10. Fejezet

 Sziasztok! Meg is hoztam az új fejezetet! Hozzáfűzni valóm nincs... Jó olvasást! :D Esetleg annyi, hogy aki olvassa az hagyhatna magáról valamicske kis iciny-piciny kis jelecskét... mondjuk komment formájában ;)
egyébként nagyon hálás vagyok még mindig a kommnetelőknek <3 Puxi nekik :D



/Angel szemszöge/

A nap fénye lágyan cirógatta kissé meggyötört arcom. A tegnap eseményei és a magával vonzott kérdései kavarogtak a fejemben. " Mi miért történt? Miért fél tőlem anyám?Mi lesz most? Miért csókolt meg Harry... "  Az utolsó kérdésnél enyhén pirosló ajkaimon végig tapintottam. Lágy bizsergés járta át testem. Igyekeztem ezt az értést minél előbb leküzdeni, és a gondolatokat kiverni a fejemből! Inkább az ablak felé pillantottam össze szűkített szemekkel. Gyönyörű látvány fogadott. Ahogy megtört egy fénysugár az üvegen, maga elé halvány szivárványt vetett. Egy közeli fáról egy szerelmes madár pár libbent tova. Akaratlanul is elmosolyogtam. A nyár fülledt forróságát az eső felfrissítette. Milyen különös az, hogy egy hatalmas és ijesztő vihar után ilyen szép a reggel.
 A sárgás sugarak bevilágítják az idegen szoba sarkait. A puha takarón végighúzva kezem, egyszer csak egy kis fecnit tapintottam meg. Felültem és az erős világosságtól kissé hunyorogva , de elolvastam mi áll rajta.
" Boltba vagyok ha keresnél. Mindjárt vissza érek! - Harry "
"Szóval ilyen lenne az írása?" Mosolyodtam el vizslatva a girbe-gurba, de mégis szögletes betűket.
Lassan kikeltem a meleg takaró alól és az immár száraz ruháimat, ami tegnap elázott magamra öltöttem. Kissé talán még itt-ott nedves... De ez most nem zavar, viszont annál inkább az, hogy meg kell oldanom a mai és innentől az összes estére a szállásom.
Már ilyen kora reggel, helyesbítek az órára nézve majdnem délben, tele vagyok aggodalommal.  Inkább megpróbálok kikapcsolni és körbe nézni a lakásban.Bár tudom, hogy nem illik kutatni más rezidenciáján, jelen pillanatban megöl a kíváncsiság!
Felfedező utamat egy szomszédos szobával kezdtem, ami a fekvését kivéve pontosan ugyan úgy nézett ki int amiben aludtam. Ezt három hasonló követte.
 "Most vagy Harry is egy már-már öreg nénis szobában alszik vagy..." - nyitottam be a folyosó végi szobába.
Jól sejtettem. Egy hatalmas modern szoba fogadott. Beljebb lépve egy polcon lévő tárgyakat kezdtem tanulmányozni. Érdekesnek nem mondható egyet kivéve... Egy fekete toll, az enyémekhez hasonló díszelgett valamiféle tartóba helyezve. Nyúltam felé de ekkor egy mély köhintés zengte be a szobát. Hatalmasat ugrottam majd megfordultam. A szoba tulajdonosa állt velem szembe, összefont kezekkel.
- Én... szóval... csak... - sütöttem le a szemem.
- Inkább nem piszkáld a cuccaim. Renden? - bár hangjában semmi hasonló nem volt, úgy éreztem mérges lehet rám.
- Ne haragudj, csak... szóval kíváncsi voltam,és ...
- Semmiség. Csak nem szeretem. Na, de viszont gyere le mert kész az ebéd. - fordult sarkon és kiment a szobából.
Én is követve példáját a konyhába mentem. Az asztalon megterítve állt két tányér, benne gőzölgő leves. Szinte a földet súrolta az állam. Nem hittem volna, hogy Harry ilyen ... ne is tudom leírni milyen lenne. Talán ... "Romantikus!!!" "NEM! Micsoda?" "Romantikus, jól hallottad!" "Teljesen megőrültem!" Minden bizonnyal, hisz , saját magammal szálltam vitába. De lehet, hogy ez, ha még ő nem is annak szánta de romantikus. Legalább is olyan emberek között és olyan hangulatban. "Meg még pár gyertya... Miii?? "
Inkább helyet foglalok a kissé magas széken és igyekezek minden őrült gondolatom kizárni a kavargó fejemből.
- Hogy ízlik? - kérdezte hirtelen a velem szemben ülő fiú. - sajnos nem én csináltam. Úgy rendeletem...
- Szerintem finom! - vetettem egy széles mosolyt rá.
- Akkor jó. Nem tudtam mit szeretsz, másodiknak bolognai spagettit kértem.
- Azt nagyon bírom!
Csak bólintott egyet a válaszomra, majd vissza tért az ételhez.

