11. Fejezet

Hellóka :D Bocsi, hogy ennyit kellett várni erre a fejezetre :( de sok dolgom volt, és a tanárok mostanában kifejezetten bunkók... hát ez van.. :D NADDEE végre itten van az új fejezet :D jó olvasást :D Komizni ne felejtsetek el most sem :D


/Angel szemszöge/

Szinte megfeledkezve az Ő mögötte álló nőről, úgy bámultam feléje, mintha csak egy márvány szobor lennék. Sós cseppek gyűltek remegő pilláim alatt.
Nem lehet igaz, amit most látok! Csak káprázik a szemem, az összegyűlt könnyektől. De ez az arc eltéveszthetetlen. Évekkel ezelőtt minden apró kis részlete beleivódott az elmémbe és ezer hasonló közül is felismerném a markáns vonásokat és az enyhe borostás arcot. Semmit sem változott az elmúlt esztendőkben. Talán csak pár apró barázdával több fut szikrázó , és még mindig melegséget árasztó szemei alatt. 
Némán figyeltem , minden apró mozdulatát melyet felém intézett. Szótlan viszonozta hitetlen tekintetem , és megállt előttem.
Könnybe lábadt szememből a cseppek szinte folyamként zúdultak alá, és már-már koppanással estek le  pólómra. Csak egy gondolat ékelődött az agyamba.
"Hát még is vissza jött?!"
- A-apa? - alig kivehetően suttogtam, talán csak magamnak.  Ám ő nem szólalt meg.
Némán nézett immár ő is könnytől csillogó szemekkel rám, és lassan, alig észrevehetően megérintette a vállam. Szólásra nyílt a szája, de nem mondott semmit. Kereste a szavakat.
Közelebb férkőzött anyám is, aki már-már furcsán nyugodt volt. Sem félelmet tőlem, sem meglepettséget nem fedeztem fel pillantásaiban, melyek köztem és apám között jártak.
- Tu-tudtad? H-hogy... - vissza fog jönni? . Végig mondani nem tudtam, mert elcsuklott a hangom az ismét előbukkanó sós cseppektől.
Némán bólintott egyet, mire felvezettem a férfira ismét a tekintetem.
- Angel... én nagyon sajnálom... - lehajtotta fejét.
- Miért nem... mi-miért nem sz-szóltál? - préseltem ki akadozva magamból a szavakat, anyámra nézve.
- Nem tudtam, hogy mondjam el. Tudtam, hogy nagyon mélyen fog érinteni. - válaszában törődés és egy megmagyarázhatatlan nyugalom volt. Kissé furcsának éreztem. Talán csak az elmúlt nap miatt lehet.
- Apa...
A férfi felkapta tekintetét. Apró kisgyermek módjára szorítottam magamhoz, és szinte zokogtam. Megijedtem először , hogy nem fogja viszonozni az ölelésem, de ő is lazán körém fonta karjait.
- Miért mentél el? És miért nem jöttél vissza előbb? Hol voltál ennyi ideig? Miért nem adtál semmiféle élet jelet magadról? - rázúdítottam minden bennem felgyülemkedett kérdést ami a sok év alatt kitöltötte a maga után hagyott űrt bennem.

/Harry szemszöge/

Egy eléggé nyomasztó érzés hatalmasodott el rajtam, mikor Angel haza indult. Rossz előérzetem támadt, és egy igen furcsa gondolat kezdett keringeni a fejemben. "Ang  bajban van! "
De ez badarság! Miért lenne ? Fényes nappal semmi esélye sincs annak, hogy egy angyal vadász bóklászna éppen itt, ebben a semmit mondó kis városkában. Egyébként is, az igazi vadászok a nagyobb városokban portyáznak.
Inkább iszok egy teát és próbálok minden eddigi ilyen vagy ehhez hasonló dolgot kitörölni a fejemből, mert már tényleg belül rám férne egy "Nagy takarítás" .
 Mostanság érdekesebbnél érdekesebb dolgokat  művelek. Kezdem ott, hogy egy angyallal barátkozom. Már ezzel is megástam a magam és egy másik ember -az az angyal - sírját. Utána megcsókolom, majd szárnyaim alá veszem, és még tanítom is? Valami nincs rendben velem...

