Oldalak

Rendszeres olvasók

2014. június 2., hétfő

37. Fejezet - második rész

ÉSS rekord idő alatt 2 fejezet között, meghoztam a második felet is.. nos...További jó olvasást Babycakes <3




Furcsa, megnyugtató fuvallat suhant át a fátlan területen. Sűrű, és forró folyadék ömlött a hasamból, mely eláztatta a sötét farmert és felsőt, melyet viseltem. Sebastian hangja éles volt, és türelmetlen.
- Állj le!Mindent elmondok! - hadarta, és várt egy pillanatot. Felicity csak intett felé, hogy kezdje, és felnevetett.
- Siess, mert ezt hallania kell , mielőtt kivégzem! - élvezkedően hajtotta hátra a fejét, majd a tőr éléről ujjbegyeivel húzta le frissen rákerült vérem.
- M-mikor behívtak gyűlésre... akkor az volt az igazi téma, hogy Harryt ki kell adni a Váorsból... Felicity küldött egy levelet, amennyiben a mai nap estéig nem adjuk ki neki, akkor feldobja az egész várost, hogy hol a bejárata. Nem tudtam mást tenni. Kézen fekvő volt, hogy eltüntessem innen, mert utáltam. Tudtam jó, már a legelejétől, hogy nem szeretsz engem, maximum a legjobb barátod lehetnék. Tudtam, már a kezdetektől, mikor először megláttalak titeket, hogy valami van köztetek, még ha nem is nyíltan. A hónapok alatt számtalanszor súgtad, nyögted vagy épp kiabáltad Harry nevét álmodban, így egyre jobban csak gyűlöltem őt. És mikor beállítottál vele... Azt hittem én ölöm meg. De aztán könyörögtél, és láttam ahogy kétségbe esetten kérlelsz. És ahogy a nevét kimondtad... Tudtam jól, mikor az enyém mondod, sosem csillan fel úgy a szemed. És azt is tudtam, hogy a szíved ő foglalja el egyedül, nekem semmi keresnivalóm nincs. Csak azért nem dobtam ki aznap, mert azonnal észre vettem, a megmentésed óta nincs benned akkora belső szenvedés. Mert tudtam jó, az év alatt végig gyötört bent valami... - lesütötte szemét. Nem tudtam mit reagálni. A véremmel és a döbbenettel együtt minden erőm elszállt.
- Óh ez de édes! De a tárgyra ha kérhetem. Ezt meg eresszék el ! - végszavára a földre dobtak, mire nyögtem egyet. Pillantásom egyenesen Harryre csúszott, aki eltátott szájjal nézett, és felém próbált kúszni hernyókét a fűben. A közelében ott csillogott a tőröm... Utolsó dobásként felrebbent a fejemben, hogy érte megyek, és megpróbálom kinyírni ezt az idegbeteget , de semmi esélyem sincs. Túl sok vért veszítettem.
- Felhívtam az ülés után egyből a számot, melyen a megállapodást lehet kötni, hogy hol, és mikor adjuk át. Ide rendeltem. A tervem az volt, hogy megállapodunk,  Harryt átadva ők gyorsan elviszik, vagy megölik, vagy csinálnak valamit vele, és kapnak időt, hogy dulakodás helyszínét rendezzenek, majd ez után rohanok hozzátok, hogy nem tudtalak értesíteni, és elvitték Harryt. Majd ha nagyon meg akarnátok menteni, félrevezető akciókat szerveznék, vagy egyszerűen megkérném rá Felicityt, hogy küldjön valamit, amivel megbizonyosodhatunk róla, hogy Harry meghalt. - fejezte be.
- És azt hitted ezt mind teljesítettem volna? Pfff! Látszik hogy nem ismersz!Te kész idióta vagy. Ezekről nem is tudtam... - nevetett, majd felém fordult. - Búcsúzz el drága! - mondta, majd letérdelt hozzám, a hátamra fordított, melyre az utolsó erőmmel felszisszentem, ezt követően a tőr hegyét a szívemhez illesztette, és lassan kezdte nyomni. Már erőm sem volt fájdalmamnak hangot adni.
- Kérlek, ne! Könyörgöm, engem ölj meg helyette! Bármit megteszek, csak ne bántsd! - könyörgött életemért Seb, mire halkan "nem" -et motyogtam.
- Oh, igen? - nézett tetetett meglepődöttséggel a Vadász, majd felállt. És hasamra raktam a kezem.
