyan Ang. Valami baj van?
- Nem.. csak olyan furcsa ez a hely. És félek, hogy ide fognak jönni kérdezősködni mások. Én meg semmit sem tudok. Még csak a szárnyaimat kivonni se. Mit csináljak ha ide jönnek, és mondjuk megkérik hogy mutassam meg a szárnyam? Vagy hogy mutassak valamit amit ők nem tudnak, mert én vagyok a...tudjuk mi.- egyre jobban kétségbe estem. Szavaimat hangosan hallva csak jobban kétségek közé vontam magam.
- Szóval félsz a rajongóktól? - folytatta továbbra is poénkodva .
- Nem vagy vicces! Még mindig haragszom rád egyébként is! - vágtam keresztbe a kezeim, és szúrós pillantásokat vetettem felé.
Megforgatta a szemeit, és a tömeget kezdte pásztázni. Egyszer csak egy lány kezdett közeledni felénk. Körülbelül annyi idős lehetett, mint Harry. Azt hittem hogy nemsokára el tűnik a tömegben.De nem. Elkaptam a tekintetem, mert nem akartam végig bámulni, ahogy ide ér. A mellettem álló fiú oldalba bökött, és a lány felé néztem aki egy félénk mosollyal fúrta a tekintetét az enyémbe , tudtam, hogy minket keresett.
- Jó napot! - köszönt félhangosan, ahogy elénk ért. - Önök a Vadász és a Kiválasztott? - tette fel a kérdését kissé bizalmatlanul.
Eszembe jutott, hogy tulajdon képen miért is állunk itt. Egy bizonyos tanárt várunk, aki majd a kiképzésem fogja vezetni. Kerek szemekkel jutott az eszembe, hogy talán ő lehetett. Szerintem egyre gondoltunk a göndörkével, mert egymásra pillantottunk, és szemeinkben ugyan az a kérdés tükröződött.
- Te vagy a tanár, akit vártunk? - mondtuk ki, szinte egyszerre.
Az összhangosan feltett kérdésre kissé megszeppent az előttünk álló angyallány. Értetlenséget véltem felfedezni benne.
"Most vagy egy félénk lány lesz az oktatóm, vagy..."
- Nem! Dehogy! Én csak hallottam, hogy vissza tértek a városba, és találkozni szerettem volna a személyével... Angel? Szólíthatom így? Vagy Nagy Angyal? - kissé még meg is hajolt.
Hitetlenül tekintettem felé. Ő az idősebb , és még is úgy beszél velem, mintha 60 éves a matek tanára lennék.
Harryre pillantva nem tudtam el dönteni hogy csak a nevetését akarja vissza fogni, vagy tüsszenteni készül épp. Feje kissé piros volt, és szája elé tartotta a kezét. Végül egy vissza fojtott kuncogásféle szakadt ki a markából.
- Uramég! Először is, ezt hagyd abba ezt a hivatalos beszédstílust! Nem vagyok egy matuzsálem korú főméltóság! Másodszor, Ang a becenevem!- mosolyogtam rá szórakozottan.
Halvány mosoly húzódott ajkaira, majd lehajtotta a fejét .
- Bocsánatot kérek Ang. - folytatta még is a hangnemet.
- Csak "bocsi Ang!" és, kérlek ne magázzál! - kuncogtam fel. - És te ki vagy akkor, ha nem a tanár? Mármint mi a neved?
- Zoe.
- Hát helló Zoe! A mellettem álló és épp fulladozó személy pedig - mutattam a fiúra aki már a nevetése visszafojtásában szinte elkékült - Harry!
- Szia! - mondta széles vigyorral az arcán.
- Nem tudtam, hogy a Vadászok ennyire kedvesek. - mondta kis bátorságot gyűjtve a lány.
- Csak Ő! Ismerek egy másikat aki annyira bunkó, hogy még a pasija barátját is halálosan megfenyegeti. - mondtam kis éllel a hangomban. Félig a mondatom a fiúnak is szólt, és úgy hallottam célba is talált, mert tiltakozva mordult fel.
- Felicity nem... azaz olyan, de nem a barátnőm. Hányszor mondjam el? - válaszolta, és nyomatékosította a 'nem' szót.
- Pedig én igen csak úgy hallottam hogy mikor bent volt nálam azt mondja, hogy a barátja vagy!- élcelődtem, de rögtön meg is bántam, mert ezzel elárultam, hogy a semminél több történt , mikor egyedül hagyott minket. - Hagyjuk, oké? Ezt ne most intézzük el! -zártam le hirtelen a témát, mielőtt szólni tudott volna.
- Hát látom ti se unatkoztok otthon. - kuncogott az angyal lány.
Valószínűleg ez egy szappanoperába illő jelenet volt, amin ő jót szórakozhatott. Felé fordulva vissza akartam vágni valamivel, de nem hogy nem jutott eszembe semmi szellemes, képtelen lettem volna megszólalni.
A lányra nézve , miközben halkan kuncogott , egy felismerés futott végig rajtam. Olyan volt, mintha már láttam volna valahol, de mégsem. Mintha csak egy másik ember vonásait fedeztem volna fel benne. Göndörödő sötét haja volt, és zöldes színű szemei. A mosolya is jellegzetesen terült szét az arcán és sekély gödröcskék húzódtak a sarkaiban vigyorának .
- Zoe... ez olyan Harrys volt! - tettem hangossá az észrevételemet.
- Harrys? - kérdezett vissza az említett fiú.
- Igen! Most, hogy így nézem, ez alatta a pár perc alatt, annyira hasonlóak vagytok. Hány éves vagy Zoe?
- 20. És van egy kisöcsém! Ő 16 éves, mint te! - válaszolta.
- És mi a teljes....- "neved" folytattam volna a kutatást, de egy hang félbe szakított.
- Szerbusz Zoe! Látom előbb találtad meg a leendő diákom , mint én! - mire a mondat végére ért, már a göndör lány mellé is ért.
- Ó, Seb! Szia! - köszöntötte az idegent .
Mint kiderült, már nem kell megkérdezni, Ő lesz a tanárom. Egy vénülő, perverz talán még szakállas férfit vártam, aki annyira zsémbes, hogy akkor is morog, ha jól csinálok valamit, és megbámul ha egy provokatívabb dolgot csinálok. De tévedtem. Meglepődtem a kinézetén. Azaz, hogy fiatal, és egykorú lehet a két göndörkével. Világos barna, kócos hajához méz színű szemek tartoztak. Kreol bőre olyan volt, mintha éppen most jött volna vissza egy hawaii nyaralásból. Jellegzetes és markáns arcvonásai voltak. Kemény, inkább szögletes ívű ajkai, melyet enyhe borosta szegélyez, és szintén szögletes arcél. Egy elhalványodott, éppen hogy csak észrevehető sebhely húzódott a bal fülétől a szeme vonaláig. Különleges félhold alakú vágás tátonghatott egykor. Ezek a vonások mind-mind egy nem mindennapi kinézetet kölcsönöztek neki. Akárkinek megakadhat a szeme rajta. Néhány tekintetébe lógó tincs világosabb volt a többinél, de az nem nagyon ütött el az egész hajkoronájától. Öltözete egyszerű és laza volt. Farmer-póló össze állítás egy fekete edzővel, és egy karkötővel, melyről egy cápafog csüngött. Még csak most vettem észre, hogy kezében egy cserepes virágot szorongat.
- Szia! Én leszek a tanárod! És azt hallottam, hogy egy csinos lányt fogok tanítani, ezért hoztam ezt! -nyújtotta felém a gyönyörű növényt - Remélem szereted az árvácskát! Ez a barátság jelképe. Remélem, hogy barátok leszünk, mert nem szeretnék egy uncsi tanár lenni, mint a fenti gimnáziumokban! - mosolygott mellé aranyosan.
- Jaj, ez nagyon szép. Én nem is tudtam! Köszönöm szépen! - fogtam a kezembe a kis ajándékom melyet pár pillanatig tanulmányoztam.Sok színben pompáztak a szirmai a virágoknak. -Én is remélem! - folytattam egy kis szünet után.
- Nos, lehet hogy kicsit körbe kéne ha más nem , a környéken vezetni titeket, mert erre felé sokat fogsz járni. - mondta kedvesen, majd ismét egy lenyűgöző mosolyt villantott a fogpaszta reklámba illő gyöngysoraival.
- Szívesen! Egyébként, Angel Willis! - nyújtottam a szabad kezem a szimpatikus fiú felé.
- Sebastian O'Neil! Még egyszer örvendek!
- Én is! És Ő itt - biccentettem Harry felé, akinek az arca elkomorult egy pillanat alatt a kis köszöntésemtől. - Harry.
- Szia Harry! - akart kezet rázni, de a göndör ignorálta.
"Mi a fene?" Elfordította a kezét és keresztbe fonta a mellkasa előtt.
- Hát oké, haver! - süllyesztette maga mellé Sebastian a kezeit.
- Nem vagyok a haverod! - mordult rá a zöldszemű. Szúrós pillantásaival meg tudta volna fojtani a kedvesebbik fiút.
- Harry! - tapostam a lábára, mire megrándult az arca, de nem nyikkant fel a fájdalomtól. Csak arrébb somfordált és inkább tanulmányozta a város képét.- Bocsássatok meg, nem szokott ilyen lenni... -"Mi lőtte ezt a szerencsétlent?"
- Semmi baj, van ilyen! - legyintett és méz színű szemeit ismét rám tapasztotta. -Igaza volt Jasonnek! Nagyon szép vagy! - bókolt nekem, majd aranyos mosolyra húzta ismét az ajkait.
- Jaj... Én nem... - pirultam el, és szégyenlősen félre vezettem a tekintetem.