***

Lekuporodva a kanapéra ismét a gondolataimba hasított a tudat ami tegnap történt. Nem tudok napirendre térni olyan események értek. Az ami a pavilonban volt, még mindig szürreálisnak tűnik. És ami történt tegnap velem és az anyámmal. Nagyon fáj az ami történt. Olyan érzés az, hogy egyenesen retteg tőled az az ember aki a legközelebb áll hozzád, mintha egy kést döftek volna egyenesen a szívedbe, és még meg is forgatják azt. Szörnyű volt a félelemmel teli szemeibe nézni percekig és hallgatni a felemésztő csendet. Belegondolni is szörnyű abba, hogy lehetséges az is , hogy soha többé nem látom. De nem tudok mit tenni az ellen ha retteg tőlem. Nem tudom most mi lehet vele. Talán haza sem vár. Sőt a pokol legmélyére kíván, és átkoz, hogy vele éltem annyi ideig. Vajon
ha apu most velünk lenne , ő mit tenne? Egyáltalán mi lenne akkor , ha nem hagyott volna itt minket hosszú évekkel ezelőtt?
"- Apu, apu! Hová mész azokkal a nagy bőröndökkel? - kérdeztem nagy szemekkel nézve a magas emberre felnézve.
Csak megrázta a fejét és indult volna tovább, ha nem csimpaszkodtam volna bele a lábába, könnyel teli szemekkel. Felnézve rá , szemeiben mély fájdalom csillogott, melyet egy kósza könnycsepp elmorzsolásával tüntetett el.
- Ne menj el kérlek! Ne hagyj itt minket újra! Nagyon hiányoztál akkor is mikor elmentél múltkor! - kérleltem újra .
Lepakolta maga mellé a táskáit. Apró reménysugár villant fel előttem, de arcáról, mikor a magasságomba ereszkedett nem az írt le, mintha maradni akarna.
Aprócska, gyenge kezeimet az ő hatalmas tenyereibe rejtette és kissé remegő hangon szólalt meg.
- Angel. Én a világon mindennél jobban szeretlek. És anyu is! De nekem most mennem kell. Nem  maradhatok itt. Egyszer majd megérted!
- George! Ne menj el újra! Meg oldjuk! - hallatszott elfúló anyám hangja valahonnan hátulról.
- Muszáj Clare! És Te, pedig egy napon meg fogod érteni miért egyek most el. Nagyon szeretlek!
Még utoljára össze borzolta szőke loboncomat, majd kilépett az ajtón. Örökre..."
Nagyon fájó emlék volt az. Sosem felejtem el az a napot. Előtte is sok hétre eljárt otthonról, de aztán vissza jött. Majd ismét elment. Nem tudtam miért csinálja ezt. Vissza gondolva , még az sem lehetett, hogy anyuval rosszban lettek volna... Mindig nagyon szerették egymást. De elhagyott miket...
Nagyot sóhajtottam az emlék képekre, ás akaratlanul is egy keserű érzés töltötte el lelkemet.
- Valami baj van Ang? - szólalt meg hirtelen Harry, aki egy újságot szorongatva a kezében. Nagyot ugrottam rá.
- Nem... nincs semmi... csak anya...
- Oh. Én ebben nem tudok segíteni... viszont egy dologban igen. - erre a kijelentésében kérdően néztem rá.
- Miben?
- Tegnap mondtam hogy el tudom mondani hogyan hívd saját magad elő a szárnyaid. - ezen kissé meglepődtem. De tény, nagyon jó lenne, ha már vannak, tudjam is használni őket. Kis izgalommal töltött el az a gondolat, hogy ezzel még több időt tölthetünk együtt. " De miért is?????" - De csak elmagyarázni tudom. Én nem vagyok angyal.
- Szerintem ne ma kezdjük... Egyébként lennének kérdéseim. Talán tudod rá a választ... -csak bólogatott rá, hogy kezdhetem. Legelőször egy szívemet igen csak nyomó kérdés fúrta be magát az elmémbe, de azonnal el is vetettem. Pír borította el arcomat.
 -Ő... szóval... - "Miért csókoltál meg?"

