Helló :D Legelőször is! Elnézést a késésért, ismét! Én szörnyen szégyellem magam, hogy mostanában egyre lassabban jönnek a részek... de meg van ennek is az oka, amit most nem taglalok, mert így is hosszú lesz a bevezető... Sajnálom!!! :(
Másodszor: :D igazság szerint ez egy kis közlemény lenne a történetről, első szösszenetként, majd egy igen aggasztó tény felőli kérdést írnák le... igazság szerint örülnék ha végig olvasnátok :D (és megjegyzem, hogy nem mérges vagy akármilyen negatív hangvételű ;) sosem bántanék meg senkit a mélyen tisztelt olvasóim közül <3 )
1.) Fel kell készülni rá, hogy a történet vége már nincs is oly messze. Ez persze tőlem és tőletek is függ no meg attól az égi erőtől amitől kapom az ihletet :D . Lehet hogy az utolsó keservvel megírt szó után, miután a zárással végeztem, megszáll az ihlet, de lehet hogy nem... 3-5 fejezet körül még minimum számíthattok, de legfeljebb 8-10... Nos, gondoltam tájékoztatlak titeket, hogy ne érjen sokként, hogy csak bejelentem, ez az uccsó előtti, és már csak két fejezet jön, az utolsó meg az epilógus. (és egy Kulissza titok : Ezzel párhuzamosan már gépelem serényen a következő történetem, ami szintén Harrys lesz, és most egy egyszerű, nem egy földről elszállt, a mi világunkban játszódó történetre számíthattok, aki velem marad egy újabb kaladra az olvasás világában <3 . Azt még nem tudom hogy milyen hosszúra várható, de mindenképpen szeretnék hosszabbat írni az Av-nál :D olyan 50 fejezetes körülit, vagy nagyobb terjedelmű xd de ez a fejezetek hosszától is függ. Már most megsúgom van a megírtak közül olyan, ami jóval hosszabb, mint az Av-ban egy átlagos rész :D Na erről ennyit xd) Egyébként zavar valakit, hogy ennyire hosszúak a fejezetek? (megmértem az eddigi leghosszabb az a +18-as, 16 Word oldal... :O wow...)
2. Az aggasztó tény pedig a kövi: mostanában eléggé lehangol, hogy nem jött egy hozzászólás sem a történethez... Ennek oka van, vagy csak egyszerűen nem jön rá késztetés, hogy egy-egy kommentel kicsit visszajeleznétek? Vagy pedig itt csupa rosszat nemakaró és aranyos emberek vannak, akik nem akarnak megbántani, hogy esik a színvonal, és egyre szarabbak a fejezetek? :O Figyeljetek, nyugodtan csak közöljétek, hogy "ez nem tetszett", "ez szar volt, hasonlót többet ne..." " ez gáz volt, ilyet soha.." stb, vagy csak egy kis akármi, mert az nem jön ki jól hogy adom a kezeim közül ki a szemetet és erről nem tájékoztatnak xd :O meg olyan mintha sötétben tapogatóznék vagy... m1 (bár ennek pont az ellene tétjét tapasztaltam, mert a megtekintések száma meg nő, nem csak fejezetenként, hanem amúgy is, egyre gyorsabban egyre többen nézik... bár a tendencia eléggé laposan kúszik fel, de akkor is :O )
Természetesen nem kötelező most sem kommentelni, és nem leszek olyan gonosz, hogy komment határt vezetek be, mert nekem arról meg van az elég kemény, nem épp pozitív véleményem. Aki ír blogot, az gondolom tudja, hogy egy-egy komment mennyit jelent, ha ócsároló, ha pedig dicsérő. Aki meg nem, annak meg talán annyit tudok mondani erről, mintha ... képzeljétek el, hogy hetekig dolgoztok keményen egy ...mondjuk projekten, és mikor leadod, egy szótlan alak megtekinti, majd se szó, se beszéd ott hagy, és nem mondja meg hogy jó e, kakit sem ért vagy valami... Akár lehet kiváló, vagy nagyon pocsék is, egyszer csak kierdül... vagy nem... Na valami hasonló kételyek között lebegek én is. Persze ezek az én sajátos démonaim, mindig bele képzelem mindenbe a rosszat amit én csinálok... így is pofázok feleslegesen xxxd (lassan már életrajzot is írok xdddddd )
De le kell szögezni, hogy EGYÁLTALÁN NEM vagyok mérges, vagy hasonlók, remélem ez a túl hosszúra nyúlt szösszenet hangvétele nem erről árulkodott :O nagyon is IMÁDLAK TITEKET, olvasókat akik éltetik a blogot <3 Nos, inkább kussolok, mert így is nagy a szám, a történet meg ezzel nem halad xddd jó olvasást <3 u.i.: komi azért jöhet :D tényleg, hideg-meleg-langyos-akármi :D
/Angel szemszöge/
Percekig tartó némaság és jeges hangulat vette át a vibráló hő helyét. Harry mellkasa, míg az oxigén hiány meg nem kényszerítette, nem mozdult. Szakadozottan vette azután is a levegőt. Nem szólalt meg. Csöndben feküdt, karjai megmerevedtek rajtam. Izmai pattanásig feszültek, mintha moccanni készülne, de még is szoborként feszeng. Mintha a függöny mögül előtörő halovány fénysugárban megcsillanó porszemek is megálltak volna a levegőben, és feszülten figyelnének. A másodpercek egyre nagyobb súllyal nehezedtek a szívemre, és lassan repesztik meg, az egy órára össze forrt lelkem. Szinte hallható kétségbe esett verdesése, és ahogy a feszültség egyre roppantja össze. Hangja , mint a befagyott tó teteje, amint rálép valaki, és repedezni kezd.
Jeges könnybe lábadnak szemeim. Itt vége... Ő nem tud szeretni engem úgy , ahogy én Őt. Neki adtam magam, mikor a jelenlegi otthonomban vár az igazim, aki sosem lesz az, mert lelkem minden erejével kapaszkodik ebbe az életemet már az első pillanattól veszélyeztető Vadászba. De tudom, hogy sosem tudnék betelni vele. Titokban utána járnék, messziről szívnám magamba izmai körvonalát, göndörödő fürtjei sziluettjét, vagy fegyvert tartó kezének látványát.
Kihámozom magam merev tartásából, és igyekszek a lehető legkevesebbet mutatni meggyötört és meztelen testemből. Izmaim csak remegve működnek, utolsó erejüket lehelve. Elfáradtam, és nem csak lelkileg. Már nem tudom mióta nem aludtam, és napok óta nem ettem igazán semmit sem. Most pedig megalázottnak érzem magam, de mégsem hibáztatom Őt. Saját magamnak okozom a bajt folyton. Hallgatnom kellett volna Benjire, Ginára, Zackre, és legfőbb ként anyára. Meg mondták, hogy nem tetszik nekik Harry, veszélyesnek gondolták, de az érinthetetlen közelébe férkőztem és ezzel tűzbe nyúltam, megégettem magam. De nem őt hibáztatom még most sem. Nem ő vállalta el, hogy aznap körbe vezet a városon, vagy hogy az esős napon csak elmegy csatangolni,mert nem bír magával. Sőt én hagytam azt, hogy megcsókoljon , tulajdonképpen minden az én hibám. Ha nem születtem volna angyalnak, most nem lennék itt, talán az egyik gimnáziumi srác ágyában kötöttem volna ki a mai nap, és szerelmes lennék valaki másba, aki nem arra szakosodott, hogy a fajtámat kiirtsa.
De miért lenne Harry bűne hogy ezt teszi? Őt csak elszakították kiskorában akarata ellenére a családjától, hogy érzéketlen pszichopatát nevelhessenek belőle, erre lett valami furcsa, kívülálló, aki nem sorolható sem az olyan vadállatok körébe mint Felicity, vagy az egyszerű emberébe. Angyal pedig végképp nem lehet. De most üldözik még is. És ki miatt? Ismét csak miattam. Ha nem ismernénk egymást, nem hozott volna Londonba, nem találjuk meg Nagy Britannia fő angyalvárosát, és most nem forogna millió angyal élet, plusz egy értékes Vadász lelke kockán.
Fedetlen testemre gyorsan az első ruhadarabot felhúzom, ami a kezembe akad, ami az én fehérneműm alsó fele volt. Rögtön mellette a melltartóm, majd a felsőm, és a nadrágom. A cipőm valahol kint rúgtam le, de azt felszedem útközben.
Miközben felhúzom magamra a textilt a könnyeim némán potyognak. Épp most csaltam meg azt, aki a lelkét áldozná értem, aki megtanított élni abban a világban, melybe csöppentem egy éve. Mindezt összeadva megmentett. Nem vagyok jobb annál, mint akit a legjobban gyűlölök magam után. Felicity... Talán ő még jobb egy fokkal mint én, mert legalább tudatja veled az első pillanattól hogy ne számítson rá az ember.
Felálltam az ágyról, immár magamra ölve az összes ruhám, ami a padlóra lett szórva, és nem tekintettem vissza a fiúra. Mozgást hallottam a hátam mögül, ahogy a szobából lépkedtem kifelé. Gondolom helyezkedett. Bárcsak ne érdekelne!
A folyosón össze szedtem a két cipőm, majd vissza akasztottam azt az absztrakt képet, melyet valószínűleg mi vertünk le még mikor... Nem akarok rá gondolni!
