Sziasztok! Nagy könyörgések árán eszkábáltak nekem egy szedett-vedett gépet, amit ideiglenesen használhatok, szóval jó hír, hogy ITT AZ ÚJ FEJI! És kárpótlásul , mert ijesztgettelek benneteket, hogy nem lesz feji , most egy (remélem arra sikerült :O ) extra hosszú fejezettel szolgálok :* <3 szóval jó olvasást, nem is pofázok tovább :* <3 <3 <3 luv ya all :*
/Harry szemszöge/
Felicitynek vannak piszkos húzásai. Nem egyszer láttam, hogyan csábít el egy angyalt, és öli meg. Nem tudhatom biztosan, hogy nem e ezt a taktikát alkalmazza nálunk is. De tény és való, hogy igazán csak ő ismer. Még Angel sem tudja a legapróbb titkaim. Talán lehet, hogy Felli megváltozott... A viselkedése is mutatja. Bár, alig mutatta meg, ezt az oldalát. De tudom, hogy így viselkedik, annak kell valamilyen kiváltó ok. Mert még a haldokló Angyalvadász társainkon sem segített azzal a jelmondattal, hogy " Már megsebesült, gyenge! Csak a terhünkre lenne! Én nem fogok cipelgetni egy koloncot, hogy lelassítsa az akciót!" Ez teszik kegyetlen gyilkossá.
De az biztos, hogy sosem hazudna. Inkább elbukik akármilyen küldetés, mint hogy hazudna. Lehet, hogy igaza is van azzal kapcsolatban, hogy Angel és én két külön világok vagyunk... Hiszen ő angyal... Én meg Angyalvadász. Felli, pedig jól mondta, Ő közelebb áll hozzám, mint Ang. Ugyan azt tesszük, már kisgyerek korunk óta, ugyan ott nőttünk fel, és ugyanazok a borzalmas dolgok tettek minket kora felnőtté... Mert nem volt gyerekkorunk a Bázison..."
- Felicity... - szólítottam meg , miközben a lány szorgalmasan csókolta nyakamon húzódó láthatatlan sebhelyeket.
"Talán Ang még azokról sem tud?"
- Igen ? - duruzsolta a fülembe , majd tekintetén felvezette az arcomra.
Csillogott a szeme. Nem hinném, hogy azt a z őszinte csillogást megtudná játszani.
- Igazad volt... - mondtam elfúló hangon, miközben hasfalamon vezette lefelé a tenyerét. Furcsa érzés járta át a testem, de mégsem akartam, hogy megtörténjen. - És ezt kérlek hagyd abba...
Kezemmel eltoltam onnan a kézfejét, de makacsul vissza tette a bokszerem széle felé ujjait, és tovább játszadozott , az érzékeny bőr ingerlésével.
- Természetesen, mint mindig!- kacagott fel egy önelégült színnel a hangjában- De miben? - kérdezett vissza , és tevékenységeit továbbra sem hagyta abba.
Ujjaival köröket rajzolt a köldököm köré, és másik kezével játékosan piszkálni kezdte a farmerom gombját.
- Mindenben, amit eddig mondtál... Lehet, sőt biztos, hogy nem illenénk össze Angellel... De ez még nem ok, hogy nekünk le kéne feküdnünk ezért. - suttogtam , miközben csuklóira fontam a ujjaim, és elemeltem őket az érzékeny területekről.
-Mond csak, mikor voltál utoljára nővel? Pár hete? Hónapja? Éve? - íriszében pimaszság csillant fel, és kitépve kezeimből csuklóit, lábait oldalaim mellé vetve, a lényegre ült.
Felköhintettem, tettére, és csípőjéhez vezettem az ujjaimat, majd a puha bőrbe mélyesztette az ujjbegyeim, megemeltem a lányt. De makacsul vissza ereszkedett.
- Oh! Szóval évek óta?- már-már úgy hatott, mintha meglepődött volna, a kellemetlenkedő mocorgásom felett, ahogy egyszerre jelzett a testem hogy akarja is , meg nem is. - Mennyire vagy kiéhezve? -kíváncsiskodott nem ismerve a "kínos téma" kifejezést.
- Bocs, de nem most... amúgy is a szomszéd szobában van An...
- Angel... Igen, ki hitte volna? Mi lenne, ha nem hagynánk azt a hárpiát aludni? Egyébként is, ki képes ennyire házsártos lenni 16 évesen? Rosszabb mint Öreg Peat , az Alvilág portáján! - kacagott fel, a saját kijelentésére.
"Az már egó, ha ennyire tudsz a saját vicceden nevetni..." - gondoltam magamban, de én is elmosolyodtam.
- Hagyjad már Őt! Nem tudom mi ez a rivalizálás köztetek! - tettem fel a kérdést, ami már egy ideje szöget ütött a fejemben.
- Két nőstény, egy pasi! Szerinted? Csak az a bökkenő, hogy többszörös hátrányból indul ellenem. Tudod már csak az hogy angyal... Miért buksz rá? - tiport a legkelletlenebb témába egyből. Először hitetlenkedve néztem a lányra.
- Miért érdekel téged ennyire mi van köztem és Angel között?! Neked nem mindegy? Úgy is átgyalogolsz az embereken empátia nélkül! - kis él volt a hangomban, ezért pásztáztam az arcát, hogy mi a reakciója. Úgy is tudom, hogy ilyeneken nem fog megsértődni, ő már rég megszokta, hogy mindenki hozzávágja a fejéhez, hogy egy pszichopata.
- De hát Hazza! Ez nyílván való! Csak ahogy ránézel, már látszik, hogy nem közömbös az a csaj.. De miért pont ő? Semmi sincs benne! Lapos, alacsony, fakó szőke... Még csak a lenövését sem kezelteti! - mondta a szokásos flegma hangnemén.
- Nincs igazad... És akadj már le erről a témáról légy szíves! - korholtam le, de szokása szerint nem vette magára. Sosem teszi...
- Oh igazán? Akkor mond ki! - fülemhez hajolva, búgva suttogta fülembe.
Először kerek szemekkel néztem rá.
"Ez most komoly?"
Nem tudtam mit mondani rá... Akárhányszor a számra venném ezt a két egyszerű szót, össze szorul a szívem .
"De nem..."
- Mondtam! Miért kell hazudnod, akár nekem, akár neki! Azt hitted nem halljotta amit beszélgetünk az ajtaja előtt?
- Nem hazudtam... - néztem a falon ki magamnak egy pontot , amit fixírozhatok, míg ez a helyzet elmúlik.
Felicityben semmi olyan nincs, amitől szégyellné magát. Mindenen áttapos, és nem érekli, hogy a másiknak mennyire fáj, vagy épp és menyire nem beszéd téma. Tisztán lehet vele beszélgetni, mert mindig meglátja a lényegét a dolgoknak, de úgy tudja közölni, hogy egy átlag ember már rég kikészült volna tőle.
- Légyszíves ne menj el se a közel se a távoli jövőben pszichológusnak, mert a klienseid felakasztanák magukat melletted... - mondtam elég komoly tekintettel, de az ajkaim sarkában bujkált a mosoly.
- Hát, legalább annyi selejttel kevesebb! - vette fel ismét a kegyetlenséget. - De tudod , ha már játszadozol vele legalább...
- Mi? - vágtam rá. - Mi az , hogy játszadozok vele? - keltem ki magamból.
- Oh! Vagy te, aki állítja magáról , hogy közömbös iránta Angel, most azt mondod, hogy nem azért csókolgatod? - vágta a szavakat hozzám. - Akkor ezt magyarázd ki.
- Tudod mit? Te egy kibírhatatlan nőszemély vagy! - köptem ugyan olyan hangsúllyal a válaszom, mint ahogy az előbb ő tette.
Lehámoztam csípőm köré tekeredett lábait, majd az ágyam másik végébe mászva, magamra húztam a takarót, hogy véletlenül se tudjon hozzám érni. Már így is okozott egy kis ügyet ...
- És mi lesz, az esténkkel? Vagy inkább már hajnal, mert lassan feljön a nap... - Szinte kikérte magának, hogy miért nem engedek az akaratának.
- Szórakoztasd el saját magad! - vágtam hozzá, majd elfordulva tőle lehunytam a szemeim. - Majd légyszíves kapcsold le a villanyt mielőtt kimész! - még morogtam a takaró alól.
Egy szitok szót , még elmorzsolt a bajsza alatt, majd éreztem, ahogy az matrac vissza nyeri az alakját, ahogy felállt onnan.
Az ajtóhoz egy szó nélkül cammogott, majd felkapcsolva még egy lámpát bevágta teljes erőből az ajtót.
Megrázkódtam a hangos csattanásra, majd zsörtölődve, de még is megkönnyebbülve tettem meg azt, amit kértem tőle, de mégsem tejesítette.
Vissza mászva az ágyba , csak könyörögni tudtam, hogy ne legyen még egy ilyen alkalmunk, mint a mai este.
Már magamra kaptam az ingem, mikor halk kopogást hallottam az ajtóm mögül. Tudtam, hogy nem lehet Felicity, hisz ő kérdezés nélkül becsörtetett volna.
-Tessék! - kiabáltam ki, az ajtó előtt álló lánynak.
Halkan nyílt az ajtó, és puha léptekkel jött be a szobába, majd hallottam a kilincs záráskor keletkező kattanást.
- Harry... - kezdett bele, de hangja nagyon elfúlott volt .- Csak.. csak bocsánatot szeretnék kérni... a tegnapiért. Mostanában nagyon frusztrált vagyok, és még tetézte a helyzetet Felicity... szóval.. csak...
- Nem kell bocsánatot kérned! - mondtam keménységgel a hangomban, de aztán korrigáltam, nehogy azt higgye, hogy haragszom rá. - Szóval, akkor ma is menjünk gyakorolni? -kezdtem rögtön terelni a témát.
- Hát... lehet, hogy kellene. Nem tudom... Ahogy gondolod! - a földre vezetve tekintetét, kerülte a szemkontaktust. A lábával apró félköröket húzott a szőnyeg szálaiba. Kezét a háta mögött tördelte.
- Jó, akkor készülődj, mert megyünk! - mondtam egy lágy, bíztató mosollyal arcomon.
- Oké! - egy kicsit feldobottabb lett, és már is pattogott volna ki az ajtón, de arca kérdő lett, és vissza hajolt a szobába.- És Felicity? Vinnünk kell? - mondta, de hangjában volt egy adag kelletlenség.
- Nem, nem kell! Sőt, én veled sehova sem megyek! - hallottuk meg a minden lében kanál lány hangját, ahogy kiállt a másik szobából.
Megforgatva a szemét Ang, elment készülődni.
Leballagtam a nappaliba, miközben vártam, hogy indulhassunk.
Akarva s akaratlanul is vissza gondoltam az este történtekre.
Angel teljesen kiakadt... Azt hiszi, hogy együtt vagyok Fellivel... és Felicity meg azt gondolja, hogy szerelmes vagyok Angbe...
Én nem tudom már mi folyik itt. Az sem tiszta, hogy mit miért teszek. Eddig sem volt, de most...
Bele gondolva egy az biztos. Nem akarom, hogy az angyalnak akármilyen baja is essen. Egyenlőre az homályos, hogy mi ez a hirtelen védelmező szerep, de ez biztos.
És már az elején tudtam, hogy nem kellet volna bele kevernem az életembe a lányt. Nem kellet volna találkoznunk, és nem kellett volna... megcsókolnom.
De az már visszavonhatatlan. Annyit tudok tenni hogy távol tartom magam Angtől, és nem keverem még jobban bele a történésekbe. Bár azt még nem tudom, hogy mit is kéne az érdekében tennem , hogy elhidegüljek teljesen tőle, hisz most is csak kettesben , megyünk a raktárhoz, és tanítom, hogy is kellene ezt az egészet kezelnie. Az az, csal tanítanám, mert azt sem tudom, hogy egy élő angyalon hogyan működik a szárnya. Csak előhívni tanítottak meg minket, a kiképzéseken.
- Kész vagyok! Mehetünk? - hallottam hirtelen a hátam mögül a hangot, ahogy gondolataim közepette ültem a díványon.
- Jó! Induljunk! - álltam fel, és a kezembe kaptam a kocsi kulcsot.
/Angel szemszöge/
A világon nem éreztem annyira felszültnek magam, mint a raktárhoz vezető úton. Minden hangra, amely a vezető ülés felől jött túlságosan így gyorsan kaptam tekintetem. Erről Harry maximum csak annyit szűrhetett le, hogy egy végtelenül zavart lány ül mellette.
Sehogyan sem tudtam elvonni a mellettem ülő fiúról pillantásaim. A gondolataimba vésve a tegnap hallott egyetlen szót visszhangoztatva fejemben, ittam minden részletét a látványának.
Még a borús idő okozta sápadt fényben is hihetetlennek találtam a sötét kunkorodó fürtöket, melyeket most egy egyszerű baseball sapkával próbált megszelídíteni, de pár rakoncátlan tincs kikandikált alóla.
