19. Fejezet

Sziasztok :D Igazából semmi fontosat nem szeretnék közölni, talán annyit, hogy a blognak a kinézetén lehet hogy változtatok :D De ezt még meglátom :D ha gondoljátok tehettek javaslatokat :D
Igazából csak annyi lenne, hogy egy rég elmaradt köszönetnyilvánítást szeretnék tenni, melyet akkor szerettem volna, mikor a nézettség száma elérte az 1500-at! De azóta már jócskán 1800 fölé ugrott! :O :O :O omggg thx <3 szóóóval: Hatalmas köszönet minden kedves olvasómnak! Nélkületek nem lenne motivációm :D :* <3 
És most bepofátlankodok még annyit , hogy: KOMIZNI LEHET :* <3 



/Angel szemszöge/




" Feketeség lebegett előttem, és éreztem, hogy körülöttem minden üres. Olyan volt, mintha egy hatalmas aréna közepén álltam volna, és csak egyetlen reflektor van, ami megvilágít engem, körém glória szerű fénykört vonva a sötét padlón.
Rohanni kezdtem, de a fénykör ugyan úgy rám tartott.
- Hahó! Hol vagyok? - kiáltottam , de csak a visszhang válaszolt.
Különös érzés fogott el, futottam, de úgy érzetem egyre lassulok , miközben az izmaimmal igyekeztem minél nagyobb erőt kifejteni.
Majd távolról egy kisbaba sírását hallottam. A keserves hangok, olyanok voltak, mintha elszakították volna az édesanyjától.
Egy fehér derengés kezdett előttem szélesedni a feketeség horizontján, majd egy képbe csöppentem.
Egy szőke, alacsony nő tartotta a kisbabát, és halvány keserédes mosollyal ringatta a csöppséget. Olyan furcsa volt az asszony. Mintha hasonlított volna rám. Nem csak a hajszíne, de a szemei, és a termete is.
- Furcsa...- mondtam hangosan ki, de a szám elé kaptam a kezem, hátha meghallotta. De nem igazán, mert nem reagált semmit sem.
A sírás elhalkult. Ekkor lágyan megsimította hamvas, puha arcocskáját. Hirtelen nekem is ahhoz a helyhez kellett kapnom, ahol a babát megérintette az anyja. Mintha csak érzetem volna minden érintését, sőt a puha gyapjas anyagot is, melyet köré tekertek.
A hátam mögül egy mély, száraz hangot hallottam, homályosan visszhangzani, de aztán minden kitisztult.
- Lilly!Elő jöttek a szárnyai? Angyal a kisgyermek? - semmi szín sem volt a szavai között. Szinte mint egy orvos úgy mondta.
Szorító érzés tört a mellkasomban fel. Mintha egy olyan szavai lettek volna, aki egész életemben kínzott, és már hangjára rettegés fog el. Pontosan ezt érzetem.
- Miért nevezed mindig "gyermeknek"? Ő itt a gyereked! - A nő hangja úgy éreztem tökéletes ellentéte a férfiének. Lágyan simogatta a fülem, mint Ő imént a kisbabát. Olyan volt, mint az angyalok éneke. A szorító érzés is feloldódott bennem.
Késztetést éreztem arra, hogy ha itt állna előttem, oda rohanjak hozzá és karjaiba vessem magam. Mintha a védelmező édesanyámat láttam volna.
A férfi közelebb lépve hozzájuk, a csecsemő arcán végig húzta egyik ujját.
Olyan volt,akár csak egy parázsló végű fadarabbal simították volna ugyanott az én bőröm, ahol a gyereken.
Talán, mintha összeköttetésben álltam volna Vele. Azt éreztem, amit Ő érezhetett a hangokra, és tettekre. Vagy a személyek jelenlétére.
Felsírt a nő kezében és kapálózott gyenge kezecskéivel, majd valahogyan kibújva a takaróból, két hófehér szárnyat láttam kibukkanni. A hót idéző puha, pelyhes tollak borították tagjait. Majd az eltéveszthetetlen érzés futott végig gerincemen, és éreztem a hátamra nehezedő súlyt, amik a tollkolosszusaimat jelezték. Térdre rogyva próbáltam nem elhasalni a tömegüktől, majd mintha erő gyűlt volna testemben, a szárnyak súlya elpárolgott. Vagy csak, megerősödtem, mint minden angyal, mikor elöl vannak a szárnyaik.
A férfi a kezébe kérte a csecsemőt, de szemében láttam a vérszomjat. Úgy tekintett rá a babára, mint egy veszett állatra. De a hölgy szemében csillogott némi szerelem, de mintha ez mögött gyűlölet, és utálat húzódott volna.
Olyan volt, mintha csak álcaként nézne rá csillogó tekintettel, és legszívesebben a gyerekkel együtt eltűnne előle.
