Itt is lenne a fejezet, mellyel mindenkit megvárattam. Nem tudok hozzá szólni, mert amit mondanék, azt már az előző bejegyzésben leírtam. Jó olvasást! :D
/Angel szemszöge/
Álmatlanul forgolódtam a kanapé kényelmetlen díszpárnái között. Nem bírtam mellette, a hálószobában maradni arra a pár órára sem, míg a kora hajnal reggelbe csúszik át. Utáltam azt a taszító érzést, a kettősséget magamban, melyet a két fiú generált lelkemben és fejemben. Vonzanak a régi gondolatok és érzések, csábítanak , hogy keressem meg Harryt, és tűnjek el vele a világ szeme elől örökre. De ragaszt magához Sebastian, hisz tagadhatatlanul fűznek hozzá elvághatatlan szálak. Olyan, mintha mindkettejükhöz hozzáforrt volna a lelkem egy-egy darabja, s nem szakadhatok el egyikőjüktől sem, mert náluk maradnának azok a nélkülözhetetlen szilánkok ,és bele halnék hiányukba.
Utáltam magam, hogy az "második első" találkozásunk ennyire felkavarta a rég leülepedett érzelmeket. Előrángatta onnan, abból a poros sarokból, melyre elsuvasztottam, és lerántotta róla az egérrágta leplet mellyel elrejtettem a világ szeme elől. Viszont jelenlétével egy röpke pillanat alatt foltozódott be az a rés szívemen , melyen ott tátongott, mióta azon az éjjelen megszöktem. Ki nem állhattam magam, hogy akármennyire próbáltam, és hittem, hogy ki tudtam vágni magamból a göndör fiút, az imént tapasztalt eset az ellenkezőjéről ad tanúbizonyságot.
Most pedig a kopottas plafont bámulom semmitmondó gondolataim közepette, melynek fehér vakolatán a város állandó lámpafénye ugyan olyan monotonon törik meg, amióta csak idekerültem. Lassan már ez is az azon kevés dolgok közé sorolható, mely nem változik, vagy nem változtat meg. Csupán ez túl friss ahhoz, hogy biztos pont legyen.
"A legbutább gondolatmeneteim születnek ilyenkor."- jelentettem ki magamban, és a több mint egy napja tartó pihenés nélküli ébrenléttől szinte fájdalmasan nevettem fel. Persze az alvóra tekintettel , no meg a még külsőleg épnek tűnő elmém érdekében nem tettem.
Harry szavai felcsengtek füleimben. Az utálatos lányra gondoltam, akivel egy éven át szenvedett, és még mindig tart a rémálma. Ezt én okoztam neki... Az sosem lesz vigasz, hogy ezzel megmentettem Lond Angeles mozgalmas és nyüzsgő életét és több millió angyalt. Pedig talán az egyik legnemesebb dolog, amiért csak feláldozhattam volna kettőnk boldogságát...
Nem tudom kiverni a fejemből azokat a mondatokat, melyeket órákkal ezelőtt mondott.
Most ezek csak az agyam kreálta őrültségeim egyike lehetett, vagy tényleg utalt rá, hogy viszonozta volna érzelmeim, ha nem ignoráltam volna folyton?
"...elhagyott az egyetlen aki iránt valamit is tudtam volna érezni" " .. téged sohasem lennél lépes bántani." "Érted a legnagyobb kínzásokat is elviselném." -kínozták elmém rekedtes hangjával ezek a mondatok.
Gondolatok, s képek piruettje örvénylik a fejemben. Azon törtem az agyam, mi mindent csináltam volna másképp, és ha az idő kereke vissza forgatható lenne, mit tennék örökre semmissé.
De a kétségek most is felmerültek bennem. Mi van ha csak bele lovagolom magamat teljesen feleslegesen ebbe a gondolat kavalkádba? Hisz a nagyobb vétek ilyeneket hagyni burjánzani elmémben, mikor nekem van egy társam, aki mindennél jobban szeret, és a legnehezebb időkben is segített ott , ahol tudott. Egy szó nélkül állítottam ide, és tárt karokkal fogadott, hogy maradhatok ameddig akarok. Ez volt egy éve...
Viszont Harry képe lebeg a szemem előtt, a csókok felrémlő képei átszántanak újra és újra agyamon, és a bizsergés ismét végig fut a gerincemen , az ismerős érzéssel, mikor végig simított azon a vonalon valahányszor olyan közel kerültünk egymáshoz.
Mikor azonban egyre élesebben ismétlődtek mondatai, realizálódni kezdett valami fontos, melyet nem sikerül megfejteni ezidáig.
Azt mondta ő kihozott onnan, és hogy nem tudja majd kimagyarázni azt, hogy nincsenek kínzás nyomok. Ezek szerint Felicitynek valamit hazudnia kellett, hogy kimenekítsen abból a veremből...
"Harry bajban van!" -sikított a vészcsengő bennem, és az órára pillantottam, melynek mutatója a 7-en és a 12-őn állapodott meg.
Halkan hallottam Sebastian vekkerének csengését, melyet -mint miden éjjel- most is felhúzott, hogy korán tudjon kelni.
Azonnal megtört a sokk, és a rengeteg gondolat menet okozta mozdulatlanság az izmaimból. Az alváshiánytól, és a túl gyors talpra pattanástól megingott alattam a talaj, de hamar elmúlt. Kapkodva szedtem össze minden cuccomat, mely kellhet. Kabát, telefon, kulcsok, és még egy tol, mellyel röptében írhatok egy üzenetet Sebnek, hogy elmentem .
Halkan surranok ki a bejárati ajtón, és a szűk utcában majdnem eltalálok egy angyalt szárnyaimmal, mielőtt repülni készülök.
- Ne haragudjon Ms. Flinn, de nagyon sietek! - kiáltottam már a levegőből, miután vissza pillantottam.
A koros asszony, csak rosszalló mosollyal ingatta a fejét, és vidáman intett egyet reggeli köszönés gyanánt. Kedves nő, bár nem ismerem túl sok ideje. A szomszéd utcában lakik, és Sebastiannel jól van. Valamit mesélt róla a fiú. Ha jól emlékszem már évtizedek óta özvegy, és gyermekei valahol az ország másik felén laknak egy kisebb kolóniában, mely szintén egy város alatt található.
A friss, Londoni levegő, melyet nem is lehet nevezni tisztának, jólesően süvített arcomba, miközben repültem a fémszínű ég alatt. Friss növényzet illata csapta meg orrom, mely arra engedett következtetni, hogy nem rég esett az eső. Ez a legtermészetesebb , nem is kell firtatni, itt mindig ilyen az időjárás. Abban jó, hogy nyáron mindig megfékezi a hatalmas hőhullámokat az óceán hatása. Kissé hűvös levegő vett körül, és libabőr futott végig hátamon, mikor a speciálisan kialakított ruháimon, a szárnyamnak szánt résen beszivárgott a hideg légáramlat.
/Sebastian szemszöge/
Vekkerem a mai reggelen kifejezetten süketítően ébresztett fel. Első gondolatom ismét Angel volt, akinek nem éreztem közelségét. Mikor kinyitottam szemeim csalódottan tapasztaltam, hogy nem fekszik mellettem. Most kifejezetten nehéz volt kitápászkodni az ágyból, de mivel munka van, így megtettem. Felkaptam magamra egy nadrágot, és egy pólót, és kiindultam a konyhába, hogy köszöntsem a számomra legfontosabb személyt a világon. Lassan csoszogtam ki a helységbe, de ismét csak azt kellett tapasztalnom, hogy nincs itt. A lakás furcsán csöndes volt. Nem hallottam motoszkálás zaját sem. Gyorsan körbe néztem a házban, és sehol sem találtam Őt.
"Eltűnt!" - kiáltott fel a hang a fülemben.
Idegesen lépkedtem vissza a konyhába, mikor is megláttam egy mágnessel odaszegezett üzenetet a hűtőn. Az Ő írásával volt pár sor firkantva.
"Kicsit kiruccantam a fenti városba, nem tudom mikor jövök. Ne aggódj értem!" - szólt a rövid levélke. Némiképp megnyugodtam, de ott motoszkált bennem az a különös érzés.