Most a zöld szemekben merev koncentrálás tükröződött , és az unalmas szürke út képe, melyet ridegen fixírozott.
Karakteres vonalait már az első pillanatban beleégettem az agyamba, és akárhol azonnal felismerném. Sőt, már elég lenne csak a földre vetett árnyékát látom, tudnám, hogy Ő az...
És a mély színben pompázó ajkai... Mindig az érett meggy jut eszembe, és az, amikor még kicsi voltam, és a barátaimmal szobroztunk a sütő mellet, mikor édesanyám sütötte a világ legjobb meggyes pitéjét.
Rossz érzés fogott el, ahogy a nő képe elkezdett lebegni előttem.
"Cserben hagyott... Annyi éven keresztül hazudott nekem. Nem szeretett sosem. Azt a gyűlöletet nem láttam volna a szemében azon az éjszakán, ha nem így lenne..."
Mélyet sóhajtva próbáltam a kiáramló levegővel a fojtogató emlékeket is elpucolni magamból. De sajnos ez nem megy olyan egyszerűen, mintha csak poros lenne az elmém. Beletörődve próbáltam inkább másra terelni a figyelmem.
És ismét a fiúra vezettem a tekintetem. Meglepetésemre smaragd szemeit rám tapasztva tanulmányozta az arcom, majd kérdően nézett a szemeimbe.
- Megérkeztünk! - szólt jelzés képen, majd már is elkezdte kicsatolni az övét, és nyitni maga mellett az ajtót.
Kapkodva a fejemet , megismételtem a mozdulatait, majd kipattantam a járműből, és hosszú, furcsa módon ideges lépéseit követtem.
Míg ő lépett egyet, nekem kellet kettő is. Szinte futottam, hogy utol érjem, és tartsam a rövid útszakaszon a tempót.
A kaviccsal beszórt talaj, mintha hó lett volna talpaim alatt, ropogott a talpam alatt. A feszült csendben ez kértszer olyan hangosan csengett, mint általában. De a tegnap itt történtekről felbugyogó emlékképek halványítottak rajta.
Kellemetlenség fogott el, mikor a létesítménybe lépve pontosan kiszúrtam a helyet, ahol majdnem elbotlottam, de Harry elkapott és...
Majd a falra vezetve a tekintetem, elpirulva tapasztaltam, hogy a képek élesebben maradtam meg, mint hittem volna. De akármennyiszer próbáltam elhalványítani magamban, vagy teljesen kitörölni, csak még jobban belém ivódott.
- Szóval... - kezdett bele egy bizonytalan mondatba. Hangja, a majd hogy nem üres térben visszhangzott, ezzel a mélységét csak csengőbbé tette.
- Hát... - válaszoltam, de csak annyi hangerővel, hogy örültem, ha a fiúhoz eljutnak szavaim.
- Megpróbálod előhívni őket? - kérdezte színtelen hanggal.
- Nem tudom... nekem ez nem megy Harry... Én nem...
- De meg kell próbálnod! Máshogy nem tudok segíteni, csak ha én hívom elő a szárnyaid, de így sosem tanulod meg, hogy kell csinálni! - éreztem, ahogy az emlékek előhívják a kelletlen és hideg oldalát.
Szinte hallom magamban a gondolatokat, ahogy azt mondja, hogy semmi áron sem ismételné meg a tegnapot. Vagy esetleg ha mégis megteszi, akkor is Felicityt képzeli a helyembe.
A keserűség mardosott belűről. Mintha elkezdenének tépni belűről. Szörnyű képek lebegtek előttem, hogy tegnap mi is történhetett Harry szobájában.
"Miért kell ezt átélnem? Miért nem élhettem tovább azt a régi életet, amit addig a szörnyű estéig?"
- De nem megy, és kész! Hagyjuk ezt az egészet! Én egy reménytelen eset vagyok! - törtem ki hirtelen. Nem akartam már itt lenni. Vissza vágytam a puha és melengető takaróm alá, és örökre vissza zuhanni az álmaimba.
- Akkor mi legyen? - kissé ingerülten válaszolta. Látszott rajta, hogy nem olyan nyugodt , mint szokott lenni.
- Nem tudom.Talán találni kéne egy másik angy...
- NEM! Szó sem lehet róla! Megőrültél? Már te is sok vagy! - csúsztak ki hirtelen a szavak a torkán meggondolás nélkül.
Eléggé szíven ütött az ingerült válasza.
"Szóval csak ..."
- Kolonc vagyok... Értem... Inkább vigyél haza.. azaz ahol laksz, és majd elleszek. Nem is kell törődni velem! Hisz teljesen magamtól jöttem el dalolva otthonról, ahol egy normális életem volt, és az anyám egyáltalán nem üldöz! De nem ám! És egy teljesen átlagos ember is vagyok! Ja! - mondtam olyan éllel a hangomban, amilyennel csak tudtam.
Láttam az arcán, hogy végig szaladt valami az elméjén. De még mielőtt bocsánatkérésbe kezdhetett volna félbe vágtam.
- Tudod mit? Csak hagyjuk! Vigyél valahova, vagy nem tudorom! Csak felejtsük el az egész eddig történteket! - reméltem, hogy hangsúlyomból rá jött, hogy nem csak a kis kiborulásomra gondoltam, hanem a tegnap és a pavilon alatt történtekre is.
Aprót bólintva egy percig habozott, majd elindult vissza a kocsija felé. Először kérdően néztem a tetteit, majd észbe kapva követni kezdtem, a jármű felé.
Vissza huppanva az ülésbe, amit csak percekkel ezelőtt hagytunk el, most újra úton voltunk, immár haza felé. Legalább is, gondolom, hogy oda.
Egy ideig, az ismerősnek tűnő út folytatódott de valahol félúton lekanyarodott az otthona felé vezető útszakaszról.
Először arra következtettem, hogy más úton megyünk vissza, de mikor megálltunk egy park mellet össze zavarodtam.
- Harry... Miért ide jöttünk? - kérdeztem. Lehet, hogy a hangnemem kissé számon kérő volt, vagy épp hitetlenkedő, de úgy tűnt nem hatott a fiúra.
- Csak nem akartam haza menni. - vonta meg a válasz után a vállát, majd kiszállt a kocsiból, majd meglepetésemre az én térfelemre jött, és kinyitotta nekem az ajtót.
Egy halvány és észrevehetetlen mosoly futott a pillanatban át az arcomon, mikor akaratlanul is arra gondoltam, hogy talán Felicity miatt nem szeretne.
De ugyanúgy, mint maga a fiú, úgy ez is rejtély marad valószínűleg számomra, hogy miért jöttünk az otthon melege helyett ezen a borús napon a parkba vagy legalább is a park mellé.
A kezét nyújtva szálltam ki a kocsiból, kissé zavart tekintettel.
"Honnan ez a hirtelen gesztus? Eddig nem igazán csinálta ezt..."
Egy kósza mosolyt vetettem a fiú felé, majd tekintetem a földre vezettem. Arcomba szökött a vér a gesztusaira.
- Meg akartam ezt a parkot neked mutatni. Van a közepén egy gyönyörű szökőkút, amibe pénzt dobálnak az emberek, és kívánnak. Te is kipróbálhatnád, hátha szerencsét hoz, legalább neked... - mondta, az út elei keménységgel ellentétben lágyan, és barátságosan.
Ismét csak egy kis mosoly volt a válaszom, és a pír csak jobban terjedt az orcáimon szét.
Mikor újból lesütöttem szégyenlősen a szemeim, csak akkor vettem észre, hogy mióta kisegített a kocsiból, azóta nem engedte el a kezem.
A merengő pillanataim azzal törte meg, hogy még jobban zavarba ejtve ujjait az enyémekkel össze fonta, és lassan indult el, a fás úthoz vezető kis szakaszon a parkolóban.
Én is elkezdtem szedni a lábaim utána.
Meglepetésemre, mikor a csendes és békés területre értünk, kérdezgetni kezdett rólam.
Eddig sosem beszélgettünk nagyon egymásról, vagy hogy milyen is volt a gyermek korom. De mintha csak olvasott volna a fejembe, néha még a fel nem tett kérdéseimre is elkezdte megadni a válaszokat.
Sok mindent megtudtam róla, és néhány dolgot Felicityről is. Ugyan ott nevelkedtek, nem éppen jó körülmények között. Éreztem, hogy nem mindent mond el, azokban a válaszokban, amiknél a kérdések kitértek a gyerek korára. De tudom, hogy nem jó élte meg a legbefolyásosabb éveit.
El sem tudnám képzelni, hogy velem mi lett volna, ha már mióta csak az eszemet tudom egy ilyen börtönbe kellet volna nevelkednem. Most már nem annyira vagyok mérges Felictyre, mint amennyire ezelőtt voltam. Rájöttem hogy minden keménysége, és kegyetlensége csakis ebből származhat.
De Harry még is olyan más. Ő belőle nem tudták mégsem a törődést kiölni. Akkor a lányból miért irtották ki? Hisz ugyan azt tették mindketten, de a fiúból sokkal jobb ember lett- már amennyire egy Angyalvadász jó lehet- mint Felicityből.
- És, most mi lesz,ezek után? Ha megtudja a TFW, hogy létezem? Azaz, hogy itt vagyok, nálad.
- Nem tudom... Először is, nem olyan biztos, hogy megtudják.
- De Felicty...
- Ő, ha azt mondja nem mondja el, nem is fogja, hidd el! Amióta csak ismerem, ha valamit mond, az úgy is van . Nem lehet még csak megkérdőjelezni sem. - mondta, de éreztem hogy a lány gondolatára megremegett a hangja.
A kezem kicsúsztattam az övéből, és a zsebembe helyeztem. Ezt ő is észre vette. Lehet, hogy célzásnak vette, hogy megsértődtem valamin, mert megállított a kis erdős ösvényen. Magával szembe fordított, és mélyen az íriszeinket össze kapcsolta.
- Figyelj! Én nem értem miért rivalizáltok egymással ennyire! - hagyott itt egy kis szünetet, majd óvatosan megkérdezte - vagy ez csak egy ilyen női dolog köztetek? Vagy mi? Mert nekem mondott olyat hogy...
- Amit ő mond az egy rakás szemét! Ne hallgass rá! Csak rosszat csinál! Nem tudom te miért nem látod, talán mert pasi szemmel nézed, de valami bűzlik körülötte! Valami nincs rendben! Érzem! - adtam ki magamból, ami már mióta csak "vendégünk" a nemkívánatos személy, nyomja a lelkem.
- Tudom, hogy Feli kicsit furcsa, eléggé sokszor, de meg lehet szokni! Kérlek, csak próbáljátok nem megölni egymást!
- Hát lehet , hogy én nem fogom, de neki mondhatod, ő tuti , hogy egyszer rám fog törni éjszaka... - gondolkoztam hangosan.
- Kélek... amúgy sem azért jöttünk, hogy veszekedjünk.. vagy ilyesmi... - vetett véget a Felicityn való szóváltáson.
- Oké... - egyeztem bele. Igazából semmi kedvem sincs arra a lányra gondolni. Süt minden porcikájából a romlottság. Egyszerűen tudom, hogy még azon is képes lenne röhögni, ha a vértócsa, ami az áldozatából gyűlt össze a test mellet, egy különös formát venne fel... - egyébként, miért jöttünk ide? Mármint azon kívül, ogy nem akrasz haza menni. - kérdeztem meg , témaváltás gyanánt.
Igazából tényleg érdekelt is, hogy mit is keresünk itt. Valamiért így vissza gondolva, az, hogy "Nem akart haza menni" nem tűnt egy igazi indoknak. Már a kút mellett is elhaladtunk, amit megcsodáltam, de érmét nem dobtam bele.
"Minek dobjak? Úgy sem teljesül..."
- Hát... Egyszer mondtad, hogy megvisel ez a nagy váltás, és hogy rosszul viseled azokat a dolgokat amik veled történtek. És Londonnak ez a része mindig nagyon nyugis. Én midig ide szoktam jönni, amikor zaklatott voltam, vagy valami gond akadt a Bázison. Legalább is, mióta megtaláltam ezt a helyet!
- Pontosan hova is tartunk? - kérdeztem, mert már egy ideje caplatunk. Egyre csak csendesebb kezd lenni a hely. Hirtelen egy kis földútszerűségen találtam magam, ahogy jobban körül néztem. A parkban mindenhol betonnal vannak lerakva az utak...
- Már ide is értünk lassan! - mondta, majd pár lépés múlva egy hatalmas és vaskos fához értünk. A törzsébe ezer meg ezer vésés volt faragva, egy valaha, szerelmes párok által.
A kéreg foltokban hiányzott és helyén szívecskék, voltak bennük betűkkel, vagy éppen nyilakkal átszúrva. Elmerengve ezeken a jeleken, akaratlanul is eszembe jutott, hogy itt mennyi szerelme kezdődhetett, vagy épp végződhetett.
Egy, a többitől eltérő karcolattal találtam szemben magam, ahogy elindultam körbe a fán húzva a kezem. Megérintve a kanyargó és kunkorodó jelhálózatot, egy éles kép villant fel,melyet csukott szemhéjamra vetítve láttam.
