32. Fejezet +18

 Hello ! Nem igazán tudom, meg ígértem e még anno, hogy előre bejelentem a felnőtt tartalmú fejezetet. Nos , ha igen, akkor oops! :O Ha nem, akkor semmi baj! :D Nos, kitalálhattátok már a fejezet címéből, hogy igen, ez az lesz. Na de azért a formalitás kedvéért: Figyelem mindenki! Ez a fejezet +18-as tartalmú! Csak felelősségre olvassátok! Más hozzáfűznivaló nincs egy aprón kívül: Remélem nem baj, ha ez lett talán az eddigi leghosszabb fejezet. :D (Most már értem, miért szokta minden blogíró mondani, hogy ezekhez ok idő kell, no meg lelki felkészülés :O xd ) :D Remélem mindent leírtam amit akartam, vagy amit le kellett... Jó olvasást :D (najó... még annyi, hogy.... Úgy örülnék pár kominak *kiskutyaszemek*.. tudjátok,  az, ha meglátok egy-két szót a fejezetek alatt, az érezteti velem , hogy nem hiába írok, mert van aki olvassa. Persze, megértem, ha vannak okok, melyek miatt nem tudtok hagyni hozzászólást, de azért páran biztosan képesek rá <3 :3 :") :D Természetesen nem kötelező, és ha nem akartok, nem kell. De akkor azzal a tudattal kell élnetek, hogy szegény rabszolga bloggerotok rosszul fog aludni (nem ám xd ) xd :D )




/Harry szemszöge/

  Egyre többször van szükségem a megtisztító magányra, melyben gondolataimon, s napjaimon tudok meditálni. Zsibong a fejem , nem bírtam az agyamban tomboló fesztivállal, mely mindent annyira homályossá tesz. Képtelen voltam abban a közegben elmélkedni akármin is, amiben ott van Felicty.
  Most itt ülök, a régi lakásom nappalijában, a kísérteties magányban, és kattognak a kerekek a fejemben. Mi lenne ha normális életem lenne? Mi lenne ha rendes, békés és emberi körülmények között találkoztam volna  Felicityvel... vagy Angellel. Egy kertvárosi kis egyszintes házban, talán még rendes állásom is lenne, vagy tanulnék egy főiskolán. Így csak az élet kegyetlen játékában vehetek részt, mely egyszer sem volt kegyes hozzám a 21 év alatt. Ráadásul még ennyit, vagy ennél is többet kell itt tengődnöm, ebben az árnyakkal és fekete mélységekkel teli világban.
  Nem bánom, hogy nem akad vevője ennek a London szívében húzódó háznak. Itt van talán a legnagyobb csend, amit fellelhetek, még ha a forgalom állandó zúgása, dudálása be is hallatszik olykor erőteljesen. Rengetegszer jöttem el, akár napokra Hál' Istennek, Felicity nem is kérdezget efelől. Bár most semmit sem tud rólam, mert eltűntem szeme elől, miután kimenekítettem Angelt.
"Még azt is ki kell valahogyan magyaráznom neki..." - bosszankodtam magamban.
  Utálom ha utasítgatnak és uralkodnak felettem, főleg hogy ő az ellenkező nem képviselője. Nem azzal van a bajom hogy egy nő, hanem, hogy nem úgy viselkedik, amit a neme megkövetel. Igaz, a legtöbb Vadász inkább az erősebbik nem szerencsétlen képviselői közül kerül ki, és úgy látszik jó és nyomós indok Felicity rá, hogy miért. Szörnyen hisztis, és ha valamit nem kap meg, vagy nem tud teljesíteni másokon vezeti le a szadista énjével. Tudom , hogy ölt már embert, talán Vadászt is. Egyszerűen ő ilyen. Bár kétségeim vannak afelől, vannak hozzá hasonló női Vadászok még. Ha akad is, elszórtan. Ő egy speciális eset, a legrosszabb értelemben. És ennek kell behódolnom. Talán már rég itt hagytam volna mindent és inkább választanám a rejtőzködő életformát, vagy esetleg tűrném a magányt és még mindig Mad Shireben tengődnék , ha nem bukkant volna fel Ő. Csakis Miatta, és a Városa miatt teszem azt, hogy szó szerint engedelmeskedem annak az elviselhetetlen nőszemélynek. De ha nem tenném, akkor az a millió angyal- ami nem is igazán érdekel, de számára fontos, hisz az ő népe- nem élne.
"Millió" - kóstolgatom a szót, de már-már a hideg futkos saját magamtól a hátamon mennyire nem érzek bűntudatot a gondolatra, hogy nem érdekelnek.
  Őszintén hidegen hagy, hogy mi lenne velük. Nekem egy kell, akit semmiképpen sem érinthetek meg újra. Ő elérhetetlen. Sem a hovatartozásunk, sem a korunk nem ad okot rá, hogy együtt töltsem vele a hátra lévő időmet. Talán már meg is utált. Igazából remélem, hogy gyűlöl, minden porcikájával, mert lelki erőm biztos, fizikai pedig talán nem lenne elutasítani.
  Láttam az éjjel a készséget szemeiben csillogni. Tehettem volna akármit, el is rabolhattam volna, itt lehetne, sőt, nem is ellenkezne talán. Ott állt, íriszeiben a rég nem látott ártatlanságba burkolózott tűz égett. És azt is tudom, ő ezt nem biztos hogy sejti. Látom s láttam mindezt. Csak akkor, mikor volt rá lehetőségem mindent homály takart. Befedte a köd, és bár ott lebegett mindvégig szemem előtt, csak akkor vehettem észre , mikor a villámcsapás szerű tény, hogy elment , rendet rakott a fejemben.
"A levél..." - szorult össze a szívem a gondolatra.
Mikor elolvastam, évek óta, vagy talán életemben először éreztem úgy, a fájdalom elviselhetetlen. Egyetlen seb sem tátongott rajtam, nem ömlött belőle a vér. Azok semmiségek ahhoz az érzéshez mérten. A gyomrod össze zsugorodik, fájóan görcsbe húz, egy fekete, és feneketlen űr kezd el gyorsan tágulni benned, és az energiád kezdi szipolyozni a testedből. Össze estem volna, ha nem ülök. Így csak a tartásom zuhant meg.
"Tudta hol vannak a legintimebb holmijaim..." - hangzott elfojtottan tudatalattim által.
Tudta... pontosan hol találja, hogy nyílik. Sejtelmem sincs honnan, de oda rejtette. Azon tárgyak közé, melyekről fogalma sem lehet mit jelentenek számomra, csak annyiban lehetett biztos, hogy mély érzlem köthet össze vele.
És a pici, elmosódott folt, mely a tintát halvány pacává formálta... Az egy könnycsepp volt... Ki tudja mennyit szívhatott be a takarója, a párnája. Nem sejtettem semmiről. Olyan volt, mintha egyszerűen kivágta volna magából az elmúlt hónapokat, és rideg távolságtartásával azt sugallná "nem ismerlek" . Egyszer próbáltam megérinteni, akkor is elfutott, sírva. Akkor azt hittem talán valami elutasítás részeként teszi. A levél után világos volt.
"Szeretett..." - visszhangozott fel a gondolat.
Hónapok kínzó gyötrelmei alatt ismétlődik ez a fejemben. Ő volt az első, akinek fontos voltam mióta... elvittek. Kiszakítottak a családomból. Nem is emlékszem rájuk, feltételezem a pici , kopott fotó alapján, mely a medálomba van zárva, hogy így lehetett. Angelnek számítottam.
 Nem tudom mióta, vagy mennyire, a levél hangneme nagyon bensőséges, talán eléggé, ha teheti sosem hagy el... De miattam megtette. Azt hitte jót tesz, túl lépek rajta könnyedén. Pedig nem ismert mégsem eléggé ahhoz, hogy tudja, minden éjszaka átélem a távozását. Majd utána magamban rágódok mit ettem volna Érte másként.
  Kezemet ökölbe szorítottam. Szorosan préselődnek ujjaim a tenyerem húsába, fájdalmasan belevájnak egyenetlen körmeim, sebet is ejtettem a bőrömön. Vérem már majdnem kicsordul.
"Az én hibám! Miattam ment el!"- hangzik az első ítélet, majd görcsösen szorított öklöm erősen a combomhoz csapom. Fájdalom terjed szét testemben. A feszültség nő. Újra meg kell tennem.
"Ő szólt, hogy nem tetszik neki Felicity. Gyanús neki... Nem hallgattam rá." - szólalt meg újra  a tudatalattim. Ismét lesújtok. Most jobban érzem, az előző ütés helyén.
Én csak ehhez értek... fájdalmat és halált okozni... A kincseket kiejteni a kezemből, és ha még ragaszkodik hozzám, nem menne el tőlem akkor is elintézem az eltűnését.
 Újabb ütés. Érzem ahogy idegeim hálátlanul nyögnek fel. De talán , sőt biztosan ezt érdemlem.
Ekkor nyikorgást hallottam. Hirtelen kaptam fel a fejem, mert egészen biztos vagyok benne, hogy nem képzeltem az egészet. Mintha egy ajtó tárult volna ki. Megkoronázták a következő hangok a felvetésem.
"Valaki van itt!" - mordult fel benne a Vadász, és automatikusan indultam a házban elrejtett fegyver egyikéért.
A legközelebbi, a televízió mögötti pici rekeszben található, ezért hangtalanul odasomfordáltam. Izmaim sajogtak a súlyos csapásokért, de némileg segítettek halkan levezetni a fezsültséget. De rögtön elűztem minden fojtogató gondolatot ideiglenesen a fejem egy szegletébe. Ösztönömbe nevelték a koncentrációt, és mikor ilyen helyzetbe kerülök csak annak a  szörnyetegnek a szíve dobog bennem, mely a Vadászt élteti. Pupilláim tágak, jobban látom a terepet, minden apró rezdülését a levegőnek. Hallom a gyors lépteket, majd az újbóli ajtónyitást. Szívem nyugodtan és ritmikusan vert a helyén. A lehető legnagyobb nyugodtság vett körül. Még csendesebb lettem és egy pillanatra lélegzetvételt is hallottam. A lépcsőhöz közeledek a faltó alig pár milliméterre osonva. Felidéztem magamban a legfontosabb szabályokat.
Lehunytam a szememet, és vettem egy tisztító lélegzetet. Megindultam a zaj forrásához. Nem tudtam hogyan jutott be, vagy hogy ki az, egy személyt zárhatok ki. Felicty szeret zajt csapni, ő nem settenkedik. A legszerényebb megjelenése is az, hogy fényes nappal a bejáratin érkezik. Ő sosem volt sunyi. Csak gonosz és szadista.
Érzem, ahogy cipőm talpa hangosabban ütődik a talajhoz , mint kéne, és megszegve az egyik alapszabályt, hogy a fegyvert felhúzni, és betölteni a lehető legmesszebb kell a célszemélytől, az ajtó előtt pár méterrel teszem meg. A kattanás nem volt túl hangos, mivel a legmodernebbek egyike, és hangtalan, hogy ne csapjon zajt. A lövést a szomszéd szobából is csak egy halk suhanásnak lehet felfogni.
A szobám ajtaja alól látszódott ki egy árnyék lassú motoszkálása. Megdöbbentem egy pillanatra. Mit keresne bárki is egy elvileg üres házban? Vagy szándékosan rendezte így? Lehetetlen...
A ravaszra teszem az ujjam, majd a résnyire nyitva hagyott ajtó alatt látom egy árnyék vékony, csíkszerű vonalát. Felkészülök a támadásra. De valamiért a testem nem engedelmeskedik úgy, ahogy szeretném. Mintha kezdő lennék, a kilincset erősen markolva, lassan kezdem kitárni az ajtót.
  Nem mentem be a szobába, észbe kaptam, és mielőtt megláthatott volna, a fehér fa takarásába rejtőztem. Az árnyék körvonalai furcsán ismerősek voltak. Annyira rémlenek... Nem... Biztos vagyok benne, hogy lehetetlen. Mit keresne itt.
De egy belső hang azt súgta, hogy ne húzzam meg azonnal a ravaszt, amikor meglátom. Vacilláltam az utolsó felkészülésre alkalmas másodpercekben. Az ember sziluettje nőtt a szemközti falon, és most veszem észre, hogy ez nem is ember... Két magasodó valami tűnik el hirtelen az árnyékról. Angyal... De mit keresne itt egy? Ha szándékosan tört be, akkor tudnia kellet, hogy kié a ház, kivel állhat szembe, ha meg nem, miért tenné? Minek van Lond Angeles? Ez a ház nem egy hajléktalan ellátó. És még mindig nem tudom elképzelni milyen módon jutott be, ha a bejárat nincs nyitva, és az ablakok se... Hacsak... Egy állandóan nyitva volt... azaz, nem lehetett becsukni. Az aki itt van, szánt szándékkal jött! És azt is tudnia kellett, hogy ez a ház gyenge pontja!
Egy női alak rajzolódott ki a falon. Minden erőm elszállt.
 tudat alattim szinte üvöltötte a jó ismert nevet, és könyörgött, hogy ne lőjek, de agyam felül írta,  majd két kézbe véve a fegyvert egyenesen az ajtó mögül előbukkanó valamire szegeztem. Lőttem. Többször is.
  Hangos zaj lepte be a folyosót, és egy lámpa darabjai hevertek a padlón szétlőve.
"Ez vicc?" - kérdeztem magamtól, de nem volt időm felhúzni a szemöldököm, mert a szobába rontottam.
- KI VAGY ÉS MIT AKARSZ? - szegeztem a valakire a fegyvert. Egy szárnyak ölelésébe gubózott, és reszkető angyal szólalt meg.
- Ké-kérem... n-ne bántson! Megteszek akármit! - könnyek remegése hallatszott ki szavai mögül.
Azonnal felismertem. Döbbenten rohantam hozzája. A szívem kiszakadt a helyéről, és valahol  a földön verdesett tovább.
- Istenem... - ennyit bírtam halkan kinyögni, szinte suttogva magamból.
Teljesen letaglózott a látvány. Rettegő, és gyermeki lány remegtette meg tollait, mikor lágy érintéssel simítottam végig a fekete csodákon. Egy különleges csodán.
Mintha lüketett volna. Sosem fogtam igazán élő szárnyakat. Sosem tanulmányoztam még így őket. Most éreztem a bennük vágtató energiát, mely az angyalokat járja át, s vele együtt Őt is.
- Angel... - suttogtam, mire megmerevedett szoborként tenyerem alatt. - Angel...
Lassan húzódott el feje felől, a most tollas burokra hasonlító szárnypár. Először a kusza, sötétszőke tincsek, majd a remegő zafír szempár bukkant elő.
