7. Fejezet

 Helló :D itt lenne az új fejezet :D hozzáfűznivaló nagyon nincs... Csak annyi , örülnék pár kominak <3


/Angel szemszöge/

Felnézve az égre kissé meglepett az a tény, hogy fekete felhők gyülekeznek az égen. Lehet anyámnak mégis igaza volt? Akkor ideje lenne sietni haza. De valamiért olyan jó csak így egyedül sétálgatni... Még a madarak sem csicseregnek a kihalt és kopott utcákon, csak a szél egyre erőteljesebb süvítése csapja meg néhol lenge ruhámat. Néha- néha össze rezzenek a hideg széltől, most mégis jólesik a magány. Bár egyre erőteljesebben kúszik az a gondolat az agyamba, hogy mégis csak kellett volna esernyőt hozni, és akkor tovább merülhetnék el a gondolatimban.
Az erdőben történtek teljesen elárasztották az elmém. Főleg egy momentum, mikor is az a furcsa ... nem is tudom minek nevezni, talán fantáziálásom volt... Nem nevezném pont annak, hiszen nem vagyok szerelmes. Mégis kibe? Harryt nem is ismerem, és csak kettőször találkoztunk összesen. Ezzel együtt háromszor. És az is rá tesz egy lapáttal hogy a titokzatos fiúról alig tudok valamit.
Az agyamat elárasztó gondolatok és elmélkedések teljesen lekötöttek, ezért a szokásosnál is figyelmetlenebb voltam, ami ismét bajt hozott a fejemre.
- Elnézést! Ne haragu... - néztem fel arra akinek épp sikerült neki mennem, de mikor megláttam göndören gabalyodó kusza fürtjeit és zölden izzó smaragdjait szinte villám csapásként ért a felismerés - Harry?!
Kissé furcsán nézett rám, mint aki szellemet lát. Valószínüleg Őt is furcsán érte ez a különös és a szituációból adódóan kellemetlen találkozás.
- Ne haragudj.. csak nem figyeltem eléggé! Én... - kezdtem volna a magyarázkodást, de fejét megrázva, mintha csak most tért volna észhez félbeszakított.
- Semmi sem történt! - mosolyodott el. " Mosoly?!"
Bár igaz kevés ideje ismerem, alig láttam mosolyogni... Kissé meglepődtem, de inkább elmerengtem ábrázatán míg arra a kevés időre is megmutatta nekem apró gödröcskéit.
 "De ez természetes reakció! Miért izgat ez ennyire?"
Jelenlétében lelassulnak az érzékszerveim, ezért mire észbe kaptam, rég furcsán nézett rám. Tuti, hogy merenghettem rajta egy ideig. Pirulva néztem az utca túloldalára, mert teljesen biztos voltam benne, hogy észrevette... Utálom, hogy mindig bele rángatom magam a kellemetlen szituációkba!
De igyekszem kivágni magam belőle. "Valami témát! Gyorsan mielőtt elmegy!"
- És, öhm.. Harry, merre felé tartottál? - kérdeztem egy széles mosolyt villantva. " Ennél bénábbat ki sem tudtam volna ötölni..."
- Tulajdon képen sehova... Csak sétálgattam és nézelődtem. - válaszolt.
- Oh, én is! - adtam elő kicsit talán túl lelkesen. - És most, szóval.. haza tartasz? - tettem fel kissé félénken.
- Nem, éppen most indultam nemrég otthonról.
- És... szóval.. lenne kedved.. az az... - kezdtem bele, ám hamar el fogyott a lendületem.
- Együtt menni? - mutatott rá a lényegre.
- I-igen. - pirultam el a végtelenségig.
- Persze. - felelte nyugodt hangján .
Miután el indultunk kissé úgy látszott , mintha elgondolkodott volna, majd rábólintott . Lehet hogy csak én képzeltem, de valami olyasmi volt leolvasható arcáról, mintha eldöntött volna egy kérdéses dolgot. "Egyáltalán megint miért bámulom?"