A forró cseppek szinte forrtak, ahogy végig szántottak a jól kitaposott úton arcomon. Utáltam magam, mindennel amit tettem. Már megcsókolnia sem lett volna szabad Mad Shireben. Akkor pofon kellett volna vágnom, és azzal a kis fájdalommal , melyet biztosan elviselt volna egy gyenge tinilánytól otthagyni, és haza szaladni. Majd anya egy forró teával és egy kioktató hegyi beszéddel, hogy már pedig el kellett volna vinnem azt a fránya esernyőt vigasztalná a zaklatott szívem. De semmi sem mehet úgy mint a filmekben... E helyett az idilli kép helyett a szárnyam hirtelen feltámadott érzésektől csak belül bizsergett, otthon pedig kijött, és ezzel felfedve azt, hogy az anyám egy TFW tag, méghozzá egy besúgó, és üldözni kezd az apámmal, aki csak úgy a semmiből feltűnik. És innen a lavina csak görget maga alá, lassan egy éve... Egyre mélyebben, egyre fájóbban... míg valaki meghal.
Megfordult a fejemben az én halálom is. Felicity utál, én okozom a legnagyobb problémákat, ha feladnám magam azzal az egyességgel hogy titokban marad Lond Angeles és Harrynek nem esik bántódása nem is lenne nagy ár az életem. Egy a millióhoz...
Homályos látással lépkedtem a lépcsőn lefelé, minden mozdulattal egyre jobban fúródnak belém a szilánkok, melyek lelkemet alkották egykor.
Lépések halk zaja hallatszott mögülem ismét. Nem is figyeltem már rá, csak menekülni akartam. Menekülni ki az életemből. De megállítottak , ismét.
- Hova mész? - visszhangzott rekedtes hangja a falakon, az üres lakásban.
Szívem bele remegett, könnyeim szélesebb folyamban folytak alá. Megráztam fejem, majd futólépésben indultam meg a földszintre, a kijárati ajtóhoz. Ő követett, és hosszú lábaival hamar utolért. Furcsán gyenge szorítása alól hamar kitértem.
- Angel, kérlek... - szólt utánam, de szavait igyekeztem lepattintani magamról.
"Nem! Nem engedhetem , hogy mélyebbre zuhanjak ebben a gödörben. Vége kell hogy legyen ennek!"
Az ajtóhoz értem, majd a kilincsre helyeztem kezeim. Remegve nyomtam le a zárat, és nagy levegőt vettem, de nem nyílt. Újra megpróbáltam, de az ajtó előttem makacsul zárva állt. Nagy levegőt véve rángatni kezdtem, mire erős kezek nyúltam az enyémekért és erős béklyóként akadályoztak meg a mozgásban.
- Angel... - suttogta forró leheletével fülembe, majd egy puha puszit nyomott a nemrég felfedezett érzékeny pontra a nyakamon. Éreztem ahogy a piros folton ejtett csók fájt, de elöntött vágyakozó bizsergéssel, és csak erős koncentrációval tudtam megakadályozni, hogy a kikívánkozó sóhaj ne hagyja el számat. Vonallá préseltem ajkaim, és vártam mi következik most. Újabb csók, a fülem mögé, majd halk sóhajnak szánt szavak. - Ne menj el... - lassan ereszti le ujjai közé zárt csuklóm, majd kezeit körém fonja. Lassan dülöngélni kezdünk, mintha szívünk szimfóniája most hangosan zengeni kezdene. Azonban nem maradhatok ebben az idilli pillanatban, mert az idő fogy, és már túl sok a tét.
- Harry.. muszáj... - suttogtam halkan, mire megállt a ringatásban. Maga elé fordított, és az ajtóhoz préselt.
- Nem! -mondta utasítóan, de semmi ridegség nem volt hangában. - Kérlek ne menj el! Most kaptalak meg! Nem ereszthetlek el! - szinte könyörgött.
- De te is tudod ha maradunk... - nem bírtam befejezni a mondatot, mert ajkaimra tapasztotta száját.
- Igen, tudom! De nem érdekel! Nekem csak Te kellesz! Itt vagy, és más nem számít!
- Nem számít millió angyal élete? - emeltem fel a hangom, és eltaszítottam forró testét az enyémtől. - Nem számít? Ugyan olyan életek, mint az enyém! Ha ők meghalnak, az nem lenne másabb, mintha én halnék meg! - hangom emelkedetten szórtam felé.
- Nem! Te más vagy! Te vagy a Kiválasztott vagy Elveszett , ahogy jobban tetszik, és az egyetlen, akivel törődni tudtam egész életemben! Nem tudom miért, őszintén szólva, de nem érdekelne az sem ha mind meghalna, az élén Sebastiannel! Nekem te kellesz az egész világon és nem ők! - a végén szinte zilált, mintha csak verekedett volna. Szavai viszont jobban fájtak, akárcsak én lettem volna az akivel megküzdött. Így ugyan olyan arrogánsnak és önzőnek tűnt, mint a többi Vadász.
- Nem! Tévedsz! Nem más az én halálom, mint az övék! - csattantam fel, és hangom kiabálásba torkollott - Tudod mit? Lehet tévedtem! Te nem vagy másabb mint a többi! Csak menj , és felejts el! Öldösd tovább annak a fajtáját aki elmondásod szerint fontosnak tartasz! -vágtam pofon, majd az emelet felé indultam, az ablakhoz, melyen a házba jutottam.
- ANGEL! - kiabált utánam, de kizárva hangját fejemből rohantam a szobába.
Magamra csaptam az ajtót, és kulcsra is zártam. Dörömbölni kezdett, és kiabálni, hogy engedjem be, már-már ijesztő volt a helyzet. Neki csapódott valami az ajtónak, és az ívben feszült meg tokjában. Mintha egy faltörő kossal szaladt volna neki, de tudtam, hogy csak ő az. Próbálja betörni . Mire áttörte azonban a fehérre mázolt fát, én már az ablakon át kiugrottam a szabadba, és tompa puffannással értem földet. Nem repülhetek fényes nappal, ezért futnom kell. Muszáj minden másodperc előnyét kihasználnom, míg eldönti az ablakon követ, vagy az ajtón. Minél távolabb vagyok tőle, annál józanabbul tudok gondolkodni. Csak szaladok, nem törődve, hogy furcsán tekintenek rám a emberek az utcán, hogy miért kivágott hátul a ruhám, vagy hogy közben szakadatlanul potyognak könnyeim. El kell tűnnöm, és soha többé nem találkozni vele.
Egy gyalogátkelőhöz értem, ahol majdnem elütött egy fekete kocsi. Mögöttem úgy 50 méterre szaladt utánam Harry, és néha hangosabb szóval kiabált. Csak lefagyva álltam a zebra közepén, a kocsik körülöttem dudáltak, de csak a fekete kocsi vezetőjére tudtam figyelni... A világos barna hajú, gonoszul villogó szemű nőre... Felicity? A szívem megállt, és csak meredt, míg ő hajtani nem kezdte a kocsit. Újra futásnak eredtem, de mostmár egészen más irányba, vissza Harryhez, aki a sarkon fordult be.
- Harry! Menekülj! Fe-Felicity... - csak ennyit tudtam mondani, mert már is a fekete kocsi leparkolt a legközelebbi parkolónál. Gyorsan mutattam az ujjammal a járgány felé, és a fiú is oda pillantott. - Gyere! Gyorsan! - egy szempillantás alatt változott meg a közeg köztünk. Nem egymást üldöztük, hanem bennünket.
- Angel! Állj! - ráncigált, de ő sokkal erősebb volt min én, ezért könnyű szerrel tudott megfékezni. - Erre gyere! - húzott be egy közeli sikátorba. Mire rá jöttem hol vagyunk, már tartottunk is le a vadászoknak fenntartott hely táncparkett részére. Most kihalt volt, még az őrök sem álltak a helyükön. Pár részeg hajléktalan hevert a folyosón. A nagy vasajtó erős láncokkal volt lezárva, és egy hatalmas lakattal. Egy pillanatra elkerekedett a szemem, mikor valahonnan a kabátja alól Harry egy fegyvert húzott elő. Nem láttam még igazán Vadásznak őt... Sosem tapasztaltam milyen munkája közben, csak egyszer félájultan, mikor Alecet ölte meg. Nem figyeltem akkor sem igazán, mert a félelem és a remegés teljesen úrrá lett rajtam. Most viszont minden pillanatot és mozzanatot tisztán látok. Ahogy felemeli a fegyvert, halkan súgja hogy fogjam be a fülem, és céloz. Megtettem amit kért, álltam és néztem ahogy a pisztoly eldördül, hátrébb lökve picit a fiút, a lakat pedig szikrát vetve pattan el, és az ajtó immár szabadon nyitva áll.
- Gyorsan! - utasított, és a fénytelen , fekete térbe rántott hirtelen.
Harry magabiztosan lépkedett, fogva kezem a sötétben. Kívülről tudja a hely alaprajzát. Nem szűrődik be egy csepp fény sem, hisz alagsorban vagyunk, még is úgy navigál, mint egy denevér az éjszakában.
Egy puha, bőr valaminek ütköztem, ami valószínűleg az a piros fotelek egyike lehetett ami a V.I.P részhez tartozik, azaz Felicity bandájának a helye. Hirtelen fény gyúlt, és a teret pár lámpa világította meg. Harry egy villanykapcsolót kattintott fel, ami bevilágította csak az elkülönített részt. Csodálkozva néztem, de ő egyből bevitt egy rejtett ajtón. Ismerős volt a hely. Amint realizáltam, hogy ide hoztak, hogy megkínozzanak, egyből félelem és borzongás futott végig rajtam. Közelebb húzódtam Harry forróságot árasztó testéhez.