 Megkönnyebbülés szikrái csillantak fel szemében, majd hirtelen lángra kapott. Mintha tűz gyúlt volna. Valami régi, elmúlt emlék tüze.
- Harry? - hangja hasonlított egy csengő ékes csilingeléséhez, még így is, hogy elfúlt és halk volt.
A kezdeti tűz lassan kialudt, és keserű szomorúság suhant át arcán. Valami nincs rendben... Bár mi is tud lenni abban most már? Soha...
- Megsérültél? - hangzott idegesen kérdésem, mikor rádöbbentem, hogy majdnem lelőttem őt. -B-bántottalak? - halkultam el, majd az eddig szorongatott fegyver kiesett a kezemből.
Tompa puffanással érkezett a földre, majd egy határozott mozdulattal el is rúgtam magunktól. 
- Jól vagy? - kérdezte még mindig halkan, talán a döbbenettől.
- Te kérdezed tőlem, mikor majdnem megöltelek? - szívtam be élesen a levegőt, de nem rá haragudtam. Csakis magamra. Hallgatnom kellett volna arra a belső hangra, mely azt sugallta, ne lőjek, csak nézzem meg ki az. Gyűlöltem, hogy a szívem minden parancsát felül írja a belém égetett Vadász.- Egyáltalán mit keresel itt? - szóltam talán túlzott keménységgel. - Azaz, miért jöttél pont ide? - igyekezetem lágyabb hangnemmel korrigálni, de annyi minden tombolt bennem. Az agyam hasonlít egy forgószél belsejére. Minden röpköd, forog és összeütközik a hatalmas kavalkádban. Az összes egy halom gondolat törmelék, melyet felkap a heves vihar, odébb repít, majd ledob szétzúzva.
  De egy fő kérdés lebeg elmém hatalmas zűrzavara felett. Miért? 
- Én... Tegnap azt mondtad , hogy Felicity rá fog jönni, hogy nem ...bántottál. - éreztem, hogy ezzel a szóval csak szépíti azt, ami valójában történt volna, ha olyan lennék , mint a Vadászlány. - Nem vagy biztonságban! Nem akarom hogy bajod essen! - mondta határozottan.
  A szemei, mint a nyugodt Azúr tenger. Belenézve lágyan ringatja idegeim egy ladikon, és édes szavaival suttog a fülembe, mely megpuhítják tartásom. Védelmezni próbál.  Annyira szokatlan... Ellentétesen kéne lennie.
  Megváltozott. Most látom igazán, mennyire. Tegnap a sötétben figyelhettem meg csak valóját, így nem vehettem észre mind azt , amit a fény láthatóvá tesz.
  Haja sötétedett pár árnyalatot, és arca finom vonalai keményebbnek tűnnek, ahogy a felnőttség túl hamar szivárgott ereibe. Ő már nem az a 16 éves, kissé esetlen, és elveszett tini, aki pár hete tudta meg hogy egy angyal, sőt az nem elég, hogy van két szárnya, még használni sem tudja. Most itt áll előttem, egy mély tekintetű, nő, ki még csak 17 éves, de felnőttnek mondható. Kiszakadt az idillből, pár hónap leforgása alatt az egész élete, hite és felfogása felborult. Az addig szeretőnek mondható családja elárulta, és nem láthatta valószínűleg őket többé. Barátait is egy szó nélkül hagyta ott, a várossal együtt, melyben születése óta ott  nevelkedett. Most ez mind mélyíti a kék feneketlenséget íriszeiben. Halvány karika húzódik alsó pillái alatt, mely kialvatlanságra utal.  Gondterheltség süt tartásáról.
"Én sem aludtam éjjel..."
  Végignéztem testén. Nőiesedett. A gyönyörű lányból lélegzetelállító nő kezd válni. Egy megtévesztő van benne. Tekintete nem mutatja a korát.
"Egy év, melyben nem láttam, és ennyi változás..." -merengtem el magamon.
Én semmit sem tudok felmutatni neki. Vagy talán mondjam azt, hogy ismét nőtt a vér vastag rétege, mely kezemhez tapad? A lelkek száma, melyek nincsenek miattam köztünk többé? Vagy hogy egyenes ágon siklik ki az életem? Most pedig nem is a csúszás fenyeget,  hanem maga a halál? Nem sok változás... inkább visszafejlődés.
- Nem számít. Engem kiiktatnak, és a város titka ... - a város titka... az nem semmisül meg velem együtt, mert Felicity elmondja, amint gyanús lesz neki a távolságom. - Felicty...- szinte nyögtem lemondóan, és utálkozva.
  Elfintorodott, bár nehezen mozdult, mert még a sokk uralkodott testén, de ez oldódott. 
- Velem kell jönnöd! - ragadta meg volna a kezem, de elrántottam.Egy pillanatra ért hozzám ujjbegye. A hirtelen érintés végigcikázott elektromosságként az idegeimen. Csak ő ,művelheti ezt velem.
- MI? - rökönyödtem meg. Az előbb még odalent voltam, sanyargattam magam a hülye hibáimon, most meg itt van, és vinni akar valahová? Én pedig elutasítom.
- Velem kell jönnöd! Felicity meg a TFW... - kezdte volna, de hirtelen harag lángolt  fel bennem.
Egy feszültséggel teli üveg most hangosan tört szilnánkokra, ezzel elszabadult az, ami a hónapok alatt gyűlt belsőm mély bugyraiban.  
Mindig csak irányítanak...
-Mintha rászorulnék.... Tudom jól, bár te kevésbé tudhatod, de engem nem kapna el könnyen a TFW, akármennyire is sokan vannak. Vannak lakásaim a világ különböző pontjain, el tudok menekülni ha akarok! - förmedtem rá, mire egy sértett tekintetet kapok.
- Harry, kérlek... Nem értem miért változtál meg ilyen hirtelen. Furcsa lettél. - vitte le a hangját.
"Te meg komoly... Te is meg változtál..."
- Nem! Nem megyek sehova! - szinte kiabáltam. Vagdostam szavaim egy hirtelen felindulásból. Azt sem tudtam miért vagy hogyan kerekedett hirtelen ez a feszült légkör, de úgy érzetem csattannia kell annak az ostornak.
- Miért nem? - emelte fel karjait, majd szárnyai is a hirtelen mozdulatot követték, ezzel csapva egyet a levegőbe, melytől megemelkedett egy kicsit.
Néztem ahogy kecsesen kezelve a helyzetet , mikor teli talppal ér a földre vissza húzza szárnyait, majd komolyan a szemembe néz. Annyira más... 
- Mert... egyszerűen nem akarok! Felfogtad? Egyszerűen nem! - ordítottam, majd kiviharzottam a szobából, melyet egy szempillantás alatt töltött be váltakozó érzelmek folyama.
  Nem rá voltam dühös. Magamra.Hogy hagyhattam ennyire elcsesződni a dolgokat? Ő veszélybe sodorja magát általam, mikor megkapta a talán legjobb védelmezőt az angyalvárosban. Engem irányít férfi létemre egy zsarnok nő, aki csak sötétséget hoz az egész világra. Egy hülye szócskán múlik egy egész seregnyi angyal kiirtása a föld alól, mind ez miattam. Elvesztettem az irányítást. Most pedig főlök a levében. Várom az ítéletet, és azon agyalok, Felicityvel hogyan állapodhatnék meg, hogy a titkos városnak nem essen baja... Angellel együtt.
- Mi a fene történt veled Harry? Mit tett veled az a szadista? - követett le a földszitre, csak nem hagyva a helyzetet.
Régen... egy éve, biztos vagyok benne, hogy levert volna pár dísztárgyat, esetlenül vetődött volna pont a golyó alatt hasra, és sírva bújt volna az ágy takaró alá, ha egy ilyen eseménysorozat megtörtént volna vele. Most harcol, és dacosan követ, nem rogy össze a dolgok nehéz súlya alatt. Mintha bele szokott volna, az élet egy játékszer, mely pillanatnyi cselekedetektől függ hogyan alakul.
- Harry! Figyelj! Gyere velem! Lesz valahogy! Majd leviszlek...
- Leviszel? Lond Angelesbe? Hogy aztán az angyalok tépjenek szét? Nem akarok menni! Itt megvárom, míg rám találnak, és...
- Azt hiszed ez megoldás? Hogy hagyod magad? És Felicityvel mi lesz? Akármit teszel, elmondja a Város övezte lakatok titkát, mindent amit tud! Ki tudja! Lehet lejött álruhában és feltérképezte! - csattant fel, igazságosan. Nem foglalkozva a többi mondatra, csak egy lebegett a szemem előtt... Egy fel nem tett kérdésrte tett felelet.
- Szerinted az megoldotta a helyzetet, hogy elmentél? Itt hagytál? Egy levéllel! Nem tudod min mentem vagy megyek keresztül, nem fogsz megérteni sohasem! - dobáltam rá a szavakat idegesen.
  Beszívta a levegőt és bent tartva meredt rám, szótlanul. Írisze most olyan volt, mintha üvegen kerestük tekintettem volna a tenger viharos hullámaira. Sötétebb pillái, melyek hosszú póklábakként íveltek a zafírok felett megremegtek. Egy pillanatra feltűnt a sebezhető, gyenge tinédzser, kit megmentettem már annyiszor. Most már magát menti... Nem hiszem el, hogy képes voltam ilyennel dobálózni. Megbántottam. Pedig abban a helyzetben egy lehetséges kiút volt számára, mely megoldást jelentett az életének. Újat tudott kezdeni. És ismét itt vagyok én, aki belerondít.
- H-Harry... - sütötte le szemeit, és meg ráncolta szemöldökét. Igyekezett nem felém tekinteni. Küszködik magával, egy csatát vív magában az érzékeny felével, melyet nem tud elnyomni... De nem is kell.
  Megpuhít jelenléte, minden feszültség elpárolog, mikor megtörve látom. Nem mutatta ki, mert megtanították elfojtani, ami harcban jó, hogy az ellenség ne lássa sebezhetőnek, de rájöttem, a való életben ha fojtatjuk, annak idegtépő következményei lesznek. Ezt teszem már mióta csak az eszemet tudom... Elfojtok mindent...
  Közelebb lépkedek, tekintete vadul cikázik, nehogy összetalálkozzon enyémekkel. De ujjaim álla  alá teszem, majd felemelem , hogy kék tekintetét keverje össze az enyémmel. Beszívta a levegőt, majd ajkai vékony résen megnyíltak. Ez a régi Angel, akit ismertem. Elkábultan figyel valamit rajtam, megfejthetetlen gondolatok repkednek fejében, és csillogásként ül ki szemére.
- Nem tehetem meg. Ott van az a rengeteg angyal, és Te. Megvárom egyszerűen, míg Felicity rám talál, vagy akár én megyek el hozzá, és megegyezek vele! Jó? Nem lesz semmi baj sem! Ígérem! - hamisan elmosolyodtam. Remény nyúlt szemében, melyet annyira szerettem. Vacillált viszont az elképzelésekkel. Érezhette, valamit kihagyok belőle... Az elkerülhetetlen véget.
  Egyszer mindenki meghal, valaki öregen , kimerülten és utolsó lélegzetét kilehelve, csendben, valakit gyors és villámcsapás szerű elmúlás súlyt, még a levegő is bennmarad, fennakadt szemével. Fiatalon, idősen...Mindegy, de a sorsba ez vésve van, mély árokként, melyet nem lehet elkerülni. Mindenki az élet süllyesztőjében végzi.
  Fájó gondolattal tölt el, hogy neki is mennie kell egyszer, de ő még élhet egy hosszú és boldog életet! Én csak elferdítem tisztaságát, hisz Ő egy angyal, maga a Különleges, akit mindenki keres, és én? Egy vadász... aki az olyan csodákat öli meg, mint Ő.
- H-Harry... nem engedhetem! Nem! - suttogta, majd észrevétlenül levezette számra tekintetét. minden apró rezdülését érzetem és láttam. Tudtam, hogy reagál. Ismertem. Egyedül ez az új Harcos benne, ami különös. De neki ez is jól áll.
- Angel... Nekünk nem ez a sorsunk. Te gondtalanul ,boldogan élhetsz, én meg tárgyalok Felicityvel. - keserűség sugárzott mondatom utolsó felében.
- A-a tárgyalás alatt k-kivégzést értesz? - hebegte, és elöntötte valami mély és keserű fájdalom tekintetét. Úgy éreztem, azt érzi most, mikor én megláttam vérben feküdni a sok vadásszal körülvéve. A megbénító gondlat, hogy nincs többé.
- Talán... - vettem egy mély lélegzetet.  Elvezettem pillantásom az övéiből, és a keserűség fekete és bugyborékoló folyamában éreztem magam.
- És csak úgy elmentél volna, hagyva ott engem, hogy egyszer csak egy hírre ébredjek, hogy nem vagy többé? - a zafírok alatt most sós cseppek gyülekezetek. Remegtek szavai, kezeivel együtt. Elveszettnek és csalódottnak tűnt, de a legjobban összetörtnek. Fájt így látni. Ismét düh járt át mélyemben, hogy ezt is megint én okoztam.
  A kicsorduló könnyet letöröltem, és végig húztam puha bőrén hüvelyk ujjam egészen füléig. Haját az mögé tűrtem, és szívtam magamba látványát. Talán utoljára látom...
    Aprót sóhajtottam. Nem, nem mondtam volna el neki, és az lett volna a legjobb megoldás. Elengedett volna, és talán rájön hogy a legnagyobb időpocsékolás utánam jönni. Nem ér semmit egy olyan ember aki ártatlan életeket ont a legmocskosabb szándékból, és ezen az sem változtat, hogy gyűlölöm magam érte.
- Kérlek Harry! Könyörgöm! Nem mehetsz el! Hozzá nem! Sehová sem nélkülem! Újra itt vagy, velem! Nem akarlak elengedni! - zokogott fel, és szorításába vont. Mellkasomba temette arcát.
  Megbénított a hirtelen közeledése. Nem tapasztaltam egyszer sem. Edidg mindig én voltam az aki közeledett, bár inkább tolakodásnak nevezném. Egy-egy lopott csókra tolakodtam hozzá, és minduntalan ellökött magától. De most ő jött veszélyesen közel, és szívem úgy érzem hevesen ver immár erős szorítása alatt. Biztos vagyok benne, hogy edzett is valamennyit.
   Tisztában vagyok az akkori érzéseivel, de nem hittem volna, hogy kitartanak idáig. Azt hittem, és már-már reménykedtem hogy utál, elhidegült és ellenségként tekint rám, mint egy átlagos angyal egy vadászra. De ő nem átlagos... Semmilyen szempontól sem. Akkor sem lenne az, ha a különleges képességei nem lennének . Ő a legkülönb mind közül.

