4. Fejezet

Halihó!
Íme, itt lenne a 4. fejezet.
 Lehetne egy kérdésem azokhoz, akik esetleg elolvasták eddig a történetet?(nem bunkó hangnemmel írom, csak tényleg érdekelne :O)  Senki sem olvassa a blogomat, vagy olyan rossz lenne , hogy még egy kritizáló kommentet sem érdemel? (azért azt látom, hogy páran olvasgatták... )
Kissé meg vagyok ijedve, ezért szeretném a véleményét tudni mindenkinek, mert így írni olyan, mintha vakon tapogatóznék... És inkább szóljatok, hogy hagyjam abba ezt a borzalmat, minthogy kitudja meddig égetném itt magam ezzel...
Csak ennyi lenne :) Köszi :) Komizni lehet ;)))) 






/ Angel szemszöge /


Idegesen turkálva a reggeli rántottámat, csak egy dolog járt a fejemben. " Ma találkozok Harryvel! "
Édesanyám szorgosan tevékenykedett körülöttem a konyhában, mikor merengésemből kiszakítva feltett egy kérdést.
- Édesem! Minden rendben van? Olyan csendes vagy mostanában... - mosolygott melegen .
- Semmi sincs anyu! - próbáltam a legkisebb jelét mutatni annak, hogy koránt sincs minden renden... Sőt, semmi se.
Egy megmagyarázhatatlan dolog van a testemben, melyet olykor elő tudok hívni teljesen véletlenül, de irányítani vagy akármit is csinálni vele nem tudok. A lehető legrosszabbkor bukkan elő és mindenki fél tőle, a média szerint. Semmi sincs rendben!
- Akkor jó szívem! - simította meg gyengéden arcom, majd folyatta a munkáját.
Jobbnak láttam inkább nem szemelőt lenni. Ezért ezért inkább visszavonultam a szobám csendjébe, némi nyugalmat keresve.
 Még magam sem tudom, miért zakatol ennyire a szívem , a kis városnézés miatt. Miért is izgulnék egy szimpla sétától egy vad idegennel, meg a kis bandánkkal ?  Jaj Angel... Már megint mibe rángattad bele magad? Tulajdon képen nem is tudom mi vezérelte akkor a viselkedésemet... Szinte transzban voltam. Az viszont lehet, hogy a szárnyaim az okai... Ha már lehetséges ezek szerint a létezése, én már semmin sem lepődök meg. Valamiféle erőt gyakorol a testemre és elmémre, ami kikapcsolja a józan eszem? Szerintem itt kéne le állni ezzel a gondolat menettel,mielőtt más abszurdumot is kitalálok... Inkább fel hívom a csipet-csapatot , hogy menni kéne a már megszervezett városi túránkra.

