Meglepiii! A héten nem megyek suliba, ezért úgy gondoltam hogy boldogítalak titeket egy új fejivel :D Jó olvasást! És ha lehet akkor pár komit kérhetnék? <3 <3 <3 :* (mostanában kevesebbet kapok :O biztos van rá ok, de remélem nem a történet romlása miatt :O ) XOXO <3
/Angel szemszöge/
- Harry, kérlek ne!- fújtattam a rám nehezedő súly alatt, ami meglepően könnyűnek bizonyult.
Kábán tekintettem fel a felettem tornyosuló izmos testre, melyre rátapadt mindenhol a nedves ruha. A göndör hajkorona, most vízzel átitatva tapadt az arcára és a nyakára. Néha egy-egy vízcsepp cseppent le rám, de nem különösebben zavart. Csak merengtem a zöld szemekbe, melyek elfeketedve tekintettek vissza rám. Bár még mindig ijesztő volt az a sötétség, amit belűről sugárzott a szempár, még is varázslatosnak találtam.
Azonban bepánikoltam, mikor lejjebb erőteljesebben hozzám simult, és érezhető volt egy kellemetlen pont, ami a kocsi mellett és a fánál nem volt ott.
"Meg akarja tenni?" - kiáltott fel a vészcsengő, és félelmet szított bennem.
A csodálat átment rémületbe, és a laza tartása a közben hátára vezetett kezemnek megfeszült. Próbáltam ellökni magamtól, de ő csak egyre közelebb és közelebb jött. Ajkai már majdnem súroltál az enyéim, de ehelyett a fülem felé hajolt. Sötétséggel teli suttogása borzongást idézett elő testem mélyében.
- Enyém leszel ma este Baby... - a hangja olyan mély volt, hogy az csak félelmetesebbé tette a helyzetet. Még nem halottam sem ilyen módon, sem ilyen mélyen beszélni. Halk szavai tele voltak piszkos dolgokkal, amiktől jelen pillanatban rettegtem, hogy megteszi. Tökéletes ellentéte volt az eddig ismert önmagának.
"Ha az az igazi személyisége volt."
Nyomát sem láttam a mindig illedelmes és segítőkész Harrynek, aki mindentől megóv. Itt egy ijesztő és akaratos, eddig nem ismert énje hatalmasodott felettem. emlékeztetett Alecre, aki szintén hasonló dolgokat akart tenni velem, míg az eddig jónak hitt göndör fiú meg nem mentett.
Éreztem legbelül mindig is, hogy ennek nem lesz jó vége. Már a puszta gondolat , egy józanul gondolkodó angyaltól vagy vadásztól az, hogy nem élhet ez a két világ együtt. Bár valami elhomályosította a látásom, akkor is az első adandó alkalommal el kellet volna menekülnöm, de nem tettem. És bevallani sem merem magamnak, hogy miért, pedig az nyilvánvaló.
Rövid elmélkedésem közepette is próbálok kitörni a most már nehéznek és kellemetlenül szorítónak tűnő test alól. Egy ideig a fiú jót szórakozva , és gyerekjáték módjára tartotta fogva a rángatózó kezem, de hamar megunta a játékot, és teljes súlyával rám nehezedve tett mozgásképtelenné.
- Harry, kérlek... - könyörögtem. A hangszálaim csak egy nagyon vékony és halk hangot tudtak produkálni.
Szemeimbe ismételten könnyek gyűltek, és ajkaim remegni kezdtek, ahogy az övéivel egyre csak közelebb kerültek. Eddig minden hasonló helyzetre furcsa, de minden képen pozitív emlékként gondoltam, de itt a pokolra kívánnám inkább magam, mint sem, hogy átéljem ezt a helyzetet. Próbáltam nem Alechez hasonlítani Harryt, de muszáj volt, mert pontosan ugyan úgy éreztem mint most. Félelem, és undor kering az ereimben, akármennyire sem szeretnék még csak hasonló érzéseket sem táplálni a zöldszemű felé.
Viszont, amint legurult a kipirosodott orcámon az első könny, valami megváltozott a felettem tápászkodó fiúban. Megdermedve követte tekintetével az újabb, csukott szemhéjam alól kibuggyant csepp útját. Lazított a csuklómra font ujjain, és teste is pár centit távolodott tőlem, egy kis megkönnyebbülést kicsalogatva belőlem. De korántsem voltam nyugodt. Az egész testem remegett, és nem csak a hideg víz okozta vacogástól. Egyenesen rettegtem, hogy ez nem csak egy kis mellék akció volt e, és folytatja amit elkezdett.
Még mindig összeszorított pillákkal vártam az ítéletet. De a fiú, mintha egy másodperc alatt megváltoztatta volna magát, feltápászkodott, és lemászott rólam.
- Uram Isten... Én... Angel... - hangja most már nem volt olyan mély, és félelmet keltő mint az előbb. Ismét ugyan az a régi énje tükröződött benne, mint amit legelőször megismerhettem, és ezek szerint amivel hitegetett eddig.
Rémülten néztem fel rá, aki közben a kocsiból is kiszállt, és az esőből pásztázott, míg és elterülve moccanni sem mertem a kényelmetlenné vált ülőalkalmatosságon. Enyhén elnyílt ajkaimon ziláltam, mintha egy maratont futottam volna le az imént. Remegtek a pilláim, a könnyekkel együtt a szememben. És úgy szorítottam az ülés szélét, mintha az életem múlna rajta.
Próbálta nyújtani valamiféle segítség gyanánt a kezét, vagy csak szimplán meg akart érinteni, de rögtön hátrébb kászálódtam az ülésen. Egészen a másik ajtóig, aminek neki döntöttem a hátam, és felhúzva a térdeim , összekulcsoltam előttük a kezem.
- Ne! - ennyi volt csak , amit ki tudtam halkan préselni az ajkaim között.
- Én... Angel, sajnálom! Én csak...
- Hagyj békén! Vigyél haza! - mondtam egy csöppnyi erőt gyűjtve a hangomnak.
A fiú egy ideig még ugyan ott állt, és mereven fixírozta az arcomat, de semmi jelet nem mutattam felé. Én csak elhelyezkedtem rendesen az ülésen, és bekötöttem magamon a biztonsági övet.
Zavarodottan távolodott végül el az ajtótól, és olyan finoman csukta be, hogy még egy alvó gyermek sem ébredt volna fel rá. Majd ugyan olyan tétova mozdulatokkal beszállt a vezető ülésbe.
A kocsi út alatt észre vettem az első tükörben, hogy szólni próbál, de akárhányszor nyitotta szóra a száját, elbizonytalanodott, és inkább hallgatott. Nem tudtam volna, amúgy sem válaszolni. Talán meg sem hallottam volna a kérdést, ha felteszi. Túlságosan el voltam mélyedve a gondolataimban.
"Nem értem, miért kellet csak játszadoznia velem, és most sem értem hogy mit miért tett. Eddig annyira jó volt, és mindenben csak a jó oldalát láttam. El sem akartam egészen eddig hinni, hogy egy erőszakos ember, aki rengeteg angyalt ölt meg. De valahogyan el tudom képzelni most már így, hogy közelebb áll Alec személyiségéhez. Pedig a külseje mint... "Mint egy angyalé" Nem lehet máshogy leírni. Göndörödő, kusza és rakoncátlan fürtök, melyek bohókásan keretezik az arcát, zöldellő szem, mely úgy érzed a lelkedig lát, és mellé egy tökéletesen ívelt ajak. Mind ez egy romlott személyt takarna? Nehezen hihető. De ha ez az igazi énje... Nem akarom elhinni... De a szárnyaim létezését sem akartam elhinni."
