HEY! Hát srácok, elérkeztünk ehhez a bizonyos 3. X-hez xd Ezt sem hittem volna :O Azzal az elképzeléssel indult az egész, hogy egy 10-15 fejezetnél úgy is kifulladok vagy nem lesz nézettség és abba hagyom. DE NEM! Thx :*
Nem tudom, hogy meg köszöntem e már, a több mint (!!!) 4000 (!!!) megtekintést! De ha igen, ha nem akkor is megteszem :D Szóval tényleg nagyon köszönöm. Mikor megláttam egyik nap h hmm, 4000... ja... majd MIII? 4000? ÁÁÁÁ xd kb. anyu idegbetegnek nézett, mikor indián táncot roptam a konyhában xd Köszönöm srácok, nélkületek ez most nem lenne :D <3 LOVE YOU ALL <3
Na de, nem is húzom tényleg tovább <3 jó olvasást, és ha lehet akkor pár kommentet kunyerálhatnék? <3 köszi, puszi <3 (és még annyit zárójelben, hogy sajnálom, hogy ilyen rövid lett, de kellenek az átkötő részek is , hogy teljes legyen a történet :( sry )
/Angel szemszöge/
Ahogy ingatag léptekkel haladtam egyre közelebb a göndörke felé, hallottam hátam mögül a megrebbenő szárnyak hangját. Sebastian minden lépésemet árgus szemekkel figyelte. Mintha egy törékeny porcelán lennék, aki egy cérnaszálon egyensúlyozik, egy szakadék felett. Pedig nem olyan ritka, hogy egy bevetés után ilyen állapotban tértünk haza, vagy épp ébredünk fel az angyalkórházban.
Volt viszont valami aggasztó abban, ahogyan már-már tulajdonként tekintett rám. Mintha egy versengésért elnyerhető trófea lennék. És ami nem pozitívan meglep, hogy egy este alatt lett ilyen? Vagy ki tudja akár csak pár órája. Eddig nem mutatott ehhez hasonló érzelmeket, és ez megijeszt. Tudhatná, hogy vele vagyok... Még ha Harryvel újra találkoztam is. Nem jutok dűlőre, hogy féltékeny, vagy talán ennyire birtokló hajlamú lett e ezalatt az éjszaka alatt. Sosem volt az a típusú ember, aki ha már csak ránéztem egy másik , jó képű fiatalemberre, egyből ez a védelmező, már-már engem ereklyeként kezelő tulajdonsága előjönne. Sőt, ezidáig még csak csíráját sem láttam benne. De ebből a pár percből most úgy éreztem , még is tévedtem.
Úgy vont magához, mint kapzsi ember más elől a pénzét. Ölelt, de mégsem éreztem forróságot, sem langymeleget, mint minden egyes alkalommal, a nap végén, ha megtette. Olyan volt, mintha hideg vashoz szorítottak volna kezei. Külsőleg még mindig ő volt a kedvesem, de arra másodperce valami furcsa, és rideg töltötte ki.
Ahogy viszont közeledtem a villogó szemű vadászhoz, mintha csak egy kályha életet adó melege felé tartanék. Lépéseimmel ez csak fokozódott, és úgy érzetem a fagyos hideg elől az ő oltalmat nyújtó karjaiba vetném magam. Arcom a hideg kicsípte, és pírba szökött, de minden lépéssel együtt már a fiú közelsége is zavarba ejtőbb lett. Legbelül minden porcikám azt akarta, hogy az Ő kezei hevítsenek fel, és töltsék meg remegő tagjaim hővel. Egy pillanatra ellágyult tekintetem, ahogy ez a gondolat befurakodott az agytekervényeim közé, de muszáj kivernem ezeket az értelmetlen és kósza képzelgéseket a fejemből, hisz én már megtaláltam talán az életemre szóló párom Sebastian mindig mosolygós és csupa szív személyében. Ő mindig életvidám, akármikor felvidít, a legéletrevalóbb angyal a Földön. És nem csak a földi lét angyala, hanem az egeké, hisz minden bizonnyal onnan származik. Ő már csak ilyen. Ellentétben a legtöbbször borús Harryvel, kinek minden egyes pillanattal feje felett csak gyűlnek a sötét fellegek. Sosem láttam teljes szívéből, vigyorogni, és le merném fogadni, hogy sosem gondolt bele a körülöttünk terülő világ pozitív felébe.
Az egyik felem Sebastian felé húzott, és elhitte mindazt, amit az agyam kreált a zöld szeműről. A másik felem viszont tiltakozott . Mindent amit lehetett ellenérvel cáfolt. Azokat az igéző szemeket, a bohókás , göndörödő fürtöket, melyek adtak angyali külsőt, mint sem vadászhoz hasonlót. Hisz az összes sebhely ellenére valója a legnagyobb biztonságot adta, sem hogy arra emlékeztettek, azok bizony egy angyal utolsó próbálkozásai voltak, mielőtt lelküket örökre másvilágra küldte volna.
A két fiú véres háborút vívott egymással bennem, és úgy éreztem ez minden energiám felőrli. Nem csak testileg fáj a bennem dúló harc, hanem lelkem legmélyén is. Újra felszínre hozza a hibákat, melyeket elkövettem. A levélt, hogy egy hang nélkül hagytam ott Őt, miközben magam törtem össze, és ezt senki sem tudta. Csak is én. Minden ignorált érintése, melyet egy pincsikutyaként teljesítettem, mert Felicity vakkantott egyet.
Jobb híján, amint oda értem a megmerevedett fiúhoz, megragadva a legnagyobb döbbenetére karját egy kripta mögé húztam. Valószínűleg valami temetőből nyíló bejárathoz hoztak minket.
Amint takarásba kerültünk, kieresztettem szárnyaim, így a hallásom erősödött. Bár felesleges volt, mert Sebastian nem hallgatózna, és talán Zoe sem. Úgy érzetem kezdek paranoiás lenni.
