18. Fejezet

/Angel szemszöge/


~ "- Mármint "Elveszett" ? Mégis mi az az "Elveszett" ? ~


Harry egy ideig csak szótlanul meredt maga elé. Úgy tűnt, mintha próbálná összekaparni a gondolatait, de nem úgy festett a valóságban, mintha el is akarná mondani.
Így is sokk , sokk hátára gyűlik.
 El sem hiszem, hogy Felicity is egy olyan Vadász, vagy mi, mint Harry. És azt is nehezen tudom realizálni, hogy ő küldte volna az üzenetet... De csak az a logikus magyarázat, hisz "F" a neve kezdő betűje. De nem is ez a lényeg. Miért hagyta Alecnak, hogy órákig játszadozzon velem? Vagy ez valami undorító rituálé csak?
Az este másik fénypontja pedig, hogy kiderül, hogy egy bizonyos Elveszett vagyok, amiről halvány fogalmam sincs hogy mi az.
Hónapokkal ezelőtt csak egy átlagos , közepes tanuló, jól nevelt kisvárosi lány voltam, semmi extrával, most meg nem elég hogy kiderül, az üldözöttek népéhez tartozom, még azon felül tetézi a helyzetem , hogy fény derül arra, még az angyalok között sem vagyok átlagos.
- Harry! Kérlek! - utasítottam, szinte érezhető idegességgel a hangomban az előttem ülő göndörkét, aki kelletlenül helyezkedett a helyén.
- Igazság szerit ez csak egy legenda... -itt megakadt a tények tisztázásában.
- Ahogy a jeti, az űrlények, a nagy-láb és az angyalok? - az utolsó szót direkt éllel a hangomban kiemeltem. - Nem érdekel, csak tudni szeretném már tényleg mi a fene vagyok valójában! Vagy inkább azt, hogy mégis miért nem lehetek még az átlagon felüli lények között sem átlagos! - már-már szinte tajtékzott a hangulatom, de igyekeztem rendezni az arcvonásaim, hisz feleslegesen kiabálok azzal aki semmiről sem tehet. De be kell látnom , én nem tudom úgy felölteni a rezzenéstelen ábrát mint Harry. -Ne haragudj... csak már elegem van ebből egy kicsit... Átlagos akarok lenni, mint a legtöbb gondtalan tini, akiknek a legnagyobb bajuk, hogy pirosra vagy rózsaszínre fessék a körmüket, vagy hogy a haverokkal min ökörködjenek...
- Téged ez tesz különlegessé... - szokatlanul halkan és bátortalanul mondta az előttem ülő fiú. Még sohasem láttam ezt az oldalát, de így ő is egynek tűnik az átlag ember tulajdonságaival rendelkező, dolgozók közül. Az emberi külső mögött, amire egy harcos pajzsát húzta, igen is megbújnak a gyengébb vonásai még neki is. - Tudod, mikor még kisgyerek voltam, azok a tisztek akik őrködtek felettünk, míg mi aludtunk, néha össze hívtak minket egy körbe, és meséltek. Bár ezt nem úgy kell elképzelni, mint mikor egy gyereknek altatót mondanak a szülei. Többnyire véres és gusztustalan dogok hangzottak el. Volt egy legenda, a jelenlegi vezetőről, Luciusról. Állítólag egészen apró csecsemőkkel kísérletezett ,brutális , torz és életképtelen teremtményeket létre hozva azért, hogy egy az angyalok népéből származó "tökéletes gyilkoló gépet" keltsen életre, aki jobb minden Angyalvadásznál. Erősebb, gyorsabb, és kegyetlenebb. Viszont többnyire a szerencsétlen kísérleti alanyok bele haltak.  De volt egy a sok közül, aki túlélte,állítólag a saját gyereke volt. A "Tökéletes". Ám egy napon, eltűnt. A történetek szerint egy nagy lyukat találtak a kamrája falában,a mi olyan volt , mintha kirobbantották volna. És a pár hónapos csecsemő eltűnt örökre. Innentől kezdve az "Elveszettként" emlegették. Hallottunk utána, valószínűleg utólag kitalált történeteket, hogy láttak egy hófehér szárnyú angyal szerű teremtményt, aki embereket marcangolt szét. És ez is egy legenda, hogy egy Vadász hónapokig élt vele, és feljegyzéseket készített, amit titkos raktárban őriznek. De ha ez Te vagy, nem hiszem hogy igaz lenne... - mély sóhajtással kifújta a látszólagos feszültséget magában.