Határozottan szimpatikusnak tűnik ez a fiú,a ki a tanárom is egyúttal. Nem tudom, hogy mi szállta meg hirtelen a göndörkét, de ha ezt nem hagyja abba mihamarabb akkor nagy bajok lesznek. Legalábbis , ebből egy hosszú és kínos beszélgetés lesz számára!
- Oké, akkor körbe vezesselek, vagy inkább üljünk be valahová, és ismerkedjünk? - vetette fel az ötleteit Sebastian.
- Itt vannak kávézók? - kérdeztem meglepetten.
A világos hajú fiú csak jóízűen felnevetett a szavaimra, és a fejét ingatta.
- Nem a Marsra jöttél Angel! - ingatta továbbra is a fejét, és kuncogott.
- Oh... Akkor minden ugyan olyan, mint fent? Csak itt lent vagyunk? Ugyan az a térkép is? Mármint van itt Lonod-Eye meg hasonlók? - kérdezősködtem, de hamar megbántam, mert nagy butaságokat hordtam az imént össze.
- Nem... - kacagott fel végül az eddig csak figyelő Zoe. - Viszont vannak hasonlók! Szerintem jobb hely Lond Angeles, mint maga London! - folytatta. - Amúgy ha beültök valahova, csatlakozhatok?
- Persze! Ha nem zavarja Angelt! -tekintett kérdően felém.
- Dehogy! Sőt! Mind a ketten nagyon kedvesnek tűntök! - bólintgattam hevesen.
Egy kedves mosollyal válaszoltak, és Seb egy "köszi"-vel.
El indultunk tehát keresni egy kis kávézót. Harry duzzogva követett minket pár lépéssel lemaradva. Nagyon furcsálltam a viselkedését, de nem állhatok le vele veszekedni, itt az utca közepén. Majd megkérdezem ha kiértünk a városból.
Meglepődtem, a polisz ezen kicsi szegletén is, amit bejártunk, míg egy tetszőleges kis helyre be nem ültünk. Azt hiszem valami Angyalszárny Faloda volt a neve. Nevettem is a humoros kis neven. Rá nézve az ital lapra ugyan olyan kávék, teák és mindenféle italok voltak rajta. Még az árak is megegyeztek. Szimpatikus volt az egész környék is. Meglepő, hogy a hangulata keveredik az éjjeli kivilágított kirakatok és a nappali zsibvásár érzetével. Többnyire színes neonokkal volt minden bolt, étterem és ehhez hasonló helyek kivilágítva.
Ahhoz képest, hogy a föld alatt van, nem egy sötét barlang szerű hely ez, hanem mint egy utópisztikus könyvből idecsöppent világ. Minden modern, és le merném fogadni, hogy itt is az össze fiatal érintőképernyős telefonokkal járkál, és otthon lapos tévét néz, az aktuális ökörségekkel.
Még is az mondom, hogy hiába van mindenhol ember az utcán, és nagy a forgatag, a nyüzsgés is teljesen más. Nem lökik fel egymást az angyalok, és nem káromkodnak (annyit) ha valaki mégis neki megy a másiknak. Hiányoznak a fejfájdító autódudáló személyek akik türelmetlenkednek a dugóban, és szennyezik a járó motorral a környezetet. Bár ugyan az a szmogos levegő szivárog le ide is, még is mintha tisztább lenne, annak ellenére hogy tényleg a föld alatt vagyunk.
Ahogy Sebastian és Zoe egyre többet beszélt a városról és arról hogy mi hogy van itt, mik a szabályok, ki a vezető , és még sorolhatnám, egyre jobban azt éreztem, hogy én ide való vagyok. Tetszett a hely , mert annak ellenére hogy több millióan élek a hatalmas poliszban, mégis olyan mint egy nagyra nőtt falu. Bár nem csendes, de még is békés.
Harry viszont egész végig duzzogva ült, és alig tudtunk pár szót kicsalni belőle, azok is csak tőmondatok voltak. Így hát inkább nem is foglalkoztam vele, és kérdezgettem a másik fiúról főleg, de Zoeról is. Kiderült, hogy Zoe és Seb mostoha unoka testvérek. A fiú , a szüleit nem ismerte, mert egy Vadász még újszülött korában megölte őket. De mégsem neheztel arra az emberre, mert szerinte ez volt a feladata, hisz akkor őt ölik meg. És persze nem kötődött hozzájuk. Elejétől fogva a mostoha szülei nevelték, akik fiuk helyett fiukként szeretik még mindig őt.
- És Zo, ti már itt születtetek?-kérdezősködtem tovább, tudás szomjasan.
- Igazság szerint a legtöbben fent születnek, sőt minden angyal fel megy szülni, hisz be kell kerülnie a gyereknek az adatbázisba odafent. - válaszolta Zoe .
- Akkor nincs kórház? És orvosok sem?
- Dehogy nem! Igazából nagyon jó orvosok vannak itt, legalább is a város ezen részén. Igazából ez kicsit bonyolultabb. Van, amikor fent kell elmenni kórházba, van hogy itt. Például, ha valami a szárnyaddal van, akkor tuti, hogy lent kell menni. De például ha rendszeres gyógykezelésre lesz szükséged akkor mindenképpen fel, mert itt nincs lehetőség annyi gyógyszert adni senkinek sem. Sajnos ez az egyik hátránya a városnak. Vannak olyan dolgok, amiket nem lehet csak úgy ide lehozni... - adott választ Seb.
- Oh. Értem! - bólintottam is a szavak mellé.
- Ang! Egyébként! Jó lenne ha nem is most , de majd valamikor megbeszélnénk hogy eleinte mikor tudnál jönni kiképzésre. Majd idővel minden nap be kell járnod, de amíg elkezded addig csak pár naponta! Nos? - Váltott egy komolyabb témára Sebastian.
- Nem tudom... Én mindig rá érek... Igazából most már nem is tudom, hogy mit akarok. Szóval amikor neked jó! - válaszoltam bizonytalanul. Tényleg bármikor rá érek.
- Akkor minden másnap? Nem lesznek ám gyerekjáték edzések. És csak addig lesz kevesebb edzés, amíg megszokod az egészet! - mondta nagy komolyságot a hangjába keverve a méz szemű fiú.
- Oké! Ismétlem, nekem mindegy! - vontam vállat.
- Akkor ha gondolod, holnaptól neki is állhatunk. De ha gondolod egy város nézést bele is iktathatunk, mert rá érek én is!
- Szuper! - mosolyogtam.
- Akkor végeztünk? - szólt hirtelen közbe Harry. Az eddigi szótlansága után ez már-már zene volt a füleimnek. Bár még a stílusa eléggé lekezelő volt.
- Nem akarunk feltartani titeket, meg szerintem egyszerre ez így sok Angnek! - közölte Sebastian, majd a bukszája után kotorászott.
Kifizette az összeget. Itt is ugyan azt a pénzt használják,mint oda fent, tapasztaltam meg.
Vissza indultunk a nagy kapuhoz. Elmondták, hogy a városnak számtalan bejárata van. Sőt, még lift is vezet a gyomrába, hogy ne kelljen mindig a város széléhez kifurikázni. Azt is megtudtam, hogy ez csak egy általános kis mellék kapu, de ennél nem igen vannak nagyobbak. Csak egy, a Főkapunak nevezett, ami egy elhagyatott temetőből nyílik. Valószínűleg az volt az, amit láttam a fánál a látomásba.
Kiérve a városból azt tapasztaltam, hogy sokkal többet voltunk odalent, mint azt gondoltam. Teljesen besötétedett már. A Hold világította meg egyedül a rejtett ösvényhez vezető gyomos szakaszt. A fehér fény most pontosan úgy világított, hogy nem tudtam a fiú zöldellő íriszeit kivenni az arcából. Sötétségbe burkolózva, csak az érzés volt ott, hogy az árnyékból engem bámul.
Miután vissza zárták mögöttünk az ajtót és egy kicsit eltávolodtunk a kaputól, megállítottam Harryt.
- Még is mi a fene volt ez?! Elárulnád? - förmedtem rá.
- Micsoda? - kérdezte semlegesen, és halál nyugodtam össze fonta a kezeit.
- Hát hol is kezdjem? Először is, mikor kezet nyújtott! Majd minden kérdésére egyszavas válaszokban válaszoltál, és végig gubbasztottad az egész beszélgetést. Mintha megsértettek volna, úgy duzzogtál! Mint egy tini, esküszöm! - kissé én is fel idegesítettem magamat rajta.
- Nekem nem tetszik ez a mitugrász! Nagyon nyomulós. Hisz még nem is látott, de már vett neked egy virágot! - mondta duzzogva, mintha a kedves gesztus egy sértő lett volna számára, -ami nekem jött, teszem hozzá...
- Hát, szerintem meg alap, hogy egy teljesen idegen helyen, ami tulajdon képen a második otthonom lesz, vagy inkább a sorban már a harmadik, hogy legalább a tanárom így fogad. És ő az első pillanattól megértette, hogy talán ez nekem nem lesz könnyű, ellentétben veled. - vágtam a fejéhez a szavakat.
- Most miért mondod ezt? Vannak emberek akik csak úgy nem szimpatikusak, akár mint tesznek. Például neked Felicity.
- Szóval erre megy ki a játék? Hogy a barátnődet nem bírom, ezért te bármit tesz utálni fogod a leendő tanárom ? - kezdtem egyre jobban felkapni a vizet.
- Nem! Én csak azt mondom, hogy nem a legszimpatikusabb ez a... inkább nem jellemzem semmivel.- nyelt egyet, de láttam rajta, hogy nehezen tartja magát a higgadt álcához, és szavai között már az ideg megbújik.- És Felicity nem a...