A fiú szeme kerek volt, pupillái a sötéttől, és valami egészen megfoghatatlan csillogástól fénylettek. A Hold sziporkázó sugarai, oly hatást keltettek, mintha a vékony sáv, mely a fekete, kerek szembogarat körül vette, valósággal szikrákat vetettek. Pont úgy tört meg a sápadt derengés íriszeiben, mint a smaragdon. Enyhén elnyílt aljain halkan vette a levegőt, és ha nem épp egy temető közepén állnánk, még azt is mondanám, a körülmények romantikus hangulatot idéznek. De Vele sohasem keveredhetek ilyen állapotba!
"Sohasem! "- ismételgettem magamban.
Tekintetem úgy szívta be a látványát, mint még sohasem. Arcvonalán végig vezettem a tekintetem, majd göndörödő hajkoronáján, melynek csak sziluettjét láthattam a lassan hajnalodó éjszakában. Bőrét a fehér fény porcelánként világította meg. Vagy talán tényleg nyárhoz képest ennyire sápadt? Arccsontjai is mintha kijjebb állnának, és álla finom, de még is határozott vonala is hegyesebb lenne.
"Fogyott?" -tettem fel a kérdést ami visszhangzott az elmémben.
A bőrkabát, és az alóla kilógó pulóver nem annyira domborodik izmain, mint szokott. Talán lehetséges, hogy igaz amit gondoltam...
"De nem az én dolgom!" - sivított egy hang azonnal fejemben, mikor a sajnálat legapróbb szikrája is felvilágított bennem.
Elég meggyötört ábrázattal tekintett vissza rám, amit csak most fedeztem fel. Talán haja is kócosabb, mint szokott lenni. Szemei körül a bohókás vonalak most sötétebbek és mélyebbek. Mintha napok óta nem is aludt volna. Komoly pillantásaiban fáradtság és nyúzottság tükröződött. Látszott rajta hogy valami nagyon nincs rendben vele. Bár egy év alatt képe halványodott , de még sem hasonlított teljesen még az elmosódott emlékre, ami bennem élt egészen eddig. De ha a feltételezéseim igazak, akkor sem kell vele törődnöm. De hiába korholom magam, nem tudom kitörölni a gyenge aggódást magamból.
Percek óta állunk, és meredten figyelünk egymásra. Én nem bírok a szorító érzéssel a mellkasomban, amilyen elgyötört állapotban van most Ő, és valami furcsa csillogást, talán csodálkozást látok íriszeiben tükröződni. De mint ez is, minden pillanat megtörik. Egy lemondó pillantással fordult meg, és elindult lassan arra, ahonnan elrángattam.
- Ne... Várj! Kérlek! - kaptam egyből észhez.
Igazság szerint nem volt mit mondanom neki, nem is értem mit is akartam vele beszélni. Talán semmit sem, de késztetést éreztem, hogy elhúzzam onnan, a két angyal tekintete elől, mert lyukat égettek mellkasába.
A göndörke, egy nehéz pislantást vetett felém, majd lehajtotta a fejét és neki támaszkodott a magas kripta falának. Haja teljesen eltakarta arcát, így csak fekete foltok és árnyékok adták meg az emberi külsejét, a sötét helyen.
- Mi értelme nekünk itt lenni? Téged vár Sebastian, engem meg... - itt elhallgatott. Érezhető volt szavaiban a keserűség. Tudom, legalább is sejtem, kire gondolhatott.
- Igaz... - próbáltam időt nyerni, míg össze szedek valami értelmes kérdést, vagy mondani valót. De ilyenkor mond mindig csütörtököt az agy. Mint mindig.
- Akkor miért kéne itt maradnom? Menj nyugodtan vissza a kis barátodhoz, aztán házasodjatok majd össze, engem meg hagyjatok meghalni az ördöggel! - csattant fel váratlanul. Szemei méregzölden izzottak árnyék takarta arcán. Dühöt és fájdalmat olvastam ki belőle, de azonnal hűvös és érzelem mentessé változtatta vonásait.Nem értettem a neheztelését.
- Akkor miért vagy még mindig együtt vele? Miért nem hagyod el? - folytattam, talán túlságosan is emelkedett hangon.
Nem válaszolt semmit.Beharapta az alsó ajkát, és idegesen szorította ökölbe a kezét. Szemeit szorosan préselte össze, és nagyon koncentrált. Mellkasa egyenletesen, de erősen emelkedett és süllyedt. Nyugtatni próbálta magát.
- Harry... - szóltam halkan, és lágyan hozzá, de azonnal felcsattant.
- Te semmit sem érthetsz. - közeledni kezdett felém, és szorosan elém állt. - Hogyan is lennél rá képes? Te éled a boldog életed a szerelmeddel, én meg szenvedek, mert elhagyott az egyetlen aki iránt valamit is tudtam volna érezni. Nem foghatod fel sohasem, mit miért tettem, vagy fogok tenni. És azt sem fogod, miért mentettelek meg. Még magam sem tudom, hisz hagyhattalak volna ott, majd széttépnek helyettem, de nem. Örömmel vetettem volna véget még Sebastian életének is, ha őt küldik oda Helyetted. - szemei egyre jobban fénylettek, és öklét erőből a falnak csapta. Tekintete, mely ezidáig az enyémet égette, most lehajtott fejjel pásztázza a kripta fala tövében kinőtt gazokat. - Viszont téged sohasem lennél lépes bántani. - vitte le a heves és dühös hangnemét halkra és már-már félénkre. -És most, megyek haza egy szadista vadállathoz, aki állítólagosan szeret engem, és magyarázkodhatok, hogy hogyan és hova tűnünk el. Gondolom hogy észre is vette, hogy nincs semmi kínzásnak nyoma abban a dohfészekben. Talán már ma este felnyom a TFW-nél, és kivégeznek. De te ne törődj velem, ahogy nem tetted egy évvel ezelőtt sem! - először rettegés árasztott el, mert azt hittem bántani fog, de fokozatosan ment ez át fájdalomba és önutálatba.
Utolsó szavainál könnyeim potyogni kezdtek, és felidéztem magamban az utolsó sort, mely a levélben állt. "A soha viszont nem látásra szerelmem." Ő is így érzett volna?
- De... Ott hagyhatod már őt. Semmi okod vele maradni! - igyekeztem a remegő és magasba szökött hangom rendezni, de kiérezhető volt rajta az elárasztott könnyeim ereje.