  Furcsa, meleg érzést árasztottak tenyereim, és úgy éreztem a vért ontó nyíláshoz kell raknom. Bizsergető és kellemes érzés kezdett kibontakozni a hasamban. Szemeim lehunytam, és ellazultam, egyedül a kezeim tartottam egyre erősebben vérző hasamon. Sebemben mintha apró buborékok lennének, pezsegtek, de nem fájt. Megszűnt a fájdalmam. Kinyitottam a szemem, és tenyerem alatt fény áradt. Kék derengő fény terjed a nyíléson, ott, ahol megérintettem. Nem értettem, de gyúgyultak a sebeim. És nem csak ott, ahol tenyerem fedi, hanem mindenhol, testem pontjain. Már csak a vérrel áztatott és szaggatott ruháim voltak, és egy teljesen sima, csak a vörös folyadéktól és sártól koszos bőr. Kerek szemekkel figyeltem, majd körbe tekintettem. Nem gondolkozhattam sokáig rajta, mert nincsen időm.
   Harry nem nézett felém. Sőt, , senki felé sem . Oldalra fordulva, csukott szemmel feküdt. Egy pillanatara megfordult a fejemben, meghalt, de halványan emelkedett és süllyedt a mellkasa. Senki sem figyelt rám. Még az őrök is ott hagytak. Nagy kár volt... Hatalmas hiba, az ellenség részéről. Bár nem tudhatták, még én sem, hogy képes lehetek ilyenre. De meglepődni sem voltak másodperceim.
  Rövid ideig feküdhettem ott, hogy ne tűnjön fel ez a hirtelen változás senkinek sem, s közben hallgattam a történéseket.
 - Oh, szóval bármit? - ismételte meg szavait Sebastiannek.
- Bármit! - válaszolta.
 Közelebb lépkedett a lány, és mintha valami egzotikus állatot nézne, úgy szemlélte.
- Akármit? - mondta az újabb kérdőszót. Kezdett a hangulat ideges lenni.
- Akármit! - vágta rá idegesen Seb, és toppantott is egyet, melyre szorosabban fogták.
- Ugye tudod, hogy ezeknek a szavaknak igen csak tágas a jelentés tartalma. Ez bármi lehet. Miért ne szűkítenénk el? Hmm? - mondta - Mondjuk, bármilyen piszkos munkát?
- Igen! - sóhajtott egyet, és felém nézett. Szemeibe emeltem a tekintetem, ő pedig kezeimre, mely fénylett még mindig. Ez örökké fog tartani? Nem bukhatok le, így magam mellé rejettem, bele a avaros fűbe, ezzel elnyomva a világító felületet.
- Bármilyen véres, piszkos munkát? - folytatta a kérdezgetést a könyörtelen lány, mire Seb csak bólintott. - Tudod nem poénból kérdezgetlek! Vissza fordulhatsz bármelyik kérdésemnél! - közölte, mire egy határozott nemleges fejrázást kapott.
  Megmoccantam. Nem fájt semmim, sőt, még erőt is gyűjtöttem. Hangtalanul feltápászkodtam, és az erdőbe húzódtam. Harryhez igyekeztem. Körbe hangtalanul a tisztás körül.
- Jó, akkor választhatsz! Öld meg Harryt vagy Angel! - tapsolt egyet, majd körbe nézett. - Vagy ne is! Mindkettőt! Gyerünk! - sürgető volt a hangja.
   Harryre egy undorodó pillantást vetett, ahogy ahogy orra vére arcán egybefojt a sok csermellyel, mely különböző sebekből és felszaladt zúzódásokból jött. Látszólag alig élt.Majd felém, azaz arra a helyre nézett ahol nekem kellett volna feküdnöm.De én már nem voltam ott...
  A fűben kerestem a tőrömet, melyet még valahol ott láttam Harry közelében csillogni. Azonban most sehol sem találtam. A göndör fiú melletti fához értem, ahonnan éppen 2 lépésre voltam szerelmemtől. Azt láttam, hogy a kötelei el voltak vágva, és a kést úgy szorítja rejtegetve, mintha meg lenne továbbra is kötve a keze. De a lábai még mindig mozgásképtelenek. Apró mosoly ült ki az arcomra, ahogyan ő is kémlelve a helyet, hűlt nyomom látja csak. Mozgolódott ismét.
- Hova tűnt a másik tollcsomó? - sipította Felicity, és oda rohant. A Sebstiant tartó őrök kivételével mind arra felé ment pár lépést.  - Hogyan veszíthettétek el...? - kezdett egy rövid szitkozódásba, és elindult pár lépést, keresni.Hangja hisztis és rikácsoló volt, ahogy a cifrábbnál cifrább szitokszavakat pergette nyelve.
- Psszt! - szóltam halkan, miközben ez a játék ment,  de nem figyelt a zöldszemű. Érthetetlenség látszódott rajta, és el sem tudta képzelni hol lehetek. - Harry! - szóltam, mire ide figyelt. Kerek szemekkel pásztázott, és nem értet semmit. Nyitotta volna száját kérdésre, de nem engedhettem most meg ennyi idővesztést sem. - Majd elmondom! - guggoltam gyorsan mellé, majd kezembe véve a kést elvágtam a köteleit.
- Ott van! - kiáltottak, és mindenki felém kezdett rohanni.
Sebastian a pillanatban kitört Vadászok szorításából, és azon nyomban rájuk vetve magát megölte őket, azonban ezt követően körül véve őt többel harcolt.
  Harry és én azonnal felálltunk, és a ránk vetődőkkel harcoltunk. Azonnal elkapta Felicity a zöldszeműt, és kés a kés ellen harcoltak.
 Próbáltam a segítségére menni, de lekötött a sok vadász. Amint meghalt egy, jött a követező. Sebastian is így állt. Harry megsebesítette a Vadászlány vállát, mire az hangosan felsikított, és még hevesebben ment neki a fiúnak. Egy fickó nyakát törtem ki épp, mikor Sebastianre támadt volna hátulról egy másik.
- Vigyázz Seb! - szóltam, de már késő volt. A oldalába merült egy hosszú tőr pengéje!- NEE! - mondtam, de nem tudtam oda menni. Egy újabb férfi esett előttem össze, de már is hátulról támadtak.  Körbe vették őt a Vadászok, és engem pedig lefogtak. - NE! SEBASTIAN! NE! - üvöltöttem, mire egy pisztoly dördülése rázta meg a parkot.
   Harryre kaptam üveges tekintetem, és ficánkoltam, hogy kiszabadítva magam oda rohanhassak. A göndör épp háttal állt nekem, és egyik kezét maga elé tartotta,Azt hittem Felicityt lőtte le, de térdre rogyott, és a lány kezében ott volt a fegyver.
- NEE! ISTENEM HARRY! NE! - üvöltöttem, és szárnyaim kieresztve eltaszítottam magam a béklyóimtól.
  Azonnal hozzá rohantam. Szájából ömlött a vér. Szemei csukva voltak. Hörögve vette a levegőt, de már alig. Sebéből szíve egyre lassuló ütemében bugyogott ki vörös vére, mely kezeim mind sötét színűre festette, ahogy lágyan mellkasára tettem tenyerem, és mentettem ahogy lehetett. De nem jött s fény...
  Haját a vér össze tapasztotta, és az izzadtsággal keveredve homlokára lapította. - Harry! Harry kérlek ... hallasz? - Érintetem meg arcát, de nem reagált. Szárnyaim és kezeim 2-2 Vadász megfogott .Elvittek onnan pár méterre. - ERESSZETEK EL ! - üvöltöttem torkom szakadtából.
  Felicity csak nevetett. Méghozzá hangosan és gúnyosan, miközben én az Vadászokkal harcoltam egyedül. 4-en voltak ellenem.
  2-őt sikerült megölni, mielőtt a lány oda ért volna.
- Mikor látod be, hogy sohasem lehet esélyed, vagy akárkinek is esélye ellenem? Nézz csak körbe! Sebastian és Harry perceken belül meghal. Hacsak már most nem halottak. Az harmadik angyal is halott. Lásd be, egyedül maradtál! - mondta, és oldalról ismét egy éles fegyver vágódott belém. Szinte fájdalmat nem érezve rántottam ki a hideg fémet, és eldobtam egyenesen a támadó mellkasába.
 A szadista vadász szitkozódva ment el, és valahonnan felvett valamit. Én a tőrömért rohantam, amit ott hagytunk, még mikor Harryt kiszabadítottam, és ekkor dördülés hallatszott ismét. A vállamba nyilalló fájdalomként fúródott a töltény, és a földre estem.
- A francba! - a tőr épp egy karnyújtásnyira volt tőlem.
- Vesztettél! Ismerd be! Ennyi! És akkor kíméletesen fogsz meghalni, ígérem! - mondta, és a tőrt arrébb rúgta, így méterekre sodródott Harry felé, aki eszméletlenül feküdt a tisztás közepén. Mellkasa vérbe ázott, a körülötte lévő avart véres sártócsává áztatva. Arca rezzenéstelen volt és rideg. Alig volt benne élet. Perceken belül meg fog meghalni, ha nem segítek neki az új erőmmel, amit még csak használni is alig tudok... Már a teste sem akart akar emelkedni egy-egy lélegzet vételkor.
- Mennyit ér az szavad? Mennyit ér
 az ígéret, ami a szádból származik? - mondtam, majd próbáltam hátrébb kúszni, de a remegő tagjaim csak össze csuklottak alattam. Alig tudtam támaszkodni is, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Őőő... Úgy semmit! - mondta, majd a pisztoly csövét felém szegezte.