Nem szokott csak úgy Angel szó nélkül elmenni. Legalább felébresztett pár szóra, hogy szóljon. Furcsállottam az egész helyzetet.
De nem akaszkodhatok rá folyton, és védelmezhetem meg mindentől. Az egyik legjobb harcos a városban, és ez nagy szó, hisz majdnem annyian vagyunk idelent, mint a nagy London.
Úgy gondoltam, hogy nem tengődöm itt tétlenül, és mivel nincs itthon Ang, ezért nincs értelme most le menni az edző terembe, ezért átmegyek Zoehoz. Az egyik nap úgy is említette hogy ha ráérek ,négy szem között szeretne beszélni velem.
Ezzel a gondolattal, gyorsan megreggeliztem, és felöltöztem, majd indultam is a legrégibb barátom házához.
Furcsa, hogy Angel , mikor legelőször találkozott vele, nagyon könnyedén ki jött Zoeval, de aztán mikor ide költözött, akkor már távolság tartó lett. Lehet hogy nem szimpatikus neki a lány? Pedig mindig kedves volt mindenkivel. Majd megmutatom neki egyszer, talán szervezek egy ebédet, vagy valami kis kiruccanást.
Bár tegnap este nem volt semmi baj sem, ne veszekedtek, sőt, Zoe vette észre, hogy Angel felébredt, és segített neki, ami látszólag tolerált is Ang. Lehet már ő is belátja, hogy Zoe talán a legszerethetőbb barát, és ha jobban megismerné, tudná, hogy a legmegbízhatóbb is. Semmilyen titkot nem fecseg ki, és mint azt tanúsította a múlt éjjel, ha hajnali órák előtt is zargatod fel az őrültségeiddel, segít, bármi is legyen.
Az ismerős utcába hamar befordultam. Nagyobb tömegre számítottam , mert Lond Angeles ezen része igen nyüzsgős ebben a reggeli napszakban. Az angyalok serénykedve indulnak a munkájukba, vagy a dolgukra. A gyerekek pedig vagy az iskolába vagy egy közösségi foglalkozásra. Annyira más a fenti és a lenti világ. Az angyalok nem olyan mogorvák, pedig lenne rá okuk. Míg az emberek fent, mindig panaszkodnak, hogy esik az eső, szürke az idő, hideg van, vagy egyszerűen csak a front miatt rossz passzban vannak, addig itt az emberek előre köszönnek, ha ismerőssel találkoznak, és keresik a nap pozitívumait. Pedig szidhatnának mindent ami idelent van, hisz itt nincs napfény, sem élő növények szabadon, maximum üvegházi körülmények között, nincs friss levegő, csak nehéz utakon ideszállított szellőző rendszeri, ami nem a hegy illatairól ismert. Sőt, ha lekerül a szmogos por, akkor hiába dolgoznak rajta teljes gőzerővel az ezzel foglalkozók, sokkal több ideig tart a kipucolása. De talán ami a legjobban hiányzik, az az eső... A mindent éltető cseppek, melyt lehetetlenség lenne itt is produkálni. A föld alatt sosem lehet oly szép az élet, mint fent, még ha mindig szürke az ég, az autók folyamatos füstje leng körbe mindent, és az emberek bunkók.
Megálltam Zoe ajtaja előtt, de mikor kopogtam volna, mintha csak megérezte volna, hogy jövök, nyílt az ajtó, és a meglepett lány zöld tekintetével nézett rám.
- Sebastian! Szervusz! Pont hozzád indultam! - vetett egy aranyos mosolyt felém, majd kijjebb tárta az ajtót, hogy be tudjak menni. - Fáradj szerény otthonomba! - kuncogott, és küldött egy pukedlit felém.
- Igazság szerint én is pont érted jöttem, és arra gondoltam elmondhatnád egy kávé mellett, amit akartál az egyik nap.
- Oh, rendben! Akkor mehetünk is! - kapta gyorsan le az akasztóról a bársonyos fényű kabátját.
Kinyújtottam a karom, hogy bele tudjon karolni, amit egy vigyorral meg is tett. Láttam, hogy , bár kívülről egy vidám külsőt mutat, belül viszont nyomasztja valami.
Gyorsan oda értünk a kedvenc, takaros kis helyünkre, ahova Angellel is sűrűn megfordultunk. A pincérek ismernek bennünket, így egy mosollyal és intéssel jelzett, hogy rögtön megy.
Egy eldugottabb bokszban foglaltunk helyet, hogy meg tudjuk beszélni azt, amit a lány pár napja el akart mondani.
Gyorsan leadtuk a rendelésünk, mely pár üdítőből, kávéból, és sütiből állt.
- Szóval? Mi az amit csak ketten tudunk megbeszélni? - mondtam halkan, mikor elment a pincér.
- Szóval... Angelről lenne szó. Azaz, nem is róla igazán... - sütötte le a szemét gondterhelten.
- Akkor miről? - kérdeztem, és aggódni kezdtem.
Reméltem, hogy nem azt akarja mondani, hogy valami baja van vele.
- Biztos emlékszel a nyakláncára, igaz?- kezébe fogott egy szalvétát, és ujjai között morzsolgatta annak egy csücskét. Zavarban van, látszik rakta, és ismerem annyira, hogy tudjam a szokásait.
Egy pillanatra el kellett gondolkodnom, de hamar rájöttem, hogy arra gondol, amit minden nap eddig viselt, még edzésen is, hiába mondtam neki, hogy vegye le, hisz veszélyes terepen, mert bármibe bele akadhat. De mindig nála volt.
- Igen! Emlékszem! - bólintottam, mire óvatosan a nyakához nyúlt, és egy apró fémláncot, mely a pólója nyakánál eltűnt, kioldott.
Megdöbbenésemre, mikor letette az asztalra, az a nyaklánc tárult a szemem elé.
- T-te, elloptad? - kerekedett ki a szemem, mire egy furcsa pillantást vetett felém, de hamar szórakozott mosoly jelent meg az arcán.
- Jajj, te sem lehetsz ennyire buta! Biztos majd ellopok valamit, mert megtetszik! Kleptomániás vagyok, tudod jól! - csattant fel, de halvány vigyorát nem tudta vissza fojtani.
Megingattam a fejem erre. Mindig szeretett viccelődni.
- Jó, oké! De akkor ez hogyan lehet? Valahol fent vetted, valamilyen boltba?
- Nem... épp ez az... - sütötte le a szemét, és mosolya hamar lelohadt arcáról. - Ez.. ezek a nyakláncok... ezekből a világon egy pár található. A családomban már nagyon régóta öröklődik. Valamelyik, sokadik ükanyám csináltatta egy ékszerésszel. Az volt a hagyomány, hogy a család legidősebb gyermeke ha megházasodik, akkor ő és a párja kapja meg, és majd ezeket öröklik ugyanígy az elsőszülött meg a választottja, és így tovább... - vitte le a hangját.
- A-akkor te ... Vagy mit keres akkor Angelnél a párja ennek? - lepődtem meg. El sem tudtam képzelni, miként kerülhetett pont Hozzá. Még az is logikusabb lenne ha titokban valahogy valakihez férjhez megy Zoe - persze ő ezt sosem tenné meg, mert nincs oka rá- és egy fiúnál lenne. De így...
- Ezt akarom elmondani! Azaz, valamit tudnod kell még... - láttam az arcán, hogy nagyon nehezen beszél erről.
Könnyek gyűltek sötét pillái alá, és remegő kézzel szorongatta a medált, mely hirtelen ketté pattant kezei között. Elém tartotta, és egy képecske volt benne. Egy aranyos göndörke kisfiúról, és egy hozzá nagyon hasonló, szintén göndör kislányról. Egymás mellett álltak, és szorongatták a másik kezét. Mindketten mosolyogtak. Halvány gödröcskék húzódtak mindkét csöppség arcán, gyermekien. Ujjaim közé emelve, közelebbről is megnéztem. A kislány arca ismerősnek tűnt. És mintha a fiúét is láttam már volna valahol... De nem tudtam dűlőre jutni, hogy ez csak képzelgés, vagy tényleg ismerem e őket.