Egy hely, ahol rengeteg angyol, kiengedett szárnyakkal mászkál. Teljesen átlagosan viselkedtek, ugyan úgy mint egy rendes, emberi faluban, vagy kisvárosban. Köszöntek egymásnak, és társalogtak. Gyerekek kergetőztek. Egy aprócska termetű kisgyermek játszadozott anyja gyönyörű fekete tollazatával, ahogy a nő e kisebbik gyerekét ringatta a kezében.Egy férfi épp feléjük tartott, és mikor oda ért lágy csókot hintett ajkaira a nőnek.
De a helyen az ég nem látszott, csak lámpafénnyel világították be a szűk utcákat, és tereket. A házak is csak a lámpák sárga vagy éppen fehéres neon fényben úsztak. Mintha este lett volna, csak erősebben világították ki a várost...
Majd hirtelen változott a kép. Egy temető kapujánál álltam , és csak azt vettem észre, hogy egy kripta ajtaján pihen a kezem, ami nyikorgó hanggal húzódik el, és egy hosszú, és kanyargós lépcső vezet le a végtelennek tűnő mélységbe, aminek a végén csak egy apró szentjánosbogárként pislákoló fény remeg.
A látomásnak tűnő képet két erős kéz törte meg, ahogy egyre erősebben éreztem szorítását. Majd egy utánozhatatlan rekedtes hangot, ami úgy erős9d9tt a homályos elmosódottságból, mintha víz alól bukkantam volna fel.
- Angel! Hallasz? Mi az , hogy Angyal Kripta? - rázogatott folyamatosan.
Magamhoz tértem. Ott álltam kerek szemekkel a fát támasztva. Kezem még mindig a jelet simította. Az mintha izzani kezdett volna, világítani kezdett.
- Basszus! Áu! - kaptam a forró jeltől el a kezem, amiben a tekergő vonalak mozogni kezdtek, és egy kis nyilat kezdtek formálni, ami egy gazzal benőtt ösvényre mutattak. - Ez meg mi a franc? - kiáltottam fel, ahogy meredtem a fénylő vonalakra.
- Micsoda? Nincs azon a fán semmi! - hitetlenkedett Harry. - ÉS mi az az Angyal Kripta? - folytatta a kérdéseinek sorozatát.
- N-nem tudom... De te nem láttad ezt a ... - mutattam a fénylő és izzó jelre, de mikor ismét arra pillantottam, már csak egy üres felülettel találtam szembe magam. Még csak egy vonás sem volt ott. - De még az előbb itt volt... és izzott... és... - nem fejeztem be a mondatom, mert a kis ösvényre szegeztem a figyelmem. Mintha csak a növények maguktól mozogtak volna, elkotródott onnan minden gaz.
Szó nélkül az irányába kezdtem lépkedni.
- Hova mész? És még is mi a franc történik? Angel! Várj már meg! - kiabálta utánam.
A növényzet között kezdtem haladni. Eléggé benőtte már a kis utacskát a sok gyom. Nehezen lehetett haladni. Sok ág lógott be elém, amiket csak hajlongva lehetett kikerülni. A fiú szüntelenül kérdezgette, hogy mégis hova megyünk, vagy hogy mi a fenét csinálok, de én nem válaszoltam. Csak haladtam a cél felé, és egyenlőre nem tudom, hogy mi vár ott. Csak éreztem, hogy vonz valami egy bizonyos pont felé, amire mutatott a jel.
Kiérve a sűrű növényzetből hirtelen az út kitisztult, és egy kövekkel kirakott kis macskaköves utacska vezetett egy ódon vaskapuhoz. A rácsok köré kanyargó indaként fonódott vasból készült levélhálózat. Mintha lakatként funkcionált volna. Nem láttam semmilyen bejáratot. A vas akadály előtt magas kőfalak álltak, amik látszólag a végtelenségbe mutattak. A kapu elé érve megálltam. A fiú mellém érkezett, és csak bámulta az új helyet, amit felfedeztem.
- Látomásod volt. Igaz? - kérdezte, miközben tanulmányozta a hihetetlenül gabalyodó fémindákat, melyek a kapu rácsait fonta keresztül.
- Igen... De ez tulajdon képen mi?- Tettem fel a kérdést.
A kapu közepén, nekem pont szemmagasságban volt a legnagyobb levél, amiben volt öt mélyedés szerű valami. Leginkább egy tenyérlenyomathoz hasonlított. Végig húztam rajta az ujjaim. Mintha csak mágnes vonzotta volna a kezem, szinte tapadt a fémhez. Furcsa módon nem rideg tapintása volt. Már majdnem langyos, a hideg idő ellenére, mikor minden vasból készült tárgy jéghideg. A tenyerem a különös anyaghoz simítottam, ami pattogni és csikorogni kezdett és megnyílt előttem nyikorogva egy vékony résben a kapu.
- Azt a rohadt... - kezdtem volna egy eléggé csúnya kifejezést, de egy öreg, és nyekergő hang megakadályozta.
- Atyád és Istened nevét szádra ne vedd gyermekem! Már vártunk téged!
Megborzongtam a kijelentésre akaratlanul is. Egy árny kúszott a kapu alatt, majd kinyílott teljesen a nehéz vaskapu.
Egy alacsony nő állt előttem. Csak arcát dugta ki a résen, és azon keresztül kémlelt minket Harryvel.
Ezernyi ránc futott végig szeme alatt, és homlokán. Ahogy ismét szólásra nyitotta száját csak szélesedett a száma a korosodással járó mélyedéseknek bőrén.
- A Vadász nem jöhet be! Így is elég nagy kiváltság, hogy A Kapunál megtűrtük őt! - bökte az orrát Harry felé.
- De hát honnan...?
- Jaj gyermek... Tényleg igaza volt Freddienek! Te tényleg semmit sem tudsz még! - mondta nevetve az öreg hölgy, majd a kezével kijjebb lökte az ajtót, úgy, hogy az majdnem neki csapódott a mellettem álló fiúnak.
A nőn egy különleges ruha volt. Nem olyan szokványos, mint a hétköznapi embereken. Valamilyen bőrből lehetett. És akármilyen öregnek is tűnt a nő, nagyon is jól állt neki ez a furcsa összeállítás. Egy mattan fénylő, laza puha tapintásúnak tűnő barna nadrág, egy barna kis bőrmente és alatta egy átlagos póló. Talán a fehér textil volt az egyetlen ami normálisnak tűnt az öregedő korú hölgyön. A hátából viszont két súlyos szárny állt ki, amin az idő vasfoga cseppet sem látszott meg. A sápadt fényben, melyet az esőre álló időjárás okozott, ugyanúgy tört meg rajta a fény, mint annak a nőnek a tollain, mint aki a látomásomban volt.
"Lilly..." - mondtam ki magamban a nevét.
- Én...
- Oh, nem kell szabadkoznod gyermekem! De most gyere velem! Fontos feladatunk van veled! - fogta meg a karomat.
Vonakodva húztam el, a kissé tolakodó mozdulatból a végtagom, majd a különösen erős szorítás nyomán megdörzsöltem a kezemet.
- Először is a nevem Angel! És másodszorra, nem megyek sehova sem! - kissé tiszteletlenül voltam a korát tekintve az asszonnyal, de úgy látszott nem vette magára.
- Oh, pedig a látomásod pontosan ide vezetett! A Jelet sem véletlenül láttad meg! Én raktam ki oda!
- Micsoda? De honnan tudta? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Még sok minden van, ami rejtély számodra gyer...
- Angel... - szólt közbe Harry, ahogy látta a kifejezésre egy grimaszt húzok az arcomra.
Egy észrevétlen érintéssel küldtem neki egy fenyítést, hogy azért ne viselkedjen már ő is így egy idős nénivel.
- Vadász! Neked itt egy szavad sem lehet, míg nem kérdeznek téged, vagy nem osztanak neked lapot, hogy szólhass! Ez itt szent terület! - a hölgy megkeményítette arcvonásait, miközben lekezelően , úgy beszélt Harryvel, mint egy alantas rabszolgával.
- Ne beszéljen így Harryvel! Nem érdemli meg! - csattantam fel.
- Ahogy azt sem, hogy itt legyen! De elnézzük neki, most az egyszer, mert megmentette az életedet!
Ismét egy kérdő pillantást vetettem az öreg hölgy felé, aki se szó se beszéd nélkül elkezdett a kapu mögött nyíló lépcsőkön lefele ráncigálni.
- Nem akarok menni! Harry! - kiáltottam a fiú felé, aki még mindig döbbenten állt a bejárat előtt.
De hamar feleszmélt, és egy szempillantás alatt utánam nyúlt és egy laza mozdulattal az ölébe rántott. Kissé talán túl közel is magához. De nem engem nézett, hanem a fejem felett a nőre, miközben védelmező karjai között szorított.
- Megfújtassz, ha így folyatod Harry! - nyögtem ki a torkomon, mikor kissé talán túl szorosan is tartott.
- De velem kell jönnöd! Meg kell tanulnod a szárnyaid, és a különleges erős használni! Ilyen nem adatik minden évszázadban gyermek! Meg kell értened! - szinte kitért a hitéből az öreg hölgy, ahogy magyarázott. - Még sosem volt olyan, hogy ne Angyalvárosban született volna a Kiválasztott! mindig kiskora óta tanulta azokat a tanokat, amikhez csak ő értett! 16 évet kell bepótolnod!
- Micsoda? Milyen város? És milyen Kiválasztott vagy mi? - kérdeztem vissza. Zavaros volt egy kicsit a nő hadarása.
- Tudom, hogy ez furcsa, de most muszáj jönnöd! Veszélyben vagy idekinn! Nem élhetsz tovább ezzel! - erősen artikulált,mintha nem ezen a nyelven beszélnék. Az utolsó szót undorral nyomta meg, amire Harry felmordult .
- És ha megyek, mikor engednek? - kérdeztem.
- Hogy érted, hogy mikor? Hát itt kel maradnod! - szinte úgy mutogatott , mint egy dühös tanárnőm az gimimben , mikor az egész osztály kollektíven nem tanult semmit sem.
- NEM! - vágtuk rá egyszerre a fiúval, aki még mindig nem akart elengedni. Továbbra is védelmezett a karjaiba zárva.
Normál helyzetben elpirultam volna, de most a helyzet elterelte a figyelmem.
- De nem értitek hogy...
- Bernice! Hagyd már őket, mert még elijeszted a Kiválasztottat a hevességeddel! - hallottam a járatban egy visszhangzó és kuncogó férfi hangot.
Majd az alacsony és vékony nő mellet megjelent egy negyvenes évein jócskán túl járó , hosszú fekete hajú és fekete szemű férfi. Haja rakoncátlanul súrolta két arccsontját, míg el nem tűrte a szeméből a tincseket, melyekben pár ősz hajszál már vegyült.
De szemeiben még mindig a friss fiatalság lobogott.
- Oh, mellesleg és Jason vagyok! Jason O'Neil, ő pedig itt Bernice Tisedale, aki a kapuért felel. És néha eléggé nyomulós tud lenni! - kuncogott fel. Az öreg hölgy csak hasba vágta gyengéden, mire egy "Ó" -t formálva szájával fájdalmat színlelt.
- Mi a fene folyik itt? - kérdeztem már már sokadjára, de most hangosan is kimondtam.
- Először is, most minden képen le kell jönnötök! - kezdte a fickó, azaz Jason - Ez egy Angyal város. Harry biztos vagyok benne, hogy hallott már hasonlóról! Odalent mindent elmondok! - mosolygott. Valahogyan az ő invitálására már szívesebben indultam el, mint a tolakodó Bernicére.
- De hát a Vadász...
- Hagyd már abba Bernice! - korholta le a vén asszonyt,, amire egy halvány mosoly kúszott akaratlanul is az ajkaimra.
A kezét nyújtotta felém a férfi, mire az engem még mindig szorongató fiúra néztem , akinek a szeméből egyértelmű rosszallást néztem ki.
Látványosan fonta még jobban a karját körém mire egy rosszalló mosolyt küldött csak felém a fickó és nevetve megcsóválta a fejét.
- Szerelmesek... - sóhajtott fel.
- MI? - kiáltottuk egyszerre a fiúval.
Egyből szét rebbentünk. Hirtelen feszültség keletkezett, amin csak a jókedvű Jason, még jobban nevetett. Mindketten másik irányba nézünk, és az én arcom szerintem a naplementét idéző vörös fényben égett.
- Na gyertek! - intett , majd hátat fordítva elindult lefelé.
A nő, csak egy dühös pillantást küld9tt felénk, majd a szárnyait behúzva megfordult és ő is leindult a férfi után.
Egy pillanattal össze néztünk Harryvel, majd tartva a távolságot, hogy még véletlenül se érjen össze egy kis bőrfelületünk se, elindultunk lefelé.