Amint a gőzölgő , friss teával leültem a kanapéra, igyekeztem kiüríteni az elmém mindenféle kavargó emléktől. De nem sok sikerrel. Minduntalan egyre többször kúszik Angel rémült ábrázatának képe szemeim elé, és eltölt az az érzés, hogy nincs minden rendben ...
És ismét egy olyat teszek, amin még egy jót kacagtam volna , ha pár héttel ezelőtt ilyet, mondanak nekem. Utána megyek csak azért, hogy lássam ,jól van... Igen, most pont erre készülök...
"Ennek már nem lesz vége, míg vissza nem rendelnek az egységbe...."

/Angel szemszöge/

Mélán hallgatom rég nem látott édesapám mélyen zengő szavait, és ha nem erőltetném meg magam, talán minden hangnál, melyet felém intéz elsírnám magam. 
Azonban nyugtalan vagyok.
 "Miért tűnt fel ilyen hirtelen? És miért pont most? Neki is el kell mondanom 'Azt'? "
És ismét elgondolkodtató az is, hogy a tegnapi felkavaró délután után, anyám csak némán ül, hallgat és hallgat minket. Ez teljesen normális lenne, ha nem láttam volna rémült tekintetét, mikor felfedtem neki igazi létemet. Mintha elfelejtette volna, olyan nyugodtsággal ül itt. És nem is tettetett ez a béke... Egyszerűen csak nyomasztó.

Érdekes és kevésbé érdekes dolgok derültek ki , hogy az elmúlt sok évben mik is történtek az elveszettnek hitt apámmal. De mégis egy furcsa érzésem támadt. Mikor megkérdeztem azt, hogy miért volt távol ilyen hosszú ideig, egy néma hallgatással és egy " A munkám miatt..."-tal letudta. Akarva-akaratlanul is azt feltételeztem, hogy valamit titkol. Viszont az meglepő, hogy ezt nem csak a férfi felől érzem. Anyám titokzatos hallgatása felettébb érdekes. Ha szóba jön valami vele kapcsolatos, vagy kérdést kap, egy rövid felelettel válaszol, és hirtelen dolga akad.
Kellemetlen és nyomasztó... és megmagyarázhatatlan.