- Volt egy ikerbátyám... - szólalt meg elfojtott hangon , majd legördült a könnycsepp szeméből.
A döbbenettől majdnem kiejtettem a kezemből a kis tárgyat. Kerek szemekkel figyeltem, ahogy gyorsan próbálja rendezni magát, hogy ne remegjen annyira. Kezéért nyúltam, majd óvatosan megcirógattam.
- Nem kell erről mesélned, ha nem akarsz! - próbáltam elfojtani kíváncsiságomat, mert fontosabb volt számomra a barátom nyugodtsága. Nem szerettem Zoet sírni látni. Ő mindig vidám és nevetős lány volt, ha sírt volt valami a levegőben, amit nem tudtam leírni, de mintha az érzés engem is magával ragadott volna. Erős angyal...
- De igen! Tudnod kell! És amit ...amit én is megtudtam...- törölgette meg utoljára szemeit egy szalvétával.
A pincér a legrosszabb időpontban időzített. Közeledő hangára megugrottunk. Hirtelen el is felejtettem hogy egy nyilvános helyen vagyunk épp.
- Itt is vannak a rendelések! Valamit még esetleg hozhatok nektek ,Seb? Zoe? - mosolygott kedvesen Caren, aki jól ismer már minket ezen a helyen.
- A számlát most rendeznénk, és köszönjük nem! - próbáltam gyorsan elhessegetni, mert akármilyen kedves, most nincs itt az idő a bájcsevejre.
- Oké! Itt is van a számla. - nyújtotta diszkréten egy szalvétával letakarva, ahogy illik .
Gyorsan lerendeztem, és szinte lyukat égettem a nő hátába szemeimmel, csak hogy gyorsabban távozzon. Nem illik türelmetlennek lenni, de most Zoeről és Angellről van szó.
Zoe nagy levegőt vett, és folytatta.
- Ezeket a láncokat.. édesanyámtól kaptuk. Mikor kicsik voltunk. Egy nap azonban.. minden megváltozott. Nem emlékszem milyen volt Ő... ezt a képet, amit láttál pár hónappal az előtt készítette anya mielőtt... - elcsuklott a hangja. Halk sírásba kezdett.
Mást nem tudtam tenni, mint hogy mellé ülök, és hagyom, hogy kisírja magát. Lassan simogattam a vállát és hátát, hogy némiképp nyugtassam vele.
- E-elvi-vitték... elvitték tő-tőlünk! Há-három évesek voltunk! - mondta akadozva a szipogástól . egy szalvétát nyújtottam felé, melyet elfogadva törölgette meg szemeit. - Mikor elvitték tőlünk.. akkor adta neki és nekem ezt a két medált. Ez az utolsó emlékem róla... -vette kezébe újra a kicsi képes tárgyat, majd újra megnézte a rajta álló gyerekeket.
- Kik vitték el a bátyádat? - kérdeztem halkan, és óvatosan, remélve, hogy nem kavarom fel jobban a mondattal.
- A TFW... kiképezni... - tartott egy kis szünetet, de mielőtt szólhattam volna, folytatta - Azt hittük meghalt.. Nagyon gyenge kisgyermek volt, anyu elmondása szerint. Mikor jöttek a szervezet katonái... Azt mondták figyelték, és el kell vinniük. Soha többé nem láttuk Őt... De.. De most... Angelnél van a párja a medálnak! Valakinek oda kellett adnia neki! Él! érted? Él az ikerbátyám! Nem halt meg! Meg kell találnom! - ragadta meg a pólómat, és mintha csak fenyegetni akarna, úgy mondta a sorokat.
Megijedtem... Sosem láttam ennyire elveszettnek, és kétségbeesettnek Zoet. Általában talpraesett volt. Bár ez várható egy 21 éves lánytól, kinek vadász szakmája megköveteli ezt. De most úgy nézett ki, mint egy kisgyermek, ki pirosra sírt szemel kutatja az édesanyját, mert elkeveredett egy nagy tömegben.
- Sebastian! Nem láttad kitől kapta? Akármilyen információ is elég! - annyira kapaszkodott belém, mintha egy szakadék szélén én lennék az utolsó kiálló faág, ami elválasztja a mélységtől.
- Egy borítékkal állított be Bernice. Egy rövid szöveg volt benne és ez a medál. Egyszer kérdeztem meg Angel, hogy mi ez, mire könnyezni nem kezdett, és annyit mondott, hogy nem beszélhet róla. Azt gondoltam valamilyen hozzátartozója hagyatéka lehet, akit szeretett. Nem engedte firtatni a témát, így hagytam.
- De nekem meg kell találnom! Most! - pattant fel hirtelen, és indult is volna ki a helységből, de vissza rántottam.
- Állj meg! Először is, nincsen semmi nyom, amin elindulhatnánk! Másodszor, ha Angelnek elmondanád, segítene neked! Megértené.
- Igaz... Akkor menjünk hozzátok és...
- Nincs otthon... egy üzenetbe hagyta meg nekem, hogy a fenti világba ment, és nem tudom mikor jön vissza. - újra elfogott szavaimat kimondva az aggodalom. Furcsa szorítás kezdett nőni a mellkasomba. Pont mint tegnap este, mikor a bárból nem jött haza.
- Oh.. akkor rá érünk még? - válaszolta kicsit elszomorodva.
- Rá... - sóhajtottam.
/Angel szemszöge/
Nem tudtam a célomat, hogy merre is vagy hová megyek, csak szeltem a levegőt , és szemeimmel egy nem tisztázott pontot kutattam. Igazság szerint fogalmam sincs, hogy hol kezdjem.
"Harry háza..." - elmém megválaszolta a kérdést magamba.
Azonnal kanyart vettem a levegőben, és leszálltam a park, egy eldugott részénél.
Minden egyes órán Sebastian elmondta, hogy ne repüljek nappal, és ha lehet éjjel sem a "fenti világban", mert könnyen észre vehet egy vadász, vagy egy olyan járókelő, mely tömeghisztit válthat ki. De ezt a kockázatot bármikor bevállalnám, hisz muszáj megtalálnom Őt. Tudom, hogy Felicity nagyon veszélyes, és neki senki és semmi sem számít. Önző, és egy igazi undorító ember, vagy inkább már állatnak sorolható beteg, kit az élet mindenfajta kioltása foglalkoztat egyedül. Ha táplál is érzelmeket Harry felé, az maximum a gyilkolási vágy. És akármennyire fontos személy neki- amit kötve hiszek- bármikor képes lenne megölni a göndör fiút, ki oly fontos számomra.
A park kijáratától egyenest futottam a régen nem látott ház felé. Mindig is igyekeztem elkerülni azt az utcát, sőt környéket, ahol terült a nem túl nagy ház. Bár kívül kicsi, belül tágas terek töltik ki, mindkét emeletét. egyszerű és letisztult belseje otthonos volt mindig is. Bár amikor Harry ide hozott Londonba, még idegen volt, most otthonomként tekintettem rá. Furcsa, pedig Lond Angelesben több időt töltöttem, mit ott.
Szürke utcák vettek be éles kanyarokat előttem. A feléledt forgalom zaja már is betölti a néhol még pocsolyás utakat. A madarak bár csicseregnek, mégsem lehet idillinek mondani az állapotot, mert sem nyugodt , sem szép nem volt. Az acél színű ég, és az egymást mellett sorakozó irodai épületek azt a kevés színt is megfojtják, melyet az apró csivitelő állatok, egy egy utcazenész hangulatos dalai,a mesterien kimunkált graffitik egy-egy elhagyatott épület falain, és a pékségekből áradó sütemények édeskés illata okoz. Sőt, az eső sem frissítette fel igazán a várost, mely elmosta a porból és a kipufogók által okozott szmogot, mert már is kezd újra gyűlni és megrekedni az utcákon a káros járművek és gyárak által termelt rossz levegő. Kocsi suhannak el mellettem, és ha nem sietnék el minden úttest szélén még fel nem száradt tócsánál, akkor mindenképpen lefröcskölnének azok a türelmetlen taxisok, akik sosem tartják be a sebesség korlátot,és szinte sosem állnak meg, hiába stoppolsz hosszú perceken keresztül. A már javában nyüzsgő emberek káromkodása is tisztán kivehető, akit épp egy ilyen "sáros víz támadás" talált telibe. Az egyik fickót pont előttem pár méterrel érte egy ilyen. Élre vasalt , tiszta inge, és blézere most sötét, koszos színekben pompázik. Halvány görbület jelent meg az arcomon, de igyekeztem vissza fojtani, mert nem szép dolog mások kárán nevetni. Gyorsabban szedtem az útszakaszon a lában, nehogy a sors megtorolja a mulatozásom a jeleneten.