***

/Harry szemszöge/

- ... hogy csináltad azt tegnap ... hogy tegnap előjöttek... azok? - kissé elpirult, szokásához híven. Valamin egészen el is gondolkodott.
Őszintén szólva az emlék képek beugrásával én is mintha éreztem volna valamit. Valami furcsát. Pontosan nem

tudnám leírni, de olyat éreztem akkor is, mikor előhívtam a tollkolosszusokat. Valami egészen érdekes... talán bizsergő érzés futott végig a tenyeremtől indulva egészen a testemen. Alig tudtam kontrolálni azt, hogy egy gyenge sóhaj ne szakadjon ki belőlem. "Egy emlék képtől?"
- Csak ingerelni kellett a helyét. Meg lehet tanulni ezt is. - persze azt nem tettem hozzá, hogy azért tudom, mert ezzel a módszerrel néztük meg azt, hogy egy halott személy 'szárnyas' -e, ha nem voltak kinn neki a fekete
tagjai.
- Miért fáj? - itt egy sóhajtás szökött ki ajkai között.
- Ezt nem tudom... Talán azért, mert még is kinő onnan, és utána sebhely is marad... de tényleg nem tudom.
- Honnan tudsz rólunk ennyit?
Erre nem tudtam mit válaszolni. Ismét azt az utálatos utat kell választanom, ahol az igazságot elpalástolom hatalmas hazugságokkal. Gyűlölök hazudni. Nem csak Angelnek, másoknak is. De neki pedig különösen nehéz. Nem mintha átlátna ezen a paláston.. De akkor is rossz érzés. " Furcsa vagy Harry..."
Válasz gyanánt próbáltam valami értelmeset kinyögni, de semmi sem jutott az eszembe. Reménykedni tudtam, hogy egy átlátszó álcán nem fog átlátni.
- Volt egy ismerősöm...Ő mutogatta nekem ezeket, és... szóval el is mondta, hogy hogyan működik... - "Ez talán hihető..."
- Oh, értem. Biztos jó barátod lehetett. - válaszára be  ugrott egy emlék kép.Egy halott tetemen mutogatta nekünk egy katonaruhás tiszt , hogy hogy, s mint kell ezeket csinálni, egy fintor ült ki arcomra, melyet Angel is észre vett. "Hülye, hülye hülye vagyok!!! " - Vagy is... mindegy!
- Még valami? - vettem fel újra a hűvös arc kifejezésem, mely mögé ,az igazságot is rejtem.
Megrázta a fejét.
Egy kis időre közénk telepedett a csend.
Lassan Angelre tévedt a tekintetem, és valamiért rabul is ejtette pillantásom. Be ugrott az a mondat, amit tegnap mondtam neki. "Bűn lenne megölni..." Tényleg az... Fel sem tűnt eddig az, hogy valójában milyen szép is Ang. "Igen ... én meg egyre bizarrabb eredeti önmagamhoz..." Nem is ellenkezek már a gondolataim ellen. Megszoktam, hogy mióta kiszakadtam a megszokott környezetből, tőlem teljesen távol álló dolgok történnek velem. De ezeket főleg ez a lány váltotta ki belőlem.
 Azt ami a pavilonban történt , a megmagyarázhatatlan  dolgok közé sorolom, mert önszántamból  , csak úgy még sosem csókoltam meg így senkit.
Igaz, volt már dolgom lányokkal. Nem is egyel. Mikor még a tinédzser korszakom tetőpontját tapostam , azt a nyomást ami az én kivételes életemet övezi egy éjszakás kalandokban vezettem le. Rengeteg , a sok alkoholtól mámoros bulizóra "vadásztam" éjszakánként, egy-egy eldugott kis klubban vagy pubban.
Olcsó, közeli kis zugokba, motelekbe hurcoltam őket, majd mit sem törődve azzal, hogy mi lesz majd a szerencsétlennel másnap, mielőtt felébred a rideg valóságra, elmentem. Bár igaz, ez tiltott volt a bázison, minden velem egykorú ugyan ezt tette.
Lassan azonban ezt az énem is megtanultam kezelni, azaz elnyomni. És egészen idáig tulajdonképpen egy minden érzelemtől mentes robottá váltam, aki nappal edz, éjjel pedig vadászik.
És most? El kezdtem volna talán valakivel törődni? Eljátszom a visszahúzódó kisfiút, és az elvileg legnagyobb ellenségemet tanítanám arra, hogyan használja azt amiért üldöznöm kellene... Már így is megírtam mindkettőn végrendeletét. És nem csak a csókkal...