- Bárcsak előröl kezdhetném az életem... - sóhajtottam fel, nagyon halkan, megfeledkezve arról, hogy hol is vagyok.
- Micsoda? - válaszolt rögtön a fiú. Valószínűleg meghallhatta.
De nem izgatott különösebben. Próbáltam ignorálni mindenféle formában, de csak ez az egy szava is csengett a fülemben. Folyamatosan megállás nélkül. Nem mintha olyan eget rengető lett volna a jelentése. Csak maga az ahogy kiejtette a száján. A hangja...
Akármennyire is szeretném nem tudom kiűzni a fejemből semmiképen sem. Pedig legszívesebben utálnám. De nem tudom.
Amint az út, már egy ismerős szakaszhoz ért, egy suhanó árnyat fedeztem fel, amikor a piros lámpánál várakoztunk.
"Felicity?" -ugrott be az első kép, amint felismertem az árny tulajdonosát.
Rémület kerített hatalmába, hogy észrevétlenül követhetett bennünket és mindent láthatott. A csókokat, és azt a mi a kocsinál történt.
Nem lepődnék meg azon, hogy követett, és biztos vagyok, hogy ha tényleg igazak a gondolataim, otthon vár majd minket, ahogyan a múltkor is. Viszont már-már görcsbe rándultak az izmaim, ahogy arra gondolok, hogy most minden bizonnyal megy arra a főhadiszállásra , és az egész London alatt húzódó angyal közösséget leleplezi, velem együtt.
Szaporábban vettem a levegőt, és igyekeztem kitisztítani a fejemet.
"Ez nem ő volt! Ez nem ő volt! Paranoiást kezdesz lenni Angel..." - ismételgettem a mantrát a fejemben, de nem sokra mentem vele.
Egyre jobban úrrá lett rajtam a félelem és a feszültség, ahogy az ismerős ház elé érve leparkoltunk. mintha ágyúból lőttek volna ki, úgy szálltam ki a kocsiból, és szinte már röpültem a bejárati ajtóhoz. Nem volt nyitva, mint tapasztaltam.
"Ha itthon lenne , bizonyára nyitva hagyta volna!" - szítottam magamban egyre nagyobb aggodalmat.
Harry a lépéseit megszaporázva a még mindig szakadó esőben az ajtóhoz ért, és kínosan ügyelve arra , hogy véletlenül se érjen sehol össze valamink nyitotta ki az ajtót.
Majdnem beestem az ajtón, ahogy feltárult a csöndes lakás. Túl nyugodt és rendezett képet mutatott. Berohantam mit sem törődve a nappaliban fekvő szőnyeggel, sáros lábbal és csöpögő ruhákban. A célszemélyem sehol sem volt. Gyorsan a konyhába rohanta vissza, de nem hogy még hűlt helye, nyoma sem volt, hogy itt járt. Utolsó reményként még a szobájához caplattam. Üres, bevetett ágy, rendezett környezet. Ő sosem hagyná így itt, ha csak...
- Elveszett minden! - térdre rogyva a szoba közepén , arcomat a még mindig esővíz áztatta tenyerembe temettem, és a nap folyamán már számtalanodójára hevesen potyogni kezdtek azok a fájó könnyek.
Hallottam pár lépést a hátam mögül, majd nem sokkal később két kart félénken a vállamra csúszni.
Megköszörülte, erőt gyűjtve a torkát.
- Angel, én... csak sajnálom... elmondok mindent , hogy miért tehettem, csak hallgass meg! - kezdett bele a legnagyobb bűntudattal, amit csak produkálni tudott. De cseppet sem izgatott az amit tett. Legalább is a miértje. Az sokkal jobban fájt, hogy mi lett a következmény.
- Miatad fognak milliók meghalni! A te hibád te szemét! Miért nem fogtad fel, hogy HAGYJ BÉKÉN? - üvöltöttem teli torokból, és pofon csaptam a fiút. - Már lehet hogy kiküldték a csapatokat! Vége van mindennek! Érted? - folytattam, de az utolsó szó végére elvékonyodott hanggal fojtottam magamba az előtörni kívánó sikítást.
- Miről beszélsz? - a fiú nem értette , hogy miről is hablatyolok én neki. De hogyan is érthetné, ha az életem egy gonosz nőszemély olyan mértékben beszabályozza, hogy örülök, ha akkor vehetek levegőt, mikor szeretnék.
- Miért kell ennek velem történnie? - folytattam, semmibe véve az imént elhangzott, zavarodott kérdést.
- Angel! Nyugodj meg, és mond el, hogy mi történt! - jött közelebb, de vonakodott, hogy megfogja a kezem, vagy megérintsen e akárhol is.
Erőt vettem magamon, majd nyújtottam a kezemet, hogy segítsen fel a padlóról, mert magamtól még menni sem vagyok képes úgy érzem.
Nagyon lassan és bizalmatlanul tántorogtam a száraz ágyra, amit azonnal össze piszkoltunk a nedves és koszos ruhákkal. Sóhajtásokkal próbáltam megfékezni, vagy legalább lenyugtatni a tomboló elmém és érzelmeim, melyek a káosszal voltak egyenlők.
Hosszú percekig feküdtem csukott szemmel hanyatt, és bámultam a dermesztő sötétségbe. Közben Harry csendben ült, és várta a magyarázatot a kitörésemre.
De nem hogy szavak, még levegőt is alig tudtam venni. Éreztem a helyzetet, hogy már semmi sem segít. De nem tudom mi volt elveszettebb én, vagy a helyzet.
Talán óráknak tűntek azok a percek, melyek alatt némaságba burkolózva várakoztunk a szobában. Harry válaszra, én meg egy időgépre, amivel mindent jóvá tehetek. Biztos vagyok benne, hogy legalább a találkozást megakadályoztam volna a csábító zöldszemű, fürtös fiúval. Vele, aki tetőtől talpig felforgatta visszavonhatatlanul az életem.
Végül tenyeremmel megdörzsöltem az arcomat, és szóra nyitottam a számat. De nem tudtam hol kezdjem.
- Harry... most mindennek vége szakad. - jelentettem ki, kísérteties ürességgel a számon. Majd a fiú beesett szemeire tekintettem, ami nem tudom mikor vált ilyen nyúzottá.
- E-ezt hogy érted?
- Most már miért titkolózzak? - folytattam, de úgy tűnt , mintha magammal társalognék.
- Miről beszélsz? - elképed volt a hangja, és látszott rajta, hogy elképzelni sem tudja, hogy mire gondolhatok éppen.
-Végig nézte azt a kis jelenetet a parkban, azt mondta nekem, hogy ha bármi közöm is lesz hozzád onnantól kezdve hogy ezt kijelentette, elárulja a rejtekét Lond Angelesnek. Érted? Mindent tud F... - mielőtt kimondhattam volna a nevét Felicitynek az eddig zárt szoba ajtó most olyan hévvel vágódott ki, hogy a falra felfüggesztett kép, amit addig észre sem vettem, lezuhant és darabokra törött.
A szobába vérben forgó szemekkel lépett be, a majdnem emlegetett személy. Egyenesen hozzám caplatott, és a kezem megragadva álláshba rántott.
- Te buta lány! - csak ennyi volt a köszönés, és már is rángatott kifelé a helységből.
A fiú a legnagyobb zavartsággal ült egy helyben, és a történéseket csak szemlélni tudta. Látszott rajta a tenni akarás, de annyira össze volt keveredve minden, hogy nem tudott semmit tenni.
A vadász lány közben elhagyva a szobát végig rángatott a folyosón, majd le a lépcsőn, és belökött a nappaliba, de olyan erővel, hogy a földre zuhantam.