Az ismerős környék rohamosan közeledett egyre hozzám minden lépéssel. Amint az apró ABC mellet is elhaladtam, ahonnan Harry néha hozott nekem péksüteményt, már tudtam, hogy pár nem túl messzi sarok, és a rettegett célomnál vagyok. A szívdobogásom fokozódott ellentétben a lépteimmel, melyek lassulni kezdtek és egyre apróbbakká váltak. Még csak tervem sincs, most mit fogok mondani vagy tenni. És legfőképp, hogy mit teszek, hisz bármi vagy bárki lehet ott. Ki tudja milyen állapotok uralkodnak, és hogy a lakásban mely személyek tartózkodnak. Ha egyáltalán tartózkodnak... A és mint minden ideges ember, én is a legrosszabbra gondolok először.
" A házban káosz uralkodik. A szobákban dulakodás nyomai látszódnak. Összetört képek, vázák és dísztárgyak, eldobált búrotok, vérnyomok. Pár vadász öltözetet öltött ember vizsgálja a körülményeket. Felicity a legnyugodtabb arccal meséli a verekedés részleteit, és arcáról igyekszik egy rongydarabbal eltüntetni áldozata utolsó szívverésének cseppjeit. Egy undorító pillantást vet a 21 éves , göndör fiúra, ki a padlón fekszi, a legnagyobb felfedezhető vérfolt közepén..."
Megráztam a fejemet, hogy minden kósza, és valóságtalan gondolatot kiverjek a fejemből. De nem hagy nyugodni az a felvetés, lehet hogy a TFW előbb ideért , mint én. Mi van, ha Felicity tényleg bántotta, vagy felnyomta a szervezetnél, és kiiktatták. Akár ez is lehetséges, egyik napról a másikra....
De nem szabad ilyenekre gondolnom, mert felkavar a képzelgés. Könnyeket visszafojtva szemembe rontottam az utcára, ahol a ház helyezkedik. Már is kiszúrtam az épület magasodó alakját, ismerős színeit, formáit, melyek valami furcsa érzést idéznek elő bennem. Azonban valami szokatlan, fehéres és elmosódott valami is ott virított pontosan az utcafronti ablaka elé téve. Még közelebb érve már tisztán láttam, hogy betűk állnak egy világos színű táblán. Aztán megálltam a bejárati ajtó előtt, és meredten figyeltem a betűket és az alattuk lévő számokat.
Lefagyva bámultam az elém táruló látványt. Jobban megnézve, a padka előtti apró virágoknak hagyott hely is már rég nem lett gondozva, és az ablakok mögött is elég sok por gyűlt.
Kétségbeesetten tekintettem újra a táblára, mintha abban reménykednék hátha megváltozott, és nem az állna rajta, amit az előbb olvastam, de ugyan olyan görbe betűkkel és számokkal, ugyan az a felírás állt ott. "EZ A HÁZ ELADÓ. ÉRDEKLŐDNI : xx-xx-xxx-xxxx (számok az x helyén)"
Szemeimből a gyűlt könnyek most végig szánkáztak kissé kipirult arcomon. Ez egyetlen hely, melyről elindulhattam volna, most üresen áll. Ha nem is lenne benne senki, de itt laknánk, akkor titokban vártam volna, míg megérkeznek. De nem... üresen állt most előttem a ház, mely immár egy kísértet járta épülethez hasonlít, mintsem egy otthonhoz.
Tagjaim automatikusan indultak meg a fehér ajtóhoz, melyet csukva találtam. Mire is számítottam? Hogy nyitva lesz? Talán ez volt a legbutább kérdés. De annál sokkal nagyobb talány, miért is akarok én bejutni minden áron.
Eszembe jutott, hogy az egyik vendégszobában felfedeztem még anno egy ablakot, melyet nem lehet sosem becsukni. Utolsó reményként azzal próbálkoztam, hátha beválik.
Úgy, hogy senki arra járónak ne legyen gyanús, a ház oldalához lépkedtem, mely a szomszédos ház kertje felé nézett.
Körbe vezettem tekintetem, hogy meggyőződjek róla, figyel e valaki, majd kinyitottam szárnyaim, és egyenesen az ablakhoz repültem melyet azzal a mozdulattal ki is nyitottam, míg szárnyaim felfelé repítettek. Gyorsan beugrottam az ablakon, miközben fekete tagjaim is eltüntettem a hátam mögül, és vissza zártam az üveget végül. Leporoltam a ruhám, és körbe néztem.
A kép nem változott, egy apró kivétellel. Nem volt benne élet.Viszont mint mindig, most is gyönyörűen bevetett ágy, apró éjjeli és pár nagyobb ruhás szekrény. De most a szőnyegből minden lépéssel porfelhő szállt fel. Az állott szemcsék szaga gyengén körbelengte a levegőt. Már régóta nem lakhatnak itt...
A kis polcokon dísztárgyak helye tátongott szintén beburkolva a szürke színű porral, és jobban megnézve, a képek is eltűntek a falról. Kiléptem a folyosóra. Talpam puha érkezése a földön szinte puskalövésként hallatszott a kietlen házban. Tényleg olyan, mintha csak elhagyatott lelkeknek adna menedéket ez az épület. Pár lépéssel az én hajdani szobám felé mentem, és amint benyitottam, meglepve tapasztaltam, hogy innen semmi sem tűnt el. Minden apró általam vett bizsu a polcokon ott sorakozott. Az ágyamra felhúzott bohókás mintájú huzat is ugyanúgy állt, rendezetlenül, ahogy hagytam azon az éjjelen. Szekrényemhez lépve, minden itt hagyott ruhám ott sorakozott a helyén. Furcsa volt... érintetlen, mióta elhagytam a házat. Olyannak hatott, mint Pompeji hamu borította életképei. Minden ember s állat utolsó mozzanata szürke füstbe zárva. A kép tükrözte ezt az állapotot, azonban itt csak por lepett mindent.
"Talán rögtön másnap el is mentek? De akkor hol van a többi szobából a pár dísztárgy? És akkor az enyém miért nem rendezték el?" - tűnődtem el, majd villámcsapás szerű gondolat árasztotta el az agyam.
Mintha csak az életem múlna rajta, szinte rohantam a pár szobával arrébb található helységbe. Az Ő szobájába. Mikor benyitottam , megdöbbenve tapasztaltam, hogy itt is azok az állapotok uralkodnak, mint az én szobámban, csak tiszta volt. Itt semmit sem lepett be por. A be vetetlen ágy szinte még melegnek tűnt, mintha csak most keltek volna fel belőle. Pár ruhadarab a földre szórva, melyek hanyagul hevertek szanaszét. Az Ő ruhái... A lepedő gombóccá gyűrve terült a puha, fehér matracon, és rajta hánykolódtak a díszpárnák és toll vánkosok és a ráncos paplan. Olyan képet adtak, mintha valaki rémálmok tengeréből ébredt volna fel. Ennek hatására olyan érzés kezdett kavarogni bennem, mintha belecsöppentem volna ebbe a lidércnyomásba.
Akárcsak kósza gondolataim megidézték volna ezt, mintha egyre hangosodó, azonban puha léptek zaját hallottam, és egy pisztoly kattanását, mely azt jelezte, hogy betöltötték. Szívem egyre gyorsuló lüktetésbe kezdett, s lélegzetem szaggatottá vált. Földbegyökerezett lábbal meredtem a szoba bejáratára. Nem tudtam gondolkodni, az agyam azonnal leblokkolt. Mintha elektromos ütés érte volna testem, egy ritmus kimaradt a dobogásból, mikor a döbbenet eluralkodott rajtam. Nem vagyok egyedül. A lépések megálltak, és megnyikordult a fehérre mázolt ajtó, melyre rászegeztem tekintetem.