/Angel szemszöge/


  Szipogásom kezdett alább hagyni teste forró melegére, de percek óta csal állok, és zokogok , mint egy szerencsétlen, szorítva őt, aki nem viszonozza az ölelésem. Tartásom meggyengítem körülötte,és el akartam távolodni tőle , a kínos helyzetben. Nem viszonozza úgy az érzelmeim, mint gondoltam. Lehet , hogy csak törődni akart velem, mint egy testvérrel. Azonban nem értem mi okozta akkor azokat a bizonyos csókokat, melyek gondolatára bizseregni kezdett az szám. Szétnyitottam karjaim, és egy fél lépést hátra tántorodtam, de ekkor forró érintését magamon éreztem, és sebesen húzott vissza magához..Meglepetten akadt bennem a lélegzet a másodperc tört részére, de aztán habozás nélkül fúrtam ismét arcomat  pólójába, és az utánozhatatlan és részegítő felhőbe, mely Őt körül vette. Annyira jó illata volt. A szokásos tusfürdője kellemes aromája keveredett az Ő természetes illatával. Úgy érzem, ha a boldogságnak, a ragyogásnak vagy a napfénynek illata lenne, az pont ezt közelítené meg, de nem elég jól, mert erre csak Harry képes. Semmihez sem fogható érzés, derűt hoz egy sötét és szomorú napon. Teljes vagyok, úgy érzem.
  Egyenletesen lélegzett, de szíve furcsa tempóban ütötte belülről mellkasát.Kitöltő és forró érzés áradt szét belsőmben. Mintha a víz felszínére jöttem volna, egy mély és éltető levegőért. Egy éve fuldokoltam, és a megváltó oxigénemre találtam Harry karjaiban. Erre vágytam titkon Sebastian ölelésében, a homokóra lassú pörgése alatt, mely kínzóan eresztette át az időt egy pici résen.
   Kezdem megérteni, hogy az annyiszor emlegetett gyorsulása a szívnek milyen is pontosan. Minden egyes alkalomkor, mikor közel kerültem hozzá, elöntött ez az érzés. Mintha valami elindulna ereidben, és mindent felforrósítana. Érzem a vágtatást, és eltölt bizsergéssel.
  Az övéihez képest apró kezeimmel lassan simítom végig hátán, és az izmok picit ugranak érintésem alatt. Teljesen hozzá simulok. Mellkasom hozzányomódik a hasához, és egy ritmusra lüktet kettőnk ereiben a vér. A közelség olyan, mintha össze kötne, és egybeforrasztana. Szakadozottá válik lélegzésünk, érezzük ahogy levegővételünkkor szorosabban nyomódnak össze bőrünk négyzetmilliméterei, és a ruha szinte elporlad körülöttünk egyre csak hevülő légkör izzásától.
 Egyik keze felemelkedik, majd állam alá nyúl ismét,  arra késztetve , hogy abba a csábítóan csillogó ,smaragd szempárba nézek. Felhajtottam fejem a nem verbális utasítására. Enyhén kipirult arccal tekintettem fel rá, és egyre közelebb kerülnek arcaink. Ő is ugyanúgy bámult az én szemeimbe mint én az övékbe. A zöld és kék íriszek most összemosódottan kapcsolódnak egymáshoz. Egy vékony zöld glória veszi körül sötét pupilláit. pontosan olyan, mint az parkban, a pavilonnál. Tűz égett benne, mely bőrét is égetővé tette.
 Vágyom rá. Mindenem vonzza őt. Mintha mágnesesség és valamiféle tűz keveréke lenne. Sosem éreztem még ehhez fogható forróságot és vibrálást.
  Tökéletesre formált ajkai elnyíltak, és szaggatott légáramlatot éreztem felhevült bőrömön.
   Karját az angyalokra tervezett pólómhoz emelte mindvégig simítva érzékeny bőrömet a kemény textilen keresztül, majd a szárnyaknak vágott résen bevezette , és cirógatni kezdte a felfedezett részt. Kissé érdesek voltak ujja, a még be nem gyógyult sebektől. Tenyere perzselő bőre tapad a hátamhoz, és szárnyaim helyeihez, szám pedig egyik pillanatról a másikra övéhez. Lassan becézte alsó majd felső ajkam, melyre készségesen válaszoltam. Beharapta picit, majd meghúzta , ezzel rést nyitott magának, amivel elmélyítette a rég áhított csókot. Lassú ütembe, érzéki keringőre hívta nedves, és megduzzadt ajkaim. Nyelve óvatosan ízlelgette enyém, majd vad ölelkezésbe kezdett tovább szítva a levegőt.
   Meghitt sötétség homályosította el körülöttünk a szobát, és benne fénylő szikrák röpködtek körülöttünk, a mindent behálózó csöndesség mintha életre kelt volna. Egyszerre árasztott el valami egészen különös bizsergés. A hátamat kezdte nyomni belülről szárnyam. Nem érzetem fájdalmas előjelet, hogy kitörni készül, csak nyomást. Eddig sosem tapasztaltam ilyet. De megszakítottam a csókot, éppen annyira csak, hogy ajkaira suttoghassam okát. Harry ujjai ügyesen ingerelték a területet, pont úgy, ahogy előhívta őket régen. Ziláltam, és alig hallottam fülemben dobogó szívemtől mit zúg, mély és rekedt hangon, megelőzve engem.
- Engedd ki! - csak ennyit hangzott, majd ismét nedves csókban olvadtak össze ajkaink.
Lassan eresztettem ki a fekete tollaim  miközben végig súroltam vele Harry tenyerét . Megérintette, végig cirógatta, míg érte, és a fedőtollak alá dugta ujjait, a puha pelyhesebb és kisebb tollakhoz. Érintette gyengéden a feketeségek alatt húzódó bőrt. Halk nyögés szökött csókunk közé. Nem érintett sohasem Sebastian ilyen gyenge és érzékeny ponton. Igazából sehol sem úgy , mert nem éreztem idejét, hogy eljöjjön a pillanat. Harryvel nem is gondolkodok, csak megélem a másodpercek hevét.
  Levezette kínzó lassúsággal másik kezét hátamról fenekemre, és megszorította gyengéden. Még egy halk torokhang jött ki számon elfojtva a vad táncban ajkain között.
 Hajába túrtam , tarkójánál feltekerve pár rakoncátlan tincset, mire jóleső morgással jelezte tetszését. Észrevétlenül tolni kezdett, fogva csípőm, valahova. Vakon követtem, csukott szemmel, és ziláló lélegzettel. Térhajlatomba ütközött egy puha bútor, és mire észbe kaptam, a kanapén gyűrtük egymás száját.  Lassú mozdulatokkal simított fel oldalamon, és egy kihullott pehelytollat emelt fel a földről kezével. Megszakítva csókunkat, bohókásan cirógatta végig arccsontom. Kuncognom kellett. Viszont a légkör megváltozott közöttünk. Kissé kényelmetlenül mocorogtam a gonolatra, hogy mit is teszünk.
"Egyáltalán arra készülünk?" -tette fel tudatalattim a kérdést.
  Úgy éreztem tudnia kell, hogy nem csináltam senkivel ehhez hasonlót, akármi is folyik itt...
- H-Harry... - szakítottam meg az édes pillanatot. Egy halk morgással jelezte, hogy mondjam - Én még nem... voltam senkivel... - suttogtam, mire megmerevedett, és kerek szemekkel vizslatott . Feltápászkodott karjaira, így már nem értünk egymáshoz.
  Megbántam, hogy megszólaltam. Megtörtem azt a pillanatot , melyben Harryt nagyon kevésszer láthattam. Gondtalan, kicsit játékos... és vidám. Mosolygott egészen odáig, míg én ki nem nyitottam a szám, ezzel mindet elrontva.
- Angel... é-én... - nem tudta szavakba önteni mondandóját. Zavart volt. Éreztem kihallatszani hangjából valami keserűséget. és némi ijedtséget, melyen meglepődtem. Miért lenne ijedt?  Erőt gyűjtött a folytatáshoz.  - Nem akarlak bántani... - sütötte le szemét, és feltápászkodott rólam.
  Kényelmetlenül ültem fel, és nem bírtam a szemébe nézni. Szörnyen égett az arcom, és biztos voltam benne, hogy a fejem úgy néz ki, mint aki bele nézett a piros festékbe. Szinte szégyelltem magam, hogy megtörtem a pillanatot. A padlót bámultam . Még az imént történ hirtelen eseményeket sem tudtam feldolgozni rendesen, nem láttam tiszta képet. De egy éles,és határozott bizsergés ott motoszkált a hasamban. Szeretném ha Ő tenné meg...
- Harry...  é-én... szeretném... - halkan és kissé rekedten suttogtam. A szám szélét rágcsáltam, mindenhova néztem, csak rá nem. El sem hiszem , hogy kimondtam. - Sajnálom...
  A szemem sarkából annyit láttam, hogy kényelmetlen fel-alá járkálása megmerevedett, és egyenesen felém bámul.
  Felálltam a kanapéról, és meglepetésemre az ajtóhoz kezdtem szedni a lábam. Itt égettem le magam, pont előtte. Lehet még a levelemért is kiröhögött. Hisz Ő mondta, nem tudhatom mit miért tesz.
Amint a szoba kijáratához értem, melyből már a kiutat vezető folyosó nyílt, erős ujjak fonódtam csuklóm köré . Megfordított és maga elé húzott. Zöld szempárja most mélyen csillogott. Pupillája körül vékony szalagként futott a smaragd  szín.
- Angel.. Sebastiannel sem.. volt? - kérdezte, és bár hangja nyugodtan csengett, azonban kiéreződött belőle , mintha egy megkönnyebbülés, és némi vidámság is lenne benne. 
  Megráztam a fejem. Hangot nem tudtam volna kiadni semmiképp sem. Annyira kínosan éreztem magam. Legszívesebben elfutottam volna. De erőt véve magamon, azokba az igéző szemekbe néztem. Már tudtam mi az az idegen csillogás. Vágy... Végig vezette rajtam tekintetét, és megállapodott ajkaimon. Erőt gyűjtve közelebb léptem hozzá, és meredten bámultam azokat a gyönyörű smaragdokat. Fénylettek, ahogy az ablakon beáramló szürke és komor fény megtört rajtuk.
- Biztosan ezt akarod? - kérdezte lágyan, de hangja mélységgel és még több rekedtséggel telt meg pillanatok alatt.
  Megöleltem, és halkan suttogtam egy igent a mellkasába. A kemény izmok átütöttek a fekete póló vékony anyagán, és éreztem szíve egyenletes és erő lüktetését. Az a hő és vibrálás melyet magából árasztott úgy érzem bárhol és bármikor engem is eltöltene, ha hozzá bújnék. Ez az a bizonyos érzés, ami hiányzik, mikor az angyalfiút átölelem.
  Belecsókolt hajamba, majd ujjait állam alá simította, érzéki csókra fordítva fejem. Elkezdett lassan tolni egy irányba, ahogy ajkaink tánca egyre fokozottabb lett. Megéreztem magam mögött a folyosó kissé hűvös falát, és forró testével rabságba ejtette vele. Nem volt menekvés, bár nem is szöktem volna el. Mélyen csókolt, mikor tenyerei oldalamon simítottak végig. Úgy érzem a vágy magába szippantott, és hatása alá vont.  Bőröm minden pontja szikrákat vetett, amint hozzáért. Kezeit fenekemre simította majd jólesően megszorította, ezzel jobban magához préselt. Erős sóhaj hagyta el szám, mely megtörte egy pillanatra a csókot, de tüstént folytatódott. Ujjaival óvatosan cirógatja felfele indult, és a ruhaszegélyemet feltűrve, a nadrágom feletti területet súrolta, majd egész tenyere követte. Két lábával az enyémek közé állt, majd fenekem alá nyúlva felemelt a földről. Combjaim közrefogták csípőjét, és gyengéden nekem simult. Sosem éreztem ehhez fogható dolgot, amit ez a mozdulat váltott ki. Ahogy domborulata simított combjaim között egy hullám száguldott végig rajtam, mely alhasamban ért véget. Ketté váltak ajkaink és zilálásunk töltötte be a folyosót, melyet nem csak a levegőhiány váltott ki. Picit dobott rajtam, hogy erősebb fogást  találjon combjaimon, majd eltávolodott a faltól. Halk sikkantás csúszott ki számon, amint úgy éreztem leesek. Gyorsan tarkójába kapaszkodtam, és nyakához bújtam.
- Ne aggódj, nem ejtelek le! - kuncogott halkan, amivel nekem is mosolyt csal a számra.
  Annyira ön felett  éreztem magam. Nem érdekelt semmi, csak ő, olyan volt, mintha nem is tudnám hol lennék, és csak ketten léteznénk az egész világon. A forgalom zaja mintha nem szűrődött volna be tovább , még a bútorok is eltűntek, a formákkal és tárgyakkal. Egyedül csakis Harryre tudtam koncentrálni, erős karjaira, mely keményen feszül lábamon, a széles vállara, melyen pihentettem fejem, a lüktető érre, melyhez ajkaim nyomtam, és a bódító illatra, mely úgy érzem végérvényesen ebben a világban fog tartani.
  Felfelé haladt a lépcsőn, és úgy tűnt, mintha súlyom csak egy üres dobozéval érne fel. Nem is lihegett, vagy vert gyorsabban a szíve. Ugyanolyan megnyugtatóan dobogott, mintha aludna.
  Csókolgatni kezdtem nyakát, és egyik kezem arcára vezettem, majd onnan nyakára simítottam. Egy hangos levegővételt vett.
  Észre sem vettem, mikor értünk a szobába, csak annyit érzékeltem, hogy az ágyra fektet. Mindvégig csukva volt a szemem, de kinyitottam, mikor nem éreztem magam körül többé Őt. Az ablaknál állt, majd pár kézmozdulattal lehúzta a redőnyt, így sejtelmes és gyér fényt teremtett a szobába. Kellemes volt. Ezuntán az éjjeli szekrényéhez lépett és  egy fiókban kezdett matatni.
- A fenébe.. hova raktam? - mormogta magában, és épp meg akartam kérdezni mit keres, de felsóhajtott megkönnyebbülten. - Oh, megvan!
Egy fényes és lapos valamit vett elő, de nem tudtam beazonosítani mi az, mert rögtön az ágyon volt, és felém mászott.
- Még leállhatunk! - suttogta , de hangja olyan vággyal telin csengett, hogy már ettől a két szótól meggondolnám magam, ha nem akarnám ezt.Nemlegesen ráztam a fejem.
- Harry.. nem tudom hogy...mit csináljak , szóval... közben. - arcom azonnal vér öntötte el, amint halkan suttogtam szavaim.
  Ajkait mosolyra húzta, és aranyos gödröcskéi megjelentek kétoldalt. Így egy egyszerű embernek tűnt, gondok nélkül, kinek nem egy piszkos munka a foglalkozása. Két karjával félig felettem támaszkodott. A megfeszülő izmok látványa egyre hevesebb tüzet szított bennem. Letekintett rám, és apró puszit nyomott orrom hegyére.
- Szeretnéd, hogy irányítsalak? - zúgta mélyen, és még mindig nem lohadt le a vigyor arcáról.
Bólintottam aprót, majd meglazítottam kezeim körülötte. Gyors csókot váltott, majd feljebb tápászkodott.
- Nyisd szét a lábaid. - dörmögte. Egy pillanatra lefagytam, és a vörösség egyre jobban csak terjedt orcáimon. Végig cirógatott arcomon, majd megcsókolt újra. Bátorítani póbált vele, és úgy érzem sikerült neki. Bíztam benne.
  Kis terpeszbe nyitottam szét testrészeim, mire lágyan fentről lefelé vezette végig tenyerét az anyagon, ezzel ismét felperzselve bőröm. Lassan teljesen felém került, és combjaim közé feküdt. Igyekeztem minden hiányos tudásom feleleveníteni, amit erről a bizonyos eseményről tudok. Próbáltam nem egy szerencsétlen és elveszett marhának tűnni, és én is tenni valamit. Bátortalanul hajlítottam be térdeim és feljebb húztam őket, ezzel csak növelve a helyet, ahol kényelmesen elfér.
  Csókunkba mosolygott, de nem szakadtunk el. Ezt jó jelnek vettem. Viszont nem tudtam ellazulni. Görcsösen feküdtem alatta, és szívem az izgalomtól, és a nyugtalanságból úgy vert, mint ahogy a kolibri verdes a szárnyaival. Szinte remegtek tagjaim.
  Harry igyekezett megnyugtatni pattanásig feszült idegeim, és lágyan cirógatta oldalam. Semmit sem csinált ezen kívül, hogy szokhassam az új helyzetet. Lassan elhajolt arcomtól, és forró, nedves leheletével szántott végig nyakam vonalán.
  Ellazultam. Átestem egy furcsa, eufórikus világba. Csak az érintések léteztek, és az általuk kiváltott érzés, mely mélyen, a belsőmben gyűlt. Fejem teljesen hátraengedtem, ezzel nyakamhoz szabad utat engedve, melyet ki is használt a fiú. Tökéletes ajka csókolgatta nyakvonalam ,miközben kezei egyre lejjebb vándoroltak,  és ruhaszegélyemhez értek. Ügyesen vezette be ujjait az érzékeny területhez, mire én sötét hajába túrtam. Látszott rajta a gyakorlatiasság, és némiképp biztonság érzettel töltött el.
  Tenyerét immár oldalamhoz simította, felfele haladt, és csókjai megtaláltak egy érzékeny pontot fülem mögött. Felnyögtem. Ruhám egyszerű anyaga felgyűrődött keze nyomán, de nem éreztem kellemetlenül magam. Az érzésekre koncentráltam, melyeket az erős Vadász váltott ki belőlem.
Kezeim hátára siklottak, gerincén végig vezettem őket, egészen az ő felsője szegélyéig. Megragadtam az anyagot, és felfele rángattam. Hirtelen hevesség tört rám, és úgy éreztem sietnem kell.
  A fiú abbahagyta minden tevékenységét, és mielőtt meglepődhettem volna, fordított a helyzetünkön. Mellkasán feküdtem, a kemény izmokat támasztottam. Kerek szemekkel néztem az ő csintalanul csillogó szempárjába. Elvesztem abba a zöld és most vággyal teli tekintetben. Lassan ültem fel, és pirulva tapasztaltam hogy ágyékunk finoman összenyomódik. Élesen szívta be a levegőt, és oldalt ajkába harapott. Hihetetlen látvány volt. Kezei csípőmre tévedtek, és a textil alatt simították felhevült bőröm. Ziláltam. Tenyerem a felcsúszott fekete anyag alá illesztettem, és lassú mozdulatokkal barangoltam egyre feljebb izmos hasán, majd mellkasán. Bőrén fehér vonalak futottak néhol, és egy-egy tetoválás is sebhelyeket takart.
  A fiú megemelkedett, majd lekapta a pólót és játékosan hajította valahova a háta mögé. Két könyökére támaszkodott. Csupasz felsőteste látványát szivacsként szívta be szemem, és nem bírtam ki, hogy a kemény izmokra feszülő bőrt és tetoválásokat meg ne érintsem. Aprókat rándult néhány izom, amint kezemmel végigcirógattak rajta. Közben Harry le sem vette rólam a szemét. Ujjaim V-vonalára tévedtek, és finoman vezettem végig a mélyedésen. Beszívta a levegőt ismét, és hangosan eresztette ki. Lejjebb csúsztam, és ekkor ismét azt a pár dolgot próbáltam előidézni magamban, amit még talán filmekben láthattam. Remegő kézzel nyúltam sötét színű farmere cipzárjához, de az idegesség túlságosan gátolta a koordinált mozgását ujjaimnak. Néha hozzá értem férfiasságához, amit úgy éreztem egyre csak növekszik.
