40. Fejezet

Oh, my little Darlings <3 El sem hiszitek, hogy miket tudtok kiváltani az emberből! Itt ülök Tézivel az ölembe (a cula macsekommal :3 ) és itt pityergünk a szavakért, melyek tőletek származnak. Oh, nagyon hálás vagyok, és megdöbbent hogy másodszorra is sikerült megríkatni az írásommal valakit. Egyébként azért ide írtam, mert már kint volt a kövi feji, és nem írok utólag már bele, talán xdd
 Viszont van egy nem túl jó hírem... Nem tudom hogy hogyan gondoltam hogy még van 2 hetem, de  a táboraim jövőhéten kezdődnek. Nos, nem tudom hogy hogy tudom hozni közben a fejezeteket. Lehet az egyikről haza tudok esténként járni (apu az egyik edző, ezért megoldható lehet az h az edzőtáborból haza jőve rakok ki fejezeteket :D ) de a Szecskáról semmiképp sem... Tudjátok, iskolai, ott meg nem tudok blogolni. Nos a Szecska az júni 06-13 szal ott tényleg holt idő szak lesz.  Sajnálom előre is... :(
 És egy kis előzetes, persze nem kell készpénznek venni a szavaim, de lehet hogy a kövi fejiben +18 várható ;) Úgy is már valamikor a Jura-korban megígértem hogy lesz, de hát nem hittem volna hogy eddig húzódik az egész. Meg itt noszogattak páran hogy folytassam ameddig tudom így hát...   Előbbre terveztem, de sehova sem illett bele, így most jött el az alkalom. Gondoltam szólok ;) Jó olvasást Sweethearts <3


/Angel szemszöge/

 A két nagy bőröndöt kezeinkben tartva lépkedtünk a hűvös parkban ismét. Úgy határoztunk, bár az új erőmmel el tudnám bírni a csomagokat, nappal lévén nem repülünk. Bár kockázatos dolog a tömeg közlekedés, Harry nem használhatja a kocsiját mely azon ház előtt áll, amiben laktak Felicityvel, miután ott hagyták az ő lakását. Nem mehet oda, mert TFW tagok őrzik és kutatják át.
 Nem volt sok holmink, a nagyja helyet a fegyverek foglalták el, melyből bőven akadt a táska minden zeg-zugába elrejtve. Ezért kell magunkkal cipelni minden hova a vonaton.
 A vasútállomás szokásához híven csurig van emberekkel, kik vagy munkába igyekeznek vagy dolgukra. Mindenki bunkó, és ha véletlenül neki mész, azonnal te vagy a figyelmetlen, mikor is ő bámulta a cipője orrát, és nem az előtte közlekedőket. De mit is várunk ezen borús várostól. Made Shire annyival kedvesebb és nyugalmasabb hely. A maga pár ezer lélekszámával és vidám lakosságával az ezerszínűbb Londonhoz képest olyan mintha az ég és föld közé vonnánk párhuzamot.
 Zakatoló szívvel pásztázom a gyanús kinézetű embereket, ahogy körülöttünk nyüzsögnek, várva a vonatukra. Nekünk sem kell már sokat toporognunk, hisz 10 perc, és ha minden igaz, már fent is vagyunk a Made Shireig meg sem álló szerelvényen. Onnan már csak hosszú, kínszenvedéses és idegeskedéssel telő órák.
 Majd a vonat pöfékelve és sípolva begördült a vágányra, és a nagy tömeg egy lélekként mozdult meg, mintha annyira életet mentő lenne az hogy ki jut fel elsőnek.
 Az utastereken alig tudtunk találni két egymás mellett üresen álló széket. De aztán egy teljes 4-es ülést üresen találtunk, ahova rögtön le is telepedtünk. Én ültem az ablak felőli ülésen. Harry megszorongatta a kezem. Érezte a frusztráltságom, és  idegességem, ahogy minden sötétebb öltözetű alaknál megugrok. Nagyon rettegtem. Bár egy apró reménysugár volt bennem, hogyha még itt van is angyal vadász, az nem csap üldözést ennyi egyszerű ember előtt. És előbb leszáll, mint mi vagy nem veszi észre mikor mi elhagyjuk a kabint.
- Jó napot! A jegyeiket hölgyem és uram. - lépett oda hozzánk egy középkorú, unott képű férfi, ellenőr ruhában.
- Ang? - szólt Harry rám, mire észbe kapva a gondolataim közül, hogy mennyire arrogáns kisugárzása van az illetőnek, oda nyújtottam felé jegyemet.
- Köszönöm, további jó utazást! - eresztette felénk a gépies szöveget, majd tovább is haladt.
- Minden rendben? - kérdezte fülemhez hajolva, mire beleborzongtam a fuvallatba.
- P-persze. Csak félek. - suttogtam, mire átölelt kezeivel. A vonat hirtelen megindult, és a táj, mintha lábra kélt volna, haladt mellettünk.
- Megvédelek, bármi lesz is! Szeretlek, ugye tudod? - mormogta a fülembe, mire, lehunytam szemeim.
Próbáltam mindent kizárni rajta kívül. Az aggodalmat generáló gondolatokat, a tényt, hogy épp kockáztatunk és hogy egy olyan helyre tartunk mely annyi vegyes érzelemmel teli, hogy hiába vannak jó élményeim is onnan, lehet most kerülném. Nyugalomra van szükségem, nem rettegésre. De már nem mondhatom vissza, és le sem szeretném a göndör hercegem sosem tapasztalt lelkesedését törni.
 Harry lassan csókolgatta, először az arcom, majd a nyakam, és haladt kínzó érintésekkel a pólóm által látszani engedett fedetlen bőrömön. Közben teljesen felém fordult, és egyik karjával átkarolt. Hirtelen elvált tőlem, és a közünk lévő karfát felhajtva, még közelebb jött. Ajkaimra egy puszit nyomott, majd az alsót fogai közé véve kissé megszívta, és pár másodperc elteltével ismét megszakadt közöttünk az érintés, de éppen annyira, hogy pár milliméter, és újra egyek lennénk. Előre hajoltam, de erre ő hátrébb. Ismét megpróbáltam megcsókolni, de kitért alóla.
- Szóval így? - kérdeztem , felkuncogva, mire gödröcskéivel arcán, sunyin elmosolyodott.
 De hamar megadta magát, és ajkaimra próbált tapadni, de ekkor én mentem bele a játékba. Huncut görbülettel arcomon húzódtam el, mire felmordulva jelezte, hogy tudja mire megy ki az egész.
- Na meg állj csak! - fogta meg kezeim, és maga köré tette, majd maga felé húzott. Játékosan ellenkeztem, de erősebb volt, így hagytam, hogy pillangó puszikkal lepjen el arcomon.
- Elnézést! - hallottunk meg egy türelmetlen hangot az ülések mellől, mire szétrebbentünk. - Szabadok ezek a helyek? - kérdezte meg egy idős hölgy, kinek arcáról meglátva rémült tekintetünk, tovaszállt a bosszús arc vonás, és egy halvány mosollyal tekintett hol rám, hol Harryre.
- Persze ... - mondta kicsit lehangoltan a fiú. Csak én éreztem ki hangjából azt, hogy jobban ürülne, ha egyedül mi és a 4 üres ülés lenne itt. De nem utasíthattuk vissza a nénit.
- Gyönyörű párt alkotnak! - szólalt meg hirtelen egyfajta kínos csendet hirtelen az idős hölgy. Pirulva sütöttem le a szemem, majd megszorítottam a fiú kezét, akivel ujjaim össze voltak fonva közöttünk.
- Köszönjük! - mondtuk egyszerre, és egymásra néztünk egy halvány mosoly kíséretében.
- Szerintem hosszú, közös jövő áll maguk előtt! Jó látni még fiatalokat, akik között a romantika nem veszett ki! Tudják az unokáim nem ilyen szerencsések.- sóhajtott fel - Esmeralda és Kevin épp most vállnak... - kezdett bele egy hosszú monológba. Párommal pedig egyre gondolva össze néztünk. Hosszú út lesz, az biztos.
 A néni elmesélte a családfáját, és az ő történetét. És amilyen unalmasnak indult a rege, annyira örültem, hogy kifogtuk végül a hölgyet. A dédpapája mikor kicsi volt, rengeteget mesélt neki az angyalokról, és hogy látott sokat. Persze az idős hölgy úgy mesélte, mintha egy Andersen mesét mondana, de mi össze-össze pillantva Harryvek tudtuk már is az igazat. Nansy- tudtuk meg a nevét - dédpapája Pártoló volt. Segítette az angyalok sorsát, méghozzá nem is akárhogy. Rengeteg szöktetésen vett részt, és sok élelmiszert vitt le az akkor "alvilágnak" nevezett csatorna rendszerekbe, ahol élt a nemzetségem akkoriban. És egy megható történetet is hallottunk, mikor is bele szeretett az akkor ugyan annyi éves fiú, mint mi egy fiatal lányba, aki nagyon szép volt.
- Gyönyörű nagy és zöld szemei voltak, mint neked fiam, és olyan gyönyörű volt, mint te drágaságom! Csak épp a haja tündökölt úgy, mint a tűz. - erre felkuncogtunk a göndörkével - hHatalmas fekete szárnyai voltak, és el akarta szöktetni. Elfogták, és minden este börtöne rácsos ablakánál beszélgettek. Szöktetése éjjelén azonban lebuktak, és menekülésük közben az angyallány megsérült. Azt mondta hogy meneküljön, mert van esélye így túlélni, őt hagyja itt. A dédpapám pedig nagy szívfájdalommal hagyta ott egy búcsú csókkal, és egy emlékként szerzett fekete tollal. Azóta a toll már állítása szerint elveszett, bár mikor temették őt, még kiskoromban, láttam hogy egy hosszúkás fadobozt raktak be mellé, amiről senki sem tudta mi van benne. Sokáig hittem , hogy abban van a toll. De persze rá jöttem, ez csak egy mese volt a sok közül. - sóhajtott fel, a történet végére érve.
- Ez nagyon szomorú történet. - mondtam meghatódva, és hercegem kezét közelebb húztam. Eszembe juttatta, hogy nekünk is lehet hasonlóan tragikus sorsunk. Már egyszer majdnem megtörtént, alig pár napja. De egy angyal élete ezen a zord földön más nem lehet...
- Megkérdezhetem, ti hová mentek? - érdeklődött kedvesen a néni,mire össze nézve tanakodtunk pár pillanatig, majd végül Harry válaszolt.
- Made Shirebe. Csak pár napra, kikapcsolódni. - közölte, mire nyugtalanul fészkelődött.
- Ó, és mi járatban arra? Nincs nagyon ott semmi, vagy senki.
- P-pont ezért. Nagyon nyugodt. - mondtam halkan, mire átjárt engem is egyfajta érzés. Nem hagyott nyugodni egy gondolat, hogy veszélyes lehet ilyent mondani.
- Hát, én a következő városban leszállok. - mondta lehangoltan, mire halkan fellélegeztünk a fiúval. Nem vette észre szerencsére a hölgy.
 Nem is telt bele sok percbe, már is megállt a jármű, és a hölgy el is tűnt hamar. Még láttuk, ahogy megállt, és pont minket figyelt az ablak másik oldaláról, ahogy a vonat indult tova.
- Nekem nagyon rossz érzésem volt a néni felől ... - mondta bizonytalanul a fiú mellettem.
- Nekem is... Attól tartok hibáztunk... - sóhajtottam fel, és a sebesen mozgó tájat figyeltem közben.
- Remélem nem. - morogta, majd nyakamba csókolt.

A vonat a mi állomásunkon megállva hangos nyikorgással ébresztett fel. Észre sem vettem, mikor szundítottam el, de úgy nézem Harry is elaludt a vállamra dőlve. Még jó, hogy felébredtem.
- Ébredj Harry! - ráztam meg finoman, mire horkanva nyitotta ki szemeit. - Itt vagyunk! - sóhajtottam fel, majd felállva megmozgattam tagjaim.
 A rutin mozdulatsor legvégén alig tudtam megfékezni szárnyaim, hisz azok is ennyi egy helyben való üléstől elfáradnak, hiába vannak össze csukva. De meg kellett állnom, hisz emberek között voltunk, és ki tudja, talán még Vadász is akadt közöttük.
 Gyorsan leszálltunk a vonatról, majd bőröndökkel kezünkben megindultunk a városba.
 Érzelmek milliói záporoztak bennem, ahogy haladtunk az ismerős utcákon, és kitaposott ösvényeken. Annyi emlék öntötte el agyam, hogy nem tudtam megállni könnyeim kibuggyanását. Hangosan felszipogtam párat, és letettem a bőröndöt az útra. Harry azonnal megállt, és ölelésbe vont. Pontosan tudta és értette miért vagyok ilyen. Már vele is megtörtént hasonló, bár nagyon pici volt még, és annyi év után találta meg családját.
- Shhh. Angel, minden rendben. Ha akarod akkor azonnal haza megyünk! Veszünk jegyet és már is utazunk vissza! - mondta halkan, mire megráztam a fejem.
- Nem! Itt szeretnék azt hiszem maradni. Muszáj... Annyira hiányzott... - töröltem le egy utolsó könnyet szememből, és felvettem az cuccokat a földről.
 Nem kellett túl sokat gyalogolni a Gregory-házhoz, hisz sokkal közelebb van a vonatmegállóhoz, mint a város közepéhez. Furcsa érzések tomboltak továbbra is mellkasomban, és felrémlettek a képek, melyek itt zajlottak. Az esős nap, mikor az első csókunk elcsattant. Azon a napon minden megváltozott. Anyám elárult- szerintem már akkor - és valaki olyanban kezdtem megbízni, aki mostanra az életemmé vált.
 A macskakővel kirakott útszakasz most erősen gazzal benőtt, de még jól járható volt. Nem sokat változott, talán csak a sövények burjánztak el kissé, és a fű volt nyíratlan. Még csak gazok sem bukkantak fel túlnyomó többségben.
 Harry a kulcsaival vacakolva próbálta az ajtót kinyitni, és mikor sikerült, egyből benyitotta az ajtót. Állott levegő volt bent, bár ez érthető, mert több mint egy éve nem volt nyitva ablak vagy ajtó itt. Mindent por lepett, és az élettelen környezet is tanúsította, hogy nem volt egy kósza lélek sem itt az eltűnésünk óta. De furcsa melegség járta még is át lelkem, ahogy felrémlettek azok az akkor még meggondolatlan tettek, amiket akkor csináltam, mikor tudatlan voltam. Rágódtam, vajon jó ötlet volt e elvállalni az idegen körbe vezetését, vagy hogy biztonságos el itt maradni. Most már tudom, életem legjobb eseményei voltak.
- Harry, kérlek menjünk el a városban körül nézni! - csillant fel tekintetem, ahogy azon gondolkodtam, hol szeretnék újra járni.
- Most, azonnal? - kérdezte meglepve a hirtelen hangulat változásomból kifolyólag.
- Nem muszáj, de mindenképpen szeretném! - ujjongtam és össze csaptam a tenyereim a feltörő ötletgejzírtől.
 Megrázva fejét kuncogott fel, majd átölelt és arcomra nyomott egy hosszú csókot.
- De rég láttalak ennyire felszabadultnak! - zúgta fülembe, és széles mosolyra húzta száját. - Hiányzott már ez az oldalad! Talán nem láttalak ilyennek mióta... - levitte a hangját, mert félt hogy elrontja a kedvem, de le se lehetne most lőni.
- ...nem jártam itt. De most  bepótolom! - mondtam lelkesen, majd a fürdőszobába indultam.
- Hova-hova? - kérdezte, majd azonnal követett.
- Keresek rongyokat, meg törlőket, mert nem vagyok hajlandó porban eltölteni napokat! - közöltem, majd berontottam a fürdőszobába.
 Mindennek neki álltunk, hogy felfrissítsük, és mire észbe kaptam, már is késő délután volt. El is felejtettem, ez a ház mekkora egy hodály... Csak a főbb szobákat portalanítottuk, ott is csak nagyjából. A hálót, a fürdőt a konyhát és a nappalit. Többre se idő se energia sincsen. Az átfogó takarításhoz legalább kéne egy hét, vagy több is.
- Vissza jövünk még ide? Este repülni is lehet, gyorsabb , veszélymenetesebb és olcsó! Pontosabban ingyen van. - kérdeztem, kicsit pihegve, ahogy eldobtam a kezemből a rongyot.
- Ha akarsz! Látom feldob, hogy itt vagy! Féltem szomorú leszel, és mikor az  utcán feljött belőled azonnal menni akartam én is. De látom az eredeti tervem jól sült el! Szinte virítasz! - nevetett fel a végén, mire oda bújtam hozzá.  
- Fáradt vagy?- kérdeztem, és egy kósza fehér pehelytollal megcsikiztem az arcát és az előhívott gödröcskéket.
- Nem! - közölte, majd rám nézett. - Menni akarsz? - pillantott szemeimbe, mire bólintottam.
- És éhes is vagyok. - fogtam meg a hasam, de aztán felpillantottam. - Nem tudok boltba menni... - sóhajtottam fel.
- Miért nem?
- Engem felismernek itt... Így is attól félek, az utcán az ismerősök megrohamoznak. És még csak azt sem tudom hogy mit mondjak. Nem tudom hogy anyámék itt vannak e, mert ha igen, azonnal mennünk kell. - kezdtek feltörni belőlem az eddigi aggodalmak, és már is lelohadt a kedvem. Sőt, eléggé rettegővé is vált , ahogyan egyre több ehhez hasonló képzelődés árasztotta el elmém.
- Akkor majd én veszek, te addig megvársz. És nem megyünk olyan helyekre. Kész. - adott egyenes választ minden kételyemre, mire megnyugodtam csöppet.
- Oké, remélem... - mondtam, majd össze szedtem a cuccaim, és indultunk is.