/Angel szemszöge/
Álmatlanul forgolódtam a kanapé kényelmetlen díszpárnái között. Nem bírtam mellette, a hálószobában maradni arra a pár órára sem, míg a kora hajnal reggelbe csúszik át. Utáltam azt a taszító érzést, a kettősséget magamban, melyet a két fiú generált lelkemben és fejemben. Vonzanak a régi gondolatok és érzések, csábítanak , hogy keressem meg Harryt, és tűnjek el vele a világ szeme elől örökre. De ragaszt magához Sebastian, hisz tagadhatatlanul fűznek hozzá elvághatatlan szálak. Olyan, mintha mindkettejükhöz hozzáforrt volna a lelkem egy-egy darabja, s nem szakadhatok el egyikőjüktől sem, mert náluk maradnának azok a nélkülözhetetlen szilánkok ,és bele halnék hiányukba.
Utáltam magam, hogy az "második első" találkozásunk ennyire felkavarta a rég leülepedett érzelmeket. Előrángatta onnan, abból a poros sarokból, melyre elsuvasztottam, és lerántotta róla az egérrágta leplet mellyel elrejtettem a világ szeme elől. Viszont jelenlétével egy röpke pillanat alatt foltozódott be az a rés szívemen , melyen ott tátongott, mióta azon az éjjelen megszöktem. Ki nem állhattam magam, hogy akármennyire próbáltam, és hittem, hogy ki tudtam vágni magamból a göndör fiút, az imént tapasztalt eset az ellenkezőjéről ad tanúbizonyságot.
Most pedig a kopottas plafont bámulom semmitmondó gondolataim közepette, melynek fehér vakolatán a város állandó lámpafénye ugyan olyan monotonon törik meg, amióta csak idekerültem. Lassan már ez is az azon kevés dolgok közé sorolható, mely nem változik, vagy nem változtat meg. Csupán ez túl friss ahhoz, hogy biztos pont legyen.
"A legbutább gondolatmeneteim születnek ilyenkor."- jelentettem ki magamban, és a több mint egy napja tartó pihenés nélküli ébrenléttől szinte fájdalmasan nevettem fel. Persze az alvóra tekintettel , no meg a még külsőleg épnek tűnő elmém érdekében nem tettem.
Harry szavai felcsengtek füleimben. Az utálatos lányra gondoltam, akivel egy éven át szenvedett, és még mindig tart a rémálma. Ezt én okoztam neki... Az sosem lesz vigasz, hogy ezzel megmentettem Lond Angeles mozgalmas és nyüzsgő életét és több millió angyalt. Pedig talán az egyik legnemesebb dolog, amiért csak feláldozhattam volna kettőnk boldogságát...
Nem tudom kiverni a fejemből azokat a mondatokat, melyeket órákkal ezelőtt mondott.
Most ezek csak az agyam kreálta őrültségeim egyike lehetett, vagy tényleg utalt rá, hogy viszonozta volna érzelmeim, ha nem ignoráltam volna folyton?
"...elhagyott az egyetlen aki iránt valamit is tudtam volna érezni" " .. téged sohasem lennél lépes bántani." "Érted a legnagyobb kínzásokat is elviselném." -kínozták elmém rekedtes hangjával ezek a mondatok.
Gondolatok, s képek piruettje örvénylik a fejemben. Azon törtem az agyam, mi mindent csináltam volna másképp, és ha az idő kereke vissza forgatható lenne, mit tennék örökre semmissé.
De a kétségek most is felmerültek bennem. Mi van ha csak bele lovagolom magamat teljesen feleslegesen ebbe a gondolat kavalkádba? Hisz a nagyobb vétek ilyeneket hagyni burjánzani elmémben, mikor nekem van egy társam, aki mindennél jobban szeret, és a legnehezebb időkben is segített ott , ahol tudott. Egy szó nélkül állítottam ide, és tárt karokkal fogadott, hogy maradhatok ameddig akarok. Ez volt egy éve...
Viszont Harry képe lebeg a szemem előtt, a csókok felrémlő képei átszántanak újra és újra agyamon, és a bizsergés ismét végig fut a gerincemen , az ismerős érzéssel, mikor végig simított azon a vonalon valahányszor olyan közel kerültünk egymáshoz.
Mikor azonban egyre élesebben ismétlődtek mondatai, realizálódni kezdett valami fontos, melyet nem sikerül megfejteni ezidáig.
Azt mondta ő kihozott onnan, és hogy nem tudja majd kimagyarázni azt, hogy nincsenek kínzás nyomok. Ezek szerint Felicitynek valamit hazudnia kellett, hogy kimenekítsen abból a veremből...
"Harry bajban van!" -sikított a vészcsengő bennem, és az órára pillantottam, melynek mutatója a 7-en és a 12-őn állapodott meg.
Halkan hallottam Sebastian vekkerének csengését, melyet -mint miden éjjel- most is felhúzott, hogy korán tudjon kelni.
Azonnal megtört a sokk, és a rengeteg gondolat menet okozta mozdulatlanság az izmaimból. Az alváshiánytól, és a túl gyors talpra pattanástól megingott alattam a talaj, de hamar elmúlt. Kapkodva szedtem össze minden cuccomat, mely kellhet. Kabát, telefon, kulcsok, és még egy tol, mellyel röptében írhatok egy üzenetet Sebnek, hogy elmentem .
Halkan surranok ki a bejárati ajtón, és a szűk utcában majdnem eltalálok egy angyalt szárnyaimmal, mielőtt repülni készülök.
- Ne haragudjon Ms. Flinn, de nagyon sietek! - kiáltottam már a levegőből, miután vissza pillantottam.
A koros asszony, csak rosszalló mosollyal ingatta a fejét, és vidáman intett egyet reggeli köszönés gyanánt. Kedves nő, bár nem ismerem túl sok ideje. A szomszéd utcában lakik, és Sebastiannel jól van. Valamit mesélt róla a fiú. Ha jól emlékszem már évtizedek óta özvegy, és gyermekei valahol az ország másik felén laknak egy kisebb kolóniában, mely szintén egy város alatt található.
A friss, Londoni levegő, melyet nem is lehet nevezni tisztának, jólesően süvített arcomba, miközben repültem a fémszínű ég alatt. Friss növényzet illata csapta meg orrom, mely arra engedett következtetni, hogy nem rég esett az eső. Ez a legtermészetesebb , nem is kell firtatni, itt mindig ilyen az időjárás. Abban jó, hogy nyáron mindig megfékezi a hatalmas hőhullámokat az óceán hatása. Kissé hűvös levegő vett körül, és libabőr futott végig hátamon, mikor a speciálisan kialakított ruháimon, a szárnyamnak szánt résen beszivárgott a hideg légáramlat.
/Sebastian szemszöge/
Vekkerem a mai reggelen kifejezetten süketítően ébresztett fel. Első gondolatom ismét Angel volt, akinek nem éreztem közelségét. Mikor kinyitottam szemeim csalódottan tapasztaltam, hogy nem fekszik mellettem. Most kifejezetten nehéz volt kitápászkodni az ágyból, de mivel munka van, így megtettem. Felkaptam magamra egy nadrágot, és egy pólót, és kiindultam a konyhába, hogy köszöntsem a számomra legfontosabb személyt a világon. Lassan csoszogtam ki a helységbe, de ismét csak azt kellett tapasztalnom, hogy nincs itt. A lakás furcsán csöndes volt. Nem hallottam motoszkálás zaját sem. Gyorsan körbe néztem a házban, és sehol sem találtam Őt.
"Eltűnt!" - kiáltott fel a hang a fülemben.
Idegesen lépkedtem vissza a konyhába, mikor is megláttam egy mágnessel odaszegezett üzenetet a hűtőn. Az Ő írásával volt pár sor firkantva.
"Kicsit kiruccantam a fenti városba, nem tudom mikor jövök. Ne aggódj értem!" - szólt a rövid levélke. Némiképp megnyugodtam, de ott motoszkált bennem az a különös érzés.
Nem szokott csak úgy Angel szó nélkül elmenni. Legalább felébresztett pár szóra, hogy szóljon. Furcsállottam az egész helyzetet.