Valamiért egy sikítás előtört belőlem...
- Engedj el! - hangom csak visszhangzott a fekete ürességben, de ő nem hallotta.
- Miért hazudtál? Miért nem mondtad, hogy átváltozott? - a férfi arca megfeszült, és sütött róla a gyűlölet mindenféle formája. A nő összébb húzta magát. Fejét leszegte, és karjait össze fonta maga előtt. Ekkor megláttam egy lilás-zöldes foltot a bal kaján. - Ti angyalok teljesen megbízhatatlanok vagytok? Nem is értem miért vettelek feleségül! Ha rajtad múlt volna sosem tudom meg, hogy az egyetlen gyermekem is fattyú!
A csecsemő éktelenül bömbölt a karjában. Éreztem, ahogy egyszerre vágtat a pici szíve az az enyémmel. Szinte görcsösen szorító félelem kaparta a torkomat.
Elkezdtem futni a jelenet felé, de az mintha egy kötélen húzták volna, siklott a távolba. Mindig ugyanakkora távolság maradt a kép és köztem, hiába futottam.
- Tedd le te szemét! Hallod! Eressz el minket! - szinte mardosta a könny a szememet. Nem is értettem miért beszélek úgy, mintha engem is épp vitt volna.
A férfi csak sarkon fordult, és elkezdte szedni a lábát.
A nő felkiáltott.
- Hova viszed? - mellkasa idegesen emelkedett felfelé és lefelé. Légzése erősen szaggatott volt.
- A laborba! Mint a többit! Még is mire számítottál? - pökhendien köpte oda a szavakat elé, mintha csak húscafatokat dobott volna egy kutya elé.
- A saját gyerekeden is képes lennél kísérletezni? - a nő kétségbeesetten közelített a férfi felé. Karja remegett, de ökölbe szorította, hogy elrejtse. Láttam az utálatot, amit csak egy kíváncsiskodó hitetlenség mögé rejtőztetett.
- Mégis ezt téged miért izgat? Ő is csak egy angyal! Miért kérdezősködsz folyton? Nem hogy hálás lennél, hogy miután kiderült, hogy te is az elfajzott nép közül való vagy, nem dobtalak oda a TFW-nek. Sőt még tartom a számat is! Érted ezzel mibe is keverhetem magam? - A férfi tajtékzott a dühtől. - Megmondtam! Ha ember lesz, hagyom hogy neveld. Ha angyal lesz, viszem! Ez volt  a megállapodás akkor, mikor könyörögtél, hogy ne vetessük el a magzatot! - keménysége és rideg tekintete olyan mértékű gyűlöletet árasztott magából, hogy a nő mellkasába szinte lyukat égetett.
A fiatal hölgy elsápadt, ahogy ezt a szörnyű kijelentést végig hallgatta.
Bennem hitetlenség és mély undor terjedt szét.
- Hogy vagy képes ilyet mondani? Te féreg! Undorító vadállat! - üvöltöttem a szavakat, de csak én hallottam őket visszhangozva.
A férfi egy utolsó megvető pillantást küldve a megtört nőre , folytatta az útját.
Mikor hátat fordított, a kis termetű asszony egy kis, pont marokra illő szobrot fogott  kezébe, és hangtalanul elemelte az asztal szerűségről.
Óvatos lépéseket tett a férfi felé, majd mikor kellő távolságba ért , a magasba lendítve lecsapott a fejére.
De nem volt elég erős az ütés. Bár fájdalmasan ordított fel a fickó, tántorodva egyet újra vissza nyerte egyensúlyát, és lángoló szemekkel a szőke hölgy felé nézett.
Lesújtva állt a nő, és egy beletörődést láttam a szemében.
A férfi letette a kisbabát egy székre, majd az asszony felé kezdett lépkedni.
Ökölbe szorítva markát, ropogtak a csontok és az ízületek. Minden izma megfeszült.
Megfontolt és fájdalmasan dühös lépéseket tett a nő felé, aki egyre jobban járatta a szemét a gyermek és a férje között.
Egy nagyot sóhajtva érkezett a falhoz, ahol zsákutcába került. De nem álltam rajta félelmet. Határozottan megvetette a lábát, és előre lépett kettőt. Így még éppen a fickó nem érte el.
Majd két éjfekete , csodálatra méltóan hatalmas szárny emelkedett ki a hátából.
Gondolkodás nélkül a fickóra vetette magát. De csak éppen annyira időre, hogy leterítse,majd olyan gyorsan, hogy követni se tudtam, a baba mellett termett, és felkapva elkezdett rohanni.
Kitörte az ajtót, és kilépve a fényre , elrugaszkodott az ajtóból.