- Mert azt kérted tőlem. Azt mondtad, hogy hagyjalak békén, ne is legyen közünk egymáshoz. Hisztérikusan utasítottál el ha mégis közelebb mentem volna. És én teljesítettem Érted! Együtt vagyok most egy szörnyeteggel az Angyalvárosod miatt, hogy megmentsem. Azt hiszed, ha most csak úgy "Viszont látást!" mondanék neki, akkor nem hajtaná végre a tervét? Azt hitted, hogy elmész, és pár hét múlva megoldódik minden? Hát rosszul hitted! - köpte felém a szavakat, jogosan. Bántó hangneme sértett, de még is úgy éreztem hogy nem eléggé. Megérdemeltem volna a halált, mert bántottam szándékosan Őt.
- N-nem akartam h-hogy... szenvedj. - hullani kezdtek minduntalan könnyeim. - É-én rosszul g-gondoltam. H-Harry... - hajtottam le a fejem, és azok a cseppek, melyek hónapok óta gyűltek, nyomták és égették a lelkem , most elő bukkantak.
Mind az a fájdalom, ami ott ült vállaimon, mióta eljöttem Tőle, felszínre tört nagy zokogásba. Reméltem most nem jön ide Sebastian. Úgy éreztem ha mégis, csak rosszabb lesz. Talán most az egyszer nem cáfoltam meg magamban azt az érzést, hogy ignorálnám Sebastiant. Hiába szeretem, nem tud mindenben megvigasztalni. Helyette viszont egy sebhelyekkel és kemény bőrrel borított ujjat éreztem lehajtott állam alatt, mely lágy nyomással arra késztetett, hogy tulajdonosára nézzek.
"Miért nem ment el? Miért van még most is itt?" -törtek fel bennem a szavak, talán válaszra várva.
Zöld , kihunyhatatlan fényű szemei az enyémekkel szinte egybe olvadtak. Lágyan simította végig hosszú hüvelyk ujjával arcélemet, és vonásai meglágyultak. Lejjebb hajolt, hogy jobban láthassuk egymást, ajkait apró résre nyitotta.
- Érted a legnagyobb kínzásokat is elviselném. - zúgta halk hangon, és egy alig észrevehető sóhajt eresztett ki.
Nem tudtam volna egy értelmes szót sem kinyögni. A torkom összeszűkült, a gyomrom csomóba rándult és minden elhomályosodott körülöttünk, csak Harryt láttam igazán.
Ajkai egyre közeledtek felém, mire önkénytelenül az enyémek elnyíltak. Ha akartam volna se tudtam volna moccanni. Éreztem, ahogy szabad karja lehelet finoman szántja végig szárnyam. Egész testével közelebb lépett, így szinte minden levegőt kiszorított közülünk. Vártam. Most végre ellenkezés nélkül, semmire és senkire, sem a következményekre nem gondolva hagytam volna magam. Azt tehetett, amit csak akart. De nem csinálta. Az utolsó ponton, mikor szemeim is csukódtak volna le, arcomhoz tért, és egy gyengéd csókot nyomott orcámra.
- Nem tehetjük meg. Nem ez a sorsunk. Légy boldog. - suttogta a szavakat.
A kábulattól, melyet csalódottsággal fűszerezett a helyzet, még az átmeneti mozdulatlanság uralta testem. Szavak és gondolatok nélkül néztem végig, ahogy távolodik, majd eltűnik a látókörömből. Nem ment vissza a többiekhez, csak némán elsétált, valamerre, ahol talán kijuthat az elhagyatott temetőből.
akadozott mozdulatokkal emeltem ujjaim a csók égető helyére, melyet a hideg csípte arcomon még jobban éreztem. A bőröm lángban égett. Erősebben, mint bármikor. Sebastian volt aki ezek után először eszembe jutott. De egyáltalán nem az, hogy vissza kéne mennem hozzá, a Város bejáratához. Az első csókunk uralta elmémet. Azaz, az első csókom vele és Vele. Mindkettő beleperzselte magát az elmémbe. Annyira különbözőek voltak.
Harry szenvedéllyel és tűzzel teli hevessége, az a vágy mely akkor , abban a másodpercben magába szippantott, mikor ajkai enyémekhez értek, mindent elsöpört akkor. A fekete ürességben és hangtalanságban lebegtünk. Megszűnt a világ, és mindennek a létezése körülöttünk. Míg nem ért egy külső, nagyobb behatás, vagy levegőhiány, nem ért véget.
Ellentétben Sebastian lágyságával, és visszafogott , már-már udvarias érintéseivel, melyek szintén elbűvöltek, de nem vontak hatásuk alá. Éreztem a ködöt körénk gyűlni, de még csak a Földről sem rugaszkodtunk el, nem hogy egy másik dimenzióba repített volna. Szerettem ha csókol, de nem éreztem különösebb , erősebb érzelmeket közben.
Kétségbe esetten mérlegeltem a helyzetet magamban. Miért nem érzek bűntudatot, hogy annyira epekedek Harry csókjai iránt? Miért fáj annyira, hogy elment, én meg szobor módjára álltam és néztem végig távozását? És miért nem érzek Sebastian mellet tüzet? Utáltam magam ezért. Utáltam , hogy egy olyan ember iránt többet érzek, akit sosem kaphatok meg, mint akivel együtt vagyok, és egymás karjaiban fekszünk. És ez ellen semmit sem tehettem.
- Angel? - hallottam meg hangját, és kétségbeesetten kutattam menekülő útvonalakat.
Nem akartam most szembe nézni vele, és szembesülni a rút igazsággal. Majdnem megcsókolt az ellenség oldaláról egy, és én hagytam volna neki. Ráadásul ez még csak a jéghegy csúcsa, hisz pár percnyi beszéd után erősebben lángol bennem valami, ami egy év után sem lobog oly hevesen Sebastiannel.
Nem tudtam hova menni védelmező tekintete elől, mely most már észre is vett, és a kripta fala mellet egyenesen felém tart.
- Jól vagy szerelmem? - érintette meg lágyan arcom, de azonnal elhúzódtam. Kerek szemekkel figyelte, ahogy elutasítom. - Minden rendben Angel? - kérdezte aggodalommal a hangjában, és közelebb lépett. De én megtartottam a közöttünk lévő távolságot, hátrébb mentem ugyan annyit amennyit ő közeledett.