- Csak egyet árulj el, mielőtt a másvilágra küldenél! - szólaltam fel. Volt egy kérdés mely már az elejétől foglalkoztatott, ahogy megismertem. Több alkalmam úgy sem volt, hogy feltegyem... Miért ne?
- Milyen luxusban élsz te? Hol érzed magad? A rádióban, ahol kérhetsz egy zenét ? - nevetett, majd még mindig a fejem felé szegezte a fegyvert.
- Egy utolsó kívánság! - vettem remegve a levegőt, és kezeim végleg kicsúsztak alólam. A vállamra próbáltam tenni akezem, de előttem nem kezdhetem el azt a valamit, ami a hasamon meggyógyította a sebet.
 - Oh, de kényes vagy! De ám legyen! Na had halljam! De ha azt kéred, hogy ne öljelek meg téged, vagy valamelyik nyomorult életű barátod, akkor felejtsd szépen el, mert ha nem is én ölöm meg, meg hal az magától is! - forgatta meg a szemét, majd lejjebb eresztette a feszélyező fekete fémet és figyelt.
- Egy kérdés. Miért pont Harry? Miért kell vagy kellett volna neked annyira ő? Miért nem lehetett hagyni, hogy egy új életet éljen lent? Hiszt tudtad, hogy ha egy rosszat is tesz, az angyalok megölik!- tettem fel a nem csak egy kérdésből álló kérdésem. Reméltem válaszol rá.
- Oh... Te annyira nem tudsz semmit sem! Amit mondott rólam, az csak tény sorozatok hálója. Jobb ha tudod a legelejétől! - vett egy sóhajt - de nem fogom az összes szexuális élményem vele elmesélni, nehogy azt hidd! - kuncogott fel, majd bele kezdett. - Úgy 6 éves lehettem akkor...A bázison épp a szobámba mentem vissza, mert lefekvés idő volt. Észre vettem, egy folyosóról jövő sírást. Követtem a hangot, mikor is egy nálam is kisebb , úgy 3 év körüli, ki göndörke fiú kuporgott a folyosóhálózat egyik zsákutcájában. Kezében egy pokrócot szorongatott, és egy medál volt a nyakában, aminek a láncát rágcsálta. Oda mentem hozzá, és mikor megkérdeztem, azt mondta pöszén, hogy eltéved. Talán ekkor kezdődött minden. Innentől kezdve mindig együtt voltunk, ha a kiképzés megengedte. Mikor kezdtem kamaszodni, rájöttem, máshogy tekintek rá. Eleinte azt hittem megtaláltam a testvérem, de tudtam, hogy iránta sosem fogok testvérien érezni. Majd ő is belépett abba a bizonyos tini korba. Olyan fiú vált belőle mint.. mint ahogy most is kinéz, csak fiatalabb arcvonásokkal. Bomlottak érte a nők, mindenki imádta. Akkor lehettem 19 és ő 16 . Elkezdte a nagybetűs életet élni. Akkor volt az a brutális időszaka amit már azt hiszem egyszer meséltem neked. mindent megtettem hogy felfigyeljen rám, de őt csak az agyalok öldöklése, és a bárban felszedett esténként több mint 3 csaj érdekelte. Hiába öltem meg brutálisabbnál brutálisabb módon olyan férgeket mint te, vagy szolgáltam akármivel. Még magammal is. Csak kihasznált... Sosem keltettem máshogy fel az érdeklődését. Majd hirtelen megváltozott. Valahogyan magába szállt, vagy csak kijózanodott. Nem jött többé szórakozni , ahogy betöltötte a 18-at... Csak a rá kiszabott munkáját végezte, bekerült az elit szekcióba, és miután vett egy házat is magának, hogy ne a bázison kelljen élnie , alig láttam... Csak ha meglestem. Már- már azt mondanám, bele illett az utca képbe és a szomszédok közegébe. Majd kiosztották rá azt a titokzatos feladatot, hogy menjen el abba az átkozott Made Shirebe, és mindent tudsz... Szóval azt kérdezed, miért? Mert ő a egyetlen férfi, aki birtokolhatott volna... Nyálasan kifejezve, övé volt a szívem. De sosem kellettem neki. Egyszer sem nézett felém, még csak a barátom sem volt. Bár barátai nem is voltak. Egész életét magányos farkaskén élte míg... Nem tudom mi történt, de egyik napról a másikra, láttam ahogy tekint rád. Már az elejétől fogva. És innen a titkos fürkészés, az hogy egész nap őt követem, hogy hogyan tudnék "véletlen" belé botolni, igazi nyomozássá vált. De ha még bemocskolni is próbáltalak nem ment... Neki te kellettél, mindennek ellenére és láttam rajta, hogy megváltoztattad, elpuhítottad. Egy nyomit csináltál