Verőfényes napsütésre ébredtem .Gyönyörű fénynyaláb árasztotta el a szobát, élettelivé és széppé téve azt. Az ablak nyitva volt, és a délelőtti levegő kellemes illatokat hozott be odakintről. A nyíló nyári rózsák csak úgy ontották magukból az erős, de még is kellemes illatukat. És a levegő ezerszer frissebb volt, mint a londoni szmog által teremtett fullasztó légkör.
 Azonban más illat is kezdett terjengeni a szobában, egyre erősebben. Sülő hagyma és szalonna keveredett a levegővel, és akaratlanul is megkordult a hasam. Akkor realizáltam, Harry nincs mellettem.
 Kikászálódtam az ágyból , és megnyújtóztattam minden izmom, és szárnyaim. Furcsa volt hogy nem fekete pihék estek ki belőle, hanem a fényben csak úgy sziporkázó, hófehér tollak. El képzelni sem tudom hogy hogy történhetett.
 Eszembe jutott az, hogy Felicity mit mondott , hogy valami Lucius az apám meg egy Lilly nevű hölgy az anyám. Nem értem miért mondta, mikor nekem itt vannak Made Shirebe a szüleim, itt születtem, és nevelkedtem addig a szörnyű pillanatig.
 De egy biztos, valami párhuzam van közöttem és az álom béli baba között. És a szárnyai fehérek voltak mint most nekem. Éreztem amit ő, és úgy hallottam, mintha az ő szögéből jöttek volna a szavak. Lehetséges igazat mondott Felicity? Bár nem hinném, hisz minden szavát manipulációra és hazugságokra fecsérli. Azaz, már csak fecsérelte. Tőle legalább nem kell rettegnem.
 Lecammogtam az emeletről halkan a földszintre ahonnan dudorászás és egyre erősödő illatok  szabadultak fel. Már a serpenyőben sercegő ételeket is hallottam, és a tipikus szalonnás tojás illatát azonosítottam a levegőben. Megint kordult a gyomrom.
 Benéztem a konyhába, ahol a göndörke egy szál melegítőbe, meztelen felsőtesttel sütögeti a valószínűleg reggelinek szánt ételt.
- De jó az illata! - mondtam, mire ugrott egyet, és a fakanál majdnem kiesett a kezéből.
- Ne közlekedj ilyen halkan! A szívbajt hoztad rám! - mondta, de azonnal meglágyult tekintete, ahogy rám nézett. - Meg akartalak lepni... - sóhajtott fel, ahogy az előre kikészített tányérra halmozta az ételt. Majd a tálcára helyezte ahol egy pici vázban friss rózsa  volt, mellette szalvéta, evő eszköz, pékáruk és egy pohár tea.
- Ó, akkor vissza megyek gyorsan , és úgy teszek, mintha aludnék! Ne haragudj! - mondtam hangosan, és választ nem várva rohantam az emeletre.
 Még hallottam ahogy mondott valamit utánam, majd nevetett, de én egy mozdulattal a takaró alatt voltam. Úgy éreztem vissza tért belém a játék, amiről azt hittem réges-rég kihalt belőlem. De most feltámadva késztet bohókás dolgokra.
 Hallottam, ahogy az ajtó nyílik majd csukódik, és a lépteket, meg a tálcán rázkódó evőeszközöket. Majd az éjjeli szekrényemen landoltak finoman.
- Öm... szóval. Angel, ébresztő? - kérdezte Harry, mire felkuncogtam. Próbált szerephez hű lenni.
- Mhh, még 5 perc! - mondtam, és álmos nyöszörgést próbáltam imitálni, kevés sikerrel.
 Lehúzta rólam a takarót a fiú, mire én elfojtott vigyorral néztem rá, majd a tálcán lévő gőzölgő finomságra.
- Jaaaj Harrym ez az enyém? Nem kellett volna! - mondtam, mire pár másodpercen belül felnevettünk mindketten. Megöleltem és csókot leheltem ajkaira. - Nagyon köszi, még ha így is sült el.
 Nevetgélve fogyasztottam el a reggelit, megkínálva Őt is, de nem kért, arra hivatkozva hogy evett már. 
 A reggel vidáman telt, és felettébb boldogan. Ennyire gondtalan nem voltam még már szó szerint egy éve, azaz több is mint egy.
  A városba készültünk most is, mert tegnap úgy döntöttünk, hogy csak a bolt felé megyünk el. Ma viszont elcsatangolunk a tóig is. Meg akartam mutatni neki a rejtett házikót, ami a tó mellett van egy öreg ház tetején. Mi fedeztük fel még Ginával, Zackel és Benjivel nagyon kis korunkban, majd mikor nagyobbak lettünk együtt felújítva egy takaros kis  helyet varázsoltunk magunknak. Fürdőruhát is vittünk, hátha kedvünk támad úszni egyet a hűs vízben. Hisz nyár van, miért ne?
 Kéz a kézben indultunk el a város szíve felé. Kis aggodalom töltötte el lelkem, ahogy egyre forgalmasabb helyekre érünk be. Bár vasárnap lévén az utcák még kihaltabbak szoktak lenni, mint amúgy, azért van kockázat, hogy felismernek. Elhaladtunk a régi gimnáziumom mellett. Elképzeltem, ahogy a maroknyi diákseregen végig suhan a hír hogy nyomtalanul eltűntem , és talán az is felütötte a fejét a hírben, hogy a titokzatos valakivel aki a Gregory-házban szállt meg pár héttel ezelőtt az eltűnésig. Ki tudja, ismerem a pletykálkodó lányokat, nagy kitalált körítéssel mondanak el dolgokat fűnek-fának...Nem bírtam a feltörő emlékeknek parancsolni, és kértem Harryt, menjünk, mielőtt elő bukkannak könny formájában.
  Pár perces séta után a város szívébe értünk, pontosan egy hatalmas esemény helyszínére. A tér közepén ott állt rendíthetetlenül az ódon pavilon, mely csak annyit változott, hogy a gerendái még kopottabbak lettek, és réz teteje jobban rozsdás volt. Egymásra nézve egyet gondoltunk. Mindkettőnknek a hatalmas vihar, és az alatta történő események jártak a fejében. Lassan, szinte félve menünk oda, és megálltunk a közepén.
- Itt indult minden... - sóhajtottam fel, ahogy egy korláthoz érve megsimítottam azt.
 Harry csak mögém lépett, és megfordított.
- Gyártsunk új emlékeket! - morogta egy mosoly keretében, majd ajkait számra tapasztotta. Lassú keringőt táncoltak egymással nyelveink, felidézve minden pillanatát a testvér csóknak, mely itt történt.
 Rémlett, ahogy a mostani verőfényes napsütés helyett fekete fellegek borították az eget, és az idő zord és hideg volt. Elázott ruháink teljesen ránk tapadtak, viszont érintéseink úgy fűtöttek minket mint télen egy régi kandalló. De a ropogó tűz hangját a sóhajok, és morgások váltották fel, melyet a szenvedély okozott.
 Emlékeztem, annak nagyon rossz vége lett. Peregtek az képek, mint egy filmkocka, és mikor az elszakadáshoz értem fejemben, tényleg megszólalt valaki mögöttünk.
- ANGEL?!?! - kiáltotta valaki, és futás lépteinek zaját hallottam.
 Megszakadt ismét a csók. Ismét valaki ismeretlen miatt...

39. Fejezet

  Helló helló :D Nos, egy pár közölni valóm lenne először is. Ugye a tanév végeztével a monoton napoknak vége, így mindenkinek egyébként jó vakációt kívánok! (nekem most volt az évzáróm :D )
 Két hírem lenne... Egy jó és egy kevésbé jó... Az elő, az hogy mivel tombol a nyári szünet és a vele járó szabadság, így temérdek időm van írni, ezért az elkövetkezendő lehet, hogy a fejezetek sűrűbben jönnek. A második, szomorú hír pedig, Angel és Harry kalandjának nemsokára vége lesz. Már pár fejezet van hátra az Epilógusig, amivel lezárom ezen blogot. Esetleg még "poszthumusz" írások lehetnek, külön részek bonyolítása, esetleg visszatekintés szereplők életére. Aki akarja, egy blog-végi történet tisztázás keretein belül pár nem tiszta kérdésre válaszolok, vagy akár bármire is. 
  Illő lenne vidivel zárni a blogot, de mivel én olyant nem tudok sajna gyártani, vágni , stb, így marad az egyszerű írás, és a könnyek, melyek ezen hosszadalmas ciklus lezárásával fog járni. Már most összeszorul a szívem, hogy nemsokára vége... :(  Nos, addig is jó olvasást drágaságaim :D :")




/Angel szemszöge/

 Minden ismerősi köröm most a gyász színeibe öltözve kezdi minden napjait. Én is fekete ruhát öltöttem, elvesztett felem tiszteletére. Folyamatosan rajtam van a nyakék, melyet Sebtől kaptam.
 Nehezen eszem , alszok vagy csinálok akármit is. Nem igen szólok senkihez sem, talán csak Zoehoz és Harryhez, meg néha , ha Anne átjön. Megismerkedtem Hydennel jobban, és ha tüzetesebben megnézem, igen csak hajaz egymásra a két testvér. Egyedül annyi a különbség, hogy a kisebbik apja barna szemeit örökölte. Nagyon aranyosak, és minden erejükkel azon vannak, hogy a bút hamar elfelejtsük. De tudom Zoe kipirult szemeiből vagy Annéből, ők is ugyan úgy könnyeket hullajtanak néha az elvesztettért. Mindenkin érződik a sötét űr most.
 Elmondtuk Harryvel a mi történetünk is a családnak, és Zoenak részletesebben. Nem bánkódtak, hogy egymásra találtunk. Egyedül a göndörkének az apja tartózkodik egy picit, de csak fia vadász múltja miatt. Már a család legtartózkodóbb tagja is enyhül. Őt is megrázta az estet, hisz most egy közeli hozzátartozó lépett ki az élők sorából. Talán pont ez az ami össze hozta ezen társaság legkülönbözőbb tagjait.
 Ébredésem után nem sokkal át jött egy Freddie nevezetű öreg ember, akit már Anne kábaságom alatt is említett. Állítólag ő is egy jó barát és egy cinkos, de furcsa alak volt. Nem itt élt, igazából nem tudni honnan jött. A Városnak szokott drótokat leadni, hol vannak a Vadászok. Érdekes egy figura. Észrevehetően méregetett minket, ahogy meglátott az ágyon egymás ölelő kajaiban aludni - mesélte Zoe - és miután felkeltünk és beszélgettünk vele, még érdekesebb lett. Valamiért egy régi , ismerős csillogást láttam szemeiben. Nem vissza taszított, vagy azt mondta, hogy veszélyes, pont hogy nem. Olyan érzésem volt, hogy ismerem. De egyáltalán nem ugrott be sehonnan se az arca. Még vízióimban sem láttam... furcsa.
 Annyit mondott, el kell tűnnünk. És hogy ő figyelmeztetett.  Nem értettük, Harryvel össze néztünk, de hát ő egy öreg ember, lehet azért hívták át, mert jó barát volt, és látni szeretett volna minket. Ki tudja?
 Ezután csend, gyászos lepel terült ránk az órákra és a napokra.
 Új életet szerettem volna kezdeni, de akaratlanul is eszembe jutottak azok akiket már oly régen hátam mögött hagytam. Fájt, hogy barátaimtól, a jó öreg Made Shireből , még csak el sem tudtam köszönni. Lehet már nem is élnek ott.
 El sem tudom képzelni micsoda aggódás volt Ginán, Benjin vagy Zacken. Mindig is féltettek, hisz kalandor voltam, imádtam a kisebb csínyeket. Annyit bolondoztunk, és viccelődtünk. És egyik napról a másikra eltűntem az akkor még veszélyesnek titulált emberrel a Gregory-házból. De nem mehetek vissza... Egyrészt 5 nap múlva veszünk búcsút örökre Tőle, másrészt , nem tudom mit szólnának.
- Min gondolkodsz Ang?- kérdezte Harry, majd le ült elém, egy csésze teával. Reggel lévén előttem is volt egy, de kihűt. Nem tudtam meginni. Napok óta nem tudtam enni rendesen, a folyadék is alig csúszott le torkomon. Csak körmeim tudtam rágcsálni , és emészteni magam a gyászban.
- Made Shiren. A barátaimon. Mi lehet most velük? Csak úgy eltűntem közel másfél éve. Még csak egy "sziát" sem tudtam búcsúzóul hagyni... - keseregtem, és bögrém köré fontam ujjaim. Végül bele kortyoltam langyos italomba. Talán egy picit még is jól esett.
- Oh ... - gondolkodott el, majd felcsillant a szeme, ahogy valami végig rohant fejében. - És ha kiruccannánk? Egy kicsit ki kell mozdulnunk ebből a helyzetből, mert nyomasztanak csak az emlékek és a légkör Angel! Mit szólnál? - kérdezte. Szemeiben valami vágy csillant. Leesett állal néztem, és nem akartam hinni a füleimnek. Elgondolkodtam az ajánlatán. Remek lenne, igaza van, de nem lehet. Hisz egész Nagy Britannia minket keres!
- Harry ... Igazad van, de akkor sem lehet. Veszélyes! Körözés van felettünk valószínűleg, és így is kockázatos minden lépésünk. - szomorodtam el, és ujjaim a fehér porcelán peremén járattam végtelen körökben.
- Igen, de nem élhetünk örökre bezárva egy dohos városba, rettegve hogy rátönkretehetnek odafent! Így is fent áll az a kockázat is, egyszer megtalálják a várost. Ha felfedezik , pedig mi leszünk az elsők akiket keresnek! Nem mindegy akkor? - csattant fel , jogosan.
- Pont most? Meg szeretném várni míg minden lenyugszik, elrendeződik. 5 nap múlva temetés. Nincs lelki erőm, Harry! - szinte motyogtam magam elé, és könnyeket tartóztattam vissza. Minden bizonnyal még karikáim is mélyebbek lettek szemeim körül, ahogy a fáradtság csak telepszik rám az álmatlan éjszakák alatt.
- Éppen ezért kell menni. Megfojt ez a hely téged! Mindenki közben teszi a dolgát, és felejteni próbál, de mi? Mit kéne tennünk? Nem ülhetünk ebben a feketeségben örökre! - mondta, majd közel lépett. Kezeibe fogta arcom, és lecsókolta szomorúságom ajkaimról. - Kérlek Angel, ha más nem, pár nap a Gregory- házban, messziről szemlélve a régi utcákat.- hajolt füleimhez, és forrón lehelt belé -  Hmm... Éjjel kimenni a tóhoz, meztelenül megmártózni a hűs vízben... - suttogta, és kezeit végig vezette csípőmön - Mókázni úszás közben, egymáshoz préselődni, hogy a kihűlt bőrünk felhevüljön egymástól... - húzta csípőm még közelebb magához. Elnyíltak ajkaim, és élesen szívtam a levegőt be. Szokatlan volt még, hogy együtt vagyunk, és hogy így viselkedik. De tetszett. -  Majd kimenni a partra , a selymes fűben és a csillagok alatt ...
- Fejezd be Harry! - kuncogtam fel. Ő is halkan nevetett a fülembe, miközben ajkaival cirógatta a fülcimpám. Napok óta az első jele volt annak a picike valaminek, ami jelentette a kedvet.
- Gondolj bele, pár nap kikapcsolódás, segít feldolgozni, majd elköszönünk és elmegyünk innen örökre. - suttogta, és ringatni kezdett. Jólesően simogatta hátam, és ölelésében elszállt a szívemből a bánat. Nagyon jól esett minden érintése, és közelsége. Ezt vártam a hosszú kínszenvedéses hónapok alatt.
- Mi lesz Zoe-val, és a többiekkel?  - kérdeztem, de nem annyira aggódva. Valahogy akkor nem érdekelt. Csak egyedül akartam lenni, és boldognak lenni a gondok és problémák fellegétől a lehető legmesszebb. Ringatózni a béke tavacskáján, valahol a földi paradicsomban.
- Néha küldünk magunkról jelet. Lehet titokban ellátogatunk, vagy eljönnek hozzánk. Na? Mit szólsz?
- Hmm... Az jó lenne! - ábrándoztam egy idilli pillanatról, ahogy Harry családjával vidáman nevetgélünk a forró toszkán napsütésben, és kortyolgatjuk a frissítő déli gyümölcsök zamatos nedűjét, melyet a saját kertünk ajándékozott nekünk.  Gondtalanul és félelmek nélkül. - Mikor kezdjünk pakolni? - a beleélt pillanat hevében, szinte kapkodva  léptem hátra, és már is azon kattogott az agyam, hogy menjünk el örökre.
- Szerintem már ma induljunk el!- mondta, majd elengedett. - De előbb a régi házamba kell elmennem! - gondolkodott el, majd már is szedni kezdte a lábát, keresve a kabátját.
- Miért? - aggódóan csengett a kérdésem, és a szívem összeszorult, ahogy arra gondoltam, a felszínre készülünk épp most, abba az épületbe mely ezernyi pokoli és egy édes pillanatnak volt az otthona. De a mérleg akkor is a rossz fele dőlt, így utáltam a helyet.
- Ott van az összes pénzem, fegyvereim. Mind kellhet.
- Oh... Veled megyek! - azonnal pattantam én is öltözni, és a szobában össze rakni a holmijaim.
- Nem! Szó sem lehet róla! Kockázatos! - azonnal tiltakozásba kezdett, majd utamba állt.
- Két kérdés! Hogyan mész el gyalog, és hogyan hozod el a bőröndjeid, vagy mit tudom én mibe hozod azokat az izéket. - tettem csípőre kezeim, majd szemeibe néztem komolysággal. Azonnal meg tudott volna győzni bármiről, ha zöld íriszeibe tekintettem, de nem engedhettem jelen pillanatban.
  Nagyot sóhajtott, majd egy intéssel jelezte, hogy menjek, és siessek.
- Még napkelte előtt vissza kell érnünk! - közölte, majd a nappaliba ment, míg én a hálóba, ahol pakolni kezdtem szorgalmasan a pár napra szánt ruháink.

