7. Fejezet

 Helló :D itt lenne az új fejezet :D hozzáfűznivaló nagyon nincs... Csak annyi , örülnék pár kominak <3


/Angel szemszöge/

Felnézve az égre kissé meglepett az a tény, hogy fekete felhők gyülekeznek az égen. Lehet anyámnak mégis igaza volt? Akkor ideje lenne sietni haza. De valamiért olyan jó csak így egyedül sétálgatni... Még a madarak sem csicseregnek a kihalt és kopott utcákon, csak a szél egyre erőteljesebb süvítése csapja meg néhol lenge ruhámat. Néha- néha össze rezzenek a hideg széltől, most mégis jólesik a magány. Bár egyre erőteljesebben kúszik az a gondolat az agyamba, hogy mégis csak kellett volna esernyőt hozni, és akkor tovább merülhetnék el a gondolatimban.
Az erdőben történtek teljesen elárasztották az elmém. Főleg egy momentum, mikor is az a furcsa ... nem is tudom minek nevezni, talán fantáziálásom volt... Nem nevezném pont annak, hiszen nem vagyok szerelmes. Mégis kibe? Harryt nem is ismerem, és csak kettőször találkoztunk összesen. Ezzel együtt háromszor. És az is rá tesz egy lapáttal hogy a titokzatos fiúról alig tudok valamit.
Az agyamat elárasztó gondolatok és elmélkedések teljesen lekötöttek, ezért a szokásosnál is figyelmetlenebb voltam, ami ismét bajt hozott a fejemre.
- Elnézést! Ne haragu... - néztem fel arra akinek épp sikerült neki mennem, de mikor megláttam göndören gabalyodó kusza fürtjeit és zölden izzó smaragdjait szinte villám csapásként ért a felismerés - Harry?!
Kissé furcsán nézett rám, mint aki szellemet lát. Valószínüleg Őt is furcsán érte ez a különös és a szituációból adódóan kellemetlen találkozás.
- Ne haragudj.. csak nem figyeltem eléggé! Én... - kezdtem volna a magyarázkodást, de fejét megrázva, mintha csak most tért volna észhez félbeszakított.
- Semmi sem történt! - mosolyodott el. " Mosoly?!"
Bár igaz kevés ideje ismerem, alig láttam mosolyogni... Kissé meglepődtem, de inkább elmerengtem ábrázatán míg arra a kevés időre is megmutatta nekem apró gödröcskéit.
 "De ez természetes reakció! Miért izgat ez ennyire?"
Jelenlétében lelassulnak az érzékszerveim, ezért mire észbe kaptam, rég furcsán nézett rám. Tuti, hogy merenghettem rajta egy ideig. Pirulva néztem az utca túloldalára, mert teljesen biztos voltam benne, hogy észrevette... Utálom, hogy mindig bele rángatom magam a kellemetlen szituációkba!
De igyekszem kivágni magam belőle. "Valami témát! Gyorsan mielőtt elmegy!"
- És, öhm.. Harry, merre felé tartottál? - kérdeztem egy széles mosolyt villantva. " Ennél bénábbat ki sem tudtam volna ötölni..."
- Tulajdon képen sehova... Csak sétálgattam és nézelődtem. - válaszolt.
- Oh, én is! - adtam elő kicsit talán túl lelkesen. - És most, szóval.. haza tartasz? - tettem fel kissé félénken.
- Nem, éppen most indultam nemrég otthonról.
- És... szóval.. lenne kedved.. az az... - kezdtem bele, ám hamar el fogyott a lendületem.
- Együtt menni? - mutatott rá a lényegre.
- I-igen. - pirultam el a végtelenségig.
- Persze. - felelte nyugodt hangján .
Miután el indultunk kissé úgy látszott , mintha elgondolkodott volna, majd rábólintott . Lehet hogy csak én képzeltem, de valami olyasmi volt leolvasható arcáról, mintha eldöntött volna egy kérdéses dolgot. "Egyáltalán megint miért bámulom?"

***

/Harry szemszöge/

Bár ez számomra olyan , mint Ádámnak és Évának a tiltott gyümölcs, mégis elhatároztam, megismerem Angelt.
Nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy közel akarnám engedni magamhoz, csak szimplán barátságosan közeledik és én engedem. Ő talán az egyetlen ezen a településen.. vagy akár bárhonnan ahol eddig jártam, aki így fogadott. Kissé furcsa ez a helyzet számomra, mert még a bázison is különcként kezelnek, amit rég megszoktam...
Mikor nekem jött az utcán, felnézett , s szemei az azúr színű tenger árnyalataiban pompáztak. Furcsának tartottam azt a meleg érzést, mely abban a másodpercben futott át testemen.
Pár szekundum volt az egész, de kellet egy fej rázás, hogy a számomra abszurd pillanatból helyre rázódjak. Sosem tapasztaltam ilyet, de valószínüleg nem is fogok soha. Szerintem csak egy szellő váltotta kis, vagy hasonló.
Egy ideig szótlanul haladtunk, majd meglepetésemre egy kérdés csúszott ki a számon.
- Mióta élsz itt? - néztem rá.
- Nos, én már itt születtem. És mindent itt csináltam. Mármint... -vakarta meg nevetve tarkóját - szóval itt jártam ki az általánost és szerintem itt fogom a gimit is.
- És van már terved a továbbiakra? - tettem fel egy újabb kérdést.
- Még van a következővel együtt két évem, és akkor majd rá érek eldönteni! -mosolygott angyalian rám, mire nekem is pár pillanatra feljebb gördült a szám sarka.
A kurta beszélgetés után ismét szótlanul ballagtunk egymás mellet , egy szűk kis utcában. Langyos, ám erőteljes szellő vágódott hirtelen a hátamnak. Felpillantva az égre, haragos felhők takarták el a verőfényes napsugarakat és a mennyboltot. Orromon egy kósza eső cseppet éreztem, majd még egyet.
- Harry! Esni fog! - bámulta ő is úgy felfele, mint én. -Haza kéne menni... - nézett hirtelen lehangoltan maga elé.
- Igaz... -  tűnődtem el.
- Hát .. akkor szia! - fordult sarkon.
Bár most az lenne a legjobb, mégsem hagyhatom haza menni, mert ha jól emlékszem az ő háza messzebb van mint az enyém, ezért célszerűbb lenne oda menni, míg eláll az eső.
- Ang! Az én házam ide közelebb van! Nem akarom hogy bőrig ázz mire haza érsz! - mondtam kissé bátortalanra sikeredve.
Mikor megfordult, különös csillogást láttam a szemében, de bizonyára csak úgy tört meg benne a fény.
Szó nélkül indultunk, gyorsabbra véve a tempót immár a Gregoy-ház felé.
Az idő kezdett egyre nyomottabb lenni, és a kósza eső cseppek sűrűbben hullani. Egy erőteljes villám cikázott át az égen felettünk , majd hangos robajjal adta tudtunkra az elkerülhetetlen vihart. A lány mellettem kissé összébb rezzent, mikor meghallotta a dörgést. Mintha megsajnáltam volna rémült ábrázatát közelebb húzódtam hozzá és megsimítva karját megkérdeztem tőle:
- Félsz a viharoktól?
- Kiskorom óta... - merengett el valószínüleg nem kellemes emlék képeken.
Sajnos a ház még távol van tőlünk, és úgy látszik szárazon már nem érünk hazáig. Az úton egyre csak kerestem az átmeneti fedezékeket, mert lassan megszaporodtak a járdán a víz pöttyök. Egy újabb kisülés szaladt végig az égbolton és a hangos robaj hasított a levegőben, majd az ég megnyílt előttünk és az eső úgy ömlött a felhőből, mintha minden házat, utat és objektumot mely az útjába került el akarná törölni. Angelnek egyre ijedtebb kinézete volt.
Hál' istennek kiszúrtam a közelben egy apró pavilon féleséget, mely talán még valamilyen rendezvényről maradt itt a város közepei téren. Bár már hajunkból és ruháinkból így is csepegett a víz.
- Itt gyakran szoktak ilyen viharok lenni? - kérdeztem.
- Nem... Szinte soha. Utoljára pár éve volt. - tűnődött el.

***

Hosszú ideig várakoztunk a kis létesítményben, de az ég szakadás nem úgy látszott, mintha épp megállni készülne. Tehetetlenségemben az emelvény tetejéről folyamokban csordogáló vizet néztem. Elgondolkodtam a történteken, hogy most talán nem lennénk itt, ha a boltból jövet nem vettem volna észre Angelt a távolból, ahogyan össze esik. És kissé magamon meglepődve aggódtam érte és oda mentem hozzá, hogy jól van-e. Ott kezdődött minden. És most itt vagyunk. Kettesben egy pavilon alatt, mikor épp körülöttünk mintha az istenek özönvízzel sújtanának bennünket és meg akarnának semmisíteni . Kissé furcsa gondolatok.
Angellre pillantva, egy lányt láttam magam előtt aki eléggé vacok a hirtelen lehűlt levegőben, és átázott ruháiban. Még csak most veszem észre, hogy milyen hosszú szőke haja van, ami a víztől most barnásnak látszik, gyönyörű kék szemeit melyre tényleg illik az azúr kifejezés... Szép alakjára most rátapadt az esőtől a ruha, és kirajzolódtak kecses idomai  "MI??? Harry mi a fene ütött beléd?"
 Karba tett kézzel igyekezett minél jobban összehúzni magát, nehogy jobban kihűljön teste.
Nem tudom milyen gondolat vezérelt , de szörnyű volt nézni, ezért közel lépve hozzá szorosan átkaroltam.
Egy pillanatra megdermedt , majd azúr kék szemeit rá emelte, s kérdőn nézett íriszeimbe.
- Nem szeretném, ha megfáznál... Teljesen át vagy fagyva! - néztem vissza rá biztató szemekkel , mire lassan keresztbe font kezeit meglazította és hátam mögött össze kulcsolta. Éreztem szíve erős ritmusát, mely úgy tűnt minden egyes pillanatban kiszakadna helyéről, ha nem tartanák odabent csontjai. "Ez normális így?"
Belőlem közelsége valami furcsa és megmagyarázhatatlan dolgot váltott ki. Leírni sem tudnám, csak tudom, hogy abszurd állapot. Sosem tapasztaltam még ilyet, teljesen bizonytalan vagyok...
"NEM SZABAD!" Szólalt meg bennem a vészcsengő...