- Ja és Vadász! - mondta a válla felett hátra nézve Jason - vigyázz, mert itt nem szívesen látják a magad fajtát! És vedd megtiszteltetésnek, mert megmenteted Angelt! De még közel sem bizonyítottad be, hogy más vagy, minta többi!
Amint a sötét alagútból kiértünk, hihetetlen látvány fogadott.
Mintha csak NewYork egyik zsúfolt plázája közepén termettem volna. Mindenhol nyüzsgés. Rengeteg angyal kiengedett szárnnyal büszkén járt s kelt. Mindenki végezte a dolgát.
Ahogy az ég helyére felnéztem, lámpák fénye világított be mindent. Néhol egy egy "égig érő" Oszlop tartotta a végtelen teret. A hely legmagasabb pontján álltunk épp. A házak és boltok pontosan London egy nyüzsgő szegletét idézték. Hihetetlen volt innen a kilátás.
- Egy egész metropolisszal húzódik majdnem egész London alatt. És egyre csak bővül, hála az angyalbarát támogatóknak a föld felett. - mondta úgy, mint egy történelem tanár.
- Ez hihetetlen!Én erről nem is tudtam semmit! Csak azt említették, hogy állítólag léteznek ilyenek... - szólalt meg meglepetésemre Harry.
- Nem ez az egyetlen! Minden fontosabb Nagyváros alatt van egy ilyen! De sajnos annak ellenére, hogy egyre több épül, így is nagyon kis hányadát tudja az angyaloknak befogadni... De a jó hír, hogy aki itt lakik, az 99%-os védettséget élvezhet!
- Miért nem teljes?
- Mert, ha felfedez egy Vadász egy ilyet, és értesíti a TWF-t akkor ide küldenek egy missziót, és invázió indul. A helyet felégetik, és egy laboratóriumot hoznak létre helyette! Ugyanúgy terjeszkedik a TFW, mint mi... Néha még tudnak is a helyről, de sakkban tartják, és mikor elég naggyá bővül, akkor indul meg a kiirtása az angyaloknak a helyről... - folytatta Jason tárgyilagosan.
- Ez szörnyű... Te Atya világ! - csodálkoztam el .
Számomra hihetetlen volt ez az egész. Hónapokkal ezelőtt még azt sem tudtam, hogy léteznek angyalok, most meg kiderül, hogy tömegesen léteznek ilyen városok, amiket csak ilyen lények népesítenek be...
Lépcsőfokok vezettek le, a hatalmas és nyüzsgő tömegbe, az utcákhoz.
Amint leértünk, a körülöttünk elhaladó összes angyal szemei ránt tapadtak, és úgy bámultak minket , mint egy torz szülöttet. Össze súgtak a népek mindenhol, és megnyílt előttünk egy egész út, ahogy szétnyílt a tömeg előttem.
Jason vezette a rövid kis sort, amit mi alkottunk hárman . Én mentem középen, és Harry egy kicsivel lemaradva mellettem.
A kezemet nyújtottam felé, hogy fogja meg, nehogy elvesszen. Készségesen össze fontuk az ujjaink, és úgy mentünk kicsit lemaradva Jasontől.
A körülöttünk sorfalat álló tömeg össze sugdolózása elmosódott, csak foszlányokat hallottam a beszélgetésekből.
"Itt van a Kiválasztott és ez a..." " Ez mit keres itt AZ Angyal mellett? " "A halált hozhatja a fejünkre ez a Vadász ha..." " A Fehér angyal és a Vadász..."
Furcsa mesecím szerű dolgokat is kivettem. Mintha a megjelenésem egy legenda előtte volna. Sok megvető pillantás is szegeződött a mellettem lépkedő, furcsa módom megszeppent fiúra.
Talán az járhatott a fejében, hogy itt annyi angyal van, hogy esélye se lenne? De az biztos, hogy én nem engedném őt bántani. Csaknem bántanák egy angyal társukat...
A férfi egy kis és takaros házikóba vezetett, ami pont egy hatalmas emeletes épület mellet volt, pont a tövében kialakítva.
A házba lépve megcsapott a tömény fürtölő szaga. Mintha csak valami Jósnőhöz léptem volna be. Mindent furcsa szövésű szőnyeg borított . A minták általam sosem ábrázolt történeteket jelenítettek meg. A legtöbbön rajta volt a szárnyak motívuma, vagy egy fekete tollat ábrázoló vonalcsoport.
A mindenféle antik bútorral telezsúfolt amúgy is szűk folyosó végén egy sötét kis szoba nyílt.
Először nem láttam semmit sem, azt hittem valami raktárba vezetett. De hamar megdőlt ez z elméletem.
- Kiválasztott! Hatalmas megtiszteltetés, hogy személyesen is találkozhatok veled! - szólalt meg a szoba sötétjében egy végetlenül kimerült, és mélyen zengő hang. - Már vártuk a jöttödet. - folytatta.
Hirtelen egy fény felvillant, ahogy meggyújtott ey gyufát. A láng gyertyáról gyertyára szállt, míg az összes meg nem gyulladt.
A halvány és remegő fények felett egy mély szemgödörben ülő kékes szempárral találtam szemben magam, melyből évek sokasodó tizedei tapasztalata sugárzott. Egy megfáradt és öreg férfi ült görnyedt testtartással az asztal mögött, kezében egy könyvvel, melyben mintha héber írás lett volna írva.
- Én Sebastian vagyok! Te pedig Angel Willis! A Kiválasztott! Vagy mondjam úgy inkább, hogy Elveszett? - hangja olyan volt, mintha most jött volna vissza a sírból. Teljesen megrémisztett. Megbántam, hogy az ajtóban elengedtem Harry kezét. Most szükségem lenne arra, hogy valami ismerős háta mögé bújjak.
Nyeltem egyet, de mikor kinyitottam a szám a torkom össze szorult, és nem tudtam egy hangot sem kipréselni belőle. Így hát csak bólintottam.
- Kell neked egy tanár! Ó gyermekem! Nekem annyi tanulni valód van még! Érzem a kisugárzásodból, hogy még csak most ízlelgeted az átváltozásaidat! Mikor volt az első?
Csak tátogni tudtam. Próbáltam egy szóba sűríteni az információt, de sehogy se ment. Tudtam, hogy egy árva hang sem fog kicsúszni a tokomon.
- Nyár elején. - szólt a hátam mögül egy rekedtes hang, melynek mély csengése teljesen más volt, mint a száraz és rekesztett hangé, melyen az öreg úr szólt.
- Vadász... Igaz az, hogy megmentetted az első számú ellenségedet a haláltól? - fordította vizenyős szemeit most a fiú felé.
Mintha a pillantása gyilkolna, minden pillanat óráknak tűnik. Mintha ólomsúlyokat aggattak volna a hátadra és mintha napokig szomjaztattak volna, olyan száraz a szád, mikor kinyitod...
Volt valami hátborzongató Sebastianban. Mintha ő lenne a város rettegett szelleme, csak épp nem kísért, mert él és valós.
- I-igen! - nyögte kis pár pillanat múlva.
- Tudod az ezzel járó következményeket is ugye fiam?
- Tudom...
- De ugye azzal is tisztában vagy, hogy ez nem szívességként fogadtuk, és cserébe mi nem fogunk védelmezni a TFW szabályrendszerétől!
- Igen uram! De nem is kell! - kis dac volt a hangjában, de nem mert volna vissza szólni még akkor sem ha érdekében állt volna.
Talán még azt is megkockáztatom, hogy Felicity is elhallgatna, ha más nem a füstölő tömény szagától.
- Nos, legendás Angyal, kiválasztjuk neked pár napon belül az oktatódat, addig is, egy ideiglenes szállást biztosítunk neked, majd utána a tanárodhoz költö...
- Micsoda? - keltünk ki Harryvel kórusban, de a hangunkban bujkáló félelem is szinkronban volt. - Azaz, én nem maradhatok itt... -folytattam most már sokkal halkabban és szelídebben.
- De muszáj, mert ...
- Ha nem akar nem marad itt! - vitt kis keménységet Harry a hangjában.
- Ti tudjátok! De Angyal, csak Lond-Angelesen belül vállalunk érted felelősséget! - hangja ugyan olyan színtelen volt, mint a beszélgetésben végig - És hogy tudd Vadász! Akár ha egy karcolást is ejtesz az Angyalon, és ezt a fülünkbe jut, meglakolsz mindenért, és nem vesszük figyelembe, hogy mit ettél Angelért! - mondta Sebastian, majd az utolsó szóval elfújta azt összes gyertyát.
- Gyerünk srácok! - terelgetni kezdett bennünket a valamivel világosabb , szűk folyosóra, ahonnan jöttünk.
Kiérve a házból nagy levegőt vettem, és az összes füstölő füstjét kitisztítottam a tüdőmből.
Próbáltam a furcsa és kissé megrázó eseményt feldolgozni magamban. De a borzongás még mindig tartott, amit csak a jelenlétével váltott ki belőlem Sebastian.
- Hát ez határozottan furcsa volt! - túrt bele göndör fürtjeibe a smaragd szemű fiú.
- Szerintem meg egyenesen szar! - kontráztam rá.
- Biztos nem akarsz inkább a védett és biztonságos városban maradni? - Kérdezte Jason, miután elmúlt róla is a hely hatása.
- Nem akar! - vágta rá Harry talán túl hevesen is.
- Oké haver... - kissé ez a szó a negyvenes éveit taposó férfi szájából furcsán csengett, de kisugárzásához, és jelleméhez igen is illett.
Már már bohókásan állt a pár ősz szállal tarkított haja, és antracit szemeinek kontrasztja.
- Mehetünk innen? - tettem fel félénken a kérdést, félig magamnak félig Harrynek.
- Igen!
- Nem akarjátok kicsit körbenézni Lond-Angelest? - kérdezte bohókásan Jason.
- Lond-Angeles? - akarva akaratlanul is elmosolyodtam , mikor másodszorra is meghallottam ezt a kifejezést.
- Igen! Tudod mert London alatt vagyunk, és mert az "angeles" kifejezés azt jelenti, hogy az "angyaloké". Egyébként Los Angeles is az alatta húzódó városról kapta nevét! - kezdett bele ismét a történelem tanár információ közlésbe.
- Ironikus... -mosolyogtam meg.
- Ha már itt tartunk, a neved is az... Hisz az is angyalt jelent! - vetett egy vigyort felém.
Egy bólintással jeleztem, hogy tisztában vagyok vele.
A kapu csapódva zárult mögöttünk. Szerintem Bernice még mindig pikkel Harryre, mert vadász létére még is "a szent földre" lépett. Hát szerintem más fogalmat takar a Szent föld... De ez csak egy vélemény.
- Két nap múlva ismét el kell jönnünk... Valami tanárt választanak neked. - mondta a mellettem haladó ficó, ahogy elkezdtük vissza menni a kocsi felé. De szerintem csak magban gondolkodott.
- Azt mondta Jason, hogy ott kell aludnom. De hát miért? nem tudnék bejárni úgy, mint egy kurzusra vagy valami? - kis nyafogást rejtetem a hangomba.
- Amúgy sem engedlek itt aludni. Ki tudja hogy mit tennének veled! Láttam itt pár angyal fiút akik...
- Jajj Harry! Ne légy már olyan, mintha a védelmező apám lennél! Egyrészt ezzel már elkésnél, mert ő 5 évesen hagyott faképnél minket, másrészt amúgy sincs szükségem rá! - némi iróniát vittem a mondataim első felébe. majd elkuncogtam a kijelentésemen.
Harry csak a bajsza alatt morgott, majd széthúzta a növényzetet, amit közben elértünk, hogy bebújhassak a rejtet utacskára.
/Felicity szemszöge/
Unottan csuktam magam mögött be az ajtót. Alig bírtam küszködni a légzésemmel. ennyit sprintben még nem futottam! Rossz ötlet volt kocsi nélkül kimenni. Nem beszélve arról, hogy többszörös hátrányból indulok, mert csak percekkel előbb érkeztem meg!
Nem is beszélve arról hogy a fél városon át való sprint milyen nehéz is! Plusz a sok tahó autós akiknek még nekik áll feljebb hogy a zebrán nem tetszik hogy 10 centivel a kosi előt futok át, mikor áthajt a gyalogátkelőn. És még ő dudál rám!
"Hát öcsi, pedig az a szabály hogy a zebra a gyalogosoké, bocs, akármikor lépek rá! még ha te már elhagyta a felét akkor is! "
Kicsit megnyújtva az izmaim észre vettem egy kis foltot a mellkasomon.
"Remek! Most meg is izzadtam! Na Harry, majd bejárónő módjára úgy is kimossa ha a szennyeseik közé dobom!" -jelentettem ki magamban, majd a fürdő felé caplattam.
Mosolyogva képzeltem el egy apró fekete kis szoknyácskában és egy kicsi csipkeköténnyel a derekán, no meg a díszhajpánttal, amint egy lavórból pucsítva a mosógépbe pakolja a ruhákat. Szegény fiúval kár játszadozni, mert nagyon is hogy nekem való!