Nem akartam a szemébe nézni. Harcoltam a könnyekkel , melyek túl gyorsan gyűltek pilláim alatt, hogy időben eltüntethessem onnan őket. A holdfényben a csepp megcsillant, és sötét foltot hagyva a pólómon tűnt el. Az angyalfiú szemeiben harag gyúlt, és ökölbe szorítva kezét kérdezte idegesen:
- Mit tett veled az a szemét? Ha a kezeim közé kerül, széttépem! - köpte szavait undorodva.
Csak megráztam a fejem, és elfojtottam az érzelmeim, ahogy eddig tettem.
- Semmit. Csak menjünk haza, jó? - mondtam halkan. A legjobb, ami most megoldásnak tűnt, az az alvás, akármilyen rémálmok fognak gyötörni amint lehunyom szemeim.
A fiú egy halvány, de mégsem nyugodt mosolyt küldött felém, és megfogta a a kezem. Kényszerítettem magam, hogy ne húzzam el onnan az enyém, mert az túl gyanús lett volna, ha ezt a furcsa tiltakozó érzést hagyom uralkodni. Taszított a jelenléte, akármennyire is szerettem.
- Tudsz repülni, vagy vigyelek inkább haza a karjaimban? - próbálta a fagyott és végtelenül gyászos helyzetet feldobni valamilyen kis viccel, vagy kedvesedő szavakkal, mint mindig, de most nem használt. Itt az idő ami az egyetlen orvosság. Ettől függetlenül még mindig meg volt benne az az érzés, hogy most ódzkodnom kell tőle.
- Tudom menni magamtól is. - küldtem felé egy állmosolyt, és kinyitottam a szárnyaim.
Ő is hasonlóképp tett. A kripta mögött, szinte a fekete tollak egybe olvadtak az árnyék sötétjével. De amint a magasba szöktünk a sápadt fény ezüstszínű csillanásokat vont az éjszínű tagokra. Kissé imbolyogva értem Lond Angeles kapujához, ahol Zoe várt minket. Bár megtehettük volna gyalog is a nem túl hosszú utat, így még hamarabb ide értünk. A lány már kinyitotta az utat, ami még sötétebb volt, mint az amelyik a parkból nyílik.
- Hány bejárata van a Városnak? - kérdeztem meg hirtelen, amint becsukódott az ajtó és minden sötétség borított, míg nem Zoe egy zseblámpát elő nem varázsolt volna valahonnan.
- Nem tudni pontosan. Annyira régen épült ez a város, és közben rengetegen úgy gondolták , még a múlt században, míg ezt be nem szabályozták, hogy készít maga is egy bejáratot. - mondta Seb, de úgy látszik kijött rajta a tanárság, mert folytatta. De nem bántam, mert legalább addig sem kérdezget , hogy mi történt a kripta mögött velem és Harryvel. - Tudod, ez jó és rossz is egyúttal, mert ha találunk egyet, akkor azt bevezetjük az adatbázisba, és így egy újabb közlekedési és a legrosszabb esetben menekülési útvonal került a repertoárba. Viszont ha véletlenül egy TFW tag talál egy ilyenre, annak pedig borzalom lehet a vége. Főleg úgy, hogy mi nem vesszük észre. Minden kapuhoz őröket állítunk, mint például Bernicet oda, ahol először léptél be ebbe a világba. Ez a szakasz azért ennyire sötét, mert nem rég lett felfedezve, és nem volt még idő rá kiépíteni a világítást. De mivel a klubhoz ez volt a legközelebb, így úgy gondoltam, itt hozunk le téged. De azt hittem hogy nem ébredsz fel ilyen hamar.
- És ha nem ,elzavartad volna Harryt. - csattantam ki, váratlanul, nem épp kedves hangnemben. Még magamat is megleptem ezzel a hirtelen hevességgel.
- Igen, mert ő nem ide való! Ő egy veszélyes vadász. Ki tudja, hogy mit miért csinál. Lehet hogy egy terv része ez a megmentő akció. Hisz mikor feléd tartotta az a véres kést... - el is csuklott a hangja de félbe is szakítottam egyszerre.
- Megpróbálta leszedni a bilincset a kezemről! És ő küldte el azokat a vadászokat, akiket Felicity hívott be , hogy öljenek meg! Legalább egy köszöntet mondhattál volna neki! - kiabáltam úgy, hogy hangom még másodpercekig hallatszott a folyosó féleségen.
Érezhető volt a döbbenet hangjában, ahogy elakad a szava. Nem tudta hova tenni azt, hogy megvédtem Harryt, hisz ők mindig is ellenségek voltak. Lehet hogy természetében van, és neveltetésében , hogy ha vadászt lát, egyből utálja, amit a legtöbb meg is érdemel, de nem gondolkodik reálisan. Még egy percre én is belegondolok abba, mikor portyára megyünk és vadászok esnek el, hogy vajon megérdemelték e . Lehet hogy valakit a családja várja haza meleg étellel. Bár nem a legvalószínűbb, hisz ezek hidegvérű gyilkosok, akiket apró gyermekkoruk óta ebben a zordságban és kegyetlenségben nevelnek. De Harry még sem egy érzéketlen robot. Igen is táplál érzéseket...
"Irántam!" - mondtam ki magamban, és még magam is kizökkentve a gondolatmenetemből kezdtem tűnődni azon, ami most realizálódott.
Semmi sem volt tiszta eddig, csak hogy hónapokkal ezelőtt fájó és összetört szívvel hagytam ott Őt. És most, és olyan körülmények között, hogy én úgy mentem oda, hogy megölöm voltaképpen, kockára téve a sajátját, megmentette az életem. Újra...
Tudtam jól, nem szabad, de a régi érzések tombolni kezdtek a mellkasomban, és minduntalan görcsbe rántották a gyomrom. Bizsergés járta át testem mikor a legfrissebb emlékre gondolok, az apró puszira a kripta mögött. Pedig tudom, hogy ismét tiltott gyümölcs ez a fajta szerelem, és ami a legrosszabb, ezzel egy olyan személyt törhetek össze, aki szintén fontos részét képezi az éltemnek, még sem úgy kötődök hozzá mint Harryhez...