***

/Angel szemszöge/

Harrynek ezt az oldalát még sosem láttam, de nagyon jól esik. Úgy érzem , hogy törődik velem, és valami megfoghatatlan és érdekes reakciót váltott ki. Sohasem éltem át ehhez foghatót.
Érintésére  szívem üteme kihagyott egyet, majd olyan tempót diktált, melyen az orvosoknak is leesett volna a pápaszeme. Légzésem elnehezült ahogy forró mellkasához préselődtem. Vacogásom teljesen eltűnt, és ereimben egy megmagyarázhatatlan érzés áradt szét, mely fűtötte kihűlt testem. Nedves ruháim még jobban rám tapadtak ölelésétől, ami más helyzetben lehet hogy kínosan érintene, de most teljesen máshol jár az eszem. Felpillantva , fürkésztem karakteres arcának vonalát, dús ajkainak ívét, mely mikor perzselő íriszeire tévedt pillantásom résnyire elnyíltak, és gyengéd fuvallatot eresztett ki közöttük, melyet bizseregve éreztem arcomon.
Smaragdjai rabul ejtették az én szemeim, melyekben számomra ismeretlen csillogást véltem felfedezni. Óvatosan kezdte először ujj begyeivel cirógatni kezem, majd felvezetni a felkaromig kezét, a másik pedig csípőmig lecsúszott. De ja vu érzés kerített hatalmába, ami csak fokozódott mikor az emlék kép Harryről egyre többször és egyre jobban ismétlődött a fejemben. Minden gondolatom és érzésem csak Harryn jár, most nem tudok józanul ítélkezni. Valahogyan megrészegít... Lehet ha nem épp vele történne ez, már haza felé tartanék, viszont erre még gondolni is fáj.
De hirtelen a pillanatot megtörve arrébb kúszott és rekedtes hangja most egészen halkan jutott el fülemig.
- Ne haragudj... - szólalt meg félénken és enyhe pírt felvéve arcára félre pillantva inkább a város és az eső látképét vizslatva.
A köztünk lévő távolság szinte fizikai fájdalmat váltott ki belőlem, és ha lett volna merszem, utána kapok és szorosabban vonom ölelésembe, mint az előbb. De nem ez történt. Csak álltunk ott... A hangulat megdermedt, és Harry csak mélyen gondolataiba temetkezve állt ott és meredt maga elé.
A hideg, szorítása hiányában újra eluralkodni látszik testemen, és az eddigieknél mélyebbre furakodva, csontomig hatol. Akaratlanul is végig simítok kezemen, és felidézem az előbb történteket.
- Micsodát? - válaszoltam kis késéssel a feltett kérdésére.
- Hát.. csak... - sütötte le szemeit, és egészen biztos voltam benne, hogy bár arcát eltakarja a nedves és kusza haj koronája , az arcába szökött a vér.
Aranyos volt, az eddig komoly és határozott embert ilyen megszeppentnek látni. Apró mosoly kúszott a számra és közelebb léptem hozzá.
- Semmi baj. - mosolyogtam rá. - Nem is történt semmi!
Egy bólintással válaszolt, majd kissé felém fordult, így pont szembe nézett felem.
Apró sóhaj hagyta el számat, mire perzselő tekintetét magamon éreztem. Felé sandítva úgy tűnt mintha habozna valamin majd szája kérdően elnyílt és rekedtes hangján megszólalt.
- Még mindig fázol?
- Igen... egy kicsit... - pirultam el, visszagondolva arra, hogy jó lenne ha újra közelségével felmelegítene.
- Bár kicsit vizes, de ez itt van! - emelte le magáról a kardigánját, melyet magával hozott még a kezében.
Kicsit elmerengtem felsőtestén, melyre a póló rátapadt a víztől. Izmai teljesen kirajzolódtak hasán és kezén, melyek mikor körém terítették a ruhadarabot egy pár pillanatra megfeszültek.
A hirtelen mozdulatoktól és közelségtől testem megbénult.
Szemeibe fúrtam tekintetem. Hosszú óráknak tűnő percekre vált eggyé a kék és a zöld. Szívem száguldott, és bármelyik pillanatban kiugorhatott volna a helyéről. Légzésem rendszertelen és szakadozott volt, alig tudtam szabályozni. Hosszú pillanatokig felejtettem el levegőt venni, csak az oxigén hiány keltette érzés figyelmeztetett néha. Minél halkabban próbáltam venni, nehogy elszálljon a pillanat.
Lassan közeledett felém apró milliméterenként araszolva. Félve vezettem le közeledő ajkaira pillantásom.
Perzselő tenyereit éreztem hátamra és derekamra fonódni . Mellkasunk szorosan tapadt össze a nedves ruhák által. Hirtelen felforrt vérem szinte átégette ereimet.  Az égbolton hirtelen megjelent fényt hangos robaj kísérte, mely alatt forró, ajkait enyémekkel tegye eggyé. Pilláimmal lezártam tekintetem és testemen végigrohanó villám csapás szerű érzés minden porcikámban erősen szétáradt. Csak Harry nedves csókjára tudtam koncentrálni, csak érintésére voltam hajlandó figyelni mely elindult felfelé gerincemen. A külvilág megszűnt körülöttünk. A hangok és fények elhalványodtak. Mi voltunk és a hangtalan feketeség. Soha véget nem érő pillanatot akartam, de ismételten félbeszakított valami... vagy inkább valaki...
Erősen megragadta ruhám és szinte letépett Harryről.

6. Fejezet

HELÓSZIASZTOK! Egy pindurkát előb hoztam mint amire terveztem. Viszont annyit szeretnék mondani hogy kb heti egyszer tudok csak hozni (remélem így sem fogok késni velük :O ) .
Esetleg annyit kérdezhetnék (ha a válasz igen akkor sem mostanában lesz) hogy legyen-e esetleg valami ... hát hogy is mondjam.. szal "felnőttes dolog" a történetben (remélem értitek a célzást ;) )  mert esetleg úgy készülnék fel a továbbiak megírásában! Komiban kérném a választ :D és KOMIZZZ PLS <3 ha már itten vagyol :* <3


/ Angel szemszöge/

Napok óta kuksolok egyedül és magányosan a szobámba. Bár anyám aggódott értem, látszólag betudta kamaszkori hangulat ingadozásnak. 'remetéskedés'
A netet bújom, hogy megtudjak többet... magamról, hogy megtudjak mindet az angyalokról. Tulajdon képen azon kívül , hogy néha előbukkan belőlem két rendkívül ijesztő szárny, mást nem tudok... Még használni sem. A legkönnyebb az lenne, ha lenne valamiféle tanító, vagy akárki aki tudna segíteni ezeknek a 'használatában'. Végül is ha már vannak, csak jók valamire! Például repülni... Eléggé bizarr gondolatok, de mi van ha tényleg igaz? "Ki kéne próbálni!"
Az új gondolatomtól vezérelve, hatalmas sebességgel vágódtam ki az egyhangú szobám falai közül. Rohanva le a lépcsőn csak oda vetettem anyámnak, hogy elmentem a barátaimhoz.
- Szia! Zackéknél leszek! Nem tudom mikor jövök! - léptem volna ki az utcára, de az ősöm vissza rántott.
-Ang! Ugye nem Harryhez mész? - nézett rám szigorral a szemében.
Ez a kérdése szörnyen rosszul esett, hisz az eltelelt időben rengeteget gondoltam a fiúra... Nem tudtam kiverni a fejemből a pár nappal ez előt történt esetet, mikor az anyám olyan ridegen viselkedett vele...
De talán jobban megmaradt az a fejembe ahogy láttam... A halvány fény a fürtjei között lágyan tört meg kiemelve íves kunkori tincseit, a szeme különösen világított határozott és karakteres arcáról. "Mik meg nem fordulnak a fejemben...! "
- Ang... ANGEL ! Figyelsz te rám? - legyezte arcom előtt a kezét a nő. "Elbambultam volna?"
- Igen? Tessék? - ráztam meg fejemet, hogy 'vissza térjek'.
- Azt mondtam, hogy gyere haza mielőtt besötétedik, és hogy vigyél esernyőt , mert zivatart mond! - forgatta meg szemei, majd csókot nyomva arcomra ment a további dolgára.
Felpillantva az égre, azt tapasztaltam, hogy egy tenyérnyi felhő foszlány sincs az égen. Ezért teljesen feleslegesnek láttam vinni bármilyen esernyőt is.
Kilépve a hűs házból a nyár fülledt melege rögtön megcsapta arcomat. A szellő csak néha-néha lengedezett egész úton, ezzel még forróbbá téve a napot. Még árnyékban is forrt az ember vére, annyira meleg volt. Mióta itt élek, mindig ilyen errefelé a nyár, de még most sem tudtam megszokni.
Szinte felsóhajtottam mikor Zack utcájába befordultam és megláttam az otthonát. Egyből a lég kondicionált nappali jutott az eszembe, ezért sietősre vettem a lépteim.
Tudom, hogy nincs zárva a bejárati ajtó, mert senki sem zárja Madshire-ben, hisz itt nincsen olyan hogy bűnözés. Nem ismerik erre felé ezt a szót.
Ahogy sejtettem a kis bandánk egy helyen kuporgott hiánytalanul. "Nos igen... a tévének közösség kovácsoló ereje van, legalábbis, ha a bandánkról van szó!"
- Noháát te még ééélsz? - bökte oda Gina, mire mind egyikőjük felém kapta a fejét.
- Neked is szép jó napot drágám! - "köszöntem" .
- Hová tűntél ennyi időre? - pattant fel a helyéről Zack, és szorosan megölelt.
- A szobámban próbáltam feldolgozni az eseményeket! - válaszoltam.
- Milyen eseményeket? - kérdezték kórusban.- Tényleg! Mi volt Harryvel? - mondta Benji kissé fintorral az orra alatt.
- El voltunk... de olvastátok az újságot pár nappal ezelőtt? - kérdeztem oda.
Mindenki ingatta a fejét. A dohányzó asztalra pillantva megláttam, hogy ott van egy. Fellapozva a harmadik oldalt, oda dobtam nekik. A végére érve mindenki arcáról lefagyott a mosoly. Hitetlenkedve és kérdőn néztek rám.
- Srácok... Madshire-nek hivatalosan is van egy angyala! Gratulálok a címhez Ang!- röhögött Gina, mint mindig "megértően" .
Mivel a helyzettel semmit sem tudtunk kezdeni, ezért röhögtünk vele együtt.
Bár az 'újság-ügy' nem oldódott meg, engem sokkal fontosabb dolog foglalkoztat.
Felvetettem az eredeti ötletem, amiért valójában ide jöttem.
- Srácok.. Mi lenne ha tesztelgetnénk a "kicsikéket"? - mutattam a hátam mögé a szárnyaim felé.
Mindenki döbbenten figyelt rám. Először azt hihették csak viccelek, de miután vissza kérdeztem, hogy " Mi lesz már?" , felcsillant szemekkel pattantak fel a tespedésükből a kanapén.
- És mégis hol ? ittben tuti nem, mert ha valamit eltörsz anyám engem öl meg! - Kérdezte Zack.
- Hát... Én másra gondoltam... - néztem sejtelmesen.

***
Az ötletem kissé kételkedve fogadták, de jobb helyet, mit az erdő közepei tisztást keresve se találnak. Emberektől elszeparált tágas tér. Szerintem ez  kell ahhoz, hogy valaki tesztelhessen valamit. Jelen esetben a szárnyaim. "Ezt olyan furcsa kimondani, vagy gondolni...'szárnyaim'..."