 Félve kukkantottam ki a kijáraton, mely a fenti világra nyílt. A levegő hűvös, friss, és eső illatú volt. Még csak most jöttem rá, mennyire is hiányoltam az élet szagát. London nyüzsgő világa egyfelől ezt is jelentette számomra. Akárhányszor kiléptem az igazi, esőharmatos fűbe, majd beértem a vízfoltos, betonutakra, emlékeztette velem az egy év alatt, hogy sose legyek olyan, mint Lond Angelesben élő társaim. Bár a legcsaládiasabb környék a világon talán a  Városban élők, de akkor is van bennük egy olyan félés, amit az a tudat vált ki belőlük, hogy angyalok, a vadászott nép tagjai, és Lond Angeles némi biztonságot nyújt. Én személy szerint majd hogy nem veszélyesebbnek tartom, hisz ha betör oda  a TFW, akkor ott tömeg mészárlás lesz... Ez a igazán nem elhanyagolható hátránya. Előnyei persze darabra sokkal több van. Például az, hogy szárnyaid felvállalhatod, minden igen csak jó cucc fellelhető, mely az átlag, tudatlan embernek még csak fogalma sincs róla mi lehet. Bár nem hiszem hogy a tollaink tisztításához való kellékek ne lennének ismertek egyes nagy madarakkal foglalkozók számára...
 Pár percem volt gyönyörködni az égboltban, ahogy London szeszélyes időjárásához szokatlanul tiszta és nyugodt volt. De ki tudja, perceken belül lehet beborul, és éltető eső fog hullani alá a morcos felhőkből.
 Eszembe jutott az éjszaka... Ahogy a fűben feküdtem, és az égre néztem, akkor is ily gyönyörűek voltak a csillagok által rajzolt égi képek, és a Hold teljes ragyogása. Láthattam a sokszor gomolyokkal takart londoni hajnal első sugarait, és az Esthajnal utolsó csillanásait, ahogy elhal a közeledő reggel eső fénynyalábjai között. Furcsa pillanat volt, ahogy szinte nyugodtan vártam halálom, de helyettem másnak kellett meghalnia. Sokat rágtam magam ébredésem óta, vajon ha én távozom az élők sorából, Ő még most is itt lehetne szerettei között? Mi történt volna akkor? Vagy talán akkor sem lenne másként, csak egy halottal több? Ezt már nem tudni...
- Akkor kész vagy? - szakította félbe gondolataim Harry, amint az egy árva pisztolyt gondosan elrejtette biztos helyre ruházata alatt.
- Igen... - mondtam bizonytalanul, majd megmozgattam kicsit kezeim és lábaim, hogy jobban menjen a repülés.
- Nos, akkor induljunk, mert hamar meg kell fordulni. A park szélénél szállunk fel? - kérdezte, mire bólintottam halványan. A fák közül, ahova a rejtett alagútból felértünk, a park keleti részénél lyukadtunk ki.
 Muszáj volt ezt a kijáratot használni, hisz ki tudja, a Felicity által ismert bejárat előtt van e valaki, vagy valami megfigyelő berendezés. Bár elvileg nem maradt életben egy szervezet tag sem a tisztásról, nem lehet tudni.
 Hangtalanul haladtunk előre a ligetesen elszórt fák között, míg a város hangjai fel nem erősödtek. Bár este volt, London akkor sem alszik. Bár a nyüzsgés némileg lecsendesedik, sosem fog teljes némaság telepedni erre a hatalmas poliszra.
 Beértünk a park szívéből a városba, ahol egy eldugott sikátort kerestünk, ahonnan fel tudunk repülni. Onnan percek kérdése, és ott is vagyunk. Egyedül a kockázat nagy, hogy egy figyelő meglát bennünket. Akkor el kell bújni valahol a városban, és csak reggel indulunk útnak, gyalog.
 - Ez jó lesz? - mutatott egy szűkös, de elég hosszúkás részre, mely két lakótömb között húzódott.
- Megteszi ... . motyogtam, majd lépteim befele irányítottam. Átázott és rothadó szemétszag, valami dög is lehetett itt, és rengeteg mocsok. Ablakok nem voltak a falakon, sem tűzlétra, így ez biztonságosabb terep volt.
- Állj arrébb egy picit Harry, nem akarlak megütni . - utasítottam, és felkészültem, hogy kiengedem a tollaim.
 Különös, eléggé szokatlan érzés fogott el. Valami nem stimmelt velem, úgy éreztem. Koncentrálás után, bizonytalanul végeztem el a rövid bemelegítő gyakorlatot, ami könnyebbé teszi a felszállást, és a koordinációt. Tulajdonképpen bemelegítettem.  Nagy levegőt vettem, és megfeszítettem hátam, és vártam, hogy szárnyaim előjöjjenek. De nem éreztem azt a bizsergető fájdalmat, ami jelezte ezek előjöttét. Eszembe jutott amikor Harry nappalijában ugyan ez volt... Nem fájt... Nem is éreztem. Még egyszer megpróbáltam, de semmi. Olyan mintha eltűntek volna...
- Harry, valami baj van... Nem érzem... - nyitottam ki szemeim, majd a fiúra néztem, aki úgy tekintett vissza rám, mintha valami lenne rajtam, ami nem oda illik. - Harry! - szólítottam meg, mire szemeit kémlelve futtatta végig rajtam, és csillogtak.
- Angel... - suttogta, és közelebb lépkedett. Olyan volt, mint akit valami transzba taszítottak, és nem bírta levenni rólam a szemét. - E-ez... Akad el a szava, és csak nézett.
- Harry, mi az? Valami baj van? - kérdezte, majd hátráltam. A falat éreztem..De nem a hátam mögött... Ez lehetetlen!
- Én még nem láttam ilyet!- kezeivel lassan közelített, de nem arcom vagy testem fogta meg, hanem a... Szárnyaim?!- Te egy angyal vagy... - simogatta meg tollaim, amik ezek szerint mégis kijöttek. Érzem ahogy simogat, vagy ahogy a nyirkos és hideg falhoz érnek, de furcsa még is. Mintha idegen lenne...
- Persze, hogy az vagyok, ezen nem értem miért lepődsz meg! - néztem rá érthetetlenül, mire egy ragyogó mosoly keretében, közelebb hajolt.
- Egy igazi... - suttogta, majd lágyan előre húzta pár tollam... ami... fehér volt.
 Kerek szemekkel bámultam, és megfogtam a puha csodákat, és mindkét tagom előre lendítve néztem.
- Fehér... Fehér? FEHÉR?! Fehérek a tollaim Harry! - kiáltottam fel, és ugrottam egyet, mire méterekre a lebegőbe kerültem. - Uram isten! Sokkal erősebb vagyok! Mi történet velem?
- Szerintem előjöttek a képességeid. A gyógyítás, most meg ezek. Igazi Kiválasztott vagy! - mosolygott, és nem tudott betelni velem. Csókot hintett ajkaimra, majd átölelte a derekam. - Repüljünk Angyalom! - suttogta fülembe, majd az ég felé hasítottam.
 Hamar ott voltunk a háznál, majd a fiú elő vette kulcsait, és kinyitotta az ajtót. Ridegség fogadott bennünk, de nem törődtem vele, csak monoton követtem a göndörkét, összecsukva szárnyam. A ház most eddigi nem látott szegletéhez mentünk. Azaz azért nem szemlélhettem meg, mert titkos ajtó mögött volt. A nappali egyik szekrényét könnyedén arrébb tolta a zöldszemű , ami mögött egy ajtó volt. Csodálkozó szemekkel néztem, ahogy kulccsal azt is kinyitotta, és felkattintva egy kapcsolót a helység fényben úszott.
- Kérlek ne gyere ide be... Nem szeretném ha... - mondta, de már késő volt, mert beléptem.
 A falakon különböző fegyverek és kínzóeszközök voltak, melyekkel csonkítani lehetett. Angyalokra szerelhető szárny, kéz és láb bilincsek, kések, és kampós tárgyak. A gyomrom felfordult. De ezek semmiségek voltak ahhoz képest, ami a fegyvereken kívül a szobában volt. A betonozott falakon sötét barna és fekete pöttyök és fröccsenések éktelenkedtek, a padlóval egyetemben, ahol ezek már hatalmas tócsák helyeivé álltak össze. Középen egy lefolyó volt, melyet rozsda evett. Belőle kiálltak félig lebomlott tollcsonkok és talán haj, melyeket szintén szárad vér tapasztott össze.
- H-Harry? - kérdeztem, miközben forogni akart velem a világ, a rettentő dolgoktól, melyek ebben a rejtett részében vannak a házban. Hátrálni kezdtem a kijárat felé, és a fiút kikerülve mentem ki a kínzókamrából.
- Angel, tudod hogy már régóta nem... - itt elhallgatott. A kanapéra huppantam le,és a fejem tenyerembe temettem, és térdeimen támaszkodtam.
- I-igen... De ez ... szörnyű... - motyogtam, és összefacsarodott a gyomrom az áporodott szagtól, ami abból a pokolnak egy nyúlványából jött.
- De már nem bántalak... Titeket! - utolsó szavát erősen kihangsúlyozta, mire dobbant a szívem. Minket... az egész nemzetem? 
- Senkit? - kérdeztem vissza repeső szívvel, mire bólintott, és alig érezhetően csókot lopott tőlem.
- Soha többé... - suttogta, majd felállt. - Most pedig maradj itt, gyorsan össze pakolok mindent!
- Oké. - válaszoltam , majd eltűnt a szoba ajtajában.
  Nem pillantottam többé oda. Inkább a különös , fehér neonfényben úszó szobában kémleletem a képeket, amiken egyik sem ábrázolt embert, csak nonfiguratív mintákat. Harrynek itt nem voltak emlékei, csak dísztárgyai, amikkel megpróbálta tölteni az ürességét a háznak. De ez sosem lehetne már otthonos, mert annyi rossz dolognak volt a bölcsője. Most már tudom, hogy nem csak az én történetemnek...
 Hamar kilépett 2 bőrönddel a fiú, majd hanyagul bezárta maga mögött az ajtót, majd a villanyt leoltotta és a szekrényt is vissza húzta. Felém lépkedve ismét csókkal jutalmazott, majd ment volna tovább, mikor is megállítottam.
- Ennyi? - kérdeztem félénken, mire lerakta a táskákat.
- Pár fegyvert raktam el a ruhámban, ezekben pedig... - nyitotta fel az egyiket. - Pénz...
- Te jó ég... - motyogtam, mikor megláttam a hatalmas bőröndöt dugig bankókkal. - Ezek mind onnan...
- Igen... - nézett félre, vissza gondolva bűnös múltjára, majd gyorsan vissza zárta a táskát, és az ajtóhoz indultunk.
- Kilépve a bejárati ajtón, láttam ahogy a pirkadat fényei bekúsznak a nedves utcák közé.
"Így elment az idő?" - pillantottam órámra, mely már is 6-ot mutatott.
Lehetséges nem is volt olyan korán, mikor elindultunk.Harry is az égre tekintett, ahol az egyre világosodó égbolton alig egy-kettő csillag pislákol.
- Sietnünk kell! - kezdett el lépkedni , bezárva az ajtót maga mögött.
 Az utcán lépkedve az emberek nem is figyeltek ránk, és próbáltunk úgy tűnni, mint egy átlag szerelmes pár. Harry odaadta a pulcsiját, hogy a speciális ruhám,aminek a háta úgy van megvarrva, hogy a szárnyaim használni tudjam, ne látszódjon.
 Azonban egyszer csak, amikor egy kislány és az anyukája jött velünk szembe, a gyerek felkiáltott.
- Nézd anyu, egy angyal! - nézett rám, és szemei csillogtak. Egy pillanatra megállt a szíven, és idegesen körbe néztem.
 Még régebben tanultam a kiképzés alatt, hogy minden apró csöppség érzi hogy vagyunk, de néhánynál a képesség megmarad. Pont úgy mint az aura látók.
- Harry! Menjünk gyorsabban! - suttogtam felé, mire bólintott.
- Anyu, had nézzem meg az angyalt! - kiáltott megint a gyermek, mikor elhaladtunk egymás mellett.
- Cindy! Fejezd ezt be, és gyere! - mondta az anya, de a kislány elszakadt tőle, és egyenesen hozzám szaladt.
- Egy angyal vagy! - ölelte át a lábam, mire lefagyva néztem le rá. Megmosolyogtatott az e kicsi lány.
- Oh picura! - guggoltam le mellé. - Tudod mit? - nyúltam a hátam mögé, és egy pehelytollat szedtem ki a felsőm mögül. - Ez legyen a mi titkunk! - nyújtottam át neki az immár fehérben pompázó tárgyat. - De erről egy szót se! - suttogtam, mire az anyja oda ért hozzánk.
- Ne haragudjanak! Nem tudom mi ütött Cindybe! - motyogta zavartan az anyuka.
- Ne tessék aggódni ez felől, értékes lány! - simogattam meg a fejét, és kacsintottam, mire markaiban rejtegetett "ereklyéjét" jobban szorította és vissza kacsintott.
- Gyere ,mert elkésünk az oviból! - fogta meg a kezét az anya , és már is tovább indultak.
 Mosolyogva figyeltem őket, míg Harry oda nem lépett.
- Vigyázni kell rá... Az ilyen gyerekeket vadássza magának a TFW... - mondta keseredetten Harry. - Felicity is ilyen volt... - fintorodott el, mire sóhajtottam.
- Vagy Pártoló is lehet. Ha szólok Lond Angeles vezetőségének, megtalálják, és a jó oldalon fog állni. - mosolyogtam, majd tovább haladtunk sietve. Még haza kell érni, hogy össze tudjunk pakolni, és el tudjunk pár napra menekülni. Remélem, Harrynek igaza volt, és tényleg megszabadulok pár napra a fájdalomtőr, és az őrjítő ürességtől...