- Itt maradsz, és ha meg mersz nyikkanni kést állítok azonnal a fejedbe! - félig meddig szórakozottnak tűnt, de látszott rajta a düh.
Bólintani tudtam , majd rögtön el is tűnt. Valószínűleg vissza Harryhez.
Minden bizonnyal nem múlt el még negyed óra sem, mikor vissza jött, egy széles vigyorral a fején. Én minden másodpercet óráknak éreztem, mely alatt a szívem ritmusa szabálytalanul vert. Hol az óra kattogásával egy ütemet játszott, hogy felgyorsult és száguldott. A gondolatok idézték ezt elő bennem. Kételkedtem mindenben ami csak létezett. Miért én? Miért pont a Föld több mint hétmilliárd lakossága közül az én személyem veri a sors? De nem is érdekelne ha még pocsékabb életet élhetnék, csak ne bántsák az saját hibámból a megszámlálhatatlan lakosságot alattunk.
- Most pedig, szépen azt teszed amit mondok! Miden egyes szót úgy kell vissza adnod ahogy azt elmodtam, de nagy beleéléssel! Ha nem veszi be Harry, neked annyi a kis tollas barátaiddal együtt. És lehet hogy a kis kócost megtartom magamnak! - nem tudtam koncentrálni a mondani valója második felére. Csak egy gondolat fúródott az eszembe, amit szavaiból szűrtem le.
- Nem szóltál a TFW-nek? - kérdeztem , de hangom valahol a legmagasabb tartományban volt, valahol az alig hallható szinten.
- Nem, de még egy ilyen elszólás, és vége Nyuszifül! Vagy inkább Szárnyas Patkány! Ez jó név! - humorizált.
Hatalmas kő gördült le a szívemről, és vállaimról. El sem tudtam képzelni, hogy valamilyen nagyon alacsony szinten örülni fogok, hogy Felicityvel beszélhetek. Hatalmas sóhajt eresztettem ki magamból.
- Nehogy azt hidd nem láttam amit ti ketten műveltetek! Egy rossz kis ribanc vagy! Ugye tudod? - folytatta, amivel a kezdetleges nyugodtságom elpárologtatta.
- A-akkor miért nem...?
- Óh, ez egy zálog! Láttam amit láttam! És ezzel megzsarolhatlak! - kuncogott a bajsza alatt. - egyébként annyira jó érzés volt téged ott látni, ahogy megtörted a csókot és hatalmas fájdalmak közepette rohantál a pavilonhoz. Majd utána ott szenvedtetek, végül Harry agya végre elborult a kocsinál! - már szinte úgy nevetett, mintha egy jó komédiát mesélt volna el, amit tegnap látott a tévében.
- Mi az hogy végre? - kissé megszeppentem még magamtól is , hogy hangosan megkérdezetem.
- Ó! Hát nem tudtad? Harry...még fiatalabb volt. Pár éve, nem olyan rég, még nem ilyen kis nyámnyila, puha, minden kívánságot leső úri ember volt ám! - ismét egy széles vigyor terült hitetlen arckifejezésemre. - Körülbelül minden kívánatos bigét úgy támadott le, mint téged. Persze az egy éjszakai kis klubban történt általában, pontosabban ott, ahova hívtalak a plázában, az első találkozásunkkor. - gondolkodott el egy kicsit majd folytatta - Nos, minden másnap oda mentünk, egy nagyobb vadászat után, és volt hogy egy este alatt két csajt egymás után, vagy a kár egyszerre is magával vitt. Utána kocsi, motel, sikátor vagy.... szóval érted! - mutogatott a kezeivel, majd bólintottam. Hitetlenül néztem, és ittam a lány szavait. - De aztán hirtelen megváltozott, és mire 18 éves lett , annyira elpuhult. Szerintem még jógázni is beiratkozott... - poénkodott a szokásához híven - És most itt tartunk. Valószínűleg elő tört belőle a régi, igazi Harry, akit ezzel a kiegyensúlyozottnak álcázott ultra unalmas élettel fojtott el. - fejezte be végül.
Feszélyezően meresztette rám a szemeit, akármilyen reakciót várva tőlem. De nem tudtam mit válaszolni. Elhinni pedig végkép nem akartam, hogy ilyen lenne. Ezt a reakciót Felicity is látta rajtam, ezért szem forgatva bökte oda.
- Csak emlékezz vissza, a kocsinál történtekre. De mindegy is, ha nem hiszed, még úgy sem, hogy tapasztaltad is, akkor sajnállak! De most térjünk a tárgyra! Harry odafent vár, és annyit tud, hogy valamit hallucinogén katyvaszt kevertem szórakozásból még a kajádba valamikor. Te meg eljátszod, hogy nem érzed jól magad, fáj a fejed, és alig emlékszel valamire abból ami történt. Megemlítheted, ha nagyon kérdezget hogy árnyakat is láttál mozogni. Emlékszem, hogy egyszer nagyon idegesen kerestél valószínűleg engem a pavilon alatt. Betudhatja majd annak! Nos, akkor lehozom az emeletről, mert te rosszul lettél épp most. Elfekszel a kanapén, és tőmondatokban nyavalyogsz! Értetted? - tárgyiasan közölte velem , hogy mit hazudjak. Egy apró bólintással feleltem. - És légy egy kicsit ellenséges velem ahogy szoktál, nehogy feltűnjön neki akármi is! - vetette még a válla felett hozzám, majd már ment is az emeletre.
Amint eltűnt az emeletre vezető lépcsősorokon, kelletlenül odacammogtam a kanapéhoz, és szinte mint aki készül magát megalázni, levetettem magam rá.
Már hallottam is Felicity idegesítő nevetését, és Harry aggodalommal teli hangját.
- De nincs baja! Ugye? Mégis miért kellett ezt tenned Felicity? Miért kell folyton ölnötök egymást? - aggodalmaskodva kérdezte a lányt.
- Igazság szerint nem vagyunk még mindig kvittek! Ő leütött úgy, hogy elvesztettem az eszméletem! Emlékszel?
- Igen, miközben megmentett engem! Ezt az apró dolgot kihagytad!
- Részlet kérdés!
Beértek a szobába, és már hallottam is, hogy Harry még gyorsabba veszi felém a lépteket. Jobban össze kuporodtam, és befelé fordultam , hogy a kanapé felé legyen az arcom. Nem csak azért, mert így hitelesebb lenne, hanem mert látná az arcomon, hogy hazudok.
- Angel! Jól vagy? Minden rendben? - Kérdezte, és kezét a hátamra simította. Mintha csak tudna volna, hogy a legérzékenyebb pontnál, ahol a szárnyaim helye van, különösen jó érzés, mert egyből oda vitte az ujjait. Egy gyenge jóleső borzongás futott át a gerincemen, ami libabőrt váltott ki a fedetlen bőrfelületeken.
Közben a nemkívánatos vendég az ülőalkalmatosság mögé ment, és mikor már hosszú másodpercek teltek el, válaszolatlanul, belerúgott egyet.
Erre egy halk morgást szakítottam ki a torkomból, majd össze szedve magam, belekezdtem.
- Fáj a fejem. - közöltem, de úgy érzetem túl semlegesre sikeredett. Erről meg is bizonyosodtam, ahogy lopva a lány felé pillantottam, és az arca dühöt sugárzott. Köhintettem egyet, majd folytattam - És rosszul vagyok. - nyöszörögtem félig a díszpárnába, mely pont az arcom előtt volt.