Beállt az a bizonyos kínos és jelen pillanatban még kísérteties csend. Hosszú óráknak tűnő perceket töltöttem azzal, hogy kitaláljak valami témát, vagy újabb kérdést, amit ha felteszek nem felszínesen fog válaszolni rá a velem szemben ülő férfi a fotelban. A szótlanságot azonban egy váratlan látogató törte meg, egy hangos kopogtatással és csengetéssel.
"Ki lehet az?"
- Kinyitom! - pattantam fel hirtelen a helyemről és a fagyott légkörből, majd gyorsan az ajtóhoz szaladtam.
Résnyire nyitottam a bejárati ajtót. Mikor tudatosult bennem, hogy ki is áll ott, szemeim kétszer akkorára nőttek, és az állam majdnem a földet verdeste.
- Harry? - hitetlenkedve méregettem az küszöbön álló fiút. Talán el is bambultam pár pillanatra, de magamhoz térve gyorsan kapcsoltam. - Te mit keresel itt? Azaz... Őhm... Be jössz talán? - az utolsó  mondatba kissé bele pirultam, de talán nem tűnt neki fel.
- Hát.. én.. én csak meg akartam kérdezni, szóval, hogy mikor jöjjek, az az ... szóval mikor kezdjük ez ezt az angy...
- Angel? Ki van itt? - hallottam meg anyám hangját a hátam mögül, majd kijjebb lökte az ajtót, ezzel teljes alakja Harrynek a nő elé tárult.
- Ez meg mit keres itt? - hangjában megvetés és lenézés tükröződött.
- Mi történik itt ? - lépett be a térbe végül a férfi is.
Harryre kaptam a tekintetem, akinek az arcvonásai erősen eltorzultnak látszottak. Szemeiben a hitetlenség, és a döbbenet látszott eluralkodni. Pupillája teljesen kitágult, és alig észrevehetően de szaporábban vette a levegőt. Ökle egy aprót rándult, és karjaiban megfeszültek az izmok.
Apámra tekintve is hasonlókat véltem felfedezni, de míg a fiú próbálta a megmagyarázhatatlan reakcióját leplezni, addig apa ezért egy percig sem fáradozott. Hangosan fújtatott, mint egy támadni készülő bika. Arca színe a haragos vörös árnyalatait vették fel. Az erek kidudorodtak a karjában. Úgy tűnt, mintha lerohanni készülné a hasonló érzésekkel bíró személyt az ajtóban.
Szinte könyörgően pillantottam anyámra, hátha merev, és kemény arcvonásai megenyhülni látszanak, de egy méreggel teli írisznél többet nem kaptam.
A kétségbe esés uralkodott el felettem.
"Kérlek mond, hogy nem ugranak össze!"
- Menjél kifelé a házamból! És még csak a környéken se lássalak meg többé! - úgy köpte a dühtől tajtékzó férfi a szavakat a fiúhoz, mintha egy ősi bűnt követett volna el ellene.
Harry szóban semmit sem reagált, de egy láng felcsillant a szemében, és úgy érzem képes lett volna akkor bármit meg tenni. De nem tette. Csak egy méregzöld és folytó tekintetet vetett apám felé majd erőltetett léptekkel fordult sarkon és hagyta el a helyet.
Meg szólalni sem tudtam. Mi volt ez a reakció mindkét fél felől. Talán anyámat még meg is értem, hisz már az első pillantáskor sem szimpatizált Harryvel. De apám még életében nem látta Őt.
"Vagy talán mégis?"
"Talán még régebben, mielőtt bármelyikőjük is a városba jött volna... De mit véthetett a fiú ellene? Meglopta? Nem hiszem. Egyszerűen ne, illik a jelleméhez... Talán verekedtek? De mi oka lett volna egyikőjüknek is rá?"
A magamban cikázó találgatások zuhatagát apám szakította félbe.
- Angel... Honnan ismered? És mi közöd van ehhez ? - hangjában volt valami hátborzogató és félelmetes. De az utolsó szót kihangsúlyozta.
- Cs-csak... egy...egy barát... - nem mertem mondani az igazságot, hogy tulajdon képen egy tanár aki segít kezelni a helyzetem, mert nem tudtam hogy mit tud felőlem , és még anyám sem tud róla. De valószínüleg nem is örülne neki, hisz az első dolog amit Róla mondott az az, hogy ne barátkozzak vele.
"Még mindig nem tudom miért..."
- Mit mondtam neked? Hogy kerüld ez a ficsúrt! Csak a bajt hozza a fejünkre! - torkollt le az anyám. - De már a múltkor tisztáztuk! - éppen nyitottam volna válaszra számat , de ekkor a férfi fojtotta belém a Harryért védelembe induló szavaim.
- Angel... anyádnak igaza van... Nem szimpatikus nekem ez a srác... - próbált egy lágyabb hangnemben beszélni, de úgy látszik elégé erőltetetten ment.
- De hát most láttad először! Vagy még is? - kissé megrándult erre az arca... Ezt felettébb furcsának találtam...
"Mit titkolsz előlem apa? " 
 Tettem fel magamban az egyre jobban felszínre törő kérdésemet.  - És anya! Te sem ismered. Egy értelmes mondatot nem váltottál vele! Vagy talán te is titkolózol? Mégis mit nem mondtok el nekem? 
A reakciójuk meglepett. Furcsán néztek rám, majd pillantottak össze, mintha csak a szemükkel kommunikálnának, és épp kirekesztenének egy rám is tartozó beszélgetésből.
Egy ideig tűrtem a titkolózó csendet, majd vihar módjára felcsörtettem dühösen a szobámba. Levetettem magam az ágyam valamelyik szegletére és a fehér mennyezeten kezdtem fixírozni egy pontot, hátha ez segít valamiben is. Próbáltam lehunyni szemem, mert ha talán az álom világába tudnám ringatni magam, kicsit tisztulna a gondolkodásom is. De az este beálltával sem repültem arra helyre, mely békességet tudott volna hozni arra a pár órára , míg ott töltöm az időt. A fejemben a gondolatok még a plafon bámulásával sem csillapodtak. Az elmém inkább hasonlított egy zsúfolt piacra. Épp úgy özönlöttek folyamként ez emlékeim mindenről ami eddig megtörtént velem mint egy sodró folyam.
A ház viszont teljes csendben állt. Pontos ellentéte volt annak amilyen állapot uralkodott a fejemben.
Csendes... Túl csendes. Sőt, már gyanúsan. Hiszen mégis csak itt termett a semmiből az apám. Ha más nem egy beszélgetés elmosódott hangjainak vagy legalább a tévé idegesítő morajlásának zaja fel kellene hogy szűrődjön az emeletre.
De jelen pillanatba a majdnem tökéletes csend honol mindenfelé. Csak egy apró hibája az, hogy túl tökéletes.