A földről felemelkedve azonban arca fájdalomba torzult. Lepillantott a gyermekre, majd zuhanni kezdett vissza a földfelé. Én is éreztem, ahogy közeledik a talaj, de közben nyugtatóan suttog fájdalommal és keserűséggel a hangjában , amitől eleredtek a könnyeim.
Úgy éreztem, mintha elvennének tőlem valami nélkülözhetetlent. Mintha valaki olyan menne el, akit mindennél jobban szeretek.
A földre vissza hullva, a nő minden erejét össze szedve próbált úgy talajt fogni, hogy ne essen a csöppségnek baja. A baba ráesett a mellkasára, és könnyek árasztották el a szemét.
Éreztem lefolyni az én arcomon is a sós cseppeket, de lemerevedve álltam, és a könny fátyolon keresztül néztem, mi történik éppen .
Mintha kitépték volna a szívemet , olyan érzés hatalmasodott egyre bennem.
A nő a betonon feküdt, hasán szorongatva a csöppséget. Háta alatt egy vörös folt egyre csak növekedett. Fejét előre szegve pásztázta a gyermekét. A pólya alatt a baba , már lehunyta a szemét, és mintha elaludt volna. De nyugtalanságát éreztem vele együtt. Talán a nyugtató szavaktól aludt el, melyet folyamatosan suttogott neki a mindhalálig védelmező édesanyja.
A férfi feléjük magasodott. Még mindig düh volt a szemében, de tőle távolinak tűnő fájdalom csillant meg a szemében.
Letérdelt a kis termetű hölgy mellé, és megfogta a kezét.
- Ne haragudj Lilly... Nem kellet volna így végződnie! Én tényleg szerettelek! - hangjába lágyság keveredett.
- H-ha ... ha tényleg sz-szer...- vért köhögött fel tüdejéből, és lassan folyt le szája sarkából - ... szeretnél... N-nem bánta-a... bántanád... Angelt! - minden fájdalom összpontosult a fejembe.
Mintha én is érezném azt, amit a nő érzett.
A nevem hallatára csak még erősebb lett a fájdalom, és testemben szét áradt.
Ismerős hang kezdett visszhangzani az üres fekete térben, és úgy éreztem két erős kar fonódik a felkarjaim köré. De nem láttam mást magamon kívül.
Elterültem a földön, de próbáltam a képekre vezetni a tekintetem.
A férfi felkapta a kisbabát és egy fekete furgonhoz sétált vele, majd beszállva a gyerekkel , elhajtott.
A baba képe kezdett lebegni a szemem előtt. A kezében egy levelet , és egy medált tartott.
Nagyon ismerős volt az a medál... Egyből be is ugrott...
- Harry medálja!
Nem értettem semmit sem.
" Hol vagyok? És miért kellet látnom ezt? A babát miért Angelnek szólította a hölgy? Nem úgy nézett ki, mint az anyám. " -magamban tettem fel a kérdéseket.
De válasz helyett, csak a baba kezében szorongatott tárgyak jelentek meg . A levél és a medál...
Jobban megnézve, az összehajtogatott fehér papíron egy név áll. "Freddie Michael"
Majd a kép fehér folttá homályosodott és eltűnt.
Ismét csak a sötétség vett körül, és az ismerős hang egyre erősödött. A szorítást továbbra is éreztem karomon, és mintha elkezdtek volna rázogatni.
"ANGEL! ANGEL ÉBREDJ!" "
Hirtelen, mintha víz alól bukkantam volna fel, levegőért kaptam, majd kipattantak a szemeim.
A szobámba voltam, felém Harry magasodott, ahogy még midig tartotta felkaromat, de már meglazult a szorítása.
Mögötte állt Felicity is szorosan.
- Ne már! Épp most akartam ezzel a pohár vízzel leönteni! - hangja sértette a fülemet.
A felém tornyosuló fiú nem is hallotta, csak egyenesen a szemeibe meredt.
- Angel! Jól vagy? - a fiú hangja némileg csillapította a sokkot, amit éreztem az után, hogy felébredtem.
- M-mi történt? - kérdeztem, de hangomban alig volt erő.
- Hát én éppen kényelmesen elszundítottam a kölcsön kapott szobában, mikor valami éktelen nyekergés szűrődött ki a szobából, majd Harry betörte az ajtót- megjegyzem ezért kár volt- és te nyávogtál , és vergődtél az ágyon. - Felicityre kaptam a tekintetem, majd gyorsan az ajtója, melynek a zár része tényleg el volt csorbulva, és az ajtófa is sérült.
- Betörted az ajtót? - néztem kérdően a fiúra, mire az bólintott.
Beugrott, hogy kulcsra zártam, miután felrohantam a szobámba.