- Semmi baj! Talán nem követnek erre... - suttogta, de a falak így is vissza verték hangját. Ijesztő volt a hely. Szinte hallottam az angyalok visszhangzó sikolyát, a láncok csörgését, a fegyverek pufogását. Megérintettem az egyik rácsot, és képek kezdtek futni szemeim előtt. Újabb látomás.
"Furcsa volt a hely. A férfiak régies ruhákba öltöztek, és olyan fegyvereket tartottak a kezükben, ami a 80-as években voltak használatosak. Angyalokat vezettek egy-egy cellába be, vasra vetve. Sikolyok és üvöltések hallatszottak különböző korú és nemű emberektől. Minden percben szállítottak ki elernyedt, megkínzott vagy éppen élettelen testeket a kamrákból. Egy fehér köpenyes , és szőkés hajú fickó megállt minden cella ajtajánál, és a kis nyíláson benézve jegyzetelt. Egy Vadász öltözetbe öltözött férfi megállt mellette.
- Mr. Willis, az X1-es eltűnését jelentették pár perce uram! Az őrszobában az összes Vadászt meggyilkolták, és a laborban, a kísérleti alany ágya üres volt. - szólt a kissé tömzsi pasas, színtelen hangon, de szemében rettegés, és meghunyászkodás tükröződött. Rettegett a Mr. Willis néven szólítottól férfitől.
A fehér köpönyeges hirtelen felcsattant és hangos szitok szavakat kiabált.
- Egy hogy lehetséges? EZ NEM LEHET! Hogy a francba történt ez? Mégis hogyan? Egy másfél éves csecsemő hogy tud eltűnni? Miért nem vigyáztak rá jobban ? Egyáltalán ki tette? Látták ki vitte el? - szemei vérben forogtak, és valahogyan éreztem, ha a válasz nem tetszik Mr. Willisnek, akkor a szerencsétlen Vadász látja kárát.
- Az őrök nem láttak semmit gyanúsat a C-szektorban. Azonban Freddie Michael, a C-szektor vetőjét már tegnap óta senki sem látta. - szinte megremegett a hangja.
- Találják meg Freddiet! Csak ő tehette! Már hónapok óta próbálta mondani, hogy az X1-es alanyt nem kéne ilyen fiatalon kísérletre vinni. Kapják el, a gyereket meg hozzák vissza! " -méyl levegőt vettem, és először pislognom kellett a hirtelen erős fényektől. Harry elmosódott hangját hallottam, és kezdtem érezni simogatását arcomon.
- Angel! El kell innen tűnnünk! - mondta.
- H-hol vagyok? - mozgattam közbe kicsit fejem, megnézve a szobát, ahol feküdtem. A falak csíkosak voltak, körbe mindenhol ódivatú tárgyak, és fekete-fehér képek.
- Elájultál... M inden elmondok,de most menni kell! Felicty a sarkunkban van! Nem tudom hogy jött rá, hogy a Vadász klubba jöttünk le, mert nem láthatta, hogy hova futottunk! Gyorsan! - kapott fel hirtelen, és már csak azt vettem észre, hogy félkómában ráncigál valamerre a régies folyosón. Mintha egy öreg filmbe csöppentem volna, méghozzá egy gagyi horrorba. Mindenhol pókháló, itt-ott leomlott faldarabok, betört tükrök, és a nagymamám korabeli tapétán sárga ázás foltok. Egy régi szállodában lehettünk talán... Sok folyosó és belőlük rengeteg szoba nyílt, melyeken arany számokkal és betűkkel voltak írva a szoba nevei. A1, A2, A3 ... és így tovább.
Lassan tértek vissza az emlékeim, és a látomásban látottak.
" Ki az az X1-es alany? Egy kisbaba? És ki az a Freddie Michael? Már másodszorra hallottam a nevét... " -tűnődtem el.
A nagy épület tetejére értünk. London egy része felett elláttam, és a látkép még szép is lett volna, ha nem menekülnénk.
- Repülnünk kell! - szólalt meg hirtelen túlkiabálva a szelet, ami fújt idefent.
- Micsoda? - kerekedtek ki a szemeim, és zavartan néztem körül, mintha nem nekem mondta volna.
- A TFW lent állnak, már behatoltak a szállodába, amint most állunk! pár percünk van Angel!- mondta idegesen. Harryt sosem láttam még ilyen feszülten. Szemeiben nyugtalanság csillogott és kérdően nézett felém. Csak makogni tudtam.- Elvileg elbírsz engem is, ha a szárnyaid kint vannak! Angel! Gyerünk!
- É-én nem...
- De Meg tudod csinálni! nem kell messze, elég ha pár tömbnyire leraksz, onnan futunk vala merre! - Túrt idegesen a hajába, és pedig tétován kiengedtem a szárnyaim, és lenéztem az épületről.
Körben mind-mind Felictyéhez hasonló fekete kocsik álltak, és fekete ruhás emberek nyüzsögtek. Az egyik felmutatott, és kiáltott valamit, mire az összes felénk nézett. Hatalmas üvöltözés kerekedett.
- Basszus! - kiáltottam én is, és Harryhez rohantam. - Add a kezed! - nyújtottam az enyémeket, és fekete tollaim sürgetve lengettem meg. Megragadta a fiú erősen az alkarom, és felemelkedtünk.
Nem volt nehéz annyira. Még nem vittem sosem embert, csak nehéz zsákokkal gyakoroltam. Harry már-már mosolygott, ahogy Londont nézte alattunk, és az egyre kisebb épületet, melynek tetejére a TFW Vadászai özönleni kezdtek. Fegyvereik hangosan dördültek, de túl messze voltam, hogy ellőhessenek idáig. Magasan szállunk, és mikor elhaladunk a város felett a göndörke hangosan felnevetett.
- Harry! Megcsináltuk! - kiabáltam, hogy ő is meghallja, mire felnézett rám és bólintott. Igyekeztem az egyetlen helyre menni, ahol a második legnagyobb biztonságban éreztem magam, Harry után.
Hamarosan az ismerős park felé értünk, és ahogy ereszkedtem egyre lefelé már láttam a rejtett tisztás elmosódó vonalát, és a fentről csak egy temetőnek tűnő területet, mely szélénél húzódik a kapu, az angyalvárosba.
Leraktam óvatosan a fút, és térdem támasztva lihegtem. Nagyon lefáradtam, pedig alig volt pár perc az egész.
- Jól vagy? -jött közelebb, majd megsimogatta a hátam.
- Igen. -válaszoltam, majd felegyenesedtem. Keserű érzés járta át testem, arra a gondolatra, hogy mire készülök. - Harry... most be kell menni...
- Menj csak. - mosolygott, de nem volt semmi boldogság mögötte.
- Úgy értem... együtt. - sütöttem le szemem. Éreztem tekintetét magamon, ahogy szinte lyukat éget belém., hallottam a gondolatait, amik azt kiáltozzák, hogy nem vagyok jobb, mint egy örömlány. Nagy levegőt vettem, és a zöld szempárba emeltem tekintetem. Nem volt semmi megvetés benne, csak kíváncsi fürkészés, és pár kérdés.
- Akkor most mi legyen? - kérdezte , de halvány szomorúság ivódott szavaiba. pontosan tudtam, hogy Sebastianre gondol. - Nem történt semmi? - kérdezi, de hangja valahol elveszett a keserűség és a csalódottság mezejein.
Bólintok aprót, és lesütöm a szemem. Egy halk sóhaj formájában válaszol, és eltávolodik tőlem. Hirtelen Hideggé vált a légkör, és érzem a Londoni nyár hűvös szellőjét, ahogy ismét át jár. De most mintha fagyot is hozott volna kettőnk közé.
Némán a kis kapuhoz terelem a fiút, és tenyerem a növényzet alá simítom, hogy ezzel jelezzem, be szeretnék lépni. Az ajtó nyílik, és Bernice már is üdvözöl.
- Szerbusz drágám! De rég láttalak már erre felé! Hogy s mint vagy tok Se... - hangja megakadt, ahogy a hátam mögött, karba tett kézzel álldogáló fiút is megpillantotta. - Nem meg mondtam, hogy ne vegyere vissza ide többet? - kezdte volna ócsárolni Harryt, de és leállítottam.
- Velem van, és kénytelen vagy beengedni! - mondtam, majd indultam is befelé, a hosszú lépcsős, és gyér fénnyel ellátott bejáraton.
A göndörke némán követett, végig a lépcsősoron , míg a városba nem érünk.
De ja vu érzés fogott el. Valahogyan a nyüzsgés is más, mint a szokásos. Ugyanúgy a nyüzsgő tömeg felém és Felé szegezi tekintetét, és mintha megfagyna a levegő körülöttünk. Felismerik a Vadászt, ez minden angyal ösztönében benne van. Meredten néznek, de nem pánikolnak. Pontosan tudják, egy ellenséges személynek nincs esélye milliók ellen. A sutyorgás mindenfelől hallható , és rosszalló tekintetek sora követi lépteink.