A zsebemben megrezzent a telefon, ami azt jelezte, hogy újabb üzenet érkezett a Luciustól.
" Hogy ment az akció Felicity? "
" Szerintem érdekelne mit találtam, miközben követtem a kis tyúkot meg a puliként utánaloholó ölebet a parkban! "
/Harry szemszöge/
Felicitynek vannak piszkos húzásai. Nem egyszer láttam, hogyan csábít el egy angyalt, és öli meg. Nem tudhatom biztosan, hogy nem e ezt a taktikát alkalmazza nálunk is. De tény és való, hogy igazán csak ő ismer. Még Angel sem tudja a legapróbb titkaim. Talán lehet, hogy Felli megváltozott... A viselkedése is mutatja. Bár, alig mutatta meg, ezt az oldalát. De tudom, hogy így viselkedik, annak kell valamilyen kiváltó ok. Mert még a haldokló Angyalvadász társainkon sem segített azzal a jelmondattal, hogy " Már megsebesült, gyenge! Csak a terhünkre lenne! Én nem fogok cipelgetni egy koloncot, hogy lelassítsa az akciót!" Ez teszik kegyetlen gyilkossá.
De az biztos, hogy sosem hazudna. Inkább elbukik akármilyen küldetés, mint hogy hazudna. Lehet, hogy igaza is van azzal kapcsolatban, hogy Angel és én két külön világok vagyunk... Hiszen ő angyal... Én meg Angyalvadász. Felli, pedig jól mondta, Ő közelebb áll hozzám, mint Ang. Ugyan azt tesszük, már kisgyerek korunk óta, ugyan ott nőttünk fel, és ugyanazok a borzalmas dolgok tettek minket kora felnőtté... Mert nem volt gyerekkorunk a Bázison..."
- Felicity... - szólítottam meg , miközben a lány szorgalmasan csókolta nyakamon húzódó láthatatlan sebhelyeket.
"Talán Ang még azokról sem tud?"
- Igen ? - duruzsolta a fülembe , majd tekintetén felvezette az arcomra.
Csillogott a szeme. Nem hinném, hogy azt a z őszinte csillogást megtudná játszani.
- Igazad volt... - mondtam elfúló hangon, miközben hasfalamon vezette lefelé a tenyerét. Furcsa érzés járta át a testem, de mégsem akartam, hogy megtörténjen. - És ezt kérlek hagyd abba...
Kezemmel eltoltam onnan a kézfejét, de makacsul vissza tette a bokszerem széle felé ujjait, és tovább játszadozott , az érzékeny bőr ingerlésével.
- Természetesen, mint mindig!- kacagott fel egy önelégült színnel a hangjában- De miben? - kérdezett vissza , és tevékenységeit továbbra sem hagyta abba.
Ujjaival köröket rajzolt a köldököm köré, és másik kezével játékosan piszkálni kezdte a farmerom gombját.
- Mindenben, amit eddig mondtál... Lehet, sőt biztos, hogy nem illenénk össze Angellel... De ez még nem ok, hogy nekünk le kéne feküdnünk ezért. - suttogtam , miközben csuklóira fontam a ujjaim, és elemeltem őket az érzékeny területekről.
-Mond csak, mikor voltál utoljára nővel? Pár hete? Hónapja? Éve? - íriszében pimaszság csillant fel, és kitépve kezeimből csuklóit, lábait oldalaim mellé vetve, a lényegre ült.
Felköhintettem, tettére, és csípőjéhez vezettem az ujjaimat, majd a puha bőrbe mélyesztette az ujjbegyeim, megemeltem a lányt. De makacsul vissza ereszkedett.
- Oh! Szóval évek óta?- már-már úgy hatott, mintha meglepődött volna, a kellemetlenkedő mocorgásom felett, ahogy egyszerre jelzett a testem hogy akarja is , meg nem is. - Mennyire vagy kiéhezve? -kíváncsiskodott nem ismerve a "kínos téma" kifejezést.
- Bocs, de nem most... amúgy is a szomszéd szobában van An...
- Angel... Igen, ki hitte volna? Mi lenne, ha nem hagynánk azt a hárpiát aludni? Egyébként is, ki képes ennyire házsártos lenni 16 évesen? Rosszabb mint Öreg Peat , az Alvilág portáján! - kacagott fel, a saját kijelentésére.
"Az már egó, ha ennyire tudsz a saját vicceden nevetni..." - gondoltam magamban, de én is elmosolyodtam.
- Hagyjad már Őt! Nem tudom mi ez a rivalizálás köztetek! - tettem fel a kérdést, ami már egy ideje szöget ütött a fejemben.
- Két nőstény, egy pasi! Szerinted? Csak az a bökkenő, hogy többszörös hátrányból indul ellenem. Tudod már csak az hogy angyal... Miért buksz rá? - tiport a legkelletlenebb témába egyből. Először hitetlenkedve néztem a lányra.
- Miért érdekel téged ennyire mi van köztem és Angel között?! Neked nem mindegy? Úgy is átgyalogolsz az embereken empátia nélkül! - kis él volt a hangomban, ezért pásztáztam az arcát, hogy mi a reakciója. Úgy is tudom, hogy ilyeneken nem fog megsértődni, ő már rég megszokta, hogy mindenki hozzávágja a fejéhez, hogy egy pszichopata.
- De hát Hazza! Ez nyílván való! Csak ahogy ránézel, már látszik, hogy nem közömbös az a csaj.. De miért pont ő? Semmi sincs benne! Lapos, alacsony, fakó szőke... Még csak a lenövését sem kezelteti! - mondta a szokásos flegma hangnemén.
- Nincs igazad... És akadj már le erről a témáról légy szíves! - korholtam le, de szokása szerint nem vette magára. Sosem teszi...
- Oh igazán? Akkor mond ki! - fülemhez hajolva, búgva suttogta fülembe.
Először kerek szemekkel néztem rá.
"Ez most komoly?"
Nem tudtam mit mondani rá... Akárhányszor a számra venném ezt a két egyszerű szót, össze szorul a szívem .
"De nem..."
- Mondtam! Miért kell hazudnod, akár nekem, akár neki! Azt hitted nem halljotta amit beszélgetünk az ajtaja előtt?
- Nem hazudtam... - néztem a falon ki magamnak egy pontot , amit fixírozhatok, míg ez a helyzet elmúlik.
Felicityben semmi olyan nincs, amitől szégyellné magát. Mindenen áttapos, és nem érekli, hogy a másiknak mennyire fáj, vagy épp és menyire nem beszéd téma. Tisztán lehet vele beszélgetni, mert mindig meglátja a lényegét a dolgoknak, de úgy tudja közölni, hogy egy átlag ember már rég kikészült volna tőle.
- Légyszíves ne menj el se a közel se a távoli jövőben pszichológusnak, mert a klienseid felakasztanák magukat melletted... - mondtam elég komoly tekintettel, de az ajkaim sarkában bujkált a mosoly.
- Hát, legalább annyi selejttel kevesebb! - vette fel ismét a kegyetlenséget. - De tudod , ha már játszadozol vele legalább...
- Mi? - vágtam rá. - Mi az , hogy játszadozok vele? - keltem ki magamból.
- Oh! Vagy te, aki állítja magáról , hogy közömbös iránta Angel, most azt mondod, hogy nem azért csókolgatod? - vágta a szavakat hozzám. - Akkor ezt magyarázd ki.
- Tudod mit? Te egy kibírhatatlan nőszemély vagy! - köptem ugyan olyan hangsúllyal a válaszom, mint ahogy az előbb ő tette.
Lehámoztam csípőm köré tekeredett lábait, majd az ágyam másik végébe mászva, magamra húztam a takarót, hogy véletlenül se tudjon hozzám érni. Már így is okozott egy kis ügyet ...
- És mi lesz, az esténkkel? Vagy inkább már hajnal, mert lassan feljön a nap... - Szinte kikérte magának, hogy miért nem engedek az akaratának.
- Szórakoztasd el saját magad! - vágtam hozzá, majd elfordulva tőle lehunytam a szemeim. - Majd légyszíves kapcsold le a villanyt mielőtt kimész! - még morogtam a takaró alól.
Egy szitok szót , még elmorzsolt a bajsza alatt, majd éreztem, ahogy az matrac vissza nyeri az alakját, ahogy felállt onnan.
Az ajtóhoz egy szó nélkül cammogott, majd felkapcsolva még egy lámpát bevágta teljes erőből az ajtót.
Megrázkódtam a hangos csattanásra, majd zsörtölődve, de még is megkönnyebbülve tettem meg azt, amit kértem tőle, de mégsem tejesítette.
Vissza mászva az ágyba , csak könyörögni tudtam, hogy ne legyen még egy ilyen alkalmunk, mint a mai este.
Már magamra kaptam az ingem, mikor halk kopogást hallottam az ajtóm mögül. Tudtam, hogy nem lehet Felicity, hisz ő kérdezés nélkül becsörtetett volna.
-Tessék! - kiabáltam ki, az ajtó előtt álló lánynak.
Halkan nyílt az ajtó, és puha léptekkel jött be a szobába, majd hallottam a kilincs záráskor keletkező kattanást.
- Harry... - kezdett bele, de hangja nagyon elfúlott volt .- Csak.. csak bocsánatot szeretnék kérni... a tegnapiért. Mostanában nagyon frusztrált vagyok, és még tetézte a helyzetet Felicity... szóval.. csak...
- Nem kell bocsánatot kérned! - mondtam keménységgel a hangomban, de aztán korrigáltam, nehogy azt higgye, hogy haragszom rá. - Szóval, akkor ma is menjünk gyakorolni? -kezdtem rögtön terelni a témát.
- Hát... lehet, hogy kellene. Nem tudom... Ahogy gondolod! - a földre vezetve tekintetét, kerülte a szemkontaktust. A lábával apró félköröket húzott a szőnyeg szálaiba. Kezét a háta mögött tördelte.
- Jó, akkor készülődj, mert megyünk! - mondtam egy lágy, bíztató mosollyal arcomon.
- Oké! - egy kicsit feldobottabb lett, és már is pattogott volna ki az ajtón, de arca kérdő lett, és vissza hajolt a szobába.- És Felicity? Vinnünk kell? - mondta, de hangjában volt egy adag kelletlenség.
- Nem, nem kell! Sőt, én veled sehova sem megyek! - hallottuk meg a minden lében kanál lány hangját, ahogy kiállt a másik szobából.
Megforgatva a szemét Ang, elment készülődni.
Leballagtam a nappaliba, miközben vártam, hogy indulhassunk.
Akarva s akaratlanul is vissza gondoltam az este történtekre.
Angel teljesen kiakadt... Azt hiszi, hogy együtt vagyok Fellivel... és Felicity meg azt gondolja, hogy szerelmes vagyok Angbe...
Én nem tudom már mi folyik itt. Az sem tiszta, hogy mit miért teszek. Eddig sem volt, de most...
Bele gondolva egy az biztos. Nem akarom, hogy az angyalnak akármilyen baja is essen. Egyenlőre az homályos, hogy mi ez a hirtelen védelmező szerep, de ez biztos.
És már az elején tudtam, hogy nem kellet volna bele kevernem az életembe a lányt. Nem kellet volna találkoznunk, és nem kellett volna... megcsókolnom.
De az már visszavonhatatlan. Annyit tudok tenni hogy távol tartom magam Angtől, és nem keverem még jobban bele a történésekbe. Bár azt még nem tudom, hogy mit is kéne az érdekében tennem , hogy elhidegüljek teljesen tőle, hisz most is csak kettesben , megyünk a raktárhoz, és tanítom, hogy is kellene ezt az egészet kezelnie. Az az, csal tanítanám, mert azt sem tudom, hogy egy élő angyalon hogyan működik a szárnya. Csak előhívni tanítottak meg minket, a kiképzéseken.
- Kész vagyok! Mehetünk? - hallottam hirtelen a hátam mögül a hangot, ahogy gondolataim közepette ültem a díványon.
- Jó! Induljunk! - álltam fel, és a kezembe kaptam a kocsi kulcsot.
/Angel szemszöge/
A világon nem éreztem annyira felszültnek magam, mint a raktárhoz vezető úton. Minden hangra, amely a vezető ülés felől jött túlságosan így gyorsan kaptam tekintetem. Erről Harry maximum csak annyit szűrhetett le, hogy egy végtelenül zavart lány ül mellette.
Sehogyan sem tudtam elvonni a mellettem ülő fiúról pillantásaim. A gondolataimba vésve a tegnap hallott egyetlen szót visszhangoztatva fejemben, ittam minden részletét a látványának.
Még a borús idő okozta sápadt fényben is hihetetlennek találtam a sötét kunkorodó fürtöket, melyeket most egy egyszerű baseball sapkával próbált megszelídíteni, de pár rakoncátlan tincs kikandikált alóla.
Most a zöld szemekben merev koncentrálás tükröződött , és az unalmas szürke út képe, melyet ridegen fixírozott.
Karakteres vonalait már az első pillanatban beleégettem az agyamba, és akárhol azonnal felismerném. Sőt, már elég lenne csak a földre vetett árnyékát látom, tudnám, hogy Ő az...