- Csak azt ne mond hogy nincs közöttetek semmi!- vágtam csípőre a kezemet, és szúrós szemekkel néztem rá. Bár nem szerettem volna hallani a hangjával azt, hogy "Igen!" , mert kevesebb undorító nőszemélyt ismertem, mint Az.
- És megint itt vagyunk... - dörgölte meg tenyerével az arcát, és lassan simított végig rajta.
- De még is miért tagadod? Felicity már elmondta nekem, hogy igen is van közöttetek valami kibontakozó félben lévő! - folytattam az érvelésem, de csak egyre jobban homályosultt a gondolkodásom, és szinte magától ömlöttek volna a szavaim, ha nem küszködnék a válogatásával.
- Mert sok mindent össze hord néha, és nem kell mindent elhinni neki! Csak akadjatok már erről a témáról le, mert nagyon elegem van belőletek!- elpattant nála már a húr, és kizökkenve a nyugodt álca mögül, nem kontrollálta a bántó hangnemet.
- Akkor minek hoztál el Made-Shireből? És minek pátyolgatsz folyton, ha eleged van? Simán ott hagyhattál volna! Miért nem viszel végre haza? Egy zavaró tényezővel kevesebb!- folytak a szavak egymás után.
- Miért kérdezgetsz folyton olyan dolgokat amiket én sem tudok? Kibaszottul nem tudom mit miért teszek oké? Csak teszem és kész! Nem tudom kontrollálni! - szorította ökölbe a kezét, és fújtatott minden lélegzet vétel után.
- Jó, oké, befogom! És tudod mit? Utállak! - vágtam a fejéhez kiabálva, majd elkezdtem rohanni a rejtett ösvény felé.
Persze neki megint utánam kellett jönnie. Pont kiértem a bozótosból, mikor utolért. Majdnem elestem, ahogy megragadta a csuklómat. De szerencsére ő is tartott, és meg tudtam a vastag fában kapaszkodni, ami tele volt karcolva mindenféle nyálas szívecskékkel.
"Hogy az emberek mennyire tudnak csöpögni..."
- Engedj el! Nem hallod? - rángattam a kezem de csak szorosabban fogta. - Hagyj békén Harry! Miért nem engedsz elmenni, ha eleged van belőlem?
- Hagyd abba! - suttogta a fülembe, és a fa érdes törzsének nyomott.
Kezeim is bilincsként a fejem mellé szegezte, hogy ne tudjak elmozdulni előle.
- Te hagyd abba! Vagy sikítok! - kezdtem mocorogni, de a teste olyan közel volt, hogy ha hevesen fészkelődnék alatta, akkor szinte teljesen hozzá simulnék.
Nem szólt semmit, csak bámult. Fixírozta az arcom, közben hevesen vette a levegőt. Mikor tüdeje teljesen megtelt oxigénnel, finoman súrolta a mellkasa az enyémet. Majd mikor kifújta, a keletkezett légáramlat lágyan cirógatta bőrömet. Úgy éreztem le kell csuknom a szemem, és sóhajtva élvezni tovább a gyengéd érzést, de nem tehettem.
Én is el kezdtem fürkészni az arcát. Mikor a szemeim az övéibe fúrtam, szinte megijedtem. Bár a Hold nem ide világított, a szórt fénytől még is ki tudtam venni a tág pupillákat, és az elfeketedett vékony zöld csíkot körülötte, mely inkább a tenger viharos zöld árnyalatára hasonlított, mintsem egy zöldellő legelőre, melyen békésen ringatózik a langyos tavaszi szél. Az fekete smaragdként csillogó szemek most egy titokzatos vágyat sugalltak valami iránt. Végig pásztázott rajtam a tekintete, és határozott ívben húzódó ajkait megnedvesítette. Látszott a tekintetén, hogy végi szaladt agyán egy sötét gondolat, és utána egy rejtett fájdalom. Nem tudtam pontosan eldönteni melyik miért van. Sőt, teljesen össze zavart a helyzet. Mintha még közelebb is húzódott volna rá.
- Ne utálj... Kérlek! - suttogta fülemhez hajolva.
A homlokomon a ránc kisimult, ahogy egy ütemben véve a levegőt mind ketten lenyugodtunk. Azaz, csak az ő heves lélegzete mélyült el. Az enyém akadozotté válva csak a szívem heves ritmusát gyorsította egyre. Úgy érzetem, hogy belül egy szédítő keringő vette kezdetét, és a gyomrom fel és le liftezett, minden kósza gondolatra .
Vissza vezette pillantását az arcom elé. Pillái a fürkészésből most lejeb ereszkedtek, és tekintete is levándorolt. Pontosan nem tudtam hova, mert elvonta a figyelmem az, ahogy az egyik kezével meggyengítette a szorítást.Majd lassú mozdulatokkal , mintha az matuzsálem korú növény érezne, finoman simított végig a kérgen úgy, hogy végig fogta a kezem. Az oldalamnál megállt és elengedte azt, majd még közelebb kúszott, ha az már lehetséges.
Irányított minden pillanatával. A lágy mozdulatra a testemben lévő izmok feszülése is ellazult. Ahogyan a szabad kezét a csípőmre vezette. A váratlan mozdulatra oda kaptam a tekintetem, de ekkor a másik kezem elengedve az arcomra rakta az övét, és maga elé fordítva minden távolságot megszüntetett kettőnk között. Nem csak ajkaink préselődtek össze, hanem testünk összes pontja.
Ledermedtem a hirtelen változáson. Fel sem fogtam mi történik épp. Az utolsó pillanatban válaszoltam a tettére és lassú csókot kezdeményeztünk. A levezetett kezem lassan a hátára irányítottam, a másikkal pedig a göndörödő fürtök közé túrtam. Megfeledkeztem mindenről ami körülöttünk van, vagy lehet. Ismételten elmosódott körülöttünk minden. Csak a lassú tánca ajkainknak és a szakadozott levegővételek voltak amik néha megtöltötték a körülöttünk lévő sötét és üres teret.
Teste forrósága fűtött a lehűlt időben, és a felhevült vérem, mely a közleségétől forrt ereimben. Lassan csúszott le az arcomról a keze a hátamra. Közben másik tenyere a gerinc vonalamon siklott le egyre jobban, míg lassan fenekemhez ért és óvatosan simította a domborulatra. A hátamon nyugvó kezével még jobban nyomott magához. A közelsége szikrákat váltott ki, mikor az érintkező felületek még is szétváltak. Úgy érzetem, ha egy fél fokkal is jobban izzana a levegő, mindenhez amihez hozzá érek azonnal meggyullad.
A lentebbik kezét felfelé vezetve akaratlanul is felgyűrte a pólóm alját, de nem tudtam oda figyelni. Valahogyan képtelen lettem volna elszakadni tőle.
De még is elrontva a pillanatot a gondolataimba kúsztak Felicity mondatai. Egyre hangosabban csengtek fülemben, de minduntalan, ahogy egyre mélyebben csókolt a fiú lecsillapodott a meglapuló szorító érzés, hogy nem teszek jót. Mintha Harry, és a vészharang bennem csatát vívtak volna. De végül a vesztes még is az lett, akitől a legnehezebb a pillanatban elszakadnom.
Lassan vezettem mellkasához a kezemet, és lágyan nyomtam egyre jobban, míg szét nem váltak lüktető és nedves ajkaink. Szinte fizikai fájdalmat okozott az érzés hiánya. Tekintetem a telt és sötét szájára vezettem , ami most még erőteljesebb színt vett fel a sötétségben.
Bár nem akartam mozdulni a fiú és a fa által bezárt csapdából mely jelentette a poklot és a mennyet egyszerre, még is megtettem. Tudtam , ha ismét követett Felicity, akkor ezt végig nézte, és most egyenesen a TFW bázisára tart, hogy felnyomjon.
- Angel, én... - kezdte volna a szabadkozást, de nem engedtem befejezni.
Végig gondolva a szavakat,amiket épp igyekszek a fejéhez vágni a fiúnak, már is kiserkentek a könnyeim a pilláim alól. Még elgondolni is fájt, de ha ezt kell tennem a városért,akkor megteszem.
- Soha többé ne merészelj megcsókolni!
Takarómba burkolózva próbáltam lenyugtatni magam. Biztos vagyok benne, hogy szemeim duzzadtak és vörös színben tündökölnek. Kezeim elgémberedtek a kispárna szorongatásától, ahogy a szám elé fogtam, hogy ne legyen hallható a zokogásom.
Úgy éreztem , hogy rég bele fáradtam én ebbe, és nem tudom tovább csinálni ezt. Nincs értelme élnem se, egy ilyen testben, mely mindenben meggátol. Üldöznek, fenyegetnek miatta, és már szabad akaratom sem lehet magam felett. Egy olyan világban akarok élni, ahol mind ez lehetséges.
Ha megtehetném, már ezerszer is megtettem volna, hogy vissza megyek a múltba, és megakadályozom , hogy bármilyen úton-módon átváltozzak angyallá. Ha kellene, a múltbéli önmagam egy árnyékként követném, míg az ő , egyben az én életemnek vége lenne, és sosem hagynám, hogy megtörténjen az életemet tönkre tevő esemény. Saját magam őrangyala lennék, ha kell. Csak vissza pörgethetném az idő kegyetlen vaskerekét.
Álomba próbáltam fojtani a kínlódásom a könnyeim szüntelen folyamával, de tudom, hogy ott sem lehet békességre lelnem. Az engem kínzó rémálom szerű látomás nyugtomban sem hagy pihenni. Nem tudok úgy aludni, hogy ne jönnének elő ezek a furcsa és taszító képek Lillyről, a babáról, arról a szörnyetegről és az egyetlen személyről a látomásképeimből , akinek nem kötődik arc a nevéhez.