A sötétség leple alatt, alig hallató mozdulatokkal keltem ki az ágyból és betörőket megszégyenítő lépésekkel indultam le, valamerre a nappali és a konyha felé. Amint közelebb értem a szüleimhez, halk, szinte suttogás szerű beszélgetést hallottam meg.
 "Szóval ezért van nagy csend... Most már biztosan titkolnak valamit előlem..." 
Óvatosan lejjebb ereszkedtem és úgy araszoltam a zaj forrása felé. A konyhából jön, mint kiderült. Egy kis szekrény féleség takart és egy nem túl magas és dús pálma szerűség. Amit próbáltam rejtekem mögül kilesni testemmel egy váza szerű díszt meglöktem. A pillanat szinte megfagyott, ahogyan a szívdobogásom is, de éppen időben kaptam utána és nesztelenül tettem félre, hogy tovább ne akadályozzam magam. Ekkor tisztán ki tudtam venni a beszélgetés minden egyes szavát. Elborzadtam...
- Tehát, akkor mit kéne csinálnunk vele? - mondta az anyám.
- Engem az bázistól , mikor hívtál azért küldtek, hogy vigyem be . Vagy élve, vagy halva. Az nem kikötés... -válaszolta érzelem mentesen az
apám.
- Hogy tervezed? Vagy csak oda sétálsz hozzá hogy "Most pedig elmegyünk egy kirándulásra!" ? - mondta a nő kis éllel a hangjában.
- Jajj Caren... Ne legyél már ilyen komolytalan. Egy besúgó nem ilyen...
"Mi? De hát anyut nem is ... Carennek hívják..."
- De Dave ...nem lenne egyszerűbb végezni vele? Aztán már könnyebb lesz vele bánni.
- Nem is tudom... Lehet hogy a TFW többet adna érte ha élve szállítanám le neki... No meg fiatal is. Lehet hogy kísérleteznének rajta?
- Cöh... csak egy mihaszna angyal. Mit számít az?
- Angel nem CSAK egy angyal... hogyan tudsz így beszélni arról akit felnevel...
A nevemet meghallva a szívem kihagyott egy ütemet, majd szabálytalanul eszeveszett vágtába kezdett.
"Rólam beszélnek! Mit akarnak tőlem? A a fene az a TFW ?  Mit jelentsen ez? Ki a a Caren és Dave? "
A testem minden porcikája remegett amit felidéztem magamban a rémisztő szavakat... "élve vagy halva"  "végezni vele" "kísérleteznének rajta" ...
Lassan hátrálni kezdtem a sötét szobában, ám ismét valamit magammal rántottam ami most hangos csattanással ért földet. A pálma levelei, ahogy kapálóztam a hangos tárgy után erős mozgásba lendültek és a levelek súrlódása csak jobban az irányomba vonta a számomra mér ijesztő embereket.
- Ki van ott? - szólalt meg... apa, legalábbis az a személy akit eddig annak hittem.
A vér megdermedt az ereimben, és izmaim megfeszültek. A lehetséges menekülési utakat vizslattam a szoba minden pontjában. Az iszonyatos , szinte rángatózás szerű remegés alig engedett moccanni, csak az egyre növő árnyékát láttam a férfinak, majd az ajtóban elbukkanó fejét. Nyelnem kellett egyet. Szinte zengett a szoba a szakadozott és reszkető lélegzet vételeimtől.
A szobán egy haragos tekintett hasított át, pontosan lyukat égetve rajtam.
- Mit keresel itt?
- Én... én csak, csak inni jöttem le.
- Mit hallottál?
- K-kell... kellett vo-volna va-valamit? - bár próbáltam úgy tenni, mintha tudatlan lennék, de térdeim szüntelen reszketését nem tudtam leküzdeni, és a csomó sem szűnt meg a torkomban.
- Szerinted Car... Clare? -fordult a nő felé, de most azon a néven szólította ahogy én ismerem. Bár először megbotlott a nyelve.
Az akit eddig az anyámnak hittem, most egy méregető pillantást vetett felém, majd fel emelte a kezét és intett felém. Nem értettem mit akar ezzel.
- Gyere ide Ang! - hirtelen hangja szeretet teljes lett, és mosoly rajzolódott ajkaira. Ismét aprót intve invitált felé. - Na gyere Angel! Mi az?
- S-semmi... - "Mit akarsz?"
Lassú léptekkel értem melléje, majd se szó se beszéd magához ölelt . Reagálni sem tudtam, annyira meglepett ez a cselekedete. De a bennem növekvő félelem valahogy az eddig védelmezőnek hitt kebel , most a legveszedelmesebb csapdának tűnt.
Szorítását egyre jobban éreztem, és szorosabban tartott.
- A-anya... megfolytatsz... -próbáltam eltolni finoman magamtól, de ekkor megfeszítette karjait és fájdalmasan húzta  és szorította nyakamat.
Kapálózni kezdtem és próbálta sikítani, de elszorultak a hangszálaim, ezért csak elfúló nyögés préselődött ki belőlem. A lábaimmal is igyekeztem eltalálni. Egy tompa nyögést hallottam a nő szájából kiszökni, majd lazulni éreztem egy pillanatra kezeit. Ekkor kicsúsztam markaiból és eszeveszett menekülésbe kezdtem.
"El kell innen tűnnöm!"
A férfi viszont ügyesebb volt, és elkapta a pólóm sarkát. Majdnem megfogott, de a lendületem nagyobb volt, így csak elszakadt valamennyire a textil.
Kirobbantottam az ajtót és gondolkodás nélkül futottam valamilyen irányba. Lépteik nyomit szorosan hallottam a hátam mögött, és különféle cifra szidkolózásokat. Könny gyűlt a szemembe . Lábaimat szedtem egymás után ahogy csak bírtam, de éreztem, hogy egyre közelebb érnek. Hamar elvesztettem az erőmet és orra esve csúsztam tovább a földön. Egy nehéz test érkezett rám. Mindenemmel próbáltam kiszabadulni, de lefogta nagyobb erejével a végtagjaim a férfi.
A nő eközben utol ért, és valami fekete anyagból csomagolt ki egy hosszúkás tárgyat. A textilt félre dobta, a Hold makulátlan fénye megcsillant a fémen.
"Egy tőr..."
 Lassan, kacagva közeledett felém. Próbáltam rá nézni mint egy elveszett gyermek az édesanyjára, de mintha az évek nem számítanának neki, úgy vigyorgott tovább, mintha egy halálra váró démon lennék. 
- Szép próbálkozás ... de sajnos elbuktál! És az életed volt a tét! - közelebb lépett és mélyen a szemembe fúrta az utálatos tekintetét.
Kapálózni kezdtem ahogy a jegyes fém közeledett felém. Az egyik kezem azonban csúszóssá vált. A földön végig húzva azt némi port gyűjtöttem markomba és a szeme felé dobtam a nőnek, aki oda kapja felordított.
Heves kapálózásba kezdtem és szabad kezemmel tépni kezdtem ott ahol csak értem a férfit. Lábammal véletlenül egy erős találatot mértem egy érzékeny pontjára , és ezzel meglazult szorításból éppen hogy csak kivergődtem és igyekeztem elszökni előlük.