És a mély színben pompázó ajkai... Mindig az érett meggy jut eszembe, és az, amikor még kicsi voltam, és a barátaimmal szobroztunk a sütő mellet, mikor édesanyám sütötte a világ legjobb meggyes pitéjét.
Rossz érzés fogott el, ahogy a nő képe elkezdett lebegni előttem.
"Cserben hagyott... Annyi éven keresztül hazudott nekem. Nem szeretett sosem. Azt a gyűlöletet nem láttam volna a szemében azon az éjszakán, ha nem így lenne..."
Mélyet sóhajtva próbáltam a kiáramló levegővel a fojtogató emlékeket is elpucolni magamból. De sajnos ez nem megy olyan egyszerűen, mintha csak poros lenne az elmém. Beletörődve próbáltam inkább másra terelni a figyelmem.
És ismét a fiúra vezettem a tekintetem. Meglepetésemre smaragd szemeit rám tapasztva tanulmányozta az arcom, majd kérdően nézett a szemeimbe.
- Megérkeztünk! - szólt jelzés képen, majd már is elkezdte kicsatolni az övét, és nyitni maga mellett az ajtót.
Kapkodva a fejemet , megismételtem a mozdulatait, majd kipattantam a járműből, és hosszú, furcsa módon ideges lépéseit követtem.
Míg ő lépett egyet, nekem kellet kettő is. Szinte futottam, hogy utol érjem, és tartsam a rövid útszakaszon a tempót.
A kaviccsal beszórt talaj, mintha hó lett volna talpaim alatt, ropogott a talpam alatt. A feszült csendben ez kértszer olyan hangosan csengett, mint általában. De a tegnap itt történtekről felbugyogó emlékképek halványítottak rajta.
Kellemetlenség fogott el, mikor a létesítménybe lépve pontosan kiszúrtam a helyet, ahol majdnem elbotlottam, de Harry elkapott és...
Majd a falra vezetve a tekintetem, elpirulva tapasztaltam, hogy a képek élesebben maradtam meg, mint hittem volna. De akármennyiszer próbáltam elhalványítani magamban, vagy teljesen kitörölni, csak még jobban belém ivódott.
- Szóval... - kezdett bele egy bizonytalan mondatba. Hangja, a majd hogy nem üres térben visszhangzott, ezzel a mélységét csak csengőbbé tette.
- Hát... - válaszoltam, de csak annyi hangerővel, hogy örültem, ha a fiúhoz eljutnak szavaim.
- Megpróbálod előhívni őket? - kérdezte színtelen hanggal.
- Nem tudom... nekem ez nem megy Harry... Én nem...
- De meg kell próbálnod! Máshogy nem tudok segíteni, csak ha én hívom elő a szárnyaid, de így sosem tanulod meg, hogy kell csinálni! - éreztem, ahogy az emlékek előhívják a kelletlen és hideg oldalát.
Szinte hallom magamban a gondolatokat, ahogy azt mondja, hogy semmi áron sem ismételné meg a tegnapot. Vagy esetleg ha mégis megteszi, akkor is Felicityt képzeli a helyembe.
A keserűség mardosott belűről. Mintha elkezdenének tépni belűről. Szörnyű képek lebegtek előttem, hogy tegnap mi is történhetett Harry szobájában.
"Miért kell ezt átélnem? Miért nem élhettem tovább azt a régi életet, amit addig a szörnyű estéig?"
- De nem megy, és kész! Hagyjuk ezt az egészet! Én egy reménytelen eset vagyok! - törtem ki hirtelen. Nem akartam már itt lenni. Vissza vágytam a puha és melengető takaróm alá, és örökre vissza zuhanni az álmaimba.
- Akkor mi legyen? - kissé ingerülten válaszolta. Látszott rajta, hogy nem olyan nyugodt , mint szokott lenni.
- Nem tudom.Talán találni kéne egy másik angy...
- NEM! Szó sem lehet róla! Megőrültél? Már te is sok vagy! - csúsztak ki hirtelen a szavak a torkán meggondolás nélkül.
Eléggé szíven ütött az ingerült válasza.
"Szóval csak ..."
- Kolonc vagyok... Értem... Inkább vigyél haza.. azaz ahol laksz, és majd elleszek. Nem is kell törődni velem! Hisz teljesen magamtól jöttem el dalolva otthonról, ahol egy normális életem volt, és az anyám egyáltalán nem üldöz! De nem ám! És egy teljesen átlagos ember is vagyok! Ja! - mondtam olyan éllel a hangomban, amilyennel csak tudtam.
Láttam az arcán, hogy végig szaladt valami az elméjén. De még mielőtt bocsánatkérésbe kezdhetett volna félbe vágtam.
- Tudod mit? Csak hagyjuk! Vigyél valahova, vagy nem tudorom! Csak felejtsük el az egész eddig történteket! - reméltem, hogy hangsúlyomból rá jött, hogy nem csak a kis kiborulásomra gondoltam, hanem a tegnap és a pavilon alatt történtekre is.
Aprót bólintva egy percig habozott, majd elindult vissza a kocsija felé. Először kérdően néztem a tetteit, majd észbe kapva követni kezdtem, a jármű felé.
Vissza huppanva az ülésbe, amit csak percekkel ezelőtt hagytunk el, most újra úton voltunk, immár haza felé. Legalább is, gondolom, hogy oda.
Egy ideig, az ismerősnek tűnő út folytatódott de valahol félúton lekanyarodott az otthona felé vezető útszakaszról.
Először arra következtettem, hogy más úton megyünk vissza, de mikor megálltunk egy park mellet össze zavarodtam.
- Harry... Miért ide jöttünk? - kérdeztem. Lehet, hogy a hangnemem kissé számon kérő volt, vagy épp hitetlenkedő, de úgy tűnt nem hatott a fiúra.
- Csak nem akartam haza menni. - vonta meg a válasz után a vállát, majd kiszállt a kocsiból, majd meglepetésemre az én térfelemre jött, és kinyitotta nekem az ajtót.
Egy halvány és észrevehetetlen mosoly futott a pillanatban át az arcomon, mikor akaratlanul is arra gondoltam, hogy talán Felicity miatt nem szeretne.
De ugyanúgy, mint maga a fiú, úgy ez is rejtély marad valószínűleg számomra, hogy miért jöttünk az otthon melege helyett ezen a borús napon a parkba vagy legalább is a park mellé.
A kezét nyújtva szálltam ki a kocsiból, kissé zavart tekintettel.
"Honnan ez a hirtelen gesztus? Eddig nem igazán csinálta ezt..."
Egy kósza mosolyt vetettem a fiú felé, majd tekintetem a földre vezettem. Arcomba szökött a vér a gesztusaira.
- Meg akartam ezt a parkot neked mutatni. Van a közepén egy gyönyörű szökőkút, amibe pénzt dobálnak az emberek, és kívánnak. Te is kipróbálhatnád, hátha szerencsét hoz, legalább neked... - mondta, az út elei keménységgel ellentétben lágyan, és barátságosan.
Ismét csak egy kis mosoly volt a válaszom, és a pír csak jobban terjedt az orcáimon szét.
Mikor újból lesütöttem szégyenlősen a szemeim, csak akkor vettem észre, hogy mióta kisegített a kocsiból, azóta nem engedte el a kezem.
A merengő pillanataim azzal törte meg, hogy még jobban zavarba ejtve ujjait az enyémekkel össze fonta, és lassan indult el, a fás úthoz vezető kis szakaszon a parkolóban.
Én is elkezdtem szedni a lábaim utána.
Meglepetésemre, mikor a csendes és békés területre értünk, kérdezgetni kezdett rólam.
Eddig sosem beszélgettünk nagyon egymásról, vagy hogy milyen is volt a gyermek korom. De mintha csak olvasott volna a fejembe, néha még a fel nem tett kérdéseimre is elkezdte megadni a válaszokat.
Sok mindent megtudtam róla, és néhány dolgot Felicityről is. Ugyan ott nevelkedtek, nem éppen jó körülmények között. Éreztem, hogy nem mindent mond el, azokban a válaszokban, amiknél a kérdések kitértek a gyerek korára. De tudom, hogy nem jó élte meg a legbefolyásosabb éveit.
El sem tudnám képzelni, hogy velem mi lett volna, ha már mióta csak az eszemet tudom egy ilyen börtönbe kellet volna nevelkednem. Most már nem annyira vagyok mérges Felictyre, mint amennyire ezelőtt voltam. Rájöttem hogy minden keménysége, és kegyetlensége csakis ebből származhat.
De Harry még is olyan más. Ő belőle nem tudták mégsem a törődést kiölni. Akkor a lányból miért irtották ki? Hisz ugyan azt tették mindketten, de a fiúból sokkal jobb ember lett- már amennyire egy Angyalvadász jó lehet- mint Felicityből.
- És, most mi lesz,ezek után? Ha megtudja a TFW, hogy létezem? Azaz, hogy itt vagyok, nálad.
- Nem tudom... Először is, nem olyan biztos, hogy megtudják.
- De Felicty...
- Ő, ha azt mondja nem mondja el, nem is fogja, hidd el! Amióta csak ismerem, ha valamit mond, az úgy is van . Nem lehet még csak megkérdőjelezni sem. - mondta, de éreztem hogy a lány gondolatára megremegett a hangja.
A kezem kicsúsztattam az övéből, és a zsebembe helyeztem. Ezt ő is észre vette. Lehet, hogy célzásnak vette, hogy megsértődtem valamin, mert megállított a kis erdős ösvényen. Magával szembe fordított, és mélyen az íriszeinket össze kapcsolta.
- Figyelj! Én nem értem miért rivalizáltok egymással ennyire! - hagyott itt egy kis szünetet, majd óvatosan megkérdezte - vagy ez csak egy ilyen női dolog köztetek? Vagy mi? Mert nekem mondott olyat hogy...
- Amit ő mond az egy rakás szemét! Ne hallgass rá! Csak rosszat csinál! Nem tudom te miért nem látod, talán mert pasi szemmel nézed, de valami bűzlik körülötte! Valami nincs rendben! Érzem! - adtam ki magamból, ami már mióta csak "vendégünk" a nemkívánatos személy, nyomja a lelkem.
- Tudom, hogy Feli kicsit furcsa, eléggé sokszor, de meg lehet szokni! Kérlek, csak próbáljátok nem megölni egymást!
- Hát lehet , hogy én nem fogom, de neki mondhatod, ő tuti , hogy egyszer rám fog törni éjszaka... - gondolkoztam hangosan.
- Kélek... amúgy sem azért jöttünk, hogy veszekedjünk.. vagy ilyesmi... - vetett véget a Felicityn való szóváltáson.
- Oké... - egyeztem bele. Igazából semmi kedvem sincs arra a lányra gondolni. Süt minden porcikájából a romlottság. Egyszerűen tudom, hogy még azon is képes lenne röhögni, ha a vértócsa, ami az áldozatából gyűlt össze a test mellet, egy különös formát venne fel... - egyébként, miért jöttünk ide? Mármint azon kívül, ogy nem akrasz haza menni. - kérdeztem meg , témaváltás gyanánt.
Igazából tényleg érdekelt is, hogy mit is keresünk itt. Valamiért így vissza gondolva, az, hogy "Nem akart haza menni" nem tűnt egy igazi indoknak. Már a kút mellett is elhaladtunk, amit megcsodáltam, de érmét nem dobtam bele.
"Minek dobjak? Úgy sem teljesül..."
- Hát... Egyszer mondtad, hogy megvisel ez a nagy váltás, és hogy rosszul viseled azokat a dolgokat amik veled történtek. És Londonnak ez a része mindig nagyon nyugis. Én midig ide szoktam jönni, amikor zaklatott voltam, vagy valami gond akadt a Bázison. Legalább is, mióta megtaláltam ezt a helyet!
- Pontosan hova is tartunk? - kérdeztem, mert már egy ideje caplatunk. Egyre csak csendesebb kezd lenni a hely. Hirtelen egy kis földútszerűségen találtam magam, ahogy jobban körül néztem. A parkban mindenhol betonnal vannak lerakva az utak...
- Már ide is értünk lassan! - mondta, majd pár lépés múlva egy hatalmas és vaskos fához értünk. A törzsébe ezer meg ezer vésés volt faragva, egy valaha, szerelmes párok által.
A kéreg foltokban hiányzott és helyén szívecskék, voltak bennük betűkkel, vagy éppen nyilakkal átszúrva. Elmerengve ezeken a jeleken, akaratlanul is eszembe jutott, hogy itt mennyi szerelme kezdődhetett, vagy épp végződhetett.
Egy, a többitől eltérő karcolattal találtam szemben magam, ahogy elindultam körbe a fán húzva a kezem. Megérintve a kanyargó és kunkorodó jelhálózatot, egy éles kép villant fel,melyet csukott szemhéjamra vetítve láttam.