"Bár csak ki tudnám kapcsolni magam, legalább egy napra, vagy ki tudnék lépni a testemből, hogy egy nyugodtabb helyen tölthessek csak egy kis időt!" Talán az a legvégső hely, ahol ha nem is teljesen , de valamelyest még hűen önmagamhoz futkorászhatok az elképzelt , idilli világban a barátaimmal, és immár az álomvilág részévé vált Harryvel, gondtalanul. Sőt még iskolába is járnék ott, és a legunalmasabb történelem órákat is tejbe tök vigyorral ülném végig. Kimennénk a tóra, egy éjszakát -vagy akár többet is - és sátoroznánk minden bajtól és rossztól mentsen a parton. Vagy csak letottyannánk a tévé elé és kifiguráznánk az aktuális termékeket reklámozó műsort, ahol a szerencsétlen vevőket átverik, hogy a világon a leghatékonyabb eszközével találták szemben magukat.
De mind ez csak álom. Már abban sem vagyok biztos, hogy láthatom e még a régi barátaim, vagy a szülő városom, ami igazából nem is az eredeti, mert ki derült , hogy valami szökött rab vagyok. De legalább az én sajátos teremnek mondhatom.
Ehelyett Londonban kell lennem, folyamatos veszélyben egy undorító, kétszínű nőszeméllyel, és egy göndör hajú tökéletes sráccal, akihöz még csak hozzá sem érhetek, mert meghalhatnak millióan egy vétkes pillanattól.
Gondolataimat egy halk ajtónyitódás és annak zárulása törte meg. Amint a zár kattant az ajtóban, és a kulcs zörgött a zárban, hogy ne lehessen kipiszkálni, már sejtettem, hogy nem várhat rám semmi jó sem. Két lehetőség állt előttem. Vagy Felicity azt hiszi, hogy alszom, és most ki fog végezni, mint az összes többi angyalt, vagy szintén ő az, de van egy olyan terve, hogy választanám helyette az első opciót.
Viszont meglepetésemre nem a lány volt az a legrosszabb rémálmaim mélyéről. Legalább is nem jellemző rá az a vonása, hogy csendben és szelíden elsétál az ágyam végéig, és kényesen ügyelve arra, hogy alig érezzem meg, leül a legszélére. Innentől az előző teóriám el is vettem, és minden érzékem a fiúra szentelem, amivel csak jelenlétét tudom figyelni, a takaró alól.
Csakhogy azonnal visszacsengtek a vadászlány szavai a fülemben, ahogy érintésének szikrákat kiváltó érzésének felidézésére terelődött elmém. Nagyon rossz volt a szájízem. Mintha csak a reggeli kávéba sót tettem volna, és azt kortyolgatnám. Ebben a pillanatban jött el az, hogy azt kívánom, bárcsak ne lenne itt az a fiú, akihez megmagyarázhatatlanul kötődni látszom. Hisz be kell magamnak is vallanom, nem egyszer mentette meg az életemet. De már édes mindegy mit teszek... Már nincs is értelme törni az agyam azon miért van az, hogy akárhová nézek, csak őt látom magam előtt, és ha senki nem lát az érintéséért sóvárognak bőröm alatt húzó idegeim.
Amint eljött egy furcsa pillanatban az , amit egészen eddig vártam , most pokollá és zűrös káosszá változtatta az eddig rendezett gondolataim hadát.
Azt hihette hogy álomba zuhanhattam a takaró alatt, és hogy nem tudom mit tesz. Lágyan kezdte a vastag textil rétegek felett simogatni a hátam vonalát. De amint hang is társult a tevékenységéhez már is rájöttem, hogy egy egyszerű ébresztés az.
- Angel! Ébredj! - mondta fél hangosan, de úgy, hogy ha még a legmélyebb álmomból is rántott volna vissza, akkor sem sértette volna füleimet.
Egy halk morgással tudattam vele, hogy hagyjon békén ,jelen esetben aludni. És ha nem lettek volna a végtagjaim tejesen ellazulva a cirógatástól, melyre már megszokhattam volna, hogy a testem így válaszol , még rá is szólnék hogy sürgős távozása van a szobából.
- Figyelj! fontos megbeszélni valónk van!- szavai komolyan csengtek.
- Hagyj békén Harry! - búgtam a takaró alól. Tényleg nem volt semmihez sem kedvem. Talán erre mondják azt, hogy valaki el van kenődve.
- Még mindig dühös vagy rám? - kis bűnbánatot véltem felfedezni a mondatában.
Kellet pár pillanat , hogy felfogjam mire is céloz. De amint eszembe ötlött az, hogy még pár órával ezelőtt itt hagyott egy sorozat gyilkossal a lakásban, minden tiszta volt. Felgyulladt a képzeletbeli izzó a fejem felett, amint meg is van legalább erre a napra a tartózkodásom oka Tőle.
- Hát... nem is tudom. - erőt véve magamon, miközben felkászálódtam ülő helyzetbe, és leemeltem a siralmas ábrázatomról a takarót, igyekeztem egy kis ellenszenvet csempészni a sorok közé. - Itt hagytál egy fajtámat pusztító pszichopatával, annak ellenére, hogy tudtad jól, nem csak hogy félem kéne tőle, egyenesen utáljuk egymást. Még ha te is itthon vagy, akkor is nagy esélye van, hogy megöl! Te meg furikázgatsz össze vissza órákig a városban? - a végére annyira bele éltem magam, hogy tényleg dühös lettem rá. Végül is nem is hoztam össze hazugságot, mert minden igaznak bizonyult amit mondtam.Talán csak a dühöm mértéke volt csalóka.
- De nem történt semmi!- láttam rajta az ingerültség jeleit. Most valahogyan nem tudta addig tartani a türelmesség álcáját, mint szokta. Bár én még nem akasztottam ki soha sem, mert eddig megtette ezalatt a pár nap alatt Felicity, lehet hogy elfogytak a tartalékai , és az önkontrollja.
- Te, csak hiszed!- egész eddig a paplant pásztáztam, és hagytam hogy hajam takarja az arcom vöröslő részeit. Felemeltem a tekintetem, és a rászáradt könnyektől még mindig égő arcom , és szerintem ezzel mindent elárultam. Igen is itt járt, és ha nem is testit, de egy hatalmas sebet ejtett rajtam. Sakkban tart, és az egyetlen személynek, akinek elmondhatnám a gondjaim, most tabu lett számomra.
- Mit csinált? Bántott? Fáj valamid? - hirtelen váltott komorból aggódóvá, és mér is kezei között fogta az arcom és forgatva azt tanulmányozta.
Finoman megérintettem a kézfejeit és lehámoztam magamról.
- Ne... -szóltam rá. Most kivételesen nem esett nehezemre elszakadni a különös érintéstől. Talán jobban bele éltem magam a dühbe, mint szerettem volna. - Nem csinált semmit, sem. És inkább menj ki, mielőtt...- "baj lesz." akartam mondani, de nem tartottam jó ötletnek,hogy Felicity szavait megszegjem. Nagyobb volt a tét, mint egy sima pofon, vagy egy seb. Életek függtek a hibáimtól. Nem is kettő vagy három, hanem millió.- jobban mérges leszek! - helyesbítettem.
- Oké... - kissé mintha elszontyolodott volna, hogy ennyire ignorálom. Majd egy semleges ábrát, ami tudtam hogy azt jeleni, hogy ismét rejtegeti az igazi érzelmeit és énjét, felvett, és úgy szerette volna fojtatni.
De nem akartam hogy tovább húzza az amúgy is vészesen fogyó időt. Akár már annak is fenn áll a lehetősége , hogy észre is vette a zárt ajtót, és méri az időt, és a szótlanságok idejét, maik alatt azt hihetné, hogy mást is csinálunk...
- Hagyjál aludni! - böktem ki az első eszembe jutó érvet a távozására.
- Ang... délután van... délután három óra! Ezt nem gondoltad komolyan! Ugye? Egyébként is, egy fontos közlendőm van, amit ha akarsz , ha nem akkor is elmondok,még ha fogod magad és kiráncigálsz, akkor is!
- Mhh... gyorsan! - ejtettem ki a szavaim továbbra is keményen.
- Kiválasztották a tanárod Lond... tudod hol! - igyekezett ügyelni arra, hogy ne mondja ki érthetően az angyal város nevét. Nem is tudta, hogy már annyira mindegy , hogy mit tesz...
Viszont szavai nagyon megfogtak. Izgatottság egyben kelletlenség töltött el, mikor rá jöttem, hogy innentől kezdve járhatok el oda, minden nap, vagy egyes időközönként. És valószínűleg ő fog vinni...
- Szóval, jó lenne, ha most szépen össze készülnél, és eljönnél velem, mert sürgősen oda kell hogy vigyelek!- idegesség keveredett a hangjába.
- Állj! Te honnan tudod, hogy már kiválasztották? Kaptál értesítést vagy mi? Elvileg nem nekem kellene? Végül is valami Elveszett Kiválasztott vagyok vagy mi a szösz!
- Ott voltam...De ez nem lényeges. Most készülj mert...
- MICSODA? - kaptam hiteken a fejemhez. Idegesen a hajamba túrtam a hallott szavakra. - Meg is ölhettek volna! Egy vadász egy városnyi angyal előtt? Te meghibbantál Harry? Mi a fene ütött beléd? Egyébként is! Ez még egy ok, hogy el kellet volna vinned te szerencsétlen! - hadartam a szavaim. Az ideg járkált az ereimben fel-alá, amit a lábaimmal is megtettem volna, ha éppen nem az ágyban feküdnék immár kényelmetlenül mocorogva.
- Inkább hagyjuk, és készülődj - pattant fel, olyan hévvel, hogy magával rántotta a takaróm. Mivel az volt a tervem egész napra, hogy mint akit agyon ütöttek úgy alszok, ezért csak lenge pizsiként funkcionáló , kinyúlt póló és egy alsónemű volt rajtam.