De nem akaszkodhatok rá folyton, és védelmezhetem meg mindentől. Az egyik legjobb harcos a városban, és ez nagy szó, hisz majdnem annyian vagyunk idelent, mint a nagy London.
Úgy gondoltam, hogy nem tengődöm itt tétlenül, és mivel nincs itthon Ang, ezért nincs értelme most le menni az edző terembe, ezért átmegyek Zoehoz. Az egyik nap úgy is említette hogy ha ráérek ,négy szem között szeretne beszélni velem.
Ezzel a gondolattal, gyorsan megreggeliztem, és felöltöztem, majd indultam is a legrégibb barátom házához.
Furcsa, hogy Angel , mikor legelőször találkozott vele, nagyon könnyedén ki jött Zoeval, de aztán mikor ide költözött, akkor már távolság tartó lett. Lehet hogy nem szimpatikus neki a lány? Pedig mindig kedves volt mindenkivel. Majd megmutatom neki egyszer, talán szervezek egy ebédet, vagy valami kis kiruccanást.
Bár tegnap este nem volt semmi baj sem, ne veszekedtek, sőt, Zoe vette észre, hogy Angel felébredt, és segített neki, ami látszólag tolerált is Ang. Lehet már ő is belátja, hogy Zoe talán a legszerethetőbb barát, és ha jobban megismerné, tudná, hogy a legmegbízhatóbb is. Semmilyen titkot nem fecseg ki, és mint azt tanúsította a múlt éjjel, ha hajnali órák előtt is zargatod fel az őrültségeiddel, segít, bármi is legyen.
Az ismerős utcába hamar befordultam. Nagyobb tömegre számítottam , mert Lond Angeles ezen része igen nyüzsgős ebben a reggeli napszakban. Az angyalok serénykedve indulnak a munkájukba, vagy a dolgukra. A gyerekek pedig vagy az iskolába vagy egy közösségi foglalkozásra. Annyira más a fenti és a lenti világ. Az angyalok nem olyan mogorvák, pedig lenne rá okuk. Míg az emberek fent, mindig panaszkodnak, hogy esik az eső, szürke az idő, hideg van, vagy egyszerűen csak a front miatt rossz passzban vannak, addig itt az emberek előre köszönnek, ha ismerőssel találkoznak, és keresik a nap pozitívumait. Pedig szidhatnának mindent ami idelent van, hisz itt nincs napfény, sem élő növények szabadon, maximum üvegházi körülmények között, nincs friss levegő, csak nehéz utakon ideszállított szellőző rendszeri, ami nem a hegy illatairól ismert. Sőt, ha lekerül a szmogos por, akkor hiába dolgoznak rajta teljes gőzerővel az ezzel foglalkozók, sokkal több ideig tart a kipucolása. De talán ami a legjobban hiányzik, az az eső... A mindent éltető cseppek, melyt lehetetlenség lenne itt is produkálni. A föld alatt sosem lehet oly szép az élet, mint fent, még ha mindig szürke az ég, az autók folyamatos füstje leng körbe mindent, és az emberek bunkók.
Megálltam Zoe ajtaja előtt, de mikor kopogtam volna, mintha csak megérezte volna, hogy jövök, nyílt az ajtó, és a meglepett lány zöld tekintetével nézett rám.
- Sebastian! Szervusz! Pont hozzád indultam! - vetett egy aranyos mosolyt felém, majd kijjebb tárta az ajtót, hogy be tudjak menni. - Fáradj szerény otthonomba! - kuncogott, és küldött egy pukedlit felém.
- Igazság szerint én is pont érted jöttem, és arra gondoltam elmondhatnád egy kávé mellett, amit akartál az egyik nap.
- Oh, rendben! Akkor mehetünk is! - kapta gyorsan le az akasztóról a bársonyos fényű kabátját.
Kinyújtottam a karom, hogy bele tudjon karolni, amit egy vigyorral meg is tett. Láttam, hogy , bár kívülről egy vidám külsőt mutat, belül viszont nyomasztja valami.
Gyorsan oda értünk a kedvenc, takaros kis helyünkre, ahova Angellel is sűrűn megfordultunk. A pincérek ismernek bennünket, így egy mosollyal és intéssel jelzett, hogy rögtön megy.
Egy eldugottabb bokszban foglaltunk helyet, hogy meg tudjuk beszélni azt, amit a lány pár napja el akart mondani.
Gyorsan leadtuk a rendelésünk, mely pár üdítőből, kávéból, és sütiből állt.
- Szóval? Mi az amit csak ketten tudunk megbeszélni? - mondtam halkan, mikor elment a pincér.
- Szóval... Angelről lenne szó. Azaz, nem is róla igazán... - sütötte le a szemét gondterhelten.
- Akkor miről? - kérdeztem, és aggódni kezdtem.
Reméltem, hogy nem azt akarja mondani, hogy valami baja van vele.
- Biztos emlékszel a nyakláncára, igaz?- kezébe fogott egy szalvétát, és ujjai között morzsolgatta annak egy csücskét. Zavarban van, látszik rakta, és ismerem annyira, hogy tudjam a szokásait.
Egy pillanatra el kellett gondolkodnom, de hamar rájöttem, hogy arra gondol, amit minden nap eddig viselt, még edzésen is, hiába mondtam neki, hogy vegye le, hisz veszélyes terepen, mert bármibe bele akadhat. De mindig nála volt.
- Igen! Emlékszem! - bólintottam, mire óvatosan a nyakához nyúlt, és egy apró fémláncot, mely a pólója nyakánál eltűnt, kioldott.
Megdöbbenésemre, mikor letette az asztalra, az a nyaklánc tárult a szemem elé.
- T-te, elloptad? - kerekedett ki a szemem, mire egy furcsa pillantást vetett felém, de hamar szórakozott mosoly jelent meg az arcán.
- Jajj, te sem lehetsz ennyire buta! Biztos majd ellopok valamit, mert megtetszik! Kleptomániás vagyok, tudod jól! - csattant fel, de halvány vigyorát nem tudta vissza fojtani.
Megingattam a fejem erre. Mindig szeretett viccelődni.
- Jó, oké! De akkor ez hogyan lehet? Valahol fent vetted, valamilyen boltba?
- Nem... épp ez az... - sütötte le a szemét, és mosolya hamar lelohadt arcáról. - Ez.. ezek a nyakláncok... ezekből a világon egy pár található. A családomban már nagyon régóta öröklődik. Valamelyik, sokadik ükanyám csináltatta egy ékszerésszel. Az volt a hagyomány, hogy a család legidősebb gyermeke ha megházasodik, akkor ő és a párja kapja meg, és majd ezeket öröklik ugyanígy az elsőszülött meg a választottja, és így tovább... - vitte le a hangját.
- A-akkor te ... Vagy mit keres akkor Angelnél a párja ennek? - lepődtem meg. El sem tudtam képzelni, miként kerülhetett pont Hozzá. Még az is logikusabb lenne ha titokban valahogy valakihez férjhez megy Zoe - persze ő ezt sosem tenné meg, mert nincs oka rá- és egy fiúnál lenne. De így...
- Ezt akarom elmondani! Azaz, valamit tudnod kell még... - láttam az arcán, hogy nagyon nehezen beszél erről.
Könnyek gyűltek sötét pillái alá, és remegő kézzel szorongatta a medált, mely hirtelen ketté pattant kezei között. Elém tartotta, és egy képecske volt benne. Egy aranyos göndörke kisfiúról, és egy hozzá nagyon hasonló, szintén göndör kislányról. Egymás mellett álltak, és szorongatták a másik kezét. Mindketten mosolyogtak. Halvány gödröcskék húzódtak mindkét csöppség arcán, gyermekien. Ujjaim közé emelve, közelebbről is megnéztem. A kislány arca ismerősnek tűnt. És mintha a fiúét is láttam már volna valahol... De nem tudtam dűlőre jutni, hogy ez csak képzelgés, vagy tényleg ismerem e őket.
- Volt egy ikerbátyám... - szólalt meg elfojtott hangon , majd legördült a könnycsepp szeméből.