- Mennyire lehetséges az, hogy én AZ vagyok? - tettem fel egy rövidke szünetet tartva a történet után.
- Az én álláspontom az, hogy ez nem létezik... Azaz , te nem lehetsz az Elveszett . Egyrészt, ha a leírás igaz, az rád nem passzol, másodszorra, ha kísérleteztek volna rajtad, annak még ha csecsemő korodban is történt, lenne nyoma. Hegek, vagy akármi. Szerintem kamu az egész. - mondta ki határozottan a véleményét.
- De te is ... tudod, hogy láttam azt a látomást... - kezdetem a kétségek szakadékában egyre jobban elsüllyedni. Nem igazán tudom mihez mérni a valóságot. Ilyen alapon mi igazi? Lehet hogy csak egy látomás részei vagyunk éppen? Vagy álmodok.
- Angel... szerintem csak beverted a fejedet. - próbált meggyőzni az ellenkezőjéről a fiú. Pedig még a tévé előtt még mást állított...
- De te is azt mondtad, hogy úgy tűnik, hogy vannak különleges képességeim.
- Azt mondtam "úgy tűnik" . Nem feltétlenül jelentettem ki! - kezdett a hangjában a türelmetlenség fokozódni.
Elgondolkodtam, hogy talán igaza van. De oka lehet annak, hogy egy számomra ismeretlen filmben majdnem ugyan az van, mint amit láttam a raktárnál. De ha arra gondolok, hogy az csak egy fricskája volt a sorsnak, és egy véletlen egybe esés volt az egész, egyből a mellkasomban érzek egy kitörni kívánkozó tiltakozást.
- Oké, hagyjuk. Mi legyen Felicityvel? - kérdeztem rá a fejembe mozgó következő aktuális kérdésre.
- Egyenlőre szerintem tartsuk itt! És majd meglátjuk mi lesz. Lehet hogy hasznunkra válik, mert mióta távol vagyok a Bázistól, semmit sem tudok mi zajlik az "Alvilágban" .
- "Alvilág"?? - kérdeztem értetlen fejjel. - Mond hogy vámpírok és boszorkányok is léteznek...
Erre ízesen felnevetett a fiú, majdnem kicsordult a könnye. Egy aprót csóvált a fején, és már csak az hiányzott, hogy össze túrva a hajam megsimogassa a fejem búbját, mint egy kisgyereknek.
- Dehogy... így hívjuk azokat a dolgokat amiket csak a TFW tesz, vagy tud, meg tulajdon képen ezt a külön világot, amit csak mi ismerünk. Hisz az átlag ember nem tud semmit sem. Olyan mintha egy elszigetelt dimenzióban élnénk. Mások számára majd hogy nem láthatatlanok vagyunk.
- De én egyből kiszúrtalak, mikor megláttalak! - a gondolatnak szánt mondatom hangosan kimondtam, de mire észbe kaptam, már nyílt is a göndörke szája válaszra.
- Angyal ösztön. Ha nincs álca vagy valami rajtunk, akkor általában már szinte vonzza a tekinteteteket a jelenlétünk. Valószínűleg Felicityt is ezért szúrtad ki, de nem tudtad mi az a megmagyarázhatatlan erő ami oda vonzott, mert nem ismered még ezeket. Ez inkább taszító erővé fog alakulni.