- Ne légy feszült Ang...  - suttogta lágyan, majd egy ügyes mozdulattal pattintotta ki a gombot, majd húzta le a sliccet. Ültem a combján, és magamban főve igyekeztem elsüllyedni. - Semmi baj sincsen. Megállhatunk, ha gondolod - emelte fel kezét majd végig simított hüvelykujjával arcélemen.
 Nemlegesen ráztam a fejem. Újra tenyerem végigvezettem a kemény izmokon, a madarakon és a pillangón majd alsónadrágja kilógó széléhez érve hezitáltam, de óvatosan tovább simítottam, és hátrébb csúsztam. Kezem férfiasságán pihent. Éreztem ahogy lüktet, és egyre csak domborodik. Felmordult, és szemeit lecsukta. Tetszett hogy ilyen élvezetet csalhatok testébe. Újra megmozdítottam kezem, és kicsit meg is nyomtam, és ez egy elfojtott nyögést váltott ki belőle. Hátravetette fejét, így megmutatva ott húzódó izmait. Úgy tűnt, mintha egy mesteri műalkotás feküdne előttem. Akárcsak egy görög isten került volna ide egy tökéletes festményről.
  Ujjaimmal tétován rászorítottam a kényes testrészre, és a morgás helyett most egy nyögés hagyta el száját. Nekem is sóhajtanom kellett, ahogy hangja ismét egy hullámot idézett elő bennem, mely vággyal söpör végig testemen.
  Hirtelen megragadta csuklóm, és elvette magáról. Megszeppentve néztem.
"Valamit rosszul csináltam?" - kérdezte aggódva egy belső hang, de Harry azonnal válaszolt.
- Én... akarlak ...kényeztetni! - jelentette ki zilálva.
  Eltátottam a szám a merész kijelentésre, és lélegzésem gyorsulni kezdett, az ereimet  pedig szinte átégette forrásban lévő vérem.
- Feküdj el az ágyon kényelmesen. - utasított egy lágy tekintettel, amint látta tehetetlenségem, melyben nyakig fürödtem.
  Mindenem pezsgett és az összes porcikám vágyott rá. Azonban az eszem kényelmetlen helyezkedésre kényszerített. Féltem mi fog történni most. Lehunytam szemeim, és olyan érzés járt át, mintha a végítéletre készülnék.
  Harry nadrágja a földön landolt hangosan, mire egyre jobban átjárt egy furcsa bizsergés. Harry alsónadrágban... Kénytelen voltam tekintetem felnyitni, és őt nézni, ahogy félig felettem próbál elhelyezkedni.
Karjaival vállaim mellett támaszkodott, és tekintete nyugtatóan sütött le rám. Majd megcsókolt. Mintha azt sugallta  volna valahol tudat alatt, hogy "Bízz bennem!" , ellazultak izmaim.
  Keze gyakorlottan simított végig oldalamon, majd ismét a ruha alá siklott. Megfogta a szegélyét felsőmnek, és elkezdte felfele tolni. Fejemen áthúzva dobta azt az anyagot is el, valahova a szoba padlójára.
  Elpirultam, ahogy az a gondolat járt a fejemben, hogy egy szál , nem túl díszes melltartó takarja felsőtestem. Óvatosan fektette egyik tenyerét szegycsontomra, majd a domborulatokon is áthaladva simított végig felsőtestemen egészen szűk farmerom vonaláig. Ismét beharapta ajkát, és kérdően nézett le rám. Vonakodva bár, de bólintottam a fel nem tett kérdésre. Ujjai a gombokra tévedtek, majd ügyesen eloldották azt, és ugyan olyan gyors mozdulattal a cipzárt is kettéhúzták. Lassú mozdulatokkal hámozta le rólam az egyszerű kék színű nadrágot, majd mikor az is a földön végezte immár fedetlen combomon egészen a bokámig végig simított, majd felemelte . Mélyen a szemembe fúrta tekintetét, és csókolgatni kezdte a belső bokámtól felfele a lábam. Lenyíltak ajkaim, és hangosan vettem a levegőt. Végig tekintetünk kapcsolódott. Belsőcombomhoz érve nem bírtam visszafogni az felkívánkozó halk nyögést. A szoba megtelt zilálásommal, és a néha-néha kitörő nyögdécseléssel. Elért a fehérneműn szegélyéhez, és ott nyelvével, az túl érzékeny területen hagyott egy forró csíkot. Egy hangosabb sóhaj töltötte be a szobát. Az édes kínzást a másik lábammal fojtatta, ugyanazt a forró szakaszt végigjárva.
  Felém hajolt majd ajkamra egy hosszas puszit nyomott, majd egy csókkal folyatta. Kezei ismét a mellemnél kalandoztak. Kosara felső és alsó részénél gyengéden végi húzta ujjait, majd egy vonalat végigszántva bőrömön bugyimig haladt. Nyakam vonalához tért, és egy apró puszit nyomott egy felfedezett gyenge pontra, és szívni kezdte. Jólesően felmordultam. Kezei pedig végigsiklottak a kis csipkével ellátott anyagon lábam között. Remegve fújtam ki a levegőt az új érzéstől. Kört írtak le ujjai a vékony textilen. Zilálásom halk nyögdécselése fordult át, ahogy egyre növelte az intenzitást. Majd hirtelen az anyag alá nyúlt, és közvetlen éreztem kezét magamon. Az érzés mennyei volt, és úgy éreztem fokozhatatlan. De ismét tévednem kellett, ahogy hosszú ujja beljebb férkőzve végigszántott a legérzékenyebb területen. Erős kéjhullámok vágtattak végig testemen. Csiklóm érintve hangos , nyüszítés szakad ki torkomból, és Harry hajába vezettem az egyik kezem. Tincsei ujjaim köré tekeredtek, és minden intenzív hullámnál meghúztam gyengéden haját. Nyöszörögtem varázsaltos keze alatt.
  Hirtelen eltávolodott nyakamtól, melyen a piros foltot nézte, amit hagyott büszkeséggel pár pillanatig, majd mindkét lábával az enyémek közé térdelt, és felém hajolt, miközben nem engedett el odalent. Megcsókolt, majd ujját bejáratomhoz éreztem nyomódni. Halk szisszenéssel éreztem , hogy egyre jobban nyomul befelé. Kissé síkosan csúszott be, majd ki, hüvelykujjával közben tovább ingerelt , szájával pedig minduntalan csókolt. Eltöltöttek az érzések. Nehezen bírtam testemmel, hogy ne ficánkoljak össze vissza , bár csípőm néha egy-egy pumpálás elé szökött. Kaján vigyor terült el arcán, miközben összekapcsolta ismételten tekintetünk, és orrát melleim közé vezette. Érzékien húzott egy csíkot melltartóm két kosarának találkozásától egészen fülem vonaláig. Nyögdécselős zilálásom éles sóhaj szakította félbe, de egyre fokozottan lélegeztem, amint csókjai domborulataimat lepték el.
- Levehetem? - szakította meg a zilálással telt csendet a vágytól mély hangjával.
- I-igen! - nyögtem egy erősebb lökése közben, melyet ujjaival művelt.
Szabad keze hátam mögé siklott, mindvégig súrolva izzó bőrömet, és ívesen megemeltem hátam, hogy könnyítsem dolgát. Hamar pattant szét a kapocs, és meglazult a fehérnemű tartása. Kezeimet óvatosan bújtatta ki a pántok alól, majd leemelte a mellemről a védelmezően takaró kosarakat, és háta mögé dobta.
  Ha lehetséges még sötétebbek lettek szemei. A szoba gyér fényében már-már fekete volt. A hajszálvékony , most méregzöld glória földöntúlivá tette tekintetét. A vágy tüze fellángolt benne, és fedetlen bőröm égette. Összeszorítottam szemem, nem tudtam magamon bírni tekintetét. Ekkor megcirógatta arcom, és kihúzódott belőlem.
- Gyönyörű vagy!- mondta , és szájába emelte ujját, mely gyéren csillogott. Tátott szájjal néztem, mit művel, és bele sem mertem gondolni, hol jár az a kéz az előbb.- Hmmm... - mordult fel, az arcom pedig vörös tűzben égett. Elvigyorodott és ujjait kihúzta szájából.
  Felegyenesedett és lábaim között térdelve tekintett le rám. Végig tartva a szemkontaktust mindkét tenyerét mellemre illesztette, majd óvatosan megszorított.
- Formás! - zúgta mélyen, és a mosoly csak szélesedett arcán, a gödröcskéit mélyítve.
  Elnyílt ajakkal bámultam a már-már fekete szempárba és hánykolódtam képzeletben valahol egy tengerben, melyet ezek az önkívülethez vezető érzések tesznek ki.
  Lassan körkörös mozdulatokkal masszírozta domborulataim, majd megfeszített tenyerét úgy mozgatta, hogy csak bimbóm  súrolta. Ezután belecsípett. A gyönyörhöz taszító hullámok cikáztak testemben, és hátam ívbe feszítve nyomtam magam kezéhez. Lehunytam szemeim, és csak éreztem mozdulatait. Lágy csókokkal indult el egy-egy mellem felderítésén, majd megszívta a legérzékenyebb területeket. Masszírozta, nyalta és harapta, melyekre csak nyögdécseléssel tudtam válaszolni. Egyik kezét ismét a már átázott bugyihoz vezette, és beleakasztotta ujját.
- Távozhat ez is? - kérdezte, és én bólogattam. Összezártam lábaim. 
Eltávolodott testemtől, és másik kezét is beakasztva kezdte lehúzni rólam az utolsó anyagot, mely fedte nőiességem. Már csak rajta volt ruha. A fekete bokszer feszesen tartotta kitörni vágyó férfiasságát, melyre nézni is alig mertem. Hatalmas volt....
  Kerek szemekkel figyeltem, ahogy térdhajlatomhoz vezeti a kezét, majd széttárja combom egy határozott mozdulattal , behajlítja és közelebb húz magához. Legérzékenyebb testrészem érinti a kemény domborulatot, ahogy térdel, és megpróbálom összezárni a lábaim, de csípője utamat állja. Felmordult, amint mocorogni kezdek, és tekintete éhesen pásztázza testem, bőrömet elporlasztva.
  Minden izzik körülöttünk. A levegőt elárasztja a testünkből áradó rezgés, és vágyakozás.  Felszisszenek az érzéstől, ahogyan előrehajolva hozzám dörgölőzik odalent. Ajkai utat szántanak  melleim között, majd egyre lejjebb csókolgat, és hátrafelé araszolva eltűnik a domborulat is lábaim közül. Köldököm körül nedves köröket ír le nyelvével, majd ismét milliméterenként apró puszikat hint el dús és a csókoktól puha ajkaival. Ziláltan vettem a levegőt, és tekintetem Harryt nézte. Összekapcsolódott pillantásunk.
  Vénuszdombomat elérve elfojtottam egy feltörő morgást, és összébb zártam volna ismét combjaim, de teste közéjük ékelődött. Combtövem vonalán újra végigcsókolt, és perzselő csíkot húzott. Nem bírtam tovább nézni, amint göndörödő fürtjei, és pimasz tekintete a lábaim közül köszön vissza.
  Amint megéreztem a leggyengébb pontomon csókját hátravetettem fejemet, és hagos nyögésem betöltötte a szobát. Hosszan szívta ajkai között, majd nyelvével bejáratomig szántott. Szófoszlányokat nyögdécseltem, és alig bírtam levegőt venni. Gyönyörhullámok sorozata vágtatott végig testemen, minden sejtem aktivizálva, és pezsgéssel eltelítve. Megéreztem ismét hosszú ujjait amint mellém csúszott először egy, majd pár pumpálás után óvatosan csatlakozott a másik is. A feszítő érzéstől hangosabb hangot adtam ki, de hamar vállt a gyenge fájdalom kéjjé. Erőteljesebb tempót vett fel, és ujjai tövig belém csúsztatta, majd teljesen kihúzta. Követte egy harmadik is a kettőt, amit szintén lassan helyezett be, óvatosan körzött velük néhányat, ezzel átlökve engem a mély szakadék korlátján.
  A fejem felett összecsaptak a hullámok, és elnyelt az érzések tengere. Minden egybe mosódott. Az ujjai kitöltése, a csókja rajtam, a szoba, az idő. Egy örvényben haladt felfelé, melynek végén a menny kapuja fénylett. Majd lassan csökkent a hő, és a vakító fénypontok szemei előtt halványultak. Nehezen lélegeztem. Minden porcikám elernyedt, és még csak most vettem észre hogy a takarót markolásztam. Életem első...ki sem merem mondani mit éltem át... és hogyan.
  Harry ujjai eltűntek belőlem, majd felém hajolt, és egy gyors csókot váltottunk. Az asztalhoz nyúlt, és a beazonosítatlan fénylő tárgyat tartotta a kezében. Óvszer... Gondolhattam volna.
Megfogta a bokszere szélét és lerántotta magáról. Félve pillantottam oda, ahogy a kis csomag egyik sarkát szájába veszi, és feltépi, majd kibontotta, és ügyes mozdulatokkal felgörgeti magának.
  Becsuktam szemem, és igyekeztem a nyugtalanul verő szívem megfékezni. Újra lábaim közé hasalt, és fülemhez hajolt.
- Biztosan akarod? Még midig abba hagyhatjuk! - suttogta, de hangja tele volt éhséggel, és kéjjel. Igenlően bólintottam.
 Közénk nyúlva végig simított rajtam, majd kapumhoz illesztette magát. Furcsa érzés volt, ahogy gyengéden nyomott.
Oldalam mellé könyökölt, és ajkaimra hajolt.
- Mehet? - lehelte számra.
- Ih- ihgenh ... - válaszoltam, de nem bírtam az egy szó erejéig sem visszafogni zilálásom. Hátára vezettem kezem, és jelzésként lágyan megkarmoltam a puha bőrt.
Mélyen megcsókolt, és nekem tolult.  Először picit feszített, ahogy férfiassága hegye beljebb csúszott, majd száját jobban nekem nyomva olvasztotta teljesen testünk eggyé.
  Fájdalmasan és hangosan nyögtem, szemeimet összeszorítva. Próbáltam nem teli torokból üvölteni, és csendben visszafogni a fájdalomtól egyre gyűlő könnyeim. Iszonyúan fájt, ahogy kitöltött.  Feszültem körülötte, és úgy éreztem hogy szétakar szakadni testem. Szorítottam combjaimmal csípőjét, és körmeim mélyen hátába vájtak. Felbugyogtak könnyeim. Nem bírtam visszafogni őket. Nehezen beszívtam a levegőt, és a cseppek végigszánkáztak arcomon. Harry cirógatva letörölte őket. De azok patakként potyogtak egymás után. Szorítottam magamhoz egyre erősebben, és hüppögés tört fel belőlem.
- Ne haragudj! Annyira sajnálom! Abba hagyom! - mondta, és megmozdult bennem kifelé.
- NE! - Ismét egy hangos nyögés szakadt ki belőlem,  és erősebben markoltam őt. Egybesűrítettem egy szóba tiltakozásom és azt a kérést, hogy ne mozduljon még, de nem hiszem , hogy értette. - N-he hagyd abba.. p-picit várj! - igyekeztem egybefüggően mondani a mondatot.
- Abba kell hagynom Angel! Eleget bántottalak! - hangjából lesütött az önutálat, és az ijedtség.
Gyengéden simítottam végig a hátán lejjebb, ahol nem hagytam vörös és picit vérző csíkokat, és kezdtek lágyulni fájdalomba torzult vonásaim.
- Ne. Hagyd. Abba. - tagoltan ejtettem a szavakat, majd tartásom meglazult. Csípője köré fontam lábaim. - Mo-mozogj! - suttogtam fülébe, mire tétován bólintott egyet.
Beljebb csúszott, mire megfeszítettem izmaim. Még mindig nagyon fájt. Könnyeim nem álltak el, de nem folytak már annyira.  Nyögéseimbe kevesebb fájdalom keveredett. Kifelé kezdett siklani, és hegyénél megállt. - Még egyszer? - kérdezte aggodalommal, de és csak megfogtam bicepszét, és megszorítottam.
- Igen! - nyögtem és ismét belém csúszott , teljes hosszával, majd ugyanúgy ki. - Még egyszer! - előztem meg kérdését, és megtette.
  A fájdalom bizsergéssé és enyhe zsibbadássá alakult, a gyönyör ismét kapuimon kopogtatott. Felvett egy lassú ritmust a lökések és húzások között, s csípőjét hullámozva mozgatta. Közben nyakamra tért és hosszú csókokkal, és pici szívásokkal tarkította mindkét oldalt. Hangos és kéjes nyögéseim töltötték be a szoba meghitt légkörét. A világban úgy érzetem nem létezik más rajtunk kívül. Harry a fülembe zilál, és morog vagy halkan nyög, egy ütemben velem. Majd megcsókol. Szenvedélyes és mindent elmondó tánca nyelveink között egyenesen repít fel a kielégülés csúcsára. Az levegő apró részecskéi a sejtjeinkkel vibrálnak. Forró vért pumpál egyre csak dobogó szívünk. Egybeolvadt testünk pezseg. Minden pocikánk a gyönyör elő hullámaiban fürdik. Hangosan ismételgetem nevének foszlányait, ahogy gyorsít a tempón, de még így is erotikus és lassú mozdulatokkal lök.Vonaglottam alatta. Összekulcsolta ujjaink, és a jobb kezem a fejem felé emelte. Együtt szállunk felfelé, kapaszkodunk a csúcsra. Az érzések kavargó áradata együtt önt el minket, és a mennyország tárt kapuin beléptünk.
  Hangosan nyögtem nevét, ahogy ő is az enyém, és mindenünkön végigsöpör a legnagyobb gyönyörhullám, mely az előzőnél hatalmasabban rohant végig rajtam. Hozzám szorította testét, és együtt ziláltunk..
  Lassan közelített vissza testünk ebbe a világba, majd a szoba falai közé. Lehunyt szemekkel lazítottam görcsösen összefont ujjainkon. Harry óvatosan moccant, ezzel kihúzódva belőlem. Halkan szisszentem, majd már csak egy furcsa, üres érzést éreztem. Izzadtságól összetapadt testünk ketté vállt. Egy gyors csókot nyomott ajkaimra majd feltápászkodott. Rosszul ért vibráló hőjének hirtelen hiánya.
- Mindjárt jövök. - suttogta, és meztelen teste eltűnt a szobából nyíló fürdőben.
 Ajtó mögül fényár tört ki, ami élesen szivárgott be az elsötétített szobába. Fájóan csuktam be a szemem, és még mindig kiterülve feküdtem, fedetlenül, a puha ágyon. Harry ágyán... 
A gondolat mosolyt csalt arcomra, és idióta vigyorral bámultam csukott szemhéjam belsejét. Amint viszont a fiú visszatért a szobába, kényelmetlenül rándultak össze az izmaim, és úgy érzetem takargatnom kell magam. Oldalamra feküdtem, és néztem, ahogy Ádám-kosztümben sétál az ágyhoz. Elpirultam, amint érfiasságára tévedt egy pillanatra tekintetem. Nem hiszem el hogy ez töltött ki az előbb...
  Lefeküdt mellém, majd hátam mögül ránk terítette a takarót. Megcsókolta a homlokom, és a szemembe fúrta tekintetét.
- Isteni voltál! - szorított magához, mire én is átkaroltam. Hirtelen nagy erőfeszítés volt mozgatni akármelyik izmom is. Csak mellkasába fúrtam az orrom, és jólesően hümmögtem. Nem volt máshoz erőm.
Percekig szótanul hallgattam szívének egyre jobban megnyugodó ütemét. Motoszkált bennem egy kósza gondolat. Az álmosság húzta pilláim egyre jobban, de úgy éreztem el kell mondanom neki.
- Harry... - szólaltam meg alig hallhatóan. Lehet hogy nem jutott el füléig a szó, bár kérdő morgása mellkasában megválaszolta, hogy mégis. Nagy levegőt vettem, hogy legyen fizikai és lelki erőm elmondani az egyetlen szót, mely kikívánkozik belőlem. - Szeretlek!