Nem tudom, hogy meg köszöntem e már, a több mint (!!!) 4000 (!!!) megtekintést! De ha igen, ha nem akkor is megteszem :D Szóval tényleg nagyon köszönöm. Mikor megláttam egyik nap h hmm, 4000... ja... majd MIII? 4000? ÁÁÁÁ xd kb. anyu idegbetegnek nézett, mikor indián táncot roptam a konyhában xd Köszönöm srácok, nélkületek ez most nem lenne :D <3 LOVE YOU ALL <3
Na de, nem is húzom tényleg tovább <3 jó olvasást, és ha lehet akkor pár kommentet kunyerálhatnék? <3 köszi, puszi <3 (és még annyit zárójelben, hogy sajnálom, hogy ilyen rövid lett, de kellenek az átkötő részek is , hogy teljes legyen a történet :( sry )
/Angel szemszöge/
Ahogy ingatag léptekkel haladtam egyre közelebb a göndörke felé, hallottam hátam mögül a megrebbenő szárnyak hangját. Sebastian minden lépésemet árgus szemekkel figyelte. Mintha egy törékeny porcelán lennék, aki egy cérnaszálon egyensúlyozik, egy szakadék felett. Pedig nem olyan ritka, hogy egy bevetés után ilyen állapotban tértünk haza, vagy épp ébredünk fel az angyalkórházban.
Volt viszont valami aggasztó abban, ahogyan már-már tulajdonként tekintett rám. Mintha egy versengésért elnyerhető trófea lennék. És ami nem pozitívan meglep, hogy egy este alatt lett ilyen? Vagy ki tudja akár csak pár órája. Eddig nem mutatott ehhez hasonló érzelmeket, és ez megijeszt. Tudhatná, hogy vele vagyok... Még ha Harryvel újra találkoztam is. Nem jutok dűlőre, hogy féltékeny, vagy talán ennyire birtokló hajlamú lett e ezalatt az éjszaka alatt. Sosem volt az a típusú ember, aki ha már csak ránéztem egy másik , jó képű fiatalemberre, egyből ez a védelmező, már-már engem ereklyeként kezelő tulajdonsága előjönne. Sőt, ezidáig még csak csíráját sem láttam benne. De ebből a pár percből most úgy éreztem , még is tévedtem.
Úgy vont magához, mint kapzsi ember más elől a pénzét. Ölelt, de mégsem éreztem forróságot, sem langymeleget, mint minden egyes alkalommal, a nap végén, ha megtette. Olyan volt, mintha hideg vashoz szorítottak volna kezei. Külsőleg még mindig ő volt a kedvesem, de arra másodperce valami furcsa, és rideg töltötte ki.
Ahogy viszont közeledtem a villogó szemű vadászhoz, mintha csak egy kályha életet adó melege felé tartanék. Lépéseimmel ez csak fokozódott, és úgy érzetem a fagyos hideg elől az ő oltalmat nyújtó karjaiba vetném magam. Arcom a hideg kicsípte, és pírba szökött, de minden lépéssel együtt már a fiú közelsége is zavarba ejtőbb lett. Legbelül minden porcikám azt akarta, hogy az Ő kezei hevítsenek fel, és töltsék meg remegő tagjaim hővel. Egy pillanatra ellágyult tekintetem, ahogy ez a gondolat befurakodott az agytekervényeim közé, de muszáj kivernem ezeket az értelmetlen és kósza képzelgéseket a fejemből, hisz én már megtaláltam talán az életemre szóló párom Sebastian mindig mosolygós és csupa szív személyében. Ő mindig életvidám, akármikor felvidít, a legéletrevalóbb angyal a Földön. És nem csak a földi lét angyala, hanem az egeké, hisz minden bizonnyal onnan származik. Ő már csak ilyen. Ellentétben a legtöbbször borús Harryvel, kinek minden egyes pillanattal feje felett csak gyűlnek a sötét fellegek. Sosem láttam teljes szívéből, vigyorogni, és le merném fogadni, hogy sosem gondolt bele a körülöttünk terülő világ pozitív felébe.
Az egyik felem Sebastian felé húzott, és elhitte mindazt, amit az agyam kreált a zöld szeműről. A másik felem viszont tiltakozott . Mindent amit lehetett ellenérvel cáfolt. Azokat az igéző szemeket, a bohókás , göndörödő fürtöket, melyek adtak angyali külsőt, mint sem vadászhoz hasonlót. Hisz az összes sebhely ellenére valója a legnagyobb biztonságot adta, sem hogy arra emlékeztettek, azok bizony egy angyal utolsó próbálkozásai voltak, mielőtt lelküket örökre másvilágra küldte volna.
A két fiú véres háborút vívott egymással bennem, és úgy éreztem ez minden energiám felőrli. Nem csak testileg fáj a bennem dúló harc, hanem lelkem legmélyén is. Újra felszínre hozza a hibákat, melyeket elkövettem. A levélt, hogy egy hang nélkül hagytam ott Őt, miközben magam törtem össze, és ezt senki sem tudta. Csak is én. Minden ignorált érintése, melyet egy pincsikutyaként teljesítettem, mert Felicity vakkantott egyet.
Jobb híján, amint oda értem a megmerevedett fiúhoz, megragadva a legnagyobb döbbenetére karját egy kripta mögé húztam. Valószínűleg valami temetőből nyíló bejárathoz hoztak minket.
Amint takarásba kerültünk, kieresztettem szárnyaim, így a hallásom erősödött. Bár felesleges volt, mert Sebastian nem hallgatózna, és talán Zoe sem. Úgy érzetem kezdek paranoiás lenni.
A fiú szeme kerek volt, pupillái a sötéttől, és valami egészen megfoghatatlan csillogástól fénylettek. A Hold sziporkázó sugarai, oly hatást keltettek, mintha a vékony sáv, mely a fekete, kerek szembogarat körül vette, valósággal szikrákat vetettek. Pont úgy tört meg a sápadt derengés íriszeiben, mint a smaragdon. Enyhén elnyílt aljain halkan vette a levegőt, és ha nem épp egy temető közepén állnánk, még azt is mondanám, a körülmények romantikus hangulatot idéznek. De Vele sohasem keveredhetek ilyen állapotba!