Pár másodperc erejéig kényelmetlenül feszengtem , és azt kívántam bár csak bele tudnék az ágyba olvadni és eltűnni örökre, majd gyorsan észbe kapva, hogy ő csak szótlanul bámul inkább én törtem meg a csendet.
- Hagysz felöltözni, vagy végig akarod nézni? - vágtam keresztbe kezeim, és próbáltam úgy helyezkedni, hogy minél kevesebb látszódjon belőlem.
Köhintett egyet, és a paplant földre ejtve sietősen távozott.
Mintha pírt vettem volna észre az arcán, de hamar eltűnt és a jól ismert kifejezéstelen álca mögé bújt ismét.
Felicity végig nézte, ahogy a fiú és én készülődünk, de még csak meg sem kérdezte hogy megyünk valahová, vagy hogy én mit akarok csinálni a zöldszeművel. Meglepetésemre csak egy rosszalló köszönést küldött, mielőtt kiléptük volna a vadásszal az oldalamon az utcára.
A kocsi úgy éreztem a feszült szótlanságban sosem ér arra helyre. Amint le parkolt a park szélénél, már pattantam is ki. Becsapva magam mögött az ajtót hirtelen izgatottság járt át. Elillant a kellemetlen érzés, melyet a némaság váltott ki, sőt még az ellenszenvem is, melyet saját magam generáltam.
Meg sem várva a göndör fiút , szinte szaladtam a helyhez. Bár, csak egyszer jártam arra felé életemben, és nem is figyeltem az utat, azonban még is olyan volt, mintha már ezerszer megtettem volna. Akár csak egy erő vonzott volna oda, pontosan tudtam merre kel menni. Harry eleinte szólongatott hogy várjam meg, és hogy nem tudom az utat, de semmi haszna sem volt, mert egyedül is oda találtam volna. Szerintem ez is valamilyen angyal dolog lehet.
Azonban átvágva a rejtett ösvényen egy gazzal benőtt területet láttam magam előtt.A nagy fal végtelen hosszúságát kusza növények hada lepte be, ezzel a kaput is eltakarva. Még mindig bennem volt az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy itt van a hely, de a szemeim mégsem azt érzékelik. Ennyi idő alatt nem képes egy növény se benőni egy apró négyzetmétert sem, nem hogy egy egész kaput és az őt körül vevő falat...
- Azt mondta Bernice, hogy azért volt annyira tiszta és nyilvános múltkor, hogy könnyebben megtaláld. már tudod hol van, ezért nem igényelsz különösebb útmutatást, hogy megtaláld a bejáratot. - válaszolta meg a talányt a mellettem álló fiú.
Egy apró hümmögés volt rá a válasz, és bizonytalanul elindultam a kapu helye felé. Meglepetésemre a tenyerem izzani kezdett, és szinte magától fellendülve pásztázta közvetlen a növényzet előtt a területet. Majd egy ponton megakadt. Egy fekete fém kandikált ki a buja levélzet sokaságából, de nem tudtam elönteni mi az. Széjjel húzva az indák hadát, azonban megtaláltam azt a valamit, amivel pár napja ki tudtam nyitni a kaput. Pontosan ugyan az történt, mint két napja. Kinyílt, és az öreg nő kilesett rajta.
- Ó, Angel! Már vártunk! Gyere gyorsan! - köszönés nélkül rontott rám a hölgy, és megragadva a kezem már is húzni kezdett a végtelen lépcsőkön lefelé.
- Hölgyem, kérem! Engedjen el! - rángattam az erőszakos cselekedetéből ki a kezem, majd megtapogatva az ujjai sajgó helyét meghátráltam. - Harry is jön, vagy nem megyek sehová! - vágtam oda hirtelen, majd kinézve a csukódó bejáraton a fiú tekintetét elkaptam egy pillanatra.
- Biztonságban vagy itt! A fajtáddal vagy körül véve! Itt nem bánt senki senkit sem! Semmi szükség arra a megbízhatatlan semmirekell... - a kifejezésre eltorzult az arcom és ezt észre véve kijavította - azaz fiatal emberre.
- De igen is szükség van, mert itt úgy látszik mindenki erőszakosan akar levinni , pedig azt sem tudom hogy még mit fogok kezdeni magammal! Mi van ha nem akarom? Csak lejöttem? Nem dönthetnek felettem! Vagy elfelejtették hogy ki lennék? - egyértelműen nálam volt az aduász. Nem tehet semmit sem az ellen, ha nem akarom csinálni. A pár órából, amit odalent töltöttem , a szinte már félelmet sugalló tekintetekből, és abból, ahogy pár angyallal beszéltünk azt következettem ki, hogy itt adhatnak a szavamra, még ha Bernice nem is épp a legszerényebb angyal itt.
- Oh... Akkor... HARRY! Jöjjön! - kiáltotta ki a résen, ami még nyitva állott - De siessen mert becsukódik a kapu!
A göndör srác már az ajtó után nyúlt, és miután belépett rajta be is zárta azt.
- Tudod, van egy olyan legenda, hogy ha egy Vadász bezárja az ellensége otthonának ajtaját, miután belépett, az a megadás jele. Így gondolod? - kérdezte az idős hölgy nem éppen kedvesen.
- Én csak azt tettem amit amúgy is tett volna maga is. Vagy talán más Vadászt is látni szeretne itt? - ércelődöt ugyan olyan hangon , mint ahogy az előbb a nő tette.
Nem válaszolt rá a vén asszony.
Az út innentől csendben telt. Megfigyeltem, azt, ami a múltkori látogatásomnál elkerülte a figyelmem. A lépcső mentén húzódó falakon mindenféle motívum és kacskaringós vonalak voltak festve és vésve az öreg falba. Úgy tűnt, mintha valami sziklából ásták volna ki a lejáratot, és az ősemberekhez hasonlóan jelenetekkel díszítették azt. Sok mindent ábrázoltak a képek. Egészen az egyszerű vonalaktól a bonyolult életképekig, amik természetesen angyalokat ábrázoltak. Mintha egy ódon történelemkönyv lenne. Csak egy hiányzott ebből a történelemből a háború. Mindenféle hajókon való hódítások, városok építése, egyes életképek melyek az akkor , ősi civilizáció csak megtehette, de sehol sem ábrázoltak csatákat.
- Sosem harcoltak egymással a népek? - kérdeztem továbbra is szemlélve a csodás műveket.
- Mi nem vagyunk olyanok, mint az emberek. Nem öljük meg oktalanul a saját vérünket. - válaszolta kissé kioktatóan. - Sőt, mivel összetartásra voltunk mindig is kényszerülve, szóba sem jöhet, hogy akárki is a fajtája ellen szegül.
- Hogy érti ezt?
- Hát, már ősidőktől az üldözöttek népe vagyunk. Nagyon kevés utalást van ránk, de párat a Bibliában, és Őskori falrajzokon találtak a TFW kutatói. Igazából az a lényeg, hogy már az ősember is üldözött minket ugyan abból a célból. Az egy dolog ,hogy évezredek múlva alakul egy szervezet akik már hivatalosan is mészárolnak bennünket.- vett egy mély lélegzetet, majd folytatta - Ez az egész egy olyan fajta világnézetet adott nekünk, ami már az ösztönünkbe neveli , hogy nem bántjuk a saját vérünk. Nem úgy mint az emberek világában, ahol már azért képes ölni valaki, mert nem tetszik neki az egyén öltözete...
- Ez nem így van teljesen... - szólt közben Harry, de Bernice nem engedte befejezni.
- Pont te mondod, aki pénzt kap azért, hogy öl?
Ezzel végérvényesen elhallgattatta a göndört.
A maradék út, már csendbe zajlott. Mikor a lépcsők első felének aljához értünk, már hallottam a város szüntelennek tűnő nyüzsgését.
Sokkal másabb volt, mint a felettünk húzódó város. Nem az autók zavaros dudálása, és a futárok szüntelen káromkodása töltötte be a hatalmas teret, hanem az angyalok beszélgetése, itt ott talán valami mai zene is felcsendült egy fiatalokból álló közösségtől. Inkább az árusok kurjongatása, a biciklik jelzése volt a jellemző. Mintha a régi idők hangulata és érzése keveredett volna a 21.század képével. És ezt a hangulatot a káros levegő okozói és a negatív viselkedés hiánya idézte elő.
Némán követtük Bernice lépteit egyre jobban az embertömegek mélyébe. Most nem vált szét a tömeg körülöttünk. Igazából örültem is neki, mert nem éreztem jól magam, hogy mindenki megbámul, és össze sugdolózik rólam. Ám még így is akadt jó pár rám és a vadászfiúra szegeződő pillantás.Le lehetett olvasni a sötét íriszekből, hogy utálattal követik nyomon a zöldszemű lépéseit.
Harry csak maga elé nézve , szinte a gondolataiba merülve haladt szorosan mellettem. Nem hiszem le, hogy ő nem fél, hogy ha elveszik a tömegben, őt akár szét is marcangolhatják, ha más nem bosszú éhes angyalok. Még közelebb húzódva a szörnyű gondolatra, már hozzá préselődtem a kezének. Észrevétlenül bele karoltam a könyök hajlatába. Azt hittem, hogy nem figyel, de cselekedetemre felkuncogott. Éreztem gyenge rázkódását a kezén is . Felpillantva rá, zöld szemei jámboran pásztáztak engem. Szinte eltörpültem mellette. Több mint egy fejjel magasabb volt nálam, és majd hogy nem erőfeszítésembe került, hogy felnézzek rá. Bár mindenkinél alacsonyabb és gyengébb voltam, azon nem kellet volna meglepődnöm, hogy mennyivel erősebb is nálam. Még ha kint is lennének egy angyal szárnyai, simán elintézné, hiába lenne az illető az eredetinél sokkal erősebb. Hát még engem. De tudtam, hogy sosem bántana.