***

 El sem hiszem, hogy olyan olcsó kifogásokkal , mint a " fog orvoshoz kell mennem " vagy a " nem érzem épp túl jól magam "-mal le ráztak , csak mert nem akarnak eljönni velem.
Néha nem tudom hova tenni a barátaimat ! Mondják egyszerűen a szemembe, hogy nincs kedvük jönni, vagy csak szimplán félnek a Gregory-háztól ! De olyanokra nem gondolnak, hogy történhet olyan is velem ami tegnap, vagy azon az éjszakán. 
 De nem erőszakoskodhatok, vagy kényszeríthetem rájuk azt amit nem akarnak. Így hát egyedül kell eltöltenem egy bizonytalannak tűnő délutánt a város új jövevényével.
Lassan léptem ki a biztonságot nyújtó otthonomból , a nyár heves melegébe. A nap most  is ontotta magából a meleget. A kopott beton járda csak vissza verte a hőt, még izzasztóbbá téve a levegőt.
Lassan lépkedtem a célpontom felé, a város kísértet kastélyának is nevezett épületéhez.
Érdekes, hogy ott lakik. Vajon félhet este?
Ég bennem az a vágy , hogy megismerhessem, hogy  megtudjam, miért pont ezt a semmit mondó városkát választotta, a sok ezerszer szebb, és lakhatóbb közül. Mindent szeretnék tudni róla. De az az elhatározás, hogy egy kemény "interjúban" kifaggatom, kezdett tova szállni, ahogy közeledtem egyre jobban a háza, vagy inkább kastélya felé.
A sarkon befordulva megpillantottam a régi épület feketére mázolt vaskapuit és kopottas kerítéseit, melytől már nappal is liba bőr fut végig az ember bőrén. Elképzelni sem tudom másként a hodály belsejét, mint hogy koszos fehér falak határolják belűről , melyeket sárga foltok, és leomlott vakolat helye díszít, néhány aranyozott kép kerettel, amiből egy ember halott lelke néz vissza rád , de ha megfordulsz eltűnik.
A gyomrom egy csomóba szorult, mikor a nyikorgó fém kaput beljebb lökve, besurrantam a kis útra, mely az idegen háza ajtajához vezet.
Az ajtóban, egy röpke pillanatra megfordult pár terv a fejemben, hogy merre menekülhetnék a rám váró veszedelem elől. A szökési kísérlet is szöget ütött a fejemben, talán elfuthatnék, de ezt igyekeztem minél előbb elhessegetni, mert nem akarok csalódást okozni Harrynek.
Közelebb lépve az ajtóhoz, meglepve tapasztaltam, hogy a mai, modern kornak megfelelő csengő van elhelyezve bal oldalon. Bár számítottam egy olyan jelenetre, amik csak a rossz horror filmekben vannak, hogy miután megnyomom a gombot kísérteties zaj kíséretében nyílik meg előttem a magas ajtó, viszont senkit sem találok ott, aki kinyitotta volna.
De nem így történt. Egy sejtelmesen mosolygó göndör úriember fogadott , és beljebb invitált.
- Esetleg kérsz valamit inni, enni? - tette fel a kérdést köszönés után.
- Nem köszönöm! - Próbáltam a legilledelmesebb formámat mutatni.
A legutolsó gondolatom is elillant arról, hogy kikérdezem mindenről ami eszembe jut. Csak lefagyva álltam a bejárati ajtó előtt, és merengtem Harry izmos és erős alkatán, mint tegnap. Elfogott egy fura érzés, és mikor szembe fordult velem, az arcomba szökött a vér. Igyekeztem a leggyorsabban elkapni róla merengő tekintetem, de minden bizonnyal észre vehette az előbbi kis bámulásom.
- Nos, hát induljunk, vagy ha gondolod várhatunk még... Ahogy te szeretnéd.. szóval... - igyekeztem egy értelmes mondatot kinyögni , eddig ismeretlen okokból való zavarom miatt. Csak remélni tudom, hogy zavaros mondataim meg érti valamennyire és nem néz teljesen bolondnak...
- Esetleg egy kicsit várhatnánk, hogy ne legyen odakinn olyan meleg... - tűnődött el, és közben végig húzta ajkain pár ujját.
Nagy erőfeszítés árán préseltem ki magamból egy "Persze!"-t, melyre csak egy rövid bólintás volt, a válasz.
Beljebb invitált a nappaliba és leültem az első helyre amit megláttam, jelen esetben egy kényelmes, fehér fotelbe.
A ház meglepően más kinézetű belűről , mint amilyennek gondolná a külseje alapján az ember. Otthonos és van egy fajta le írhatatlan , régies hangulata a helynek, de egyáltalán nem ijesztő. Nem igazán láttam sokat a helyből, de az alapján amit eddig sikerült megfigyelnem, tényleg lejesen más , mint amit elképzeltem.