Bár hallottam, hogy utánam csörtetnek , egy erdős részhez érve bevetettem magam a bozótos mélyébe, és egy mélyedébe, mely felett egy terebélyes bokor állt meghúztam magam.
- Merre lett ez a ribanc? - hallottam a nő haragos hangját.
- Nem tudom, de keresd! Meg kell találnunk! - hangjában a férfinak mérhetetlen gyűlölet volt.
Visszagondolva csak pár nappal ez előtre, vagy az évekre, könnybe lábadt szemmel tapasztaltam, hogy ez a nő mind végig velem volt. És a szeretete csak színlelés volt ezek szerint. De a szememben még mindig az édesanyám, és a most rám zúdult sok borzalom úgy érzem az összes csontom porrá zúzza a súlya alatt.
A végtelen csalódottság és a halál félelem szinte patakokat csak ki szememből, de elengedni nem merem.
A szívem is megáll dobogni arra az időre, mikor a rejtekem előtt halad el az egyik. A levegő is bent rekedt a tüdőmben. Mindenem kővé dermedt. Nem mertem megmoccanni, vagy akármit is tenni, mert ha meghallják végem...

Már csak az egyre távolodó hangjukat hallottam, és a növényzetben motoszkálás hangját. De még a zajok megszűnte után sem mertem percekig megmoccanni. A lélegzetem is úgy préseltem ki nesztelenül.
De araszolva mégis egyre kijjebb merészkedtem.