Elöntötték az emlék képek az agyamat. Minden kavargott benne. Nem csak az álom részletei, melyre meglepően tisztán emlékeztem , hanem az este történtek is.
- Mit álmodtál? - nézett a szemembe smaragdjaival.
Ideges lettem, kérdése hallatán, és filmszerűen pörögtek az események vissza, újra és újra.
Nem akartam elmondani minden részletét a történéseknek, amíg itt van Felicity. A lányra pillantottam, aki vette az adást, de egy lépést se mozdult. Kérdően nézett rám, mikor jeleztem a szememmel, hogy menjen el.
- Mi van? Ha már engem is felzargattál , szépen én is végig hallgatom, hogy mi volt olyan eget rengető, hogy sikítoznod kellet álmodban! De ajánlom, hogy legalább valaki meghallt benne! - gúnyosan vetette hozzám.
Nagyon rosszul kezdtem érezni magam, az utolsó mondatára. Eszembe jutott a Lilly nevű hölgy, akit megölt az a gazember.
Könny szántott végig izzadságtól permetes arcomon, amit az álmok váltottak ki belőlem.
- Felicity! Menj ki innen! - parancsolta neki Harry.
A lány sértődötten emelte fel az orrát, majd mint egy "úri hölgy" kilépkedett a szobából.
- Mi történ Angel... az az mit álmodtál? - kérdezte, miután a kitört ajtót is behajtotta az Angyalvadász lány.
El kellet gondolkoznom egy kicsit.
"Álom volt ez egyáltalán?"
Nem vagyok benne olyan biztos, a történések miatt. Mi van ha eddig minden álmom egy látomás volt? Csak nem vettem észre.
" De eddig nem is szoktam álmodni... Sosem volt olyan, hogy otthon felkeltem, és emlékeztem volna képekre, melyet alvás közben láttam..."
- Harry... Mi van, ha újabb látomást láttam? - tettem fel, halkan a kérdésemet.
- Gondolod? Nem volt egyik se ilyen hosszú, mint ez, az elmondásaid alapján. Több mint tíz percig rázogattalak, de te csak motyogtál, vagy kiabáltál. Nagyon megijesztettél! - láttam az aggódás szikráit újra felgyúlni a szemeiben. Jól esett, hogy törődött velem. - Szóval?
- Hát... a lényege az volt, hogy volt egy nő... aki... hasonlított rám, de nem én voltam, Lilly volt a neve, és ott volt a csecsemő a kezében. És volt egy férfi, a gyermek apja.  A nő és a baba angyalok voltak, de a gyereknek fehér szárnyai voltak. A férfi el akarta valamilyen laborba vinni, de a nő nem akarta, és meg is próbálta szöktetni a babát, de a férfi megölte... és ... a nő azt mondta, hogy ha tényleg szeretné őt a férfi nem bántaná Angelt... nem tudom miért mondta a nevemet. És a gyerek kezében ott volt egy levél és...
- A medálom... -vágott hirtelen félbe Harry.
- Honnan tudtad? - ledöbbenten néztem az előttem álló fiút.
- Mert mikor még nem voltál magadnál, mondtad... arra kaptam fel a fejem, hogy hangosan kiabálsz, hogy hol vagy. Azt hittem először egem hívtál valamiért. De aztán kiabálni kezdtél, és hiába kopogtattam, nem szóltál semmit sem, majd ismét üvöltöttél, és betörtem az ajtót. Azt hittem hogy Felicity szökött be hozzád, de aztán láttalak rángatózni az ágyon...
- Jaaa, úgy néztél ki, mintha az Ördögűző című filmből jöttél volna! - hirtelen az ajtó mögül Felicity hangja szólalt meg.
Csaj megforgattam a szemem.
"Mit is vártam? Hogy majd a szobájába kullog, miután Harry ráparancsol?"
- Harry... és még volt valami. De előbb kérdezhetnék valamit? - egyre csak törtek fel az emlékek az álomból.
- Igen. - bólintott röviden.
- Megsimítottad az arcom, vagy valami forrót érintettél hozzá, miközben... - nem akartam befejezni.
Mit tudtam volna rá mondani? Látomást álmodtam? Még a gondolat is kiráz, hogy ezt valaki megtette, éppen elég lenne, ha egy filmben lenne olyan szörnyűség, hogy a gyerekét valaki elviszi egy laborba , és az anyját meg csak úgy megöli...
- Nem.. egyáltalán nem is értem az arcodhoz. Mert? - kissé meglepte a kérdésem.
Először kerek szemekkel néztem magam elé, majd szaggatottan vettem a levegőt.
"Hogyan érezhettem volna akkor azokat?"
- Mi az Angel? Mi történt? - még háta mögé is nézett, arra a pontra melyet szakadatlanul bámultam, hátha van ott valami.