***

/Harry szemszöge/

Beljebb érve a nappalimba, miután elhelyezkedünk, egy fajta kínos csend következett, bár ő a helység tanulmányozásával és látszólag mély gondolkodásával egészen biztosan el volt addig, amíg el nem kezdte a cipőjét pásztázni. Próbáltam megtörni valamivel a helyzetet, de csak azok a bizonyos sablon témák jutottak eszembe.
Igazából nem is tudom most miért is vagyunk itt... Bár tényleg jól jön egy kis körbevezetés az új helyen, nem ez az igazi célja ennek az egésznek... De a valódi okát magam sem tudnám megmondani. Így vissza gondolva, nem is volt olyan jó ötlet ide hívni ezt a lányt. Mi lesz ha elszólom magam? Vagy bajba keverhetem a munkám lévén. Esetleg megtudja, ez az egész "angyal mizéria" valóban létezik , ezért már ő is veszélyes lenne másokra... Bár az nem valószínű, hogy elkotyogom magam. És egyáltalán ki beszélt itt folytatásról? Ide jön , körbe vezet és nem keresem többé! Az, meg hogy lebukok szintén nem lehetséges, vagy csak nagyon minimális mértékben, hisz semmit sem kell teljesítenem... Legalábbis egyenlőre. De egy kérdés most megfogalmazódott a fejemben. "Miért is érdekel ez engem ennyire?"
Ha már ebbe belekeveredtem inkább nem küldöm el, egy gyors városnézés  után megköszönöm, és kész. Nem hiszem, hogy keresne.
Az óra kattogása, a kínos csend közepette egyre lassabbnak és hangosabbnak tűnt, ezért úgy éreztem muszáj lenne megtörnöm, de sehogy sem jött szó a számra. Elmélkedésemből tekintetem a lányra emeltem, és azt tapasztaltam, hogy vörös arccal pillant félre. Érdekes...
- Öhhmm Harry... kérdezhetnék valamit? - törte meg hirtelen a ránk telepedett szótlanságot.
- Igen! - válaszoltam.
- Miért pont Madshire ? - nézett kerek, érdeklődő szemekkel.
- Hát... - gondolkoztam el. Semmit sem tudok rá válaszolni. Mit mondjak? "Az angyal vadász szervezettől, csak úgy ide küldtek, semmit tenni!" ?  Ez eléggé furcsán venné ki magát... - Csak... egy kis nyugalomra vágytam... - próbáltam össze hozni valami hihető hazugságot. Bár nem szeretek, egyenesen gyűlölök hazudni, most mégis muszáj volt...
- Azt... szabad kérdeznem miért? - folytatta megint egy lehetetlen kérdéssel.
- Nem is igazán tudom... - próbáltam úgy tenni mint aki gondolkodik, a valódi okán. - Tényleg nem tudom... - zártam le a témát, és adni egy enyhe célzást arra, hogy inkább ne kérdezzen ilyeneket.
- Oké... - nézett újra valamilyen félre eső irányba.
Igyekszem olyannak mutatni magam, mint amilyen minden átlagos ember a Földön, de sajnos, nem tudok másmilyen lenni. Igyekezek mindenre úgy válaszolni, ahogyan az átlag szokott, de nem igazán ment sosem. Beilleszkedni pedig meg sem próbálok, mert tudom hogy úgy sem menne, főleg nem úgy , hogy az egész életemről ha kérdeznek , hazudnom kell.
 Az otthonom , mióta elszakítottak a családomtól, az a hely volt ahol kiképeztek, és nem tudtam kötni szoros barátságokat. Sosem voltam társasági lény, és közeli barátaim sincsenek. Családom meg végképp nincs... Sosem ismertem őket. Csak egy emlékem volt róluk, de eltűnt...Egy szem emlék, vagy inkább tárgy , ami még kötött az eredetemhez. Édesanyámról is csak egy halvány emlék kép van az agyamban, még valamikor abból a korból, mikor 2-3 éves lehettem.  Ezért volt olyan fontos az ...  De akár merre jártam, sehol sem találtam. Csak egy helyen veszhetett el. " Az angyal le téphette! " gondoltam magamban.
- Nos... Esetleg elindulhatnánk... - törtem meg a hossza hallgatást.
- Oké! - mosolygott aranyosan. "Aranyosan? Mi az hogy aranyosan?" 
Lassan feltápászkodtunk, és az ajtóhoz sétáltunk. Kilépve azonnal megcsapta arcomat a meleg és párás levegő. " Ennyit arról, hogy hűvösebben induljunk! "
Bezárva az ajtót , a lány felé fordultam , aki pár lépéssel előttem volt, és utol érve elindultunk a nagy kapu felé.
Kilépve rajta, Angel kicsit megtorpant, majd elgondolkozott valamin.
- Szóval.. ebben a kisvárosban semmilyen nevezetesség nincs... Esetleg fontosabb épültekhez vezető utat tudnám megmutatni... Például a templom, vagy az iskola... Bár nem hiszem, hogy a régi sulinknak hasznát vennéd... - kuncogott halkan.
Halványan mosolyra húzódott a szám. Ezen kissé meglepődtem, mert nagyon ritkán mosolygok, vagy nevetek...
Angel nagyon barátságosnak tűnik, biztos sok barátja van. Még egy ok, amiért nem kéne nagyon ismerkednünk. Még több ember, akit esetleg bajba sodorhatnék, vagy újabb kérdésekkel ismét hazugságokra kényszerítenek.
- Nekem jó! Nagyjából a járást mutasd meg. - válaszoltam ismét tömören.