***

/Harry szemszöge/

Bár ez számomra olyan , mint Ádámnak és Évának a tiltott gyümölcs, mégis elhatároztam, megismerem Angelt.
Nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy közel akarnám engedni magamhoz, csak szimplán barátságosan közeledik és én engedem. Ő talán az egyetlen ezen a településen.. vagy akár bárhonnan ahol eddig jártam, aki így fogadott. Kissé furcsa ez a helyzet számomra, mert még a bázison is különcként kezelnek, amit rég megszoktam...
Mikor nekem jött az utcán, felnézett , s szemei az azúr színű tenger árnyalataiban pompáztak. Furcsának tartottam azt a meleg érzést, mely abban a másodpercben futott át testemen.
Pár szekundum volt az egész, de kellet egy fej rázás, hogy a számomra abszurd pillanatból helyre rázódjak. Sosem tapasztaltam ilyet, de valószínüleg nem is fogok soha. Szerintem csak egy szellő váltotta kis, vagy hasonló.
Egy ideig szótlanul haladtunk, majd meglepetésemre egy kérdés csúszott ki a számon.
- Mióta élsz itt? - néztem rá.
- Nos, én már itt születtem. És mindent itt csináltam. Mármint... -vakarta meg nevetve tarkóját - szóval itt jártam ki az általánost és szerintem itt fogom a gimit is.
- És van már terved a továbbiakra? - tettem fel egy újabb kérdést.
- Még van a következővel együtt két évem, és akkor majd rá érek eldönteni! -mosolygott angyalian rám, mire nekem is pár pillanatra feljebb gördült a szám sarka.
A kurta beszélgetés után ismét szótlanul ballagtunk egymás mellet , egy szűk kis utcában. Langyos, ám erőteljes szellő vágódott hirtelen a hátamnak. Felpillantva az égre, haragos felhők takarták el a verőfényes napsugarakat és a mennyboltot. Orromon egy kósza eső cseppet éreztem, majd még egyet.
- Harry! Esni fog! - bámulta ő is úgy felfele, mint én. -Haza kéne menni... - nézett hirtelen lehangoltan maga elé.
- Igaz... -  tűnődtem el.
- Hát .. akkor szia! - fordult sarkon.
Bár most az lenne a legjobb, mégsem hagyhatom haza menni, mert ha jól emlékszem az ő háza messzebb van mint az enyém, ezért célszerűbb lenne oda menni, míg eláll az eső.
- Ang! Az én házam ide közelebb van! Nem akarom hogy bőrig ázz mire haza érsz! - mondtam kissé bátortalanra sikeredve.
Mikor megfordult, különös csillogást láttam a szemében, de bizonyára csak úgy tört meg benne a fény.
Szó nélkül indultunk, gyorsabbra véve a tempót immár a Gregoy-ház felé.
Az idő kezdett egyre nyomottabb lenni, és a kósza eső cseppek sűrűbben hullani. Egy erőteljes villám cikázott át az égen felettünk , majd hangos robajjal adta tudtunkra az elkerülhetetlen vihart. A lány mellettem kissé összébb rezzent, mikor meghallotta a dörgést. Mintha megsajnáltam volna rémült ábrázatát közelebb húzódtam hozzá és megsimítva karját megkérdeztem tőle:
- Félsz a viharoktól?
- Kiskorom óta... - merengett el valószínüleg nem kellemes emlék képeken.
Sajnos a ház még távol van tőlünk, és úgy látszik szárazon már nem érünk hazáig. Az úton egyre csak kerestem az átmeneti fedezékeket, mert lassan megszaporodtak a járdán a víz pöttyök. Egy újabb kisülés szaladt végig az égbolton és a hangos robaj hasított a levegőben, majd az ég megnyílt előttünk és az eső úgy ömlött a felhőből, mintha minden házat, utat és objektumot mely az útjába került el akarná törölni. Angelnek egyre ijedtebb kinézete volt.
Hál' istennek kiszúrtam a közelben egy apró pavilon féleséget, mely talán még valamilyen rendezvényről maradt itt a város közepei téren. Bár már hajunkból és ruháinkból így is csepegett a víz.
- Itt gyakran szoktak ilyen viharok lenni? - kérdeztem.
- Nem... Szinte soha. Utoljára pár éve volt. - tűnődött el.