- Nos, fiatalok, nektek itt most meg kéne állni, és várni , míg az oktató nem érkezik ide. Már megkapta az értesítést, Nem tudjuk pontosan mennyi idő alatt ér ide, mert a város másik felén tartózkodik éppen. - közölte Bernice. - És Harry... Nem ajánlom, hogy elkóborolj egyedül akárhová is. - majd sarkon fordult, és elment.
Először csak pislogni tudtam, a hirtelen akciótól. Tulajdon képen egy földalatti szökő kútnál hagyott bennünket teljesen egyedül, ki tudja mennyi időre.
Láttam a szemem sarkából, hogy a fiú zavarba hozóan fürkészi az arcom. Szerintem meg láthatta azt, hogy aggodalom tölti el szépen lassan a vonásaim.
- Minden rendben? Nem félsz? - kérdezte, de kihallatszott hangjában egy fajta mosoly.
- Mert? - válaszoltam, számomra kissé talán sértő kérdésre.
- Csak, mert már nem érzem a karom... - kuncogott.
Észbe kaptam, hogy egyre szorosabban tartottam ott, ahol bele karoltam a kezébe. Igazság szerint tényleg nyugtalanított a hely, de nem féltem.
- Bocsánat. - pirultam el,és már el is engedtem a szorított testrészt.
Ujjaim kissé el is voltak gémberedve, ahogy a textilt és a kemény izmokat markoltam.
- Nem azért mondtam, hogy engedj el. - nevetett fel. - De komolyan Ang. Valami baj van?
- Nem.. csak olyan furcsa ez a hely. És félek, hogy ide fognak jönni kérdezősködni mások. Én meg semmit sem tudok. Még csak a szárnyaimat kivonni se. Mit csináljak ha ide jönnek, és mondjuk megkérik hogy mutassam meg a szárnyam? Vagy hogy mutassak valamit amit ők nem tudnak, mert én vagyok a...tudjuk mi.- egyre jobban kétségbe estem. Szavaimat hangosan hallva csak jobban kétségek közé vontam magam.
- Szóval félsz a rajongóktól? - folytatta továbbra is poénkodva .
- Nem vagy vicces! Még mindig haragszom rád egyébként is! - vágtam keresztbe a kezeim, és szúrós pillantásokat vetettem felé.
Megforgatta a szemeit, és a tömeget kezdte pásztázni. Egyszer csak egy lány kezdett közeledni felénk. Körülbelül annyi idős lehetett, mint Harry. Azt hittem hogy nemsokára el tűnik a tömegben.De nem. Elkaptam a tekintetem, mert nem akartam végig bámulni, ahogy ide ér. A mellettem álló fiú oldalba bökött, és a lány felé néztem aki egy félénk mosollyal fúrta a tekintetét az enyémbe , tudtam, hogy minket keresett.
- Jó napot! - köszönt félhangosan, ahogy elénk ért. - Önök a Vadász és a Kiválasztott? - tette fel a kérdését kissé bizalmatlanul.
Eszembe jutott, hogy tulajdon képen miért is állunk itt. Egy bizonyos tanárt várunk, aki majd a kiképzésem fogja vezetni. Kerek szemekkel jutott az eszembe, hogy talán ő lehetett. Szerintem egyre gondoltunk a göndörkével, mert egymásra pillantottunk, és szemeinkben ugyan az a kérdés tükröződött.
- Te vagy a tanár, akit vártunk? - mondtuk ki, szinte egyszerre.
Az összhangosan feltett kérdésre kissé megszeppent az előttünk álló angyallány. Értetlenséget véltem felfedezni benne.
"Most vagy egy félénk lány lesz az oktatóm, vagy..."
- Nem! Dehogy! Én csak hallottam, hogy vissza tértek a városba, és találkozni szerettem volna a személyével... Angel? Szólíthatom így? Vagy Nagy Angyal? - kissé még meg is hajolt.
Hitetlenül tekintettem felé. Ő az idősebb , és még is úgy beszél velem, mintha 60 éves a matek tanára lennék.
Harryre pillantva nem tudtam el dönteni hogy csak a nevetését akarja vissza fogni, vagy tüsszenteni készül épp. Feje kissé piros volt, és szája elé tartotta a kezét. Végül egy vissza fojtott kuncogásféle szakadt ki a markából.
- Uramég! Először is, ezt hagyd abba ezt a hivatalos beszédstílust! Nem vagyok egy matuzsálem korú főméltóság! Másodszor, Ang a becenevem!- mosolyogtam rá szórakozottan.
Halvány mosoly húzódott ajkaira, majd lehajtotta a fejét .
- Bocsánatot kérek Ang. - folytatta még is a hangnemet.
- Csak "bocsi Ang!" és, kérlek ne magázzál! - kuncogtam fel. - És te ki vagy akkor, ha nem a tanár? Mármint mi a neved?
- Zoe.
- Hát helló Zoe! A mellettem álló és épp fulladozó személy pedig - mutattam a fiúra aki már a nevetése visszafojtásában szinte elkékült - Harry!
- Szia! - mondta széles vigyorral az arcán.
- Nem tudtam, hogy a Vadászok ennyire kedvesek. - mondta kis bátorságot gyűjtve a lány.
- Csak Ő! Ismerek egy másikat aki annyira bunkó, hogy még a pasija barátját is halálosan megfenyegeti. - mondtam kis éllel a hangomban. Félig a mondatom a fiúnak is szólt, és úgy hallottam célba is talált, mert tiltakozva mordult fel.
- Felicity nem... azaz olyan, de nem a barátnőm. Hányszor mondjam el? - válaszolta, és nyomatékosította a 'nem' szót.
- Pedig én igen csak úgy hallottam hogy mikor bent volt nálam azt mondja, hogy a barátja vagy!- élcelődtem, de rögtön meg is bántam, mert ezzel elárultam, hogy a semminél több történt , mikor egyedül hagyott minket. - Hagyjuk, oké? Ezt ne most intézzük el! -zártam le hirtelen a témát, mielőtt szólni tudott volna.
- Hát látom ti se unatkoztok otthon. - kuncogott az angyal lány.
Valószínűleg ez egy szappanoperába illő jelenet volt, amin ő jót szórakozhatott. Felé fordulva vissza akartam vágni valamivel, de nem hogy nem jutott eszembe semmi szellemes, képtelen lettem volna megszólalni.
A lányra nézve , miközben halkan kuncogott , egy felismerés futott végig rajtam. Olyan volt, mintha már láttam volna valahol, de mégsem. Mintha csak egy másik ember vonásait fedeztem volna fel benne. Göndörödő sötét haja volt, és zöldes színű szemei. A mosolya is jellegzetesen terült szét az arcán és sekély gödröcskék húzódtak a sarkaiban vigyorának .
- Zoe... ez olyan Harrys volt! - tettem hangossá az észrevételemet.
- Harrys? - kérdezett vissza az említett fiú.
- Igen! Most, hogy így nézem, ez alatta a pár perc alatt, annyira hasonlóak vagytok. Hány éves vagy Zoe?
- 20. És van egy kisöcsém! Ő 16 éves, mint te! - válaszolta.
- És mi a teljes....- "neved" folytattam volna a kutatást, de egy hang félbe szakított.
- Szerbusz Zoe! Látom előbb találtad meg a leendő diákom , mint én! - mire a mondat végére ért, már a göndör lány mellé is ért.
- Ó, Seb! Szia! - köszöntötte az idegent .
Mint kiderült, már nem kell megkérdezni, Ő lesz a tanárom. Egy vénülő, perverz talán még szakállas férfit vártam, aki annyira zsémbes, hogy akkor is morog, ha jól csinálok valamit, és megbámul ha egy provokatívabb dolgot csinálok. De tévedtem. Meglepődtem a kinézetén. Azaz, hogy fiatal, és egykorú lehet a két göndörkével. Világos barna, kócos hajához méz színű szemek tartoztak. Kreol bőre olyan volt, mintha éppen most jött volna vissza egy hawaii nyaralásból. Jellegzetes és markáns arcvonásai voltak. Kemény, inkább szögletes ívű ajkai, melyet enyhe borosta szegélyez, és szintén szögletes arcél. Egy elhalványodott, éppen hogy csak észrevehető sebhely húzódott a bal fülétől a szeme vonaláig. Különleges félhold alakú vágás tátonghatott egykor. Ezek a vonások mind-mind egy nem mindennapi kinézetet kölcsönöztek neki. Akárkinek megakadhat a szeme rajta. Néhány tekintetébe lógó tincs világosabb volt a többinél, de az nem nagyon ütött el az egész hajkoronájától. Öltözete egyszerű és laza volt. Farmer-póló össze állítás egy fekete edzővel, és egy karkötővel, melyről egy cápafog csüngött. Még csak most vettem észre, hogy kezében egy cserepes virágot szorongat.
- Szia! Én leszek a tanárod! És azt hallottam, hogy egy csinos lányt fogok tanítani, ezért hoztam ezt! -nyújtotta felém a gyönyörű növényt - Remélem szereted az árvácskát! Ez a barátság jelképe. Remélem, hogy barátok leszünk, mert nem szeretnék egy uncsi tanár lenni, mint a fenti gimnáziumokban! - mosolygott mellé aranyosan.
- Jaj, ez nagyon szép. Én nem is tudtam! Köszönöm szépen! - fogtam a kezembe a kis ajándékom melyet pár pillanatig tanulmányoztam.Sok színben pompáztak a szirmai a virágoknak. -Én is remélem! - folytattam egy kis szünet után.