Úgy érzem magam, mintha a barátomat hoznám bemutatni a családomnak, de ők az első pillanatba elkönyvelnék egy gonosz és jót nemakaró alaknak, miközben teljesen más. Sőt, egy bizonyos szemszögből nézve hálásnak kellene lenniük, hisz nem hogy megmentett, tartja a város titkát.
Nem kellett már Bernicenek vezetnie , mert én a járást tudtam nagyjából az egész városban, és a környéket pedig kiválóan ismertem. Szinte automatikus léptekkel közlekedtem, pontosan tudtam melyik sarok után mi következik.
Harry szorosan mellettem jött, és talán azt mondtam, ha nem ismerném, hogy fél. De természetesen ez nem lehetséges, nem ijedne meg még akkor sem ha valami horrorisztikus helyen mindenféle teremtmények vennének körbe, emberek és különféle állatok martalékával. Jól jött volna mikor az első napjaim töltöttem itt , mert hiába volt Sebastian mindig mellettem, ő nem tudott sokszor megnyugtatni.
Hamar a mi kis utcánkba értünk, talán túlságosan is. Lépteim lelassultak, és a fiú mellettem sejthette, hogy a cél közel van. Szívta magába a csendes környéken található házak látványát. Talán még furcsállanám is, ha nem tudnám, hogy a terepet méri fel. Ezt már nekem is a vérembe ivódott a kiképzés során. De talán most arcán valami emberit is láttam. Azt nézi én melyikbe lakhatok. Kíváncsian méregeti hozzám a különböző sítusú és méretű lakóépületeket.
Megálltam a célállomás előtt, és idegesen szívtam be a levegőt. Harry mögöttem állt meg, és meredt a fehér falra, mely az utca világításától éjjel-nappal halvány sárga. Talán a környéken a sárgás fényű villanyoktól nem is láthat az ember/angyal igazán harsányan pompázó fehéret. Olyan mintha mindig este lenne, csak a lámpák fénye sokkal erősebb, hisz egész nap pótolni kell a fényt. Tétován halásztam elő a zsebemből a kulcsokat, és remegő kézzel illesztettem be a zárba. Sikerült hangmentesen elfordítani, így kinyitni az ajtót.
- T-te... ki-kicsit itt kint... - kezdtem halkan hebegni, mire rögtön bólintott, hogy felfogta mit szeretnék mondani.
Beléptem a házba, és egyből a kellemes, kicsit édeskés illat kúszott orromba, mely általában fogadott. Rögtön jött is Seb, amint bezártam magam mögött az ajtót.
- Angel! Halálra aggódtam magam miattad! Jól vagy! Úgy hiányoztál! - szorított magához, és egy ölelésrohamban találtam magam. Meghallottam egy nő nevetését a hátunk mögül.
- Szia! - köszöntem, amint rá pillantva tudatosítottam, hogy Zoe az. Valahogyan nem fogott el egy keserű érzés, mikor megláttam. Pedig mindig érezni szoktam... Most nem.
- Helló Ang! - jött közelebb, és akkor láttam még csak meg, hogy szemei enyhén pirosak, és duzzadtak. Közelebb jött, és láttam a kérdést az arcán. De mielőtt feltehette volna, és megelőztem. - Minden rendbe Zoe? - hámoztam ki magam Seb karjai közül, és közelebb mentem.
- Téged vártunk, mert nagyon fontos dologbam kell segítened! Tudod a... - nem engedtem hogy befejezze, mert be kellett még valahogyan adagolnom Harryt is.
- Rögtön segítek, de... valamit tudnotok kell.. azaz... valakit hoztam ide, mert... veszélyben van. Csak így tudtam megoldani, hogy ne essen baja... mert szóval... hosszú lenne elmesélni. - akaratlanul is a talán pár órával ezelőtt történt dolog kúszott az eszembe. Újra önutálat áradt szét véremben, de lenyeltem a keserű gombócot, és a késztetést hogy pofon vágjam saját magam.
- Micsoda? - lepődtek meg egyszerre, mire én az ajtóhoz léptem lassan, és kinyitottam. Ugyanott állt, abban a fekete szerelésében, és még csak most vettem észre, hogy egy egyszerű fekete hosszú ujjú van csak rajta. - Gyere be kérlek... - mondtam halkan, mire ő határozott lépésekkel közeledett. Bezártam az ajtót, és vártam lesütött szemekkel a reakciójukat. Harry tőlem tisztes távolságra állt, és látszólag nem hatotta meg a helyzet.
- Styles? - csattant fel hirtelen, mire muszáj volt néztem mi történik.
- Helló? - kissé bizonytalanul szólalt meg, és igyekezett minél ártatlanabbul festeni, hogy semmi rossz szándékkal nem jött.
- Angel! Most azonnal beszélnünk kell! - jött rögtön elém, és ragadta meg a kezem.
- Addig... maradj itt.. izé... Au Seb! - szóltam rá, mert fájóan szorította a csuklómat.
A konyhába rángatott, és amint becsukta az ajtót , halkan lekezdett káromkodni.
- Angel! Komolyan? Egy Vadász? Miért hoztad ide? Egyáltalán miért pont Stylest? Tudod ki ő egyáltalán? - mondta, de igyekezett nem hangosan kiejteni a szavakat.
- Igen! Együtt éltem vele, ha nem tudnád, és bajban van! Megmentette az életem! Kétszer! És ennyivel tartozom! Amúgy meg... - elakadt a szavam. Folytatni csak olyan dolgokkal tudtam volna, amiket Seb nem hallhat. Amúgy meg szeretem mindennél jobban, és pár órája össze jöttünk tulajdonképp, de nem mondta hogy szeretne vagy ilyenek, csak egyszerűen neki adtam magam. Jut eszembe szerelmes vagyok belé már azóta mióta megismertem...
- Hogy érted hogy tartozol? Ő egy Kegyetlen sorozat gyilkos, a fajtánk kiirtója! Egyszerűen megölt annyi társunk hidegvérrel! - csattant fel, mire akaratlanul is ment fel bennem a pumpa.
- Igen? És biztosan ezt akarta tenni, mikor alig 3 évesen elráncigálták a szerető családjától, és undorító módszerekkel csaknem kiöltek belőle mindent! Tudod mit? Ha kíváncsi vagy milyen egy igazi pszichopata akkor keresd meg Felicityy, és beszélgess el vele! Na ő az igazi hidegvérű gyilkos. Harry megmentett már nem egyszer! És most segíteni fogok neki ha akarod, ha nem! - soha életemben nem vágtam ilyen hangnemben szavakat az angyalfiúhoz, mint most. Sebastian pár pillanatig csak pislogott, majd meglágyult az arca. Ez volt benne, amit nagyon szerettem , és ilyennek kívánnék egy legjobb barátot.
- Ennyire fontos neked Ő? - kérdezte, és keze lágyan simult arcomra.
Bólintottam, mire egy beletörődő sóhajt eresztett.
- Figyelj! Míg valamit kitalálunk, addig maradhat. De aztán rögtön megy el innen, mert a város vezetősége, még ha te vagy a nagy Kiválasztott, akkor sem nézi jó szemmel hogy egy Vadász. Egyáltalán! Harry az egyetlen aki az ő fajtájából itt lehet. Szóval, ha bármit csinál, én leszek rá a legnagyobb veszéllyel! - tette játékosan keresztbe a kezét maga előtt, majd tettetett keménységgel nézett rám. - és a kanapén alszik! - mondta komolysággal, mire elnevettem magam.
- Mintha lenne vendégszobánk... - jegyeztem meg játékosan mire oldalba lökött.
- Na-na kisasszony! Kihúzza a gyufát! - fenyegetőzött, és mikor indultam kifele gyengéden a fenekemre ütött.
Imádtam Sebastiant, és azt hogy ennyire játékos, és mindent megadtam volna, ha ő lehetne a legjobb barátom, de tudom hogy ő mindig is többet érzett, és én meg bele mentem, mert azt hittem túllehetek egy Vadászon, aki felforgatta az életem.
Amint kiléptünk a konyhából meglepő kép fogadott . Harry furcsán felszabadultan társalgott Zoeval, aki a frusztrált és kicsit szomorkás hangulatából most meglepően vidámnak hatott. Bár a fiú azért kicsit mereven ült, de még is első vagy második találkozásra tőle szokatlan az ilyen. Igazán pedig nem hiszem hogy elengedte volna magát...
Ahogy ott ültek, egymásra néztek, annyira furcsák voltak. Zoe szeme zöldesen csillogott és Harryé pedig mintha a tükörképe lett volna. A lány haja is meglepően hasonló loknikba göndörödött, bár a Vadász haja túl rövid ahhoz, hogy igazán kiadja azokat a kunkori tincseket.
Sebastiannel egymásra nézünk, és ugyan azon járt az agyunk. De mielőtt esetleg megkérdezhettük volna a másikat, Zoe rögtön felpattant és felém jött.
- Angel! Nagyon fontos lenne, ha beszélgethetnénk! Pár perc az egész. - kérlelt - De négyszemközt. - tette hozzá.
- Persze! - válaszoltam, és a hálószobába vezettem. Gyorsan dobtam egy "neharagudjatok" pillantást a fiúk felé. Majd eltűntünk a rövidke folyosón, melyről csak két szoba nyílik. A fürdő és a háló. Furcsán izgatott a mellettem haladó lány. A gyomrom pedig nem tapasztaltan bizsereg. De nem úgy mint a Vadász közelében, hanem talán... idegesség.