- Hú, van még ilyen szuper erőm? - csak viccnek szántam eredetileg, de a szemem túlságosan csillogott hozzá, hogy Harry ne vegye komolyan a kérdést.
- Nem hiszem... bár lehet hogy neked... de nem! Nincsen! - az utolsó szót szinte saját maga leordítására bökte ki.
"Nem értem, miért akarja ennyire erőltetni ez a "Te biztosan nem vagy Elhagyatott" témát..."

A fagyos csend ,ismét majdnem a társaságunk közé ékelődött, mikor a nappali felől egy erős kiáltás hallatszott.
Mindketten azonnal felpattantunk. Tudtuk, hogy kitől származik, de fogalmunk sem volt róla, hogy miért teheti ezt. Csak reménykedtem benne, hogy nem egy újabb betörő vagy valami. Az lenne ennek a napnak a fénypontja.
"És még a hab lenne a tortán, ha pont a tetőnkre landolna E.T, mert nincs térerő haza telefonálnia..."
Gyors tempóban oda értünk a sikítás központjához. Az előtünk látszólag teljes nyugalomban ülő Felicity arcán egy kényes fintor húzódott.
- Mi a franc van? - morgott a téves vészkiáltás miatt Harry.
- Ha már a vendégeteknek kényszerítetek, legyetek már jó vendéglátók kérlek! Először is, a rögtönzött gézzel össze csomózott bilincsem töri a kezem, és éhes is vagyok. Na meg el kell mennem használni a mosdót.
- Na ne nevettess, hogy azt akarod mondani eresszelek el! - egy szösszenetnyi gúnyos nevetés préselődött ki a fiúból.
- Hát ez is egy  opció. Vagy a másik, hogy etetsz, meg székestől levetkőztetsz és lefürdetsz! Már a szék kivételével a második jól hangzik! Milyen jó bejárónő és cseléd lenne belőled! Már csak egy fekete szoknya és egy kötény kelle...
- Fogd be! - förmedt rá a göndörke. - Mi a garancia arra, hogy ha kioldozlak azonnal nem szöksz meg, vagy álmunkban nem nyírsz ki?
- Hát arra semmi... De tudod van egy olyan kis bibi... hogy pár, de csak tényleg apró kis malőröket követtem el, vagy inkább csak vétettem, és most nem szívesen látnak tudod az Alvilágban... - egy kis szégyenkezést sem láttam az arcán...
- Tulajdon képen azt kéred, hogy had lakhass itt? - szinte kibukott döbbenetemben a számból.
- Hát ez lenne a garanciám , hogy nem öllek meg, nem szököm el. Jó kislány leszek! - dobott egy aranyos mosolyt, amitől úgy nézett ki, mint egy gyomorforgató nyolc éves.
- Hogy lehetsz ilyen pofátlan? - dörrentem rá, de Harry a kezeimen végig simítva kissé arrébb állított.
- Oké, maradhatsz! De akkor mindenben segítesz még amit kérünk, a kis feltételeid mellé! - tette keresztbe a kezét, én meg egy dühös és hitetlenkedő fejet küldtem Harry felé, aki csak egy pillanatra méltatta viszonozni a pillantásom.
- Hú, de jó! Rendezzünk pizsi partit! - szinte sütött az őszinte izgatottság annyira ironikus volt a benyögése, amit figyelmen kívül hagytunk mind ketten a göndörkével.
- De Harry! Meg akart ölni! Vagy elfelejtetted? Nem lehet benne megbízni! -próbáltam megvilágítani a logikus, és ésszerű érveket, hisz Felicityben, vagy akárkiben, aki meg akart ölni, hogyan bízhatna meg az ember?