31. Fejezet

Itt is lenne a fejezet, mellyel mindenkit megvárattam. Nem tudok hozzá szólni, mert amit mondanék, azt már az előző bejegyzésben leírtam. Jó olvasást! :D




/Angel szemszöge/

 Álmatlanul forgolódtam a kanapé kényelmetlen díszpárnái között. Nem bírtam mellette, a hálószobában maradni arra a pár órára sem, míg a kora hajnal reggelbe csúszik át. Utáltam azt a taszító érzést, a kettősséget magamban, melyet a két fiú generált lelkemben és fejemben. Vonzanak a régi gondolatok és érzések, csábítanak , hogy keressem meg Harryt, és tűnjek el vele a világ szeme elől örökre. De ragaszt magához Sebastian, hisz tagadhatatlanul fűznek hozzá elvághatatlan szálak. Olyan, mintha mindkettejükhöz hozzáforrt volna a lelkem egy-egy darabja, s nem szakadhatok el egyikőjüktől sem, mert náluk maradnának azok a nélkülözhetetlen szilánkok ,és bele halnék hiányukba.
  Utáltam magam, hogy az "második első" találkozásunk ennyire felkavarta a rég leülepedett érzelmeket. Előrángatta onnan, abból a poros sarokból, melyre elsuvasztottam, és lerántotta róla az egérrágta leplet mellyel elrejtettem a világ szeme elől. Viszont jelenlétével egy röpke pillanat alatt foltozódott be az a rés szívemen , melyen ott tátongott, mióta azon az éjjelen megszöktem. Ki nem állhattam magam, hogy akármennyire próbáltam, és hittem, hogy ki tudtam vágni magamból a göndör fiút, az imént tapasztalt eset az ellenkezőjéről ad tanúbizonyságot.
  Most pedig a kopottas plafont bámulom semmitmondó gondolataim közepette, melynek fehér vakolatán a város állandó lámpafénye ugyan olyan monotonon törik meg, amióta csak idekerültem. Lassan már ez is az azon kevés dolgok közé sorolható, mely nem változik, vagy nem változtat meg. Csupán ez túl friss ahhoz, hogy biztos pont legyen.
"A legbutább gondolatmeneteim születnek ilyenkor."- jelentettem ki magamban, és a több mint egy napja tartó pihenés nélküli ébrenléttől szinte  fájdalmasan nevettem fel. Persze az alvóra tekintettel , no meg a még külsőleg épnek tűnő elmém érdekében nem tettem.
  Harry szavai felcsengtek füleimben. Az utálatos lányra gondoltam, akivel egy éven át szenvedett, és még mindig tart a rémálma. Ezt én okoztam neki... Az sosem lesz vigasz, hogy ezzel megmentettem Lond Angeles mozgalmas és nyüzsgő életét és több millió angyalt. Pedig talán az egyik legnemesebb dolog, amiért csak feláldozhattam volna kettőnk boldogságát...
Nem tudom kiverni a fejemből azokat a mondatokat, melyeket órákkal ezelőtt mondott.
  Most ezek csak az agyam kreálta őrültségeim egyike lehetett, vagy tényleg utalt rá, hogy viszonozta volna érzelmeim, ha nem ignoráltam volna folyton?
"...elhagyott az egyetlen aki iránt valamit is tudtam volna érezni" " .. téged sohasem lennél lépes bántani." "Érted a legnagyobb kínzásokat is elviselném." -kínozták elmém rekedtes hangjával ezek a mondatok.
  Gondolatok, s képek piruettje örvénylik a fejemben. Azon törtem az agyam, mi mindent csináltam volna másképp, és ha az idő kereke vissza forgatható lenne, mit tennék örökre semmissé.
  De a kétségek most is felmerültek bennem. Mi van ha csak bele lovagolom magamat teljesen feleslegesen ebbe a gondolat kavalkádba? Hisz a nagyobb vétek ilyeneket hagyni burjánzani elmémben, mikor nekem van egy társam, aki mindennél jobban szeret, és a legnehezebb időkben is segített ott , ahol tudott. Egy szó nélkül állítottam ide, és tárt karokkal fogadott, hogy maradhatok ameddig akarok. Ez volt egy éve...
 Viszont Harry képe lebeg a szemem előtt, a csókok felrémlő képei átszántanak újra és újra agyamon, és a bizsergés ismét végig fut a gerincemen , az ismerős érzéssel, mikor végig simított azon a vonalon valahányszor olyan közel kerültünk egymáshoz.
  Mikor azonban egyre élesebben ismétlődtek mondatai, realizálódni kezdett valami fontos, melyet nem sikerül megfejteni ezidáig.
  Azt mondta ő kihozott onnan, és hogy nem tudja majd kimagyarázni azt, hogy nincsenek kínzás nyomok. Ezek szerint Felicitynek valamit hazudnia kellett, hogy kimenekítsen abból a veremből...
"Harry bajban van!" -sikított a vészcsengő bennem, és az órára pillantottam, melynek mutatója a 7-en és a 12-őn állapodott meg.
Halkan hallottam Sebastian vekkerének csengését, melyet -mint miden éjjel- most is felhúzott, hogy korán tudjon kelni.
  Azonnal megtört a sokk, és a rengeteg gondolat menet okozta mozdulatlanság az izmaimból. Az alváshiánytól, és a túl gyors talpra pattanástól megingott alattam a talaj, de  hamar elmúlt. Kapkodva szedtem össze minden cuccomat, mely kellhet. Kabát, telefon, kulcsok, és még egy tol, mellyel röptében írhatok egy üzenetet Sebnek, hogy elmentem .
  Halkan surranok ki a bejárati ajtón, és a szűk utcában majdnem eltalálok egy angyalt szárnyaimmal, mielőtt repülni készülök.
- Ne haragudjon Ms. Flinn, de nagyon sietek! - kiáltottam már a levegőből, miután vissza pillantottam.
A koros asszony, csak rosszalló mosollyal ingatta a fejét, és vidáman intett egyet reggeli köszönés gyanánt. Kedves nő, bár nem ismerem túl sok ideje. A szomszéd utcában lakik, és Sebastiannel jól van. Valamit mesélt róla a fiú. Ha jól emlékszem már évtizedek óta özvegy, és gyermekei valahol az ország másik felén laknak egy kisebb kolóniában, mely szintén egy város alatt található.
  A friss, Londoni levegő, melyet nem is lehet nevezni tisztának, jólesően süvített arcomba, miközben repültem a fémszínű ég alatt. Friss növényzet illata csapta meg orrom, mely arra engedett következtetni, hogy nem rég esett az eső. Ez a legtermészetesebb , nem is kell firtatni, itt mindig ilyen az időjárás. Abban jó, hogy nyáron mindig megfékezi a hatalmas hőhullámokat az óceán hatása. Kissé hűvös levegő vett körül, és libabőr futott végig hátamon, mikor a speciálisan kialakított ruháimon, a szárnyamnak szánt résen beszivárgott a hideg légáramlat.