***

/Angel szemszöge/

Harry nagyon titokzatos személy. Nem igazán tudtam róla, meg semmit, csak töredékeket, amikkel kezdeni semmit sem tudok. Bár az eléggé meglepett, hogy még csak 20 éves. A viselkedése alapján inkább tűnik egy zárkózottabb és komoly harminchoz közeledő férfinak, de külseje alapján tényleg nem mondtam volna többnek.
Nem túl bőbeszédű, amitől olyan érzetem támad, mintha zavarnám és idegesíteném a kérdéseimmel, amiket azért tettem fel hogy megtörjem a csendet. De egy idő után fel adtam.
 Csak akkor szólaltam meg, mikor olyan helyre értünk, mint például a gimnázium, a templom vagy a városháza, ekkor egy halk felelettel válaszolt, vagy csak bólintott, és próbálta memorizálni a látottakat.
Végig rezzenéstelen arccal haladt előre a megkopott járdákon,csak egy-egy kereszteződésnél várt útmutatást, hogy merre induljon.
A hosszú, "csend szünetekben"  néha-néha arca vonalára pillantottam, amin akaratlanul is végig vezettem a tekintetem. Oldalról , a napfény szemében megtört , így smaragd szemei a zöld ezer árnyalatát öltötték magukra. Ismét csak elmerengtem , és ajkaira futtatva tekintetem felidéztem magamba azt, amikor elmosolyodott és előbukkantak szája két szegletében a pici kis gödröcskék. Lazán homlokára omló göndör fürtjeit , a halványan lengedező szellő néha megmozgatva az összképet olyanná tette amin órákig legeltetném a szemem. Jellegzetes vonásai vannak... Egy pillantás alatt is megjegyezném, és bármikor felismerném Harryt.
Bugyuta mosolyt húzva számra haladtam mellette, amiről szinte lesüt, hogy fantáziálok valamin. Ez a gondolat kissé észhez térített,ezért pirulva dugtam a zsebembe a kezemet. De ott valamiben megakadtak az ujjaim. Elkezdtem kotorászni, kitapintani a formáját, hogy az alapján kitaláljam vajon mi is lehet az.
Ekkor eszembe jutott, hogy mikor a medált találtam pontosan ez a gatya volt rajtam. Megragadva a tárgyat kiemeltem zsebemből és tenyerembe helyezve tanulmányoztam. Igen , az volt amire gondoltam. Minden bizonnyal a sortomban felejtettem azóta, mikor megtaláltam.
Bele merülve néztem a kis ékszert, mikor Harry kikerekedett szemekkel fordult hirtelen szembe velem, és majdnem neki mentem.
- Mi van a kezedben? - kérdezte kissé dühösen, amitől eléggé megszeppentem.
- Én.. én csak.. öhmm találtam egy erdei úton, ami a két fő utat köti össze... itt van a város mellet. - próbáltam értelmes választ adni, bár a közelsége teljesen megbénított.
Lassan érintette meg a kezemet és óvatosan kiemelte belőle a medált. Kezdett össze állni a kép.
- A tiéd? te vesztetted el? - érdeklődtem.
- Igen... - eresztett el egy olyan sóhajt, mintha ezzel a tárggyal megoldódott volna egy probléma.
- Ne haragudj hogy a lánca el van szakadva.. de így találtam... de meg javíttatom , ha kell! - nyúltam volna a tárgyhoz, de lekapta a kezem elől és zsebébe csúsztatta.
- Nem! nem kell! - mondta úgy, mintha féltené.
- Oh.. rendben.- sóhajtottam, majd az úton  tovább haladtam
Kicsit rosszul esett ez a hideg viselkedése....
Elgondolkozva az előbbi rövid jeleneten, furcsa dolgokat véltem felfedezni. Ha Harry mostanában költözött ide, és nem tudja mi, merre van, akkor mégis mit kereshetett az erőben? Akkor hogyan találhatott egyáltalán oda? És mi ez a titokzatos medál?