/Harry szemszöge/

Nem fogom tudni megértetni Angellel, hogy Felicity fontos ember, mert ő tudhat sok mindent, talán túl sok mindent is, de bízom benne, hogy kellő eszközökkel, ki lehet szedni belőle azt a sok információt. Azt is tudom, hogy mik a gyengéi, vagy hogy mivel lehet teljesen feldühíteni. Együtt nőttünk fel, és bár nem voltunk barátok, talán még is ő az egyetlen aki többet jelentett a többi gyerek közül ,kiket nem is ismertem a kiképzés során. Az erős túlzás hogy kötődnék akárhogyan is hozzá. Inkább amolyan ismerős, aki mégis több, mint egy utcán szembejövő ember akit soha nem láttam, és soha többet nem is fogok, csak abban a rövid  pillanatban.
- Angel! Marad , és kész! Nem értem mit nem fogsz fel ezen! - dörrentem rá, talán kicsit túl hevesen is.
Szemében harag gyúlt. Szinte láttam a vérvörös fénycsóvákat, és hallottam a ropogó lángok hangját. Tudom, hogy nem bízik meg azok után amit művelt az Angyalvadász lány, de mindkettőnk érdeke a maradása.
- Hát jó... én nem foglak megmenteni még egyszer, és meg ne próbálj a közelembe jönni te...
- Mond csak ki! Pióca? Féreg? Csitri? - gúnyolódott a hálátlan "vendég".
Angel egy utolsó sértődött és haragos pillantást vetett felém, úgy hogy íriszemet pontosan eltalálva, szinte éreztem hogy egy kést állít a hátamba.
Már-már úgy hatott ez az új érzés,mitha belűről kezdtek volna szabdalni...
"Ez a bűntudat talán?"
Ezt éreztem mindvégig, amíg tekintetemmel követtem a tajtékzóan elhaladó lányt.
- Ez egy igazi boszorkány lesz, ha megöregszik! - nyögte be az elmaradhatatlan beszólását  Felicity.
- Te meg kicsit vissza foghatnád magad, mert talán még a "vendég látói" hatalmammal vissza élek.
- Tudod, az nem a hatalommal vissza élés, ha elvágod a torkom! - vetett egy gúnyos mosolyt. - az a Törvénnyel ütközik, és amúgy is ember ölés lenne!
- Mintha te nem lettél volna képes hideg vérrel végezni velem. De jut eszembe, miért is jöttél a nyakunkra, hogy megölj, ha pikkelnek rád? - kérdeztem, miközben egy olló szerűségért kutattam a szobában.
- Hát, gondoltam, ha beviszek egy árulót, és megtalálom az Elveszettet, és átadlak a vezetőségnek titeket, megbocsájtanak, és eltörlik minden bűnöm.
- Honnan tudtad hogy Angel AZ? - megleptem saját magam azzal, hogy kijelentettem azt, amit én sem akartam elhinni.
- Tipp volt... Tudod mert Willis a neve... és angyal, no meg az is megerősítette az elveim, hogy meg voltam ezek szerint tévesen győződve arról, hogy azért bújtatod, mert Ő AZ! De ezek szerint még a létezésében sem hittél? - mondta őszintén. Szemeiben csak a kíváncsiságot láttam tükröződni.
- Nem nagyon. - mondtam, bár a hangom kissé megremegett.
Nyelnem kellett a szörnyű emlékek vissza térő záporára.
"Egy újabb rémisztő történet után utasítottak arra minket, hogy térjünk vissza a szobáinkba. Féltem egyedül végig menni a sötét és kísértetiesen visszhangzó folyosón. Remegtek a térdeim. Akaratlanul is az a gondolat csúszott be a fejembe, hogy ha befordulok a folyosó sarkán, kiugrik onnan a félelmetes Elveszett, és bántani fog. Ekkor éreztem egy gyengécske, de még is magabiztos kezet a vállamra fonódni. Megfordulva egy nálam talán pár évvel idősebb lány állt előttem. Én lehettem 6 éves, ő meg talán 8 . Biztatóan mosolygott.
- Én már ezt kétszer hallottam, és ide nem engedik be! Ne félj! Egyébként Felicity vagyok! - nyújtotta vézna és a hold fényénél fehér ezüstként világító karját felém.
Gyengén megszorítottam a kézrázást.