38. Fejezet

WOHOO! Heya evribodri <3 Mindkét vizsgám 5-ös lett! :O Full happy vagyook :DD Kicsit utána pihiztem, és élveztem az LB-mel a nyári szünet első napjait, és most felfrissülve, magamra büszkén letottyantam, hogy hozhassam az olvasóimnak a fejit. Remélem nem baj, hogy egy pici kimaradt most, de ez hatalmas hajtás volt és szörnyen kimerítő, de már véégeee !!! :D Közben gyűlnek a fejezetek a másik, blogomon is, amit majd ennek a végeztével fog megnyílni. Én nagyon várom, és ti? Tökre fal vagyok dobva. Már nem csak nyár szaga van a napjaimnak, hanem egyenesen fürdök a nyárban! WÍÍÍ! :D Na ebből elég is lesz xd  Jó olvasást a fejezethez :D ( utóirat: lehet zsepit kellet volna mellékelnem... )


/Angel szemszöge/

A sötétség körbevett, mint az ellenség a várakat, de a fájdalmas golyó nem ütötte át testemet. Helyette egy tompa puffanással ért valami a közelembe földet. Az égre pillantva felsóhajtottam, majd azonnal kinyitottam szemeim. Körbe vezettem a hullákkal és vérrel fedett kis kis tisztáson szemeim. Majd megakadt a tekintetem Felicity élettelen testén , ahogy nyitott szemeivel az eget bámulja, de már lelkének hiányában. Fejéből ömlik a vér, hosszú haján keresztül, és körülötte egyre gyűlik a füvön a sötét színű tócsa.
  Egy elfojtott hangot hallva ocsúdtam fel a hitetlen fagyottságból. Nem értettem semmit sem, hogy hogyan, vagy miként történt. De a hang ismét szólt hozzám, ezúttal fel ismertem.
- Sebastian! -kiáltottam fel, és rohantam testéhez. Kezében a füstölgő fegyver. - Édes Istenem! Seb! Megmentettél! - potyogni kezdtek könnyeim, és lerogyva mellé, sebbel tarkított testét néztem. Alig volt benne élet, és lelkét testéhez láncoló erő.
  Barna szemei engem pásztáztak, és annyi szeretet csillogott bennük, amennyit még nem láttam. Zokogtam, és megfogtam gyenge kezét. Ujjai közé fontam enyéim, és csókot hintettem rá. Szörnyen festett. Felsője szaggatott, kikandikáló bőrfelületeit pedig vagy seb, vagy vastag réteg félig alvadt vér borította. Arca a vörös cseppeket és zúzódásokat leszámítva hófehéren ragyogott a gyér fényben. Annyira... földöntúli volt.
- Angel... Gyere közelebb - suttogta, mire oda hajoltam hozzá.
- Seb? - hangom halk és remegő volt. Nem bírtam mit mondani látványára, csak zokogni tudtam.
- Angel, menj, és mentsd meg Őt! - mondta, majd feje fáradtan hanyatlott hátra. Hörögve vette a levegőt, és ajkai közül vér folyt ki , mely sötét bíbor színű keskeny szalagot húzott szája sarkától lassan a mész színű vásznára. . Csepegve hullott fejét tartó kezemre. 
- Micsoda? - kérdeztem, nem értettem miért mondta.
- Tudom, láttam , hogy képes vagy rá! - suttogta, és kezével még intett is volna, de fájdalmasan nyögve ejtette vissza a földre. - Menj oda, mert meg fog halni! - folytatta erőtlenül.
- Megmentelek téged is! - húztam ki a kezem az övéből, és vérző sebei felé tettem. Szemem összezártam, és erősen koncentráltam. De nem jött a fény, mely engem is meggyógyított.
- Ne! Nekem már mindegy, perceim vannak, ahogy neki is! És tudom hogy Őt szereted! - motyogta halkan, és szemeit lehunyva próbált erőt gyűjteni. Döbbenet és fájdalom gyilkos egyvelege árad ereimben szét. Fáj hallani tőle, ledöbbentett hogy tudja, bár ez várható volt, hiszt tudom hogy lepleznem nem lehetett . . . De ami legjobban szíven ütött, hogy magát feláldozva gondol még mindig rám.  Azt is mondhatta volna, hogy nem vagyok másnak való, mint egy repedtsarkúnak , de ehelyet szeretettelesen nézve rám, fáradtam pislogott, és melegséget sugárzott felém. Mint mindig.
- É-én Seb... - néztem a fiút, ahogy hagyja el az élet karjaim között. Elfolyt az idő, a tér, és az ő lelke tovaszáll lassan, ahogy ereiből is kínzóan csöpög a vére. - Sajnálom... - fojtottam el egy feltörni kívánó hüppögést.
- Shh ... Csak menj, és mentsd meg! - emelte fel kezeit, és arcomra simította. Övére raktam enyéim - Mond meg neki, hogy nálam is jobban vigyázzon rád, és szeressen úgy, ahogy én szerettelek egykoron ... - lehelte, majd örökre lecsukta szemeit.
  Cirógató ujjai elernyedtek enyémek alatt, és utolsó lélegzete hagyta el elnyílt ajkait. Karjaimban ragadta el a sötétség...
- Seb! Sebastian! Kérlek, ne hagyj itt! Gyere vissza! SEBASTIAN! - kiabáltam, és ráztam meg élettelen testét, de ő már sosem fog reagálni. Nyakához emeltem ujjaim, de az ér  már nem lüktetett. Nem pumpálta szerető szíve az éltető vérét, nem vette többé a levegőt, nem reagált az érintésemre. Nem nevetett fel, hogy ez egy rossz poén. Meleget és otthont adó ereje többé nem áramlik belőle...  Itt hagyott... Nem tudtam elmondani neki utoljára az igazat, bár ő tudta. Mindig tudott mindent. És szeretett úgy, ahogy eddig soha senki...
"- Tudod, ha egyszer meghalok, akkor sem foglak elhagyni! - mondta, majd kitűrt egy kósza tincset a szememből. 
- Ne mondj ilyen butaságokat Seb! - nevettem, és szorosabban bújtam ölébe. - Nem fogsz meghalni! Most biztos nem!
- Nem lehet tudni. Ha nem is ma, vagy holnap, egyszer biztosan. És tudd, hogy én mindig ott leszek a szívedben, és ha sírsz elő jövök, és lecsókolom akkor is a könnyeid egy lágy szellővel. Ha nevetsz, veled kacagok majd a fák leveleinek suhogásával, és ha honvágyad van, felvidítalak majd egy kismadár gyönyörű dallamával. Csak tudd, érted halálom után is mindent meg fogok tenni! Mert Szeretlek!" 
- Szeretlek Seb, még ha nem is úgy, ahogy megérdemelted volna! Velem leszel örökre! - csókoltam meg utoljára a kezét , majd leeresztettem a hideg földre. - Nem foglak itt hagyni! - motyogtam magamba, majd felálltam, és rohantam Harryhez.
  Óvatosan felé hajoltam, és hallottam ahogy szuszog, de már éppen hogy csak. Minden erőm és koncentrációm össze szedve felé hajoltam, és kezem testére helyeztem. Szemeim összecsuktam, és érzetem ahogy egy bizsergés lassan kiszalad kezeimből. Kicsit fájt, ahogy tenyeremből egy furcsa érzés sugározni kezdett mindenfelé testembe, majd elérve szárnyaim, mintha lángra lobbant volna. Egyre jobban perzselt.  Kinyitottam a szemem, és fényben úszott a tisztás. Valami kísérteties kobaltkék derengésben. A fák lombja méreg zöld színt vett fel a gyenge hajnali fénnyel keveredve , és a vérrel színezett fű pedig koromfeketének hatott. A fák törzsén csíkokban éktelenkedő vörös folyadék pedig úgy csillogott, mintha sötét tinta lenne. De ez a "írás" csak a halálát hirdette ártatlan és bűnös lelkeknek.
  Kezeim lassan perzselő hőség sújtotta, mely terjedt át a testemre egyre jobban. A kékes fény már nem is világított hanem felhevült vasként izzott. Harry teste mozdulatlan volt, és látszólag élettelen, csak mellkasa remegett meg picit a nehézkes levegővételtől. Majd idegen űr járta át belsőm, és megrezdült a szárnyam. Egy fehér pehelytoll hullott a semmiből alá, a göndör fiú mellkasára, és mintha elnyelte volna... De lehet hogy csak egy illúzió volt a transszerű állapotban. Majd az utolsó emlékem  , hogy rárogytam a testére, mely forró folt, mint nyáron a felhevült homok, és mellkasánál a felhasadt ruha és véres koszfolt alatt egy teljesen sima , kissé fehéres bőr húzódott.  Szíve egyenletesen dobogott, és egészségesnek tűnt.Levegővételei immár simák voltak, és nem hörögtek. Mosoly kúszott a számra. Talán sikerült . . .

 A fejem oly mértékben hasogatott, mintha satuba fogva egyre csak szorítanának rajta. Minden bőrfelületem alatt mintha hangyák népvándorlást tartottak volna, egyenesen a zsibongó agyamig, mely felgyorsított filmszalagként pörgette vissza a tegnap történt eseményeket. Harry a kanapén, valamilyen ügy, mindenki összeült , Sebastian magyaráz... Sebastian...
- SEBASTIAN! - kiáltottam fel, és hirtelen felültem. Dobogást hallottam , valakinek a lépteit az ajtó felé sietve. A fejembe ismét egy fájdalmas kardsuhintás szerű érzés terjedt, mely a gyors mozdulat eredménye volt. Mire benyitott valaki a szobába, már magamat sajnálva és nyögve fogtam a fejem, és próbáltam emlékezni. Amilyen gyorsan kezdték, most oly lassan peregtek az emlékek szemcséi az agytekervényeim között. Minden elnyújtottá és idomtalanná torzult előttem. Hangok és fájdalmas képek csendültek és villantak. A tisztás, a harc, az elesettek ...
- Angel? - szólított meg távolról egy ismeretlen valaki. De a visszhang torzított szavain. - Angel, jól vagy? - mondta, és érzékeltem hogy  leült elém, de nem tudtam ki az. Lehet ezt is álmodom? Lehet Sebnem halt meg, csak egy vízióban vagyok éppen. - Hívunk kell orvost Zoe! - közölte, majd mozogni kezdett. Én nem szóltam, csak koncentráltam , hogy felismerjem. Egy nő volt, aki hasonlított valakire... de neki hosszú fekete haja volt ..
- Nem, ő néha.. szóval... ilyen. Víziói vannak, vagy nem is tudom. Tudod ő a Kiválasztott. Hagyjad már anya, és gyere Harryhez, mert felébredt! - mondta egy most már ismertebb ember hangja. Felocsúdtam valamelyest, és kapálózni kezdtem.
- Harry! - kiáltottam, majd felugrottam, de azonnal össze is estem. Megfogták a kezem, és fel akartak tenni az ágyra, de nem hagytam - Harry! - mondtam még egyszer, most szinte kiabáltam.
  Kába voltam, és csak annyit tudtam, hogy látnom kell őt, hogy jól van e.
- Zoe! Ha nem is orvost, de Öreg Freddiet ide kell hívnunk! - mondta a hölgy, akit még mindig nem tudtam beazonosítani.
- Hívom!  - felet a másik. Zoe?
 Nehezen tisztulni kezdett a látásom, és nem is voltak torzak a képek, melyet szememmel láttam. A nő, a fekete hajjal, és zöld szemekkel már tudtam ki volt.
- Anne? - kérdeztem a fejem fogva, és az ágy szélére ülve.
- Jól vagy Angel? Emlékszel akármire is? - kérdezte, majd megsimogatta a hátam. Most nagyon jól esett. Zoe és Harry anyukája mindenkivel úgy bánt, mintha a gyereke lenne, és pozitív kisugárzása feldobja a napot. Nagyon kedveltem őt. Ezért is tegeződünk, bár alig néhányszor találkoztunk.
  Kérdésére fájdalmasan megráztam a fejem, majd egy könny kiserkent a szememből. És követte a második és a harmadik is.
- Minden jobb lesz Ang! Meglátod! - vont ölelésébe, mire én hüppögve öleltem át, és minden fájdalmam kiadtam. - Most már egy jobb helyen van, és téged figyel. - fojtatta. Eszembe jutott a gyönyörű monológja , amit pár hónapja mondott, és tegnap este eszembe jutott. Vigyáz rám ... ? - És tudom, hogy nem szeretne téged sírni látni, mert nagyon fáj neki. Angel... Shh ... - suttogta lágyan, és apró puszit hintett a hajamba.
- M-mióta voltam eszméletlen? - kérdeztem, és megtöröltem nedves arcom.
- Három napja ... Harry már másnap felébredt, de nem engedtük felkelni. Az orvos pedig nem látta el mert... Tudod... - sütötte le szemét. Most aggódó anyának tűnt, aki a fiáért aggódik, és nem egy angyal, aki nem ismeri el, hogy az a Vadász az ő gyereke. Bár még idegenkedés suhant arcán végig, ahogy célzott arra, Harry nem olyan, mint mi, de nem ítélte el.
- Oh ... - bólintottam, majd egy fájdalmas emlék kúszott gondolataim közé. Soha nem akartam ezt a kérdést feltenni, vagy kiejteni ezeket a szavakat ilyen összefüggésben. - Anne?
- Tessék szívem? - mondta lágy hangon, és erősebben lángolt fel az aggódás szemeiben, ahogy az enyémekben ismét könnyeket látott gyűlni.
- Mikor lesz a temetés? - hangom megremegett, és ismét ezüstös csíkok csillantak meg a halvány fényben.
- Egy hét múlva lesz. És ... - kezdett matatni a táskájában. - Zoe, mikor magához tért, és megtudott mindent, arra kért hogy helyette én adjam át ezt. - vett elő egy takaros, fehér borítékot és a kezembe nyomta. - Azt mondta Zoenak, ha valami történik vele, adjuk át ezt, és a benne lévő ... Valamit. Csak nézd meg.  - felállt és kiment a szobából , magamra hagyva a borítékkal.
"Az én Angelemnek!" - állt az Ő kissé szálkás, girbegurba betűivel.
  A borítékban egy lapos és kemény tárgy, meg valami fém lánc volt, meg egy félbe hajtott lap. Meg nézve egy gyönyörű aranylánc volt, csillogó kövekkel kirakott, Nap- alakú függővel. Gyönyörűek voltak a vörös és narancs színekben pompázó , drága kristályoknak tűnő csillogó kövek. Kezembe fogtam mellé a lapot, ketté nyitottam, és szintén az Ő betűivel voltak írva a sorok.