belőle! De még így is kellett volna nekem, azonban ekkor már szerelmes volt beléd... Így eldöntöttem, miután elszökött, hogy ha enyém nem lehet, így senkié sem. Nem kaphatja meg senki! Éstred? Főleg nem egy .. angyal. Egy tisztátalan torzszülött, egy féreg. Írtjunk titeket, nem véletlen. Nem kell egy olyan undorító lény a világra, amilyen ti. - egy nagy lezáró sóhajt eresztett, majd tekintetét nekem szegezte. - És most tudod az össze titkom, mert ezt talán ő sem tudja . Te vagy az egyetlen. Most pedig magaddal viszed a sírba! - szűrte bosszúsan, és vérben forgó szemekkel fogai között szavait, majd a fegyvert becélozta.
  Tekintetem az egyre világosodó égbolt elé vezettem. Vettem egy levegőt, majd kifújtam Hát eljött ez a pillanat is. Itt, a teljes hontalanság, és elveszettség közepén vége van. Bár, nincs is miért élni, mert senki sem élhet már Közülük. Csak az üresség maradt.
 A fegyver kattant, Felicity beélesítette. Fejem teljesen hátra hajtottam. Próbáltam nem az avar rohadt és a fű esti illatára, koncentrálni melyet a vörös folyadék fémes szaga elrontott.Már-már békés volt a sok holtest és haldokló szintjén feküdni, és a melankolikus hangulatra fókuszálni. A madarak szomorú dalba kezdtek a fák gyűrűjében. A fegyver csillant a kora hajnali fényben, Felicity szemével együtt. Tűz égett benne, harag és bosszú felemésztő tüze.
   A vérrel átitatott félig lebomlott leveleken feküdtem, és az elhalóban fénylő éjszakai eget néztem. Az istenek mind tudták tükrözni a legnagyobb események hangulatát a természeten és az időjáráson. Úgy, ahogy az éjszakát öli meg a nappal, úgy múlunk most el sokan.. és ez után csak még többen.
  Láttam a a legfényesebb csillagot, és a körülötte hunyorgó világos pöttyöket. A kora hajnal már megfakította fényüket, de az Esthajnal, mint az éjszaka utolsót lehelő lelke, még kitartott. Az utolsó csillag, mely kihuny a nappal uralkodó fényében. Így éreztem magam. Nem mint csillag, hanem mint utolsó kihunyó lélek. És tudtam, hogy ha úgy vesszük, én vagyok az első is, mely meghalt, a sok millió előtt, akik még mit sem tudva, a városban teszik dolgukat, és vidáman élik életüket...
  A ravaszra helyezte az ujját. Hangosan dördül el utoljára a fegyver. Össze szorítottam a szemem, és vártam a fájdalmat, és az elnyelő sötétséget. A golyó becsapódása előtti utolsó pillanat, mintha lelassult volna. Nem észleltem csukott szemeimen keresztül semmit, csak a pillanatot gondoltam végig. Életem a vízióban filmszalagként pörgött előttem. Az első lépéseim, ahol most már nem tudom kik noszogattak, az első ovis napom, majd a többi az iskolai éveim, a gimnázium utáni hetek, mikor is minden a feje tetejére állt, majd az emlékképek folyama átsuhant a káoszon, melyben hosszú hónapok során én is elvesztem.
 Majd Harry arca lebegett előttem. Bohókás fürtjeit a forró tengerparton átsuhanó megváltó szellő mozgatta. A nyugágy ritmusra ringott az előttünk elterülő azúr vízzel, melyt arany homokot nyaldosta. Fehér habok fodrozódtak , s egy-egy halacska farka bukkant ki belőle.  Kezeit körém fonta. Forró bőre mindenhol hozzámér. Szavakat formál, majd dús ajkait végig vezette nyakamon, kezeit pedig keresztbe rakott lábaimon.
Az utolsó boldog emlékképem... Egy kitalált kép, mely egyszer talán megvalósul, egy másik életben, kilépve ebből a vérrel, hideggel és sárral borított árnyvilágból, ahol annyi hazugság ért már. De talán a boldogság gondolata a legnagyobb hazugság...
  Tehetetlen vagyok. Ez volt a sorsom... 17 évesen a fűben feküdve , haldokló szerelmemmel, kinek lelke már teste felett lebeghet. Hallottam lelkének a hangját, ahogy elmosódottam suttogja utolsó szavait. Forró titkokat, és egy késői vallomást. Majd csókot lehel fülem mögé, és a hűvös szellővel távozik. Én is követni fogom nemsokára.