- Harry vagyok... "
Megrázva a fejemet, próbáltam kitörölni a gondolatot. Ezt észre véve, a lány sandán elmosolyodott.
Közben eloldottam a bilincsként funkcionáló fehér anyagot.
- A találkozásunkon gondolkodtál, igaz? - szólalt meg, miközben a fehér szövet maradványokat gyűrtem egy halomba, és mentem kidobni.
Megmerevedtem ott ahol álltam.
"Honnan tudja mindig, hogy mit mikor és miért teszek?"
Szembe fordulva vele kérdő pillantást vetettem rám. Felhúztam a szemöldököm.
- Miről beszélsz? - próbáltam leplezni zavarom.
- Te is pontosan tudod. - válaszol, és egy mosoly kúszott az arcára.
Megvontam a vállam, jelezve, hogy nem kívánok erről társalogni , főleg nem vele, majd a konyhába érve kidobtam a szemetet. Mire megfordultam szorosan előttem állt.
- Midig utáltam, ha mögém settenkedsz! - vontam a szemöldököm össze.
- Tudom... - egy lágy mosolyt küldött felém. Furcsa volt íriszeibe nézni. Tökéletes ellentéte volt Angelének. Zöldes szemei hasonlítottak az enyémekre, de mégis mások voltak. Mélyek és haragosak, bennük csak a gyilkos tükörképe integetett, amit a lány bájos külsejével leplezett.
Sokan gondolták, hogy testvérek vagyunk, de szembeötlő különbségek vannak köztünk. Nem csak az , hogy jóval alacsonyabb, hanem világos színű haja inkább egyenes vagy hullámos, mit sötét és göndör. A medálomon lévő kislányra sem hasonlít...
"Inkább Angelre..." kúszott be a képe a lánynak.
Tényleg ellentéteik voltak egymásnak. Nem csak a külső megjelenés szempontjából. Bellűről is. Angelnél nem láttam kedvesebb, és pirulósabb lányt. Mindig segít, és van a szemeiben egy olyan csillogás, mely akármikor felvidít, vagy éppen segít. Felicity romlott, és inkább gonoszkodó. Ha lehet kerüli a fizikai munkát, kivéve ha angyalok kiirtásáról van szó. Szinte az okoz neki boldogságot, ha láthatja a brutális pusztítását maga mögött. A saját vérében vonaglóan haláltusáját vívó angyalokat, vagy egy általa agyon szabdalt élettelen testet.
"De rajtam már számtalanszor segített..."
Megrázva fejem , realizáltam, hogy éppen őt bámulom és tanulmányozom a vonásait. Egy meglepő mozdulattal zökkentett ki a méla merengésemből.
Közelebb araszolva hozzám tarkóm köré fogta, tőle szokatlanul lágy módon karjait, és gyengéden lejjebb húzott magához, hogy ajkaival elérjen. Majd egy nedves csókot nyomott a számra, mely egy tüzes csatává fajult. A karjaim ösztönösen mozogva, csípőjére helyeztem. Hátrált egyet magával húzva engem is, és teljesen az asztalnak dőlt. Tartása miatt, nekem is hozzá kellet préselnem magam.
A csókja teljesen más volt, mint Angelnek. Akaratos és követelőző. De volt benne valami, amit sosem tapasztaltam a félénk lány felől. A vágy tüze égett benne.
Halk és tompa lépteket hallottam . De úgy tűnt, hogy teljes mértékben kizárja az agyam. Már csak egy erőltetett és egyenetlen sóhajtást   hallottam és egy éles puffanást, melyet egy lezuhanó tárgy okozott. Megszakítva a forró ölelkezést, az ajtóra meredt a tekintetem. Angel állt ott, és nagy zafír szemeivel kereken tekintett felénk. Könnyek remegtek alsó szempillái felett, és majdnem kapaszkodnia kellet az ajtófába látszólag, annyira remegtek a térdei.