"  Drága Szerelmem!

   Nem szerettem volna, ha eljön a pillanat, ahogy utolsó szavaim olvasod. De mivel eme levelem sorait követi gyönyörű azúr tekinteted, még is eljött ez, a talán fájdalmas pillanat.

 Már nem lehetek veled, és nem törölhetem le könnyeid, ahogy értem, vagy másért hullatod. Egyre kérlek, soha ne sírj miattam, vagy más miatt. Nem éri meg. 

 Azért írtam soraim, mert valahogy éreztem legbelül , a mi sorsunk vonala nem úgy keresztezik egymást, hogy örökre együtt lehetünk. De tudod, én hittem abban, hogy a sorsunk okkal van megírva előre. Okkal nem lehetek Veled. Talán mert valami útjában álltam, mely akadályt képezett, vagy esetleg más célra hívott magához az Isten. Ki tudja? 

 Én csak egyre szeretnélek kérni, sose csüggedj, vagy szomorkodj, mert valami elmúlik. Mindig lásd a jövőt, és csak az előtted álló útra figyelj. Ami a múltban megtörtént, visszaforgathatatlan. Ezért kérlek ne rágd magad miattam, vagy a hibáidon. 

 Most el kell, hogy engedjelek, mert rám egy más fajta utazás vár, amire nem hívhatlak el. Azt kívánom, hogy utad legyen olyan boldog, mint amilyen én is voltam Veled. Gyógyítsa be valaki majd úgy a fájó sebeket lelkeden, ahogy Te az enyémeket gyógyítottad, és helyettem valaki törölje le könnyeid, melyeket hullajtasz. És kérd meg, mondja el helyettem, hogy ne sírj feleslegesen . Tőled minden fájdalmas könny kár, mert nem érdemli meg senki sem . 

 Remélem találsz valakit, aki teljessé teszi szíved úgy, ahogy az enyém tetted! 

 Mindenem a tiéd most, a szívem, és amit magam után hagytam. Már leírtam előre, de nem mondtam el szándékosan, mert reméltem hogy a megérzésem téved. 

 És remélem megtaláltad a nyakláncot is , melyet levelemhez raktam. Ahhoz egy apró történet fűződik.

 Ez az igazi édesanyám nyaklánca volt, ami valamilyen úton-módon hozzám került, mikor megmenekültem. Az édesanyám, aki felnevelt sokáig egy ékszeres dobozba rakva őrizte, de egy napon megtaláltam, és megkérdeztem, hogy mi ez. Elmondta, hogy ezt a ruhám zsebében találta másnap,mikor hozzájuk kerültem, és az igazi szüleimé voltak. Egy emlék volt a múltamból, egy titkokat őrző ereklye. Aznap határoztam el, hogy egy olyan embernek adom, akiben feltétel nélkül megbízhatok, és akármit mondok neki, ő úgy őrzi, mint ez a néma tárgy. 

 Már az elejétől tudtam, ahogy megismertelek, hogy Te leszel ez a valaki. Nem így akartam, hogy hozzád kerüljön. Reméltem egyszer a feleségem leszel, és átadhatom neked egy szép napon. De így is tudom, hogy jó helyen lesz nálad! 

 Remélem úgy gondol majd Rád az a valaki is , aki melletted lesz majd örökre, ahogy én. Szeret téged az életénél is jobban, megvéd minden bajtól, és úgy elfogad ahogy vagy! 

 Utolsó szavaim Drága Szerelmem Hozzád ... Nagyon szeretlek és légy boldog utadon! Minden jót kívánok!

 Sebastian "

 Üveges és kisírt szemekkel ültem, és néztem magam elé. Azt kívántam, hogy az idő kereke forduljon vissza, és engem érjenek azok a sebek, melyek az angyalfiút a másvilágra taszították, jogtalanul. Neki élnie kéne, és élettel telien kacagnia, hogy vége. Nem szabadott volna meghalnia. 

- Seb... - suttogtam magam elé, a most oly fájdalmasan csengő szót. Furcsa üresség kongott bennem.

  Felemeltem a nyakéket, melyen a fény sziporkázóan csillant meg. Tenyerembe eresztettem , hogy teljesen megcsodálhassam. Gyönyörű volt, tragikus történettel. És már nem csak egy embernek fog jelenteni szívbemarkoló történetet. 

 Kopogás hallatszott, a zárt ajtón, mire remegő hanggal válaszoltam, hogy bejöhet.  

 Amint megláttam a göndörödő fürtöket belépni az ajtón szívem erősen kalapálni kezdett. Szemei zölden csillogtak, de látványomra azonnal ijedtség költözött beléjük. 

- Angel? - kérdezte halkan, de tudtam jól, tisztába van azzal, hogy mi is történt. 

 Kiszálltam az ágyból és karjaiba rohantam. Menekültem a még több fájdalom elől. Most már csak Ő maradt velem. Nem tudom mit tennék ha kiderült volna, nem sikerült megmentenem.

- Sikerült! Harry! Élsz! - zokogtam fel, és még szorosabban vontam magamhoz.- Te legalább élsz... - morogtam a mellkasába, majd húzni kezdtem az ágy felé. 

 Nem vágytam másra, csak a szívdobogására, és a közelségére. Annyi érzelem keveredett bennem. Nem bírtam a hatalmas teherrel, melyt ezek képezték. Egy fajta boldogság, hogy a göndörke itt van, és a csontokig hatoló fájdalom, és a feneketlen üresség, mely szívem egyik fele bele esett. 

  Megértette minden cselekedetem, és némán követett. Nem kérdezősködött, vagy mondott semmit sem, csak ujjaink összekulcsolva ült le az ágyra, majd mellém feküdt, pont szemben. 

  Bár nem akartam, hogy lássa vörösre sírt szemeim, kissé zilált kinézetem, de nem volt erőm ezért aggódni. Csak azt akartam, hogy adjon melegséget és szeretetet, és boldog akartam lenni. Teljesíteni azt amit Seb kért. 

- Nagyon hiányzik... - suttogtam elfúlóan, és izmos mellkasához bújtam, hogy ne lássa ismét megjelenő könnyeim. 

- Tudom. - cirógatta meg hajam. Tisztában voltam vele, hogy gyűlölte őt. - Megkaptam az üzenetét. Zoe elmondta. - mondta, meglepve engem.

- H-hogyan? - kérdeztem. Hisz Zoe... Tényleg! Őt is eltalálta Felicity. 

- Nem volt egy ideig eszméleténél, de a legvégére felébredt. Elmondta, hogy nem sértette meg komolyan, Felic.. - megakadt a névnél, nem akarta kimondani, amiért egy kicsit valahogyan a szívem megnyugodott- Azaz.. Szóval ő nem sebesítette meg súlyosan. Elmondta mi történt... És hogy meggyógyítottál... - ölelt meg. - Köszönöm. - fejezte be, és egy halvány csókot nyomott homlokomra. 

- Szeretlek Harry. - motyogtam, és derekára vezettem kezem, feltűrve a pólóját, forró bőrére tapasztva tenyerem. 

- Én is téged! - suttogta, majd felemelte az államnál fogva az arcom, és megcsókolt. Lágy volt és lassú. Pont olyan, amilyenre most szükségem volt. 

- Harry...? 

- Igen? 

- Ugye e-eljössz... a... temetésre? -kérdeztem, de elcsukott a hangom. Nem tudtam miért kérdeztem ezt meg, de valahogyan tudnom kellett. 

- Igen. Ennyivel megtisztelem. Megmentette az életed, és feláldozta magát értünk. Tudta hogy csak engem tudsz már meggyógyítani. - mondta. Jól estek szavai, hogy nem utálattal csengtek. 

- Köszönöm. - fúrtam ismét a fekete textilbe arcom, mely felhevült testét fedte. - Utálod őt még? - suttogtam, és fogalmam sincs miért ejtettem ki szavaim. Vissza is akartam szívni. 

- Nem... tudod, mikor Zoe elmondta, hogy mikor meg volt rá halvány remény hogy tudsz rajta segíteni, akkor is minden erejével elküldött, hogy engem gyógyítsál meg. Mert tudta, hogy miként érzel irántam. Azt hiszem ott minden megváltozott bennem. - közölte. Büszkeség töltötte el lelkem Seb iránt, ahogy arra gondolok minden cselekedete nemes volt. Életében arany ember/angyal volt. 

  Csak sóhajtottam egyet, és igyekeztem megnyugodni. Nem akartam sírni, de szörnyű volt az űr bennem. Harry nyugtató cirógatása adott némi enyhülést.

- Mi lesz ez után? - kérdeztem. Aggodalmas gondolatok képződtek bennem, hogy kitudódhat a város titka, vagy a mi életünk hogyan fog tovább zajlani. 

- Nem tudom. Mindenki, aki ott volt a tisztáson TFW tag meghalt, de ezek után... Szerintem körözést adnak ki ellenünk. 

- Akkor? Itt maradunk lent? - bújtam szorosan hozzá. Megrémített a gondolat, hogy le kell élnem az életem a föld alatt. Bár Harryvel jó lenne, de nem akarok örökké bujdosni és félni hogy megtalálnak egyszer bennünket.

- Van egy házam, innen nagyon távol. Mindentől elzártan, egy gyönyörű vidéken. Tudod merre van Toszkána? - kérdezte. Szemei csillogtak, ahogy valami agyában villódzott. Talán az a kép a házról. Ő már biztosan járt ott. 

- Itáliában, igaz? 

- Igen. Talán oda mehetnénk. 

- Jó lenne... - sóhajtottam fel, majd lehunytam szemeim, és már csak aludni szerettem volna.

 Fájó gondolatok cikáztak a fejemben. Néhol édes, ahogy elképzeltem hogy a forró napütésben Harryvel boldog lehetek, de néhol fájdalmas, Sebastian hatalmas űrt hagyott maga után. Tudom, sosem fogom szívemből kitörölni, de nem is akarom. Ott a helye,mert egy olyan angyalnak , mint ő, nem is lehet máshol. Bár nem szerelmem volt, de olyan részét foglalta el lelkemnek. Mint a testvérem, a legjobb barátom. Mindig is ott lesz, és remélem hogy lelke velem marad. Érezni fogom Őt a hűs szellő cirógatásában, az éltető napfény melegében, a madarak gyönyörű énekében, és a szívemben.

Vizsga = SUCK & FUCK

Hi Guys!

Figyelem... itt az év végi hajtás, és nekem olyan az iskolám, hogy minden év végen egy mini érettségi keretein belül vizsgázok le pár tantárgyból. Most hittanból és irodalomból lesz tételhúzós szóbelim, és készülnöm kell rá ha nem akarok megbukni. Nos, sajnálom hogy ennyit váratok mindenkivel és hogy nyögve nyelősen jönnek a fejezetek, de muszáj azt mondanom, hogy a vizsgáim fontosabbak mint a blog (de egyébként lelkileg pont fordítva van xddd de az élet utam múlik ezen szal... )
Szóval, ne haragudjatok... De a vizsga most előbbre való... :(
Addig is , itt egy kép, muszáj megosztanom veletek, mert hihetetlenül aranyos! Mindjárt megzabálom ezt a gyereket AHWW <3

Kívánjatok szerencsét az év végi vizsgáimhoz  <3 És kitartás a kövi fejezetig :D
Ja igen "Jöttömet kelet felől pirkadatkor várjátok" azaz, péntekkel bezárólag már nyári szünetem van !!!! Utána már a tietek vagyok egész nyáron :D xd 

KÖZÉRDEKŰ KÖZLEMÉNY! Kérlek olvassátok el figyelmesen!

Sziasztok kedves olvasóim!

Nos mint láthatjátok, ez nem egy fejezet, de örülnék, ha minden egyes olvasóm elolvasná! 
Arra az álláspontra jutottam, hogy szeretném az ezen blog által összehozott "közösségem" kicsit megfoghatóbbá tenni.
Elhatároztam magam, hogy az én "mérhetetlenül nagy és fejlett" informatikai tudásommal létre hozok egy Facebookos oldalt! De ez nem egy akármilyen oldal lesz! Le is írom mi ennek a nemes célja!

Nos! Az én szemszögemből az lenne a célja, hogy egy népszámlálást tartsak , hogy itt hányan vagyunk. Úgy gondolom, hogy facebookja mindenkinek van, és egy oldal az nagyon kézen fekvő lenne minden egyes személynek akinek nincs (de még annak is akinek van) blogger profilja, amivel követni tud engem itt. Egy like az nem sok, hisz a mai világban ha szabad így kifejezni magam, minden szart lájkolunk, és úgy gondolom, hogy egy pirinyó plussz like már senkinek sem okoz gondot.
  Ezzel egy fajta népszámlálást tartanák, és akár az is lehetséges, hogy aki itt nem akar valamiért hozzá szólni, ott is kommentálhatja az aktuális fejezetet. Sőt, ez az oldal lehetőséget ad arra, hogy aki csak úgy kívülállóként tudja vagy akarja követni az oldalam ne kelljen napi 80-szor fellépdesnie rá hogy " Ó a francba van már fejezet?" (igen, ismerem a szitut, többek között ezért is van nekem itt profilom :D )
Amint van fejezet legkésőbb másnap már is tolom fel Fácséra. Így már az életünk folyamát megjelenítő, és naponta, sokszor óránként látogatott oldalról, már sokkal kényelmesebben követheti akárki a blogot. Természetesen a következő blogom is fent lesz majd :D

Másik ok.
Gondolok és gondoli szeretnék a sok hasonló helyzetű bloggerre amilyen én is vagyok. Sokan vannak akik csináltak fb csoportot is blogjuk követésére, és lehet már reklámozó oldalakat is, mint ahogy én is teszem. De gondolom nekik sem árt még egy plusz kis reklám! És ezennel hirdetem hogy ez a Facebook oldal olyan lesz, amin bárki hirdethet Blogokat! Saját vagy másé, az már mindegy! Egy üzenetet kell csak az oldalnak,( vagy majd lentebb leírom még hova) és amin észre veszem teszem is ki!