- Mindjárt fel is viszlek, de elmondod, hogy te mire emlékszel a napból? Nekem azt mondta Felicity, hogy valószínűleg semmire. De tudod, fő a biztonság! - mondta halkan, de a lány így is meghallotta, és felhorkant. Ha nem gyűlölném ennyire, és nem vetném meg azért amit művel, talán elképednék a színészi tehetségén.
Egy morgást újra eleresztetem, majd mocorogtam, mint aki a kényelmet és a legkevésbé hányingerkeltő testhelyzetet keresi.
- Ha nem akarod akkor nem kell...
- Én... - itt köhintettem még egyet, de talán túljátszom az egészet - szóval nem sokra... elmentünk, majd bementünk Lond... izé , tudod hova, és aztán ott voltak dolgok, majd kijöttünk.... - itt elhallgattam, mert talán ez mégis csak túl sok ahhoz képest, hogy állítólag szinte semmi sem maradt meg - és aztán csak furcsa dolgokra. Ilyen árnyak talán? Aztán .... nem tudom.
- Össze estél utána, ahogy feljött Felli? - kérdezett vissza a fiú, aggódó hangon.
- Tessék? - pattantak ki a szemeim, mire a kanapéba újra bele rúgott a lány. - Azaz, igen! De nem emlékszem ... csak képszakadás volt.
- Oké, most pihenj! Le akarsz esetleg fürdeni?
- Nem akar szerintem! - köhintett a vadászlány.
Megerősítve az "ajánlatát" csak megráztam halványan a fejem, majd hitelesítve azt, hogy "tényleg" rosszul vagyok, összébb húztam magam.
Harry szó nélkül alám vezette a kezeit, és a térdhajlatomnál és a lapockáimnál megtámasztva olyan könnyedén felemelt, mintha egy tollpihe lennék.
- Szerintem tud a saját lábán is menni ez a tollcsomó! - vetette ismét elénk, a szokásos pökhendi stílusában.
Majdnem kizökkentem a szerepből , és vissza szóltam neki, de tudtam, ha megteszem talán az életemmel is játszadozok.
- Az isten szerelmére Felicity! Össze esett miattad! Nem fogom megkockáztatni, hogy újra megtörténjen! Egyébként is! Meghalhatott volna miattad! Legyél szíves és a mai napra fogjad már be! - vágta oda idegesen a szavakat, mire elmosolyodtam a bajszom alatt titkon.
A lépcső felé igyekezett velem. Közben átkulcsoltam a kezeimmel a nyakát, és szorosan húztam magam hozzá. Amennyit ki tudtam venni az arcából, úgy vettem észre, hogy egy félmosoly féleséget ábrázol.
Kicsit távolabb húzódtam tőle, így már a szemébe tudtam nézni. Nem felejtettem el, hogy még mindig kell a szerepet játszanom, de egy kicsit feloldódtam, hogy nem követett minket hál' istennek az a némber.
- Az csúnya dolog ha mosolyogsz azon amit Fellinek mondtam, de most inkább örülök hogy megteszed! Legalább tudom, hogy nem vagy olyan rossz állapotban! - suttogta, majd letett az ágyra.
Háttal feküdtem, és az agyam kattogott, miközben a szemibe néztem.
- Figyelj... - guggolt le az alvóhelyem mellé, majd halkabbra vette szavait - tényleg úgy történt, ahogy Felicity mondja? - hangjában komolyság, és aggódás tükröződött.
- Igen... - válaszoltam halkan, semmi jelét annak mutatva, hogy utálom magam azért mert hazudtam. Szemrebbenés nélkül tekintettem a szemeibe.
- Akkor arra sem emlékszel, ami a pavilonnál és a kocsinál történt? - enyhe pírt fedeztem fel az arcán. Ritka pillanatok egyike, mikor egy újabb oldalát ismerem meg, ami nem rossz. Eltudtam volna gyönyörködni az ábrázatán , de nem tehettem.
- M-milyen pavilon? - a tőlem telhető leghitelesebb zavart tekintetet küldtem felé.
- Nem számít... Csak... - fogott volna bele, valószínűleg valamiféle magyarázatba, de elhallgatott. - most nem fogod érteni, ezt miért mondom de... Én nagyon sajnálom! - sütötte le a szemét.
Egy másodpercre kilépve a szerepemből átöleltem a fiút, aki zavarodottan viszonozta a váratlan mozdulatom.
- Ezt miért? - kérdezte, amint szétváltunk, és én vissza feküdtem a helyemre.
- Mert... - el kellet gondolkodnom, hogy egy olyat mondjak, ami nem hazugság, de nem is leplez le... meg is van! - Mert akármi is történhetett, te nem tekinted nem megtörténtnek azért, mert nem emlékszem rá! És ez nagyon fontos nekem! Te becsületes vagy és egyáltalán nem olyan amit Felicity mondott. - az utolsó mondat akaratlanul csúszott ki a számon. Oda akartam kapni elé, de mégsem tettem, mert tudom, hogy így megbizonyosodhatok róla, hogy a lány igazat mondott e, vagy csak hazudik, mint Harrynek.
- Mégis mit mondott, és mikor? - kérdezte döbbenten, és kis rémületet is láttam az arcán.
- Mikor itt hagytál bennünket egyedül... - kezdtem egy jó hazugsággal, amire ha nem egy bizonyos dologért lenne szükség, még talán büszke is lennék. - És azt mondta, hogy... finoman fogalmazva nagyon kicsapongó életet éltél 16-17 évesen. - semleges arckifejezéssel tudattam számára, hogy a dolog nem izgat különösebb kép.
Az arcán végig futott az, hogy nagyon szégyelli azt a korszakot. Észre vettem, hogy legszívesebben elásná magát rögtön, mintsem, hogy válaszoljon. A kegyes hazugság kérdése is felmerülhetett benne, mert úgy is tudja, hogy inkább neki hiszek, mint a lánynak. De tudom , hogy csak az igazat közli most már velem.
Reménykedtem magamban, hogy meg cáfolja a tényeket, de a reakciójától a kérdésemnek nem ez sütött le.
- Igaz... De már rég nem vagyok ilyen. Legalább is próbáltam ezidáig... mindegy. Az a lényeg, hogy már nem szeretnék semmi áron sem a régi önmagamra hasonlítani!- szavai igazan csengtek. Elgondolkodni látszott utána, és egy aprót mintha nyelt is volna. Pontosan úgy tett, mintha eldöntött volna valami fontosat.- És... - itt elakadt a szava egy pillanatra, de hamar erőt gyűjtött magán. - Néha mégis el tud borulni az agyam... Vagyis eddig nem fordult elő, de most még is. Nem tudta kiváltani belőlem semmi. Csak te... - a földet kezdte fixírozni. Nem tudtam, hogy erre milyen reakciót váltsak ki. Mereven néztem egyenesen a fiúra, aki némaságba burkolózva várt akármilyen reakciót. Meglágyultak a vonásaim, ahogy félve felpillantott rám. Talán belül még mosolyogtam is, hogy újabb, érzékeny oldalát ismertem meg. Legalább is, ez egy aranyos, és félénk oldala, ami nagyon bizalmatlan. - Azért történhettek... szóval a... csókok.
Kicsit lehervasztotta az a kikívánkozni vágyó mosolyom a kijelentése.
"Ezek szerint a tinédzserkor utolsó fellángolási voltak azok a megfoghatatlan pillanatok?"
Akaratlanul is félre kellett pillantanom, ami az ő szemszögéből, egy fajta ignorálást jelenthetett. Viszont egyáltalán nem azt takarta. Egy elfojtott grimasz volt, mely valami siralmasan csalódott ábrázatot tükrözhetett volna.
- Felejtsük el. - mondtam érzelem mentesen, majd a fiúnak hátat fordítva az ágyon elhelyezkedtem.