Felicityre pillantottam, aki ugyanúgy állt szorosan előttem, és csak az arcomat figyelte, mintha nem is tudna Angel létezéséről. Pillantásában furcsa csillanást fedeztem fel, amit nem tudtam mihez hasonlítani.
Az ajtóban álló lány felé mozdultam, de sarkon fordulva gyors léptekben haladt el arra amerről jött. Haja lágyan fordult utána.
- Angel... várjál meg! - szaladtam , őt követve, de mire elértem, már a hálószobák folyosóján járt.
- Hagyj békén...- szűrte ki alig hallhatóan ajkai között.
 Ajkai remegtek, és zafíosan csillogó szemeit eltakarta az arca elé omló szőke haja. 
Megragadtam a karját, de kitépte a kezeim közül, majd befordulva a szobájába magára csapta az ajtót, és hallottam ahogy a kulcs a zárban kattanik kettőt.
- Francba! - csaptam az ajtó melletti falba, majd magatehetetlenül álldogáltam arra várva, hátha kilép a szobából.
Halk köhintést hallottam magam mögül, mire megfordultam.
- Mi lenne, ha egyszer az életben olyan lányt választanál, aki engedi is, hogy szeresd? - mondta szinte kioktatóan Felicity, de hangjában sem él sem gúny nem volt. Valami kedvesebb, de nem tudnám pontosan megmondani mi az. Őt sosem jellemezte az a szó, hogy "törődő" . Még ha érdekében állt, akkor sem törődött másokkal. Mikor találkoztunk először, akkor volt először és utoljára olyan, aztán soha többé.


/Angel szemszöge/


- H-honnan veszed? - hallottam, ahogy próbálja halkra venni a hangerejét, de így is értettem az ajtó tövébe csúszva.
Nem tudtam, hogy miért borított ki így ennyire az, hogy láttam őket a konyhába egymás karjaiban... csókolózni...
Könnyek folytak végig a bőrömön, majd pottyantak le a magam előtt össze font karjaimra akaratlanul is. Fájt belül az a gondolat, hogy ott van mással. Nem tudnám leírni pontosan mit érzek... De azon sem gondolkodtam még, hogy mi a fene van , azaz volt közöttünk, mert nyilván valóan semmi sem lesz, köztem és a fiú között. Bár azt sem értem, miért is gondolkoztam volna ilyenen.
"Szeretném egyáltalán?" - magamban kimondva a kérdés , azonnal megcáfoltam, de mintha egy háborúba kezdtek volna az érzelmeim, szint éreztem, ahogy egymást támadják.
Az ellentétes gondolatok és érzések rosszabbak voltak, mintha egy harcmezőn kereszt tűzben álltam volna. Szinte széthasadt a fejem.
"Én nem nevezném semminek..." Az tény és való, hogy csak megtörténtek azok a csókok, és nem tudom azóta hova tenni őket. Se magamat. Se azt, hogy mit is gondolok most Harryről, azon kívül, hogy láttam amit láttam.
Az csak tetézi a keserűség és a harag közötti állapotom, hogy pont Felicityvel kell ezt tennie. Nem értem miért nem képes azt felfogni, hogy egy megbízhatatlan gyilkossal van... együtt...
Vagy miért pont vele? Találhatott volna egy sokkal kedvseb és kevésbé gyilkos hajlamú nőt is magának. 
"De most akkor mi folyik itt?" -pontosan nem tudam mi folyhatott ezelőtt közöttük...
Önmarcangolásom a lány idegesítő hangja szakította félbe, mely hangosabban szelte a levegőt.
- Azt hiszed ilyeneket nem veszek észre? És a nappalis majdnem csók? - enyhe él volt a hangjában, ami kezdett percről percre idegesítőbben csengeni, mindegy , hogy mit mondott.
Valamiért, a parti után már nem is kedveltem annyira Felicitytl. Sőt, most már egy este alatt sikerült teljesen meggyűlölnöm.