***

A hepehupás úton haladva újra eszembe jutott a pár nappal ezelőtti este. Harry vajon miért akart annyira haza kísérni? Vagy csak szimplán udvarias akart lenni? De mindenképpen jól esett.
Kissé furcsán hangzik, de megkedveltem, annak ellenére, hogy eléggé szűkszavú volt, és szinte titkolózott az életéről. Valószínűleg csak ilyen természet. Abban biztos vagyok, hogy a kemény külső mögött, egy barátságosabb, legalább is érzékenyebb fiú rejlik, hisz mikor egy nem épp szerencsés témát felhoztam, ami minden bizonnyal fájó emlékeket takarhat számára, kissé elérzékenyülve mondta azt a pár mondatot is a siralmas gyermek koráról. Nem tudom mi történhetett, de sajnálom szegényt, mert nehéz lehetett neki család nélkül felnőni. Igazából ezt így átgondolva inkább szörnyű, és nehéz...
Feleszmélve gondolataimból már a tisztáson találtam magam, ahol kérdőn néztek rám a banda társaim.
- Már is? - próbáltam kicsit késleltetni. Valamiért így itt állva már nem tartom jó ötletnek.
Kissé bénának, sőt nagyon annak érzem magam. Semmit sem tudok hogyan kell. Egyáltalán mit tegyek ahhoz hogy elő jöjjenek ezek a valamik?
- Gyerünk! - sürgettek barátaim.
- De nem tudom hogy kell... Mármint... - hajtottam le a fejem, majd kipattant egy jó érv az agyamból- És arra nem gondoltatok hogy mi volt múltkor? Azaz mindkét alkalommal? - vágtam magamba ördögi vigyort.
- Ha már ide rángattál, show time baby! - nevetett Gina és kijelentésére Benjit elkapta a "retardált fóka szindróma" .
- De igaza van... mi van ha újra össze esik? - aggodalmaskodott Zack. "Az első normális ember, aki fejében ez megfordult. JÉÉ!"
- Megfogod drága lelkem! - imitálta a kezéveli is G.
- Jó, oké, de hogyan hívjam elő - "vagy mit kell ezekkel tenni"- a szárnyaim? Maguktól szoktak random elő pattanni... - mutattam rá a problémámra.
Erre mindenki gondolkodóba esett.
Ha jobban bele gondolok , akkor sem jut semmi az eszembe olyan, ami esetleg "elő idézhetné" a két fekete objektumot a hátamból.
Hosszas csend után végül Benji szólalt meg.
- Tulajdon képen mindkettő esetnél valamire, vagy inkább valakikre erősen bámultál... - gondolkozott hangosan.
- Ez igaz... És ha erősen koncentrálnál? - vetette fel Zack.
- Hát megpróbálhatom! - vettem nagy levegőt.
Mivel a pólómat kiszakítanák a szárnyaim, ezért bikini felsőt is felvettem, ezért csak a felsőm kellet le vennem.
Lassan csuktam le szemeim majd erősen kezdtem koncentrálni. Először kántáltam magamban azt, hogy "szárnyak", de semmi. Másodszorra, egy kis jelenetet próbáltam elém vetíteni, hogy hogyan ereszkedne ki ki a fekete csodák a hátamból, de eredménytelenül...
Mindenki elűlt a fűre, és próbált kieszelni valamit. Tehetetlenségemben újra elkalandoztak a gondolataim. Akarva-akaratlanul újra elmémbe kúszott Harry ... Magam elé képzeltem a napfényben csillogó haját, és zölden sziporkázó szemeit, melyben a kósza sugarak ezer színűvé törtnek és akaratlanul is mosoly kúszott a számra. Elkalandozott a gondolatom.
" Mély, rekedtes hangja lágyan cirógatja fülemet, ahogy közelebb hajol és suttog valamit. " Ne haragudj..." . Majd  lassan hozzáérinti ujjait kézfejemhez és perzselően vezeti fel végigsimítva karomat egészen a vállamig. Másik keze félénken derekamra kúszik és észrevétlenül von magához közelebb..."
- Mi a fene???? - eszméltem fel. "Mit művelek?"
- Mi az ? - kérdezték kórusban a többiek.
- Én.. semmi... miért?- kérdeztem enyhén már pirosan.
- Hát... a semmiért nem pirul el valaki! - húzogatta szemöldökét Benji
- Mert? Mi kéne hogy legyen? - kezdtem cikisen érezni magam.
- Lehunytad a szemed, majd valamin erősen elgondolkodtál. Olyan voltál , mintha itt se lennél. Aztán elmosolyodtál. - mondta Gina. - Min gondolkodtál? - érdeklődött kissé perverzen - Mi volt az a mosoly Ang haaa? - boxolt vállba.
- Én... én csak.. Harry.. - pirultam el , miután vissza emlékeztem a látomás szerű képekre.
"Tulajdon képen most fantáziáltam volna Harryről?"
Ez annak számít? Én nem tudom, csak azt, hogy az arcom kezd lassan paradicsom árnyalatúvá átmenni. Barátaim arcáról le süt valami negatív. Hogy pontosan mi, azt nem tudom, de valami van Harryvel szerintük úgy érzem, és nem jó értelemben...
- Harry? Az akivel pár napja találkoztunk? És körbe mutogattad neki a várost? - Kapott kis fáziskéséssel Gina észbe. - Ang... nekem az a fickó nem szimpi! - fintorodott el.
- Miért állítja ezt róla mindenki? -  ütött szíven ez az előző kijelentése G-nek.
- Ki az a mindenki? -kérdezte.
- Anyám azt kérte, miután látta hogy ne találkozzak vele, és a ti reakciótok sem megnyerő... - fontam össze keresztbe karjaim. - Vagy talán a többiek kedvelik valamennyire? -néztem rájuk könyörgő tekintettel. "Igen légyszi!"
- Hát... - vakargatta Benji a fejét. És Zack pedig a földet kezdte kémlelni.
- Ezt nem hiszem el... hisz nem is ismeritek! - förmedtem rájuk.
- Mert Te igen? - szájalt vissza Gina.
- Én legalább elkísértem ha már megígértük!- vágtam vissza.
- Azt ne felejtsd el, hogy csak TE akartad, tudom is és miért! - hányta a szememre éllel a hangjában.
Eléggé megbántottak szavai. Mély fájdalmat éreztem, hogy senki sem érti meg, hogy Harry egyáltalán nem olyan, mint aminek hiszik. De egyáltalán minek gondolják? Bunkónak? Vagy kicsapongónak? Mert teljes mértékben az udvariasság és a vissza húzódottság jellemző rá!  Nem értik meg, hogy csak meg kell ismerniük, mert szerintem még kedves is, és le merném fogadni hogy rengeteg jó tulajdonsága van!
Megfeszült minden izmom, öklömet össze szorítottam, úgy hogy körmeim fájdalmasan tenyerembe vájtak, de jelen pillanatban nem érdekelt. Nem akartam senkit sem megütni, de nem sok kellett hozzá, hogy adjak egy pofont Ginának!
Éppen nyitottan volna száját a lány, és én egyre jobban megfeszültem, de mielőtt bármi is történhetett volna éles fájdalom hasított át gerincemen és térdre rogytam.
Nem ájultam el, sőt, még éberebb lettem, és éreztem valami nehéz súlyt a hátamra nehezedni. oldalra pillantva kettő hatalmas árnyékot pillantottam meg.
- Wow... - szólalt meg először Benji. - ezt hogy csináltad?
Oldalra nyújtva kezeim végig simítottam az előtört szárnyaimon. Feltápászkodás közben válaszoltam.
- Nem tudom... csak ... lettek... - gondolkoztam el.- és nem veszettem el az eszméletem! - mosolyogtam. - De mitől jöttek elő ismét???
- Talán... áh ez hülyeség! Mégis hogyan? - legyezett Benji.
- Figyu... Két fekete szárnya van! Na ha az nem hülyeség ez sem az! Lökjed szivi! - pirított kicsit ide, és oktatta ki Benjit Gina.
 Csak szúrós pillantást vetettem a lányra majd kíváncsi tekintetem B-re szegeztem.
- Nos... Agn elmondása szerint a pályán éjszaka szinte halál félelme volt, mikor meglátott valamilyen árnyat a fák között. Szóval nagyon félt! Most Ginának sikerült felhúzni az idegeit, ezért nagyon pipa lett... Mi volt mikor csak úgy üssze estél fényes nappal? - nézett rám.
- Hát... én, szóval... kiszúrtam egy új város lakót, ugye Harryt.. és mikor felénk fordult olyan furcsa érzés fogott el... de az a valamilyen érzés erős volt. - igyekeztem zavaromban érthetően magyarázni.
- Aha... szóval, akkor össze állt a kép! Mind három esetnél egy erős érzelem vagy érzés uralkodott el benned. Szóval esetleg ilyesmik kiválthatják szerintem ezt... De ez csak egy teória! - világosított meg minket a fiú.
- De akkor most miért nem ájult el? - kérdezte Zack.
Most nekem jutott valami eszembe.
- Lehet hogy azért, mer most tudatosan rákészültem? - húztam meg vállaim.
- Az lehet! - tanakodott el B.
Apró csend szünet után Gina félre hívott beszélgetni. Bocsánatot kért, de Harryvel szemben még mindig kétségei vannak, és én még mindig nem értek vele egyet!
- Lassan vissza kéne indulni szerintem... - mondtam a többieknek.
- Dehát még nem is repültél! - nevetett Benji.
- Mára ennyi pontosan elég volt! - kuncogtam én is, majd a visszavezető ösvény felé indultunk.
Az erdőben vissza felé is sok mindenen járt az eszem, ezért elég csendben voltam, ami  a banda többi tagjának is feltűnt, ám  rám hagyták  az "új élmény miatt" címszóval.
Igazság szerint az a sok minden nagy része Harry volt. Elsősorban az a fura képzelgés vele kapcsolatban. Nem értem miért tettem, vagy hogy mi váltotta ki belőlem, minden esetre fura... És ezt nem szeretném elmondani legalábbis egyenlőre nem a barátaimnak, mert simán félre értenék, és még nekem sincs konkrét magyarázatom rá...
Annyira elrepítettem magam az elmélkedés földjére, hogy alig vettem észre hogy beérvén a városba már köszönünk el, és mindenki megy haza, ezért egyedül koslatok én is lakásom fele. Ám nem figyeltem eléggé...

***
/Harry szemszöge/

Már nem bírom az egyedül létet a nagy házban. Bár sosem voltak barátaim, de mindig valakikkel együtt éltem a bázison. Megszoktak körülöttem a nyüzsgést és most furcsa ez a nyugalom! Nem mindig rossz, de most pont nagyon zavar.
Bár tudom, hogy az emberek reakciója nem éppen jó felém, muszáj kicsit kiszellőztetnem még ebben a fülledt és nyomott levegőben a fejem. Így hát földet pásztázó fejjel neki vágtam útnak ,a még mindig idegen kisvárosban.
Elindultam a település valamelyik pontjára, de hogy melyikre arról fogalmam sincs... Csak visz a lábam és elmélkedek arról, hogy az elmúlt hetekben mi is történt velem. Új lakás, új város, új emberek és a poén, ugyan az az a viszonyulás az emberekben irántam, mint eddig.Vagyis majdnem mindegyikben! Van egy szem lány, aki mégsem... Talán ki kéne használnom az alkalmat, ha már a többiek alapból leírnak egy nem kívánatos személynek, és esetleg mégis megismerni? De hát mégsem lenne szabad... Hisz ő mégis egy normális életű lány, egy teljesen átlagos családból. És én? A foglalkozásom vadász, nincs senkim, az egyetlen ember akire számíthatok az saját magam... De csak valamiért más a viszonya hozzám, sőt, ha hagynám még beszélgetni is próbálna. Esetleg egy próbát meg ér? Két gondolat , vagy inkább érzés harcol  bennem. "NEM! NEM SZABAD!" és " DE TALÁN MÉGIS?" .
Hosszasan elmélkedtem volna még a helyes döntésről, de gondolataim rendjét összekuszálta valaki, aki hírtelen majdnem fellökött az utcán.
- Elnézést, ne haragu... Harry?