- É-éreztem ... az érintéseket... és a baba érzéseit is... Mikor Lilly megsimította az arcát a gyereknek... éreztem... majd az a fickó is végig húzta az ujját, és akkor olyan volt, mintha a vonal mentén égett volna a bőröm. Még fájt is... Mintha ott lettem volna a gyerek helyében, és érzetem volna amit ő.
A fiú tanácstalanul meredt maga elé. Ő se tartotta logikusnak. Bár mi logikus, azt régen nem tudom, mert sorra történnek velem abszolút őrült dolgok, amik valósak...
- Akkor ez nem álom lehetett... Angel... Más magyarázat nincs, de akkor ez teljesen biztos már... - maga elé meredt, és igyekezte még a ki nem mondott szavakat is emészteni magában. Kissé furcsa volt ennyire leveszettnek látni Őt.
- ...én vagyok az Elveszett. - fejeztem be a mondatot, de olyan halkan, hogy a kint álló Felicity ne hallja meg.
Kurtán bólintott egyet, majd lesütötte a szemét. Látszott rajta a tépdelődés, és az , hogy nagyon nem tetszik neki a helyzet.
"Miért ennyire nagy ügy ez az "Elveszett" téma?"
- Harry! Minden rendben? - tettem fel a kérdést, miközben megsimogattam a vállát.
Nemlegesen rázta a fejét. Egyre jobban elveszett a gondolatai között.
Most betudnám ezt a merengést , ismételt tervezésnek,mert általában azt szokta csinálni. De most tisztán látszódtak a benne átvonuló érzések. Már-már különös volt ez az oldala a fiúnak.
- Miért olyan rossz az , hogy én vagyok az Elveszett? - tettem fel , szinte gondolkodás nélkül. A szavak szinte maguktól csúsztak ki , megállíthatatlanul a torkomon. De a válasz jobban érdekelt, mint hogy elpiruljak és bocsánatot kérjek a kérdésemért, amivel valószínűleg eléggé Harry gondolatai közé taposhattam.
- Nem érted még mindig ugye? - itt hagyott egy kis szünetet - Azzal, hogy te vagy egy legenda alanya... Minden Angyal vadász halhatta ezt a történetet. Tizenhat éve kering az egész világon az Elveszett angyal legendája, és minden Vadásznak azt mondták, aki megtalálja, annak minden vágyát teljesíti a TFW, amit csak tud. A legtöbben csak mesének tartják, de vannak komoly megrögzött követők is, mint például az aranyláznak, és hasonlóknak, akik felesküdtek, hogy életük árán is megtalálnak téged. Még ha csak őket vesszük is, rengetegen vadásznak rád... Luciusszal az élen! Hisz elvileg az ő kísérleti alanya voltál. Gondolj bele! Ha ez kitudódik, hogy te létezel...
- Eljön az apokalipszis! Tudod, mint azokban az zombis filmekben, mikor van egy ember, akit a világon átváltozott összes zombi követ! - Felicity elhagyhatatlan beszólása, most is telitalálatos volt. A legjobb helyen, a legjobb időben. De a vicc, hogy az összes mind mind igaz szokott lenni. Csak a stílussal kellene valamit kezdenie.
A közép termetű lány beviharzott a szobába. Világos, válláig érő barna haja, lágyan libbent , követve a lányt, amint belépkedettet a szobába.
Bár igaz, hogy olyan mindegy, hogy itt bent vagy ott kint hallgatja mit beszélgetek Harryvel, jelen esetben azt kívántam, hogy akár mikrofonba is mondathatja velünk a mondandóinkat, csak ne legyek vele egy légtérben.
Harry ügyet sem vetve rá, csak engem pásztázott, hogy megértettem e amit mondott az imént.
Belegondolva, hogy szó szerint az egész világ üldözhet engem, már nem volt valami kellemes...
Sőt, félelemmel töltött el. Lassan elkezdett remegni a kezem, egyre jobban pörgetve a  a fejembe, Felicity hasonlatához hasonló képeket, ahogy rohanok Harryvel az életemért, egy csomó fegyverekkel kitömött pacák és nő elől.
- De persze nem biztos, hogy kiderül ... Lehet, hogy ha Lucius tudja meg először, direkt nem szól senkinek, és csak ő fog vadászni, vagy vadásztatni rád! - folytatta az idegesítő személy. - Persze azért nem ajánlom hogy céltáblát tűzz ki a fenekedre, és meztelenül futkorássz a városban, üvöltözve, hogy "Én vagyok az Elveszett! Kapj el ha tudsz!" - már kezd nagyon elegem lenni ebből a bosszantó nőszemélyből!
- Most azonnal tűnj el innen! - szegeztem a fejéhez a szavaim, parancsolóan.
- Nocsak-nocsak! A kis kísérleti nyulunk megszólalt! - folytatta a pimasz, és lekezelő hangnemét.