/Sebastian szemszöge/

  Vekkerem a mai reggelen kifejezetten süketítően ébresztett fel. Első gondolatom ismét Angel volt, akinek nem éreztem közelségét. Mikor kinyitottam szemeim csalódottan tapasztaltam, hogy nem fekszik mellettem. Most kifejezetten nehéz volt kitápászkodni az ágyból, de mivel munka van, így megtettem. Felkaptam magamra egy nadrágot, és egy pólót, és kiindultam a konyhába, hogy köszöntsem a számomra legfontosabb személyt a világon. Lassan csoszogtam ki a helységbe, de ismét csak azt kellett tapasztalnom, hogy nincs itt. A lakás furcsán csöndes volt. Nem hallottam motoszkálás zaját sem. Gyorsan körbe néztem a házban, és sehol sem találtam Őt.
"Eltűnt!" - kiáltott fel a hang a fülemben.
  Idegesen lépkedtem vissza a konyhába, mikor is megláttam egy mágnessel odaszegezett üzenetet a hűtőn. Az Ő írásával volt pár sor firkantva.
"Kicsit kiruccantam a fenti városba, nem tudom mikor jövök. Ne aggódj értem!" - szólt a rövid levélke. Némiképp megnyugodtam, de ott motoszkált bennem az a különös érzés.
Nem szokott csak úgy Angel szó nélkül elmenni. Legalább felébresztett pár szóra, hogy szóljon. Furcsállottam az egész helyzetet. 
 De nem akaszkodhatok rá folyton, és védelmezhetem meg mindentől. Az egyik legjobb harcos a városban, és ez nagy szó,  hisz majdnem annyian vagyunk idelent, mint a nagy London. 
  Úgy gondoltam, hogy nem tengődöm itt tétlenül, és mivel nincs itthon Ang, ezért nincs értelme most le menni az edző terembe, ezért átmegyek Zoehoz. Az egyik nap úgy is említette hogy ha ráérek ,négy szem között szeretne beszélni velem.
  Ezzel a gondolattal, gyorsan megreggeliztem, és felöltöztem, majd indultam is a legrégibb barátom házához.
 Furcsa, hogy Angel , mikor legelőször találkozott vele, nagyon könnyedén ki jött Zoeval, de aztán mikor ide költözött, akkor már távolság  tartó lett. Lehet hogy nem szimpatikus neki a lány? Pedig mindig kedves volt mindenkivel. Majd megmutatom neki egyszer, talán szervezek egy ebédet, vagy valami kis kiruccanást.
  Bár tegnap este nem volt semmi baj sem, ne veszekedtek, sőt, Zoe vette észre, hogy Angel felébredt, és segített neki, ami látszólag tolerált is Ang. Lehet már ő is belátja, hogy Zoe talán a legszerethetőbb barát, és ha jobban megismerné, tudná, hogy a legmegbízhatóbb is. Semmilyen titkot nem fecseg ki, és mint azt tanúsította a múlt éjjel, ha hajnali órák előtt is zargatod fel az őrültségeiddel, segít, bármi is legyen.
  Az ismerős utcába hamar befordultam. Nagyobb tömegre számítottam , mert Lond Angeles ezen része igen nyüzsgős ebben a reggeli napszakban. Az angyalok serénykedve indulnak a munkájukba, vagy a dolgukra. A gyerekek pedig vagy az iskolába vagy egy közösségi foglalkozásra. Annyira más a fenti és a lenti világ. Az angyalok nem olyan mogorvák, pedig lenne rá okuk. Míg az emberek fent, mindig panaszkodnak, hogy esik az eső, szürke az idő, hideg van, vagy egyszerűen csak a front miatt rossz passzban vannak, addig itt az emberek előre köszönnek, ha ismerőssel találkoznak, és keresik a nap pozitívumait. Pedig szidhatnának mindent ami idelent van, hisz itt nincs napfény, sem élő növények szabadon, maximum üvegházi körülmények között, nincs friss levegő, csak nehéz utakon ideszállított szellőző rendszeri, ami nem a hegy illatairól ismert. Sőt, ha lekerül a szmogos por, akkor hiába dolgoznak rajta teljes gőzerővel az ezzel foglalkozók, sokkal több ideig tart a kipucolása. De talán ami a legjobban hiányzik, az az eső... A mindent éltető cseppek, melyt lehetetlenség lenne itt is produkálni. A föld alatt sosem lehet oly szép az élet, mint fent, még ha mindig szürke az ég, az autók folyamatos füstje leng körbe mindent, és az emberek bunkók.
  Megálltam Zoe ajtaja előtt, de mikor kopogtam volna, mintha csak megérezte volna, hogy jövök, nyílt az ajtó, és a meglepett lány zöld tekintetével nézett rám.
- Sebastian! Szervusz! Pont hozzád indultam! - vetett egy aranyos mosolyt felém, majd kijjebb tárta az ajtót, hogy be tudjak menni. - Fáradj szerény otthonomba! - kuncogott, és küldött egy pukedlit felém.
- Igazság szerint én is pont érted jöttem, és arra gondoltam elmondhatnád egy kávé mellett, amit akartál az egyik nap.
- Oh, rendben! Akkor mehetünk is! - kapta gyorsan le az akasztóról a bársonyos fényű kabátját.
Kinyújtottam a karom, hogy bele tudjon karolni, amit egy vigyorral meg is tett. Láttam, hogy , bár kívülről egy vidám külsőt mutat, belül viszont nyomasztja valami.
 Gyorsan oda értünk a kedvenc, takaros kis helyünkre, ahova Angellel is sűrűn megfordultunk. A pincérek ismernek bennünket, így egy mosollyal és intéssel jelzett, hogy rögtön megy.
  Egy eldugottabb bokszban foglaltunk helyet, hogy meg tudjuk beszélni azt, amit a lány pár napja el akart mondani.
  Gyorsan leadtuk a rendelésünk, mely pár üdítőből, kávéból, és sütiből állt.
- Szóval? Mi az amit csak ketten tudunk megbeszélni? - mondtam halkan, mikor elment a pincér.
- Szóval... Angelről lenne szó. Azaz, nem is róla igazán... - sütötte le a szemét gondterhelten.
- Akkor miről? - kérdeztem, és aggódni kezdtem.
Reméltem, hogy nem azt akarja mondani, hogy valami baja van vele.
- Biztos emlékszel a nyakláncára, igaz?- kezébe fogott egy szalvétát, és ujjai között morzsolgatta annak egy csücskét. Zavarban van, látszik rakta, és ismerem annyira, hogy tudjam a szokásait.
Egy pillanatra el kellett gondolkodnom, de hamar rájöttem, hogy arra gondol, amit minden nap eddig viselt, még edzésen is, hiába mondtam neki, hogy vegye le, hisz veszélyes terepen, mert bármibe bele akadhat. De mindig nála volt.
- Igen! Emlékszem! - bólintottam, mire óvatosan a nyakához nyúlt, és egy apró fémláncot, mely a pólója nyakánál eltűnt, kioldott.
Megdöbbenésemre, mikor letette az asztalra, az a nyaklánc tárult a szemem elé.
- T-te, elloptad? - kerekedett ki a szemem, mire egy furcsa pillantást vetett felém, de hamar szórakozott mosoly jelent meg az arcán.
- Jajj, te sem lehetsz ennyire buta! Biztos majd ellopok valamit, mert megtetszik! Kleptomániás vagyok, tudod jól! - csattant fel, de halvány vigyorát nem tudta vissza fojtani.
  Megingattam a fejem erre. Mindig szeretett viccelődni.
- Jó, oké! De akkor ez hogyan lehet? Valahol fent vetted, valamilyen boltba?
- Nem... épp ez az... - sütötte le a szemét, és mosolya hamar lelohadt arcáról. - Ez.. ezek a nyakláncok... ezekből a világon egy pár található. A családomban már nagyon régóta öröklődik. Valamelyik, sokadik ükanyám csináltatta egy ékszerésszel. Az volt a hagyomány, hogy a család legidősebb gyermeke ha megházasodik, akkor ő és a párja kapja meg, és majd ezeket öröklik ugyanígy az elsőszülött meg a választottja, és így tovább... - vitte le a hangját.
- A-akkor te ... Vagy mit keres akkor Angelnél a párja ennek? - lepődtem meg. El sem tudtam képzelni, miként kerülhetett pont Hozzá. Még az is logikusabb lenne ha titokban valahogy valakihez férjhez megy Zoe - persze ő ezt sosem tenné meg, mert nincs oka rá- és egy fiúnál lenne. De így...
- Ezt akarom elmondani! Azaz, valamit tudnod kell még... - láttam az arcán, hogy nagyon nehezen beszél erről.
  Könnyek gyűltek sötét pillái alá, és remegő kézzel szorongatta a medált, mely hirtelen  ketté pattant kezei között. Elém tartotta, és egy képecske volt benne. Egy aranyos göndörke kisfiúról, és egy hozzá  nagyon hasonló, szintén göndör kislányról. Egymás mellett álltak, és szorongatták a másik kezét. Mindketten mosolyogtak. Halvány gödröcskék húzódtak mindkét csöppség arcán, gyermekien. Ujjaim közé emelve, közelebbről is megnéztem. A kislány arca ismerősnek tűnt. És mintha a fiúét is láttam már volna valahol... De nem tudtam dűlőre jutni, hogy ez csak képzelgés, vagy tényleg ismerem e őket.
- Volt egy ikerbátyám... - szólalt meg elfojtott hangon , majd legördült a könnycsepp szeméből.
  A döbbenettől majdnem kiejtettem a kezemből a kis tárgyat. Kerek szemekkel figyeltem, ahogy gyorsan próbálja rendezni magát, hogy ne remegjen annyira. Kezéért nyúltam, majd óvatosan megcirógattam.
- Nem kell erről mesélned, ha nem akarsz! - próbáltam elfojtani kíváncsiságomat, mert fontosabb volt számomra a barátom nyugodtsága. Nem szerettem Zoet sírni látni. Ő mindig vidám és nevetős lány volt, ha sírt volt valami a levegőben, amit nem tudtam leírni, de mintha az érzés engem is magával ragadott volna. Erős angyal...
- De igen! Tudnod kell! És amit ...amit én is megtudtam...- törölgette meg utoljára szemeit egy szalvétával.
A pincér a legrosszabb időpontban időzített. Közeledő hangára megugrottunk. Hirtelen el is felejtettem hogy egy nyilvános helyen vagyunk épp.
- Itt is vannak a rendelések! Valamit még esetleg hozhatok nektek ,Seb? Zoe? - mosolygott kedvesen Caren, aki jól ismer már minket ezen a helyen.
- A számlát most rendeznénk, és köszönjük nem! - próbáltam gyorsan elhessegetni, mert akármilyen kedves, most nincs itt az idő a bájcsevejre.
- Oké! Itt is van a számla. - nyújtotta diszkréten egy szalvétával letakarva, ahogy illik .
Gyorsan lerendeztem, és szinte lyukat égettem a nő hátába szemeimmel, csak hogy gyorsabban távozzon. Nem illik türelmetlennek lenni, de most Zoeről és Angellről van szó.
Zoe nagy levegőt vett, és folytatta.
- Ezeket a láncokat.. édesanyámtól kaptuk. Mikor kicsik voltunk. Egy nap azonban.. minden megváltozott. Nem emlékszem milyen volt Ő... ezt a képet, amit láttál pár hónappal az előtt készítette anya mielőtt... - elcsuklott a hangja. Halk sírásba kezdett.
  Mást nem tudtam tenni, mint hogy mellé ülök, és hagyom, hogy kisírja magát. Lassan simogattam a vállát és hátát, hogy némiképp nyugtassam vele.
- E-elvi-vitték... elvitték tő-tőlünk! Há-három évesek voltunk! - mondta akadozva a szipogástól . egy szalvétát nyújtottam felé, melyet elfogadva törölgette meg szemeit. - Mikor elvitték tőlünk.. akkor adta neki és nekem ezt a két medált. Ez az utolsó emlékem róla... -vette kezébe újra a kicsi képes tárgyat, majd újra megnézte a rajta álló gyerekeket.
- Kik vitték el a bátyádat? - kérdeztem halkan, és óvatosan, remélve, hogy nem kavarom fel jobban a mondattal.
- A TFW... kiképezni... - tartott egy kis szünetet, de mielőtt szólhattam volna, folytatta - Azt hittük meghalt.. Nagyon gyenge kisgyermek volt, anyu elmondása szerint. Mikor jöttek a szervezet katonái... Azt mondták figyelték, és el kell vinniük. Soha többé nem láttuk Őt... De.. De most... Angelnél van a párja a medálnak! Valakinek oda kellett adnia neki! Él! érted? Él az ikerbátyám! Nem halt meg! Meg kell találnom! - ragadta meg a pólómat, és mintha csak fenyegetni akarna, úgy mondta a sorokat.
  Megijedtem... Sosem láttam ennyire elveszettnek, és kétségbeesettnek Zoet. Általában talpraesett volt. Bár ez várható egy 21 éves lánytól, kinek vadász szakmája megköveteli ezt. De most úgy nézett ki, mint egy kisgyermek, ki pirosra sírt szemel kutatja az édesanyját, mert elkeveredett egy nagy tömegben.
- Sebastian! Nem láttad kitől kapta? Akármilyen információ is elég! - annyira kapaszkodott belém, mintha egy szakadék szélén én lennék az utolsó kiálló faág, ami elválasztja a mélységtől.
- Egy borítékkal állított be Bernice. Egy rövid szöveg volt benne és ez a medál. Egyszer kérdeztem meg Angel, hogy mi ez, mire könnyezni nem kezdett, és annyit mondott, hogy nem beszélhet róla. Azt gondoltam valamilyen hozzátartozója hagyatéka lehet, akit szeretett. Nem engedte firtatni a témát, így hagytam.
- De nekem meg kell találnom! Most! - pattant fel hirtelen, és indult is volna ki a helységből, de vissza rántottam.
- Állj meg! Először is, nincsen semmi nyom, amin elindulhatnánk! Másodszor, ha Angelnek elmondanád, segítene neked! Megértené.
- Igaz... Akkor menjünk hozzátok és...
- Nincs otthon... egy üzenetbe hagyta meg nekem, hogy a fenti világba ment, és nem tudom mikor jön vissza. - újra elfogott szavaimat kimondva az aggodalom. Furcsa szorítás kezdett nőni a mellkasomba. Pont mint tegnap este, mikor a bárból nem jött haza.
- Oh.. akkor rá érünk még? - válaszolta kicsit elszomorodva.
- Rá... - sóhajtottam.

/Angel szemszöge/

  Nem tudtam a célomat, hogy merre is vagy hová megyek, csak szeltem a levegőt , és szemeimmel egy nem tisztázott pontot kutattam. Igazság szerint fogalmam sincs, hogy hol kezdjem.
"Harry háza..." - elmém megválaszolta a kérdést magamba.
  Azonnal kanyart vettem a levegőben, és leszálltam a park, egy eldugott részénél.
Minden egyes órán Sebastian elmondta, hogy ne repüljek nappal, és ha lehet éjjel sem a "fenti világban", mert könnyen észre vehet egy vadász, vagy egy olyan járókelő, mely tömeghisztit válthat ki. De ezt a kockázatot bármikor bevállalnám, hisz muszáj megtalálnom Őt. Tudom, hogy Felicity nagyon veszélyes, és neki senki és semmi sem számít. Önző, és egy igazi undorító ember, vagy inkább már állatnak sorolható beteg, kit az élet mindenfajta kioltása foglalkoztat egyedül. Ha táplál is érzelmeket Harry felé, az maximum a gyilkolási vágy.  És akármennyire fontos személy neki- amit kötve hiszek- bármikor képes lenne megölni a göndör fiút, ki oly fontos számomra.
  A park kijáratától egyenest futottam a régen nem látott ház felé. Mindig is igyekeztem elkerülni azt az utcát, sőt környéket, ahol terült a nem túl nagy ház. Bár kívül kicsi, belül tágas terek töltik ki, mindkét emeletét. egyszerű és letisztult belseje otthonos volt mindig is. Bár amikor Harry ide hozott Londonba, még idegen volt, most otthonomként tekintettem rá. Furcsa, pedig Lond Angelesben több időt töltöttem, mit ott.
  Szürke utcák vettek be éles kanyarokat előttem. A feléledt forgalom zaja már is betölti a néhol még pocsolyás utakat. A madarak bár csicseregnek, mégsem lehet idillinek mondani az állapotot, mert sem nyugodt , sem szép nem volt. Az acél színű ég, és az egymást mellett sorakozó irodai épületek azt a kevés színt is megfojtják, melyet az apró csivitelő állatok, egy egy utcazenész hangulatos dalai,a mesterien kimunkált graffitik egy-egy elhagyatott épület falain, és a pékségekből áradó sütemények édeskés illata okoz. Sőt, az eső sem frissítette fel igazán a várost, mely elmosta a porból és a kipufogók által okozott szmogot,  mert már is kezd újra gyűlni és megrekedni az utcákon a káros járművek és gyárak által termelt rossz levegő. Kocsi suhannak el mellettem, és ha nem sietnék el minden úttest szélén még fel  nem száradt tócsánál, akkor mindenképpen lefröcskölnének azok a türelmetlen taxisok, akik sosem tartják be a sebesség korlátot,és szinte sosem állnak meg, hiába stoppolsz hosszú perceken keresztül. A már javában nyüzsgő emberek káromkodása is tisztán kivehető, akit épp egy ilyen "sáros víz támadás" talált telibe. Az egyik fickót pont előttem pár méterrel érte egy ilyen. Élre vasalt , tiszta inge, és blézere most sötét, koszos színekben pompázik. Halvány görbület jelent meg az arcomon, de igyekeztem vissza fojtani, mert nem szép dolog mások kárán nevetni. Gyorsabban szedtem az útszakaszon a lában, nehogy a sors megtorolja a mulatozásom a jeleneten.
  Az ismerős környék rohamosan közeledett egyre hozzám minden lépéssel. Amint az apró ABC mellet is elhaladtam, ahonnan Harry néha hozott nekem péksüteményt, már tudtam, hogy pár nem túl messzi sarok, és a rettegett célomnál vagyok. A szívdobogásom fokozódott ellentétben a lépteimmel, melyek lassulni kezdtek és egyre apróbbakká váltak. Még csak tervem sincs, most mit fogok mondani vagy tenni. És legfőképp, hogy mit teszek, hisz bármi vagy bárki lehet ott. Ki tudja milyen állapotok uralkodnak, és hogy a lakásban mely személyek tartózkodnak. Ha egyáltalán tartózkodnak... A és mint minden ideges ember, én is a  legrosszabbra gondolok először.
" A házban káosz uralkodik. A szobákban dulakodás nyomai látszódnak. Összetört képek, vázák és dísztárgyak, eldobált búrotok, vérnyomok. Pár vadász öltözetet öltött ember vizsgálja a körülményeket. Felicity a legnyugodtabb arccal meséli a verekedés részleteit, és arcáról igyekszik egy rongydarabbal eltüntetni áldozata utolsó szívverésének cseppjeit. Egy undorító pillantást vet a 21 éves , göndör fiúra, ki a padlón fekszi, a legnagyobb felfedezhető vérfolt közepén..."
  Megráztam a fejemet, hogy minden kósza, és valóságtalan gondolatot kiverjek a fejemből. De nem hagy nyugodni az a felvetés, lehet hogy a TFW előbb ideért , mint én. Mi van, ha Felicity tényleg bántotta, vagy felnyomta a szervezetnél, és kiiktatták. Akár ez is lehetséges, egyik napról a másikra....
 De nem szabad ilyenekre gondolnom, mert felkavar a képzelgés. Könnyeket visszafojtva szemembe rontottam az utcára, ahol a ház helyezkedik. Már is kiszúrtam az épület magasodó alakját, ismerős színeit, formáit, melyek valami furcsa érzést idéznek elő bennem. Azonban valami szokatlan, fehéres és elmosódott valami is ott virított pontosan az utcafronti ablaka elé téve. Még közelebb érve már tisztán láttam, hogy betűk állnak egy világos színű táblán. Aztán megálltam a bejárati ajtó előtt, és meredten figyeltem a betűket és az alattuk lévő számokat.
  Lefagyva bámultam az elém táruló látványt. Jobban megnézve, a padka előtti apró virágoknak hagyott hely is már rég nem lett gondozva, és az ablakok mögött is elég sok por gyűlt.
  Kétségbeesetten tekintettem újra a táblára, mintha abban reménykednék hátha megváltozott, és nem az állna rajta, amit az előbb olvastam, de ugyan olyan görbe betűkkel és számokkal, ugyan az a felírás állt ott. "EZ A HÁZ ELADÓ. ÉRDEKLŐDNI : xx-xx-xxx-xxxx (számok az x helyén)" 
   Szemeimből a gyűlt könnyek most végig szánkáztak kissé kipirult arcomon. Ez egyetlen hely, melyről elindulhattam volna, most üresen áll. Ha nem is lenne benne senki, de itt laknánk, akkor titokban vártam volna, míg megérkeznek. De nem... üresen állt most előttem a ház, mely immár egy kísértet járta épülethez hasonlít, mintsem egy otthonhoz.
  Tagjaim automatikusan indultak meg a fehér ajtóhoz, melyet csukva találtam. Mire is számítottam? Hogy nyitva lesz? Talán ez volt a legbutább kérdés. De annál sokkal nagyobb talány, miért is akarok én bejutni minden áron.
  Eszembe jutott, hogy az egyik vendégszobában felfedeztem még anno egy ablakot, melyet nem lehet sosem becsukni. Utolsó reményként azzal próbálkoztam, hátha beválik.
  Úgy, hogy senki arra járónak ne legyen gyanús, a ház oldalához lépkedtem, mely a szomszédos ház kertje felé nézett.
  Körbe vezettem tekintetem, hogy meggyőződjek róla, figyel e valaki, majd kinyitottam szárnyaim, és egyenesen az ablakhoz repültem melyet azzal a mozdulattal ki is nyitottam, míg szárnyaim felfelé repítettek. Gyorsan beugrottam az ablakon, miközben fekete tagjaim is eltüntettem a hátam mögül, és vissza zártam az üveget végül. Leporoltam a ruhám, és körbe néztem.
   A kép nem változott, egy apró kivétellel. Nem volt benne élet.Viszont mint mindig, most is gyönyörűen bevetett ágy, apró éjjeli és pár nagyobb ruhás szekrény. De most a szőnyegből minden lépéssel  porfelhő szállt fel. Az állott szemcsék szaga gyengén körbelengte a levegőt. Már régóta nem lakhatnak itt...
  A kis polcokon dísztárgyak helye tátongott szintén beburkolva a szürke színű porral, és jobban megnézve, a képek is eltűntek a falról. Kiléptem a folyosóra. Talpam puha érkezése a földön szinte puskalövésként hallatszott a kietlen házban. Tényleg olyan, mintha csak elhagyatott lelkeknek adna menedéket ez az épület. Pár lépéssel az én hajdani szobám felé mentem, és amint benyitottam, meglepve tapasztaltam, hogy innen semmi sem tűnt el. Minden apró általam vett bizsu a polcokon ott sorakozott. Az ágyamra felhúzott bohókás mintájú huzat is ugyanúgy állt, rendezetlenül, ahogy hagytam azon az éjjelen. Szekrényemhez lépve, minden itt hagyott ruhám ott sorakozott a helyén. Furcsa volt... érintetlen, mióta elhagytam a házat. Olyannak hatott, mint Pompeji hamu borította életképei. Minden ember s állat utolsó mozzanata szürke füstbe zárva. A kép tükrözte ezt az állapotot, azonban itt csak por lepett mindent.
"Talán rögtön másnap el is mentek? De akkor hol van a többi szobából a pár dísztárgy? És akkor az enyém miért nem rendezték el?" - tűnődtem el, majd villámcsapás szerű gondolat árasztotta el az agyam.  
  Mintha csak az életem múlna rajta, szinte rohantam a pár szobával arrébb található helységbe. Az Ő szobájába. Mikor benyitottam , megdöbbenve tapasztaltam, hogy itt is azok az állapotok uralkodnak, mint az én szobámban, csak tiszta volt. Itt semmit sem lepett be por. A be vetetlen ágy szinte még melegnek tűnt, mintha csak most keltek volna fel belőle. Pár ruhadarab a földre szórva, melyek hanyagul hevertek szanaszét. Az Ő ruhái... A  lepedő gombóccá gyűrve terült a puha, fehér matracon, és rajta hánykolódtak a díszpárnák és toll vánkosok és a ráncos paplan. Olyan képet adtak, mintha valaki rémálmok tengeréből ébredt volna fel. Ennek hatására olyan érzés kezdett kavarogni bennem, mintha belecsöppentem volna ebbe a lidércnyomásba.
 Akárcsak kósza gondolataim megidézték volna ezt, mintha egyre hangosodó, azonban puha léptek zaját hallottam, és egy pisztoly kattanását, mely azt jelezte, hogy betöltötték. Szívem egyre gyorsuló lüktetésbe kezdett, s lélegzetem szaggatottá vált. Földbegyökerezett lábbal meredtem a szoba bejáratára. Nem tudtam gondolkodni, az agyam azonnal leblokkolt. Mintha elektromos ütés érte volna testem, egy ritmus kimaradt a dobogásból, mikor a döbbenet eluralkodott rajtam. Nem vagyok egyedül. A lépések megálltak, és megnyikordult a fehérre mázolt ajtó, melyre rászegeztem tekintetem.