A döbbenettől majdnem kiejtettem a kezemből a kis tárgyat. Kerek szemekkel figyeltem, ahogy gyorsan próbálja rendezni magát, hogy ne remegjen annyira. Kezéért nyúltam, majd óvatosan megcirógattam.
- Nem kell erről mesélned, ha nem akarsz! - próbáltam elfojtani kíváncsiságomat, mert fontosabb volt számomra a barátom nyugodtsága. Nem szerettem Zoet sírni látni. Ő mindig vidám és nevetős lány volt, ha sírt volt valami a levegőben, amit nem tudtam leírni, de mintha az érzés engem is magával ragadott volna. Erős angyal...
- De igen! Tudnod kell! És amit ...amit én is megtudtam...- törölgette meg utoljára szemeit egy szalvétával.
A pincér a legrosszabb időpontban időzített. Közeledő hangára megugrottunk. Hirtelen el is felejtettem hogy egy nyilvános helyen vagyunk épp.
- Itt is vannak a rendelések! Valamit még esetleg hozhatok nektek ,Seb? Zoe? - mosolygott kedvesen Caren, aki jól ismer már minket ezen a helyen.
- A számlát most rendeznénk, és köszönjük nem! - próbáltam gyorsan elhessegetni, mert akármilyen kedves, most nincs itt az idő a bájcsevejre.
- Oké! Itt is van a számla. - nyújtotta diszkréten egy szalvétával letakarva, ahogy illik .
Gyorsan lerendeztem, és szinte lyukat égettem a nő hátába szemeimmel, csak hogy gyorsabban távozzon. Nem illik türelmetlennek lenni, de most Zoeről és Angellről van szó.
Zoe nagy levegőt vett, és folytatta.
- Ezeket a láncokat.. édesanyámtól kaptuk. Mikor kicsik voltunk. Egy nap azonban.. minden megváltozott. Nem emlékszem milyen volt Ő... ezt a képet, amit láttál pár hónappal az előtt készítette anya mielőtt... - elcsuklott a hangja. Halk sírásba kezdett.
Mást nem tudtam tenni, mint hogy mellé ülök, és hagyom, hogy kisírja magát. Lassan simogattam a vállát és hátát, hogy némiképp nyugtassam vele.
- E-elvi-vitték... elvitték tő-tőlünk! Há-három évesek voltunk! - mondta akadozva a szipogástól . egy szalvétát nyújtottam felé, melyet elfogadva törölgette meg szemeit. - Mikor elvitték tőlünk.. akkor adta neki és nekem ezt a két medált. Ez az utolsó emlékem róla... -vette kezébe újra a kicsi képes tárgyat, majd újra megnézte a rajta álló gyerekeket.
- Kik vitték el a bátyádat? - kérdeztem halkan, és óvatosan, remélve, hogy nem kavarom fel jobban a mondattal.
- A TFW... kiképezni... - tartott egy kis szünetet, de mielőtt szólhattam volna, folytatta - Azt hittük meghalt.. Nagyon gyenge kisgyermek volt, anyu elmondása szerint. Mikor jöttek a szervezet katonái... Azt mondták figyelték, és el kell vinniük. Soha többé nem láttuk Őt... De.. De most... Angelnél van a párja a medálnak! Valakinek oda kellett adnia neki! Él! érted? Él az ikerbátyám! Nem halt meg! Meg kell találnom! - ragadta meg a pólómat, és mintha csak fenyegetni akarna, úgy mondta a sorokat.
Megijedtem... Sosem láttam ennyire elveszettnek, és kétségbeesettnek Zoet. Általában talpraesett volt. Bár ez várható egy 21 éves lánytól, kinek vadász szakmája megköveteli ezt. De most úgy nézett ki, mint egy kisgyermek, ki pirosra sírt szemel kutatja az édesanyját, mert elkeveredett egy nagy tömegben.
- Sebastian! Nem láttad kitől kapta? Akármilyen információ is elég! - annyira kapaszkodott belém, mintha egy szakadék szélén én lennék az utolsó kiálló faág, ami elválasztja a mélységtől.
- Egy borítékkal állított be Bernice. Egy rövid szöveg volt benne és ez a medál. Egyszer kérdeztem meg Angel, hogy mi ez, mire könnyezni nem kezdett, és annyit mondott, hogy nem beszélhet róla. Azt gondoltam valamilyen hozzátartozója hagyatéka lehet, akit szeretett. Nem engedte firtatni a témát, így hagytam.
- De nekem meg kell találnom! Most! - pattant fel hirtelen, és indult is volna ki a helységből, de vissza rántottam.
- Állj meg! Először is, nincsen semmi nyom, amin elindulhatnánk! Másodszor, ha Angelnek elmondanád, segítene neked! Megértené.
- Igaz... Akkor menjünk hozzátok és...
- Nincs otthon... egy üzenetbe hagyta meg nekem, hogy a fenti világba ment, és nem tudom mikor jön vissza. - újra elfogott szavaimat kimondva az aggodalom. Furcsa szorítás kezdett nőni a mellkasomba. Pont mint tegnap este, mikor a bárból nem jött haza.
- Oh.. akkor rá érünk még? - válaszolta kicsit elszomorodva.
- Rá... - sóhajtottam.
/Angel szemszöge/
Nem tudtam a célomat, hogy merre is vagy hová megyek, csak szeltem a levegőt , és szemeimmel egy nem tisztázott pontot kutattam. Igazság szerint fogalmam sincs, hogy hol kezdjem.
"Harry háza..." - elmém megválaszolta a kérdést magamba.
Azonnal kanyart vettem a levegőben, és leszálltam a park, egy eldugott részénél.
Minden egyes órán Sebastian elmondta, hogy ne repüljek nappal, és ha lehet éjjel sem a "fenti világban", mert könnyen észre vehet egy vadász, vagy egy olyan járókelő, mely tömeghisztit válthat ki. De ezt a kockázatot bármikor bevállalnám, hisz muszáj megtalálnom Őt. Tudom, hogy Felicity nagyon veszélyes, és neki senki és semmi sem számít. Önző, és egy igazi undorító ember, vagy inkább már állatnak sorolható beteg, kit az élet mindenfajta kioltása foglalkoztat egyedül. Ha táplál is érzelmeket Harry felé, az maximum a gyilkolási vágy. És akármennyire fontos személy neki- amit kötve hiszek- bármikor képes lenne megölni a göndör fiút, ki oly fontos számomra.
A park kijáratától egyenest futottam a régen nem látott ház felé. Mindig is igyekeztem elkerülni azt az utcát, sőt környéket, ahol terült a nem túl nagy ház. Bár kívül kicsi, belül tágas terek töltik ki, mindkét emeletét. egyszerű és letisztult belseje otthonos volt mindig is. Bár amikor Harry ide hozott Londonba, még idegen volt, most otthonomként tekintettem rá. Furcsa, pedig Lond Angelesben több időt töltöttem, mit ott.
Szürke utcák vettek be éles kanyarokat előttem. A feléledt forgalom zaja már is betölti a néhol még pocsolyás utakat. A madarak bár csicseregnek, mégsem lehet idillinek mondani az állapotot, mert sem nyugodt , sem szép nem volt. Az acél színű ég, és az egymást mellett sorakozó irodai épületek azt a kevés színt is megfojtják, melyet az apró csivitelő állatok, egy egy utcazenész hangulatos dalai,a mesterien kimunkált graffitik egy-egy elhagyatott épület falain, és a pékségekből áradó sütemények édeskés illata okoz. Sőt, az eső sem frissítette fel igazán a várost, mely elmosta a porból és a kipufogók által okozott szmogot, mert már is kezd újra gyűlni és megrekedni az utcákon a káros járművek és gyárak által termelt rossz levegő. Kocsi suhannak el mellettem, és ha nem sietnék el minden úttest szélén még fel nem száradt tócsánál, akkor mindenképpen lefröcskölnének azok a türelmetlen taxisok, akik sosem tartják be a sebesség korlátot,és szinte sosem állnak meg, hiába stoppolsz hosszú perceken keresztül. A már javában nyüzsgő emberek káromkodása is tisztán kivehető, akit épp egy ilyen "sáros víz támadás" talált telibe. Az egyik fickót pont előttem pár méterrel érte egy ilyen. Élre vasalt , tiszta inge, és blézere most sötét, koszos színekben pompázik. Halvány görbület jelent meg az arcomon, de igyekeztem vissza fojtani, mert nem szép dolog mások kárán nevetni. Gyorsabban szedtem az útszakaszon a lában, nehogy a sors megtorolja a mulatozásom a jeleneten.