2 megjegyzés:

Unknown írta...

Szia !
Azt a rohadt élet... Itt pihent mellettem a kezem és meg-megremegett és rándult, mikor ezt olvastam ! Még most is remegek, mint a nyárfalevél. Nem tudom miért. És örülök neki, hogy megfogadod a tanácsom :)
Na a lényeg, hogy nem tudok mit írni neked, mert csak azért írok, mert nem tudom xĐ
Anyám segíts meg !
Jajj, tudom, hogy ez nem volt még "teljesen" a TETŐPONT, de ez sem volt semmi... Komolyan nem tudok mit írni, mert egyszerűen LE VAGYOK SOKKOLÓDVA.
+ még az a véleményem, hogy ez egy nem érvényesülő szerelem [kb; mint a tiltott gyümölcs].
Jajj, a'sszem kifogytam a szavakból !
További jó estét !
Dorcsi ♥

Névtelen írta...

Sziabia !

OMG *-* Ez-ez.... WOW !!! ♥♥♥ Imádtam, egyszerűen csodálatos !
Hogy tudsz ennyire jól írni ?
Irigyelek ! És honnan van ilyen fantáziád ? Kezdő blogoló létedre egyszerűen FANTASZTIKUS VAGY !!!!!!!!! IMÁDLAK ♥♥♥♥♥♥♥
Jajj, várom a kövit !
*Nina