"Sohasem! "- ismételgettem magamban.
Tekintetem úgy szívta be a látványát, mint még sohasem. Arcvonalán végig vezettem a tekintetem, majd göndörödő hajkoronáján, melynek csak sziluettjét láthattam a lassan hajnalodó éjszakában. Bőrét a fehér fény porcelánként világította meg. Vagy talán tényleg nyárhoz képest ennyire sápadt? Arccsontjai is mintha kijjebb állnának, és álla finom, de még is határozott vonala is hegyesebb lenne.
"Fogyott?" -tettem fel a kérdést ami visszhangzott az elmémben.
A bőrkabát, és az alóla kilógó pulóver nem annyira domborodik izmain, mint szokott. Talán lehetséges, hogy igaz amit gondoltam...
"De nem az én dolgom!" - sivított egy hang azonnal fejemben, mikor a sajnálat legapróbb szikrája is felvilágított bennem.
Elég meggyötört ábrázattal tekintett vissza rám, amit csak most fedeztem fel. Talán haja is kócosabb, mint szokott lenni. Szemei körül a bohókás vonalak most sötétebbek és mélyebbek. Mintha napok óta nem is aludt volna. Komoly pillantásaiban fáradtság és nyúzottság tükröződött. Látszott rajta hogy valami nagyon nincs rendben vele. Bár egy év alatt képe halványodott , de még sem hasonlított teljesen még az elmosódott emlékre, ami bennem élt egészen eddig. De ha a feltételezéseim igazak, akkor sem kell vele törődnöm. De hiába korholom magam, nem tudom kitörölni a gyenge aggódást magamból.
Percek óta állunk, és meredten figyelünk egymásra. Én nem bírok a szorító érzéssel a mellkasomban, amilyen elgyötört állapotban van most Ő, és valami furcsa csillogást, talán csodálkozást látok íriszeiben tükröződni. De mint ez is, minden pillanat megtörik. Egy lemondó pillantással fordult meg, és elindult lassan arra, ahonnan elrángattam.
- Ne... Várj! Kérlek! - kaptam egyből észhez.
Igazság szerint nem volt mit mondanom neki, nem is értem mit is akartam vele beszélni. Talán semmit sem, de késztetést éreztem, hogy elhúzzam onnan, a két angyal tekintete elől, mert lyukat égettek mellkasába.
A göndörke, egy nehéz pislantást vetett felém, majd lehajtotta a fejét és neki támaszkodott a magas kripta falának. Haja teljesen eltakarta arcát, így csak fekete foltok és árnyékok adták meg az emberi külsejét, a sötét helyen.
- Mi értelme nekünk itt lenni? Téged vár Sebastian, engem meg... - itt elhallgatott. Érezhető volt szavaiban a keserűség. Tudom, legalább is sejtem, kire gondolhatott.
- Igaz... - próbáltam időt nyerni, míg össze szedek valami értelmes kérdést, vagy mondani valót. De ilyenkor mond mindig csütörtököt az agy. Mint mindig.
- Akkor miért kéne itt maradnom? Menj nyugodtan vissza a kis barátodhoz, aztán házasodjatok majd össze, engem meg hagyjatok meghalni az ördöggel! - csattant fel váratlanul. Szemei méregzölden izzottak árnyék takarta arcán. Dühöt és fájdalmat olvastam ki belőle, de azonnal hűvös és érzelem mentessé változtatta vonásait.Nem értettem a neheztelését.
- Akkor miért vagy még mindig együtt vele? Miért nem hagyod el? - folytattam, talán túlságosan is emelkedett hangon.
Nem válaszolt semmit.Beharapta az alsó ajkát, és idegesen szorította ökölbe a kezét. Szemeit szorosan préselte össze, és nagyon koncentrált. Mellkasa egyenletesen, de erősen emelkedett és süllyedt. Nyugtatni próbálta magát.
- Harry... - szóltam halkan, és lágyan hozzá, de azonnal felcsattant.
- Te semmit sem érthetsz. - közeledni kezdett felém, és szorosan elém állt. - Hogyan is lennél rá képes? Te éled a boldog életed a szerelmeddel, én meg szenvedek, mert elhagyott az egyetlen aki iránt valamit is tudtam volna érezni. Nem foghatod fel sohasem, mit miért tettem, vagy fogok tenni. És azt sem fogod, miért mentettelek meg. Még magam sem tudom, hisz hagyhattalak volna ott, majd széttépnek helyettem, de nem. Örömmel vetettem volna véget még Sebastian életének is, ha őt küldik oda Helyetted. - szemei egyre jobban fénylettek, és öklét erőből a falnak csapta. Tekintete, mely ezidáig az enyémet égette, most lehajtott fejjel pásztázza a kripta fala tövében kinőtt gazokat. - Viszont téged sohasem lennél lépes bántani. - vitte le a heves és dühös hangnemét halkra és már-már félénkre. -És most, megyek haza egy szadista vadállathoz, aki állítólagosan szeret engem, és magyarázkodhatok, hogy hogyan és hova tűnünk el. Gondolom hogy észre is vette, hogy nincs semmi kínzásnak nyoma abban a dohfészekben. Talán már ma este felnyom a TFW-nél, és kivégeznek. De te ne törődj velem, ahogy nem tetted egy évvel ezelőtt sem! - először rettegés árasztott el, mert azt hittem bántani fog, de fokozatosan ment ez át fájdalomba és önutálatba.
Utolsó szavainál könnyeim potyogni kezdtek, és felidéztem magamban az utolsó sort, mely a levélben állt. "A soha viszont nem látásra szerelmem." Ő is így érzett volna?
- De... Ott hagyhatod már őt. Semmi okod vele maradni! - igyekeztem a remegő és magasba szökött hangom rendezni, de kiérezhető volt rajta az elárasztott könnyeim ereje.