 

Sajnálom, ismét...

Sziasztok!

Mielőtt még ujjongnátok , hogy ez egy új fejezet, csalódást kell okoznom... Igen, ismét.... Remélem végig olvassátok, és némi fényt adok, hogy miért is történt ez a végzetes hiba.
  Mélyen röstellem, hogy bejelentés nélkül csak úgy eltűntem ennyi időre... Semmi életjel, vagy valami, hogy esetleg késik a fejezet...
   Elkezdhetnék szabadkozni, és mentegetőzni kifogásokkal, de nem teszem, mert mondhatnám azt is hogy közösségi szolgálat vagy egyebek miatt, de igazából az igazság a legegyenesebb út. Ha van türelmetek végig olvassátok, a silány, nem is a védelmembe szánt szöveget...
  Bár most kifejezetten az év végi hajtás terhe rám is rám szakadt, no meg hogy év vége fele fogy minden erőm ki, pedig csak most jön az igazán nagy munka... de nem érzem ezt mentségnek, mert az nem telik sokba hogy firkantsak nektek ide "pár" sort. Nem bújhatok ki ennyivel, hogy "Bocs , most ez, meg az volt, sorry!". Tudtam volna időt száni rá, de mint ahogy a mondás tartja "A lustaságom olyan mint a nyolcas szám. Fekve végtelen."
  És egy picit talán a védelmembe még, hogy úgy gondolom sok bloghoz képes én igyekszem hosszú, és tartalmas fejezeteket írni (aztán eldől, hogy mekkora meg milyen mély lesz...) , míg sokan 3 sorral, meg egy "Bocsi csak ennyire tellett!" kijelentéssel felrakják azt a törpe fejezetet. Persze ezzel nem bírálni szeretném blogger társaim, mert az ő döntésük, és ki tudja milyen okok kényszerítik rájuk ezt. Vagy éppen azért hogy izgalmasabb legyen, hogy annyit posztolnak.
  Elvileg az olvasónak kellene igazodnia az íróhoz. Én igyekszem maximalista lenni, bár úgy érzem ez lehet nem látszik... (bár mit is várnánk egy hobbiból író kezdőtől? ) Én nem szeretném, hogy ti igazodjatok annyira az én írásomhoz (bár kénytelenek vagytok sajnos...), maximum annyiban, hogy ennyi mennyiségű szöveget hetente egyszer tudok írni (meg amúgy sem lenne többre időm, még ha kevesebb is lenne. No meg valahogyan csak dől belőlem a szó, mikor egyszer leülök és "pötyögök valamit" a gépen, szóval muszáj ennyit leírnom xd)
   Igazán nagyon sajnálom azokat, akik várták a fejezetet, és csalódniuk kellett ennyi időn keresztül, mert már bocs a kifejezésért , de b@sztam megírni. Az ok egész egyszerűen az én végtelen tunyaságomnak köszönhető. No meg rájátszik az ihlethiány is, ami csak tetézi ezt az egész helyzetet. Ezek ketten halálos elegyet alkottak, és íme, itt is a késés. És, hogy ezek a plusz napok megérték e, amit "pihenéssel töltöttem"? Hát... nem igazán tudom. Ihlet az némiképp szivárgott pár csepp a fejembe, de azon kívül nem történt semmi.
    Szörnyen röstellem, hogy ennyi időre megvárattalak benneteket, a még csak nem is színvonalas írásommal (Az remélem tiszta mindenkinek, hogy egy kis hobbi eredményét olvassátok éppen.) , és aki még mindig követ, és egész végig kitartott mellettem, annak nagyon köszönöm a támogatást! Ez most már csak értetek íródik.
    Nem írhatom le elégszer, hogy sajnálom, és mivel tudom, hogy a legtöbben át ugorják ezt a részt, és EZT főleg,mert nem is fejezet, csak egy silány szabadkozás, ami nem tud felmenteni a vádak alól, ezért kijelentem , hogy Alison Withe bűnösnek nyilvánítják!
  Remélem megbocsájtható valamelyet ez a kiesés. Igyekszem össze szedni magam, és a tavaszi szünetben pótolni a hiányt! (legalább egy plusz fejezettel, még ezen kívül amit megírok remélem még ma! ) 
  Ígérgetni nem akarok, mert ki tudja még mi lesz, és amúgy sem szeretek előre ígérgetni mert csak növeli a nyomást rajtam.
  Szóval, még egyszer nagyon nagyon nagyon röstellem, és remélem ha meg nem bocsájtotok, de legalább követitek még a blogot. 

30. Fejezet

HEY! Hát srácok, elérkeztünk ehhez a bizonyos 3. X-hez xd Ezt sem hittem volna :O Azzal az elképzeléssel indult az egész, hogy egy 10-15 fejezetnél úgy is kifulladok vagy nem lesz nézettség és abba hagyom. DE NEM! Thx :*
 Nem tudom, hogy meg köszöntem e már, a több mint (!!!) 4000 (!!!) megtekintést! De ha igen, ha nem akkor is megteszem :D Szóval tényleg nagyon köszönöm. Mikor megláttam egyik nap h hmm, 4000... ja... majd MIII? 4000? ÁÁÁÁ xd kb. anyu idegbetegnek nézett, mikor indián táncot roptam a konyhában xd Köszönöm srácok, nélkületek ez most nem lenne :D <3  LOVE YOU ALL <3
Na de, nem is húzom tényleg tovább <3 jó olvasást, és ha lehet akkor pár kommentet kunyerálhatnék? <3 köszi, puszi <3 (és még annyit zárójelben, hogy sajnálom, hogy ilyen rövid lett, de kellenek az átkötő részek is , hogy teljes legyen a történet :( sry )