Céltalanul koslattam minden zajt figyelve az utcán. Mellékutcákon és kis elhagyatott utakon próbáltam valami fedett menedék után keresni. A fejembe zsibongó gondolatok a falakra és járdára telepedett csendben olyanok voltak, mintha sikítanának. De ezt az éktelen zajt csak én hallottam. De minden egyes nesszel pillanatokra fagyott meg a bennem dúló fesztivál szerű forgatag, akármilyen kis neszt érzékeltem. Legyen az egy ág reccsenése, vagy a lágy esti szellő mozgatta száraz fű súrlódása.
Folyamatosan rémeket láttam, akármerre merre néztem.
De a legutolsókor láttam is valamit. Az az valakit. Egy fekete körvonal alkotott éles kontrasztot a hátam mögött sütő sárgás utcai lámpafényével. Csak azt láttam, hogy felém közeledik . Sebesebben szedtem lábaim egymás után, de úgy tűnt ő is hasonló képen tesz. Egy utca sarkán eltűnve ismét menekülésbe kezdtem, de a cipői ütődését egyre közelebb a hátam mögül éreztem.  "Üldöz engem!" Kétségtelen valamelyik az szüleim közül.
A maró könnyek fátyolosították látásomat. Ismét nem tudtam hová szaladok, csak valamerre visz a maradék fogyóban lévő erőm.
Ismét magam mögé pillantva viszont eltűnt az alak mögülem. A szűk utca körülöttem teljesen üres volt.
Mély, ziháló lélegzeteket vettem, hogy dübörgő szívem kissé szabályozzam. Majd vissza fordultam, de ekkor egy mellkasnak ütköztem. Sikítani próbáltam, de szájamra tapasztotta hatalmas kezét és egy fekete sikátorba vonszolt.
Csak egy kép keringett a fejemben.
  "Most meg fogok halni..."