- Nos, lehet hogy kicsit körbe kéne ha más nem , a környéken vezetni titeket, mert erre felé sokat fogsz járni. - mondta kedvesen, majd ismét egy lenyűgöző mosolyt villantott a fogpaszta reklámba illő gyöngysoraival.
- Szívesen! Egyébként, Angel Willis! - nyújtottam a szabad kezem a szimpatikus fiú felé.
- Sebastian O'Neil! Még egyszer örvendek!
- Én is! És Ő itt - biccentettem Harry felé, akinek az arca elkomorult egy pillanat alatt a kis köszöntésemtől. - Harry.
- Szia Harry! - akart kezet rázni, de a göndör ignorálta.
"Mi a fene?" Elfordította a kezét és keresztbe fonta a mellkasa előtt.
- Hát oké, haver! - süllyesztette maga mellé Sebastian a kezeit.
- Nem vagyok a haverod! - mordult rá a zöldszemű. Szúrós pillantásaival meg tudta volna fojtani a kedvesebbik fiút.
- Harry! - tapostam a lábára, mire megrándult az arca, de nem nyikkant fel a fájdalomtól. Csak arrébb somfordált és inkább tanulmányozta a város képét.- Bocsássatok meg, nem szokott ilyen lenni... -"Mi lőtte ezt a szerencsétlent?"
- Semmi baj, van ilyen! - legyintett és méz színű szemeit ismét rám tapasztotta. -Igaza volt Jasonnek! Nagyon szép vagy! - bókolt nekem, majd aranyos mosolyra húzta ismét az ajkait.
- Jaj... Én nem... - pirultam el, és szégyenlősen félre vezettem a tekintetem.
Határozottan szimpatikusnak tűnik ez a fiú,a ki a tanárom is egyúttal. Nem tudom, hogy mi szállta meg hirtelen a göndörkét, de ha ezt nem hagyja abba mihamarabb akkor nagy bajok lesznek. Legalábbis , ebből egy hosszú és kínos beszélgetés lesz számára!
- Oké, akkor körbe vezesselek, vagy inkább üljünk be valahová, és ismerkedjünk? - vetette fel az ötleteit Sebastian.
- Itt vannak kávézók? - kérdeztem meglepetten.
A világos hajú fiú csak jóízűen felnevetett a szavaimra, és a fejét ingatta.
- Nem a Marsra jöttél Angel! - ingatta továbbra is a fejét, és kuncogott.
- Oh... Akkor minden ugyan olyan, mint fent? Csak itt lent vagyunk? Ugyan az a térkép is? Mármint van itt Lonod-Eye meg hasonlók? - kérdezősködtem, de hamar megbántam, mert nagy butaságokat hordtam az imént össze.
- Nem... - kacagott fel végül az eddig csak figyelő Zoe. - Viszont vannak hasonlók! Szerintem jobb hely Lond Angeles, mint maga London! - folytatta. - Amúgy ha beültök valahova, csatlakozhatok?
- Persze! Ha nem zavarja Angelt! -tekintett kérdően felém.
- Dehogy! Sőt! Mind a ketten nagyon kedvesnek tűntök! - bólintgattam hevesen.
Egy kedves mosollyal válaszoltak, és Seb egy "köszi"-vel.
El indultunk tehát keresni egy kis kávézót. Harry duzzogva követett minket pár lépéssel lemaradva. Nagyon furcsálltam a viselkedését, de nem állhatok le vele veszekedni, itt az utca közepén. Majd megkérdezem ha kiértünk a városból.
Meglepődtem, a polisz ezen kicsi szegletén is, amit bejártunk, míg egy tetszőleges kis helyre be nem ültünk. Azt hiszem valami Angyalszárny Faloda volt a neve. Nevettem is a humoros kis neven. Rá nézve az ital lapra ugyan olyan kávék, teák és mindenféle italok voltak rajta. Még az árak is megegyeztek. Szimpatikus volt az egész környék is. Meglepő, hogy a hangulata keveredik az éjjeli kivilágított kirakatok és a nappali zsibvásár érzetével. Többnyire színes neonokkal volt minden bolt, étterem és ehhez hasonló helyek kivilágítva.
Ahhoz képest, hogy a föld alatt van, nem egy sötét barlang szerű hely ez, hanem mint egy utópisztikus könyvből idecsöppent világ. Minden modern, és le merném fogadni, hogy itt is az össze fiatal érintőképernyős telefonokkal járkál, és otthon lapos tévét néz, az aktuális ökörségekkel.
Még is az mondom, hogy hiába van mindenhol ember az utcán, és nagy a forgatag, a nyüzsgés is teljesen más. Nem lökik fel egymást az angyalok, és nem káromkodnak (annyit) ha valaki mégis neki megy a másiknak. Hiányoznak a fejfájdító autódudáló személyek akik türelmetlenkednek a dugóban, és szennyezik a járó motorral a környezetet. Bár ugyan az a szmogos levegő szivárog le ide is, még is mintha tisztább lenne, annak ellenére hogy tényleg a föld alatt vagyunk.
Ahogy Sebastian és Zoe egyre többet beszélt a városról és arról hogy mi hogy van itt, mik a szabályok, ki a vezető , és még sorolhatnám, egyre jobban azt éreztem, hogy én ide való vagyok. Tetszett a hely , mert annak ellenére hogy több millióan élek a hatalmas poliszban, mégis olyan mint egy nagyra nőtt falu. Bár nem csendes, de még is békés.
Harry viszont egész végig duzzogva ült, és alig tudtunk pár szót kicsalni belőle, azok is csak tőmondatok voltak. Így hát inkább nem is foglalkoztam vele, és kérdezgettem a másik fiúról főleg, de Zoeról is. Kiderült, hogy Zoe és Seb mostoha unoka testvérek. A fiú , a szüleit nem ismerte, mert egy Vadász még újszülött korában megölte őket. De mégsem neheztel arra az emberre, mert szerinte ez volt a feladata, hisz akkor őt ölik meg. És persze nem kötődött hozzájuk. Elejétől fogva a mostoha szülei nevelték, akik fiuk helyett fiukként szeretik még mindig őt.
- És Zo, ti már itt születtetek?-kérdezősködtem tovább, tudás szomjasan.
- Igazság szerint a legtöbben fent születnek, sőt minden angyal fel megy szülni, hisz be kell kerülnie a gyereknek az adatbázisba odafent. - válaszolta Zoe .
- Akkor nincs kórház? És orvosok sem?
- Dehogy nem! Igazából nagyon jó orvosok vannak itt, legalább is a város ezen részén. Igazából ez kicsit bonyolultabb. Van, amikor fent kell elmenni kórházba, van hogy itt. Például, ha valami a szárnyaddal van, akkor tuti, hogy lent kell menni. De például ha rendszeres gyógykezelésre lesz szükséged akkor mindenképpen fel, mert itt nincs lehetőség annyi gyógyszert adni senkinek sem. Sajnos ez az egyik hátránya a városnak. Vannak olyan dolgok, amiket nem lehet csak úgy ide lehozni... - adott választ Seb.
- Oh. Értem! - bólintottam is a szavak mellé.
- Ang! Egyébként! Jó lenne ha nem is most , de majd valamikor megbeszélnénk hogy eleinte mikor tudnál jönni kiképzésre. Majd idővel minden nap be kell járnod, de amíg elkezded addig csak pár naponta! Nos? - Váltott egy komolyabb témára Sebastian.
- Nem tudom... Én mindig rá érek... Igazából most már nem is tudom, hogy mit akarok. Szóval amikor neked jó! - válaszoltam bizonytalanul. Tényleg bármikor rá érek.
- Akkor minden másnap? Nem lesznek ám gyerekjáték edzések. És csak addig lesz kevesebb edzés, amíg megszokod az egészet! - mondta nagy komolyságot a hangjába keverve a méz szemű fiú.
- Oké! Ismétlem, nekem mindegy! - vontam vállat.
- Akkor ha gondolod, holnaptól neki is állhatunk. De ha gondolod egy város nézést bele is iktathatunk, mert rá érek én is!
- Szuper! - mosolyogtam.
- Akkor végeztünk? - szólt hirtelen közbe Harry. Az eddigi szótlansága után ez már-már zene volt a füleimnek. Bár még a stílusa eléggé lekezelő volt.
- Nem akarunk feltartani titeket, meg szerintem egyszerre ez így sok Angnek! - közölte Sebastian, majd a bukszája után kotorászott.
Kifizette az összeget. Itt is ugyan azt a pénzt használják,mint oda fent, tapasztaltam meg.
Vissza indultunk a nagy kapuhoz. Elmondták, hogy a városnak számtalan bejárata van. Sőt, még lift is vezet a gyomrába, hogy ne kelljen mindig a város széléhez kifurikázni. Azt is megtudtam, hogy ez csak egy általános kis mellék kapu, de ennél nem igen vannak nagyobbak. Csak egy, a Főkapunak nevezett, ami egy elhagyatott temetőből nyílik. Valószínűleg az volt az, amit láttam a fánál a látomásba.
Kiérve a városból azt tapasztaltam, hogy sokkal többet voltunk odalent, mint azt gondoltam. Teljesen besötétedett már. A Hold világította meg egyedül a rejtett ösvényhez vezető gyomos szakaszt. A fehér fény most pontosan úgy világított, hogy nem tudtam a fiú zöldellő íriszeit kivenni az arcából. Sötétségbe burkolózva, csak az érzés volt ott, hogy az árnyékból engem bámul.
Miután vissza zárták mögöttünk az ajtót és egy kicsit eltávolodtunk a kaputól, megállítottam Harryt.
- Még is mi a fene volt ez?! Elárulnád? - förmedtem rá.
- Micsoda? - kérdezte semlegesen, és halál nyugodtam össze fonta a kezeit.