- Felicity! Jobb lesz, ha elmész! Várj meg a szobámban! - utasította Harry.
A mondandója második felére, a lány szeme felcsillant, és egy szó nélkül elhagyta a helységet.
Az én fülemben is bogarat ültettek szavai.
"Miért pont az ő szobájában? " - tettem fel magamban a kérdést.
De majdnem arcul csapott az a felismerés, hogy , ha együtt vannak, mit szeretnének csinálni ott...Eléggé lehangoltam saját magam ezzel.
"Vajon már ezelőtt is volt valami közöttük? De akkor miért csókolt meg Harry? Nem is egyszer!"
- Mi az Angel? - tette fel lágyan a kérdést, majd az arcomat pásztázta.
- Mióta vagytok együtt? - tekintetem az ajtóra vezettem.
Igazából nem jelezni szerettem volna, hogy kire gondolok. Csak nem tudtam tűrni a szemit magamon. Rossz érzés volt, kimondani, még ha kérdés is volt.
Szemem sarkából láttam, hogy a fiú először ledöbbenten, majd kérdően bámult felém. Úgy nézett rám, mintha valami cirkuszi attrakció lennék. Már-már azt hittem van valami az arcomon.
- Micsoda? Hogy én és Felicity? - hitetlenség hallatszódott hangjában. - Mi nem...
- Pedig nagyon úgy viselkedtek! - vetettem lekezelően oda, félbeszakítva a mondandóját.
- Az nem számított. Nem is én kezdtem az egészet! - folytatta, de hangja egyre keservesebb lett. Érződött rajta, hogy nem szívesen társalog erről a témáról.
De nekem egy gonosz gondolat telepedett meg az agyamban.
"Te is okoztál nekem "kellemes" perceket! Most én jövök!"
- Oh igazán? Pedig nagyon úgy tűnt nekem, hogy odanyomod az asztalhoz, és élvezitek egymást! - az utolsó szóba minden undoromat belesűrítettem.
Láttam rajta, hogy szemében valami nagyon keserű felvillanik. Lassú, mély lélegzeteket vett.
Mindig így viselkedik, ha próbálja magát lenyugtatni, már észre vettem. De mi lesz, ha kihozom egyszer a sodrából? Talán megüt? Akkor lenne esélyem elmenni! Mert már nem akarok ezekkel itt élni! Ennél még az is jobb lenne, ha Benjiéknél meghúznám magam a pincéjükbe, félve anyám haragjától.
Hirtelen egy isteni szikra csapódott ki a fejemből.
"Miért maradnék itt? Semmi sem köt hozzá! Nélkülem is tudják élni a gyomorforgató kis életüket! Amúgy is, Felicity ugyan arról a helyről jött. Ő is árnyvadász! Talán jobban illenek egymáshoz, mint gondoltam!" - bólintottam magamnak, majd egy kurta sóhajt eresztettem.
- Nem tudom egyébként is, hogy ehhez neked mi közöd! Vagy hogy miért érdekel egyáltalán ez a téma! - láttam az ereket a feszültségtől enyhén kidudorodni a nyakán. Tudtam, hogy lassan elveszti a fejét.
- Hagyjuk! Inkább menj a barátnődhöz, és zárjátok magatokra jól az ajtót! Nehogy megint meglássalak titeket! - vágtam hozzá még zárás képen, majd, hogy ne tudjon már reagálni semmit, elvágtam magam az ágban, és fejemre húztam a gyűrött párnát.
Tompán hallottam a textil alól, hogy elereszt egy hosszú és tisztító sóhajt, majd feláll és elhagyja a szobámat.
Miután hallottam a roncsolt ajtó ütődését a keretében, elárasztottak az érzelmek.
Ismételten pocsékul, sőt pocsékabbul éreztem magamat.
"Most már tényleg el akarok menni innen! És tudom, hogy nem is hiányoznék. Nem tudom, hogy mire volt jó az, hogy Harry játszotta a megmentő hős szerepét, de most már nem úgy érzem, mint aki annyira törődni akar velem... Lehet hogy mindvégig hazudott, és csak játszadozik. Tudta az elejétől, hogy én vagyok az Elveszett... És majd Felictyvel bevisznek az Alvilágba, vagy hova..."


/Harry szemszöge/


Türtőztetnem kellet magam, hogy ne vágjam be tiszta erőből a szoba ajtaját. Kavarogtak a friss emlékek bennem.
"Még is honnan vesz ilyen hülyeségeket Angel?" - gondoltam tajtékozva.
De azt is tudtam, hogy ha nem lenne itt Felicity, nem kerültem volna ilyen helyzetbe. Az idióta szarkazmusaival, már lassan az agyamra tud menni!