A medálhoz nyúlok, és megérintem. Némi nyugalmat ad, hogy érzem a míves fémet, ahogy a pólóm alatt a szívem felett csüng. Harry egyik darabja...
Másodszor: :D igazság szerint ez egy kis közlemény lenne a történetről, első szösszenetként, majd egy igen aggasztó tény felőli kérdést írnák le... igazság szerint örülnék ha végig olvasnátok :D (és megjegyzem, hogy nem mérges vagy akármilyen negatív hangvételű ;) sosem bántanék meg senkit a mélyen tisztelt olvasóim közül <3 )
1.) Fel kell készülni rá, hogy a történet vége már nincs is oly messze. Ez persze tőlem és tőletek is függ no meg attól az égi erőtől amitől kapom az ihletet :D . Lehet hogy az utolsó keservvel megírt szó után, miután a zárással végeztem, megszáll az ihlet, de lehet hogy nem... 3-5 fejezet körül még minimum számíthattok, de legfeljebb 8-10... Nos, gondoltam tájékoztatlak titeket, hogy ne érjen sokként, hogy csak bejelentem, ez az uccsó előtti, és már csak két fejezet jön, az utolsó meg az epilógus. (és egy Kulissza titok : Ezzel párhuzamosan már gépelem serényen a következő történetem, ami szintén Harrys lesz, és most egy egyszerű, nem egy földről elszállt, a mi világunkban játszódó történetre számíthattok, aki velem marad egy újabb kaladra az olvasás világában <3 . Azt még nem tudom hogy milyen hosszúra várható, de mindenképpen szeretnék hosszabbat írni az Av-nál :D olyan 50 fejezetes körülit, vagy nagyobb terjedelmű xd de ez a fejezetek hosszától is függ. Már most megsúgom van a megírtak közül olyan, ami jóval hosszabb, mint az Av-ban egy átlagos rész :D Na erről ennyit xd) Egyébként zavar valakit, hogy ennyire hosszúak a fejezetek? (megmértem az eddigi leghosszabb az a +18-as, 16 Word oldal... :O wow...)
2. Az aggasztó tény pedig a kövi: mostanában eléggé lehangol, hogy nem jött egy hozzászólás sem a történethez... Ennek oka van, vagy csak egyszerűen nem jön rá késztetés, hogy egy-egy kommentel kicsit visszajeleznétek? Vagy pedig itt csupa rosszat nemakaró és aranyos emberek vannak, akik nem akarnak megbántani, hogy esik a színvonal, és egyre szarabbak a fejezetek? :O Figyeljetek, nyugodtan csak közöljétek, hogy "ez nem tetszett", "ez szar volt, hasonlót többet ne..." " ez gáz volt, ilyet soha.." stb, vagy csak egy kis akármi, mert az nem jön ki jól hogy adom a kezeim közül ki a szemetet és erről nem tájékoztatnak xd :O meg olyan mintha sötétben tapogatóznék vagy... m1 (bár ennek pont az ellene tétjét tapasztaltam, mert a megtekintések száma meg nő, nem csak fejezetenként, hanem amúgy is, egyre gyorsabban egyre többen nézik... bár a tendencia eléggé laposan kúszik fel, de akkor is :O )
Természetesen nem kötelező most sem kommentelni, és nem leszek olyan gonosz, hogy komment határt vezetek be, mert nekem arról meg van az elég kemény, nem épp pozitív véleményem. Aki ír blogot, az gondolom tudja, hogy egy-egy komment mennyit jelent, ha ócsároló, ha pedig dicsérő. Aki meg nem, annak meg talán annyit tudok mondani erről, mintha ... képzeljétek el, hogy hetekig dolgoztok keményen egy ...mondjuk projekten, és mikor leadod, egy szótlan alak megtekinti, majd se szó, se beszéd ott hagy, és nem mondja meg hogy jó e, kakit sem ért vagy valami... Akár lehet kiváló, vagy nagyon pocsék is, egyszer csak kierdül... vagy nem... Na valami hasonló kételyek között lebegek én is. Persze ezek az én sajátos démonaim, mindig bele képzelem mindenbe a rosszat amit én csinálok... így is pofázok feleslegesen xxxd (lassan már életrajzot is írok xdddddd )
De le kell szögezni, hogy EGYÁLTALÁN NEM vagyok mérges, vagy hasonlók, remélem ez a túl hosszúra nyúlt szösszenet hangvétele nem erről árulkodott :O nagyon is IMÁDLAK TITEKET, olvasókat akik éltetik a blogot <3 Nos, inkább kussolok, mert így is nagy a szám, a történet meg ezzel nem halad xddd jó olvasást <3 u.i.: komi azért jöhet :D tényleg, hideg-meleg-langyos-akármi :D
/Angel szemszöge/
Percekig tartó némaság és jeges hangulat vette át a vibráló hő helyét. Harry mellkasa, míg az oxigén hiány meg nem kényszerítette, nem mozdult. Szakadozottan vette azután is a levegőt. Nem szólalt meg. Csöndben feküdt, karjai megmerevedtek rajtam. Izmai pattanásig feszültek, mintha moccanni készülne, de még is szoborként feszeng. Mintha a függöny mögül előtörő halovány fénysugárban megcsillanó porszemek is megálltak volna a levegőben, és feszülten figyelnének. A másodpercek egyre nagyobb súllyal nehezedtek a szívemre, és lassan repesztik meg, az egy órára össze forrt lelkem. Szinte hallható kétségbe esett verdesése, és ahogy a feszültség egyre roppantja össze. Hangja , mint a befagyott tó teteje, amint rálép valaki, és repedezni kezd.
Jeges könnybe lábadnak szemeim. Itt vége... Ő nem tud szeretni engem úgy , ahogy én Őt. Neki adtam magam, mikor a jelenlegi otthonomban vár az igazim, aki sosem lesz az, mert lelkem minden erejével kapaszkodik ebbe az életemet már az első pillanattól veszélyeztető Vadászba. De tudom, hogy sosem tudnék betelni vele. Titokban utána járnék, messziről szívnám magamba izmai körvonalát, göndörödő fürtjei sziluettjét, vagy fegyvert tartó kezének látványát.
Kihámozom magam merev tartásából, és igyekszek a lehető legkevesebbet mutatni meggyötört és meztelen testemből. Izmaim csak remegve működnek, utolsó erejüket lehelve. Elfáradtam, és nem csak lelkileg. Már nem tudom mióta nem aludtam, és napok óta nem ettem igazán semmit sem. Most pedig megalázottnak érzem magam, de mégsem hibáztatom Őt. Saját magamnak okozom a bajt folyton. Hallgatnom kellett volna Benjire, Ginára, Zackre, és legfőbb ként anyára. Meg mondták, hogy nem tetszik nekik Harry, veszélyesnek gondolták, de az érinthetetlen közelébe férkőztem és ezzel tűzbe nyúltam, megégettem magam. De nem őt hibáztatom még most sem. Nem ő vállalta el, hogy aznap körbe vezet a városon, vagy hogy az esős napon csak elmegy csatangolni,mert nem bír magával. Sőt én hagytam azt, hogy megcsókoljon , tulajdonképpen minden az én hibám. Ha nem születtem volna angyalnak, most nem lennék itt, talán az egyik gimnáziumi srác ágyában kötöttem volna ki a mai nap, és szerelmes lennék valaki másba, aki nem arra szakosodott, hogy a fajtámat kiirtsa.
De miért lenne Harry bűne hogy ezt teszi? Őt csak elszakították kiskorában akarata ellenére a családjától, hogy érzéketlen pszichopatát nevelhessenek belőle, erre lett valami furcsa, kívülálló, aki nem sorolható sem az olyan vadállatok körébe mint Felicity, vagy az egyszerű emberébe. Angyal pedig végképp nem lehet. De most üldözik még is. És ki miatt? Ismét csak miattam. Ha nem ismernénk egymást, nem hozott volna Londonba, nem találjuk meg Nagy Britannia fő angyalvárosát, és most nem forogna millió angyal élet, plusz egy értékes Vadász lelke kockán.
Fedetlen testemre gyorsan az első ruhadarabot felhúzom, ami a kezembe akad, ami az én fehérneműm alsó fele volt. Rögtön mellette a melltartóm, majd a felsőm, és a nadrágom. A cipőm valahol kint rúgtam le, de azt felszedem útközben.
Miközben felhúzom magamra a textilt a könnyeim némán potyognak. Épp most csaltam meg azt, aki a lelkét áldozná értem, aki megtanított élni abban a világban, melybe csöppentem egy éve. Mindezt összeadva megmentett. Nem vagyok jobb annál, mint akit a legjobban gyűlölök magam után. Felicity... Talán ő még jobb egy fokkal mint én, mert legalább tudatja veled az első pillanattól hogy ne számítson rá az ember.
Felálltam az ágyról, immár magamra ölve az összes ruhám, ami a padlóra lett szórva, és nem tekintettem vissza a fiúra. Mozgást hallottam a hátam mögül, ahogy a szobából lépkedtem kifelé. Gondolom helyezkedett. Bárcsak ne érdekelne!
A folyosón össze szedtem a két cipőm, majd vissza akasztottam azt az absztrakt képet, melyet valószínűleg mi vertünk le még mikor... Nem akarok rá gondolni!