- Hát hol is kezdjem? Először is, mikor kezet nyújtott! Majd minden kérdésére egyszavas válaszokban válaszoltál, és végig gubbasztottad az egész beszélgetést. Mintha megsértettek volna, úgy duzzogtál! Mint egy tini, esküszöm! - kissé én is fel idegesítettem magamat rajta.
- Nekem nem tetszik ez a mitugrász! Nagyon nyomulós. Hisz még nem is látott, de már vett neked egy virágot! - mondta duzzogva, mintha a kedves gesztus egy sértő lett volna számára, -ami nekem jött, teszem hozzá...
- Hát, szerintem meg alap, hogy egy teljesen idegen helyen, ami tulajdon képen a második otthonom lesz, vagy inkább a sorban már a harmadik, hogy legalább a tanárom így fogad. És ő az első pillanattól megértette, hogy talán ez nekem nem lesz könnyű, ellentétben veled. - vágtam a fejéhez a szavakat.
- Most miért mondod ezt? Vannak emberek akik csak úgy nem szimpatikusak, akár mint tesznek. Például neked Felicity.
- Szóval erre megy ki a játék? Hogy a barátnődet nem bírom, ezért te bármit tesz utálni fogod a leendő tanárom ? - kezdtem egyre jobban felkapni a vizet.
- Nem! Én csak azt mondom, hogy nem a legszimpatikusabb ez a... inkább nem jellemzem semmivel.- nyelt egyet, de láttam rajta, hogy nehezen tartja magát a higgadt álcához, és szavai között már az ideg megbújik.- És Felicity nem a...
- Csak azt ne mond hogy nincs közöttetek semmi!- vágtam csípőre a kezemet, és szúrós szemekkel néztem rá. Bár nem szerettem volna hallani a hangjával azt, hogy "Igen!" , mert kevesebb undorító nőszemélyt ismertem, mint Az.
- És megint itt vagyunk... - dörgölte meg tenyerével az arcát, és lassan simított végig rajta.
- De még is miért tagadod? Felicity már elmondta nekem, hogy igen is van közöttetek valami kibontakozó félben lévő! - folytattam az érvelésem, de csak egyre jobban homályosultt a gondolkodásom, és szinte magától ömlöttek volna a szavaim, ha nem küszködnék a válogatásával.
- Mert sok mindent össze hord néha, és nem kell mindent elhinni neki! Csak akadjatok már erről a témáról le, mert nagyon elegem van belőletek!- elpattant nála már a húr, és kizökkenve a nyugodt álca mögül, nem kontrollálta a bántó hangnemet.
- Akkor minek hoztál el Made-Shireből? És minek pátyolgatsz folyton, ha eleged van? Simán ott hagyhattál volna! Miért nem viszel végre haza? Egy zavaró tényezővel kevesebb!- folytak a szavak egymás után.
- Miért kérdezgetsz folyton olyan dolgokat amiket én sem tudok? Kibaszottul nem tudom mit miért teszek oké? Csak teszem és kész! Nem tudom kontrollálni! - szorította ökölbe a kezét, és fújtatott minden lélegzet vétel után.
- Jó, oké, befogom! És tudod mit? Utállak! - vágtam a fejéhez kiabálva, majd elkezdtem rohanni a rejtett ösvény felé.
Persze neki megint utánam kellett jönnie. Pont kiértem a bozótosból, mikor utolért. Majdnem elestem, ahogy megragadta a csuklómat. De szerencsére ő is tartott, és meg tudtam a vastag fában kapaszkodni, ami tele volt karcolva mindenféle nyálas szívecskékkel.
"Hogy az emberek mennyire tudnak csöpögni..."
- Engedj el! Nem hallod? - rángattam a kezem de csak szorosabban fogta. - Hagyj békén Harry! Miért nem engedsz elmenni, ha eleged van belőlem?
- Hagyd abba! - suttogta a fülembe, és a fa érdes törzsének nyomott.
Kezeim is bilincsként a fejem mellé szegezte, hogy ne tudjak elmozdulni előle.
- Te hagyd abba! Vagy sikítok! - kezdtem mocorogni, de a teste olyan közel volt, hogy ha hevesen fészkelődnék alatta, akkor szinte teljesen hozzá simulnék.
Nem szólt semmit, csak bámult. Fixírozta az arcom, közben hevesen vette a levegőt. Mikor tüdeje teljesen megtelt oxigénnel, finoman súrolta a mellkasa az enyémet. Majd mikor kifújta, a keletkezett légáramlat lágyan cirógatta bőrömet. Úgy éreztem le kell csuknom a szemem, és sóhajtva élvezni tovább a gyengéd érzést, de nem tehettem.
Én is el kezdtem fürkészni az arcát. Mikor a szemeim az övéibe fúrtam, szinte megijedtem. Bár a Hold nem ide világított, a szórt fénytől még is ki tudtam venni a tág pupillákat, és az elfeketedett vékony zöld csíkot körülötte, mely inkább a tenger viharos zöld árnyalatára hasonlított, mintsem egy zöldellő legelőre, melyen békésen ringatózik a langyos tavaszi szél. Az fekete smaragdként csillogó szemek most egy titokzatos vágyat sugalltak valami iránt. Végig pásztázott rajtam a tekintete, és határozott ívben húzódó ajkait megnedvesítette. Látszott a tekintetén, hogy végi szaladt agyán egy sötét gondolat, és utána egy rejtett fájdalom. Nem tudtam pontosan eldönteni melyik miért van. Sőt, teljesen össze zavart a helyzet. Mintha még közelebb is húzódott volna rá.
- Ne utálj... Kérlek! - suttogta fülemhez hajolva.
A homlokomon a ránc kisimult, ahogy egy ütemben véve a levegőt mind ketten lenyugodtunk. Azaz, csak az ő heves lélegzete mélyült el. Az enyém akadozotté válva csak a szívem heves ritmusát gyorsította egyre. Úgy érzetem, hogy belül egy szédítő keringő vette kezdetét, és a gyomrom fel és le liftezett, minden kósza gondolatra .
Vissza vezette pillantását az arcom elé. Pillái a fürkészésből most lejeb ereszkedtek, és tekintete is levándorolt. Pontosan nem tudtam hova, mert elvonta a figyelmem az, ahogy az egyik kezével meggyengítette a szorítást.Majd lassú mozdulatokkal , mintha az matuzsálem korú növény érezne, finoman simított végig a kérgen úgy, hogy végig fogta a kezem. Az oldalamnál megállt és elengedte azt, majd még közelebb kúszott, ha az már lehetséges.
Irányított minden pillanatával. A lágy mozdulatra a testemben lévő izmok feszülése is ellazult. Ahogyan a szabad kezét a csípőmre vezette. A váratlan mozdulatra oda kaptam a tekintetem, de ekkor a másik kezem elengedve az arcomra rakta az övét, és maga elé fordítva minden távolságot megszüntetett kettőnk között. Nem csak ajkaink préselődtek össze, hanem testünk összes pontja.
Ledermedtem a hirtelen változáson. Fel sem fogtam mi történik épp. Az utolsó pillanatban válaszoltam a tettére és lassú csókot kezdeményeztünk. A levezetett kezem lassan a hátára irányítottam, a másikkal pedig a göndörödő fürtök közé túrtam. Megfeledkeztem mindenről ami körülöttünk van, vagy lehet. Ismételten elmosódott körülöttünk minden. Csak a lassú tánca ajkainknak és a szakadozott levegővételek voltak amik néha megtöltötték a körülöttünk lévő sötét és üres teret.
Teste forrósága fűtött a lehűlt időben, és a felhevült vérem, mely a közleségétől forrt ereimben. Lassan csúszott le az arcomról a keze a hátamra. Közben másik tenyere a gerinc vonalamon siklott le egyre jobban, míg lassan fenekemhez ért és óvatosan simította a domborulatra. A hátamon nyugvó kezével még jobban nyomott magához. A közelsége szikrákat váltott ki, mikor az érintkező felületek még is szétváltak. Úgy érzetem, ha egy fél fokkal is jobban izzana a levegő, mindenhez amihez hozzá érek azonnal meggyullad.
A lentebbik kezét felfelé vezetve akaratlanul is felgyűrte a pólóm alját, de nem tudtam oda figyelni. Valahogyan képtelen lettem volna elszakadni tőle.
De még is elrontva a pillanatot a gondolataimba kúsztak Felicity mondatai. Egyre hangosabban csengtek fülemben, de minduntalan, ahogy egyre mélyebben csókolt a fiú lecsillapodott a meglapuló szorító érzés, hogy nem teszek jót. Mintha Harry, és a vészharang bennem csatát vívtak volna. De végül a vesztes még is az lett, akitől a legnehezebb a pillanatban elszakadnom.
Lassan vezettem mellkasához a kezemet, és lágyan nyomtam egyre jobban, míg szét nem váltak lüktető és nedves ajkaink. Szinte fizikai fájdalmat okozott az érzés hiánya. Tekintetem a telt és sötét szájára vezettem , ami most még erőteljesebb színt vett fel a sötétségben.
Bár nem akartam mozdulni a fiú és a fa által bezárt csapdából mely jelentette a poklot és a mennyet egyszerre, még is megtettem. Tudtam , ha ismét követett Felicity, akkor ezt végig nézte, és most egyenesen a TFW bázisára tart, hogy felnyomjon.
- Angel, én... - kezdte volna a szabadkozást, de nem engedtem befejezni.
Végig gondolva a szavakat,amiket épp igyekszek a fejéhez vágni a fiúnak, már is kiserkentek a könnyeim a pilláim alól. Még elgondolni is fájt, de ha ezt kell tennem a városért,akkor megteszem.
- Soha többé ne merészelj megcsókolni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése