38. Fejezet

WOHOO! Heya evribodri <3 Mindkét vizsgám 5-ös lett! :O Full happy vagyook :DD Kicsit utána pihiztem, és élveztem az LB-mel a nyári szünet első napjait, és most felfrissülve, magamra büszkén letottyantam, hogy hozhassam az olvasóimnak a fejit. Remélem nem baj, hogy egy pici kimaradt most, de ez hatalmas hajtás volt és szörnyen kimerítő, de már véégeee !!! :D Közben gyűlnek a fejezetek a másik, blogomon is, amit majd ennek a végeztével fog megnyílni. Én nagyon várom, és ti? Tökre fal vagyok dobva. Már nem csak nyár szaga van a napjaimnak, hanem egyenesen fürdök a nyárban! WÍÍÍ! :D Na ebből elég is lesz xd  Jó olvasást a fejezethez :D ( utóirat: lehet zsepit kellet volna mellékelnem... )


/Angel szemszöge/

A sötétség körbevett, mint az ellenség a várakat, de a fájdalmas golyó nem ütötte át testemet. Helyette egy tompa puffanással ért valami a közelembe földet. Az égre pillantva felsóhajtottam, majd azonnal kinyitottam szemeim. Körbe vezettem a hullákkal és vérrel fedett kis kis tisztáson szemeim. Majd megakadt a tekintetem Felicity élettelen testén , ahogy nyitott szemeivel az eget bámulja, de már lelkének hiányában. Fejéből ömlik a vér, hosszú haján keresztül, és körülötte egyre gyűlik a füvön a sötét színű tócsa.
  Egy elfojtott hangot hallva ocsúdtam fel a hitetlen fagyottságból. Nem értettem semmit sem, hogy hogyan, vagy miként történt. De a hang ismét szólt hozzám, ezúttal fel ismertem.
- Sebastian! -kiáltottam fel, és rohantam testéhez. Kezében a füstölgő fegyver. - Édes Istenem! Seb! Megmentettél! - potyogni kezdtek könnyeim, és lerogyva mellé, sebbel tarkított testét néztem. Alig volt benne élet, és lelkét testéhez láncoló erő.
  Barna szemei engem pásztáztak, és annyi szeretet csillogott bennük, amennyit még nem láttam. Zokogtam, és megfogtam gyenge kezét. Ujjai közé fontam enyéim, és csókot hintettem rá. Szörnyen festett. Felsője szaggatott, kikandikáló bőrfelületeit pedig vagy seb, vagy vastag réteg félig alvadt vér borította. Arca a vörös cseppeket és zúzódásokat leszámítva hófehéren ragyogott a gyér fényben. Annyira... földöntúli volt.
- Angel... Gyere közelebb - suttogta, mire oda hajoltam hozzá.
- Seb? - hangom halk és remegő volt. Nem bírtam mit mondani látványára, csak zokogni tudtam.
- Angel, menj, és mentsd meg Őt! - mondta, majd feje fáradtan hanyatlott hátra. Hörögve vette a levegőt, és ajkai közül vér folyt ki , mely sötét bíbor színű keskeny szalagot húzott szája sarkától lassan a mész színű vásznára. . Csepegve hullott fejét tartó kezemre. 
- Micsoda? - kérdeztem, nem értettem miért mondta.
- Tudom, láttam , hogy képes vagy rá! - suttogta, és kezével még intett is volna, de fájdalmasan nyögve ejtette vissza a földre. - Menj oda, mert meg fog halni! - folytatta erőtlenül.
- Megmentelek téged is! - húztam ki a kezem az övéből, és vérző sebei felé tettem. Szemem összezártam, és erősen koncentráltam. De nem jött a fény, mely engem is meggyógyított.
- Ne! Nekem már mindegy, perceim vannak, ahogy neki is! És tudom hogy Őt szereted! - motyogta halkan, és szemeit lehunyva próbált erőt gyűjteni. Döbbenet és fájdalom gyilkos egyvelege árad ereimben szét. Fáj hallani tőle, ledöbbentett hogy tudja, bár ez várható volt, hiszt tudom hogy lepleznem nem lehetett . . . De ami legjobban szíven ütött, hogy magát feláldozva gondol még mindig rám.  Azt is mondhatta volna, hogy nem vagyok másnak való, mint egy repedtsarkúnak , de ehelyet szeretettelesen nézve rám, fáradtam pislogott, és melegséget sugárzott felém. Mint mindig.
- É-én Seb... - néztem a fiút, ahogy hagyja el az élet karjaim között. Elfolyt az idő, a tér, és az ő lelke tovaszáll lassan, ahogy ereiből is kínzóan csöpög a vére. - Sajnálom... - fojtottam el egy feltörni kívánó hüppögést.
- Shh ... Csak menj, és mentsd meg! - emelte fel kezeit, és arcomra simította. Övére raktam enyéim - Mond meg neki, hogy nálam is jobban vigyázzon rád, és szeressen úgy, ahogy én szerettelek egykoron ... - lehelte, majd örökre lecsukta szemeit.
  Cirógató ujjai elernyedtek enyémek alatt, és utolsó lélegzete hagyta el elnyílt ajkait. Karjaimban ragadta el a sötétség...
- Seb! Sebastian! Kérlek, ne hagyj itt! Gyere vissza! SEBASTIAN! - kiabáltam, és ráztam meg élettelen testét, de ő már sosem fog reagálni. Nyakához emeltem ujjaim, de az ér  már nem lüktetett. Nem pumpálta szerető szíve az éltető vérét, nem vette többé a levegőt, nem reagált az érintésemre. Nem nevetett fel, hogy ez egy rossz poén. Meleget és otthont adó ereje többé nem áramlik belőle...  Itt hagyott... Nem tudtam elmondani neki utoljára az igazat, bár ő tudta. Mindig tudott mindent. És szeretett úgy, ahogy eddig soha senki...
"- Tudod, ha egyszer meghalok, akkor sem foglak elhagyni! - mondta, majd kitűrt egy kósza tincset a szememből. 
- Ne mondj ilyen butaságokat Seb! - nevettem, és szorosabban bújtam ölébe. - Nem fogsz meghalni! Most biztos nem!
- Nem lehet tudni. Ha nem is ma, vagy holnap, egyszer biztosan. És tudd, hogy én mindig ott leszek a szívedben, és ha sírsz elő jövök, és lecsókolom akkor is a könnyeid egy lágy szellővel. Ha nevetsz, veled kacagok majd a fák leveleinek suhogásával, és ha honvágyad van, felvidítalak majd egy kismadár gyönyörű dallamával. Csak tudd, érted halálom után is mindent meg fogok tenni! Mert Szeretlek!" 
- Szeretlek Seb, még ha nem is úgy, ahogy megérdemelted volna! Velem leszel örökre! - csókoltam meg utoljára a kezét , majd leeresztettem a hideg földre. - Nem foglak itt hagyni! - motyogtam magamba, majd felálltam, és rohantam Harryhez.
  Óvatosan felé hajoltam, és hallottam ahogy szuszog, de már éppen hogy csak. Minden erőm és koncentrációm össze szedve felé hajoltam, és kezem testére helyeztem. Szemeim összecsuktam, és érzetem ahogy egy bizsergés lassan kiszalad kezeimből. Kicsit fájt, ahogy tenyeremből egy furcsa érzés sugározni kezdett mindenfelé testembe, majd elérve szárnyaim, mintha lángra lobbant volna. Egyre jobban perzselt.  Kinyitottam a szemem, és fényben úszott a tisztás. Valami kísérteties kobaltkék derengésben. A fák lombja méreg zöld színt vett fel a gyenge hajnali fénnyel keveredve , és a vérrel színezett fű pedig koromfeketének hatott. A fák törzsén csíkokban éktelenkedő vörös folyadék pedig úgy csillogott, mintha sötét tinta lenne. De ez a "írás" csak a halálát hirdette ártatlan és bűnös lelkeknek.
  Kezeim lassan perzselő hőség sújtotta, mely terjedt át a testemre egyre jobban. A kékes fény már nem is világított hanem felhevült vasként izzott. Harry teste mozdulatlan volt, és látszólag élettelen, csak mellkasa remegett meg picit a nehézkes levegővételtől. Majd idegen űr járta át belsőm, és megrezdült a szárnyam. Egy fehér pehelytoll hullott a semmiből alá, a göndör fiú mellkasára, és mintha elnyelte volna... De lehet hogy csak egy illúzió volt a transszerű állapotban. Majd az utolsó emlékem  , hogy rárogytam a testére, mely forró folt, mint nyáron a felhevült homok, és mellkasánál a felhasadt ruha és véres koszfolt alatt egy teljesen sima , kissé fehéres bőr húzódott.  Szíve egyenletesen dobogott, és egészségesnek tűnt.Levegővételei immár simák voltak, és nem hörögtek. Mosoly kúszott a számra. Talán sikerült . . .

 A fejem oly mértékben hasogatott, mintha satuba fogva egyre csak szorítanának rajta. Minden bőrfelületem alatt mintha hangyák népvándorlást tartottak volna, egyenesen a zsibongó agyamig, mely felgyorsított filmszalagként pörgette vissza a tegnap történt eseményeket. Harry a kanapén, valamilyen ügy, mindenki összeült , Sebastian magyaráz... Sebastian...
- SEBASTIAN! - kiáltottam fel, és hirtelen felültem. Dobogást hallottam , valakinek a lépteit az ajtó felé sietve. A fejembe ismét egy fájdalmas kardsuhintás szerű érzés terjedt, mely a gyors mozdulat eredménye volt. Mire benyitott valaki a szobába, már magamat sajnálva és nyögve fogtam a fejem, és próbáltam emlékezni. Amilyen gyorsan kezdték, most oly lassan peregtek az emlékek szemcséi az agytekervényeim között. Minden elnyújtottá és idomtalanná torzult előttem. Hangok és fájdalmas képek csendültek és villantak. A tisztás, a harc, az elesettek ...
- Angel? - szólított meg távolról egy ismeretlen valaki. De a visszhang torzított szavain. - Angel, jól vagy? - mondta, és érzékeltem hogy  leült elém, de nem tudtam ki az. Lehet ezt is álmodom? Lehet Sebnem halt meg, csak egy vízióban vagyok éppen. - Hívunk kell orvost Zoe! - közölte, majd mozogni kezdett. Én nem szóltam, csak koncentráltam , hogy felismerjem. Egy nő volt, aki hasonlított valakire... de neki hosszú fekete haja volt ..
- Nem, ő néha.. szóval... ilyen. Víziói vannak, vagy nem is tudom. Tudod ő a Kiválasztott. Hagyjad már anya, és gyere Harryhez, mert felébredt! - mondta egy most már ismertebb ember hangja. Felocsúdtam valamelyest, és kapálózni kezdtem.
- Harry! - kiáltottam, majd felugrottam, de azonnal össze is estem. Megfogták a kezem, és fel akartak tenni az ágyra, de nem hagytam - Harry! - mondtam még egyszer, most szinte kiabáltam.
  Kába voltam, és csak annyit tudtam, hogy látnom kell őt, hogy jól van e.
- Zoe! Ha nem is orvost, de Öreg Freddiet ide kell hívnunk! - mondta a hölgy, akit még mindig nem tudtam beazonosítani.
- Hívom!  - felet a másik. Zoe?
 Nehezen tisztulni kezdett a látásom, és nem is voltak torzak a képek, melyet szememmel láttam. A nő, a fekete hajjal, és zöld szemekkel már tudtam ki volt.
- Anne? - kérdeztem a fejem fogva, és az ágy szélére ülve.
- Jól vagy Angel? Emlékszel akármire is? - kérdezte, majd megsimogatta a hátam. Most nagyon jól esett. Zoe és Harry anyukája mindenkivel úgy bánt, mintha a gyereke lenne, és pozitív kisugárzása feldobja a napot. Nagyon kedveltem őt. Ezért is tegeződünk, bár alig néhányszor találkoztunk.
  Kérdésére fájdalmasan megráztam a fejem, majd egy könny kiserkent a szememből. És követte a második és a harmadik is.
- Minden jobb lesz Ang! Meglátod! - vont ölelésébe, mire én hüppögve öleltem át, és minden fájdalmam kiadtam. - Most már egy jobb helyen van, és téged figyel. - fojtatta. Eszembe jutott a gyönyörű monológja , amit pár hónapja mondott, és tegnap este eszembe jutott. Vigyáz rám ... ? - És tudom, hogy nem szeretne téged sírni látni, mert nagyon fáj neki. Angel... Shh ... - suttogta lágyan, és apró puszit hintett a hajamba.
- M-mióta voltam eszméletlen? - kérdeztem, és megtöröltem nedves arcom.
- Három napja ... Harry már másnap felébredt, de nem engedtük felkelni. Az orvos pedig nem látta el mert... Tudod... - sütötte le szemét. Most aggódó anyának tűnt, aki a fiáért aggódik, és nem egy angyal, aki nem ismeri el, hogy az a Vadász az ő gyereke. Bár még idegenkedés suhant arcán végig, ahogy célzott arra, Harry nem olyan, mint mi, de nem ítélte el.
- Oh ... - bólintottam, majd egy fájdalmas emlék kúszott gondolataim közé. Soha nem akartam ezt a kérdést feltenni, vagy kiejteni ezeket a szavakat ilyen összefüggésben. - Anne?
- Tessék szívem? - mondta lágy hangon, és erősebben lángolt fel az aggódás szemeiben, ahogy az enyémekben ismét könnyeket látott gyűlni.
- Mikor lesz a temetés? - hangom megremegett, és ismét ezüstös csíkok csillantak meg a halvány fényben.
- Egy hét múlva lesz. És ... - kezdett matatni a táskájában. - Zoe, mikor magához tért, és megtudott mindent, arra kért hogy helyette én adjam át ezt. - vett elő egy takaros, fehér borítékot és a kezembe nyomta. - Azt mondta Zoenak, ha valami történik vele, adjuk át ezt, és a benne lévő ... Valamit. Csak nézd meg.  - felállt és kiment a szobából , magamra hagyva a borítékkal.
"Az én Angelemnek!" - állt az Ő kissé szálkás, girbegurba betűivel.
  A borítékban egy lapos és kemény tárgy, meg valami fém lánc volt, meg egy félbe hajtott lap. Meg nézve egy gyönyörű aranylánc volt, csillogó kövekkel kirakott, Nap- alakú függővel. Gyönyörűek voltak a vörös és narancs színekben pompázó , drága kristályoknak tűnő csillogó kövek. Kezembe fogtam mellé a lapot, ketté nyitottam, és szintén az Ő betűivel voltak írva a sorok.