Most már végérvényesen csak aludni szerettem volna, és minden emléket kitörölni, ami csak történt a mai napon.
/Angel szemszöge/
- Harry, kérlek ne!- fújtattam a rám nehezedő súly alatt, ami meglepően könnyűnek bizonyult.
Kábán tekintettem fel a felettem tornyosuló izmos testre, melyre rátapadt mindenhol a nedves ruha. A göndör hajkorona, most vízzel átitatva tapadt az arcára és a nyakára. Néha egy-egy vízcsepp cseppent le rám, de nem különösebben zavart. Csak merengtem a zöld szemekbe, melyek elfeketedve tekintettek vissza rám. Bár még mindig ijesztő volt az a sötétség, amit belűről sugárzott a szempár, még is varázslatosnak találtam.
Azonban bepánikoltam, mikor lejjebb erőteljesebben hozzám simult, és érezhető volt egy kellemetlen pont, ami a kocsi mellett és a fánál nem volt ott.
"Meg akarja tenni?" - kiáltott fel a vészcsengő, és félelmet szított bennem.
A csodálat átment rémületbe, és a laza tartása a közben hátára vezetett kezemnek megfeszült. Próbáltam ellökni magamtól, de ő csak egyre közelebb és közelebb jött. Ajkai már majdnem súroltál az enyéim, de ehelyett a fülem felé hajolt. Sötétséggel teli suttogása borzongást idézett elő testem mélyében.
- Enyém leszel ma este Baby... - a hangja olyan mély volt, hogy az csak félelmetesebbé tette a helyzetet. Még nem halottam sem ilyen módon, sem ilyen mélyen beszélni. Halk szavai tele voltak piszkos dolgokkal, amiktől jelen pillanatban rettegtem, hogy megteszi. Tökéletes ellentéte volt az eddig ismert önmagának.
"Ha az az igazi személyisége volt."
Nyomát sem láttam a mindig illedelmes és segítőkész Harrynek, aki mindentől megóv. Itt egy ijesztő és akaratos, eddig nem ismert énje hatalmasodott felettem. emlékeztetett Alecre, aki szintén hasonló dolgokat akart tenni velem, míg az eddig jónak hitt göndör fiú meg nem mentett.
Éreztem legbelül mindig is, hogy ennek nem lesz jó vége. Már a puszta gondolat , egy józanul gondolkodó angyaltól vagy vadásztól az, hogy nem élhet ez a két világ együtt. Bár valami elhomályosította a látásom, akkor is az első adandó alkalommal el kellet volna menekülnöm, de nem tettem. És bevallani sem merem magamnak, hogy miért, pedig az nyilvánvaló.
Rövid elmélkedésem közepette is próbálok kitörni a most már nehéznek és kellemetlenül szorítónak tűnő test alól. Egy ideig a fiú jót szórakozva , és gyerekjáték módjára tartotta fogva a rángatózó kezem, de hamar megunta a játékot, és teljes súlyával rám nehezedve tett mozgásképtelenné.
- Harry, kérlek... - könyörögtem. A hangszálaim csak egy nagyon vékony és halk hangot tudtak produkálni.
Szemeimbe ismételten könnyek gyűltek, és ajkaim remegni kezdtek, ahogy az övéivel egyre csak közelebb kerültek. Eddig minden hasonló helyzetre furcsa, de minden képen pozitív emlékként gondoltam, de itt a pokolra kívánnám inkább magam, mint sem, hogy átéljem ezt a helyzetet. Próbáltam nem Alechez hasonlítani Harryt, de muszáj volt, mert pontosan ugyan úgy éreztem mint most. Félelem, és undor kering az ereimben, akármennyire sem szeretnék még csak hasonló érzéseket sem táplálni a zöldszemű felé.
Viszont, amint legurult a kipirosodott orcámon az első könny, valami megváltozott a felettem tápászkodó fiúban. Megdermedve követte tekintetével az újabb, csukott szemhéjam alól kibuggyant csepp útját. Lazított a csuklómra font ujjain, és teste is pár centit távolodott tőlem, egy kis megkönnyebbülést kicsalogatva belőlem. De korántsem voltam nyugodt. Az egész testem remegett, és nem csak a hideg víz okozta vacogástól. Egyenesen rettegtem, hogy ez nem csak egy kis mellék akció volt e, és folytatja amit elkezdett.
Még mindig összeszorított pillákkal vártam az ítéletet. De a fiú, mintha egy másodperc alatt megváltoztatta volna magát, feltápászkodott, és lemászott rólam.
- Uram Isten... Én... Angel... - hangja most már nem volt olyan mély, és félelmet keltő mint az előbb. Ismét ugyan az a régi énje tükröződött benne, mint amit legelőször megismerhettem, és ezek szerint amivel hitegetett eddig.
Rémülten néztem fel rá, aki közben a kocsiból is kiszállt, és az esőből pásztázott, míg és elterülve moccanni sem mertem a kényelmetlenné vált ülőalkalmatosságon. Enyhén elnyílt ajkaimon ziláltam, mintha egy maratont futottam volna le az imént. Remegtek a pilláim, a könnyekkel együtt a szememben. És úgy szorítottam az ülés szélét, mintha az életem múlna rajta.
Próbálta nyújtani valamiféle segítség gyanánt a kezét, vagy csak szimplán meg akart érinteni, de rögtön hátrébb kászálódtam az ülésen. Egészen a másik ajtóig, aminek neki döntöttem a hátam, és felhúzva a térdeim , összekulcsoltam előttük a kezem.
- Ne! - ennyi volt csak , amit ki tudtam halkan préselni az ajkaim között.
- Én... Angel, sajnálom! Én csak...
- Hagyj békén! Vigyél haza! - mondtam egy csöppnyi erőt gyűjtve a hangomnak.
A fiú egy ideig még ugyan ott állt, és mereven fixírozta az arcomat, de semmi jelet nem mutattam felé. Én csak elhelyezkedtem rendesen az ülésen, és bekötöttem magamon a biztonsági övet.
Zavarodottan távolodott végül el az ajtótól, és olyan finoman csukta be, hogy még egy alvó gyermek sem ébredt volna fel rá. Majd ugyan olyan tétova mozdulatokkal beszállt a vezető ülésbe.
A kocsi út alatt észre vettem az első tükörben, hogy szólni próbál, de akárhányszor nyitotta szóra a száját, elbizonytalanodott, és inkább hallgatott. Nem tudtam volna, amúgy sem válaszolni. Talán meg sem hallottam volna a kérdést, ha felteszi. Túlságosan el voltam mélyedve a gondolataimban.
"Nem értem, miért kellet csak játszadoznia velem, és most sem értem hogy mit miért tett. Eddig annyira jó volt, és mindenben csak a jó oldalát láttam. El sem akartam egészen eddig hinni, hogy egy erőszakos ember, aki rengeteg angyalt ölt meg. De valahogyan el tudom képzelni most már így, hogy közelebb áll Alec személyiségéhez. Pedig a külseje mint... "Mint egy angyalé" Nem lehet máshogy leírni. Göndörödő, kusza és rakoncátlan fürtök, melyek bohókásan keretezik az arcát, zöldellő szem, mely úgy érzed a lelkedig lát, és mellé egy tökéletesen ívelt ajak. Mind ez egy romlott személyt takarna? Nehezen hihető. De ha ez az igazi énje... Nem akarom elhinni... De a szárnyaim létezését sem akartam elhinni."
- Bárcsak előröl kezdhetném az életem... - sóhajtottam fel, nagyon halkan, megfeledkezve arról, hogy hol is vagyok.
- Micsoda? - válaszolt rögtön a fiú. Valószínűleg meghallhatta.
De nem izgatott különösebben. Próbáltam ignorálni mindenféle formában, de csak ez az egy szava is csengett a fülemben. Folyamatosan megállás nélkül. Nem mintha olyan eget rengető lett volna a jelentése. Csak maga az ahogy kiejtette a száján. A hangja...
Akármennyire is szeretném nem tudom kiűzni a fejemből semmiképen sem. Pedig legszívesebben utálnám. De nem tudom.
Amint az út, már egy ismerős szakaszhoz ért, egy suhanó árnyat fedeztem fel, amikor a piros lámpánál várakoztunk.
"Felicity?" -ugrott be az első kép, amint felismertem az árny tulajdonosát.
Rémület kerített hatalmába, hogy észrevétlenül követhetett bennünket és mindent láthatott. A csókokat, és azt a mi a kocsinál történt.
Nem lepődnék meg azon, hogy követett, és biztos vagyok, hogy ha tényleg igazak a gondolataim, otthon vár majd minket, ahogyan a múltkor is. Viszont már-már görcsbe rándultak az izmaim, ahogy arra gondolok, hogy most minden bizonnyal megy arra a főhadiszállásra , és az egész London alatt húzódó angyal közösséget leleplezi, velem együtt.
Szaporábban vettem a levegőt, és igyekeztem kitisztítani a fejemet.
"Ez nem ő volt! Ez nem ő volt! Paranoiást kezdesz lenni Angel..." - ismételgettem a mantrát a fejemben, de nem sokra mentem vele.
Egyre jobban úrrá lett rajtam a félelem és a feszültség, ahogy az ismerős ház elé érve leparkoltunk. mintha ágyúból lőttek volna ki, úgy szálltam ki a kocsiból, és szinte már röpültem a bejárati ajtóhoz. Nem volt nyitva, mint tapasztaltam.
"Ha itthon lenne , bizonyára nyitva hagyta volna!" - szítottam magamban egyre nagyobb aggodalmat.
Harry a lépéseit megszaporázva a még mindig szakadó esőben az ajtóhoz ért, és kínosan ügyelve arra , hogy véletlenül se érjen sehol össze valamink nyitotta ki az ajtót.
Majdnem beestem az ajtón, ahogy feltárult a csöndes lakás. Túl nyugodt és rendezett képet mutatott. Berohantam mit sem törődve a nappaliban fekvő szőnyeggel, sáros lábbal és csöpögő ruhákban. A célszemélyem sehol sem volt. Gyorsan a konyhába rohanta vissza, de nem hogy még hűlt helye, nyoma sem volt, hogy itt járt. Utolsó reményként még a szobájához caplattam. Üres, bevetett ágy, rendezett környezet. Ő sosem hagyná így itt, ha csak...
- Elveszett minden! - térdre rogyva a szoba közepén , arcomat a még mindig esővíz áztatta tenyerembe temettem, és a nap folyamán már számtalanodójára hevesen potyogni kezdtek azok a fájó könnyek.
Hallottam pár lépést a hátam mögül, majd nem sokkal később két kart félénken a vállamra csúszni.
Megköszörülte, erőt gyűjtve a torkát.
- Angel, én... csak sajnálom... elmondok mindent , hogy miért tehettem, csak hallgass meg! - kezdett bele a legnagyobb bűntudattal, amit csak produkálni tudott. De cseppet sem izgatott az amit tett. Legalább is a miértje. Az sokkal jobban fájt, hogy mi lett a következmény.
- Miatad fognak milliók meghalni! A te hibád te szemét! Miért nem fogtad fel, hogy HAGYJ BÉKÉN? - üvöltöttem teli torokból, és pofon csaptam a fiút. - Már lehet hogy kiküldték a csapatokat! Vége van mindennek! Érted? - folytattam, de az utolsó szó végére elvékonyodott hanggal fojtottam magamba az előtörni kívánó sikítást.
- Miről beszélsz? - a fiú nem értette , hogy miről is hablatyolok én neki. De hogyan is érthetné, ha az életem egy gonosz nőszemély olyan mértékben beszabályozza, hogy örülök, ha akkor vehetek levegőt, mikor szeretnék.
- Miért kell ennek velem történnie? - folytattam, semmibe véve az imént elhangzott, zavarodott kérdést.
- Angel! Nyugodj meg, és mond el, hogy mi történt! - jött közelebb, de vonakodott, hogy megfogja a kezem, vagy megérintsen e akárhol is.
Erőt vettem magamon, majd nyújtottam a kezemet, hogy segítsen fel a padlóról, mert magamtól még menni sem vagyok képes úgy érzem.
Nagyon lassan és bizalmatlanul tántorogtam a száraz ágyra, amit azonnal össze piszkoltunk a nedves és koszos ruhákkal. Sóhajtásokkal próbáltam megfékezni, vagy legalább lenyugtatni a tomboló elmém és érzelmeim, melyek a káosszal voltak egyenlők.
Hosszú percekig feküdtem csukott szemmel hanyatt, és bámultam a dermesztő sötétségbe. Közben Harry csendben ült, és várta a magyarázatot a kitörésemre.
De nem hogy szavak, még levegőt is alig tudtam venni. Éreztem a helyzetet, hogy már semmi sem segít. De nem tudom mi volt elveszettebb én, vagy a helyzet.
Talán óráknak tűntek azok a percek, melyek alatt némaságba burkolózva várakoztunk a szobában. Harry válaszra, én meg egy időgépre, amivel mindent jóvá tehetek. Biztos vagyok benne, hogy legalább a találkozást megakadályoztam volna a csábító zöldszemű, fürtös fiúval. Vele, aki tetőtől talpig felforgatta visszavonhatatlanul az életem.
Végül tenyeremmel megdörzsöltem az arcomat, és szóra nyitottam a számat. De nem tudtam hol kezdjem.
- Harry... most mindennek vége szakad. - jelentettem ki, kísérteties ürességgel a számon. Majd a fiú beesett szemeire tekintettem, ami nem tudom mikor vált ilyen nyúzottá.
- E-ezt hogy érted?
- Most már miért titkolózzak? - folytattam, de úgy tűnt , mintha magammal társalognék.
- Miről beszélsz? - elképed volt a hangja, és látszott rajta, hogy elképzelni sem tudja, hogy mire gondolhatok éppen.
-Végig nézte azt a kis jelenetet a parkban, azt mondta nekem, hogy ha bármi közöm is lesz hozzád onnantól kezdve hogy ezt kijelentette, elárulja a rejtekét Lond Angelesnek. Érted? Mindent tud F... - mielőtt kimondhattam volna a nevét Felicitynek az eddig zárt szoba ajtó most olyan hévvel vágódott ki, hogy a falra felfüggesztett kép, amit addig észre sem vettem, lezuhant és darabokra törött.
A szobába vérben forgó szemekkel lépett be, a majdnem emlegetett személy. Egyenesen hozzám caplatott, és a kezem megragadva álláshba rántott.
- Te buta lány! - csak ennyi volt a köszönés, és már is rángatott kifelé a helységből.
A fiú a legnagyobb zavartsággal ült egy helyben, és a történéseket csak szemlélni tudta. Látszott rajta a tenni akarás, de annyira össze volt keveredve minden, hogy nem tudott semmit tenni.
A vadász lány közben elhagyva a szobát végig rángatott a folyosón, majd le a lépcsőn, és belökött a nappaliba, de olyan erővel, hogy a földre zuhantam.
- Itt maradsz, és ha meg mersz nyikkanni kést állítok azonnal a fejedbe! - félig meddig szórakozottnak tűnt, de látszott rajta a düh.
Bólintani tudtam , majd rögtön el is tűnt. Valószínűleg vissza Harryhez.