- Miről beszélsz? Nem történt semmi! - Harry mindent tagadott.
Nem tudom pontosan mi történt azokban a pillanatokban. Kikapcsolt az agyam, mint az összes többi hasonló helyzetben, mikor közel volt hozzám.
 De az tény, és való , hogy mindent megcáfol... Szóval letagad engem. Így már biztos vagyok benne, hogy akármik is voltak a pavilon alatt, vagy a raktárban, az nem számított. Legalább is neki nem. És több nem is lesz...
"Még jó hogy nem lesz..."
- Mindegy... tagadd csak amit a két szememmel láttam.
 "Idegesítőbb kioktatást nem tudnál tartani?"
- Elengedsz , vagy megvárod, míg kinő a szakállam? - vetette oda neki a fiú.
"Még pár ilyet intézhetnél felé Harry..."
- Igen, de...
- De?
- Akkor mond ki, mi van pontosan közted és az angyal között.- az angyal jelzőt már-már undorral mondta ki.
"Tudod, hogy kit vegyél állatsorba..."
Össze szorítottam az öklömet, és úgy éreztem még egy megjegyzést tesz rám, kirontok a szobából, és egyenesen a torkának ugrom.
De tudom, hogy sosem tenném meg. Hiába fáj minden szó amit ha kimond , a fiú tagadja...
- Angel a neve! - védett meg Harry, amitől akaratlanul is lágyult az öklöm szorítása.
- Mindegy! Csak mond ki!
Egy pillanatra megállt az ütő bennem, megvilágosodva, hogy mire is kérte Felicity a fiút.
"Így tiszta víz lesz a pohárban végre!" 
De rettegtem is a választól. Nem is annyira vagyok biztos, hogy hallani szeretném. Nem tudom, hogy mit váltana ki belőlem akármelyik lehetősége...
"Igen!.... Nem!...Talán!" - visszhangoztattam a fejemben, hátha rá jönnék , hogy mit is várok tőle. De ezt csak az ő szájából hallva tudnám eldönteni.

Harry hosszasan hallgatott, és ha az ajtó alatt vékony résen ahol a fény beszűrődött nem láttam volna még mindig az árnyékát, azt hihettem volna,elment.
De ott állt, szótlanul, és szinte magam előtt láttam ahogy a földet pásztázza, tőle szokatlan módon.
Végül egy halk motyogás szakadt ki a torkán. Lemerevedve vártam a választ, levegőt sem vettem.
- Megcsókoltam...
"Kerülgetni próbálja a témát..."
Akaratlanul is felidéződtek bennem a pillanatok. Akkor úgy éreztem, hogy nincsen rajtunk kívül senki a világon. A gondjaim is elszállak.
Végig siklott az ujjam hegye ajkaimon, és próbáltam felidézi magamban az érzést.
Mellkasom fel és le járt, sűrűbben, mint kéne. Tenyerem izzadt, mintha csak egy ítéletre várnék , ami eldönti , hogy életben maradhatok e vagy, örökre lehunyhatom szemem.
- Igen... De mit  érzel iránta?!
- Én... -ismételten habozott a fiú.
- Harry... akkor erre válaszolj! Szereted?
Hosszú csöndben, csak az ajtóhoz préselődött göndörke egyenletlen légzését hallhattam. Az óra egyenletes kattogása is megszűnt létezni, azt hihette az ember,míg percek után újra nem kattant egyet, hogy örökre megállt. Minden megfagyott. A Lélegzet,a  szívverés. A feszült csendben, csak Felicityt tudtam nyugodtnak képzelni. Szinte láttam rezzenéstelen és könyörtelen arcát, melyet az áldozatai felé vetett, és most ugyan ilyennel nézni Harryt is.
Alig mertem levegő után kapni néha, úgy éreztem , hogy minden mozdulatommal lemaradhatok, ha nem vagyok tökéletesen mozdulatlan és élettelen szobor.
Végül egy hosszas sóhaj szakad ki a száján.
- "Nem..."