5. Fejezet

Hello! Nem szeretnék sokat rizsázni , csak meg szeretném köszönni az ELSŐ KOMMENTEM! El sem tudjátok képzelni , hogy mennyire jól esett! Egyszerűen feltöltött! Még egyszer köszi! És ha továbbra is kérhetném akkor KOMIZZATOK MÉG! <3 :*  ( esetleg ha lehetnék még olyan pofátlan és kérhetnék egy-két véleményt úgy az egész oldalról #kiskutyaszemek <3 <3 <3 )



/Harry szemszöge/

Mikor Angel kezében megláttam a medálomat, teljesen le döbbentem. Mit keres nála?!  Kissé talán túl keményen is válaszoltam neki, de valamiért annyira különös ez a helyzet. Pont Ő találta volna meg az erdő közepén? Végül is mindegy, a lényeg, hogy megvan.
"Csak rohant és rohant előttem az a férfi, be egy hatalmas erdőbe. A fák sűrű lombja még a kevés és halvány hold fényt sem eresztették át leveleik között. Kezem az üldözés közepette számtalan helyen megsérült, és vérzett is. De csak egy cél vezérelt. El kell kapni az angyalt minden áron! Hiába fut előlem úgy sem menekül.  Utolérve lábaira vetettem magam és a földön küzdött tovább. Bele kapaszkodott ruhámba és egy erő teljes rántással maga alá gyűrt. Bár a tőrömmel oldalán súlyos sebeket ejtettem így is kicsúszott a markomból mikor úgy érkeztem a földre, hogy valaminek erősen neki ütődött a fejem. Lassan az éjszaka mély színei is kezdtek sötétebbe átmenni , és maga tehetetlenül adtam át magam a sötétségnek. Másnap, napkelte után szaggatott ruhákban és fájó foltokkal ébredtem. Nyakamhoz nyúlva éreztem medálom lánc szemei által okozott foltok helyét bőrömön. De a láncot sehol sem... - Letépte az a görény! "
- Te vagy rajta? -törte meg az emlék képeimet a mellettem haladó lány.
- Igen... - válaszoltam . Csak ne kérdezze 'azt' meg!
- És azt szabad kérdeznem kik azok a gyerekek a képeken? - Na Köszönöm!
- Ez... ez a medál édesanyámé volt... Valószínüleg. És ő a testvérem, pontosabban az ikrem mellettem.- eddig igaz teljes mértékben.
- Oh!Akkor biztosan fontos neked! És hogy van a családod? - kérdezte kedves mosollyal, de ezzel a kérdéssel eléggé olyan témába vágott bele, amely mélyen érint.
- Nos... Még nagyon pici voltam mikor ... árva házba kerültem, és csak annyit tudok, hogy ezzel a medállal érkeztem az... otthonba. Még pici lehettem... 2-3 éves. Nem emlékszel semmire. A lány is valószínűleg a testvérem lehet, a fiú pedig én... nem tudom biztosan... - csuklott el a hangom. Akaratlanul is lehajtottam a fejem. A fájó emlék képek újra ellepték az elmém. Nem maradt sok, csak egy kettő homályos emlék folt... A legutolsó dolog amire emlékszem, hogy egy alacsony szőke és hosszú hajú nő egy mély hangú férfival veszekedett... És én sírtam. Záporoztak a könnyeim ,elbújtam valahova és elaludtam. Majd már egy idegen helyen ébredtem valahol egyedül ismeretlenek között.
Talán akkor sírtam utoljára...

***

/Angel szemszöge/

Sikerült a legrosszabb témát kifognom amit csak lehet. Teljesen biztos vagyok benne, hogy Harryt rosszul érintette. Látszott rajta, mikor mesélt pár részletet magáról.  Nem tudtam, hogy ilyen nehéz gyermek kora volt.
Félek, hogy megbántottam, mert néha-néha fájdalmat olvastam le arcáról.
Lassan a 'túránknak' is vége lesz, mert már kezd besötétedni. Az ég alja vörösesen izzik, a felhők narancs színű árnyalatot vettek fel ahogy a Nap elhaló fénye rájuk vetült.
Mire Harry házához értünk , már este volt. Nagy kört tettünk meg a városkába. A kapuja előtt megtorpant és kis gondolkodás után szembe fordult velem.
- Már majdnem teljesen besötétedett. Nem kéne egyedül kószálnod este az utcákon... - mondta teljes komolysággal.
Először teljesen lesokkolódtam. Most ez egy célzás volt, vagy ... Nem tudom. Haza akar kísérni?
Bár igaz, hogy sok kedvem nincs egyedül elcaplatni a házunkig, és a múlt kori éjszakai túránk után is maradtak meg rossz emlékek...
- De egyedül is haza találok! -  mosolyogtam... bár fogalmam sincs miért. Igazából semmi kedvem sincs egyedül haza menni...
- Nem ismerem a várost, de nem szeretném, ha bajod esne! - válaszolta kis aggódással a hangjában amitől  nagyon meglepődtem.
- Oké... - szinte suttogtam.
Eléggé elpirulhattam. De, jól esett az hogy bár nem is ismerem mégis törődik velem.. Vagy ez csak szimpla udvariasság?
Az úton immár a sötétségben csendesen haladtunk. Az utat a lámpák sárga fénye csak halványan világította meg. Akaratlanul is elmerengtem. Vajon miért jött ebbe a semmit mondó városba? Az égegyadta világon semmi sincs itt. De még csak nem is szép. Feltöredezett utak, kiborított kukák és szemetes övezetek... Az autóút az egész városban javításokkal van fotózva és azok a házak melyek vakolata már javában lepörgött sem javít a képen. Persze vannak szép részei is a településnek, de nem annyira, hogy azért látogatná akárki is. Egy igazi semmitmondó falu féleség. Tipikusan olyan, ha valahol megemlíted egy nagyobb városban egyből vissza kérdeznek , hogy ' Tényleg? Olyan is van? Sosem hallottam róla.'. Igen... Ez Madshire.

***

- Nos, hát ez lenne a házam... azaz ahol lakom. - mosolyogva álltam meg a fehér kerítés ajtónk előtt.
- Szép kis ház. - nézett végig a halványságra kissé kopott falakon.
Egy ideig csak álltunk ott. Ő inkább csak az épület képét nézte vagy a környéket ahol hasonlókat láthatott. Én viszont arcát vizslattam és szemeit. A pislogó lámpaoszlop fénye most egészen különlegesen vetült arcára. Az egyik fele teljes sötétségben volt, a másiknak pedig vonalai teljesen kirajzolódtak. Két szeme mélyzöld smaragdként világítottak. Örökké legeltettem volna rajta tekintetem, de mikor íriszeit rám emelte akaratlanul is félre pillantottam és kezdtem újra elpirulni.
A pillanatot a sötétségbe burkolózott otthonom egyik ablakában kigyúlt fény törte meg. Egy alak jelent meg benne. Hirtelen felismerés nyilallt az agyamba.
- Anya.... - pillantottam az ajtón kilépő hölgyre. Lefagyva álltam, mintha lebuktam volna valami tettem után.... Úgy éreztem, mintha rossz ötlet lett volna engedni, hogy Harry hazáig kísérjen... Egy anyámnak és tulajdon képen nekem is vad idegen állt velem szemben a házunk kerítése előtt.
Harryre pillantva nem vettem észre különösebb reakciót. Csak nézte az anyámat rezzenéstelen arccal.
- Angel! Ki ez a fiatalember? - szólalt meg rideg hangon másodpercek után édesanyám.
- Ő... ő H-Harry... és..és.. -kezdtem makogni számomra is ismeretlen okokból.
Arcomba szökött a vér és a cipőmet pásztáztam a kínos helyzetben. Kissé meg is rémiszett a hangneme...
Már csak arra kaptam fel a fejem, hogy Harry beszélni kezd, a nő pedig közelebb jön hozzánk.
- Harry Styles vagyok, és nem rég költöztem ide a városba. Angel vezetett kicsit körbe. - villantott a fiú egy eddig sohasem látott 1000 wattos mosolyt, ami látszólag anyámat nem hatotta meg. De bennem egy különös érzést váltott ki.
Nem szokta ilyen furcsán fogadni azokat az embereket akiket bemutatok neki... De most valahogyan az arcáról nem éppen szimpátiát olvastam le.
Harry csak állt és pásztázott engemet.
- Nos én bemennék... - szólaltam meg olyan halkan, hogy azt hittem meg sem hallották.
- Nekem is mennem kéne... - válaszolta a fiú mély hangon.
- Nos, eléggé késő van már! Gyere Ang! Viszont látásra! - az utolsó szavával sarkon fordult és elkapva a csuklómat  a ház felé ráncigált.
Vissza pillantva már sehol sem láttam Harryt. Remélem anyám különös viselkedése nem riasztotta el, vagy sértette meg...
Beérve a nappaliba anyám szokatlanul komor tekintettel vizslatva az arcom. Ez egy idő után idegesíteni kezdett. Sosem szokta ezt csinálni! Mi ütött belé?
- Mi van már??? - forgattam meg szemeim.
- Ang... ki ez a fiatalember? - kérdezte gyanakvóan.
- Ő.. ő szóval Harry... - szökött  arcomba a vér.
- Figyelj... nekem nem tetszik ez a fiú.. inkább ne találkozz vele! - utasított .
Teljesen lefagytam. Sosem volt még ilyen reakciója senki felé sem. Nem szokásom baj keverőkkel barátkozni. Bár egy napja ismerem a fiút, de rendesnek tűnik, bár igaz nem sokat tudtam meg róla...
Nem tudom mi volt ez a reakciója... Szinte rá sem ismertem a tulajdon anyámra. Sosem szokott ilyen lenni egy idegen emberrel. Mi válthatta ki belőle? Semmi olyat nem mondott, inkább csak hallgatott.
Anyámmal ellentétben viszont és igenis szeretném megismerni, valamilyen megmagyarázhatatlan okból...

***

/Harry szemszöge/

Nem pont így terveztem ezt a napot, mert eléggé elhúzódott. És nem tudom mi ütött belé mikor azt éreztem, hogy nem szabad egyedül haza engednem sötétbe a lányt...
Különös, mert senkivel sem szoktam törődni... Mi a fene ütött belém? És most sem fogok. Valószínűleg ez egy meg ingás volt. Nem szabad megismernem, barátkoznom vagy akármit is csinálom akárkivel is ebből a városból. Főleg nem Agnellel! Nem szeretném ha bele csöppenne az életembe, vagy hogy akármit is megtudjon arról ki is vagyok valójában. Mi lesz ha bajba kerül? De egyáltalán miért is foglalkoztat ez ennyire?
Kissé rosszul esett az, hogy egész nap elutasító voltam vele, akárhányszor próbált egy beszélgetést kezdeményezni, de a nap végére mégis csak kicsúszott belőlem a szó. És újra hazudnom kellett neki. És minél többet találkozunk annál többet kell majd  hazudnom. De egyáltalán találkozunk még? NEM! Harry elég legyen!
Utálom ezt... Neki pedig valamiért különösen nehéz elpalástolnom az igazat. Nem azért mert át látna rajtam, csak az a tudat, hogy ezt teszem vele...
Szerintem az új város és környezet teljesen megbolygatott... Nem értem miért kezdtem egyáltalán törődni akárkivel is. Itt nem néznek rám jó szemmel, és ezt Angel édesanyja is tudtomra adta. Mindenhol elutasítóak az emberek velem. Bár a lány nem látta, mikor mentünk az utcán amelyik ember látott , mindegyik szemében az tükröződött, hogy " Sosem láttalak erre, de nem vagy szívesen látott személy itt!" Mintha azt akarnák mondani, hogy takarodjak el innen...
És igazuk is lehet valahol, hiszen ha tudná Ang az igazat félne tőlem... De szerintem mindenki. Ki akarna barátkozni egy olyan emberrel aki 'angyal vadász? Barátok? Harry, most már teljesen le kéne állnod!
Ha haza értem, jobb lesz ha lepihenek. Ez mára, vagy inkább mióta itt vagyok azóta túl sok volt ez nekem...

***

/Angel szemszöge/

Beérve a napaliba anyám szokatlanul komor tekintettel vizslatta az arcom. Ez egy idő után idegesíteni kezdett. Sosem szokta ezt csinálni! Mi ütött belé?
- Mi van már??? - forgattam meg szemeim.
- Ang... ki ez a fiatalember? - kérdezte gyanakvóan.
- Ő.. ő szóval, Harry... - szökött  arcomba a vér.
- Figyelj... nekem nem tetszik ez a fiú.. inkább ne találkozz vele! - utasított .
Teljesen lefagytam. Sosem volt még ilyen reakciója senki felé sem. Nem szokásom baj keverőkkel barátkozni. Bár egy napja ismerem a fiút, és igaz hogy nem sokat tudtam meg róla, de rendesnek tűnik!
Nem tudom mi volt ez a reakciója anyámnak... Szinte rá sem ismertem. Sosem szokott ilyen lenni egy idegen emberrel. Mi válthatta ki belőle? Semmi olyat nem mondott, inkább csak hallgatott.
- De anyu! Ő rendes! - próbáltam védeni.
- Csak nem szeretném, ha idegenekkel mászkálnál egyedül...
- Semmi bajom nem eshet! Kicsi ez a város! Itt még bűnözés sincs! - keltem ki magamból, és az utolsó szóval sarkon is fordultam.
- Ang... olvastad ma a helyi lapot? - szólított meg mikor épp a szobám felé igyekeztem.
- Nem igazán szoktam! De tudhatnád. Mert? - igazából egy csöppet sem érdekelt.
- Várj és inkább olvad el!- nyomta kezembe.
Ránéztem az első oldalra és csupa unalmas politikai és egyéb a város dolgaival foglalkozó hírek voltak rajta.
- Ne ott nézd! A harmadik oldaltól olvasd! - kapta ki a kezemből, majd kikeresve vissza adta.
 " MADSHIRENEK IS VAN ANGYALA???
Az egyik éjjel különös képek készültek a helyi gimnázium mellől. A portás épp a létesítményt , a mellette lévő pályát és a kis ligetet ellenőrizte, mikor a távolból fiatalok egy csoportját szúrta ki. Nem látott sokat, de beszélgetést és egy hangos sikolyt hallott. Éppen közelebb akarat menni , mikor meglátott egy különös lényt. A férfi így nyilatkozott róla:
" Éppen az gimnázium felé tartottam a kis erdős részből , mikor szokatlan dolgot vettem észre. Pár, tizenévesnek tűnő alakot vettem észre a futball pálya másik oldalánál. Bár messze voltam, és eléggé homályosan láttam őket. Talán négyen lehettek. Majd az egyik egy hangos üvöltéssel összeesett és ekkor láttam meg hogy kettő sötét valami ereszkedett ki a földön fekvő hátából. Szörnyen megijedtem, mert hallottam ezekről a lényekről, de nem hittem eddig, hogy léteznek!"
Aki eddig nem hitte , hogy angyalok léteznek, most már el kell hinnie! Sorra kerülnek elő ilyen és ehhez hasonló észlelések, és képek is!..... "
Nem voltam hajlandó tovább olvasni. Csak egy járt a fejemben. " Le buktam! " Lesokkolódva álltam ott, arra gondolva, hogy az a sötét alak, akiről azt hittem, csak oda képzeltem, egy ember volt, aki látott minket! Látta ahogy angyallá változok. Abban a cikkben én vagyok...

4. Fejezet

Halihó!
Íme, itt lenne a 4. fejezet.
 Lehetne egy kérdésem azokhoz, akik esetleg elolvasták eddig a történetet?(nem bunkó hangnemmel írom, csak tényleg érdekelne :O)  Senki sem olvassa a blogomat, vagy olyan rossz lenne , hogy még egy kritizáló kommentet sem érdemel? (azért azt látom, hogy páran olvasgatták... )
Kissé meg vagyok ijedve, ezért szeretném a véleményét tudni mindenkinek, mert így írni olyan, mintha vakon tapogatóznék... És inkább szóljatok, hogy hagyjam abba ezt a borzalmat, minthogy kitudja meddig égetném itt magam ezzel...
Csak ennyi lenne :) Köszi :) Komizni lehet ;)))) 






/ Angel szemszöge /


Idegesen turkálva a reggeli rántottámat, csak egy dolog járt a fejemben. " Ma találkozok Harryvel! "
Édesanyám szorgosan tevékenykedett körülöttem a konyhában, mikor merengésemből kiszakítva feltett egy kérdést.
- Édesem! Minden rendben van? Olyan csendes vagy mostanában... - mosolygott melegen .
- Semmi sincs anyu! - próbáltam a legkisebb jelét mutatni annak, hogy koránt sincs minden renden... Sőt, semmi se.
Egy megmagyarázhatatlan dolog van a testemben, melyet olykor elő tudok hívni teljesen véletlenül, de irányítani vagy akármit is csinálni vele nem tudok. A lehető legrosszabbkor bukkan elő és mindenki fél tőle, a média szerint. Semmi sincs rendben!
- Akkor jó szívem! - simította meg gyengéden arcom, majd folyatta a munkáját.
Jobbnak láttam inkább nem szemelőt lenni. Ezért ezért inkább visszavonultam a szobám csendjébe, némi nyugalmat keresve.
 Még magam sem tudom, miért zakatol ennyire a szívem , a kis városnézés miatt. Miért is izgulnék egy szimpla sétától egy vad idegennel, meg a kis bandánkkal ?  Jaj Angel... Már megint mibe rángattad bele magad? Tulajdon képen nem is tudom mi vezérelte akkor a viselkedésemet... Szinte transzban voltam. Az viszont lehet, hogy a szárnyaim az okai... Ha már lehetséges ezek szerint a létezése, én már semmin sem lepődök meg. Valamiféle erőt gyakorol a testemre és elmémre, ami kikapcsolja a józan eszem? Szerintem itt kéne le állni ezzel a gondolat menettel,mielőtt más abszurdumot is kitalálok... Inkább fel hívom a csipet-csapatot , hogy menni kéne a már megszervezett városi túránkra.

***

 El sem hiszem, hogy olyan olcsó kifogásokkal , mint a " fog orvoshoz kell mennem " vagy a " nem érzem épp túl jól magam "-mal le ráztak , csak mert nem akarnak eljönni velem.
Néha nem tudom hova tenni a barátaimat ! Mondják egyszerűen a szemembe, hogy nincs kedvük jönni, vagy csak szimplán félnek a Gregory-háztól ! De olyanokra nem gondolnak, hogy történhet olyan is velem ami tegnap, vagy azon az éjszakán. 
 De nem erőszakoskodhatok, vagy kényszeríthetem rájuk azt amit nem akarnak. Így hát egyedül kell eltöltenem egy bizonytalannak tűnő délutánt a város új jövevényével.
Lassan léptem ki a biztonságot nyújtó otthonomból , a nyár heves melegébe. A nap most  is ontotta magából a meleget. A kopott beton járda csak vissza verte a hőt, még izzasztóbbá téve a levegőt.
Lassan lépkedtem a célpontom felé, a város kísértet kastélyának is nevezett épületéhez.
Érdekes, hogy ott lakik. Vajon félhet este?
Ég bennem az a vágy , hogy megismerhessem, hogy  megtudjam, miért pont ezt a semmit mondó városkát választotta, a sok ezerszer szebb, és lakhatóbb közül. Mindent szeretnék tudni róla. De az az elhatározás, hogy egy kemény "interjúban" kifaggatom, kezdett tova szállni, ahogy közeledtem egyre jobban a háza, vagy inkább kastélya felé.
A sarkon befordulva megpillantottam a régi épület feketére mázolt vaskapuit és kopottas kerítéseit, melytől már nappal is liba bőr fut végig az ember bőrén. Elképzelni sem tudom másként a hodály belsejét, mint hogy koszos fehér falak határolják belűről , melyeket sárga foltok, és leomlott vakolat helye díszít, néhány aranyozott kép kerettel, amiből egy ember halott lelke néz vissza rád , de ha megfordulsz eltűnik.
A gyomrom egy csomóba szorult, mikor a nyikorgó fém kaput beljebb lökve, besurrantam a kis útra, mely az idegen háza ajtajához vezet.
Az ajtóban, egy röpke pillanatra megfordult pár terv a fejemben, hogy merre menekülhetnék a rám váró veszedelem elől. A szökési kísérlet is szöget ütött a fejemben, talán elfuthatnék, de ezt igyekeztem minél előbb elhessegetni, mert nem akarok csalódást okozni Harrynek.
Közelebb lépve az ajtóhoz, meglepve tapasztaltam, hogy a mai, modern kornak megfelelő csengő van elhelyezve bal oldalon. Bár számítottam egy olyan jelenetre, amik csak a rossz horror filmekben vannak, hogy miután megnyomom a gombot kísérteties zaj kíséretében nyílik meg előttem a magas ajtó, viszont senkit sem találok ott, aki kinyitotta volna.
De nem így történt. Egy sejtelmesen mosolygó göndör úriember fogadott , és beljebb invitált.
- Esetleg kérsz valamit inni, enni? - tette fel a kérdést köszönés után.
- Nem köszönöm! - Próbáltam a legilledelmesebb formámat mutatni.
A legutolsó gondolatom is elillant arról, hogy kikérdezem mindenről ami eszembe jut. Csak lefagyva álltam a bejárati ajtó előtt, és merengtem Harry izmos és erős alkatán, mint tegnap. Elfogott egy fura érzés, és mikor szembe fordult velem, az arcomba szökött a vér. Igyekeztem a leggyorsabban elkapni róla merengő tekintetem, de minden bizonnyal észre vehette az előbbi kis bámulásom.
- Nos, hát induljunk, vagy ha gondolod várhatunk még... Ahogy te szeretnéd.. szóval... - igyekeztem egy értelmes mondatot kinyögni , eddig ismeretlen okokból való zavarom miatt. Csak remélni tudom, hogy zavaros mondataim meg érti valamennyire és nem néz teljesen bolondnak...
- Esetleg egy kicsit várhatnánk, hogy ne legyen odakinn olyan meleg... - tűnődött el, és közben végig húzta ajkain pár ujját.
Nagy erőfeszítés árán préseltem ki magamból egy "Persze!"-t, melyre csak egy rövid bólintás volt, a válasz.
Beljebb invitált a nappaliba és leültem az első helyre amit megláttam, jelen esetben egy kényelmes, fehér fotelbe.
A ház meglepően más kinézetű belűről , mint amilyennek gondolná a külseje alapján az ember. Otthonos és van egy fajta le írhatatlan , régies hangulata a helynek, de egyáltalán nem ijesztő. Nem igazán láttam sokat a helyből, de az alapján amit eddig sikerült megfigyelnem, tényleg lejesen más , mint amit elképzeltem.

***

/Harry szemszöge/

Beljebb érve a nappalimba, miután elhelyezkedünk, egy fajta kínos csend következett, bár ő a helység tanulmányozásával és látszólag mély gondolkodásával egészen biztosan el volt addig, amíg el nem kezdte a cipőjét pásztázni. Próbáltam megtörni valamivel a helyzetet, de csak azok a bizonyos sablon témák jutottak eszembe.
Igazából nem is tudom most miért is vagyunk itt... Bár tényleg jól jön egy kis körbevezetés az új helyen, nem ez az igazi célja ennek az egésznek... De a valódi okát magam sem tudnám megmondani. Így vissza gondolva, nem is volt olyan jó ötlet ide hívni ezt a lányt. Mi lesz ha elszólom magam? Vagy bajba keverhetem a munkám lévén. Esetleg megtudja, ez az egész "angyal mizéria" valóban létezik , ezért már ő is veszélyes lenne másokra... Bár az nem valószínű, hogy elkotyogom magam. És egyáltalán ki beszélt itt folytatásról? Ide jön , körbe vezet és nem keresem többé! Az, meg hogy lebukok szintén nem lehetséges, vagy csak nagyon minimális mértékben, hisz semmit sem kell teljesítenem... Legalábbis egyenlőre. De egy kérdés most megfogalmazódott a fejemben. "Miért is érdekel ez engem ennyire?"
Ha már ebbe belekeveredtem inkább nem küldöm el, egy gyors városnézés  után megköszönöm, és kész. Nem hiszem, hogy keresne.
Az óra kattogása, a kínos csend közepette egyre lassabbnak és hangosabbnak tűnt, ezért úgy éreztem muszáj lenne megtörnöm, de sehogy sem jött szó a számra. Elmélkedésemből tekintetem a lányra emeltem, és azt tapasztaltam, hogy vörös arccal pillant félre. Érdekes...
- Öhhmm Harry... kérdezhetnék valamit? - törte meg hirtelen a ránk telepedett szótlanságot.
- Igen! - válaszoltam.
- Miért pont Madshire ? - nézett kerek, érdeklődő szemekkel.
- Hát... - gondolkoztam el. Semmit sem tudok rá válaszolni. Mit mondjak? "Az angyal vadász szervezettől, csak úgy ide küldtek, semmit tenni!" ?  Ez eléggé furcsán venné ki magát... - Csak... egy kis nyugalomra vágytam... - próbáltam össze hozni valami hihető hazugságot. Bár nem szeretek, egyenesen gyűlölök hazudni, most mégis muszáj volt...
- Azt... szabad kérdeznem miért? - folytatta megint egy lehetetlen kérdéssel.
- Nem is igazán tudom... - próbáltam úgy tenni mint aki gondolkodik, a valódi okán. - Tényleg nem tudom... - zártam le a témát, és adni egy enyhe célzást arra, hogy inkább ne kérdezzen ilyeneket.
- Oké... - nézett újra valamilyen félre eső irányba.
Igyekszem olyannak mutatni magam, mint amilyen minden átlagos ember a Földön, de sajnos, nem tudok másmilyen lenni. Igyekezek mindenre úgy válaszolni, ahogyan az átlag szokott, de nem igazán ment sosem. Beilleszkedni pedig meg sem próbálok, mert tudom hogy úgy sem menne, főleg nem úgy , hogy az egész életemről ha kérdeznek , hazudnom kell.
 Az otthonom , mióta elszakítottak a családomtól, az a hely volt ahol kiképeztek, és nem tudtam kötni szoros barátságokat. Sosem voltam társasági lény, és közeli barátaim sincsenek. Családom meg végképp nincs... Sosem ismertem őket. Csak egy emlékem volt róluk, de eltűnt...Egy szem emlék, vagy inkább tárgy , ami még kötött az eredetemhez. Édesanyámról is csak egy halvány emlék kép van az agyamban, még valamikor abból a korból, mikor 2-3 éves lehettem.  Ezért volt olyan fontos az ...  De akár merre jártam, sehol sem találtam. Csak egy helyen veszhetett el. " Az angyal le téphette! " gondoltam magamban.
- Nos... Esetleg elindulhatnánk... - törtem meg a hossza hallgatást.
- Oké! - mosolygott aranyosan. "Aranyosan? Mi az hogy aranyosan?" 
Lassan feltápászkodtunk, és az ajtóhoz sétáltunk. Kilépve azonnal megcsapta arcomat a meleg és párás levegő. " Ennyit arról, hogy hűvösebben induljunk! "
Bezárva az ajtót , a lány felé fordultam , aki pár lépéssel előttem volt, és utol érve elindultunk a nagy kapu felé.
Kilépve rajta, Angel kicsit megtorpant, majd elgondolkozott valamin.
- Szóval.. ebben a kisvárosban semmilyen nevezetesség nincs... Esetleg fontosabb épültekhez vezető utat tudnám megmutatni... Például a templom, vagy az iskola... Bár nem hiszem, hogy a régi sulinknak hasznát vennéd... - kuncogott halkan.
Halványan mosolyra húzódott a szám. Ezen kissé meglepődtem, mert nagyon ritkán mosolygok, vagy nevetek...
Angel nagyon barátságosnak tűnik, biztos sok barátja van. Még egy ok, amiért nem kéne nagyon ismerkednünk. Még több ember, akit esetleg bajba sodorhatnék, vagy újabb kérdésekkel ismét hazugságokra kényszerítenek.
- Nekem jó! Nagyjából a járást mutasd meg. - válaszoltam ismét tömören.

***

/Angel szemszöge/

Harry nagyon titokzatos személy. Nem igazán tudtam róla, meg semmit, csak töredékeket, amikkel kezdeni semmit sem tudok. Bár az eléggé meglepett, hogy még csak 20 éves. A viselkedése alapján inkább tűnik egy zárkózottabb és komoly harminchoz közeledő férfinak, de külseje alapján tényleg nem mondtam volna többnek.
Nem túl bőbeszédű, amitől olyan érzetem támad, mintha zavarnám és idegesíteném a kérdéseimmel, amiket azért tettem fel hogy megtörjem a csendet. De egy idő után fel adtam.
 Csak akkor szólaltam meg, mikor olyan helyre értünk, mint például a gimnázium, a templom vagy a városháza, ekkor egy halk felelettel válaszolt, vagy csak bólintott, és próbálta memorizálni a látottakat.
Végig rezzenéstelen arccal haladt előre a megkopott járdákon,csak egy-egy kereszteződésnél várt útmutatást, hogy merre induljon.
A hosszú, "csend szünetekben"  néha-néha arca vonalára pillantottam, amin akaratlanul is végig vezettem a tekintetem. Oldalról , a napfény szemében megtört , így smaragd szemei a zöld ezer árnyalatát öltötték magukra. Ismét csak elmerengtem , és ajkaira futtatva tekintetem felidéztem magamba azt, amikor elmosolyodott és előbukkantak szája két szegletében a pici kis gödröcskék. Lazán homlokára omló göndör fürtjeit , a halványan lengedező szellő néha megmozgatva az összképet olyanná tette amin órákig legeltetném a szemem. Jellegzetes vonásai vannak... Egy pillantás alatt is megjegyezném, és bármikor felismerném Harryt.
Bugyuta mosolyt húzva számra haladtam mellette, amiről szinte lesüt, hogy fantáziálok valamin. Ez a gondolat kissé észhez térített,ezért pirulva dugtam a zsebembe a kezemet. De ott valamiben megakadtak az ujjaim. Elkezdtem kotorászni, kitapintani a formáját, hogy az alapján kitaláljam vajon mi is lehet az.
Ekkor eszembe jutott, hogy mikor a medált találtam pontosan ez a gatya volt rajtam. Megragadva a tárgyat kiemeltem zsebemből és tenyerembe helyezve tanulmányoztam. Igen , az volt amire gondoltam. Minden bizonnyal a sortomban felejtettem azóta, mikor megtaláltam.
Bele merülve néztem a kis ékszert, mikor Harry kikerekedett szemekkel fordult hirtelen szembe velem, és majdnem neki mentem.
- Mi van a kezedben? - kérdezte kissé dühösen, amitől eléggé megszeppentem.
- Én.. én csak.. öhmm találtam egy erdei úton, ami a két fő utat köti össze... itt van a város mellet. - próbáltam értelmes választ adni, bár a közelsége teljesen megbénított.
Lassan érintette meg a kezemet és óvatosan kiemelte belőle a medált. Kezdett össze állni a kép.
- A tiéd? te vesztetted el? - érdeklődtem.
- Igen... - eresztett el egy olyan sóhajt, mintha ezzel a tárggyal megoldódott volna egy probléma.
- Ne haragudj hogy a lánca el van szakadva.. de így találtam... de meg javíttatom , ha kell! - nyúltam volna a tárgyhoz, de lekapta a kezem elől és zsebébe csúsztatta.
- Nem! nem kell! - mondta úgy, mintha féltené.
- Oh.. rendben.- sóhajtottam, majd az úton  tovább haladtam
Kicsit rosszul esett ez a hideg viselkedése....
Elgondolkozva az előbbi rövid jeleneten, furcsa dolgokat véltem felfedezni. Ha Harry mostanában költözött ide, és nem tudja mi, merre van, akkor mégis mit kereshetett az erőben? Akkor hogyan találhatott egyáltalán oda? És mi ez a titokzatos medál?

3. fejezet

Helló :)
Itt lenne az új feji! És arra a döntésre jutottam, hogy lehet hogy kicsit ritkábban tudnám csak hozni a fejezetek, olyan 4-5 nap körül... Még sajnálom de nem tudom, igyekszem rendszer vezetni be!
És örülnék néhány kritikának komiban az egész bloggal akármivel kapcsolatban! xoxoxo :)









/Harry Styles szemszöge/

A reggeli napsugarak kipattintották szememet. Először furcsán néztem végig a még mindig idegen szobán,
ahová pár napja költöztem be. Hihetetlen, hogy az egységem képes volt ebbe, a poros és apró városba küldeni...
Miért is "száműztek" engem erre a helyre? Nem tudom... Nem is közölték velem, csak kész tényekelé állítottak.
Nehezen kászálódtam ki az ágyamból és hatalmasat korogva tiltakozott a gyomrom, hogy tegnap óta nem
ettem semmit, így hát étel után indultam felfedező útra, a konyhám rejtelmes világába. De mindhiába , mert
kongott az ürességtől, mint az egész ház.
Azt hallottam, hogy a településen ez a "kísértet kastély" valamilyen emberről nevezték el... Nem tudom
pontosan. Talán valami Greg... De minden esetre nagyon szép és régies otthon. Egyátalán nem ijesztő. Nagyon otthonos, és gondolom mielőtt ide jöttem volna kicsit felújították belűről. Kívülről kissé kopott , ez ad egyfajta hangulatot neki.
Nem akkora , mint amekkorának tűnik, mert egész vastag falak határolják körbe a szobákat.
A hangulata a háznak a régmúlt időket idézik fel, az öreg bútorokkal, a régies tapétákkal és a gyönyörűen
megmunkált lépcső korláttal.
Összesen 5 hálószoba van, mindegyik az emeleti részen. A berendezésük egy kivételével mindegyiknek hasonló.
Középen egy ódivatú, magas és habos francia ágy, puha padlószőnyeg csipkemintával. Halvány-narancs színű
függöny ékeskedett az ablak két oldalán, melyen az átszűrődő napsugarak megtörve, kellemes hangulatot adnak az embernek, azt sugallva itt van a béke szigete. Az ötödik szoba azonban  eltér a többitől, nagyobb,  modernebb és nyílik belőle egy fürdő, jakudzival, zuhany kabinnal.
 Inkább a férfias, stílus jellemezte. Puha, fehér szűrű padlószőnyeg fedte a talajt. Hatalmas 2 személyes tölgyszínű ágy tele volt rakva egyszerű  mintájú párnákkal. Halvány bézs színű falakhoz, egy árnyalattal sötétebb függönyök csüngtek le , az ablak mellet. Nem volt csicsás csillár, csak egy egyszerű lámpa. Ez a szoba inkább leírta az én ízlésemet, mint a többi...
A hasam hatalmas korgásban tört ki ismét,  így hát mese nincs, el kell menjek egy  bolt féleségbe. Van itt
egyátalán olyan? Nem csodálnám ha nem...
Unotan csaszlattam fel a lépcsőn, és szobámba kerestem valamilyen ruha darabot.