- Mert azt kérted tőlem. Azt mondtad, hogy hagyjalak békén, ne is legyen közünk egymáshoz. Hisztérikusan utasítottál el ha mégis közelebb mentem volna. És én teljesítettem Érted! Együtt vagyok most egy szörnyeteggel az Angyalvárosod miatt, hogy megmentsem. Azt hiszed, ha most csak úgy "Viszont látást!" mondanék neki, akkor nem hajtaná végre a tervét? Azt hitted, hogy elmész, és pár hét múlva megoldódik minden? Hát rosszul hitted! - köpte felém a szavakat, jogosan. Bántó hangneme sértett, de még is úgy éreztem hogy nem eléggé. Megérdemeltem volna a halált, mert bántottam szándékosan Őt.
- N-nem akartam h-hogy... szenvedj. - hullani kezdtek minduntalan könnyeim. - É-én rosszul g-gondoltam. H-Harry... - hajtottam le a fejem, és azok a cseppek, melyek hónapok óta gyűltek, nyomták és égették a lelkem , most elő bukkantak.
Mind az a fájdalom, ami ott ült vállaimon, mióta eljöttem Tőle, felszínre tört nagy zokogásba. Reméltem most nem jön ide Sebastian. Úgy éreztem ha mégis, csak rosszabb lesz. Talán most az egyszer nem cáfoltam meg magamban azt az érzést, hogy ignorálnám Sebastiant. Hiába szeretem, nem tud mindenben megvigasztalni. Helyette viszont egy sebhelyekkel és kemény bőrrel borított ujjat éreztem lehajtott állam alatt, mely lágy nyomással arra késztetett, hogy tulajdonosára nézzek.
"Miért nem ment el? Miért van még most is itt?" -törtek fel bennem a szavak, talán válaszra várva.
Zöld , kihunyhatatlan fényű szemei az enyémekkel szinte egybe olvadtak. Lágyan simította végig hosszú hüvelyk ujjával arcélemet, és vonásai meglágyultak. Lejjebb hajolt, hogy jobban láthassuk egymást, ajkait apró résre nyitotta.
- Érted a legnagyobb kínzásokat is elviselném. - zúgta halk hangon, és egy alig észrevehető sóhajt eresztett ki.
Nem tudtam volna egy értelmes szót sem kinyögni. A torkom összeszűkült, a gyomrom csomóba rándult és minden elhomályosodott körülöttünk, csak Harryt láttam igazán.
Ajkai egyre közeledtek felém, mire önkénytelenül az enyémek elnyíltak. Ha akartam volna se tudtam volna moccanni. Éreztem, ahogy szabad karja lehelet finoman szántja végig szárnyam. Egész testével közelebb lépett, így szinte minden levegőt kiszorított közülünk. Vártam. Most végre ellenkezés nélkül, semmire és senkire, sem a következményekre nem gondolva hagytam volna magam. Azt tehetett, amit csak akart. De nem csinálta. Az utolsó ponton, mikor szemeim is csukódtak volna le, arcomhoz tért, és egy gyengéd csókot nyomott orcámra.
- Nem tehetjük meg. Nem ez a sorsunk. Légy boldog. - suttogta a szavakat.
A kábulattól, melyet csalódottsággal fűszerezett a helyzet, még az átmeneti mozdulatlanság uralta testem. Szavak és gondolatok nélkül néztem végig, ahogy távolodik, majd eltűnik a látókörömből. Nem ment vissza a többiekhez, csak némán elsétált, valamerre, ahol talán kijuthat az elhagyatott temetőből.
akadozott mozdulatokkal emeltem ujjaim a csók égető helyére, melyet a hideg csípte arcomon még jobban éreztem. A bőröm lángban égett. Erősebben, mint bármikor. Sebastian volt aki ezek után először eszembe jutott. De egyáltalán nem az, hogy vissza kéne mennem hozzá, a Város bejáratához. Az első csókunk uralta elmémet. Azaz, az első csókom vele és Vele. Mindkettő beleperzselte magát az elmémbe. Annyira különbözőek voltak.
Harry szenvedéllyel és tűzzel teli hevessége, az a vágy mely akkor , abban a másodpercben magába szippantott, mikor ajkai enyémekhez értek, mindent elsöpört akkor. A fekete ürességben és hangtalanságban lebegtünk. Megszűnt a világ, és mindennek a létezése körülöttünk. Míg nem ért egy külső, nagyobb behatás, vagy levegőhiány, nem ért véget.
Ellentétben Sebastian lágyságával, és visszafogott , már-már udvarias érintéseivel, melyek szintén elbűvöltek, de nem vontak hatásuk alá. Éreztem a ködöt körénk gyűlni, de még csak a Földről sem rugaszkodtunk el, nem hogy egy másik dimenzióba repített volna. Szerettem ha csókol, de nem éreztem különösebb , erősebb érzelmeket közben.
Kétségbe esetten mérlegeltem a helyzetet magamban. Miért nem érzek bűntudatot, hogy annyira epekedek Harry csókjai iránt? Miért fáj annyira, hogy elment, én meg szobor módjára álltam és néztem végig távozását? És miért nem érzek Sebastian mellet tüzet? Utáltam magam ezért. Utáltam , hogy egy olyan ember iránt többet érzek, akit sosem kaphatok meg, mint akivel együtt vagyok, és egymás karjaiban fekszünk. És ez ellen semmit sem tehettem.
- Angel? - hallottam meg hangját, és kétségbeesetten kutattam menekülő útvonalakat.
Nem akartam most szembe nézni vele, és szembesülni a rút igazsággal. Majdnem megcsókolt az ellenség oldaláról egy, és én hagytam volna neki. Ráadásul ez még csak a jéghegy csúcsa, hisz pár percnyi beszéd után erősebben lángol bennem valami, ami egy év után sem lobog oly hevesen Sebastiannel.
Nem tudtam hova menni védelmező tekintete elől, mely most már észre is vett, és a kripta fala mellet egyenesen felém tart.
- Jól vagy szerelmem? - érintette meg lágyan arcom, de azonnal elhúzódtam. Kerek szemekkel figyelte, ahogy elutasítom. - Minden rendben Angel? - kérdezte aggodalommal a hangjában, és közelebb lépett. De én megtartottam a közöttünk lévő távolságot, hátrébb mentem ugyan annyit amennyit ő közeledett.