/Angel szemszöge/


  Ahogy ingatag léptekkel haladtam egyre közelebb a göndörke felé, hallottam hátam mögül a megrebbenő szárnyak hangját. Sebastian minden lépésemet árgus szemekkel figyelte. Mintha egy törékeny porcelán lennék, aki egy cérnaszálon egyensúlyozik, egy szakadék felett. Pedig nem olyan ritka, hogy egy bevetés után ilyen állapotban tértünk haza, vagy épp ébredünk fel az angyalkórházban.
   Volt viszont valami aggasztó abban, ahogyan már-már tulajdonként tekintett rám. Mintha egy versengésért elnyerhető trófea lennék. És ami nem pozitívan meglep, hogy egy este alatt lett ilyen? Vagy ki tudja akár csak pár órája. Eddig nem mutatott ehhez hasonló érzelmeket, és ez megijeszt. Tudhatná, hogy vele vagyok... Még ha Harryvel újra találkoztam is. Nem jutok dűlőre, hogy féltékeny, vagy talán ennyire birtokló hajlamú lett e ezalatt az éjszaka alatt. Sosem volt az a típusú ember, aki ha már csak ránéztem egy másik , jó képű fiatalemberre, egyből ez a védelmező, már-már engem ereklyeként kezelő tulajdonsága előjönne. Sőt, ezidáig még csak csíráját sem láttam benne. De ebből a pár percből most úgy éreztem , még is tévedtem.
  Úgy vont magához, mint kapzsi ember más elől a pénzét. Ölelt, de mégsem éreztem forróságot, sem langymeleget, mint minden egyes alkalommal, a nap végén, ha megtette. Olyan volt, mintha hideg vashoz szorítottak volna kezei. Külsőleg még mindig ő volt a kedvesem, de arra másodperce valami furcsa, és rideg töltötte ki.
  Ahogy viszont közeledtem a villogó szemű vadászhoz, mintha csak egy kályha életet adó melege felé tartanék. Lépéseimmel ez csak fokozódott, és úgy érzetem a fagyos hideg elől az ő oltalmat nyújtó karjaiba vetném magam. Arcom a hideg kicsípte, és pírba szökött, de minden lépéssel együtt már a fiú közelsége is zavarba ejtőbb lett. Legbelül minden porcikám azt akarta, hogy az Ő kezei hevítsenek fel, és töltsék meg remegő tagjaim hővel. Egy pillanatra ellágyult tekintetem, ahogy ez a gondolat befurakodott az agytekervényeim közé, de muszáj kivernem ezeket az értelmetlen és kósza képzelgéseket a fejemből, hisz én már megtaláltam talán az életemre szóló párom Sebastian mindig mosolygós és csupa szív személyében. Ő mindig életvidám, akármikor felvidít, a legéletrevalóbb angyal a Földön. És nem csak a földi lét angyala, hanem az egeké, hisz minden bizonnyal onnan származik. Ő már csak ilyen. Ellentétben a legtöbbször borús Harryvel, kinek minden egyes pillanattal feje felett csak gyűlnek a sötét fellegek. Sosem láttam teljes szívéből, vigyorogni, és le merném fogadni, hogy sosem gondolt bele a körülöttünk terülő világ pozitív felébe.
  Az egyik felem Sebastian felé húzott, és elhitte mindazt, amit az agyam kreált a zöld szeműről. A másik felem viszont tiltakozott . Mindent amit lehetett ellenérvel cáfolt. Azokat az igéző szemeket, a bohókás , göndörödő fürtöket, melyek adtak angyali külsőt, mint sem vadászhoz hasonlót. Hisz az összes sebhely ellenére valója a legnagyobb biztonságot adta, sem hogy arra emlékeztettek, azok bizony egy angyal utolsó próbálkozásai voltak, mielőtt lelküket örökre másvilágra küldte volna.
  A két fiú véres háborút vívott egymással bennem, és úgy éreztem ez minden energiám felőrli. Nem csak testileg fáj a bennem dúló harc, hanem lelkem legmélyén is. Újra felszínre hozza a hibákat, melyeket elkövettem. A levélt, hogy egy hang nélkül hagytam ott Őt, miközben magam törtem össze, és ezt senki sem tudta. Csak is én. Minden ignorált érintése, melyet egy pincsikutyaként teljesítettem, mert Felicity vakkantott egyet.
  Jobb híján, amint oda értem a megmerevedett fiúhoz, megragadva a legnagyobb döbbenetére karját egy kripta mögé húztam. Valószínűleg valami temetőből nyíló bejárathoz hoztak minket.
 Amint takarásba kerültünk, kieresztettem szárnyaim, így a hallásom erősödött. Bár felesleges volt, mert Sebastian nem hallgatózna, és talán Zoe sem. Úgy érzetem kezdek paranoiás lenni.
   A fiú szeme kerek volt, pupillái a sötéttől, és valami egészen megfoghatatlan csillogástól fénylettek. A Hold sziporkázó sugarai, oly hatást keltettek, mintha a vékony sáv, mely a fekete, kerek szembogarat körül vette, valósággal szikrákat vetettek. Pont úgy tört meg a sápadt derengés íriszeiben, mint a smaragdon. Enyhén elnyílt aljain halkan vette a levegőt, és ha nem épp egy temető közepén állnánk, még azt is mondanám, a körülmények romantikus hangulatot idéznek. De Vele sohasem keveredhetek ilyen állapotba!
"Sohasem! "- ismételgettem magamban.
  Tekintetem úgy szívta be a látványát, mint még sohasem. Arcvonalán végig vezettem a tekintetem, majd göndörödő hajkoronáján, melynek csak sziluettjét láthattam a lassan hajnalodó éjszakában. Bőrét a fehér fény porcelánként világította meg. Vagy talán tényleg nyárhoz képest ennyire sápadt? Arccsontjai is mintha kijjebb állnának, és álla finom, de még is határozott vonala is hegyesebb lenne.
"Fogyott?" -tettem fel a kérdést ami visszhangzott az elmémben.
  A bőrkabát, és az alóla kilógó pulóver nem annyira domborodik izmain, mint szokott. Talán lehetséges, hogy igaz amit gondoltam...
"De nem az én dolgom!" - sivított egy hang azonnal fejemben, mikor a sajnálat legapróbb szikrája is felvilágított bennem.
  Elég meggyötört ábrázattal tekintett vissza rám, amit csak most fedeztem fel. Talán haja is kócosabb, mint szokott lenni. Szemei körül a bohókás vonalak most sötétebbek és mélyebbek. Mintha napok óta nem is aludt volna. Komoly pillantásaiban fáradtság és nyúzottság tükröződött. Látszott rajta hogy valami nagyon nincs rendben vele. Bár egy év alatt képe halványodott , de még sem hasonlított teljesen még az elmosódott emlékre, ami bennem élt egészen eddig. De ha a feltételezéseim igazak, akkor sem kell vele törődnöm. De hiába korholom magam, nem tudom kitörölni a gyenge aggódást magamból.
  Percek óta állunk, és meredten figyelünk egymásra. Én nem bírok a szorító érzéssel a mellkasomban, amilyen elgyötört állapotban van most Ő, és valami furcsa csillogást, talán csodálkozást látok íriszeiben tükröződni. De mint ez is, minden pillanat megtörik. Egy lemondó pillantással fordult meg, és elindult lassan arra, ahonnan elrángattam.
- Ne... Várj! Kérlek! - kaptam egyből észhez.
  Igazság szerint nem volt mit mondanom neki, nem is értem mit is akartam vele beszélni. Talán semmit sem, de késztetést éreztem, hogy elhúzzam onnan, a két angyal tekintete elől, mert lyukat égettek mellkasába.
  A göndörke, egy nehéz pislantást vetett felém, majd lehajtotta a fejét és neki támaszkodott a magas kripta falának. Haja teljesen eltakarta arcát, így csak fekete foltok és árnyékok adták meg az emberi külsejét, a sötét helyen.
- Mi értelme nekünk itt lenni? Téged vár Sebastian, engem meg... - itt elhallgatott. Érezhető volt szavaiban a keserűség. Tudom, legalább is sejtem, kire gondolhatott.
- Igaz... - próbáltam időt nyerni, míg össze szedek valami értelmes kérdést, vagy mondani valót. De ilyenkor mond mindig csütörtököt az agy. Mint mindig.
- Akkor miért kéne itt maradnom? Menj nyugodtan vissza a kis barátodhoz, aztán házasodjatok majd össze, engem meg hagyjatok meghalni az ördöggel! - csattant fel váratlanul.  Szemei méregzölden izzottak árnyék takarta arcán. Dühöt és fájdalmat olvastam ki belőle, de azonnal hűvös és érzelem mentessé változtatta vonásait.Nem értettem a neheztelését.
- Akkor miért vagy még mindig együtt vele? Miért nem hagyod el? - folytattam, talán túlságosan is emelkedett hangon.
 Nem válaszolt semmit.Beharapta az alsó ajkát, és idegesen szorította ökölbe a kezét. Szemeit szorosan préselte össze, és nagyon koncentrált.  Mellkasa egyenletesen, de erősen emelkedett és süllyedt. Nyugtatni próbálta magát.
- Harry... - szóltam halkan, és lágyan hozzá, de azonnal felcsattant.
- Te semmit sem érthetsz. - közeledni kezdett felém, és szorosan elém állt. - Hogyan is lennél rá képes? Te éled a boldog életed a szerelmeddel, én meg szenvedek, mert elhagyott az egyetlen aki iránt valamit is tudtam volna érezni. Nem foghatod fel sohasem, mit miért tettem, vagy fogok tenni. És azt sem fogod, miért mentettelek meg. Még magam sem tudom, hisz hagyhattalak volna ott, majd széttépnek helyettem, de nem. Örömmel vetettem volna véget még Sebastian életének is, ha őt küldik oda Helyetted. - szemei egyre jobban fénylettek, és öklét erőből a falnak csapta. Tekintete, mely ezidáig az enyémet égette, most lehajtott fejjel pásztázza a kripta fala tövében kinőtt gazokat. - Viszont téged sohasem lennél lépes bántani. - vitte le a heves és dühös hangnemét halkra és már-már félénkre. -És most, megyek haza egy szadista vadállathoz, aki állítólagosan szeret engem, és magyarázkodhatok, hogy hogyan és hova tűnünk el. Gondolom hogy észre is vette, hogy nincs semmi kínzásnak nyoma abban a dohfészekben. Talán már ma este felnyom a TFW-nél, és kivégeznek. De te ne törődj velem, ahogy nem tetted egy évvel ezelőtt sem! - először rettegés árasztott el, mert azt hittem bántani fog, de fokozatosan ment ez át fájdalomba és önutálatba.
  Utolsó szavainál könnyeim potyogni kezdtek, és felidéztem magamban az utolsó sort, mely a levélben állt. "A soha viszont nem látásra szerelmem." Ő is így érzett volna?
- De... Ott hagyhatod már őt. Semmi okod vele maradni! - igyekeztem a remegő és magasba szökött hangom rendezni, de kiérezhető volt rajta az elárasztott könnyeim ereje. 
- Mert azt kérted tőlem. Azt mondtad, hogy hagyjalak békén, ne is legyen közünk egymáshoz. Hisztérikusan utasítottál el ha mégis közelebb mentem volna. És én teljesítettem Érted! Együtt vagyok most egy szörnyeteggel az Angyalvárosod miatt, hogy megmentsem. Azt hiszed, ha most csak úgy "Viszont látást!" mondanék neki, akkor nem hajtaná végre a tervét? Azt hitted, hogy elmész, és pár hét múlva megoldódik minden? Hát rosszul hitted! - köpte felém a szavakat, jogosan. Bántó hangneme sértett, de még is úgy éreztem hogy nem eléggé. Megérdemeltem volna a halált, mert bántottam szándékosan Őt. 
- N-nem akartam h-hogy... szenvedj. - hullani kezdtek minduntalan könnyeim. - É-én rosszul g-gondoltam. H-Harry... - hajtottam le a fejem, és azok a cseppek, melyek hónapok óta gyűltek, nyomták és égették a lelkem , most elő bukkantak. 
  Mind az a fájdalom, ami ott ült vállaimon, mióta eljöttem Tőle, felszínre tört nagy zokogásba. Reméltem most nem jön ide Sebastian. Úgy éreztem ha mégis, csak rosszabb lesz. Talán most az egyszer nem cáfoltam meg magamban azt az érzést, hogy ignorálnám Sebastiant. Hiába szeretem, nem tud mindenben megvigasztalni.  Helyette viszont egy sebhelyekkel és kemény bőrrel borított ujjat éreztem lehajtott állam alatt, mely lágy nyomással arra késztetett, hogy tulajdonosára nézzek. 
"Miért nem ment el? Miért van még most is itt?" -törtek fel bennem a szavak, talán válaszra várva. 
 Zöld , kihunyhatatlan fényű szemei az enyémekkel szinte egybe olvadtak. Lágyan simította végig hosszú hüvelyk ujjával arcélemet, és vonásai meglágyultak. Lejjebb hajolt, hogy jobban láthassuk egymást, ajkait apró résre nyitotta. 
- Érted a legnagyobb kínzásokat is elviselném. - zúgta halk hangon, és egy alig észrevehető sóhajt eresztett ki. 
  Nem tudtam volna egy értelmes szót sem kinyögni. A torkom összeszűkült, a gyomrom csomóba rándult és minden elhomályosodott körülöttünk, csak Harryt láttam igazán. 
  Ajkai egyre közeledtek felém, mire önkénytelenül az enyémek elnyíltak. Ha akartam volna se tudtam volna moccanni. Éreztem, ahogy szabad karja lehelet finoman szántja végig szárnyam. Egész testével közelebb lépett, így szinte minden levegőt kiszorított közülünk. Vártam. Most végre ellenkezés nélkül, semmire és senkire, sem a következményekre nem gondolva hagytam volna magam. Azt tehetett, amit csak akart. De nem csinálta. Az utolsó ponton, mikor szemeim is csukódtak volna le, arcomhoz tért, és egy gyengéd csókot nyomott orcámra. 
- Nem tehetjük meg. Nem ez a sorsunk. Légy boldog. - suttogta a szavakat.
  A kábulattól, melyet csalódottsággal fűszerezett a helyzet, még az átmeneti mozdulatlanság uralta testem. Szavak és gondolatok nélkül néztem végig, ahogy távolodik, majd eltűnik a látókörömből. Nem ment vissza a többiekhez, csak némán elsétált, valamerre, ahol talán kijuthat az elhagyatott temetőből. 
 akadozott mozdulatokkal emeltem ujjaim a csók égető helyére, melyet a hideg csípte arcomon még jobban éreztem. A bőröm lángban égett. Erősebben, mint bármikor. Sebastian volt aki ezek után először eszembe jutott. De egyáltalán nem az, hogy vissza kéne mennem hozzá, a Város bejáratához. Az első csókunk uralta elmémet. Azaz, az első csókom vele és Vele. Mindkettő beleperzselte magát az elmémbe. Annyira különbözőek voltak. 
  Harry szenvedéllyel és tűzzel teli hevessége, az a vágy mely akkor , abban a másodpercben magába szippantott, mikor ajkai enyémekhez értek, mindent elsöpört akkor. A fekete ürességben és hangtalanságban lebegtünk. Megszűnt a világ, és mindennek a létezése körülöttünk. Míg nem ért egy külső, nagyobb behatás, vagy levegőhiány, nem ért véget.
  Ellentétben Sebastian lágyságával, és visszafogott , már-már udvarias érintéseivel, melyek szintén elbűvöltek, de nem vontak hatásuk alá. Éreztem a ködöt körénk gyűlni, de még csak a Földről sem rugaszkodtunk el, nem hogy egy másik dimenzióba repített volna. Szerettem ha csókol, de nem éreztem különösebb , erősebb érzelmeket közben. 
  Kétségbe esetten mérlegeltem a helyzetet magamban. Miért nem érzek bűntudatot, hogy annyira epekedek Harry csókjai iránt? Miért fáj annyira, hogy elment, én meg szobor módjára álltam és néztem végig távozását? És miért nem érzek Sebastian mellet tüzet? Utáltam magam ezért. Utáltam , hogy egy olyan ember iránt többet érzek, akit sosem kaphatok meg, mint akivel együtt vagyok, és egymás karjaiban fekszünk. És ez ellen semmit sem tehettem. 
  - Angel? - hallottam meg hangját, és kétségbeesetten kutattam menekülő útvonalakat. 
  Nem akartam most szembe nézni vele, és szembesülni a rút igazsággal. Majdnem megcsókolt az ellenség oldaláról egy, és én hagytam volna neki. Ráadásul ez még csak a jéghegy csúcsa, hisz pár percnyi beszéd után erősebben lángol bennem valami, ami egy év után sem lobog oly hevesen Sebastiannel. 
 Nem tudtam hova menni védelmező tekintete elől, mely most már észre is vett, és a kripta fala mellet egyenesen felém tart. 
- Jól vagy szerelmem? - érintette meg lágyan arcom, de azonnal elhúzódtam. Kerek szemekkel figyelte, ahogy elutasítom. - Minden rendben Angel? - kérdezte aggodalommal a hangjában, és közelebb lépett. De én megtartottam a közöttünk lévő távolságot, hátrébb mentem ugyan annyit amennyit ő közeledett. 
  Nem akartam a szemébe nézni. Harcoltam a könnyekkel , melyek túl gyorsan gyűltek pilláim alatt, hogy időben eltüntethessem onnan őket. A holdfényben a csepp megcsillant, és sötét foltot hagyva a pólómon tűnt el. Az angyalfiú szemeiben harag gyúlt, és ökölbe szorítva kezét kérdezte idegesen:
- Mit tett veled az a szemét? Ha a kezeim közé kerül, széttépem! - köpte szavait undorodva. 
  Csak megráztam a fejem, és elfojtottam az érzelmeim, ahogy eddig tettem. 
- Semmit. Csak menjünk haza, jó? - mondtam halkan. A legjobb, ami most megoldásnak tűnt, az az alvás, akármilyen rémálmok fognak gyötörni amint lehunyom szemeim. 
  A fiú egy halvány, de mégsem nyugodt mosolyt küldött felém, és megfogta a a kezem. Kényszerítettem magam, hogy ne húzzam el onnan az enyém, mert az túl gyanús lett volna, ha ezt a furcsa tiltakozó érzést hagyom uralkodni. Taszított a jelenléte, akármennyire is szerettem. 
 - Tudsz repülni, vagy vigyelek inkább haza a karjaimban? - próbálta a fagyott és végtelenül gyászos helyzetet feldobni valamilyen kis viccel, vagy kedvesedő szavakkal, mint mindig, de most nem használt. Itt az idő ami az egyetlen orvosság. Ettől függetlenül még mindig meg volt benne az az érzés, hogy most ódzkodnom kell tőle.
-  Tudom menni magamtól is. - küldtem felé egy állmosolyt, és kinyitottam a szárnyaim. 
  Ő is hasonlóképp tett. A kripta mögött, szinte a fekete tollak egybe olvadtak az árnyék sötétjével. De amint a magasba szöktünk a sápadt fény ezüstszínű csillanásokat vont az éjszínű tagokra. Kissé imbolyogva értem Lond Angeles kapujához, ahol Zoe várt minket. Bár megtehettük volna gyalog is a nem túl hosszú utat, így még hamarabb ide értünk. A lány már kinyitotta az utat, ami még sötétebb volt, mint az amelyik a parkból nyílik. 
- Hány bejárata van a Városnak? - kérdeztem meg hirtelen, amint becsukódott az ajtó és minden sötétség borított, míg nem Zoe egy zseblámpát elő nem varázsolt volna valahonnan. 
- Nem tudni pontosan. Annyira régen épült ez a város, és közben rengetegen úgy gondolták , még a múlt században, míg ezt be nem szabályozták, hogy készít maga is egy bejáratot. - mondta Seb, de úgy látszik kijött rajta a tanárság, mert folytatta. De nem bántam, mert legalább addig sem kérdezget , hogy mi történt a kripta mögött velem és Harryvel. - Tudod, ez jó és rossz is egyúttal, mert ha találunk egyet, akkor azt bevezetjük az adatbázisba, és így egy újabb közlekedési és a legrosszabb esetben menekülési útvonal került a repertoárba. Viszont ha véletlenül egy TFW tag talál egy ilyenre, annak pedig borzalom lehet a vége. Főleg úgy, hogy mi nem vesszük észre. Minden kapuhoz őröket állítunk, mint például Bernicet oda, ahol először léptél be ebbe a világba. Ez a szakasz azért ennyire sötét, mert nem rég lett felfedezve, és nem volt még idő rá kiépíteni a világítást. De mivel a klubhoz ez volt a legközelebb, így úgy gondoltam, itt hozunk le téged. De azt hittem hogy nem ébredsz fel ilyen hamar. 
- És ha nem ,elzavartad volna Harryt. - csattantam ki, váratlanul, nem épp kedves hangnemben. Még magamat is megleptem ezzel a hirtelen hevességgel. 
- Igen, mert ő nem ide való! Ő egy veszélyes vadász. Ki tudja, hogy mit miért csinál. Lehet hogy egy terv része ez a megmentő akció. Hisz mikor feléd tartotta az a véres kést... - el is csuklott a hangja de félbe is szakítottam egyszerre. 
- Megpróbálta leszedni a bilincset a kezemről! És ő küldte el azokat a vadászokat, akiket Felicity hívott be , hogy öljenek meg! Legalább egy köszöntet mondhattál volna neki! - kiabáltam úgy, hogy hangom még másodpercekig hallatszott a folyosó féleségen. 
  Érezhető volt a döbbenet hangjában, ahogy elakad a szava. Nem tudta hova tenni azt, hogy megvédtem Harryt, hisz ők mindig is ellenségek voltak.  Lehet hogy természetében van, és neveltetésében , hogy ha vadászt lát, egyből utálja, amit a legtöbb meg is érdemel, de nem gondolkodik reálisan. Még egy percre én is belegondolok abba, mikor portyára megyünk és vadászok esnek el, hogy vajon megérdemelték e . Lehet hogy valakit a családja várja haza meleg étellel. Bár nem a legvalószínűbb, hisz ezek hidegvérű gyilkosok, akiket apró gyermekkoruk óta ebben a zordságban és kegyetlenségben nevelnek. De Harry még sem egy érzéketlen robot. Igen is táplál érzéseket... 
"Irántam!" - mondtam ki magamban, és még magam is kizökkentve a gondolatmenetemből kezdtem tűnődni azon, ami most realizálódott. 
  Semmi sem volt tiszta eddig, csak hogy hónapokkal ezelőtt fájó és összetört szívvel hagytam ott Őt. És most, és olyan körülmények között, hogy én úgy mentem oda, hogy megölöm voltaképpen, kockára téve a sajátját, megmentette az életem. Újra...
  Tudtam jól, nem szabad, de a régi érzések tombolni kezdtek a mellkasomban, és minduntalan görcsbe rántották a gyomrom. Bizsergés járta át testem mikor a legfrissebb emlékre gondolok, az apró puszira a kripta mögött. Pedig tudom, hogy ismét tiltott gyümölcs ez a fajta szerelem, és ami a legrosszabb, ezzel egy olyan személyt törhetek össze, aki szintén fontos részét képezi az éltemnek, még sem úgy kötődök hozzá mint Harryhez...