***


Hosszú és kínos volt a csend, de alatta volt időm gondolkodni. Végül is, már minden kötél szakadt, ha megpróbálok haza menni, legfeljebb elutasítást kaphatok.
Ha azt mondják hogy 'otthon' nekem mindig egy meleg érzés ugrik be, és egy idilli pillanat, mikor egy teljesen átlag család együtt van és boldog. Ehelyett most a tartózkodó és félénk közeledéstől akár a totális félelem és elutasításig mindenféle fogadtatás várhat.
Furcsa módon mégis úgy érzem valami húz haza. Tudom, hogy ami az események előtt voltak, már nem kaphatom vissza. Már nem kérek semmit se, bármennyire is fáj az a tudat, hogy az utolsó szülőmet is elveszettem. Azzal a rémült tekintettel mindent elárult nekem. Túl sokat is... Már csak abban reménykedek tekint rám még gyermeke ként. Tudom, hogy mennyire fél azoktól a lényektől amik családjába tartozom, hisz minden egyes híren ami róluk-rólunk szól borzongott.
- Harry... nekem azt hiszem mennem kéne... - szólaltam meg kissé bátortalanul.
- Oké... haza kísérjelek esetleg? - ajánlotta fel egy apró mosoly kíséretében, melyben ismét elém tárultak az utánozhatatlan gödröcskéi. Önkénytelenül is felfelé görbült tőle a szám sarka. Talán még el is időztem rajta. Majd ismét a tekintetem azt a szokásos utat írta le. Dús ajaki ívén vezettem végig a pillantásom, majd karakteres arcvonalán. A sötét pillák alól kitekintő két smaragd ismét a varázsa alá hajtott. Végérvényesen lebénultam. És akkor sem kaptam észbe, mikor egyenesen egymás szemébe bámultunk. Csak kis idő elteltével szúrtam ki egy másik pontot a falon, melyet fixíroztam.
- Szóval? - tett fel egy újabb kérdést.
- Ő... - hirtelen nem tudta mire mondja, de képzeletben homlokul csaptam magam mikor beugrott. - Nos, nem kell. Így is már sokat segítettél.
- Jó. - állt fel a kanapéról és lassan az ajtóhoz közeledett.
Az előző pillanatok hatása alatt voltam még, így elég kábán tápászkodtam fel a helyemről.

***

/Angel szemszöge/



Kisé nehézkesen indultam neki útnak. A nap ismét hét ágra süt, és a tegnapi kegyetlen viharnak már alig vannak nyomai. Csak itt-ott van elvétve egy-egy letörött faág. Az időjárás hangulata cseppet sem írja le a belső hangulatomat., Sőt , gyökeres ellentéte annak. Félelem, szomorúság és bizonytalanság  töltött el egyre jobban minden egyes lépéssel, mely az ismeretlen felé vitt. Az ismeretlen körülmények felé, melyek otthon várnak.  A hevesen dobogó szívem sem segített. Ennyire még talán nem tartottam semmitől. Tudom, hogy benne egy világ törne össze, ha azt kapom, amire számítok... Elutasítás, esetleg fenyegetés, hogy ne is közeledjek. Már a gondolatoktól is könny szökik szemembe.
Minden méterrel, mellyel a lakóhelyem közelebb tudhatom egyre jobban potyognak könnyeim. Nem tudhatom mire is számítsak pontosan. Tényleg félek...
Ismerős utca sarkot pillantok meg, melyen ha befordulok, csak méterek választanak el majd a házunktól.  Megtorpanok pár pillanatra, majd ismét elindulok. Messziről kiszúrom a világos sárga falakat , a piros tetőcserepeket és a hófehér kerítést. Ám valami szokatlant is észre veszek.
Egy fekete telepjáró parkol pontosan a házunkkal szemben. Közelebb érve sem tűnik ismerősnek. Bár jelenleg nem ez a legfontosabb tényező. Lehet, hogy csak éppen ide parkoltak le... Bár egy lélek sincs a környéken, sem az autója...
Gyomrom görcsbe rándul, térdeim és kezeim remegésbe kezdenek, ahogy halkan kinyitom a nyikorgó kert kaput. Az emlékek záporoznak a fejembe az elmúlt napról. Szörnyű volt ismét végig pörgetni bennem az eseményeket. De nagy erőt véve benyitottam a kis bejárati ajtót.
Senki sem fogadott. Viszont egy idegen kabátot a fogason megpillantottam. Majd egy férfi lépett be a látó mezőmbe. Szorosan utána az édes anyám. Dermedten álltam az ajtónak lapulva háttal. A könnyek utat törtek , és nem tudta hogy mit bámuljak. Anyám első reakcióját felőlem... vagy...
"Nem lehetséges... Ez nem Ő az..."