"  Drága Szerelmem!

   Nem szerettem volna, ha eljön a pillanat, ahogy utolsó szavaim olvasod. De mivel eme levelem sorait követi gyönyörű azúr tekinteted, még is eljött ez, a talán fájdalmas pillanat.

 Már nem lehetek veled, és nem törölhetem le könnyeid, ahogy értem, vagy másért hullatod. Egyre kérlek, soha ne sírj miattam, vagy más miatt. Nem éri meg. 

 Azért írtam soraim, mert valahogy éreztem legbelül , a mi sorsunk vonala nem úgy keresztezik egymást, hogy örökre együtt lehetünk. De tudod, én hittem abban, hogy a sorsunk okkal van megírva előre. Okkal nem lehetek Veled. Talán mert valami útjában álltam, mely akadályt képezett, vagy esetleg más célra hívott magához az Isten. Ki tudja? 

 Én csak egyre szeretnélek kérni, sose csüggedj, vagy szomorkodj, mert valami elmúlik. Mindig lásd a jövőt, és csak az előtted álló útra figyelj. Ami a múltban megtörtént, visszaforgathatatlan. Ezért kérlek ne rágd magad miattam, vagy a hibáidon. 

 Most el kell, hogy engedjelek, mert rám egy más fajta utazás vár, amire nem hívhatlak el. Azt kívánom, hogy utad legyen olyan boldog, mint amilyen én is voltam Veled. Gyógyítsa be valaki majd úgy a fájó sebeket lelkeden, ahogy Te az enyémeket gyógyítottad, és helyettem valaki törölje le könnyeid, melyeket hullajtasz. És kérd meg, mondja el helyettem, hogy ne sírj feleslegesen . Tőled minden fájdalmas könny kár, mert nem érdemli meg senki sem . 

 Remélem találsz valakit, aki teljessé teszi szíved úgy, ahogy az enyém tetted! 

 Mindenem a tiéd most, a szívem, és amit magam után hagytam. Már leírtam előre, de nem mondtam el szándékosan, mert reméltem hogy a megérzésem téved. 

 És remélem megtaláltad a nyakláncot is , melyet levelemhez raktam. Ahhoz egy apró történet fűződik.

 Ez az igazi édesanyám nyaklánca volt, ami valamilyen úton-módon hozzám került, mikor megmenekültem. Az édesanyám, aki felnevelt sokáig egy ékszeres dobozba rakva őrizte, de egy napon megtaláltam, és megkérdeztem, hogy mi ez. Elmondta, hogy ezt a ruhám zsebében találta másnap,mikor hozzájuk kerültem, és az igazi szüleimé voltak. Egy emlék volt a múltamból, egy titkokat őrző ereklye. Aznap határoztam el, hogy egy olyan embernek adom, akiben feltétel nélkül megbízhatok, és akármit mondok neki, ő úgy őrzi, mint ez a néma tárgy. 

 Már az elejétől tudtam, ahogy megismertelek, hogy Te leszel ez a valaki. Nem így akartam, hogy hozzád kerüljön. Reméltem egyszer a feleségem leszel, és átadhatom neked egy szép napon. De így is tudom, hogy jó helyen lesz nálad! 

 Remélem úgy gondol majd Rád az a valaki is , aki melletted lesz majd örökre, ahogy én. Szeret téged az életénél is jobban, megvéd minden bajtól, és úgy elfogad ahogy vagy! 

 Utolsó szavaim Drága Szerelmem Hozzád ... Nagyon szeretlek és légy boldog utadon! Minden jót kívánok!

 Sebastian "

 Üveges és kisírt szemekkel ültem, és néztem magam elé. Azt kívántam, hogy az idő kereke forduljon vissza, és engem érjenek azok a sebek, melyek az angyalfiút a másvilágra taszították, jogtalanul. Neki élnie kéne, és élettel telien kacagnia, hogy vége. Nem szabadott volna meghalnia. 

- Seb... - suttogtam magam elé, a most oly fájdalmasan csengő szót. Furcsa üresség kongott bennem.

  Felemeltem a nyakéket, melyen a fény sziporkázóan csillant meg. Tenyerembe eresztettem , hogy teljesen megcsodálhassam. Gyönyörű volt, tragikus történettel. És már nem csak egy embernek fog jelenteni szívbemarkoló történetet. 

 Kopogás hallatszott, a zárt ajtón, mire remegő hanggal válaszoltam, hogy bejöhet.  

 Amint megláttam a göndörödő fürtöket belépni az ajtón szívem erősen kalapálni kezdett. Szemei zölden csillogtak, de látványomra azonnal ijedtség költözött beléjük. 

- Angel? - kérdezte halkan, de tudtam jól, tisztába van azzal, hogy mi is történt. 

 Kiszálltam az ágyból és karjaiba rohantam. Menekültem a még több fájdalom elől. Most már csak Ő maradt velem. Nem tudom mit tennék ha kiderült volna, nem sikerült megmentenem.

- Sikerült! Harry! Élsz! - zokogtam fel, és még szorosabban vontam magamhoz.- Te legalább élsz... - morogtam a mellkasába, majd húzni kezdtem az ágy felé. 

 Nem vágytam másra, csak a szívdobogására, és a közelségére. Annyi érzelem keveredett bennem. Nem bírtam a hatalmas teherrel, melyt ezek képezték. Egy fajta boldogság, hogy a göndörke itt van, és a csontokig hatoló fájdalom, és a feneketlen üresség, mely szívem egyik fele bele esett. 

  Megértette minden cselekedetem, és némán követett. Nem kérdezősködött, vagy mondott semmit sem, csak ujjaink összekulcsolva ült le az ágyra, majd mellém feküdt, pont szemben. 

  Bár nem akartam, hogy lássa vörösre sírt szemeim, kissé zilált kinézetem, de nem volt erőm ezért aggódni. Csak azt akartam, hogy adjon melegséget és szeretetet, és boldog akartam lenni. Teljesíteni azt amit Seb kért. 

- Nagyon hiányzik... - suttogtam elfúlóan, és izmos mellkasához bújtam, hogy ne lássa ismét megjelenő könnyeim. 