Nem akartam a szemébe nézni. Harcoltam a könnyekkel , melyek túl gyorsan gyűltek pilláim alatt, hogy időben eltüntethessem onnan őket. A holdfényben a csepp megcsillant, és sötét foltot hagyva a pólómon tűnt el. Az angyalfiú szemeiben harag gyúlt, és ökölbe szorítva kezét kérdezte idegesen:
- Mit tett veled az a szemét? Ha a kezeim közé kerül, széttépem! - köpte szavait undorodva.
Csak megráztam a fejem, és elfojtottam az érzelmeim, ahogy eddig tettem.
- Semmit. Csak menjünk haza, jó? - mondtam halkan. A legjobb, ami most megoldásnak tűnt, az az alvás, akármilyen rémálmok fognak gyötörni amint lehunyom szemeim.
A fiú egy halvány, de mégsem nyugodt mosolyt küldött felém, és megfogta a a kezem. Kényszerítettem magam, hogy ne húzzam el onnan az enyém, mert az túl gyanús lett volna, ha ezt a furcsa tiltakozó érzést hagyom uralkodni. Taszított a jelenléte, akármennyire is szerettem.
- Tudsz repülni, vagy vigyelek inkább haza a karjaimban? - próbálta a fagyott és végtelenül gyászos helyzetet feldobni valamilyen kis viccel, vagy kedvesedő szavakkal, mint mindig, de most nem használt. Itt az idő ami az egyetlen orvosság. Ettől függetlenül még mindig meg volt benne az az érzés, hogy most ódzkodnom kell tőle.
- Tudom menni magamtól is. - küldtem felé egy állmosolyt, és kinyitottam a szárnyaim.
Ő is hasonlóképp tett. A kripta mögött, szinte a fekete tollak egybe olvadtak az árnyék sötétjével. De amint a magasba szöktünk a sápadt fény ezüstszínű csillanásokat vont az éjszínű tagokra. Kissé imbolyogva értem Lond Angeles kapujához, ahol Zoe várt minket. Bár megtehettük volna gyalog is a nem túl hosszú utat, így még hamarabb ide értünk. A lány már kinyitotta az utat, ami még sötétebb volt, mint az amelyik a parkból nyílik.
- Hány bejárata van a Városnak? - kérdeztem meg hirtelen, amint becsukódott az ajtó és minden sötétség borított, míg nem Zoe egy zseblámpát elő nem varázsolt volna valahonnan.
- Nem tudni pontosan. Annyira régen épült ez a város, és közben rengetegen úgy gondolták , még a múlt században, míg ezt be nem szabályozták, hogy készít maga is egy bejáratot. - mondta Seb, de úgy látszik kijött rajta a tanárság, mert folytatta. De nem bántam, mert legalább addig sem kérdezget , hogy mi történt a kripta mögött velem és Harryvel. - Tudod, ez jó és rossz is egyúttal, mert ha találunk egyet, akkor azt bevezetjük az adatbázisba, és így egy újabb közlekedési és a legrosszabb esetben menekülési útvonal került a repertoárba. Viszont ha véletlenül egy TFW tag talál egy ilyenre, annak pedig borzalom lehet a vége. Főleg úgy, hogy mi nem vesszük észre. Minden kapuhoz őröket állítunk, mint például Bernicet oda, ahol először léptél be ebbe a világba. Ez a szakasz azért ennyire sötét, mert nem rég lett felfedezve, és nem volt még idő rá kiépíteni a világítást. De mivel a klubhoz ez volt a legközelebb, így úgy gondoltam, itt hozunk le téged. De azt hittem hogy nem ébredsz fel ilyen hamar.
- És ha nem ,elzavartad volna Harryt. - csattantam ki, váratlanul, nem épp kedves hangnemben. Még magamat is megleptem ezzel a hirtelen hevességgel.
- Igen, mert ő nem ide való! Ő egy veszélyes vadász. Ki tudja, hogy mit miért csinál. Lehet hogy egy terv része ez a megmentő akció. Hisz mikor feléd tartotta az a véres kést... - el is csuklott a hangja de félbe is szakítottam egyszerre.
- Megpróbálta leszedni a bilincset a kezemről! És ő küldte el azokat a vadászokat, akiket Felicity hívott be , hogy öljenek meg! Legalább egy köszöntet mondhattál volna neki! - kiabáltam úgy, hogy hangom még másodpercekig hallatszott a folyosó féleségen.
Érezhető volt a döbbenet hangjában, ahogy elakad a szava. Nem tudta hova tenni azt, hogy megvédtem Harryt, hisz ők mindig is ellenségek voltak. Lehet hogy természetében van, és neveltetésében , hogy ha vadászt lát, egyből utálja, amit a legtöbb meg is érdemel, de nem gondolkodik reálisan. Még egy percre én is belegondolok abba, mikor portyára megyünk és vadászok esnek el, hogy vajon megérdemelték e . Lehet hogy valakit a családja várja haza meleg étellel. Bár nem a legvalószínűbb, hisz ezek hidegvérű gyilkosok, akiket apró gyermekkoruk óta ebben a zordságban és kegyetlenségben nevelnek. De Harry még sem egy érzéketlen robot. Igen is táplál érzéseket...
"Irántam!" - mondtam ki magamban, és még magam is kizökkentve a gondolatmenetemből kezdtem tűnődni azon, ami most realizálódott.
Semmi sem volt tiszta eddig, csak hogy hónapokkal ezelőtt fájó és összetört szívvel hagytam ott Őt. És most, és olyan körülmények között, hogy én úgy mentem oda, hogy megölöm voltaképpen, kockára téve a sajátját, megmentette az életem. Újra...
Tudtam jól, nem szabad, de a régi érzések tombolni kezdtek a mellkasomban, és minduntalan görcsbe rántották a gyomrom. Bizsergés járta át testem mikor a legfrissebb emlékre gondolok, az apró puszira a kripta mögött. Pedig tudom, hogy ismét tiltott gyümölcs ez a fajta szerelem, és ami a legrosszabb, ezzel egy olyan személyt törhetek össze, aki szintén fontos részét képezi az éltemnek, még sem úgy kötődök hozzá mint Harryhez...
1 megjegyzés:
Mikor lesz rész?
Megjegyzés küldése