***
/Angel szemszöge/

Még mindig szokatlan érzés az , hogy tulajdon képen egy angyal vagyok, pedig egy hét nem olyan kevés idő.
Nagyon nehezen megy ennek az elfogadása. A barátaim a kezdeti ijedtség ellenére, már nagyon is
megbarátkoztak a gondolattal, hogy van egy ilyen ismerősük is... 'Vagy akár több is, csak nem tudnak róla!
Számomra valamiért nehéz elfogadni a helyzetem. Fura annak a tudatában lenni, hogy a hátamból bármikor ki
tudok ereszteni két szárnyat. Nagyon abszurd, már csak az hiányzik, hogy az Olümposzról le szálljanak az istenek
és E.T becsöngessen hozzám, mert szeretne haza telefonálni.
Mostanában sokat gubbasztok a szobámba elgondolkodva azon mi is legyen. Anyu aggodalmaskodva rohangál
fel fél percenként, hogy kell e valami, nem e vagyok beteg és hasonlók. Minden egyes pillanatkor amikor látom,
össze szorul a szívem, hogy el kell mondanom egyszerre neki, mi is vagyok valójában. És megnehezíti a helyzetem az is, hogy tudom mit gondol ezekről a bizonyos lényekről.
A banda tagjai igyekeznek felvidítani, és ha mást nem is , de anyu kedvvért a látszatát kelteni annak, hogy ha itt vannak, én is jól érzem magam. Meg értik, hogy most mit élhetek át, és igyekeznek mosolyra fakasztani, amit már párszor elértek. Nem hiába büszkélkedek a legidiótább haverokkal.
Hirtelen ötlettől vezérelve indultunk el egy kis sétára a csöndes város utcáin. De már nem lesz olyan csendes, hisz hamar be fogja ölteni a mi ökörködésünk a halk utca ürességét. Tudom, hogy úgy is a pályán kötünk majd ki, a suli mögött, mert minden utunk oda visz!
De ma tévedtem...
Éppen a kisbolt felé haladunk, mikor a távolban egy idegennek tűnő férfi lépett ki onnan. Nem láttam tisztán, de abba biztos vagyok, hogy nem ide valósi. Talán utazó, vagy turista . Nem tudom....
Felénk fordítva fejét , a mi irányunkba közeledett. Minél közelebb került, annál erősebb és furább érzés fogott el. Kissé bizseregtem mindenhol, vagy remegtem... nem tudom el dönteni, de, 'de ja vu'  érzésem volt... A világ egyre jobban forgott velem, minél közelebb jött a sötét alak annál erősebben . Ismerős fájdalomnyílalt gerincemen végig , majd megrogyva valamelyik fiúra támaszkodtam. Ekkor jött egy éles emlék kép a múltkori esetről, mikor angyallá váltam.
- Srácok.. megint...- suttogtam elfúló hangon és újra elhomályosodott látással össze estem.
Rém képek ugrottak be, de egyik sem volt tisztán kivehető. Csak sötétet láttam és halk morajlást... Talán Gina hangját?" Gyorsan vigyétek a fickó elől!" " Meg fogja látni!" " Gyorsabban!" "Zack! fogd már meg a lábát!"
A fájdalom egyre erősödni látszott, majd halk puffanást hallva pattantak ki a szemeim és hirtelen nehéz súly nehezedett hátamra.
- ÁÁÁ!A lábam! - Kiáltott fel Benji, és tőlem messzire feküdt a földön. Valószínűleg a szárnyam lökte fel...
- Uram Isten! Jól vagy Benj? - ijedtem meg és fordultam volna a hang irányába. Ekkor Gina tépett be a sikátornak tűnő utca részhez.
- Ang! Gyorsan tüntesd már el a szárnyaid! Jön egy fickó! - Lihegett és kapálódzott.
- De hogyan?- kaptam majdnem szívrohamot a felszabadult adrenalintól a testemben.
A feszültségtől kezem hátra hajtva lapockáim össze feszültek szárnyaimmal együt, majd a feketeségek tova
tűntek, hátra hagyva pár íves és fénylő tollat. Alig tudtuk össze szedni őket, egy alak tért be utánunk a sikátorba, akit láttunk messziről a bolt előt.
- Jól van a kisasszony?- érdeklődött  illedelmesen a magas férfi.
- I-igen uram...- pirultam el.
- Mi történt srácok? -kérdezte körbe nézve mindenkin.
- Csak...rosszul lett... izé Ang... és árnyék kellet neki... - próbált hiteles lenni Zack.
- Remélem nem történt semmi bajod! - lépett közelebb hozzám az alak.
Hihetetlenül furcsa érzés fogott el. Közelebb lépve, az én kék szemeimbe pillantott smaragdosan csillogó zöld
íriszével. Teljesen megbabonázott. Fejemet fel kellet emelnem, mert nálam sokkal magasabb volt. Barna haja
kuszán göndörödött össze-vissza feje tetején, és fekete pólója kiemelte izmost felső testét  és karjait. Szintén
sötét csőgatya és barna cipő rajzolta ki lába vonalát. Megbabonázva álltam, megszólalni nem tudtam, válaszul csak egy fejrázást adtam az ismeretlennek.
- Meg tudhatnám a neveteket? - kérdezte érdeklődő pillantással.
- Igen! Én Zack Haris vagyok, Ő Gina Brown, Ő Benji Eastwood és a kisasszony Pedig Angel Willis -
mutogatott körbe mindenkit.
- Én Harry Styles vagyok.- nyújotta ki kezét,majd kissé gondolkodóba esett, majd felpillantva mindenkin végig nézett.
- Ő...szóval tudnátok nekem segíteni? - kérdezte kissé bizonytalanul.
- Persze! Miben? - válaszolta Benji.
- Én, nem rég költöztem ide, és a helyet egyátalán nem ismerem... esetleg..segítenétek? Nem gond ha nem. Csak egy kérdés.- zavarodott össze a végére.
- Igen! Tudnánk! - vágtam rá hirtelen a választ, amire mindenki felém nézett. Talán túl lelkes voltam? Még magam sem tudom miért...
- De nem most, mert dolgom lenne... Esetleg holnap?- mondta.
- Mi rá érünk! Srácok? - adott választ Gina lelkesen.
- Yep!-  hangzott a fiuktól kórusban.
- Nos.. uram...akkor...- vágott félbe.
- Harry! Tegeződjünk! - mosolygott a tarkóját vakargatva és engem pásztázva.
- Oké Harry... akkor holnap... - szökött arcomban a vér.- De hol? Az az.. merre felé laksz?
- Őhm... tudjátok merre van aa.. jaj hogy is hívják a házat...-gondolkodott el
- A Gregory-ház??? - mondta egyszerre a bandánk kissé döbbenten.
- Igen az! ... Valami probléma van vele? - nyíltak el Harry szemei.
- Hát ... - Kezdte volna Benji de jól hátba vertem.
- Nincs! Ott leszünk! - mosolyogtam 'angyalian' .
- Nos akkor oké! Sziasztok! - dobott egy féloldalas mosolyt majd el tűnt a zsákutca sarkán.
Kissé elbambultam azon a ponton, melyen kifordult a titokzatos 'új fiú' . Nem volt időm elmerengeni mert Gina hangos sóhajban tört ki.
- Srácok... Ez szörnyen szoros volt. - törölte meg jelképesen a lány homlokát.
- Legközelebb légyíves ha ilyet csinálsz Ang szólj! - nevetgélt Benji
- De hát honnan... - kezdtem volna leoltani de közbe vágott
- Csak vicc volt! Nyugi! - röhögött tovább.- Egyébkét! honnan van ez a nagy lelkesedés?
- Miii??? - tettettem, bár tudtam hogy mire érti.
- "Igen! Tudnánk!"- utánozott vékony hangon.
Erre csak oldalba vágtam  és bugyután mosolyogtam.

***

Este újra csak gondolkodóba estem. Miért tört ki újra a szárnyam? És ki Ő? Harry... Azt hiszem így hívják. Valamiért megfogott... és nem tudom le írni mi a fene folyt ott, abban a sikátorban velem, de egyszerűen nem tudtam le venni róla a szemem... Késztetést éreztem arra, hogy jobban megismerjem, és kaptam az alkalmon, mikor megkérdezte, meg mutatnánk neki ezt a porszemnyi várost...

2. Fejezet

 Helló :) ! Itt lenne a második feji !!! Nagyon nincs hozzá fűzni valóm... Maximum annyi, hogy aki mégis, ne talán tán, esetleg olvasná , egy, két szót petyegjen komiba tényleg szeretném tudni egy idegen véleményét is :)





/Angel Willis szemszöge/

A napok során furcsábbnál furcsább dolgok történnek velem, és valamiért ezt kötöm a múltkor megtalált tollhoz. Megmagyarázhatatlan érzés fog el, mikor kezembe véve selymes felületén végig simítok. Talán legjobban a borzongásra hasonlít, de ugyanakkor olyan mintha kicsit transzba is esnék.
Először megijedtem, hátha nem e egy betegség, de ezen kívül semmi jelét nem látom magamon, hogy rosszul lennék.
Kissé megszédülve ülök le az ágyamra , mikor rejtekéből újra előhúzom a fekete íves tárgyat. Rossz érzés fogott el és egy megmagyarázhatatlan vágy arra, hogy újra menjünk el az erős részhez ahol a másik rejtélyes dolgot találtuk aznap. Vajon a két tárgy kötődik egymáshoz? És ha találnánk még azon a helyen valamit , ahol a medált is megleltem?
Az ötlet gondolatát is elvetem inkább mielőtt még őrültebbeket kreálok.
A tegnapihoz hasonló hangos csengetés zökkentett ki mélyenszántó gondolataimból, halálra rémisztve ismételten engem.
Gyors léptekben szaladtam kinyitni az ajtót barátaimnak, akikkel a mai napra megbeszéltünk egy "jó" kis programot.
Zack tegnap felvetette, miután előző este nézett egy horror filmet, hogy menjünk ki éjszaka az erdőbe. Eléggé beteg ötlet volt és mi lányok le is szóltuk, de Benji nagyon is pártolta. Hosszú unszolás után Ginát is bele rángatták és immáron lelkesedve próbáltak mindenáron belehajszolni engem is ebbe. Azonban hiába tiltakoztam nemleges választ nem fogadtak el, így ma este "örömömre" kiszökünk, de nem az erőbe, mert azt lealkudtam a gimi mögötti kis pályára. Számomra még az is ijesztő, de sokkal jobb mint az éjszaki szörnyekkel teli rengeteg.
-Na Angel felkéészűűltél az esti halálfutamra? MUHAHA! -szívózott Gina a szokásosnál is szemtelenebb hangon.
-Nagyon...Elhiheted!- köptem felgmán a választ.
Megveregetve vállam tolakodtak beljebb a lakásba. Hát, igen... a mi bandánk nem a jó modoról ismert...
Az estéhez együtt készültünk fel. Be kell szerezni zseblámpákat,a fiuk kedvvért ételt, mert szerintük a túra étel nélkül nem túra, mindenféle bogár elleni nyavaját és büdös szúnyog sprayket is , hogy ne csipkedjenek össze a "kedvenc" vérszívóink, melyben biztos vagyok, hogy utunkat végig kísérik. "Ó hogy Noénak miért kellet arra a bizonyos bárkára felvinnie ezt a teremtmény párt is..."