A forró cseppek szinte forrtak, ahogy végig szántottak a jól kitaposott úton arcomon. Utáltam magam, mindennel amit tettem. Már megcsókolnia sem lett volna szabad Mad Shireben. Akkor pofon kellett volna vágnom, és azzal a kis fájdalommal , melyet biztosan elviselt volna egy gyenge tinilánytól otthagyni, és haza szaladni. Majd anya egy forró teával és egy kioktató hegyi beszéddel, hogy már pedig el kellett volna vinnem azt a fránya esernyőt vigasztalná a zaklatott szívem. De semmi sem mehet úgy mint a filmekben... E helyett az idilli kép helyett a szárnyam hirtelen feltámadott érzésektől csak belül bizsergett, otthon pedig kijött, és ezzel felfedve azt, hogy az anyám egy TFW tag, méghozzá egy besúgó, és üldözni kezd az apámmal, aki csak úgy a semmiből feltűnik. És innen a lavina csak görget maga alá, lassan egy éve... Egyre mélyebben, egyre fájóbban... míg valaki meghal.
Megfordult a fejemben az én halálom is. Felicity utál, én okozom a legnagyobb problémákat, ha feladnám magam azzal az egyességgel hogy titokban marad Lond Angeles és Harrynek nem esik bántódása nem is lenne nagy ár az életem. Egy a millióhoz...
Homályos látással lépkedtem a lépcsőn lefelé, minden mozdulattal egyre jobban fúródnak belém a szilánkok, melyek lelkemet alkották egykor.
Lépések halk zaja hallatszott mögülem ismét. Nem is figyeltem már rá, csak menekülni akartam. Menekülni ki az életemből. De megállítottak , ismét.
- Hova mész? - visszhangzott rekedtes hangja a falakon, az üres lakásban.
Szívem bele remegett, könnyeim szélesebb folyamban folytak alá. Megráztam fejem, majd futólépésben indultam meg a földszintre, a kijárati ajtóhoz. Ő követett, és hosszú lábaival hamar utolért. Furcsán gyenge szorítása alól hamar kitértem.
- Angel, kérlek... - szólt utánam, de szavait igyekeztem lepattintani magamról.
"Nem! Nem engedhetem , hogy mélyebbre zuhanjak ebben a gödörben. Vége kell hogy legyen ennek!"
Az ajtóhoz értem, majd a kilincsre helyeztem kezeim. Remegve nyomtam le a zárat, és nagy levegőt vettem, de nem nyílt. Újra megpróbáltam, de az ajtó előttem makacsul zárva állt. Nagy levegőt véve rángatni kezdtem, mire erős kezek nyúltam az enyémekért és erős béklyóként akadályoztak meg a mozgásban.
- Angel... - suttogta forró leheletével fülembe, majd egy puha puszit nyomott a nemrég felfedezett érzékeny pontra a nyakamon. Éreztem ahogy a piros folton ejtett csók fájt, de elöntött vágyakozó bizsergéssel, és csak erős koncentrációval tudtam megakadályozni, hogy a kikívánkozó sóhaj ne hagyja el számat. Vonallá préseltem ajkaim, és vártam mi következik most. Újabb csók, a fülem mögé, majd halk sóhajnak szánt szavak. - Ne menj el... - lassan ereszti le ujjai közé zárt csuklóm, majd kezeit körém fonja. Lassan dülöngélni kezdünk, mintha szívünk szimfóniája most hangosan zengeni kezdene. Azonban nem maradhatok ebben az idilli pillanatban, mert az idő fogy, és már túl sok a tét.
- Harry.. muszáj... - suttogtam halkan, mire megállt a ringatásban. Maga elé fordított, és az ajtóhoz préselt.
- Nem! -mondta utasítóan, de semmi ridegség nem volt hangában. - Kérlek ne menj el! Most kaptalak meg! Nem ereszthetlek el! - szinte könyörgött.
- De te is tudod ha maradunk... - nem bírtam befejezni a mondatot, mert ajkaimra tapasztotta száját.
- Igen, tudom! De nem érdekel! Nekem csak Te kellesz! Itt vagy, és más nem számít!
- Nem számít millió angyal élete? - emeltem fel a hangom, és eltaszítottam forró testét az enyémtől. - Nem számít? Ugyan olyan életek, mint az enyém! Ha ők meghalnak, az nem lenne másabb, mintha én halnék meg! - hangom emelkedetten szórtam felé.
- Nem! Te más vagy! Te vagy a Kiválasztott vagy Elveszett , ahogy jobban tetszik, és az egyetlen, akivel törődni tudtam egész életemben! Nem tudom miért, őszintén szólva, de nem érdekelne az sem ha mind meghalna, az élén Sebastiannel! Nekem te kellesz az egész világon és nem ők! - a végén szinte zilált, mintha csak verekedett volna. Szavai viszont jobban fájtak, akárcsak én lettem volna az akivel megküzdött. Így ugyan olyan arrogánsnak és önzőnek tűnt, mint a többi Vadász.
- Nem! Tévedsz! Nem más az én halálom, mint az övék! - csattantam fel, és hangom kiabálásba torkollott - Tudod mit? Lehet tévedtem! Te nem vagy másabb mint a többi! Csak menj , és felejts el! Öldösd tovább annak a fajtáját aki elmondásod szerint fontosnak tartasz! -vágtam pofon, majd az emelet felé indultam, az ablakhoz, melyen a házba jutottam.
- ANGEL! - kiabált utánam, de kizárva hangját fejemből rohantam a szobába.
Magamra csaptam az ajtót, és kulcsra is zártam. Dörömbölni kezdett, és kiabálni, hogy engedjem be, már-már ijesztő volt a helyzet. Neki csapódott valami az ajtónak, és az ívben feszült meg tokjában. Mintha egy faltörő kossal szaladt volna neki, de tudtam, hogy csak ő az. Próbálja betörni . Mire áttörte azonban a fehérre mázolt fát, én már az ablakon át kiugrottam a szabadba, és tompa puffannással értem földet. Nem repülhetek fényes nappal, ezért futnom kell. Muszáj minden másodperc előnyét kihasználnom, míg eldönti az ablakon követ, vagy az ajtón. Minél távolabb vagyok tőle, annál józanabbul tudok gondolkodni. Csak szaladok, nem törődve, hogy furcsán tekintenek rám a emberek az utcán, hogy miért kivágott hátul a ruhám, vagy hogy közben szakadatlanul potyognak könnyeim. El kell tűnnöm, és soha többé nem találkozni vele.
Egy gyalogátkelőhöz értem, ahol majdnem elütött egy fekete kocsi. Mögöttem úgy 50 méterre szaladt utánam Harry, és néha hangosabb szóval kiabált. Csak lefagyva álltam a zebra közepén, a kocsik körülöttem dudáltak, de csak a fekete kocsi vezetőjére tudtam figyelni... A világos barna hajú, gonoszul villogó szemű nőre... Felicity? A szívem megállt, és csak meredt, míg ő hajtani nem kezdte a kocsit. Újra futásnak eredtem, de mostmár egészen más irányba, vissza Harryhez, aki a sarkon fordult be.
- Harry! Menekülj! Fe-Felicity... - csak ennyit tudtam mondani, mert már is a fekete kocsi leparkolt a legközelebbi parkolónál. Gyorsan mutattam az ujjammal a járgány felé, és a fiú is oda pillantott. - Gyere! Gyorsan! - egy szempillantás alatt változott meg a közeg köztünk. Nem egymást üldöztük, hanem bennünket.
- Angel! Állj! - ráncigált, de ő sokkal erősebb volt min én, ezért könnyű szerrel tudott megfékezni. - Erre gyere! - húzott be egy közeli sikátorba. Mire rá jöttem hol vagyunk, már tartottunk is le a vadászoknak fenntartott hely táncparkett részére. Most kihalt volt, még az őrök sem álltak a helyükön. Pár részeg hajléktalan hevert a folyosón. A nagy vasajtó erős láncokkal volt lezárva, és egy hatalmas lakattal. Egy pillanatra elkerekedett a szemem, mikor valahonnan a kabátja alól Harry egy fegyvert húzott elő. Nem láttam még igazán Vadásznak őt... Sosem tapasztaltam milyen munkája közben, csak egyszer félájultan, mikor Alecet ölte meg. Nem figyeltem akkor sem igazán, mert a félelem és a remegés teljesen úrrá lett rajtam. Most viszont minden pillanatot és mozzanatot tisztán látok. Ahogy felemeli a fegyvert, halkan súgja hogy fogjam be a fülem, és céloz. Megtettem amit kért, álltam és néztem ahogy a pisztoly eldördül, hátrébb lökve picit a fiút, a lakat pedig szikrát vetve pattan el, és az ajtó immár szabadon nyitva áll.
- Gyorsan! - utasított, és a fénytelen , fekete térbe rántott hirtelen.
Harry magabiztosan lépkedett, fogva kezem a sötétben. Kívülről tudja a hely alaprajzát. Nem szűrődik be egy csepp fény sem, hisz alagsorban vagyunk, még is úgy navigál, mint egy denevér az éjszakában.
Egy puha, bőr valaminek ütköztem, ami valószínűleg az a piros fotelek egyike lehetett ami a V.I.P részhez tartozik, azaz Felicity bandájának a helye. Hirtelen fény gyúlt, és a teret pár lámpa világította meg. Harry egy villanykapcsolót kattintott fel, ami bevilágította csak az elkülönített részt. Csodálkozva néztem, de ő egyből bevitt egy rejtett ajtón. Ismerős volt a hely. Amint realizáltam, hogy ide hoztak, hogy megkínozzanak, egyből félelem és borzongás futott végig rajtam. Közelebb húzódtam Harry forróságot árasztó testéhez.