Az ismerős környék rohamosan közeledett egyre hozzám minden lépéssel. Amint az apró ABC mellet is elhaladtam, ahonnan Harry néha hozott nekem péksüteményt, már tudtam, hogy pár nem túl messzi sarok, és a rettegett célomnál vagyok. A szívdobogásom fokozódott ellentétben a lépteimmel, melyek lassulni kezdtek és egyre apróbbakká váltak. Még csak tervem sincs, most mit fogok mondani vagy tenni. És legfőképp, hogy mit teszek, hisz bármi vagy bárki lehet ott. Ki tudja milyen állapotok uralkodnak, és hogy a lakásban mely személyek tartózkodnak. Ha egyáltalán tartózkodnak... A és mint minden ideges ember, én is a legrosszabbra gondolok először.
" A házban káosz uralkodik. A szobákban dulakodás nyomai látszódnak. Összetört képek, vázák és dísztárgyak, eldobált búrotok, vérnyomok. Pár vadász öltözetet öltött ember vizsgálja a körülményeket. Felicity a legnyugodtabb arccal meséli a verekedés részleteit, és arcáról igyekszik egy rongydarabbal eltüntetni áldozata utolsó szívverésének cseppjeit. Egy undorító pillantást vet a 21 éves , göndör fiúra, ki a padlón fekszi, a legnagyobb felfedezhető vérfolt közepén..."
Megráztam a fejemet, hogy minden kósza, és valóságtalan gondolatot kiverjek a fejemből. De nem hagy nyugodni az a felvetés, lehet hogy a TFW előbb ideért , mint én. Mi van, ha Felicity tényleg bántotta, vagy felnyomta a szervezetnél, és kiiktatták. Akár ez is lehetséges, egyik napról a másikra....
De nem szabad ilyenekre gondolnom, mert felkavar a képzelgés. Könnyeket visszafojtva szemembe rontottam az utcára, ahol a ház helyezkedik. Már is kiszúrtam az épület magasodó alakját, ismerős színeit, formáit, melyek valami furcsa érzést idéznek elő bennem. Azonban valami szokatlan, fehéres és elmosódott valami is ott virított pontosan az utcafronti ablaka elé téve. Még közelebb érve már tisztán láttam, hogy betűk állnak egy világos színű táblán. Aztán megálltam a bejárati ajtó előtt, és meredten figyeltem a betűket és az alattuk lévő számokat.
Lefagyva bámultam az elém táruló látványt. Jobban megnézve, a padka előtti apró virágoknak hagyott hely is már rég nem lett gondozva, és az ablakok mögött is elég sok por gyűlt.
Kétségbeesetten tekintettem újra a táblára, mintha abban reménykednék hátha megváltozott, és nem az állna rajta, amit az előbb olvastam, de ugyan olyan görbe betűkkel és számokkal, ugyan az a felírás állt ott. "EZ A HÁZ ELADÓ. ÉRDEKLŐDNI : xx-xx-xxx-xxxx (számok az x helyén)"
Szemeimből a gyűlt könnyek most végig szánkáztak kissé kipirult arcomon. Ez egyetlen hely, melyről elindulhattam volna, most üresen áll. Ha nem is lenne benne senki, de itt laknánk, akkor titokban vártam volna, míg megérkeznek. De nem... üresen állt most előttem a ház, mely immár egy kísértet járta épülethez hasonlít, mintsem egy otthonhoz.
Tagjaim automatikusan indultak meg a fehér ajtóhoz, melyet csukva találtam. Mire is számítottam? Hogy nyitva lesz? Talán ez volt a legbutább kérdés. De annál sokkal nagyobb talány, miért is akarok én bejutni minden áron.
Eszembe jutott, hogy az egyik vendégszobában felfedeztem még anno egy ablakot, melyet nem lehet sosem becsukni. Utolsó reményként azzal próbálkoztam, hátha beválik.
Úgy, hogy senki arra járónak ne legyen gyanús, a ház oldalához lépkedtem, mely a szomszédos ház kertje felé nézett.
Körbe vezettem tekintetem, hogy meggyőződjek róla, figyel e valaki, majd kinyitottam szárnyaim, és egyenesen az ablakhoz repültem melyet azzal a mozdulattal ki is nyitottam, míg szárnyaim felfelé repítettek. Gyorsan beugrottam az ablakon, miközben fekete tagjaim is eltüntettem a hátam mögül, és vissza zártam az üveget végül. Leporoltam a ruhám, és körbe néztem.
A kép nem változott, egy apró kivétellel. Nem volt benne élet.Viszont mint mindig, most is gyönyörűen bevetett ágy, apró éjjeli és pár nagyobb ruhás szekrény. De most a szőnyegből minden lépéssel porfelhő szállt fel. Az állott szemcsék szaga gyengén körbelengte a levegőt. Már régóta nem lakhatnak itt...
A kis polcokon dísztárgyak helye tátongott szintén beburkolva a szürke színű porral, és jobban megnézve, a képek is eltűntek a falról. Kiléptem a folyosóra. Talpam puha érkezése a földön szinte puskalövésként hallatszott a kietlen házban. Tényleg olyan, mintha csak elhagyatott lelkeknek adna menedéket ez az épület. Pár lépéssel az én hajdani szobám felé mentem, és amint benyitottam, meglepve tapasztaltam, hogy innen semmi sem tűnt el. Minden apró általam vett bizsu a polcokon ott sorakozott. Az ágyamra felhúzott bohókás mintájú huzat is ugyanúgy állt, rendezetlenül, ahogy hagytam azon az éjjelen. Szekrényemhez lépve, minden itt hagyott ruhám ott sorakozott a helyén. Furcsa volt... érintetlen, mióta elhagytam a házat. Olyannak hatott, mint Pompeji hamu borította életképei. Minden ember s állat utolsó mozzanata szürke füstbe zárva. A kép tükrözte ezt az állapotot, azonban itt csak por lepett mindent.
"Talán rögtön másnap el is mentek? De akkor hol van a többi szobából a pár dísztárgy? És akkor az enyém miért nem rendezték el?" - tűnődtem el, majd villámcsapás szerű gondolat árasztotta el az agyam.
Mintha csak az életem múlna rajta, szinte rohantam a pár szobával arrébb található helységbe. Az Ő szobájába. Mikor benyitottam , megdöbbenve tapasztaltam, hogy itt is azok az állapotok uralkodnak, mint az én szobámban, csak tiszta volt. Itt semmit sem lepett be por. A be vetetlen ágy szinte még melegnek tűnt, mintha csak most keltek volna fel belőle. Pár ruhadarab a földre szórva, melyek hanyagul hevertek szanaszét. Az Ő ruhái... A lepedő gombóccá gyűrve terült a puha, fehér matracon, és rajta hánykolódtak a díszpárnák és toll vánkosok és a ráncos paplan. Olyan képet adtak, mintha valaki rémálmok tengeréből ébredt volna fel. Ennek hatására olyan érzés kezdett kavarogni bennem, mintha belecsöppentem volna ebbe a lidércnyomásba.
Akárcsak kósza gondolataim megidézték volna ezt, mintha egyre hangosodó, azonban puha léptek zaját hallottam, és egy pisztoly kattanását, mely azt jelezte, hogy betöltötték. Szívem egyre gyorsuló lüktetésbe kezdett, s lélegzetem szaggatottá vált. Földbegyökerezett lábbal meredtem a szoba bejáratára. Nem tudtam gondolkodni, az agyam azonnal leblokkolt. Mintha elektromos ütés érte volna testem, egy ritmus kimaradt a dobogásból, mikor a döbbenet eluralkodott rajtam. Nem vagyok egyedül. A lépések megálltak, és megnyikordult a fehérre mázolt ajtó, melyre rászegeztem tekintetem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése