29. Fejezet

 Sziasztok :D Legelőször is, (ez tulajdon képen egy válaszféle is egy kommentelőmnek <3 ) igyekszem minél előbb hozni a fejezeteket, de valahogyan mindig estére tolódik a befejezése. Délelőtt tanulnom kell, főleg év vége fele, hisz vizsgák meg mindenek lesznek, és neki állok 3-4 körül és azt veszem észre h "aztapicsaéjjelvan..." . De persze az én hibám is , mert lehet túl sok "szünetet" tartok... Megígérem (bár betartani nem biztos hogy tudom) Sietek amennyire csak lehet! Ja és! Tudom hogy nem szoktam mostanában minden kommentet köszöngetni, de ha nem is teszem, tudjátok meg, hogy hihetetlenül jól esnek (nem mellesleg építi az egót xdddd (na jo ez csak vicc xd ) ) !!!! Szóval visszamenőleg minden kedveskének, MEG SZERETNÉM KÖSZÖNNI <3 ) no meg a közbeni feliratkozókat is! :D
Nomeg! Még egy utolsó pár sor, egy hírnek. Készülőben van, az újt történetem, amit biztosan nem kezdek el (legalábbis kiposztolni biztos nem fogom ) amíg be nem fejeződik az AV :D (angyal vadász rövidítése, ha valaki nincs képben xd ). Szóval.... akinek esetleg részletekre, vagy hogy mit szeretne látni (azaz olvasni) van elképzelése, nyugodtan megírhatja, mert esetleg befolyásolhatja azt :D
Jujjci, és mielőtt elfelejteném... hallottam erről a bloglovin izéről... valaki felvilágostínaná ezt a barmot itt (alias én, ) hogy mi az? xd bocsi a felesleges dumáért, és a szuper ciki kérdéseimért de... itt több esélye van hogy megudjam, mintha magán kutatást végeznék xxxxd  előre is köxi :* <3
Na de nempofázok, jó olvasást :D 



/Harry szemszöge/  

- HAGYJÁTOK ŐT BÉKÉN! - ez volt az első amit mondtam, vagy inkább üvöltöttem dühösen, mikor észhez kaptam.
 Az összes vadász megkövült , és hitetlen tekinteteket szegeztek felém. Felicity már el is tűnt mellőlem. Nem tudom hova lehetett, de nem is érdekel. Annál jobb, minél több időre minél távolabb tartózkodik tőlem. Sosem tudtam megbocsájtani amiket tett Vele...
- Látni akarom! - szólam ismét, de már visszafogottabb hangon.
  A tömeg egy emberként mozdult. Most az egyszer élvezem annak az előnyét ki, hogy a múltam minden vadászt megfélemlített. Egyedül Felicityt nem . A tömeg a helység két-két nekem oldalt húzóó falához lépett, ezzel rálátást nyitva Rá. Szörnyű látványt nyújtott , ahogy a földön kuporogva megpillantottam a lány. Egy tócsa terjedt körülötte, vágások, és karcolások tarkították mindenét. Sötétszőke haját az alvadt vér foltokban összetapasztotta. Rezzenéstelen arcára semmi érzelem sem volt festve. A szívem kihagyott egy ütemet, hogy egy élettelen test fekszik a hideg padlón vérben ázva, de mellkasa észrevétlenül de mozgott. Egy kósza sóhajt eresztettem ki, majd a férfiakból álló társaságot kezdtem kémlelni. Harag gyúlt a tekintetemben, mire annak aki megpillantotta ezt a fajta tüzet a szemeimben, rögtön félelem lett úrrá rajta.  Dermedt csend vett körül mindent, és a tettre kész férfiak fújtatása. Ám hamar leapadt az élet kiontás iránti vágyuk, amit elkezdtem komótos léptekkel a test felé lépkedni. Pontosan felette megálltam.Visszafojtott lélegzettel figyelték, amin leguggolok, és ujjaim a biztonság kedvéért a nyakára nyomom , ellenőrizve a pulzusát az angyallánynak. Tudom, hogy él. És azt is, hogy a többi vadász is tisztában van vele. De legszívesebben az összes itt és most azt kívánná bár csak halottak lennének. Nem néznének szembe a dühömmel.
- Kik voltak azok akik bántották? Kik nyúltak hozzá? - pattantam fel hirtelen és mindenki megrezzent. Egyszer kihasználom most életemben a múltam, és minden elfojtott haragom akármi ellen itt kitombolom. Persze talán nem is érdekelne, ha senki sem lenne itt, hogy ki tette, mert amilyen gyorsan csak tudnék, úgy futnék vele Lond Angelesbe, hogy meggyógyítsák. De előbb el kell intéznem , hogy senki se legyen itt. - Utoljára kérdezem, kik nyúltak hozzá? - pásztáztam a tekintetemmel minden egyes arcon, oly lassúsággal, mely szinte felégette a rettegőket.
- M-mi azt a parancsot ka-kapuk, h-hogy azt tehe-hetünk vele a-amit akarunk... - szólalt meg hirtelen az egyik, de annyira halkan, hogy csoda , a mellette lévő meghallotta.
- Nem érdekel! Ő az enyém! Csakis az enyém, és most, amíg kedves az életetek eltűntök innen, mert ha nem... - már befejezni sem volt időm mindenki igyekezett kifelé a teremből.
  Rögtön az utolsó személy után aki elhagyta a börtönszoba szerű helyet, kapkodva kerestem valami tárgyat amivel kiszabadíthatom Angelt. Egy tőrt találtam ami közvetlenül mellé volt ejtve. Talán ha egy pillanattal is később szólok Ő már halott lenne. Igyekeztem megtalálni a módját, hogyan szedhetném a rabláncokat le a kezéről. Letérdeltem mellé, és igyekeztem ki ötölni egy tervet, míg a vérrel borított penge a kezemben volt. Talán meg kellet volna törölnöm, de már időm sem volt rám, mert valakik a szobába törtek hangosan kiabálva.
- Hagyd békén Angelt te állat! Ne merészeld bántani, vagy megöllek! - vetődött rám hirtelen egy lány, kinek fekete szárnyai ki voltak engedve. Ismerős volt az arca. Talán láttam már valahol...
- Mit műveltél vele te mocsok? - ért ide a fiú is, majd Angel mellé térdelt, ahogy az előbb én. az arcát vizsgálta.
Felismertem...
- Sebastian? - tettem fel magamnak a kérdést, de ekkor egy öklöt éreztem az arcomnak csapódni.
Hitetlenkedve néztem a felettem magasodó lányra, akitől kaptam az ütést. Egy pillanatra megtorpant, látván hogy meg sem mozdulok alatta, sőt, még csak nem is védekeztem az előbb.
- Szállj le rólam! Nem akartam bántani hanem.... -. kezdtem volna bele, de félbe szakított.
- Igen, azért voltál idebent egymagad egy véres tőrrel, felette hajolva? - vicsorgott rám a lány. ekkor beugrott a neve.
- Oh, te vagy Zoe! - jelentettem ki, félig magamnak. Erre a reakciója egy hitetlen pillantás volt. Megfagyott arra a másodpercre az angyallány.
- H-honnan...
- Szállj re rólam, és ha nem próbáltok megölni, el is tudnám mondani!
- O-oké...
  Gyorsan felpattant, és már is állásban figyelte mit teszek. Mikor én is mozgásba kezdtem , megfeszült mindkét harcos izma, támadásra felkészülve. De én csak oda másztam Angelhöz, és lágyan az arcára simítottam a kezemet. Felsóhajtottam. Olyan régen láttam. Annyira hiányzott, de mégis fájdalommal tölt el a jelenléte. Itt fekszik eszméletlenül, ki tudja milyen sérülésekkel még.
- Azt hiszem van a láncokhoz pótkulcs valahol a folyosó menti falon! - mondtam utasítás kép. - mással nem nyílik, ezek nem kijátszható, silány bilincsek, amiket a rendőrség használ. - közöltem, mikor érthetetlenül meredtek felém. - Gyerünk, mert nemsokára Felicity fülébe jut, hogy "egyedül" vagyok Angelel, és akkor lebukunk hogy meg akarjuk menteni.
- A-akarjuk? Mi? Úgy érted... - hebegett Sebastian, de az idő sürget és erre nincsen időnk.
- Igen! És most valaki, nyomás! Addig én itt maradok vele! - intettem a kezemmel, mire a lány kissé hitetlenül indult meg az ajtó fele, majd eltűnt a folyosóra vezető ajtó nyíláson.
  Pár másodperces szünet után Sebastian kérdő tekintetét éreztem magamon, miközben vizsgáltam az előttünk fekvő lányt, hogy nem e tört el valamije. Sajnos túlságosan feszült voltam, hogy tovább tűrjem ezt a állapotot.
- Mi van? - förmedtem rá, majd tekintetem az övébe fúrtam.
- É-én csak.. nem hiszek neked! Miért akarnád megmenteni Angelt? Hiszen Ő.. Mi... angyalok vagyunk, te meg... - elakadt a szava. Talán nem akarta undorral kimondani azt ami vagyok, vagy talán adott a drámai hatásra. Nem számított. Semmi sem érdekelt, csak jussunk ki már végre innen!
Nem válaszoltam rá. Egyszerűen nem tehettem meg. Tudtam, hogy nagy valószínűséggel együtt vannak. Tisztán látszik az a fájdalom az arcán akárhányszor a lány mozdulatlan testére néz, hogy szívébe egy újabb fájdalmas szorítás nyilall. Pontosan úgy , mit nekem. Elszorul a torkom, a gyomrom görcsbe rándul és a fejem zsibongni kezd, csak Őrá gondolva.
- Hol van már a húgod, vagy kid? - hagytam ki ügyesen a választ.
- Nem a húgom, csak velem jött, mert a barátunk! A városban senki sem volt hajlandó segíteni. Azaz, oda mentünk a polgármesterhez, és elutasított. Majdnem a károm látta, hogy megpróbáltam egy kis csapatot kérni tőle, hogy segítsen. Csak mi voltunk... -fakadt hirtelen ki belőle, de egy megkönnyebbült sóhajt eresztett, hogy most itt van Mellette , és a karjaiba zárhatja.
Én meg sem érinthettem azután, ahogy befejeztem a vizsgálatot. Megpróbálhattam volna gyengéden megcirógatni, hisz egy karnyújtásnál is közelebb volt, de nem tehettem. Ő már mással volt. Másban lelte a boldogságát.
- Itt van! - lépett be gyorsan Zoe a helységbe, majd a kulcsot sebesen nyújtotta felénk. Sebastian kapta ki a kezéből, és remegve nyúlt a bilincsekhez.
- Mindegyikhez jó ! A szárnyon is ugyan az a zár! - segítettem neki, mikor kezeit eloldozta Angelnek.
A fém hagosan koppant, sőt még visszhangzott is a folyosón amint földet ért. Beszélgetések moraja hallatszott egyre hangosabban . Tudtam ezután mi következhet.
- Rakjátok vissza , és menjetek a sötét sarokba! Gyorsan! - utasítottam őket, mire nem mozdultak! - Nyomás vagy mind itt maradunk! - emeltem fel a hangom, és nagy nehezen elindultak .
- Ohó, csak nem vissza tért a kegyetlen Styles? - szólított gúnyosan a már túlságosan is jól ismert hang. Éppen hogy csak ki tudtam érni a kis szobából, és becsuktam magam mögött a vastag fémajtót.
- Hagyj magunkra! - közöltem vele hűvösen, de belül zakatolt a szívem. Sosem féltem még Felicity előtt, akármit is csináltam, de tudtam jól , hogy egy hajszálon függ az, hogy megtudja. Szerencsére pontosan ismerem minden beteges szokását és vágyait, így a válaszokat csak ügyesen kell megadni.
- Annyira felizgat ez az éned! Tudtam, hogy sosem fog kihalni belőled! - már-már olvadozott előttem. Majdnem köpnöm kellet a kijelentéseire. De követtem a hirtelen szőtt tervem és fagyosan tekintettem le rá.
- Leszarom! Most pedig egyedül szeretnék maradni! - léptem volna hátra, de tudtam a következő mozzanatot.
 Közelebb araszolt, hogy meg nézze, eddig mit "műveltem" . De pont ez az amit nem láthat, mert a bilincsek már nincsenek rajta. Így elé léptem, és nekem ütközött. Pontosan a mellkasomnak. Normális esetben ez meg sem történne, egyből elugrott volna, de leplezetlenül izgatott lett, a kis félre gondolt hite miatt, hogy az a szörnyű állat aki voltam vissza tért.
- NEM! - kiáltottam, de ezzel elárultam majdnem ,magam. - Még nem csináltam semmit sem! - közöltem továbbra is a tél fagyosságával.
- Hogy-hogy? - kérdezte meglepődve.
- Talán mert eszméleténél kellene lennie? Vagy szerinted így van értelme bármit is tenni vele? Ennyi erővel fejbe is lőhettétek volna! - korholtam le, egy kis idegességet csempészve hangomba, hogy még hitelesebb legyek.
 Csak a mellkasomba kuncogott, és a fülemhez nyújtózott.
- Fent megvárlak! - suttogta a fülembe, majd hátrébb lépett és eltűnt a folyosó sötétjében.
Vissza tértem a szobába, és be zártam magam mögött az ajtót. Egy egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, mire az árnyékban megbúvó angyalok is mind kijöttek.
- Elment? - kérdezte Sebastian kissé idegesen. Gondolom hallhatták a résnyire nyitott ajtón beszűrődő beszélgetésünket, talán a suttogáson kívül.
- Igen, de most igyekezzünk! - zártam le minél gyorsabban. - Ráértek mindent megkérdezi, majd ha kivittük innen Angelt! - zártam le gyorsan , még mielőtt kérdezgetni kezdenének.
  Én akartam vinni az Angyalt, de Sebastian megelőzött, és ezzel eszembe juttatta, hogy még mindig tabu számomra a lány, hiába van ismét tőlem egy karnyújtásnyira. A szívemet minduntalan összeszorította egy erős vasmarok... Nem tudhatom mi lesz ebből.
- A tetőre kell jutnunk valahogyan...-mondtam, majd már is a hely alaprajzán gondolkodtam. De ez a rabhely úgy van kialakítva, hogy csak egy be- és kijárata van Mégpedig az, ahol vadászok hemzsegnek.- Arra nem mehetünk, amerre jöttünk. Főleg nem , hogy te - néztem Sebastian felé - a kezedben tartod őt. - nem tudtam kimondani a nevét. Egyre erősebb a frusztráció rajtam...
- De akkor hol máshol jutunk ki? Áttörjük a falat? - mérgelődött Zoe.
"Ezaz!" - kiáltottam fel magamban. Ha nem is a falat, de egy ablakot, vagy fa rácsot át tudnak törni! Főleg, mivel az angyalok abban az állapotban, ha kint van a szárnyuk akkor sokkal erősebbek!
- Ha mondjuk lenne egy fából készült ajtó, ami be van szögelve, azt ki tudnátok törni, ugye? - kérdeztem meg a biztonság kedvéért.
- Persze! - vágta rá szinkronban a két angyal.
- Oké, akkor kövessetek! Gyorsan! - böktem a hátam mögé, miközben már az utat szeltem a helység kijáratához.
  Óvatosan kidugtam a fejemet a folyosóra, meggyőződni arról, hogy biztosan senki sem néz. Intettem a hátam mögé, majd lassan és hangtalanul indultam meg a hűvös és elég keskeny szakaszon. Pontosan ellentétes irányba mentünk , mint ahol eredetileg ki lehet jutni innen. Egyre csak sötétedett , a gyér fények is teljesen kihunytak. Sehonnan sem volt lehetősége a fénynek beszivárogni a folyosóra.
  A buli hangjai már teljesen elhalkultak, és minden fajta koszos  és pókhálós anyag tapadt rá hol a kezemre, hol pedig az arcomba. A levegőt, bár rengeteg por vett körül bennünket, csak a nehéz és párás doh szaga lengte körbe. Olyan mint egy rég elfelejtett börtön, vagy valami magára hagyott bánya. Nehezen hihető, hogy ez lenne a szabadulás kulcsához vezető ösvény, és kételkedve léptek utánam be a sötétbe az angyalok, de az ő bajuk, ha nem jönnek. Felajánlottam, hogy átveszem Angelt, de Sebastian makacsul csak szorosabban vonta magához, és látványosan nyomott egy csókot a fejére, majd halkan suttogott neki, hogy kiviszi innen az élete árán is. Ha nem szúrt volna belül valami éles fájdalom, talán a kihalt lelkem helyén, még el is mosolyodtam volna, hogy nem veszett ki a világból a szerelem. De úgy éreztem most, mintha megszorongatna valami erős gépezet odabent, és recsegve ropogva tiporja apróbb darabokra a szívem, ami egy évvel ezelőtt zúzódott össze.
- Gondolom nektek sincs zseblámpátok... - jegyeztem meg hangosan, mire egy morgást kaptam csak valahonnan a hátam mögül.
- Harry, figyelj. Nekem nem tetszik ez a hely. Semmit sem látok! Hova a fenébe vezetsz te bennünket? - remegett Zoe hangja. Mintha csak egy gyilkos lennék aki ... Na jó, tényleg gyilkos vagyok, de nincs szándékom velük. Angelt meg sosem bántanám. Inkább nem válaszoltam az erős célzást tartalmazó kérdésre, csak kinyújtottam magam elé a kezemet, mert emlékszem, nemsokára elkanyarodik a folyosó.
Ujjaim nyirkos és pókhálós falat tapintottak meg a gondolatomat követően. Jól véstem az eszembe ezt a helyet. Tudom, hogy elcsatangoltam egyszer erre, mikor Felicityivel felfedeztük azt, hogy a V.I.P helynél nyílik egy titkos ajtó. De akkor egy zseblámpa is segítségemül szolgált. Sajnos a vége az lett, hogy egyedül kellett mennem, mert a lány feleslegesnek tartotta azt, hogy egy sötét helyet feltérképezzünk. És aznap este én is csalódottan tértem vissza, hisz semmi érdekeset nem találtam egy bedeszkázott ajtónál, egy lépcső tetején.
- Srácok, vigyázzatok, mert itt elkanyarodik a folyosó! - figyelmeztettem őket, de túl későn, mert hátulról valamelyik nekem jött.
  Ijedt sikítás töltötte be a teret, mire reflexből a szájára tapasztottam a kezem, és lefogtam Zoet.
- Hallgass, mert lebuktatsz minket te hülye! - morogtam a fülébe, de ő csak kalimpált a lábaival, és éreztem ahogy a hátán épp kitörni készülnek a szárnyai. - Elengedlek, ha nem sikítasz! Nem akarlak bántani! Csak ne adj ki hangot! - mondtam hangosabban, mire éreztem a bólintását, és lassan elemeltem tenyerem.
- Oké, mi történt? - kérdezte késleltetve sebastian.
- A barátnőd nem bír magával. - jelentettem ki, mire felhorkant  lány. - Nem úgy értettem, hogy együtt vagytok, csak sima barát, ne hogy már leszedd a fejem! - morogtam vissza, véve a célzást. Sebastian csak nevetett. Gondolom mindig ilyen idegesítő lehet ez a csaj.
  Emlékeim szerint még pár lépés a kanyar után, és a lépcső legaljához érünk. Nem tudom biztosan mi nyílik onnan, de gondolom, ha valamiféle lépcső, akkor ez egy másik kijárat lehet, vagy az ajtó mögül még nyílik valami, ami aztán onnan ki lehet találni. Ismét nem csalt a memóriám, és majdnem felbuktam mikor lábam a kőlépcsőhöz vezetett.
- Mindenki álljon meg! - mondtam határozottan, hogy elkerüljük az újabb ütközést. - Innen egy lépcső vezet felfele, ahol kell lennie egy bedeszkázott ajtónak. Remélhetőleg ki tudjátok nyitni!
- Honnan veszed, ha még a deszkáktól meg is szabadulunk, hogy az ajtó nyitva van, vagy ha nincs ki tudjuk törni? - vont kérdőre a fiú, nem éppen kedvesen.
- Egy sima faajtót még én is ki tudok törni te szerencsétlen! De a deszkák oda vannak csavarozva, és nem csak egyszerűen szögelve, ahhoz pedig a ti erőtök kell.- adtam választ hasonló hangsúllyal, mint ahogy ő vágta hozzám a szavait.
- És még is mire számítsuk, hova lyukadunk ki? - tette fel a kérdést lágyabban Zoe.
- Hogy mi van az ajtó mögött arról fogalmam sincs, de van egy sejtésem, hogy onnan már ki lehet jutni, még ha nem is közvetlenül. - mondtam, majd lassan elindultam felfelé. - Gyertek ti is! - böktem a hátam mögé, hogy minél hamarabb kint lehessünk.
  Kitapintottam kezemmel az ajtót, és épp szóltam volna, mikor egy tompa kiáltás visszhangzott a falakon.
- Felicity! Eltűntek! - ordította egy férfi.
- A francba ! A francba! - ismételgette Sebastian, mire gyorsan adtam ki az utasításokat.
- Oké, itt az ajtó, pont most értük el! Adjátok ide Angelt, és minél gyorsabban nyissátok ki végre ezt az átkozott ajtót! - lépkedtem vakon lefelé, míg egy puha hajzuhatagot meg nem pillantottam.
  Egy pillanatra hezitáló lélegzetet hallottam pontosan mellőlem, majd egy kérdést.
- Merre vagy? - jött Sebastiantól, bár eléggé kételkedő volt  hangja.
- Melletted. - jelentettem ki, és már is lágyan az épp eszméletén kívül alvó lány lapockái és térde alá nyúltam. - Fogom! Siessetek! - hadartam gyorsan.
  Már is hallottam a fa recsegését, és a csavarok koppanását a kemény kőlépcsőn, ahogy gurulnak szanaszét. Éreztem elrepülni majdnem a fejem mellet egy falapot, majd hangos zörgéssel a fokok aljánál földet érni. Éppen emeltem volna fel a hangom, hogy csinálhatnák ezt hangtalanabbul is, mikor a kezeim között tartott  szépség megmozdult. Éreztem ahogy szíve gyorsabban kezd verni, és egyenletes légzése szakadozott lesz. Forró tenyereket éreztem fonódni a tarkóm köré, majd egy fájdalmas nyöszörgést. Hirtelen elhallgatott körülöttem minden. Csak Ő és én lebegtünk az üres térben. Egy halk hangot hallatott. Morgás szerűnek tűnt, majd ismét lezuhantak a karjai nyakam körül. Egy lélegzetet eresztettem ki, amit észre se vettem hogy magamba tartogatom. Megráztam a fejem, hogy biztos csak képzelődtem. De ha így is volt, miért nem valamit láttam inkább? Képzelődni lehet érzékekkel is? Ha nem látsz, tapintásokat vagy épp mást érzel? Teljességgel kizárt.
 De már felesleges volt ezen vacillálni, mert egy , az eddigieknél hangosabb reccsenés töltötte be a környezetet, és a sötétségbe tört az éjszaka fénye. Meg sem tudtunk szólalni. Mindenre számítottunk, csak erre nem.  Egy hálószobában voltunk, egy üres helyen. Mintha valami régi filmben ragadunk volna, esetleg vissza repültünk volna az időben. Ódivatú bútorokat, és díszeket a por vastagon belepte, és a pókok is szorgalmasan szőttek hálókat minden apró zugba.
 Kiléptünk a helységbe, és ekkor vált tisztává, hogy mi is ez a hely. Nem egy elhagyatott lakásban vagyunk, hanem egy hotelszobában.
- Ez az elhagyatott Eagle's hotel... A párhuzamos utcán húzódik ez az épület, ahonnan nyílik a klub , sikátori bejárata. -  közöltem a gondolatom velük.
- Hogy érted hogy "sikátori bejárata" ? Van másik is neki? - kérdezte Sebastian, miközben a helyet körbe pásztázta szemeivel, talán valami hasznos tárgyért kutatva.
- Ezek szerint. - bólintottam is , bár feleslegesen.
- Oké, szerintem tűnjünk el srácok innen mihamarább. - bökte közbe Zoe remegő hangon, majd a nemrég "gyártott" kijáratot kémlelte a falon, ahonnan bizarr hangok szűrődtek fel.
Egy apró bólintással erősítettem meg az ötletét, és indulni is készültem, mikor Sebastian még megállított bennünket egy pillanatra.
- Én ezt a szekrényt még ide húzom. Talán nem lesz annyira gyanús, ha erre jönnek. - közölte, és már is indult a nyílás jobb oldalán húzódó ,masszívnak tűnő fa tákolmány felé.
Közben a másik lány, oda ballagott a szoba ajtajához, és a kilincsre tapasztotta a kezeit. De nem nyílt alatta. gondolom kulccsal van bezárva.
  Míg ketten vacakoltak a dolgukkal, addig ismét mocorgást éreztem a kezeim között. Angel, bár nem volt tudatánál, vacogni kezdett, és mellkasomhoz préselte magát. Gondolkodás nélkül sétáltam az ágyhoz majd letettem a koszos takaróra. fintor ült ki az arcomra, hogy legalább kereshettem volna tisztább helyet is Neki, de nem is találtam volna. Felrántottam az ágyon heverő takarók rétegeit, amíg egy megfelelőt nem találtam. Szörnyű, dohos szaga volt, és átjárta a több évtizedes por. de jobb híján ezt kellett használnom. Óvatosan fektettem rá a lányt, mintha porcelánból lenne, félvén hogy össze törik, majd , hogy ne legyen szoros betakargattam, és vissza vettem az ölembe. Meglepően könnyű volt. Mintha egy doromboló cicát tartanék a kezeim között. Talán úgy is nézett ki ebben a pillanatban. Megérezvén a borzalmas szaga ellenére igen csak jól szolgáló takarót, arca vonásai teljes nyugalomba simultak, talán ajkai sarkán meg is bújt egy halvány mosoly.
 Vissza fordultam a többiekhez. Azt tapasztaltam, hogy engem bámulnak . Zoe arcán valami egészen lágy érzelem tükröződött és száját egy vidám mosolyra húzta. Talán mintha örülne nekünk... Sebastian arcát pedig tisztán kivehető düh, és féltékenység uralta. Egy pillanattal később már előttem is termett, és kérdően meredt rám, kezét nyújtva. El kellett telnie másodperceknek, hogy leessen mit is akar tőlem.
- Majd hozom! - tette hangossá az akaratát. 
- De... - csúszott ki a számon.
- Csak add ide, köszi hogy segítettél hozni. - küldött egy erőltetett mosolyt, amin tisztán tükröződött egyfajta utálat felém.
- Hozom majd én! - válaszoltam.
Azon kaptam magam, hogy kifogásokat keresek, hogy ne kelljen az angyalian alvó lányt a kezeim közül kiadnom.
 - Add már ide, és menjünk innen! - vágta hozzám méreggel telt szavait, és megrázta a kezét, kinyújtva felém.
- De rátok szükség van, ha valamit fel kell törni, és, vagy arrébb kell húzni. Ti erősebbek vagytok, mint egy ember! -  érveltem továbbra is.
Letekintettem rá, és elszégyellve tapasztaltam, hogy lassan Sebastian és én köztem egy rivalizálás alakult ki. Talán már nem is azon vitatkozunk, hogy ki hozza a lányt, hanem hogy kié... Pedig tudtam jól, hogy sosem volt és már sohasem lesz az enyém.
"Sajnálom Angel..." - mondtam magamban, és felidéztem a levelét, melyen egy apró, hullámos foltot is észre vettem, amit könnycseppjei hagyhattak ott. Röstelltem , hogy nem vettem előbb észre, min megy keresztül. Le állíthattam volna Felicityt, de vak voltam.
 Átadtam volna épp az Angyalt, mikor Zoe szólalt meg hirtelen.
- Van benne valami amit mond Seb! Most adogatnátok egymás között minden akadálynál, ahol meg kell állni és angyali erő kell, hogy tovább tudjunk haladni? - mutatott egy meglehetősen nyomód indokra rá a lány. Talán most először örülök neki, hogy itt van.
A fiú arca egy pillanatra fintorba torzult, majd rám nézett végül Angelre. Láttam ahogy elfojt magában egy lenéző "chh" hangot, majd hátat fordít , és elindul a másik angyal felé. Nem számítottam hogy a "csatát" megnyerem, de még ha rossz is, elvigyorodtam magamban, és titkon egy csókot leheltem a gyönyörű lány homlokára.

/Angel szemszöge/

  Úgy éreztem , hogy a fejem 10 felé hasad, és minden egyes csontom eltört volna. Magam alatt egyszerre egy puha és kemény dolgot éreztem, és valami dohos bűz csapta meg az orrom. Furcsa hangok kezdtek tompa hallásomba beszivárogni, amik már-már kiabálássá fajultak. Halk nyöszörgést eresztettem ki. Talán abban reménykedtem, hogy valaki meghallja és véget vet annak a kínzásnak ami a testemben történik.
  Homályosan, a csukott szemem elé kezdtek folyni, bizonyos emlékképek. Egy sötét verem szerű helyről, sok férfiről, majd ez a kép megváltozott. Ugyan ott voltam, de a sok ismeretlen személy helyett csak egy görnyedt felettem.  Tudtam ki Ő. A macskásan villogó smaragd szempár, az ajkak vonala, mely az erős koncentrációtól egy picit ketté nyíltak. Lejjebb vezetve a tekintetem válla vonalán, egészen le az ujjaiig, láttam ahogy egy tőrrel vacakol, a bilincsen ami kezeim köré voltak zárva. Most már értettem miért is fókuszál valamire ily módon. És ismét változott a színtér. Ezúttal nem láttam semmit sem, minden az antracit homály fedett. Egyedül egy erős szívverést éreztem, enyhe penész és doh szagot mely egy erős, ismerős illattal keveredett, és forró karokat , melyek erősen tartottak. Arcom , az ismerős mellkashoz simult. Ekkor realizáltam, hogy az Ő karjaiban heverek. lassan vezettem fel tenyerem tarkójához, hogy még közelebb érezzem magam Hozzá, de amint végre hajtottam, a tudatlanság ragadott magához.
 Nem tudom mi történt, hogy ezek álmok, netán látomások voltak, vagy magának a valóságnak pár foszlánya. Annyiban voltam biztos, hogy most itt vagyok, senki sem vesz észre, és egy veszekedés bontakozik ki körülöttem. Újabb nyögéssel próbáltam felhívni magamra a figyelmet , de hasztalanul. Bár ki tudja... lehet hogy épp angyalvadászok civakodnak értem...
 A hangok tiszták lettek. Kinyújtva a kezem, éreztem, hogy egy takaró tekeredik körém, de amint kiértek alóla ujjaim, füvet tapintottak.
- De te nem jöhetsz be ide! Nem fogod fel? - hallottam, ahogy az elmémbe hasít az egyik férfi , ismerősen csengő hangja. De ezzel mintha egy tűvel szúrták volna meg az agyam, úgy éreztem a fájdalmat.
- Muszáj látnom, hogy jól van, e amint felébredt! - ellenkezett, a szintén ismerős hangú egyén.
- Figyelj! Megígérem, amint megvizsgálták a kiváló orvosaink, küldök egy SMS-t! De TE! Főleg te nem jöhetsz be ide! - érvelt továbbra is az egyik.
  Lassan nyitottam ki a szemem, mintha a hirtelen pislogástól is megfájulhatna valamim. Először csak homályos pacákat láttam, majd a sötét foltokból két ismerős körvonalú férfi rajzolódott ki. Az egyik magasabb volt, nyúlánkabb, és erősen mutogatott, míg a másik kicsit zömökebb alakú, és hátából egy jellegzetes fekete szárny meredezett az ág felé.
"Harry és Sebastian!" - kiáltottam fel magamban, és azonnal elkerekedtem a szemeim.
"Hol vagyok? Mi történt? Miért veszekednek ezek ketten ép most?" - kavarogtak a kérdések a fejemben.
  Megpróbáltam a hátamra feküdni, de amint megmozdítottam a fejem, mintha erős másnaposság vette volna kezdetét, hasogatni kezdett belülről a koponyám. De úgy éreztem ha tovább nyomja egy földbucka szerű valami az oldalam, megőrülök.
  Lassan nyomtam az egyik kezem a talajnak, majd a másikat, végül félig meddig , kitámasztott ülésbe szenvedtem magam. Ekkor egy puha és viszonylag apró kéz kezdett matatni körülöttem, de azt hogy szólongat meg kérdés lavinát zúdít rám, csak később tudatosult bennem . 
- Jól vagy? Nem fáj semmid? Vagy is ez hülye kérdés... Mid fáj? Angel? Angel, hallasz? SRÁCOK! Fejezzétek már be és inkább segítsetek! - emelte meg a hangját, de az elő mondat amit ki tudtam nyögni az ez volt:
- Halkabban kérlek! Széthasad az agyam! - szinte suttogtam, de megértette. Csendben próbálta rám ráncigálni a pokrócot, ami nem tudom hogy került rám. azt sem tudtam hogyan kerültem az Angyalváros bejáratához... Amit eddig nem is tudtam hogy itt is van. - H-hogy kerültem ide? - tettem fel az első kérdést, de mielőtt válaszolni tudott volna rá Zoe, a két férfi azonnal előttem termettek, és hangos szavakkal bombáztak, amik lehet hogy kedvességből tettek, de szörnyű kárát látta a fejem.