A feltételek az1D-s blog hirdetéséhez:

• Az oldalt ha lehet lájkold
• küld el a linkjét a blogodnak
• ha van különleges kívánságod, rakjam ki mellé a leírását , egy bizonyos vagy akármilyen képet, jelöljek meg valamit rajta, bármi, azt írd meg üzibe a link mellé 

Örülnék ha mindenki aki olvassa lájkolná az oldalt, így könnyebben tudjátok követni, és lenne nekem is fogalmam , hogy mi hozza össze nekem azt a bizonyos 4000/5000/6000 és egyre több megtekintést <3 köszi <3 

Az fb oldal pedig itt van: https://www.facebook.com/1dsblogokcsakitt?fref=ts
(remélem jó linket küldtem :O ha nem szóljatok, de rá is kereshettek , a neve: 1D Fanfiction Reklám)
Akit érdeklek amúgy is, az oldalon keresztül küldött üziben a nevem is megkérdezheti, szívesen ismerkedek meg olvasóimmal és aki nyilvánosan nem akar még így sem kommentelni, de szívesen azért a tudtomra adná hogy milyen is lett, akkor még nekem, privátba is küldhet, sőt beszélgethet is mert nem harapok !!! Sőt, akár az oldalnak is küldhet üzit, így is megfelel :D  <3

37. Fejezet - második rész

ÉSS rekord idő alatt 2 fejezet között, meghoztam a második felet is.. nos...További jó olvasást Babycakes <3




Furcsa, megnyugtató fuvallat suhant át a fátlan területen. Sűrű, és forró folyadék ömlött a hasamból, mely eláztatta a sötét farmert és felsőt, melyet viseltem. Sebastian hangja éles volt, és türelmetlen.
- Állj le!Mindent elmondok! - hadarta, és várt egy pillanatot. Felicity csak intett felé, hogy kezdje, és felnevetett.
- Siess, mert ezt hallania kell , mielőtt kivégzem! - élvezkedően hajtotta hátra a fejét, majd a tőr éléről ujjbegyeivel húzta le frissen rákerült vérem.
- M-mikor behívtak gyűlésre... akkor az volt az igazi téma, hogy Harryt ki kell adni a Váorsból... Felicity küldött egy levelet, amennyiben a mai nap estéig nem adjuk ki neki, akkor feldobja az egész várost, hogy hol a bejárata. Nem tudtam mást tenni. Kézen fekvő volt, hogy eltüntessem innen, mert utáltam. Tudtam jó, már a legelejétől, hogy nem szeretsz engem, maximum a legjobb barátod lehetnék. Tudtam, már a kezdetektől, mikor először megláttalak titeket, hogy valami van köztetek, még ha nem is nyíltan. A hónapok alatt számtalanszor súgtad, nyögted vagy épp kiabáltad Harry nevét álmodban, így egyre jobban csak gyűlöltem őt. És mikor beállítottál vele... Azt hittem én ölöm meg. De aztán könyörögtél, és láttam ahogy kétségbe esetten kérlelsz. És ahogy a nevét kimondtad... Tudtam jól, mikor az enyém mondod, sosem csillan fel úgy a szemed. És azt is tudtam, hogy a szíved ő foglalja el egyedül, nekem semmi keresnivalóm nincs. Csak azért nem dobtam ki aznap, mert azonnal észre vettem, a megmentésed óta nincs benned akkora belső szenvedés. Mert tudtam jó, az év alatt végig gyötört bent valami... - lesütötte szemét. Nem tudtam mit reagálni. A véremmel és a döbbenettel együtt minden erőm elszállt.
- Óh ez de édes! De a tárgyra ha kérhetem. Ezt meg eresszék el ! - végszavára a földre dobtak, mire nyögtem egyet. Pillantásom egyenesen Harryre csúszott, aki eltátott szájjal nézett, és felém próbált kúszni hernyókét a fűben. A közelében ott csillogott a tőröm... Utolsó dobásként felrebbent a fejemben, hogy érte megyek, és megpróbálom kinyírni ezt az idegbeteget , de semmi esélyem sincs. Túl sok vért veszítettem.
- Felhívtam az ülés után egyből a számot, melyen a megállapodást lehet kötni, hogy hol, és mikor adjuk át. Ide rendeltem. A tervem az volt, hogy megállapodunk,  Harryt átadva ők gyorsan elviszik, vagy megölik, vagy csinálnak valamit vele, és kapnak időt, hogy dulakodás helyszínét rendezzenek, majd ez után rohanok hozzátok, hogy nem tudtalak értesíteni, és elvitték Harryt. Majd ha nagyon meg akarnátok menteni, félrevezető akciókat szerveznék, vagy egyszerűen megkérném rá Felicityt, hogy küldjön valamit, amivel megbizonyosodhatunk róla, hogy Harry meghalt. - fejezte be.
- És azt hitted ezt mind teljesítettem volna? Pfff! Látszik hogy nem ismersz!Te kész idióta vagy. Ezekről nem is tudtam... - nevetett, majd felém fordult. - Búcsúzz el drága! - mondta, majd letérdelt hozzám, a hátamra fordított, melyre az utolsó erőmmel felszisszentem, ezt követően a tőr hegyét a szívemhez illesztette, és lassan kezdte nyomni. Már erőm sem volt fájdalmamnak hangot adni.
- Kérlek, ne! Könyörgöm, engem ölj meg helyette! Bármit megteszek, csak ne bántsd! - könyörgött életemért Seb, mire halkan "nem" -et motyogtam.
- Oh, igen? - nézett tetetett meglepődöttséggel a Vadász, majd felállt. És hasamra raktam a kezem.
  Furcsa, meleg érzést árasztottak tenyereim, és úgy éreztem a vért ontó nyíláshoz kell raknom. Bizsergető és kellemes érzés kezdett kibontakozni a hasamban. Szemeim lehunytam, és ellazultam, egyedül a kezeim tartottam egyre erősebben vérző hasamon. Sebemben mintha apró buborékok lennének, pezsegtek, de nem fájt. Megszűnt a fájdalmam. Kinyitottam a szemem, és tenyerem alatt fény áradt. Kék derengő fény terjed a nyíléson, ott, ahol megérintettem. Nem értettem, de gyúgyultak a sebeim. És nem csak ott, ahol tenyerem fedi, hanem mindenhol, testem pontjain. Már csak a vérrel áztatott és szaggatott ruháim voltak, és egy teljesen sima, csak a vörös folyadéktól és sártól koszos bőr. Kerek szemekkel figyeltem, majd körbe tekintettem. Nem gondolkozhattam sokáig rajta, mert nincsen időm.
   Harry nem nézett felém. Sőt, , senki felé sem . Oldalra fordulva, csukott szemmel feküdt. Egy pillanatara megfordult a fejemben, meghalt, de halványan emelkedett és süllyedt a mellkasa. Senki sem figyelt rám. Még az őrök is ott hagytak. Nagy kár volt... Hatalmas hiba, az ellenség részéről. Bár nem tudhatták, még én sem, hogy képes lehetek ilyenre. De meglepődni sem voltak másodperceim.
  Rövid ideig feküdhettem ott, hogy ne tűnjön fel ez a hirtelen változás senkinek sem, s közben hallgattam a történéseket.
 - Oh, szóval bármit? - ismételte meg szavait Sebastiannek.
- Bármit! - válaszolta.
 Közelebb lépkedett a lány, és mintha valami egzotikus állatot nézne, úgy szemlélte.
- Akármit? - mondta az újabb kérdőszót. Kezdett a hangulat ideges lenni.
- Akármit! - vágta rá idegesen Seb, és toppantott is egyet, melyre szorosabban fogták.
- Ugye tudod, hogy ezeknek a szavaknak igen csak tágas a jelentés tartalma. Ez bármi lehet. Miért ne szűkítenénk el? Hmm? - mondta - Mondjuk, bármilyen piszkos munkát?
- Igen! - sóhajtott egyet, és felém nézett. Szemeibe emeltem a tekintetem, ő pedig kezeimre, mely fénylett még mindig. Ez örökké fog tartani? Nem bukhatok le, így magam mellé rejettem, bele a avaros fűbe, ezzel elnyomva a világító felületet.
- Bármilyen véres, piszkos munkát? - folytatta a kérdezgetést a könyörtelen lány, mire Seb csak bólintott. - Tudod nem poénból kérdezgetlek! Vissza fordulhatsz bármelyik kérdésemnél! - közölte, mire egy határozott nemleges fejrázást kapott.
  Megmoccantam. Nem fájt semmim, sőt, még erőt is gyűjtöttem. Hangtalanul feltápászkodtam, és az erdőbe húzódtam. Harryhez igyekeztem. Körbe hangtalanul a tisztás körül.
- Jó, akkor választhatsz! Öld meg Harryt vagy Angel! - tapsolt egyet, majd körbe nézett. - Vagy ne is! Mindkettőt! Gyerünk! - sürgető volt a hangja.
   Harryre egy undorodó pillantást vetett, ahogy ahogy orra vére arcán egybefojt a sok csermellyel, mely különböző sebekből és felszaladt zúzódásokból jött. Látszólag alig élt.Majd felém, azaz arra a helyre nézett ahol nekem kellett volna feküdnöm.De én már nem voltam ott...
  A fűben kerestem a tőrömet, melyet még valahol ott láttam Harry közelében csillogni. Azonban most sehol sem találtam. A göndör fiú melletti fához értem, ahonnan éppen 2 lépésre voltam szerelmemtől. Azt láttam, hogy a kötelei el voltak vágva, és a kést úgy szorítja rejtegetve, mintha meg lenne továbbra is kötve a keze. De a lábai még mindig mozgásképtelenek. Apró mosoly ült ki az arcomra, ahogyan ő is kémlelve a helyet, hűlt nyomom látja csak. Mozgolódott ismét.
- Hova tűnt a másik tollcsomó? - sipította Felicity, és oda rohant. A Sebstiant tartó őrök kivételével mind arra felé ment pár lépést.  - Hogyan veszíthettétek el...? - kezdett egy rövid szitkozódásba, és elindult pár lépést, keresni.Hangja hisztis és rikácsoló volt, ahogy a cifrábbnál cifrább szitokszavakat pergette nyelve.
- Psszt! - szóltam halkan, miközben ez a játék ment,  de nem figyelt a zöldszemű. Érthetetlenség látszódott rajta, és el sem tudta képzelni hol lehetek. - Harry! - szóltam, mire ide figyelt. Kerek szemekkel pásztázott, és nem értet semmit. Nyitotta volna száját kérdésre, de nem engedhettem most meg ennyi idővesztést sem. - Majd elmondom! - guggoltam gyorsan mellé, majd kezembe véve a kést elvágtam a köteleit.
- Ott van! - kiáltottak, és mindenki felém kezdett rohanni.
Sebastian a pillanatban kitört Vadászok szorításából, és azon nyomban rájuk vetve magát megölte őket, azonban ezt követően körül véve őt többel harcolt.
  Harry és én azonnal felálltunk, és a ránk vetődőkkel harcoltunk. Azonnal elkapta Felicity a zöldszeműt, és kés a kés ellen harcoltak.
 Próbáltam a segítségére menni, de lekötött a sok vadász. Amint meghalt egy, jött a követező. Sebastian is így állt. Harry megsebesítette a Vadászlány vállát, mire az hangosan felsikított, és még hevesebben ment neki a fiúnak. Egy fickó nyakát törtem ki épp, mikor Sebastianre támadt volna hátulról egy másik.
- Vigyázz Seb! - szóltam, de már késő volt. A oldalába merült egy hosszú tőr pengéje!- NEE! - mondtam, de nem tudtam oda menni. Egy újabb férfi esett előttem össze, de már is hátulról támadtak.  Körbe vették őt a Vadászok, és engem pedig lefogtak. - NE! SEBASTIAN! NE! - üvöltöttem, mire egy pisztoly dördülése rázta meg a parkot.
   Harryre kaptam üveges tekintetem, és ficánkoltam, hogy kiszabadítva magam oda rohanhassak. A göndör épp háttal állt nekem, és egyik kezét maga elé tartotta,Azt hittem Felicityt lőtte le, de térdre rogyott, és a lány kezében ott volt a fegyver.
- NEE! ISTENEM HARRY! NE! - üvöltöttem, és szárnyaim kieresztve eltaszítottam magam a béklyóimtól.
  Azonnal hozzá rohantam. Szájából ömlött a vér. Szemei csukva voltak. Hörögve vette a levegőt, de már alig. Sebéből szíve egyre lassuló ütemében bugyogott ki vörös vére, mely kezeim mind sötét színűre festette, ahogy lágyan mellkasára tettem tenyerem, és mentettem ahogy lehetett. De nem jött s fény...
  Haját a vér össze tapasztotta, és az izzadtsággal keveredve homlokára lapította. - Harry! Harry kérlek ... hallasz? - Érintetem meg arcát, de nem reagált. Szárnyaim és kezeim 2-2 Vadász megfogott .Elvittek onnan pár méterre. - ERESSZETEK EL ! - üvöltöttem torkom szakadtából.
  Felicity csak nevetett. Méghozzá hangosan és gúnyosan, miközben én az Vadászokkal harcoltam egyedül. 4-en voltak ellenem.
  2-őt sikerült megölni, mielőtt a lány oda ért volna.
- Mikor látod be, hogy sohasem lehet esélyed, vagy akárkinek is esélye ellenem? Nézz csak körbe! Sebastian és Harry perceken belül meghal. Hacsak már most nem halottak. Az harmadik angyal is halott. Lásd be, egyedül maradtál! - mondta, és oldalról ismét egy éles fegyver vágódott belém. Szinte fájdalmat nem érezve rántottam ki a hideg fémet, és eldobtam egyenesen a támadó mellkasába.
 A szadista vadász szitkozódva ment el, és valahonnan felvett valamit. Én a tőrömért rohantam, amit ott hagytunk, még mikor Harryt kiszabadítottam, és ekkor dördülés hallatszott ismét. A vállamba nyilalló fájdalomként fúródott a töltény, és a földre estem.
- A francba! - a tőr épp egy karnyújtásnyira volt tőlem.
- Vesztettél! Ismerd be! Ennyi! És akkor kíméletesen fogsz meghalni, ígérem! - mondta, és a tőrt arrébb rúgta, így méterekre sodródott Harry felé, aki eszméletlenül feküdt a tisztás közepén. Mellkasa vérbe ázott, a körülötte lévő avart véres sártócsává áztatva. Arca rezzenéstelen volt és rideg. Alig volt benne élet. Perceken belül meg fog meghalni, ha nem segítek neki az új erőmmel, amit még csak használni is alig tudok... Már a teste sem akart akar emelkedni egy-egy lélegzet vételkor.
- Mennyit ér az szavad? Mennyit ér
 az ígéret, ami a szádból származik? - mondtam, majd próbáltam hátrébb kúszni, de a remegő tagjaim csak össze csuklottak alattam. Alig tudtam támaszkodni is, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Őőő... Úgy semmit! - mondta, majd a pisztoly csövét felém szegezte.
- Csak egyet árulj el, mielőtt a másvilágra küldenél! - szólaltam fel. Volt egy kérdés mely már az elejétől foglalkoztatott, ahogy megismertem. Több alkalmam úgy sem volt, hogy feltegyem... Miért ne?
- Milyen luxusban élsz te? Hol érzed magad? A rádióban, ahol kérhetsz egy zenét ? - nevetett, majd még mindig a fejem felé szegezte a fegyvert.
- Egy utolsó kívánság! - vettem remegve a levegőt, és kezeim végleg kicsúsztak alólam. A vállamra próbáltam tenni akezem, de előttem nem kezdhetem el azt a valamit, ami a hasamon meggyógyította a sebet.
 - Oh, de kényes vagy! De ám legyen! Na had halljam! De ha azt kéred, hogy ne öljelek meg téged, vagy valamelyik nyomorult életű barátod, akkor felejtsd szépen el, mert ha nem is én ölöm meg, meg hal az magától is! - forgatta meg a szemét, majd lejjebb eresztette a feszélyező fekete fémet és figyelt.
- Egy kérdés. Miért pont Harry? Miért kell vagy kellett volna neked annyira ő? Miért nem lehetett hagyni, hogy egy új életet éljen lent? Hiszt tudtad, hogy ha egy rosszat is tesz, az angyalok megölik!- tettem fel a nem csak egy kérdésből álló kérdésem. Reméltem válaszol rá.
- Oh... Te annyira nem tudsz semmit sem! Amit mondott rólam, az csak tény sorozatok hálója. Jobb ha tudod a legelejétől! - vett egy sóhajt - de nem fogom az összes szexuális élményem vele elmesélni, nehogy azt hidd! - kuncogott fel, majd bele kezdett. - Úgy 6 éves lehettem akkor...A bázison épp a szobámba mentem vissza, mert lefekvés idő volt. Észre vettem, egy folyosóról jövő sírást. Követtem a hangot, mikor is egy nálam is kisebb , úgy 3 év körüli, ki göndörke fiú kuporgott a folyosóhálózat egyik zsákutcájában. Kezében egy pokrócot szorongatott, és egy medál volt a nyakában, aminek a láncát rágcsálta. Oda mentem hozzá, és mikor megkérdeztem, azt mondta pöszén, hogy eltéved. Talán ekkor kezdődött minden. Innentől kezdve mindig együtt voltunk, ha a kiképzés megengedte. Mikor kezdtem kamaszodni, rájöttem, máshogy tekintek rá. Eleinte azt hittem megtaláltam a testvérem, de tudtam, hogy iránta sosem fogok testvérien érezni. Majd ő is belépett abba a bizonyos tini korba. Olyan fiú vált belőle mint.. mint ahogy most is kinéz, csak fiatalabb arcvonásokkal. Bomlottak érte a nők, mindenki imádta. Akkor lehettem 19 és ő 16 . Elkezdte a nagybetűs életet élni. Akkor volt az a brutális időszaka amit már azt hiszem egyszer meséltem neked. mindent megtettem hogy felfigyeljen rám, de őt csak az agyalok öldöklése, és a bárban felszedett esténként több mint 3 csaj érdekelte. Hiába öltem meg brutálisabbnál brutálisabb módon olyan férgeket mint te, vagy szolgáltam akármivel. Még magammal is. Csak kihasznált... Sosem keltettem máshogy fel az érdeklődését. Majd hirtelen megváltozott. Valahogyan magába szállt, vagy csak kijózanodott. Nem jött többé szórakozni , ahogy betöltötte a 18-at... Csak a rá kiszabott munkáját végezte, bekerült az elit szekcióba, és miután vett egy házat is magának, hogy ne a bázison kelljen élnie , alig láttam... Csak ha meglestem. Már- már azt mondanám, bele illett az utca képbe és a szomszédok közegébe. Majd kiosztották rá azt a titokzatos feladatot, hogy menjen el abba az átkozott Made Shirebe, és mindent tudsz... Szóval azt kérdezed, miért? Mert ő a egyetlen férfi, aki birtokolhatott volna... Nyálasan kifejezve, övé volt a szívem. De sosem kellettem neki. Egyszer sem nézett felém, még csak a barátom sem volt. Bár barátai nem is voltak. Egész életét magányos farkaskén élte míg... Nem tudom mi történt, de egyik napról a másikra, láttam ahogy tekint rád. Már az elejétől fogva. És innen a titkos fürkészés, az hogy egész nap őt követem, hogy hogyan tudnék "véletlen" belé botolni, igazi nyomozássá vált. De ha még bemocskolni is próbáltalak nem ment... Neki te kellettél, mindennek ellenére és láttam rajta, hogy megváltoztattad, elpuhítottad. Egy nyomit csináltál belőle! De még így is kellett volna nekem, azonban ekkor már szerelmes volt beléd... Így eldöntöttem, miután elszökött, hogy ha enyém nem lehet, így senkié sem. Nem kaphatja meg senki! Éstred? Főleg nem egy .. angyal. Egy tisztátalan torzszülött, egy féreg. Írtjunk titeket, nem véletlen. Nem kell egy olyan undorító lény a világra, amilyen ti. - egy nagy lezáró sóhajt eresztett, majd tekintetét nekem szegezte. - És most tudod az össze titkom, mert ezt talán ő sem tudja . Te vagy az egyetlen. Most pedig magaddal viszed a sírba! - szűrte bosszúsan, és vérben forgó szemekkel fogai között szavait, majd a fegyvert becélozta.
  Tekintetem az egyre világosodó égbolt elé vezettem. Vettem egy levegőt, majd kifújtam Hát eljött ez a pillanat is. Itt, a teljes hontalanság, és elveszettség közepén vége van. Bár, nincs is miért élni, mert senki sem élhet már Közülük. Csak az üresség maradt.
 A fegyver kattant, Felicity beélesítette. Fejem teljesen hátra hajtottam. Próbáltam nem az avar rohadt és a fű esti illatára, koncentrálni melyet a vörös folyadék fémes szaga elrontott.Már-már békés volt a sok holtest és haldokló szintjén feküdni, és a melankolikus hangulatra fókuszálni. A madarak szomorú dalba kezdtek a fák gyűrűjében. A fegyver csillant a kora hajnali fényben, Felicity szemével együtt. Tűz égett benne, harag és bosszú felemésztő tüze.
   A vérrel átitatott félig lebomlott leveleken feküdtem, és az elhalóban fénylő éjszakai eget néztem. Az istenek mind tudták tükrözni a legnagyobb események hangulatát a természeten és az időjáráson. Úgy, ahogy az éjszakát öli meg a nappal, úgy múlunk most el sokan.. és ez után csak még többen.
  Láttam a a legfényesebb csillagot, és a körülötte hunyorgó világos pöttyöket. A kora hajnal már megfakította fényüket, de az Esthajnal, mint az éjszaka utolsót lehelő lelke, még kitartott. Az utolsó csillag, mely kihuny a nappal uralkodó fényében. Így éreztem magam. Nem mint csillag, hanem mint utolsó kihunyó lélek. És tudtam, hogy ha úgy vesszük, én vagyok az első is, mely meghalt, a sok millió előtt, akik még mit sem tudva, a városban teszik dolgukat, és vidáman élik életüket...
  A ravaszra helyezte az ujját. Hangosan dördül el utoljára a fegyver. Össze szorítottam a szemem, és vártam a fájdalmat, és az elnyelő sötétséget. A golyó becsapódása előtti utolsó pillanat, mintha lelassult volna. Nem észleltem csukott szemeimen keresztül semmit, csak a pillanatot gondoltam végig. Életem a vízióban filmszalagként pörgött előttem. Az első lépéseim, ahol most már nem tudom kik noszogattak, az első ovis napom, majd a többi az iskolai éveim, a gimnázium utáni hetek, mikor is minden a feje tetejére állt, majd az emlékképek folyama átsuhant a káoszon, melyben hosszú hónapok során én is elvesztem.
 Majd Harry arca lebegett előttem. Bohókás fürtjeit a forró tengerparton átsuhanó megváltó szellő mozgatta. A nyugágy ritmusra ringott az előttünk elterülő azúr vízzel, melyt arany homokot nyaldosta. Fehér habok fodrozódtak , s egy-egy halacska farka bukkant ki belőle.  Kezeit körém fonta. Forró bőre mindenhol hozzámér. Szavakat formál, majd dús ajkait végig vezette nyakamon, kezeit pedig keresztbe rakott lábaimon.
Az utolsó boldog emlékképem... Egy kitalált kép, mely egyszer talán megvalósul, egy másik életben, kilépve ebből a vérrel, hideggel és sárral borított árnyvilágból, ahol annyi hazugság ért már. De talán a boldogság gondolata a legnagyobb hazugság...
  Tehetetlen vagyok. Ez volt a sorsom... 17 évesen a fűben feküdve , haldokló szerelmemmel, kinek lelke már teste felett lebeghet. Hallottam lelkének a hangját, ahogy elmosódottam suttogja utolsó szavait. Forró titkokat, és egy késői vallomást. Majd csókot lehel fülem mögé, és a hűvös szellővel távozik. Én is követni fogom nemsokára.

37. Fejezet - eslő rész

Heyho! Itt is az új fejezet, és igazából ez tudom hogy pofátlanság, de mivel félig az én blogom az egyik a másik meg a legjobb barátnőim közül az egyiké,(és mivel megtehetem ;) ) így ezért hirdetnék 2 blogot, melyet a legjobb barátnőim írnak, illetve írunk :D   nos, az első, a The double troube , mely 1d-s, és Niallös. (ennek vagyok a féltulaja) Az érdekessége, hogy ez tulajdonképpen egy diall fanfic, de nem kell túl gondolni a dolgokat, nem vagyok shipper, ez igazság szerint onnan jött, hogy hülyültünk. És egyszer csak addig fajult a hülyülés, hogy megvalósult. A másik pedig a Mikor az első hó leesik! , melyről csak annyit hogy nem egy fanfic, de nagyon jónak ígérkezik. (megsúgom, én is olvasom :D ) Most indult, ezért nincs sok fejezet még, de én úgy látom nagyon is jó lesz! :D
Utóirat: Meg kellett törnöm a fejezetet, mert hosszabb lett volna a +18-asnál is!
  Jó olvasást babycakes <3


/Angel szemszöge/

  Szinte remegtek a szárnyaim, és nem csak a hajnal és a frissen esett eső egyvelege miatt. Feszültségem oly mértékben eluralkodott rajtam, hogy legszívesebben csak feküdtem volna egy vastag és mindent elfedő takaró alatt, és örökké az álmok világában keresném a békét.
  Harry és Sebastian a helyükre mentek, az Angyalváros kapuitól egy messzebbre eső ponton. Minket előtte pedig egy vaskos fa mögé, jóval messzebb helyezett el. Nem igazán értettem a helyzetet, miért kell ennyire távol lenni, mikor mi vagyunk tulajdonképpen a segítők, ha valami ziccer támad.
  A sápadt és szürke fény még csak derengett, és ha még ki is láttam volna a harmatos levelek és ágak közül, akkor sem mentem volna vele sokra, hisz Rájuk nem láttam így sem. Csak halk suhogás szerű szavak mosódtak el idáig. Nem tudtam belőlük semmit sem kivenni.
  Zoe ideges és meggyötört arcára néztem, és láttam a fáradtság és kimerültség ráncait halványan húzódni szemei alatt. Pontosan ilyenek szoktak leni Harrynek is, mikor tudtam hogy... vadászatról jött.
  Össze akadt a szemünk, és össze csengtek tekinteteink. Mindkettőnkben egy rosszalló érzés motoszkált, és nem hagyott nyugodni. Úgy érzem a lábaimra lassan nem terjed ki az akaraterőm, mely irányítja őket, mert úgy érzem, mindjárt felpattanok, és közelebb osonok a történésekhez.
  Megértem Sebastiant és Harryt hogy védeni akarnak minket, de azt nem tudom, hogy miért ennyire. Ha megtámadnak menne a védekezés, ha kell komolyabb sebeket is ejtek, vagy a más bajban van, el is intézem a vadászt.
- Zoe, mi a terve Sebastiennek? Még mindig nem tudom. - suttogtam, bár teljesen feleslegesnek éreztem, mert úgy se hallana senki.
- Oh, igen! Mivel Harry egy olyan személy, aki nem angyal, ismeri a Vadászok taktikáit, így ő lesz a "követ". Ő fog tárgyalni, majd megölik a rejtőzködőket, végül a Vadászok követeit.  - közölte hasonló hangerősségel, mit ahogy az én kérdésem is elhangzott.
  Kikerekedtek szemeim, és megfeszültek izmaim. Szinte robbanni készültem ki az odvas fa mögül, mely a park keleti részének legeldugottabb helyén van.
- Micsoda? Ti eszeteknél vagytok? - sipítottam fel, jóval hangosabban, mint ahogy szántam. De nem számított. - Tisztában vagy vele, ez mekkora kockázat? Főleg Harrynek? Hisz Felicity biztosan árulónak tartja!- fogtam meg a vállát, és megráztam idegességből Zoe vállát, aki megszeppenten pislogott le rám. Most vettem észre, hogy milyen magas is. Tényleg ikrek Harryvel...- Zoe! Oda kell mennünk, a halálba rohannak! Meg kel menteni őket! Meg fognak halni! - szinte sírógörcs tört rám a feszültség kiváltotta hisztitől. A gyomrom egy kemény és feszült csomóvá rándult, mely görcsösen feszítette belülről magát kifelé. 
- Nyugodj meg. Maximum 4-5 Vadász lesz ott. Jelentések is jöttek idő közbe, mikor.. szóval nem voltál magadnál, és azt mondták ennyit láttak a parkban és a körül ténferegni. Semmi ok az aggoda... - mondta volna, de egy eget rengető kiáltás, megtörte a nyugodt madárcsicsergés, a falevelek susogása és az idegesség furcsa egyvelegét a levegőben.
- ANGEL! - kiáltotta Harry, de hangja olyan volt, mintha a túlvilágról süvített volna. Furcsa volt, se nem segítség kérő, se nem jó híreket hozó. Mintha azt akarná közölni, meneküljek. Olyan volt, mintha egy szellem jósolt volna bajt... Szörnyűséget.
  Szívem zakatolni kezdett, szárnyaim kipattantak, és rángatóztak, ahogy ösztöneim azt súgták, a levegőbe emelkedve suhanjak hozzá, és mentsem meg. De azt sem tudtam egyáltalán ez mint jelent. Zoe úgy nézett rám, mint aki nem tudja hol van. Arca értetlen volt, és látszott, szemei előtt valami olyasmit vezet le, hogy ez nem volt a terveben. Egymásra néztünk, és kieresztett fekete tollkolosszusaink csak egymás buzdították az indulásra. Majd ismét megzendült az erdő.
- ZOE! - Sebastian hangja kísértetiesen hasonlított Harryéhez. Mintha az egyszerű szavakkal üzenni is próbálnának. De ezt már nem tudtunk gondolatban végig vezetni.
  Kirobbanva a széles, és öreg fa biztonságából, a levegőt átsuhanva, másodpercek alatt a hang forrásához értünk. A park keleti csücskében fekvő tisztásra, mely üresen tátongott előttünk. Fülem hegyeztem, valamiféle nesz után, de csak az apró állatok mocorogtak itt-ott. Ők is furcsán hallgatagak voltak. A madárcsicsergés már csak a messzebbi fákról volt hallható. Valami azt súgta, a biztonságosabb távolságról.
  "Miért nincs itt senki?" - tettem fel magamba a kérdést, és hangosan is kérdeztem volna, ha egy nyílvessző hangja nem éri el fülem, és közvetlen mellettem nem repül el, majd a szemközti fába fúródva megáll.
  Egy pillanatra néztünk egymásra, majd reppentünk is volna a magasba, de egy hang megállította még a gondolat menetünk is.
- Két választásotok van, szerencsétlenek! Vagy leálltok velünk alkut kötni, és talán megússzátok Ezekkel a következő találkozásotokig egy Vadásszal.. ami nem tudjuk mikor lesz, vagy leszek oly hülyék, és menekültök. Azon esetben ... Forduljatok meg! - mondta a túlságosan is ismert hang, melytől a gyűlölet áramként járkál ereimben, és meg-meg rándítota izmaim.
  Ökölbe szorított ujjaimtól már tenyerem véres kezd lenni, de nem érdekelnek az ujjaimon végig szánkázó vércseppek. Csak is a utálatos Vadászlányra tudok fókuszálni, ahogy a fák sötét árnyékából előlép,és már is 2-2 Vadász sziluettje, a két fiúval körberajzolódik.
  Harry arca nem makulátlan, homlokán egy seb húzódott mely vérpatakot ontott magából. Pólójának nyakánál pedig egy vörös sáv húzódik, mely arra utal, valaki ott rántotta meg. Sebastian arcán pedig egy sötét folt éktelenkedik, közvetlen a szeme alatt, ami egy ütés nyoma és horzsolások kezein. Nem hiszem el, hogy 10 perc alatt ennyi minden történt és mi nem hallottuk belőle semmit sem.
- Szóval? A menekülés hiába való, mert akkor ti is meghaltok, méghozzá közvetlen az után, hogy végig nézitek Ezeknek a halálát. - intett fejével a két fogoly irányába, majd gonosz vigyorral , még csak leplezni se próbálva az önhitt érzést, hogy Ő a játék mester.
- Egy mocskos és undorító lény vagy Felicity. Még csak állatnak sem tudlak nevezni, mert azok közé sorolható sem vagy! Egy beteges gyilkos! Utállak, sőt gyűlöllek! - köptem felé szavaim, és vicsorgattam a fogaim. Úgy néztem ki mint egy másodperceken belül támadó farkas, de úgy is éreztem magam. Nem kellett sok, hogy torkának ugorjak, és ütőerébe ,mártsam rejtett tőrömet.
- És aztán? Bármit mondhatsz, azon egy fikarcnyi tény közlése sem változtat, hogy nálam van minden ütőkártya. - felnevetett, és lépkedni kezdett felém. - Csak egy apró dolgot jegyezz meg te nyomorult. - jött egyre csak közelebb és közelebb. Majd megállt előttem, és mintha csak meg akarna csókolni, közel hajolt hozzám. - Én mindent megszerzek amit akarok. Bármi áron! - közölte, majd intett egyet a jobb kezével, és a háta mögött 2 gorilla mozogni kezdett, és Harry hatalmasat kapott a gyomrába. - És most jön a legjobb része! - kiáltott fel, és folyatta is volna, ha Zoe nem kezd el teljes erőből felé közeledni. Kését elő kapja és rá akar ugrani Felicityre, de hangos dörrenés hallatszik, és a lány a földön terült ki. Még csak nem is nyögött.
- ZOEEE! NEEE! - üvöltött fel Sebastian, és egy könny aláhullott megfáradt szemeiből. Fájdalmasan vett egy remegő levegőt, és rángatózni kezdett.
- C-c-c! - billentette jobbra balra mutató ujjá , miközben csettegett nyelvével a Vadászlány, és gúnyos nevetésben tört ki, ahogy Seb felé fordítva a fejét és nézte fájdalmas vonaglását, ahogy élő béklyói nem eresztik, csak még jobban szorításuk alá vonják.
  Szemeim homályosabbak lettek Zoe testére pillantva, mellkasa alig, de emelkedett. Még élt.
- Sebastian, Sebastian! Te sosem tanulsz a hibáidból? Pedig rengeteget elkövettél ám! Például a cselszövésed! Mit hittél? Szövetkezhetsz velem? VELEM? De tudod mit? Inkább ne én mondjam el, mond el te, ha már itt vagyunk! - hangja már-már kicsattanó örömökben úszkált. Mintha csak arról mesélne, milyen jól zajlott le a kishúga szülinapi bulija múlt szombaton.
  Semmit sem érettem. Megráztam fejem, és Sebastian engem kerülő tekintetét próbáltam elkapni. Egy pillanatra sikerült, ekkor valami sajnálatot és megbánást olvastam ki rajta. Harry arcára néztem, aki fájdalmai közepette egy hitetlen tekintetet tapasztott Az Angyalfiú felé. Ő sem értette.
- Mi? - csak ennyit tudtam kinyögni. Letaglózva álltam ott, és bámultam az embereket , azaz Vadászokat és Angyalokat, mintha csak kívül álló lennék. Elmosódottak a hangok, és zúgott minden. Mintha víz alól hallanám, és mintha ugyan onnan nézném.
- Oh, igen! Az ártatlan és mindenkit szerető Seb! Vagy neeem? Mik ki nem derülnek! Na had halljuk! Addig nem megyünk sehová! Tik-tak! A nap felkel! - ütött 2 ujjal a nemlétező órájára a csuklóján, és egy sürgető pillantást vetett szórakozottan a fiúra.
- Mi vagy te, vámpír? - szólalt meg rekedtes és eléggé fájdalmakat tükröző hangon Harry, és minden gúny lesütött róla. Egy pillanatra valamiféle sérelem futott át Felicity arcán , majd kisimult, érzelmet nem tükröző arccal intett még egyet, és Harry felé tornyosult az ővele "foglalkozó" gorillák közól az egyik.
- Még egy ilyen, és ígérem, hogy szívószállal fogod legjobb esetben is enni az ebédet egy tolószékből! - sziszegte a fogai között.
  Furcsa volt a lány. A mi ócsároló szavaink faviccenként peregnek le róla, de a fiú egy szava hatalmas türelmetlenséget és ekkora indulatot váltott ki belőle.
" Lehet ezt ki tudnám használni... " - mondtam magamban, egy megjegyzésként, majd Harry felé néztem, azt sugallva, mondjon még egy kevésbé sértőt.
- Pedig ez az igaz, nem értem miért érdekel annyit ez a kibaszott napkelte. És? - mondta, mire Felicity minden figyelme Rá szegeződött. Közbez bal kezével megint intett, de máshogyan mint az előbb, és az árnyéból Vadászok sziluettjének gyűrűje rajzolódott ki a tisztás peremén. Harry egy futó pillantást, egy egy mosolyt küldött felém. Szívemig hatolt, ahogy láttam benne, egy búcsút is. Mintha Zoe tőrje az én szívembe fúródott volna. - Vagy talán haza akarsz menni, Édesem? - közölte, és az utolsó szót olyan hanglejtéssel mondta, mint egy nyálas pár tagjai egymásnak. Ezzel utalt a közös életükre, mikor nem tudva egymásról, szenvedtünk a másik hiányában.
  A lány, valósággal egy szempillantás alatt változott egy rossz rajzfilm gonoszának paródiájává. Kezei közölbe szorulva feszültek mellette, kicsit előre dőlt, és szemei talán egyet-kettőt rándultak is. Szinte látni lehetett a vonalat, ahogy fejét önti el a vörösség, és füleiből gőz szökik kifelé. Harry ismét rám nézett, és én ingattam a fejem, de vissza fordult felé, és folytatta - Egyébként, hiányoztam otthonról? Mert sokkal jobban elszórakoztam magammal, mint ahogy te csináltad! - köpte oda, és felém nézett látványosan, majd széles vigyorba húzta a száját.
  A lány üvöltött, és kezével jelet adott. Én megindultam, és a levegőbe emelkedve, a tőröm előkapva ugrottam rá. majdnem kulcscsontja felé tudtam mélyeszteni késem, de megragadtak hátulról, és kezeim hátra szorítva hurcoltak jóval messzebb késemtől, és Felicitytől. Bal vállam hatalmasat reccsent, mire üvöltöttem. Kiugrott a helyéből.
- ÁÁÁ! - könyeim elő szöktek, de nem hullottak le. Már éreztem rengetegszer ilyen vagy ennél nagyobb fájdalmat. Egyedül azt nem tudtam elviselni, aminek szemtanúja voltam.
 Harryt ott rúgták és  ütötték, ahol érték. Most láttam, kezeit nem tartotta az őr, hanem csak az összekötött kötelet, mely lába köré is szoros csomóba tekeredett. Az avarba feküdt, és minden elérhető pontját rúgták és ütötték. Ő hangtalanul tűrte, ajkait össze szorítva, szemeim rajtam tartva. Mintha csak azt akarta volna mondani, nem érzi, és mindjárt vége. Tudom , hogy ezt mondaná, nem akarja hogy aggódjak érte.
- Szánalmasak vagytok mind ketten! Kezdjük veled! - mutatott felém, és rohanó léptekkel közeledett, majd mellcsontomra bökött. - Te! Igen te! Neked már a puszta létezésed egy csőd! Szívás! Érted? Neked élni sem szabadna! Megszöktettek a TFW bázisáról! Igen, tudom hogy tudod, mert hallottam, mikor hallucináltál, és Lucius nevét motyogtad! Ott voltam néha éjjelenként az ágyadnál,mert tudom hogy megérzel dolgokat előre. És  mikor a legőszintébb az ember? Tudatán kívül! - nevetett fel őrülten, majd folytatta. - Te egy torz szülött vagy, tudd meg! És mindenki körbe rajong? Miért? Lucius Willis is mániákusan keres, de nyugi, nem sokáig! Te biztosan végig nézed a többi kis szerencsétlen barátod halálát, meg a szerelmedét is! Igaz Harry? - mondta fennhangon, mire kerek szemekkel nézem a zöldszeműre, kinek kínzása abba maradt, és szájába egy rongy került.
  A földön feküdt véresen. Eszembe jutott az illúzió, melyet láttam. Csak ott nem volt megkötözve. De még a vérfoltok is ugyan ott vannak.
  Sebastian csak nézett, és arca komoly volt. Olyan, akit nem leptem meg, tudta... De furcsa volt valami más vívódás  játszódott vonásain, és levezette tekintetét, mintha el akarna bújni épp... Előlem.
- Tudod kicsoda Lucius Willis? - kérdezte, majd arcom satuba szorította hosszúkás ujjai között, és tekintetem az övébe emelte.
- Nem! - válaszoltam, már amennyire tudtam.
- Oh, nem esett le, te szerencsétlen? Egyébként is, legalább annyi esze lehetett volna a nevelő szüleidnek, hogy a vezeték neved megváltoztatják... Cöh, szánalmas egy bagázs! - köpte a szavakat, mire nem tudtam még csak levegőt sem venni.
- Miről hadoválsz? - kérdeztem, de egy belső hang, méghozzá Harry mély, és zúgó hangján megszólalt a fejemben. Egyszer mondott nekem valamit Felicityről.
"Úgy manipulálja az ebereket, mintha egy marionett bábuval játszadozna. Sokszor hazudik, és elhitet dolgokat, csak hogy lássa a szenvedésüket. Vigyázni kell vele, semmit nem szabad elhinni neki... Ő ilyen..." 
  Harryre tekintettem, és rázta a fejét, bár szinte alig mozgott. Az őrök nem foglalkoztak a már teljesen lekötözött és sebsült Vadásszal.  Felicity jelezte nekik valamikor talán, miután abba hagyták az ő kínzását.
- Nem is tudtad? Harry sem mondta? Milyen kár. De össze állhatott volna az álmokból ennyi idő alatt te félkegyelmű! Figyelj, elmagyarázom! A te teljes neved Angel Willis, az ővé pedig Lucius Willis. Az álmodból az angyal, Lilly pedig szintén Willis! Na, leesett? - kezeit sürgetően legyezte a levegőben, és mintha tőlem várna egy vetélkedőben egy mindent eldöntő választ, úgy nézett rám. Nem akartam hinni a szavainak. Ott lebeg előttem Harry szavainak foszlányai, és az a tudat, hogy ő egy megbízhatatlan hazudozó, egy csaló. De mi a célja ezzel? Miét ér ha becsap? Úgy is meg öl... - Na ne már, hogy nem érted.
- Nem.. ez nem lehet. Egyszerűen nem. - suttogtam, és szemeim előtt képek jelentek meg. A kedves arcról, fiatal hölgyről, akinek a kezében a csöppség van, ahogy Angelnek szólítja, majd a férfi jön, és viszi, majd az asszony megpróbálja megmenteni a babát, de meghal, és a gonosz elviszi... Ahogy éreztem a látomás közben az érintéseket, a ruha anyagát, mely a gyermek köré volt csavarva. Sőt, még bele gondolja az anya friss, lágy édeskés parfümje is derengett és a férji arcszesze is. Lilly, Lucius és... Én?
- Te Lucius gyereke vagy, ez nyílt titok! Lilly pedig a felesége volt, egy angyal. És hogy jöttél te, hogy "különleges" lettél, bár kötve hiszem, mert amit eddig produkáltál egy huzamosabb adag LSD is tudja, hogy mikor az anyád terhes volt veled, kísérletezett rajtad Lucius. De lehet ilyen lettél volna, mert vannak hozzád hasonlók, elvileg. - hangja unott volt és monoton.
- Nem.. nem! Nekem Caren az anyám, és az apám elhagyott mikor kicsit voltam. És..
- Igen? És akkor ki támadott meg? A klónjai az "anyádnak" és "apádnak" ? Legyél már logikusabb!
- De én... - kezdtem volna, de ekkor pofon vágott.
  Tenyere fájdalmasan csattant az arcomon, és helye pedig erősen égett.
- Nem érdekelsz, ha nem bírod felfogni, a te bajod, nem hazudok! - sziszegte, majd elő vett egy kést, és forgatni kezdte. - Nos, már elkanyarodtunk a témától. Ah! Meg is van! Szóval szánalom. Sebastian, nem akarsz valamit mondani? Ez szerintem Angel és Harryt is igen csak érdekelné! Kezd például a ma, vagy ha jobban tetszik tegnap éjszakai hívásodról. Mivel is kerestél engem? - mondta, mire nem tudtam felocsúdni semmiből sem. Úgy éreztem a szemeimre ólom súly nehezedik, és elájulok. Mintha hirtelen fáradtság lett volna úrrá rajtam. Kiment a lábamból az erő. Nem bírtam ezeket a tényközléseket.
  Sebastian a füvet kémelte, miközben minden erőmmel rajta tartottam a szemem. Harryé pedig csukva volt, de tudtam hogy éber , mert mocorog. Mintha valamin épp dolgozna...
- Mond el, vagy bajok lesznek! Harryt csak megsimogatták, de itt verés lesz! - kuncogta, majd türelmesen nézett a farkasnak kiáltott fiúra.
- Verj meg, ölj meg! Nem érdekel! - válaszolta a fiú nyugodtan, és vett egy levegőt, várva hogy a gorillák mikor kezdik püfölni.
- Oh, ki mondta hogy téged? - nevetett fennhangon Felicity, majd közelebb lépett hozzám. Nem féltem. Sőt, szívem sem zakatolt. De hirtelen kikerekedtek szemeim, ahogy oldalamba éreztem a hűvös fémet. - Upsz! - mondta megsebzőm, majd már-már röhögött. - Ez meggyőzött.
- Ne! Seb, nem kell. - hangom nem volt erősebb egy félénk gyerekénél.
  A vér szaga már körbelengte a tisztást, és a rothadó avar illatával alkotott furcsa elegyet. Harry és Sebastian szemei égettek. A göndör már alig tudott megszólalni. Csak tátogott egy ideig, de össze szadte magát.
- NE! - egyszerre szólt Seb kiáltásával hangja.
- Gyerünk Sebike! Lökjed! Vaaagy!-és kirántotta a kést belőlem, hogy újabb döféssel sújtson. 
  Ez úttal gyomromba szúrta, mire össze rogytam volna, ha nem tartanak szorosan a Vadászok. Sötétedni kezdett a világ, és furcsa módon a tenyeremben izzás csapott fel.
  A kiabálás össze mosódott, de ekkor újabb fájdalom ért. A kés fordult a szadista keze által. Éreztem, valaminek a vége közeleg.