- Semmi baj! Talán nem követnek erre... - suttogta, de a falak így is vissza verték hangját. Ijesztő volt a hely. Szinte hallottam az angyalok visszhangzó sikolyát, a láncok csörgését, a fegyverek pufogását. Megérintettem az egyik rácsot, és képek kezdtek futni szemeim előtt. Újabb látomás.
"Furcsa volt a hely. A férfiak régies ruhákba öltöztek, és olyan fegyvereket tartottak a kezükben, ami a 80-as években voltak használatosak. Angyalokat vezettek egy-egy cellába be, vasra vetve. Sikolyok és üvöltések hallatszottak különböző korú és nemű emberektől. Minden percben szállítottak ki elernyedt, megkínzott vagy éppen élettelen testeket a kamrákból. Egy fehér köpenyes , és szőkés hajú fickó megállt minden cella ajtajánál, és a kis nyíláson benézve jegyzetelt. Egy Vadász öltözetbe öltözött férfi megállt mellette.
- Mr. Willis, az X1-es eltűnését jelentették pár perce uram! Az őrszobában az összes Vadászt meggyilkolták, és a laborban, a kísérleti alany ágya üres volt. - szólt a kissé tömzsi pasas, színtelen hangon, de szemében rettegés, és meghunyászkodás tükröződött. Rettegett a Mr. Willis néven szólítottól férfitől.
A fehér köpönyeges hirtelen felcsattant és hangos szitok szavakat kiabált.
- Egy hogy lehetséges? EZ NEM LEHET! Hogy a francba történt ez? Mégis hogyan? Egy másfél éves csecsemő hogy tud eltűnni? Miért nem vigyáztak rá jobban ? Egyáltalán ki tette? Látták ki vitte el? - szemei vérben forogtak, és valahogyan éreztem, ha a válasz nem tetszik Mr. Willisnek, akkor a szerencsétlen Vadász látja kárát.
- Az őrök nem láttak semmit gyanúsat a C-szektorban. Azonban Freddie Michael, a C-szektor vetőjét már tegnap óta senki sem látta. - szinte megremegett a hangja.
- Találják meg Freddiet! Csak ő tehette! Már hónapok óta próbálta mondani, hogy az X1-es alanyt nem kéne ilyen fiatalon kísérletre vinni. Kapják el, a gyereket meg hozzák vissza! " -méyl levegőt vettem, és először pislognom kellett a hirtelen erős fényektől. Harry elmosódott hangját hallottam, és kezdtem érezni simogatását arcomon.
- Angel! El kell innen tűnnünk! - mondta.
- H-hol vagyok? - mozgattam közbe kicsit fejem, megnézve a szobát, ahol feküdtem. A falak csíkosak voltak, körbe mindenhol ódivatú tárgyak, és fekete-fehér képek.
- Elájultál... M inden elmondok,de most menni kell! Felicty a sarkunkban van! Nem tudom hogy jött rá, hogy a Vadász klubba jöttünk le, mert nem láthatta, hogy hova futottunk! Gyorsan! - kapott fel hirtelen, és már csak azt vettem észre, hogy félkómában ráncigál valamerre a régies folyosón. Mintha egy öreg filmbe csöppentem volna, méghozzá egy gagyi horrorba. Mindenhol pókháló, itt-ott leomlott faldarabok, betört tükrök, és a nagymamám korabeli tapétán sárga ázás foltok. Egy régi szállodában lehettünk talán... Sok folyosó és belőlük rengeteg szoba nyílt, melyeken arany számokkal és betűkkel voltak írva a szoba nevei. A1, A2, A3 ... és így tovább.
Lassan tértek vissza az emlékeim, és a látomásban látottak.
" Ki az az X1-es alany? Egy kisbaba? És ki az a Freddie Michael? Már másodszorra hallottam a nevét... " -tűnődtem el.
A nagy épület tetejére értünk. London egy része felett elláttam, és a látkép még szép is lett volna, ha nem menekülnénk.
- Repülnünk kell! - szólalt meg hirtelen túlkiabálva a szelet, ami fújt idefent.
- Micsoda? - kerekedtek ki a szemeim, és zavartan néztem körül, mintha nem nekem mondta volna.
- A TFW lent állnak, már behatoltak a szállodába, amint most állunk! pár percünk van Angel!- mondta idegesen. Harryt sosem láttam még ilyen feszülten. Szemeiben nyugtalanság csillogott és kérdően nézett felém. Csak makogni tudtam.- Elvileg elbírsz engem is, ha a szárnyaid kint vannak! Angel! Gyerünk!
- É-én nem...
- De Meg tudod csinálni! nem kell messze, elég ha pár tömbnyire leraksz, onnan futunk vala merre! - Túrt idegesen a hajába, és pedig tétován kiengedtem a szárnyaim, és lenéztem az épületről.
Körben mind-mind Felictyéhez hasonló fekete kocsik álltak, és fekete ruhás emberek nyüzsögtek. Az egyik felmutatott, és kiáltott valamit, mire az összes felénk nézett. Hatalmas üvöltözés kerekedett.
- Basszus! - kiáltottam én is, és Harryhez rohantam. - Add a kezed! - nyújtottam az enyémeket, és fekete tollaim sürgetve lengettem meg. Megragadta a fiú erősen az alkarom, és felemelkedtünk.
Nem volt nehéz annyira. Még nem vittem sosem embert, csak nehéz zsákokkal gyakoroltam. Harry már-már mosolygott, ahogy Londont nézte alattunk, és az egyre kisebb épületet, melynek tetejére a TFW Vadászai özönleni kezdtek. Fegyvereik hangosan dördültek, de túl messze voltam, hogy ellőhessenek idáig. Magasan szállunk, és mikor elhaladunk a város felett a göndörke hangosan felnevetett.
- Harry! Megcsináltuk! - kiabáltam, hogy ő is meghallja, mire felnézett rám és bólintott. Igyekeztem az egyetlen helyre menni, ahol a második legnagyobb biztonságban éreztem magam, Harry után.
Hamarosan az ismerős park felé értünk, és ahogy ereszkedtem egyre lefelé már láttam a rejtett tisztás elmosódó vonalát, és a fentről csak egy temetőnek tűnő területet, mely szélénél húzódik a kapu, az angyalvárosba.
Leraktam óvatosan a fút, és térdem támasztva lihegtem. Nagyon lefáradtam, pedig alig volt pár perc az egész.
- Jól vagy? -jött közelebb, majd megsimogatta a hátam.
- Igen. -válaszoltam, majd felegyenesedtem. Keserű érzés járta át testem, arra a gondolatra, hogy mire készülök. - Harry... most be kell menni...
- Menj csak. - mosolygott, de nem volt semmi boldogság mögötte.
- Úgy értem... együtt. - sütöttem le szemem. Éreztem tekintetét magamon, ahogy szinte lyukat éget belém., hallottam a gondolatait, amik azt kiáltozzák, hogy nem vagyok jobb, mint egy örömlány. Nagy levegőt vettem, és a zöld szempárba emeltem tekintetem. Nem volt semmi megvetés benne, csak kíváncsi fürkészés, és pár kérdés.
- Akkor most mi legyen? - kérdezte , de halvány szomorúság ivódott szavaiba. pontosan tudtam, hogy Sebastianre gondol. - Nem történt semmi? - kérdezi, de hangja valahol elveszett a keserűség és a csalódottság mezejein.
Bólintok aprót, és lesütöm a szemem. Egy halk sóhaj formájában válaszol, és eltávolodik tőlem. Hirtelen Hideggé vált a légkör, és érzem a Londoni nyár hűvös szellőjét, ahogy ismét át jár. De most mintha fagyot is hozott volna kettőnk közé.
Némán a kis kapuhoz terelem a fiút, és tenyerem a növényzet alá simítom, hogy ezzel jelezzem, be szeretnék lépni. Az ajtó nyílik, és Bernice már is üdvözöl.
- Szerbusz drágám! De rég láttalak már erre felé! Hogy s mint vagy tok Se... - hangja megakadt, ahogy a hátam mögött, karba tett kézzel álldogáló fiút is megpillantotta. - Nem meg mondtam, hogy ne vegyere vissza ide többet? - kezdte volna ócsárolni Harryt, de és leállítottam.
- Velem van, és kénytelen vagy beengedni! - mondtam, majd indultam is befelé, a hosszú lépcsős, és gyér fénnyel ellátott bejáraton.
A göndörke némán követett, végig a lépcsősoron , míg a városba nem érünk.
De ja vu érzés fogott el. Valahogyan a nyüzsgés is más, mint a szokásos. Ugyanúgy a nyüzsgő tömeg felém és Felé szegezi tekintetét, és mintha megfagyna a levegő körülöttünk. Felismerik a Vadászt, ez minden angyal ösztönében benne van. Meredten néznek, de nem pánikolnak. Pontosan tudják, egy ellenséges személynek nincs esélye milliók ellen. A sutyorgás mindenfelől hallható , és rosszalló tekintetek sora követi lépteink.
Úgy érzem magam, mintha a barátomat hoznám bemutatni a családomnak, de ők az első pillanatba elkönyvelnék egy gonosz és jót nemakaró alaknak, miközben teljesen más. Sőt, egy bizonyos szemszögből nézve hálásnak kellene lenniük, hisz nem hogy megmentett, tartja a város titkát.