- Jól vagy?
- Nem esett bajod?
- Hol fáj?
- Mi fáj?
Ömlesztették szörnyű kérdéskavalkádjukat rám, de nem tudtam válaszolni.
- Hallgassatok, nem látjátok hogy rosszul van? - korholta  le őket Zoe.
 Mindketten elhallgattak, és csillogó szemekkel pásztáztak, hogy adja akármilyen jelet. Harry ragyogó smaragdjai és Sebastian fénylő borostyánjai ugyan azt az érzelem folyamot sugározták. Aggódás, törődés, megkönnyebbülés... szerelem. Kellettek percek is, mire rájöttem, Harry izzó szempárjába meredek, és gondolataim között vergődök. Most már kezd tiszta lenni egészen addig, míg el nem ájultam. Kétszer estem vissza a történések szerint ebbe az állapotba. azok a foszlányok, amiket pedig rögtön ébredésem után láttam, meg megtörténhettek.
Sebastianre vezettem a tekintetem, aki nem engem pásztázott, hanem Harryt, méghozzá dühösen. De talán a legmegdöbbentőbb érzelem amit le olvastam róla, az a féltékenység. Tiszta gyűlölet és irigység sugárzott belőle. Vissza kaptam a pillantásom a vadászra, de ő vagy nem akarta vagy nem is tudta észre venni a felé irányuló ellenszenvet. Mintha megbabonázva ülne ott, pontosan előttem, és mered rám, mintha egy régen látott kép lennék. Érzelmek sorozata váltakozott arcán, de valami különös csillogást fedeztem fel benne. Láttam már Sebastianen is. Pontosan ugyan ezt. De Seb... szerelmes belém Harry pedig... nem, ő biztosan nem. ha az is volt, ami lehetetlen, akkor is utálhat, amiért csak úgy ott hagytam. 
- Mit keresel itt? - vágtam hirtelen hozzá, nem épp szépen a göndörkéhez hozzá. Szinte nekem is fájt a hangnemem.
- É-én csak... - kapott hirtelen észbe, de választ nem tudott adni. Tisztán látszott egyfajta sértettség az arcán.
- Semmit sem keres itt! - vágta ide Seb. Gyűlölet húzódott arcvonásaiban.
- Harry... segített megmenteni téged, Ang! Ő hozott ki minket a klubból. Nem tudom mire emlékezhetsz talán az előtte történtekből.. - világosított meg Zoe.
- M-megmentettél? - kaptam vissza a lányról, a göndörke felé tekintetem.
- Igen. De úgy látom nincs szükség rám többé. - állt fel keserűen.
Megsértettem... A hozzá szegezett első kérdésemmel. Lehet ő úgy vette, hogy gyűlölettel vagy megvetéssel irányultam felé. De még magam sem értem miért úgy ejtettem ki a szavak.
 Seb egy már-már fellélegző sóhajt eresztett ki, a fiú visszavonulására. De én nem hagyhattam menni. Mire viszont össze szedtem az erőm , már távolodó alakját láttam csak.
- V-várj Harry! Ne menj el! - kiáltottam utána, és feljebb tápászkodtam.
Ő megfordult, és egy furcsa, de még is pozitív érzelem szaladt át az arcán, még mielőtt érzelem mentes szemekkel kezdett volna, kérdően bámulni rám.
- De, menj csak! Nincs rád szükség! - köpte szinte felé Sebastian, mire ledöbbenten néztem rá.
 Sőt, karjai közé vont, mintha valami tárgyat szorongatna. Persze tudtam hogy védeni akar, de az előbbi kirohanása meglepett, és nem pozitív értelemben.
Hitetlenül néztem Harry felé, aki zavarában egyik lábáróla másikra helyezte a súlyt. Vívódott magában, hogy most Sebastian haragját akarja előttem kihozni e vagy valami okból az én akaratom teljesítse. 
 Kibújtam a barátom kezei alól, és egy "később még ezt megbeszéljük" pillantással ingatagul felálltam.
- Inkább maradj ülve, vagy feküdj el. Hamarosan beengednek a Városba, addig is pi...
- Nem! Beszélni szeretnék Harryvel! - ráztam le, már-már érzelem mentesen Sebastiant, aki minden bizonnyal döbbent tekintettel meredhetett a hátamra,amint a göndör felé lépkedtem.
  Mindig is abban a hitben éltem, hogy soha többé nem látom. De tudat alatt reménykedtem, hogy még is. De nem hittem volna, hogy ha ez a pillanat eljön, ennyire rettegni fogok...