Minden bizonnyal nem múlt el még negyed óra sem, mikor vissza jött, egy széles vigyorral a fején. Én minden másodpercet óráknak éreztem, mely alatt a szívem ritmusa szabálytalanul vert. Hol az óra kattogásával egy ütemet játszott, hogy felgyorsult és száguldott. A gondolatok idézték ezt elő bennem. Kételkedtem mindenben ami csak létezett. Miért én? Miért pont a Föld több mint hétmilliárd lakossága közül az én személyem veri a sors? De nem is érdekelne ha még pocsékabb életet élhetnék, csak ne bántsák az saját hibámból a megszámlálhatatlan lakosságot alattunk.
- Most pedig, szépen azt teszed amit mondok! Miden egyes szót úgy kell vissza adnod ahogy azt elmodtam, de nagy beleéléssel! Ha nem veszi be Harry, neked annyi a kis tollas barátaiddal együtt. És lehet hogy a kis kócost megtartom magamnak! - nem tudtam koncentrálni a mondani valója második felére. Csak egy gondolat fúródott az eszembe, amit szavaiból szűrtem le.
- Nem szóltál a TFW-nek? - kérdeztem , de hangom valahol a legmagasabb tartományban volt, valahol az alig hallható szinten.
- Nem, de még egy ilyen elszólás, és vége Nyuszifül! Vagy inkább Szárnyas Patkány! Ez jó név! - humorizált.
Hatalmas kő gördült le a szívemről, és vállaimról. El sem tudtam képzelni, hogy valamilyen nagyon alacsony szinten örülni fogok, hogy Felicityvel beszélhetek. Hatalmas sóhajt eresztettem ki magamból.
- Nehogy azt hidd nem láttam amit ti ketten műveltetek! Egy rossz kis ribanc vagy! Ugye tudod? - folytatta, amivel a kezdetleges nyugodtságom elpárologtatta.
- A-akkor miért nem...?
- Óh, ez egy zálog! Láttam amit láttam! És ezzel megzsarolhatlak! - kuncogott a bajsza alatt. - egyébként annyira jó érzés volt téged ott látni, ahogy megtörted a csókot és hatalmas fájdalmak közepette rohantál a pavilonhoz. Majd utána ott szenvedtetek, végül Harry agya végre elborult a kocsinál! - már szinte úgy nevetett, mintha egy jó komédiát mesélt volna el, amit tegnap látott a tévében.
- Mi az hogy végre? - kissé megszeppentem még magamtól is , hogy hangosan megkérdezetem.
- Ó! Hát nem tudtad? Harry...még fiatalabb volt. Pár éve, nem olyan rég, még nem ilyen kis nyámnyila, puha, minden kívánságot leső úri ember volt ám! - ismét egy széles vigyor terült hitetlen arckifejezésemre. - Körülbelül minden kívánatos bigét úgy támadott le, mint téged. Persze az egy éjszakai kis klubban történt általában, pontosabban ott, ahova hívtalak a plázában, az első találkozásunkkor. - gondolkodott el egy kicsit majd folytatta - Nos, minden másnap oda mentünk, egy nagyobb vadászat után, és volt hogy egy este alatt két csajt egymás után, vagy a kár egyszerre is magával vitt. Utána kocsi, motel, sikátor vagy.... szóval érted! - mutogatott a kezeivel, majd bólintottam. Hitetlenül néztem, és ittam a lány szavait. - De aztán hirtelen megváltozott, és mire 18 éves lett , annyira elpuhult. Szerintem még jógázni is beiratkozott... - poénkodott a szokásához híven - És most itt tartunk. Valószínűleg elő tört belőle a régi, igazi Harry, akit ezzel a kiegyensúlyozottnak álcázott ultra unalmas élettel fojtott el. - fejezte be végül.
Feszélyezően meresztette rám a szemeit, akármilyen reakciót várva tőlem. De nem tudtam mit válaszolni. Elhinni pedig végkép nem akartam, hogy ilyen lenne. Ezt a reakciót Felicity is látta rajtam, ezért szem forgatva bökte oda.
- Csak emlékezz vissza, a kocsinál történtekre. De mindegy is, ha nem hiszed, még úgy sem, hogy tapasztaltad is, akkor sajnállak! De most térjünk a tárgyra! Harry odafent vár, és annyit tud, hogy valamit hallucinogén katyvaszt kevertem szórakozásból még a kajádba valamikor. Te meg eljátszod, hogy nem érzed jól magad, fáj a fejed, és alig emlékszel valamire abból ami történt. Megemlítheted, ha nagyon kérdezget hogy árnyakat is láttál mozogni. Emlékszem, hogy egyszer nagyon idegesen kerestél valószínűleg engem a pavilon alatt. Betudhatja majd annak! Nos, akkor lehozom az emeletről, mert te rosszul lettél épp most. Elfekszel a kanapén, és tőmondatokban nyavalyogsz! Értetted? - tárgyiasan közölte velem , hogy mit hazudjak. Egy apró bólintással feleltem. - És légy egy kicsit ellenséges velem ahogy szoktál, nehogy feltűnjön neki akármi is! - vetette még a válla felett hozzám, majd már ment is az emeletre.
Amint eltűnt az emeletre vezető lépcsősorokon, kelletlenül odacammogtam a kanapéhoz, és szinte mint aki készül magát megalázni, levetettem magam rá.
Már hallottam is Felicity idegesítő nevetését, és Harry aggodalommal teli hangját.
- De nincs baja! Ugye? Mégis miért kellett ezt tenned Felicity? Miért kell folyton ölnötök egymást? - aggodalmaskodva kérdezte a lányt.
- Igazság szerint nem vagyunk még mindig kvittek! Ő leütött úgy, hogy elvesztettem az eszméletem! Emlékszel?
- Igen, miközben megmentett engem! Ezt az apró dolgot kihagytad!
- Részlet kérdés!
Beértek a szobába, és már hallottam is, hogy Harry még gyorsabba veszi felém a lépteket. Jobban össze kuporodtam, és befelé fordultam , hogy a kanapé felé legyen az arcom. Nem csak azért, mert így hitelesebb lenne, hanem mert látná az arcomon, hogy hazudok.
- Angel! Jól vagy? Minden rendben? - Kérdezte, és kezét a hátamra simította. Mintha csak tudna volna, hogy a legérzékenyebb pontnál, ahol a szárnyaim helye van, különösen jó érzés, mert egyből oda vitte az ujjait. Egy gyenge jóleső borzongás futott át a gerincemen, ami libabőrt váltott ki a fedetlen bőrfelületeken.
Közben a nemkívánatos vendég az ülőalkalmatosság mögé ment, és mikor már hosszú másodpercek teltek el, válaszolatlanul, belerúgott egyet.
Erre egy halk morgást szakítottam ki a torkomból, majd össze szedve magam, belekezdtem.
- Fáj a fejem. - közöltem, de úgy érzetem túl semlegesre sikeredett. Erről meg is bizonyosodtam, ahogy lopva a lány felé pillantottam, és az arca dühöt sugárzott. Köhintettem egyet, majd folytattam - És rosszul vagyok. - nyöszörögtem félig a díszpárnába, mely pont az arcom előtt volt.
- Mindjárt fel is viszlek, de elmondod, hogy te mire emlékszel a napból? Nekem azt mondta Felicity, hogy valószínűleg semmire. De tudod, fő a biztonság! - mondta halkan, de a lány így is meghallotta, és felhorkant. Ha nem gyűlölném ennyire, és nem vetném meg azért amit művel, talán elképednék a színészi tehetségén.