- Tudom. - cirógatta meg hajam. Tisztában voltam vele, hogy gyűlölte őt. - Megkaptam az üzenetét. Zoe elmondta. - mondta, meglepve engem.

- H-hogyan? - kérdeztem. Hisz Zoe... Tényleg! Őt is eltalálta Felicity. 

- Nem volt egy ideig eszméleténél, de a legvégére felébredt. Elmondta, hogy nem sértette meg komolyan, Felic.. - megakadt a névnél, nem akarta kimondani, amiért egy kicsit valahogyan a szívem megnyugodott- Azaz.. Szóval ő nem sebesítette meg súlyosan. Elmondta mi történt... És hogy meggyógyítottál... - ölelt meg. - Köszönöm. - fejezte be, és egy halvány csókot nyomott homlokomra. 

- Szeretlek Harry. - motyogtam, és derekára vezettem kezem, feltűrve a pólóját, forró bőrére tapasztva tenyerem. 

- Én is téged! - suttogta, majd felemelte az államnál fogva az arcom, és megcsókolt. Lágy volt és lassú. Pont olyan, amilyenre most szükségem volt. 

- Harry...? 

- Igen? 

- Ugye e-eljössz... a... temetésre? -kérdeztem, de elcsukott a hangom. Nem tudtam miért kérdeztem ezt meg, de valahogyan tudnom kellett. 

- Igen. Ennyivel megtisztelem. Megmentette az életed, és feláldozta magát értünk. Tudta hogy csak engem tudsz már meggyógyítani. - mondta. Jól estek szavai, hogy nem utálattal csengtek. 

- Köszönöm. - fúrtam ismét a fekete textilbe arcom, mely felhevült testét fedte. - Utálod őt még? - suttogtam, és fogalmam sincs miért ejtettem ki szavaim. Vissza is akartam szívni. 

- Nem... tudod, mikor Zoe elmondta, hogy mikor meg volt rá halvány remény hogy tudsz rajta segíteni, akkor is minden erejével elküldött, hogy engem gyógyítsál meg. Mert tudta, hogy miként érzel irántam. Azt hiszem ott minden megváltozott bennem. - közölte. Büszkeség töltötte el lelkem Seb iránt, ahogy arra gondolok minden cselekedete nemes volt. Életében arany ember/angyal volt. 

  Csak sóhajtottam egyet, és igyekeztem megnyugodni. Nem akartam sírni, de szörnyű volt az űr bennem. Harry nyugtató cirógatása adott némi enyhülést.

- Mi lesz ez után? - kérdeztem. Aggodalmas gondolatok képződtek bennem, hogy kitudódhat a város titka, vagy a mi életünk hogyan fog tovább zajlani. 

- Nem tudom. Mindenki, aki ott volt a tisztáson TFW tag meghalt, de ezek után... Szerintem körözést adnak ki ellenünk. 

- Akkor? Itt maradunk lent? - bújtam szorosan hozzá. Megrémített a gondolat, hogy le kell élnem az életem a föld alatt. Bár Harryvel jó lenne, de nem akarok örökké bujdosni és félni hogy megtalálnak egyszer bennünket.

- Van egy házam, innen nagyon távol. Mindentől elzártan, egy gyönyörű vidéken. Tudod merre van Toszkána? - kérdezte. Szemei csillogtak, ahogy valami agyában villódzott. Talán az a kép a házról. Ő már biztosan járt ott. 

- Itáliában, igaz? 

- Igen. Talán oda mehetnénk. 

- Jó lenne... - sóhajtottam fel, majd lehunytam szemeim, és már csak aludni szerettem volna.

 Fájó gondolatok cikáztak a fejemben. Néhol édes, ahogy elképzeltem hogy a forró napütésben Harryvel boldog lehetek, de néhol fájdalmas, Sebastian hatalmas űrt hagyott maga után. Tudom, sosem fogom szívemből kitörölni, de nem is akarom. Ott a helye,mert egy olyan angyalnak , mint ő, nem is lehet máshol. Bár nem szerelmem volt, de olyan részét foglalta el lelkemnek. Mint a testvérem, a legjobb barátom. Mindig is ott lesz, és remélem hogy lelke velem marad. Érezni fogom Őt a hűs szellő cirógatásában, az éltető napfény melegében, a madarak gyönyörű énekében, és a szívemben.