Mikor rosszallóan nézett a kijelentésemre, mikor mondtam, hogy a szobámban várjon meg, akkor már feszülni kezdtek az idegeim. Tudom, hogy szeret az emberekkel játszani, és kikészíteni őket. Mindig is ez volt a hobbija.
Viszont nem hagyhatom, hogy engem kihozzon a sodromból, mert két igazán veszélyes végletem van. Az egyik a gyilkos, a másik pedig... Igyekeztem eltemetni magamban...
Évekkel ezelőtt voltam utoljára olyan. Fékevesztett nőfaló. És még csak a tojáshéj sem esett le rólam teljesen...
Utálom az az időszakom. Minden feszültséget szerencsétlen lányokon vezettem le, akiket ha szerencséjük volt, csak egy köszönéssel elküldtem másnap reggel.
Tudtam, hogy a rég szunnyadó , könyörtelen gyilkos énemet próbálja előcsalogatni Felicity. De nem hagyhattam neki. Midig is az volt amit ő akart. Igen akaratos, és mindig megszerzi magának ami kell neki. Sosem ismerte a "csapat" kifejezést. Midig egyedül cselekedett. Érthető, hogy miért ő kapta az egyik legjobb rangot a Bázison.
"Vezető... De megérdemli e, ha nem tud sokszor reálisan gondolkodni?"
Mert már volt sokszor az is, hogy őrültségekbe hajszolt minket, ha még is csapatba kényszerítették.
Az ajtóm előtt, megállva, pár másodpercig még gondolkodtam, és össze szedtem minden türelmemet. Kelleni fog hozzá. Majd beléptem a helységbe.
- Helló Styles! - mondta kéjesen.
Döbbenten tekintettem végig rajta. Az ágyamon terült szét, és lekerültek róla a ruhái nagyja része. Csak egy pántos póló takarta és egy szűk fehérnemű.
Igyekeztem nem kinyilvánítani döbbenetem, de valószínűleg észre vette, hogy a torkomon akadt minden szó, látványára. Egyszerre voltam ledöbbenve, és megilletődve.
- Mit szerettél volna. Vagy szeretnél? - felült az ágy szélére, majd a halvány lámpafénynél csillogó szemeit rám tapasztotta.
- Fe-Felicity.. Mégis mi a franc ez? - ráztam meg a fejemet, majd igyekeztem visszatérni a komoly, fapofához, amivel szerettem volna tárgyalni vele.
- Hát...- kacér hangnemet vett fel, de sejtelmességet csempészett a hangjába. - Csak észhez térítelek... - halkan kuncogott fel, majd egy tincset az ujjai közé véve tekergette azt.
- Még is mitől? - húztam fel a szemöldököm, és karjaimat keresztbe téve próbáltam a szemkontaktust tartani vele.
- Nem veszel észre , hmm? -búgta mélyen, majd felállt az ágyról.
Látványosan megnyújtóztatta tagjait, majd kényelmes lépésekkel haladt felém, a puha , fehér szőnyegen. Szinte suhant, kecses lépteivel . Haja lágyan omlott a vállára, szemiben ott lappangott a vágy.
Közvetlen elém érve, megrebegtette pilláit, majd kérdően széttárva kezeit, válaszra várt.
- Itt állsz most is előttem! Látlak! - válaszoltam, neki, és megvontam a vállaimat.
Továbbra is tartottam a kemény stílusomat. Érzelmem mentesen pásztáztam az, kerülve az ajkai képét.
- Igen! De látsz e úgy is? - oldalra hajtotta fejét.
Akarva-akaratlanul is a nyaka ívében megfeszülő vékony bőrre és kecses vonalra pillantottam, melyet ezzel a mozdulattal tett láthatóvá.
De tekintetem gyorsan vissza kaptam a szemeibe.
- Felicty! Hagyd ezt abba! Így csak egy ... - kezdtem bele a mondatba, de nem tudtam befejezni a . Persze az ő szókimondásával megtette helyettem.
- Nyugodtan! Nem sértesz meg! Egy repedt sarkú? Szajha ? Csak tessék! A barátnőd már megállapította rólam! - vágta hozzám , de annak ellenére hogy lágyság volt a hangjában, igen is komolyan csengtek szavai.
"Miért kell egymásról állítaniuk, hogy együtt vagyok valamelyikőjükkel is, folyton? Nők..."
- Hagyjuk ezt, és öltözz fel!És menj vissza a szobádba! Holnap pedig megtartom a kiselőadásom arról, hogy vissza foghatnád magadat, nem is kicsit, mert kezd betelni már a sokadik pohár Felli! - akaratlanul hívtam a régi becenevén a lányt.
- Oh, hát még nem felejtetted el, Hazza? - folytatta a nemrég elkezdett kacér stílust.