***

Fülledt, párás időben indultunk az éj sötét leple alatt kaland túránkra a kis csipetcsapattal. Halk morgás szakadt ki a számon, a mai nap folyamán nem egyszer előadott tiltakozásom gyanánt, de ügyet sem vetve ráncigáltak ki a kis bejárati ajtónkon Zackék.
Az égbolt, most költőien mesés volt. Egy kósza felhő sem szelte át a csillagok óriási óceánját, melyet a Hold sötétség lámpásaként ragyogott be.
Este a város képe teljesen más. A nappalhoz képest még kihaltabbak azt utcák, és a már-már kísérteties csöndet csak a távoli kutyák halk vonyítása törte meg. Szinte egy új világban érzi magát az ember.
A város szívét elhagyva a házak egyre öregedni kezdenek. Minél öregebb annál ijesztőbb. Az öreg William Gregory élt hajdanán egy házban, amit a városban a fiatalok csak Gregory-háznak emlegetnek. Éjszaka az objektum ijesztően sötét és magányos. Ha valaki oda költözik talán kísérti álmában a matuzsálemkorú úr szelleme.
A vén épületet megpillantva hátborzongató látványtárul elénk. Már a nappali képe is ijesztő, de este....Magas, sötét falak az ég felé nyúlnak, és hátulról a Hold kísértetiesen világít  rá, és a létesítmény hosszú, sötét árnyékot vet a tövises indáknak látszónövényekre az udvarán. Vastagkérgű sötét fák magasodnak ki az árnyékból, melyek innen szörnyek karjainak is tűnhetnének, akik az ég felé nyújtózkodva emelkednek ki a gonosz föld mélyéből. A szél néha megnyikorgatja  a rozsdás, kopott kaput, mely még drámaibb hatást kölcsönöz az összképnek. Libabőrözik az ember bőre már csak arra a gondolatra is, hogy oda, abba a kísértet kastélyba be is kellene mennie. Belegondolni is remegéssel tölt el, hogy mik fordulhatnak elő , doh szagú szobáiban, vagy vízhangozó folyosóin. Elképzeltem, ahogy egy halott lélek csörgeti a hajdani rabláncait, az élők halálát kívánván.
Megkönnyebbülten hagyjuk el a sötét monstrum látókörét, befordulva a sarkon.
Fellélegezve pillantom meg a gimnázium kevésbé hívogató szürke ablakait, és mély barna színű kapuját.
A mögötte lévő pályát sosem zárják mert eredetileg nem az iskola tulajdona. De mi nyugodtan használjuk ,persze ez már más történet.
A pályára érve, a szokásostól teljesen eltérő látvány fogadott. Este minden más... Merőben más, mint nappal...
A terület mellet elhelyezkedő magas, hívogató fák, melyek a nyári nap forrósága elől adnak hűs árnyékot, most rémisztően zord külsejükkel zavarják el , azt a bolondot aki ilyenkor arra jár. Hosszú görbe és rücskös ágai karokként integetnek ha a szél megmozdítja, azt sugallva, hogy halál fia ki alattuk kószál. A bokrok pedig tövükben apró cinkosok, melyek töviseikkel és tekergőző indáikkal lassítanák a menekülő áldozatot.
A rémképre meredve a pálya szélén, mintha halk motoszkálás hallottam volna, de inkább betudtam a barátaim mozgásának, mint a sűrűből előugró szörnyeknek. De lehet hogy tévedtem. Sötét árny suhant el a haragos fák lombja alatt mely olyan félelemmel töltött el, hogy a levegő sem hagyta el torkomat. Lélegzet visszafojtva figyeltem mi fog történni velünk.
Viszont lehet hogy csak én képzeltem el, mert Benji rázogatva zökkentett ki rémületemből.
-Félsz?- kérdezte inkább aggódva , mint gúnyosan Zack.
-Nem...- megpróbáltam adni hitelesnek tűnő választ, de halk hangomból, és remegő lélegzet vételemből nem ez jöhetett le neki.
Inkább jobbnak találtam hátat fordítani a fás területnek, és barátaimat nézni, mint hogy a végén még valamit a sötét törzsek között észre vegyek valamit.
A banda többi tagja viszonylag nyugodtabban állt és suttogva társalgott arról mit kéne csinálni. Ők az előbb nem vették észre amit én? Nem érezték azt? Úgy látszik nem, mert nem félelem szűrődik le a társalgásukból.
Egyre rosszabb és rosszabb előérzetem támadt, ami szinte már fájdalmas görcsbe húzta össze az izmaim, melyek csontig remegtek. Sűrű könnyek árasztották el arcom és kezdett a világ körülöttem egyre érzékelhetetlenebbé válni. Úgy éreztem fáj mindenem. Nem értem mi történik velem, de szinte már eluralkodott egész testemen . Barátaim lemerevedett sötét alakját látom elhomályosodni szemeim előtt. Mintha elkezdett volna a beton közeledni felém, úgy éreztem kicsúszik alólam a talaj.  Majd két erős kezet érzek vállaimon. Olyan érzésem volt ,mintha halk üvöltés szakadt volna ki torkomon, de ebből nem hallottam semmit. A remegő hangszálaim érzem, de számat nem hagyja el hang. Minden érzékszervem kikapcsolt, csak halk morajlást hallok magam körül, és hívogató , ideges összefolyt mondatokat. Hátamba élesen nyilaló fájdalom tört átremegő testemen és végleg kihunyt minden. Álomszerű képek lepték el agyam minden szegletét, minden olvasott és látott dologról az angyalokkal kapcsolatban. Egész álomszerű jelenetek jelentek meg, melyekben mindig ott volt a repülés. De ezek is kezdtek az idő elteltével halványodni és sötétedni. Majd egy fekete teremben visszhangozva hallottam a saját hangom, mely annyit ismételgetett " Nézz a kezedre!" Válaszolni megpróbáltam, de hang még mindig nem jött ki torkomon. Így hát teljesítettem a hang kérését. Tenyeremben egy hatalmas és hosszú fekete toll díszelgett, alatta pedig a csillogó medál, melyet az erdei úton találtunk.
A látásom újra homályosodni kezdett és már nem érezettem semmimet, csak az erős fájdalmat, mely nemrég a hátamban éreztem.
Lassan nyitottam fel pilláimat, melyek alól mégy homályos volt a látásom. Kezemet lassan megmozdítva érdes felületet simítottam végig. Mintha beton lett volna... És tényleg az volt, mert a földön fekve találtam magam, miután kezdtem magamhoz térni. De miért fekszem a földön?
A homályos látásom kezdett tisztulni, és a barátaim arcát vettem ki belőle.  Mintha rémület terült volna el rajtuk.
Erőmet visszanyerve próbáltam felülni, de valami nehéz erő mintha húzott volna vissza felé. Halkan segítséget próbáltam kérni tőlük, a megmagyarázhatatlan helyzetem miatt.
-S..skacok... segítenétek?- nyöszörögtem nekik , elfúló hangon, de mindhiába.
Megdermedve álltak, rám meresztve tekintetüket. Arcukról félelem és sugárzott, ami engem is megrémített. Jobbra-balra kapkodtam rajtuk tekintetem. Csak álltak körülöttem és néztek, mintha szörny állna a hátam mögött. Nem mertem ezért hátra nézni.
-M...mi...mi van ? Mi történt?  Hééé? - kérdeztem tőlük de ismételten semmi választ, de még reakciót sem kaptam. Továbbra is a földbe gyökerezett lábbal szobroztak a kemény betonon.
- Nagyon megijesztetek! Kérlek szóljatok már valamit! - kezdett a remegés és a sírás úrrá lenni rajtam.
Lassan mozdulva hajoltak felém, de úgy mintha valami leprás lennék. Benji szólalt meg először, de alig hallható hangon.
- Ang... te-teneked.... -lépett távolabb tőlem és  valamire nagyon meredt a hátam mögött.
- Mi a fene van Benji???? - kérdeztem remegő könnyekkel a szemem alatt.
- Te... egy... angyal vagy Ang?- kérdezte elcsukló hangon Gina. Eltágult pupillával követte Benj példáját.
- MICSODA? Miket beszélsz??? - érthetetlenkedtem. Teljesen össze vagyok zavarodva. Ők csak tovább meredtek a távolba mögém, szótlanul.
Teljes káosz uralkodik a fejemben. Nem tudom mi történt az előbb velem. Csak arra emlékszem, hogy elsötétedik minden és pár képfoszlánnyal az elmémben térek a földön fekve magamhoz, barátaim pedig úgy csinálnak, mintha félnének tőlem. Mégis mi történt?
Nagyon nehéznek érzem magam, mintha ólom súlyokat akasztottak volna a hátamra. Lassan mégis feltornáztam magam ülőhelyzetbe, és erős fejfájásom volt.
- Figyeljetek... mi történt? Mi ez az egész? - kérdeztem - miért lettetek hirtelen ilyenek???- szöktek ismét könnyek a szemembe.
Lassan gördültek le a cseppek arcomon, mikor meglátta magam előtt egy fekete tollat.
- Angel.. mi-mi nem hazudunk... - nézett a szemembe Zack.
A tárgyat nézve a kezembe, beugrott az a kép, amit az előbb láttam... Abban az állapotban. Erős de ja vu érzés fogott el. Lassan emeltem fel könnyes tekintetem a barátaimra, akik kezdtek közeledni felém.
- De hát már ezerszer elmondtam, hogy nem ... - kezdtem bele a monológomba, az angyalok létezéséről, mikor egy érintést éreztem a jobb oldalamon..
Vagy nem ott... de mintha onnan érezném... Mintha egy nemlétező testrészemet tapintaná valaki. Jobbra nézve zokogásba kezdtem a rémülettől. Majd a bal oldalon is ugyan azt tapasztaltam...
Hangos zokogásban törtem ki, a helyzetemen. Eddig minden sztorit és képet valamilyen magyarázattal kifogásoltam, hogy nem létezhetnek, pedig igen...
- MI TÖRTÉNIK VELEM???- kérdeztem nedves szemekkel vizslatva a barátaim.
A kövér könnycseppek lefolyva nyakamon  vékony, fehér pólóm szélét teljesen eláztatta. A hátulja fel volt szakadva , amit a hátamból kiálló két szárny repített ketté....

***

Az éjszaka folyamán nagyon nehezen nyugodtam meg, többször törtem ki sírásban. Nem tudtam feldolgozni az este történteket. Gina úgy gondolta, miután vissza értünk a házunkhoz, inkább csak ő alszik nálunk, mert az éjjeli túra igazából maga volt az anyámmal megbeszélt "pizsi party".
Az úton visszafelé senkihez egy szót sem szóltam, mert így is az összeomlás szélén állok. Egyszerűen, nem hiszem el, ami történt velem az éjszaka. Várom mikor döbbenek rá, hogy mikor jelenik meg valahonnan egy varázslatos mesefigura, mert ilyenek csak a mesében vannak. Vagy egy hang valahonnan megszólal, hogy "Ang én az íród és teremtőd vagyok. Te egy könyvben élsz, nem a valóságban!" Vagy hol a kandi kamera ?
Nehéz elfogadnom, hogy eddig, amiről azt hittem egy kitalált legenda, én magam vagyok...
És nem tudom eldönteni mit éreztek... Van bennem egy kis félelem, tudatlanság, gyűlölet, és fájdalom. Utóbbi nem csak lelkileg ,de fizikálisan is jelentkezik, mert úgy érzem, hogy új tagjaim helye , mintha lángolna, mintha újra ki akarna törni.
Benji hozott hál' istennek pulóvert, ezért nem szakadt pólóban kell, a lehűlő éjszakában haza caplatnunk. Nem mintha a hajnalhoz közeledvén sok lélek lenne ébren.
Azon gondolkozom, milyen jó lett volna otthon maradni, és békésen aludni, mit sem tudva arról, hogy mi lett volna ha rábeszélnek a horror túrára. De abban délután igaza volt Ginának... Ezt az este tényleg horror volt a számomra.
Nem tudom mit éreznek, vagy gondolnak a többiek, de úgy veszem észre az agyukba mélyedve elmélkednek valamin... Őszintén, így vissza gondolva kissé bánt az, hogy féltek tőlem. Nem megsértettségről beszélek, hanem arról , hogy bűntudatom van... De nem értem miért...
Egyenlőre ezt az estét elkönyvelem életem legrosszabb szakaszának, ezt most kijelentem!
Alig várom, hogy az ágyba dőlve az álomvilág magához ragadjon, és másnap felkelve csak egy rossz álmot éltem át. Vagy inkább ne is keljek fel...