Egy morgást újra eleresztetem, majd mocorogtam, mint aki a kényelmet és a legkevésbé hányingerkeltő testhelyzetet keresi.
- Ha nem akarod akkor nem kell...
- Én... - itt köhintettem még egyet, de talán túljátszom az egészet - szóval nem sokra... elmentünk, majd bementünk Lond... izé , tudod hova, és aztán ott voltak dolgok, majd kijöttünk.... - itt elhallgattam, mert talán ez mégis csak túl sok ahhoz képest, hogy állítólag szinte semmi sem maradt meg - és aztán csak furcsa dolgokra. Ilyen árnyak talán? Aztán .... nem tudom.
- Össze estél utána, ahogy feljött Felli? - kérdezett vissza a fiú, aggódó hangon.
- Tessék? - pattantak ki a szemeim, mire a kanapéba újra bele rúgott a lány. - Azaz, igen! De nem emlékszem ... csak képszakadás volt.
- Oké, most pihenj! Le akarsz esetleg fürdeni?
- Nem akar szerintem! - köhintett a vadászlány.
Megerősítve az "ajánlatát" csak megráztam halványan a fejem, majd hitelesítve azt, hogy "tényleg" rosszul vagyok, összébb húztam magam.
Harry szó nélkül alám vezette a kezeit, és a térdhajlatomnál és a lapockáimnál megtámasztva olyan könnyedén felemelt, mintha egy tollpihe lennék.
- Szerintem tud a saját lábán is menni ez a tollcsomó! - vetette ismét elénk, a szokásos pökhendi stílusában.
Majdnem kizökkentem a szerepből , és vissza szóltam neki, de tudtam, ha megteszem talán az életemmel is játszadozok.
- Az isten szerelmére Felicity! Össze esett miattad! Nem fogom megkockáztatni, hogy újra megtörténjen! Egyébként is! Meghalhatott volna miattad! Legyél szíves és a mai napra fogjad már be! - vágta oda idegesen a szavakat, mire elmosolyodtam a bajszom alatt titkon.
A lépcső felé igyekezett velem. Közben átkulcsoltam a kezeimmel a nyakát, és szorosan húztam magam hozzá. Amennyit ki tudtam venni az arcából, úgy vettem észre, hogy egy félmosoly féleséget ábrázol.
Kicsit távolabb húzódtam tőle, így már a szemébe tudtam nézni. Nem felejtettem el, hogy még mindig kell a szerepet játszanom, de egy kicsit feloldódtam, hogy nem követett minket hál' istennek az a némber.
- Az csúnya dolog ha mosolyogsz azon amit Fellinek mondtam, de most inkább örülök hogy megteszed! Legalább tudom, hogy nem vagy olyan rossz állapotban! - suttogta, majd letett az ágyra.
Háttal feküdtem, és az agyam kattogott, miközben a szemibe néztem.
- Figyelj... - guggolt le az alvóhelyem mellé, majd halkabbra vette szavait - tényleg úgy történt, ahogy Felicity mondja? - hangjában komolyság, és aggódás tükröződött.
- Igen... - válaszoltam halkan, semmi jelét annak mutatva, hogy utálom magam azért mert hazudtam. Szemrebbenés nélkül tekintettem a szemeibe.
- Akkor arra sem emlékszel, ami a pavilonnál és a kocsinál történt? - enyhe pírt fedeztem fel az arcán. Ritka pillanatok egyike, mikor egy újabb oldalát ismerem meg, ami nem rossz. Eltudtam volna gyönyörködni az ábrázatán , de nem tehettem.
- M-milyen pavilon? - a tőlem telhető leghitelesebb zavart tekintetet küldtem felé.
- Nem számít... Csak... - fogott volna bele, valószínűleg valamiféle magyarázatba, de elhallgatott. - most nem fogod érteni, ezt miért mondom de... Én nagyon sajnálom! - sütötte le a szemét.
Egy másodpercre kilépve a szerepemből átöleltem a fiút, aki zavarodottan viszonozta a váratlan mozdulatom.
- Ezt miért? - kérdezte, amint szétváltunk, és én vissza feküdtem a helyemre.
- Mert... - el kellet gondolkodnom, hogy egy olyat mondjak, ami nem hazugság, de nem is leplez le... meg is van! - Mert akármi is történhetett, te nem tekinted nem megtörténtnek azért, mert nem emlékszem rá! És ez nagyon fontos nekem! Te becsületes vagy és egyáltalán nem olyan amit Felicity mondott. - az utolsó mondat akaratlanul csúszott ki a számon. Oda akartam kapni elé, de mégsem tettem, mert tudom, hogy így megbizonyosodhatok róla, hogy a lány igazat mondott e, vagy csak hazudik, mint Harrynek.
- Mégis mit mondott, és mikor? - kérdezte döbbenten, és kis rémületet is láttam az arcán.
- Mikor itt hagytál bennünket egyedül... - kezdtem egy jó hazugsággal, amire ha nem egy bizonyos dologért lenne szükség, még talán büszke is lennék. - És azt mondta, hogy... finoman fogalmazva nagyon kicsapongó életet éltél 16-17 évesen. - semleges arckifejezéssel tudattam számára, hogy a dolog nem izgat különösebb kép.
Az arcán végig futott az, hogy nagyon szégyelli azt a korszakot. Észre vettem, hogy legszívesebben elásná magát rögtön, mintsem, hogy válaszoljon. A kegyes hazugság kérdése is felmerülhetett benne, mert úgy is tudja, hogy inkább neki hiszek, mint a lánynak. De tudom , hogy csak az igazat közli most már velem.
Reménykedtem magamban, hogy meg cáfolja a tényeket, de a reakciójától a kérdésemnek nem ez sütött le.
- Igaz... De már rég nem vagyok ilyen. Legalább is próbáltam ezidáig... mindegy. Az a lényeg, hogy már nem szeretnék semmi áron sem a régi önmagamra hasonlítani!- szavai igazan csengtek. Elgondolkodni látszott utána, és egy aprót mintha nyelt is volna. Pontosan úgy tett, mintha eldöntött volna valami fontosat.- És... - itt elakadt a szava egy pillanatra, de hamar erőt gyűjtött magán. - Néha mégis el tud borulni az agyam... Vagyis eddig nem fordult elő, de most még is. Nem tudta kiváltani belőlem semmi. Csak te... - a földet kezdte fixírozni. Nem tudtam, hogy erre milyen reakciót váltsak ki. Mereven néztem egyenesen a fiúra, aki némaságba burkolózva várt akármilyen reakciót. Meglágyultak a vonásaim, ahogy félve felpillantott rám. Talán belül még mosolyogtam is, hogy újabb, érzékeny oldalát ismertem meg. Legalább is, ez egy aranyos, és félénk oldala, ami nagyon bizalmatlan. - Azért történhettek... szóval a... csókok.
Kicsit lehervasztotta az a kikívánkozni vágyó mosolyom a kijelentése.
"Ezek szerint a tinédzserkor utolsó fellángolási voltak azok a megfoghatatlan pillanatok?"
Akaratlanul is félre kellett pillantanom, ami az ő szemszögéből, egy fajta ignorálást jelenthetett. Viszont egyáltalán nem azt takarta. Egy elfojtott grimasz volt, mely valami siralmasan csalódott ábrázatot tükrözhetett volna.
- Felejtsük el. - mondtam érzelem mentesen, majd a fiúnak hátat fordítva az ágyon elhelyezkedtem.
Most már végérvényesen csak aludni szerettem volna, és minden emléket kitörölni, ami csak történt a mai napon.
1 megjegyzés:
Nagyon jó lett,csak így tovább.Már várom a kövit!Siess vele!
Megjegyzés küldése