Egy hely, ahol rengeteg angyol, kiengedett szárnyakkal mászkál. Teljesen átlagosan viselkedtek, ugyan úgy mint egy rendes, emberi faluban, vagy kisvárosban. Köszöntek egymásnak, és társalogtak. Gyerekek kergetőztek. Egy aprócska termetű kisgyermek játszadozott anyja gyönyörű fekete tollazatával, ahogy a nő e kisebbik gyerekét ringatta a kezében.Egy férfi épp feléjük tartott, és mikor oda ért lágy csókot hintett ajkaira a nőnek.
De a helyen az ég nem látszott, csak lámpafénnyel világították be a szűk utcákat, és tereket. A házak is csak a lámpák sárga vagy éppen fehéres neon fényben úsztak. Mintha este lett volna, csak erősebben világították ki a várost...
Majd hirtelen változott a kép. Egy temető kapujánál álltam , és csak azt vettem észre, hogy egy kripta ajtaján pihen a kezem, ami nyikorgó hanggal húzódik el, és egy hosszú, és kanyargós lépcső vezet le a végtelennek tűnő mélységbe, aminek a végén csak egy apró szentjánosbogárként pislákoló fény remeg.
A látomásnak tűnő képet két erős kéz törte meg, ahogy egyre erősebben éreztem szorítását. Majd egy utánozhatatlan rekedtes hangot, ami úgy erős9d9tt a homályos elmosódottságból, mintha víz alól bukkantam volna fel.
- Angel! Hallasz? Mi az , hogy Angyal Kripta? - rázogatott folyamatosan.
Magamhoz tértem. Ott álltam kerek szemekkel a fát támasztva. Kezem még mindig a jelet simította. Az mintha izzani kezdett volna, világítani kezdett.
- Basszus! Áu! - kaptam a forró jeltől el a kezem, amiben a tekergő vonalak mozogni kezdtek, és egy kis nyilat kezdtek formálni, ami egy gazzal benőtt ösvényre mutattak. - Ez meg mi a franc? - kiáltottam fel, ahogy meredtem a fénylő vonalakra.
- Micsoda? Nincs azon a fán semmi! - hitetlenkedett Harry. - ÉS mi az az Angyal Kripta? - folytatta a kérdéseinek sorozatát.
- N-nem tudom... De te nem láttad ezt a ... - mutattam a fénylő és izzó jelre, de mikor ismét arra pillantottam, már csak egy üres felülettel találtam szembe magam. Még csak egy vonás sem volt ott. - De még az előbb itt volt... és izzott... és... - nem fejeztem be a mondatom, mert a kis ösvényre szegeztem a figyelmem. Mintha csak a növények maguktól mozogtak volna, elkotródott onnan minden gaz.
Szó nélkül az irányába kezdtem lépkedni.
- Hova mész? És még is mi a franc történik? Angel! Várj már meg! - kiabálta utánam.
A növényzet között kezdtem haladni. Eléggé benőtte már a kis utacskát a sok gyom. Nehezen lehetett haladni. Sok ág lógott be elém, amiket csak hajlongva lehetett kikerülni. A fiú szüntelenül kérdezgette, hogy mégis hova megyünk, vagy hogy mi a fenét csinálok, de én nem válaszoltam. Csak haladtam a cél felé, és egyenlőre nem tudom, hogy mi vár ott. Csak éreztem, hogy vonz valami egy bizonyos pont felé, amire mutatott a jel.
Kiérve a sűrű növényzetből hirtelen az út kitisztult, és egy kövekkel kirakott kis macskaköves utacska vezetett egy ódon vaskapuhoz. A rácsok köré kanyargó indaként fonódott vasból készült levélhálózat. Mintha lakatként funkcionált volna. Nem láttam semmilyen bejáratot. A vas akadály előtt magas kőfalak álltak, amik látszólag a végtelenségbe mutattak. A kapu elé érve megálltam. A fiú mellém érkezett, és csak bámulta az új helyet, amit felfedeztem.
- Látomásod volt. Igaz? - kérdezte, miközben tanulmányozta a hihetetlenül gabalyodó fémindákat, melyek a kapu rácsait fonta keresztül.
- Igen... De ez tulajdon képen mi?- Tettem fel a kérdést.
A kapu közepén, nekem pont szemmagasságban volt a legnagyobb levél, amiben volt öt mélyedés szerű valami. Leginkább egy tenyérlenyomathoz hasonlított. Végig húztam rajta az ujjaim. Mintha csak mágnes vonzotta volna a kezem, szinte tapadt a fémhez. Furcsa módon nem rideg tapintása volt. Már majdnem langyos, a hideg idő ellenére, mikor minden vasból készült tárgy jéghideg. A tenyerem a különös anyaghoz simítottam, ami pattogni és csikorogni kezdett és megnyílt előttem nyikorogva egy vékony résben a kapu.
- Azt a rohadt... - kezdtem volna egy eléggé csúnya kifejezést, de egy öreg, és nyekergő hang megakadályozta.
- Atyád és Istened nevét szádra ne vedd gyermekem! Már vártunk téged!
Megborzongtam a kijelentésre akaratlanul is. Egy árny kúszott a kapu alatt, majd kinyílott teljesen a nehéz vaskapu.
Egy alacsony nő állt előttem. Csak arcát dugta ki a résen, és azon keresztül kémlelt minket Harryvel.
Ezernyi ránc futott végig szeme alatt, és homlokán. Ahogy ismét szólásra nyitotta száját csak szélesedett a száma a korosodással járó mélyedéseknek bőrén.
- A Vadász nem jöhet be! Így is elég nagy kiváltság, hogy A Kapunál megtűrtük őt! - bökte az orrát Harry felé.
- De hát honnan...?
- Jaj gyermek... Tényleg igaza volt Freddienek! Te tényleg semmit sem tudsz még! - mondta nevetve az öreg hölgy, majd a kezével kijjebb lökte az ajtót, úgy, hogy az majdnem neki csapódott a mellettem álló fiúnak.
A nőn egy különleges ruha volt. Nem olyan szokványos, mint a hétköznapi embereken. Valamilyen bőrből lehetett. És akármilyen öregnek is tűnt a nő, nagyon is jól állt neki ez a furcsa összeállítás. Egy mattan fénylő, laza puha tapintásúnak tűnő barna nadrág, egy barna kis bőrmente és alatta egy átlagos póló. Talán a fehér textil volt az egyetlen ami normálisnak tűnt az öregedő korú hölgyön. A hátából viszont két súlyos szárny állt ki, amin az idő vasfoga cseppet sem látszott meg. A sápadt fényben, melyet az esőre álló időjárás okozott, ugyanúgy tört meg rajta a fény, mint annak a nőnek a tollain, mint aki a látomásomban volt.
"Lilly..." - mondtam ki magamban a nevét.
- Én...
- Oh, nem kell szabadkoznod gyermekem! De most gyere velem! Fontos feladatunk van veled! - fogta meg a karomat.
Vonakodva húztam el, a kissé tolakodó mozdulatból a végtagom, majd a különösen erős szorítás nyomán megdörzsöltem a kezemet.
- Először is a nevem Angel! És másodszorra, nem megyek sehova sem! - kissé tiszteletlenül voltam a korát tekintve az asszonnyal, de úgy látszott nem vette magára.
- Oh, pedig a látomásod pontosan ide vezetett! A Jelet sem véletlenül láttad meg! Én raktam ki oda!
- Micsoda? De honnan tudta? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Még sok minden van, ami rejtély számodra gyer...
- Angel... - szólt közbe Harry, ahogy látta a kifejezésre egy grimaszt húzok az arcomra.
Egy észrevétlen érintéssel küldtem neki egy fenyítést, hogy azért ne viselkedjen már ő is így egy idős nénivel.
- Vadász! Neked itt egy szavad sem lehet, míg nem kérdeznek téged, vagy nem osztanak neked lapot, hogy szólhass! Ez itt szent terület! - a hölgy megkeményítette arcvonásait, miközben lekezelően , úgy beszélt Harryvel, mint egy alantas rabszolgával.
- Ne beszéljen így Harryvel! Nem érdemli meg! - csattantam fel.
- Ahogy azt sem, hogy itt legyen! De elnézzük neki, most az egyszer, mert megmentette az életedet!
Ismét egy kérdő pillantást vetettem az öreg hölgy felé, aki se szó se beszéd nélkül elkezdett a kapu mögött nyíló lépcsőkön lefele ráncigálni.
- Nem akarok menni! Harry! - kiáltottam a fiú felé, aki még mindig döbbenten állt a bejárat előtt.
De hamar feleszmélt, és egy szempillantás alatt utánam nyúlt és egy laza mozdulattal az ölébe rántott. Kissé talán túl közel is magához. De nem engem nézett, hanem a fejem felett a nőre, miközben védelmező karjai között szorított.
- Megfújtassz, ha így folyatod Harry! - nyögtem ki a torkomon, mikor kissé talán túl szorosan is tartott.
- De velem kell jönnöd! Meg kell tanulnod a szárnyaid, és a különleges erős használni! Ilyen nem adatik minden évszázadban gyermek! Meg kell értened! - szinte kitért a hitéből az öreg hölgy, ahogy magyarázott. - Még sosem volt olyan, hogy ne Angyalvárosban született volna a Kiválasztott! mindig kiskora óta tanulta azokat a tanokat, amikhez csak ő értett! 16 évet kell bepótolnod!
- Micsoda? Milyen város? És milyen Kiválasztott vagy mi? - kérdeztem vissza. Zavaros volt egy kicsit a nő hadarása.
- Tudom, hogy ez furcsa, de most muszáj jönnöd! Veszélyben vagy idekinn! Nem élhetsz tovább ezzel! - erősen artikulált,mintha nem ezen a nyelven beszélnék. Az utolsó szót undorral nyomta meg, amire Harry felmordult .
- És ha megyek, mikor engednek? - kérdeztem.
- Hogy érted, hogy mikor? Hát itt kel maradnod! - szinte úgy mutogatott , mint egy dühös tanárnőm az gimimben , mikor az egész osztály kollektíven nem tanult semmit sem.
- NEM! - vágtuk rá egyszerre a fiúval, aki még mindig nem akart elengedni. Továbbra is védelmezett a karjaiba zárva.
Normál helyzetben elpirultam volna, de most a helyzet elterelte a figyelmem.
- De nem értitek hogy...
- Bernice! Hagyd már őket, mert még elijeszted a Kiválasztottat a hevességeddel! - hallottam a járatban egy visszhangzó és kuncogó férfi hangot.
Majd az alacsony és vékony nő mellet megjelent egy negyvenes évein jócskán túl járó , hosszú fekete hajú és fekete szemű férfi. Haja rakoncátlanul súrolta két arccsontját, míg el nem tűrte a szeméből a tincseket, melyekben pár ősz hajszál már vegyült.
De szemeiben még mindig a friss fiatalság lobogott.
- Oh, mellesleg és Jason vagyok! Jason O'Neil, ő pedig itt Bernice Tisedale, aki a kapuért felel. És néha eléggé nyomulós tud lenni! - kuncogott fel. Az öreg hölgy csak hasba vágta gyengéden, mire egy "Ó" -t formálva szájával fájdalmat színlelt.
- Mi a fene folyik itt? - kérdeztem már már sokadjára, de most hangosan is kimondtam.
- Először is, most minden képen le kell jönnötök! - kezdte a fickó, azaz Jason - Ez egy Angyal város. Harry biztos vagyok benne, hogy hallott már hasonlóról! Odalent mindent elmondok! - mosolygott. Valahogyan az ő invitálására már szívesebben indultam el, mint a tolakodó Bernicére.
- De hát a Vadász...
- Hagyd már abba Bernice! - korholta le a vén asszonyt,, amire egy halvány mosoly kúszott akaratlanul is az ajkaimra.
A kezét nyújtotta felém a férfi, mire az engem még mindig szorongató fiúra néztem , akinek a szeméből egyértelmű rosszallást néztem ki.
Látványosan fonta még jobban a karját körém mire egy rosszalló mosolyt küldött csak felém a fickó és nevetve megcsóválta a fejét.
- Szerelmesek... - sóhajtott fel.
- MI? - kiáltottuk egyszerre a fiúval.
Egyből szét rebbentünk. Hirtelen feszültség keletkezett, amin csak a jókedvű Jason, még jobban nevetett. Mindketten másik irányba nézünk, és az én arcom szerintem a naplementét idéző vörös fényben égett.
- Na gyertek! - intett , majd hátat fordítva elindult lefelé.
A nő, csak egy dühös pillantást küld9tt felénk, majd a szárnyait behúzva megfordult és ő is leindult a férfi után.
Egy pillanattal össze néztünk Harryvel, majd tartva a távolságot, hogy még véletlenül se érjen össze egy kis bőrfelületünk se, elindultunk lefelé.
- Ja és Vadász! - mondta a válla felett hátra nézve Jason - vigyázz, mert itt nem szívesen látják a magad fajtát! És vedd megtiszteltetésnek, mert megmenteted Angelt! De még közel sem bizonyítottad be, hogy más vagy, minta többi!
Amint a sötét alagútból kiértünk, hihetetlen látvány fogadott.