***

Hosszú ideig várakoztunk a kis létesítményben, de az ég szakadás nem úgy látszott, mintha épp megállni készülne. Tehetetlenségemben az emelvény tetejéről folyamokban csordogáló vizet néztem. Elgondolkodtam a történteken, hogy most talán nem lennénk itt, ha a boltból jövet nem vettem volna észre Angelt a távolból, ahogyan össze esik. És kissé magamon meglepődve aggódtam érte és oda mentem hozzá, hogy jól van-e. Ott kezdődött minden. És most itt vagyunk. Kettesben egy pavilon alatt, mikor épp körülöttünk mintha az istenek özönvízzel sújtanának bennünket és meg akarnának semmisíteni . Kissé furcsa gondolatok.
Angellre pillantva, egy lányt láttam magam előtt aki eléggé vacok a hirtelen lehűlt levegőben, és átázott ruháiban. Még csak most veszem észre, hogy milyen hosszú szőke haja van, ami a víztől most barnásnak látszik, gyönyörű kék szemeit melyre tényleg illik az azúr kifejezés... Szép alakjára most rátapadt az esőtől a ruha, és kirajzolódtak kecses idomai  "MI??? Harry mi a fene ütött beléd?"
 Karba tett kézzel igyekezett minél jobban összehúzni magát, nehogy jobban kihűljön teste.
Nem tudom milyen gondolat vezérelt , de szörnyű volt nézni, ezért közel lépve hozzá szorosan átkaroltam.
Egy pillanatra megdermedt , majd azúr kék szemeit rá emelte, s kérdőn nézett íriszeimbe.
- Nem szeretném, ha megfáznál... Teljesen át vagy fagyva! - néztem vissza rá biztató szemekkel , mire lassan keresztbe font kezeit meglazította és hátam mögött össze kulcsolta. Éreztem szíve erős ritmusát, mely úgy tűnt minden egyes pillanatban kiszakadna helyéről, ha nem tartanák odabent csontjai. "Ez normális így?"
Belőlem közelsége valami furcsa és megmagyarázhatatlan dolgot váltott ki. Leírni sem tudnám, csak tudom, hogy abszurd állapot. Sosem tapasztaltam még ilyet, teljesen bizonytalan vagyok...
"NEM SZABAD!" Szólalt meg bennem a vészcsengő...