- Mindegy! Menj el ! - próbáltam hatással lenni rá, de nem hangoztak olyan komolyan szavaim, mint szerettem volna.
És ezt a lány is észre vette. Sokat sejtető mosolyra húzta a száját, majd közelebb lépett.
Lábujjhegyre emelkedett, így pont a fülemhez tudott hajolni.
- Harry, Harry... mikor jössz végre rá arra, hogy Angel sosem fog úgy szeretni, ahogy szeretnéd! - szavai után morgott egyet, és megcirógatta ajkaival a fülemet.
Ledöbbenve álltam, szoborrá merevedetten az ajtónak dőlve.
- Miről besz...
- Shh...had folytassam! - továbbra is suttogott. Lehelete kezdte felmelegíteni a levegőt körülöttem. - Ő még fiatal hozzád! Sosem fogja tudni megadni azt , amire szükséged van! Amire vágysz! Nem is viszonozza a gesztusaidat! Emlékszel a raktárra még? Nem is volt, olyan régen... - diadalittas mosoly terül el az arcán, amit arcom elé vezette tekintetét látva a teljes értetlenséget tükröződni arckifejezésemben.
Elnyíltak ajkaim, és szaggatottan vettem a levegőt. Az emlékképek az értetlenséggel vegyülve hatalmas káoszt okoztam elmémben.
- Hogy honnan tudom?  - tette fel a bennem megfogalmazódó első kérdést - Tudod... lehetnél kissé alaposabb abban, hogy körbenézz, nem e követ valaki! Akárki más is célpontjául vehetne egy áruló Angyalvadászt, és egy angyalt! - bent tartottam a levegőt. Nem hittem a fülemnek, és ezt látta rajtam , ezért folytatta - Nem hiszed? Pedig az már-már szívszorító volt, ahogy ott feküdt a karjaidban és motyogott Angel, miután a heves csókolózásotokból elrohant és repült egyet! - a mosolya csak szélesedett.
Közelebb nyomulva hozzám, össze préselte mellkasainkat. Éreztem az ő nyugodt szívverése és az én vágtató vérnyomásom közötti kontrasztot. Csak jobban szórakozott rajtam, miközben kezeit az ingem legfelső gombjához vezette, és egy kósza mozdulattal kipattintotta.
Még mindig vonakodás volt bennem.
"Nem tehetem ezt... Nem adhatom be a derekam. Nem kaphatja meg midig azt, amit akar!" - ismételgettem magamban a mantrát.
Megfeszültek izmaim, ahogy mutatóujját beakasztva a textilbe, mely rajtam volt, egy lefele irányuló mozdulattal, a többi gombot is kibujtatta a lyukon. Majd egy laza kézrándítással átbuktatta vállaim felett a könnyű anyagot, és az lebegve ért földet a hátam mögött. 
Rátette kezét a hasamat díszítő tetoválásomra.
- Ezeket mikor varrattad? - tette fel a kérdést, tanulmányozva a felsőtestemet.
De nem is várt választ , mert egyből még közelebb férkőzött hozzám. A megfeszült felkarjaimon duzzadó izmokra tette a kezét, és végig vezetve ujjbegyeit a bőrömön, melyek érintései alatt ugráltak az idegek, megfogta a kézfejeim, majd háta mögé vezetve , arra ösztönzött, hogy húzzam közelebb magamhoz.
- Miért nem választasz inkább egy olyan lányt, aki hagyja , hogy szeresd? - ismételte el az este hangzott szavait. - Én jobban törődnék veled, mit más... Midig is én voltam az egyetlen , aki emberszámba vett! Én találtalak meg a folyosón , este, kétségbe esetten, és én nyugtattalak meg! Emlékszel? - egyre közelebb és közelebb hajolt fejével.
Furcsának találtam ezt az oldalát. Még soha senki sem láthatta ilyennek. Még mindig ott volt benne a nemtörődömség, de most a felszínen szinte csak az ellentéte lebegett.
Forró volt az érintése. Tényleg azokat a gesztusokat adta, amiket vártam. Gyengéd érintések, lágy tettek...
Fejemben szavai csengtek fel újra .
"Sosem fogja tudni megadni azt , amire szükséged van....  még fiatal hozzád.... Miért nem választasz inkább egy olyan lányt, aki hagyja , hogy szeresd? "
- Miért nem vettél eddig észre? - suttogta pár milliméterre ajkaimtól. Cirógatta lehelete a bőrömet, és furcsa éréseket keltett bennem.
Ajkait finoman nyomta az enyémekhez, ezzel kezdeményezve egy nyugodt csatát. Kezeim ismét maguktól indultak el felfedező útra. Most én kezdtem el tolni a lányt előre  fele, majd az ágyban megbotolva a puha takaróra estünk.