Mintha csak NewYork egyik zsúfolt plázája közepén termettem volna. Mindenhol nyüzsgés. Rengeteg angyal kiengedett szárnnyal büszkén járt s kelt. Mindenki végezte a dolgát.
Ahogy az ég helyére felnéztem, lámpák fénye világított be mindent. Néhol egy egy "égig érő" Oszlop tartotta a végtelen teret. A hely legmagasabb pontján álltunk épp. A házak és boltok pontosan London egy nyüzsgő szegletét idézték. Hihetetlen volt innen a kilátás.
- Egy egész metropolisszal húzódik majdnem egész London alatt. És egyre csak bővül, hála az angyalbarát támogatóknak a föld felett. - mondta úgy, mint egy történelem tanár.
- Ez hihetetlen!Én erről nem is tudtam semmit! Csak azt említették, hogy állítólag léteznek ilyenek... - szólalt meg meglepetésemre Harry.
- Nem ez az egyetlen! Minden fontosabb Nagyváros alatt van egy ilyen! De sajnos annak ellenére, hogy egyre több épül, így is nagyon kis hányadát tudja az angyaloknak befogadni... De a jó hír, hogy aki itt lakik, az 99%-os védettséget élvezhet!
- Miért nem teljes?
- Mert, ha felfedez egy Vadász egy ilyet, és értesíti a TWF-t akkor ide küldenek egy missziót, és invázió indul. A helyet felégetik, és egy laboratóriumot hoznak létre helyette! Ugyanúgy terjeszkedik a TFW, mint mi... Néha még tudnak is a helyről, de sakkban tartják, és mikor elég naggyá bővül, akkor indul meg a kiirtása az angyaloknak a helyről... - folytatta Jason tárgyilagosan.
- Ez szörnyű... Te Atya világ! - csodálkoztam el .
Számomra hihetetlen volt ez az egész. Hónapokkal ezelőtt még azt sem tudtam, hogy léteznek angyalok, most meg kiderül, hogy tömegesen léteznek ilyen városok, amiket csak ilyen lények népesítenek be...
Lépcsőfokok vezettek le, a hatalmas és nyüzsgő tömegbe, az utcákhoz.
Amint leértünk, a körülöttünk elhaladó összes angyal szemei ránt tapadtak, és úgy bámultak minket , mint egy torz szülöttet. Össze súgtak a népek mindenhol, és megnyílt előttünk egy egész út, ahogy szétnyílt a tömeg előttem.
Jason vezette a rövid kis sort, amit mi alkottunk hárman . Én mentem középen, és Harry egy kicsivel lemaradva mellettem.
A kezemet nyújtottam felé, hogy fogja meg, nehogy elvesszen. Készségesen össze fontuk az ujjaink, és úgy mentünk kicsit lemaradva Jasontől.
A körülöttünk sorfalat álló tömeg össze sugdolózása elmosódott, csak foszlányokat hallottam a beszélgetésekből.
"Itt van a Kiválasztott és ez a..." " Ez mit keres itt AZ Angyal mellett? " "A halált hozhatja a fejünkre ez a Vadász ha..." " A Fehér angyal és a Vadász..."
Furcsa mesecím szerű dolgokat is kivettem. Mintha a megjelenésem egy legenda előtte volna. Sok megvető pillantás is szegeződött a mellettem lépkedő, furcsa módom megszeppent fiúra.
Talán az járhatott a fejében, hogy itt annyi angyal van, hogy esélye se lenne? De az biztos, hogy én nem engedném őt bántani. Csaknem bántanák egy angyal társukat...
A férfi egy kis és takaros házikóba vezetett, ami pont egy hatalmas emeletes épület mellet volt, pont a tövében kialakítva.
A házba lépve megcsapott a tömény fürtölő szaga. Mintha csak valami Jósnőhöz léptem volna be. Mindent furcsa szövésű szőnyeg borított . A minták általam sosem ábrázolt történeteket jelenítettek meg. A legtöbbön rajta volt a szárnyak motívuma, vagy egy fekete tollat ábrázoló vonalcsoport.
A mindenféle antik bútorral telezsúfolt amúgy is szűk folyosó végén egy sötét kis szoba nyílt.
Először nem láttam semmit sem, azt hittem valami raktárba vezetett. De hamar megdőlt ez z elméletem.
- Kiválasztott! Hatalmas megtiszteltetés, hogy személyesen is találkozhatok veled! - szólalt meg a szoba sötétjében egy végetlenül kimerült, és mélyen zengő hang. - Már vártuk a jöttödet. - folytatta.
Hirtelen egy fény felvillant, ahogy meggyújtott ey gyufát. A láng gyertyáról gyertyára szállt, míg az összes meg nem gyulladt.
A halvány és remegő fények felett egy mély szemgödörben ülő kékes szempárral találtam szemben magam, melyből évek sokasodó tizedei tapasztalata sugárzott. Egy megfáradt és öreg férfi ült görnyedt testtartással az asztal mögött, kezében egy könyvvel, melyben mintha héber írás lett volna írva.
- Én Sebastian vagyok! Te pedig Angel Willis! A Kiválasztott! Vagy mondjam úgy inkább, hogy Elveszett? - hangja olyan volt, mintha most jött volna vissza a sírból. Teljesen megrémisztett. Megbántam, hogy az ajtóban elengedtem Harry kezét. Most szükségem lenne arra, hogy valami ismerős háta mögé bújjak.
Nyeltem egyet, de mikor kinyitottam a szám a torkom össze szorult, és nem tudtam egy hangot sem kipréselni belőle. Így hát csak bólintottam.
- Kell neked egy tanár! Ó gyermekem! Nekem annyi tanulni valód van még! Érzem a kisugárzásodból, hogy még csak most ízlelgeted az átváltozásaidat! Mikor volt az első?
Csak tátogni tudtam. Próbáltam egy szóba sűríteni az információt, de sehogy se ment. Tudtam, hogy egy árva hang sem fog kicsúszni a tokomon.
- Nyár elején. - szólt a hátam mögül egy rekedtes hang, melynek mély csengése teljesen más volt, mint a száraz és rekesztett hangé, melyen az öreg úr szólt.
- Vadász... Igaz az, hogy megmentetted az első számú ellenségedet a haláltól? - fordította vizenyős szemeit most a fiú felé.
Mintha a pillantása gyilkolna, minden pillanat óráknak tűnik. Mintha ólomsúlyokat aggattak volna a hátadra és mintha napokig szomjaztattak volna, olyan száraz a szád, mikor kinyitod...
Volt valami hátborzongató Sebastianban. Mintha ő lenne a város rettegett szelleme, csak épp nem kísért, mert él és valós.
- I-igen! - nyögte kis pár pillanat múlva.
- Tudod az ezzel járó következményeket is ugye fiam?
- Tudom...
- De ugye azzal is tisztában vagy, hogy ez nem szívességként fogadtuk, és cserébe mi nem fogunk védelmezni a TFW szabályrendszerétől!
- Igen uram! De nem is kell! - kis dac volt a hangjában, de nem mert volna vissza szólni még akkor sem ha érdekében állt volna.
Talán még azt is megkockáztatom, hogy Felicity is elhallgatna, ha más nem a füstölő tömény szagától.
- Nos, legendás Angyal, kiválasztjuk neked pár napon belül az oktatódat, addig is, egy ideiglenes szállást biztosítunk neked, majd utána a tanárodhoz költö...
- Micsoda? - keltünk ki Harryvel kórusban, de a hangunkban bujkáló félelem is szinkronban volt. - Azaz, én nem maradhatok itt... -folytattam most már sokkal halkabban és szelídebben.
- De muszáj, mert ...
- Ha nem akar nem marad itt! - vitt kis keménységet Harry a hangjában.
- Ti tudjátok! De Angyal, csak Lond-Angelesen belül vállalunk érted felelősséget! - hangja ugyan olyan színtelen volt, mint a beszélgetésben végig - És hogy tudd Vadász! Akár ha egy karcolást is ejtesz az Angyalon, és ezt a fülünkbe jut, meglakolsz mindenért, és nem vesszük figyelembe, hogy mit ettél Angelért! - mondta Sebastian, majd az utolsó szóval elfújta azt összes gyertyát.
- Gyerünk srácok! - terelgetni kezdett bennünket a valamivel világosabb , szűk folyosóra, ahonnan jöttünk.
Kiérve a házból nagy levegőt vettem, és az összes füstölő füstjét kitisztítottam a tüdőmből.
Próbáltam a furcsa és kissé megrázó eseményt feldolgozni magamban. De a borzongás még mindig tartott, amit csak a jelenlétével váltott ki belőlem Sebastian.
- Hát ez határozottan furcsa volt! - túrt bele göndör fürtjeibe a smaragd szemű fiú.
- Szerintem meg egyenesen szar! - kontráztam rá.
- Biztos nem akarsz inkább a védett és biztonságos városban maradni? - Kérdezte Jason, miután elmúlt róla is a hely hatása.
- Nem akar! - vágta rá Harry talán túl hevesen is.
- Oké haver... - kissé ez a szó a negyvenes éveit taposó férfi szájából furcsán csengett, de kisugárzásához, és jelleméhez igen is illett.
Már már bohókásan állt a pár ősz szállal tarkított haja, és antracit szemeinek kontrasztja.
- Mehetünk innen? - tettem fel félénken a kérdést, félig magamnak félig Harrynek.
- Igen!
- Nem akarjátok kicsit körbenézni Lond-Angelest? - kérdezte bohókásan Jason.
- Lond-Angeles? - akarva akaratlanul is elmosolyodtam , mikor másodszorra is meghallottam ezt a kifejezést.
- Igen! Tudod mert London alatt vagyunk, és mert az "angeles" kifejezés azt jelenti, hogy az "angyaloké". Egyébként Los Angeles is az alatta húzódó városról kapta nevét! - kezdett bele ismét a történelem tanár információ közlésbe.
- Ironikus... -mosolyogtam meg.
- Ha már itt tartunk, a neved is az... Hisz az is angyalt jelent! - vetett egy vigyort felém.
Egy bólintással jeleztem, hogy tisztában vagyok vele.
A kapu csapódva zárult mögöttünk. Szerintem Bernice még mindig pikkel Harryre, mert vadász létére még is "a szent földre" lépett. Hát szerintem más fogalmat takar a Szent föld... De ez csak egy vélemény.
- Két nap múlva ismét el kell jönnünk... Valami tanárt választanak neked. - mondta a mellettem haladó ficó, ahogy elkezdtük vissza menni a kocsi felé. De szerintem csak magban gondolkodott.
- Azt mondta Jason, hogy ott kell aludnom. De hát miért? nem tudnék bejárni úgy, mint egy kurzusra vagy valami? - kis nyafogást rejtetem a hangomba.
- Amúgy sem engedlek itt aludni. Ki tudja hogy mit tennének veled! Láttam itt pár angyal fiút akik...
- Jajj Harry! Ne légy már olyan, mintha a védelmező apám lennél! Egyrészt ezzel már elkésnél, mert ő 5 évesen hagyott faképnél minket, másrészt amúgy sincs szükségem rá! - némi iróniát vittem a mondataim első felébe. majd elkuncogtam a kijelentésemen.
Harry csak a bajsza alatt morgott, majd széthúzta a növényzetet, amit közben elértünk, hogy bebújhassak a rejtet utacskára.
/Felicity szemszöge/
Unottan csuktam magam mögött be az ajtót. Alig bírtam küszködni a légzésemmel. ennyit sprintben még nem futottam! Rossz ötlet volt kocsi nélkül kimenni. Nem beszélve arról, hogy többszörös hátrányból indulok, mert csak percekkel előbb érkeztem meg!
Nem is beszélve arról hogy a fél városon át való sprint milyen nehéz is! Plusz a sok tahó autós akiknek még nekik áll feljebb hogy a zebrán nem tetszik hogy 10 centivel a kosi előt futok át, mikor áthajt a gyalogátkelőn. És még ő dudál rám!
"Hát öcsi, pedig az a szabály hogy a zebra a gyalogosoké, bocs, akármikor lépek rá! még ha te már elhagyta a felét akkor is! "
Kicsit megnyújtva az izmaim észre vettem egy kis foltot a mellkasomon.
"Remek! Most meg is izzadtam! Na Harry, majd bejárónő módjára úgy is kimossa ha a szennyeseik közé dobom!" -jelentettem ki magamban, majd a fürdő felé caplattam.
Mosolyogva képzeltem el egy apró fekete kis szoknyácskában és egy kicsi csipkeköténnyel a derekán, no meg a díszhajpánttal, amint egy lavórból pucsítva a mosógépbe pakolja a ruhákat. Szegény fiúval kár játszadozni, mert nagyon is hogy nekem való!
A zsebemben megrezzent a telefon, ami azt jelezte, hogy újabb üzenet érkezett a Luciustól.
" Hogy ment az akció Felicity? "
" Szerintem érdekelne mit találtam, miközben követtem a kis tyúkot meg a puliként utánaloholó ölebet a parkban! "