***

/Angel szemszöge/

Harrynek ezt az oldalát még sosem láttam, de nagyon jól esik. Úgy érzem , hogy törődik velem, és valami megfoghatatlan és érdekes reakciót váltott ki. Sohasem éltem át ehhez foghatót.
Érintésére  szívem üteme kihagyott egyet, majd olyan tempót diktált, melyen az orvosoknak is leesett volna a pápaszeme. Légzésem elnehezült ahogy forró mellkasához préselődtem. Vacogásom teljesen eltűnt, és ereimben egy megmagyarázhatatlan érzés áradt szét, mely fűtötte kihűlt testem. Nedves ruháim még jobban rám tapadtak ölelésétől, ami más helyzetben lehet hogy kínosan érintene, de most teljesen máshol jár az eszem. Felpillantva , fürkésztem karakteres arcának vonalát, dús ajkainak ívét, mely mikor perzselő íriszeire tévedt pillantásom résnyire elnyíltak, és gyengéd fuvallatot eresztett ki közöttük, melyet bizseregve éreztem arcomon.
Smaragdjai rabul ejtették az én szemeim, melyekben számomra ismeretlen csillogást véltem felfedezni. Óvatosan kezdte először ujj begyeivel cirógatni kezem, majd felvezetni a felkaromig kezét, a másik pedig csípőmig lecsúszott. De ja vu érzés kerített hatalmába, ami csak fokozódott mikor az emlék kép Harryről egyre többször és egyre jobban ismétlődött a fejemben. Minden gondolatom és érzésem csak Harryn jár, most nem tudok józanul ítélkezni. Valahogyan megrészegít... Lehet ha nem épp vele történne ez, már haza felé tartanék, viszont erre még gondolni is fáj.
De hirtelen a pillanatot megtörve arrébb kúszott és rekedtes hangja most egészen halkan jutott el fülemig.
- Ne haragudj... - szólalt meg félénken és enyhe pírt felvéve arcára félre pillantva inkább a város és az eső látképét vizslatva.
A köztünk lévő távolság szinte fizikai fájdalmat váltott ki belőlem, és ha lett volna merszem, utána kapok és szorosabban vonom ölelésembe, mint az előbb. De nem ez történt. Csak álltunk ott... A hangulat megdermedt, és Harry csak mélyen gondolataiba temetkezve állt ott és meredt maga elé.
A hideg, szorítása hiányában újra eluralkodni látszik testemen, és az eddigieknél mélyebbre furakodva, csontomig hatol. Akaratlanul is végig simítok kezemen, és felidézem az előbb történteket.
- Micsodát? - válaszoltam kis késéssel a feltett kérdésére.
- Hát.. csak... - sütötte le szemeit, és egészen biztos voltam benne, hogy bár arcát eltakarja a nedves és kusza haj koronája , az arcába szökött a vér.
Aranyos volt, az eddig komoly és határozott embert ilyen megszeppentnek látni. Apró mosoly kúszott a számra és közelebb léptem hozzá.
- Semmi baj. - mosolyogtam rá. - Nem is történt semmi!
Egy bólintással válaszolt, majd kissé felém fordult, így pont szembe nézett felem.
Apró sóhaj hagyta el számat, mire perzselő tekintetét magamon éreztem. Felé sandítva úgy tűnt mintha habozna valamin majd szája kérdően elnyílt és rekedtes hangján megszólalt.
- Még mindig fázol?
- Igen... egy kicsit... - pirultam el, visszagondolva arra, hogy jó lenne ha újra közelségével felmelegítene.
- Bár kicsit vizes, de ez itt van! - emelte le magáról a kardigánját, melyet magával hozott még a kezében.
Kicsit elmerengtem felsőtestén, melyre a póló rátapadt a víztől. Izmai teljesen kirajzolódtak hasán és kezén, melyek mikor körém terítették a ruhadarabot egy pár pillanatra megfeszültek.
A hirtelen mozdulatoktól és közelségtől testem megbénult.
Szemeibe fúrtam tekintetem. Hosszú óráknak tűnő percekre vált eggyé a kék és a zöld. Szívem száguldott, és bármelyik pillanatban kiugorhatott volna a helyéről. Légzésem rendszertelen és szakadozott volt, alig tudtam szabályozni. Hosszú pillanatokig felejtettem el levegőt venni, csak az oxigén hiány keltette érzés figyelmeztetett néha. Minél halkabban próbáltam venni, nehogy elszálljon a pillanat.
Lassan közeledett felém apró milliméterenként araszolva. Félve vezettem le közeledő ajkaira pillantásom.
Perzselő tenyereit éreztem hátamra és derekamra fonódni . Mellkasunk szorosan tapadt össze a nedves ruhák által. Hirtelen felforrt vérem szinte átégette ereimet.  Az égbolton hirtelen megjelent fényt hangos robaj kísérte, mely alatt forró, ajkait enyémekkel tegye eggyé. Pilláimmal lezártam tekintetem és testemen végigrohanó villám csapás szerű érzés minden porcikámban erősen szétáradt. Csak Harry nedves csókjára tudtam koncentrálni, csak érintésére voltam hajlandó figyelni mely elindult felfelé gerincemen. A külvilág megszűnt körülöttünk. A hangok és fények elhalványodtak. Mi voltunk és a hangtalan feketeség. Soha véget nem érő pillanatot akartam, de ismételten félbeszakított valami... vagy inkább valaki...
Erősen megragadta ruhám és szinte letépett Harryről.