Nem kellett már Bernicenek vezetnie , mert én a járást tudtam nagyjából az egész városban, és a környéket pedig kiválóan ismertem. Szinte automatikus léptekkel közlekedtem, pontosan tudtam melyik sarok után mi következik.
Harry szorosan mellettem jött, és talán azt mondtam, ha nem ismerném, hogy fél. De természetesen ez nem lehetséges, nem ijedne meg még akkor sem ha valami horrorisztikus helyen mindenféle teremtmények vennének körbe, emberek és különféle állatok martalékával. Jól jött volna mikor az első napjaim töltöttem itt , mert hiába volt Sebastian mindig mellettem, ő nem tudott sokszor megnyugtatni.
Hamar a mi kis utcánkba értünk, talán túlságosan is. Lépteim lelassultak, és a fiú mellettem sejthette, hogy a cél közel van. Szívta magába a csendes környéken található házak látványát. Talán még furcsállanám is, ha nem tudnám, hogy a terepet méri fel. Ezt már nekem is a vérembe ivódott a kiképzés során. De talán most arcán valami emberit is láttam. Azt nézi én melyikbe lakhatok. Kíváncsian méregeti hozzám a különböző sítusú és méretű lakóépületeket.
Megálltam a célállomás előtt, és idegesen szívtam be a levegőt. Harry mögöttem állt meg, és meredt a fehér falra, mely az utca világításától éjjel-nappal halvány sárga. Talán a környéken a sárgás fényű villanyoktól nem is láthat az ember/angyal igazán harsányan pompázó fehéret. Olyan mintha mindig este lenne, csak a lámpák fénye sokkal erősebb, hisz egész nap pótolni kell a fényt. Tétován halásztam elő a zsebemből a kulcsokat, és remegő kézzel illesztettem be a zárba. Sikerült hangmentesen elfordítani, így kinyitni az ajtót.
- T-te... ki-kicsit itt kint... - kezdtem halkan hebegni, mire rögtön bólintott, hogy felfogta mit szeretnék mondani.
Beléptem a házba, és egyből a kellemes, kicsit édeskés illat kúszott orromba, mely általában fogadott. Rögtön jött is Seb, amint bezártam magam mögött az ajtót.
- Angel! Halálra aggódtam magam miattad! Jól vagy! Úgy hiányoztál! - szorított magához, és egy ölelésrohamban találtam magam. Meghallottam egy nő nevetését a hátunk mögül.
- Szia! - köszöntem, amint rá pillantva tudatosítottam, hogy Zoe az. Valahogyan nem fogott el egy keserű érzés, mikor megláttam. Pedig mindig érezni szoktam... Most nem.
- Helló Ang! - jött közelebb, és akkor láttam még csak meg, hogy szemei enyhén pirosak, és duzzadtak. Közelebb jött, és láttam a kérdést az arcán. De mielőtt feltehette volna, és megelőztem. - Minden rendbe Zoe? - hámoztam ki magam Seb karjai közül, és közelebb mentem.
- Téged vártunk, mert nagyon fontos dologbam kell segítened! Tudod a... - nem engedtem hogy befejezze, mert be kellett még valahogyan adagolnom Harryt is.
- Rögtön segítek, de... valamit tudnotok kell.. azaz... valakit hoztam ide, mert... veszélyben van. Csak így tudtam megoldani, hogy ne essen baja... mert szóval... hosszú lenne elmesélni. - akaratlanul is a talán pár órával ezelőtt történt dolog kúszott az eszembe. Újra önutálat áradt szét véremben, de lenyeltem a keserű gombócot, és a késztetést hogy pofon vágjam saját magam.
- Micsoda? - lepődtek meg egyszerre, mire én az ajtóhoz léptem lassan, és kinyitottam. Ugyanott állt, abban a fekete szerelésében, és még csak most vettem észre, hogy egy egyszerű fekete hosszú ujjú van csak rajta. - Gyere be kérlek... - mondtam halkan, mire ő határozott lépésekkel közeledett. Bezártam az ajtót, és vártam lesütött szemekkel a reakciójukat. Harry tőlem tisztes távolságra állt, és látszólag nem hatotta meg a helyzet.
- Styles? - csattant fel hirtelen, mire muszáj volt néztem mi történik.
- Helló? - kissé bizonytalanul szólalt meg, és igyekezett minél ártatlanabbul festeni, hogy semmi rossz szándékkal nem jött.
- Angel! Most azonnal beszélnünk kell! - jött rögtön elém, és ragadta meg a kezem.
- Addig... maradj itt.. izé... Au Seb! - szóltam rá, mert fájóan szorította a csuklómat.
A konyhába rángatott, és amint becsukta az ajtót , halkan lekezdett káromkodni.
- Angel! Komolyan? Egy Vadász? Miért hoztad ide? Egyáltalán miért pont Stylest? Tudod ki ő egyáltalán? - mondta, de igyekezett nem hangosan kiejteni a szavakat.
- Igen! Együtt éltem vele, ha nem tudnád, és bajban van! Megmentette az életem! Kétszer! És ennyivel tartozom! Amúgy meg... - elakadt a szavam. Folytatni csak olyan dolgokkal tudtam volna, amiket Seb nem hallhat. Amúgy meg szeretem mindennél jobban, és pár órája össze jöttünk tulajdonképp, de nem mondta hogy szeretne vagy ilyenek, csak egyszerűen neki adtam magam. Jut eszembe szerelmes vagyok belé már azóta mióta megismertem...
- Hogy érted hogy tartozol? Ő egy Kegyetlen sorozat gyilkos, a fajtánk kiirtója! Egyszerűen megölt annyi társunk hidegvérrel! - csattant fel, mire akaratlanul is ment fel bennem a pumpa.
- Igen? És biztosan ezt akarta tenni, mikor alig 3 évesen elráncigálták a szerető családjától, és undorító módszerekkel csaknem kiöltek belőle mindent! Tudod mit? Ha kíváncsi vagy milyen egy igazi pszichopata akkor keresd meg Felicityy, és beszélgess el vele! Na ő az igazi hidegvérű gyilkos. Harry megmentett már nem egyszer! És most segíteni fogok neki ha akarod, ha nem! - soha életemben nem vágtam ilyen hangnemben szavakat az angyalfiúhoz, mint most. Sebastian pár pillanatig csak pislogott, majd meglágyult az arca. Ez volt benne, amit nagyon szerettem , és ilyennek kívánnék egy legjobb barátot.
- Ennyire fontos neked Ő? - kérdezte, és keze lágyan simult arcomra.
Bólintottam, mire egy beletörődő sóhajt eresztett.
- Figyelj! Míg valamit kitalálunk, addig maradhat. De aztán rögtön megy el innen, mert a város vezetősége, még ha te vagy a nagy Kiválasztott, akkor sem nézi jó szemmel hogy egy Vadász. Egyáltalán! Harry az egyetlen aki az ő fajtájából itt lehet. Szóval, ha bármit csinál, én leszek rá a legnagyobb veszéllyel! - tette játékosan keresztbe a kezét maga előtt, majd tettetett keménységgel nézett rám. - és a kanapén alszik! - mondta komolysággal, mire elnevettem magam.
- Mintha lenne vendégszobánk... - jegyeztem meg játékosan mire oldalba lökött.
- Na-na kisasszony! Kihúzza a gyufát! - fenyegetőzött, és mikor indultam kifele gyengéden a fenekemre ütött.
Imádtam Sebastiant, és azt hogy ennyire játékos, és mindent megadtam volna, ha ő lehetne a legjobb barátom, de tudom hogy ő mindig is többet érzett, és én meg bele mentem, mert azt hittem túllehetek egy Vadászon, aki felforgatta az életem.
Amint kiléptünk a konyhából meglepő kép fogadott . Harry furcsán felszabadultan társalgott Zoeval, aki a frusztrált és kicsit szomorkás hangulatából most meglepően vidámnak hatott. Bár a fiú azért kicsit mereven ült, de még is első vagy második találkozásra tőle szokatlan az ilyen. Igazán pedig nem hiszem hogy elengedte volna magát...
Ahogy ott ültek, egymásra néztek, annyira furcsák voltak. Zoe szeme zöldesen csillogott és Harryé pedig mintha a tükörképe lett volna. A lány haja is meglepően hasonló loknikba göndörödött, bár a Vadász haja túl rövid ahhoz, hogy igazán kiadja azokat a kunkori tincseket.
Sebastiannel egymásra nézünk, és ugyan azon járt az agyunk. De mielőtt esetleg megkérdezhettük volna a másikat, Zoe rögtön felpattant és felém jött.
- Angel! Nagyon fontos lenne, ha beszélgethetnénk! Pár perc az egész. - kérlelt - De négyszemközt. - tette hozzá.
- Persze! - válaszoltam, és a hálószobába vezettem. Gyorsan dobtam egy "neharagudjatok" pillantást a fiúk felé. Majd eltűntünk a rövidke folyosón, melyről csak két szoba nyílik. A fürdő és a háló. Furcsán izgatott a mellettem haladó lány. A gyomrom pedig nem tapasztaltan bizsereg. De nem úgy mint a Vadász közelében, hanem talán... idegesség.
A medálhoz nyúlok, és megérintem. Némi nyugalmat ad, hogy érzem a míves fémet, ahogy a pólóm alatt a szívem felett csüng. Harry egyik darabja...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése