16. Fejezet

halihó :) nos itt van egy új feji :) nincs semmi hozzá fűzni valóm :) Jó olvasást :)




/ Harry szemszöge /


A tegnap után Angel még nem kelt fel. Nagyon megviselhette a sok sokk egymás után. Nem is csodálom, Alec valószínűleg úgy,mint a többi eddigi áldozatát ,Őt is megbűvölte az úriember modorával,meg a bájos mosolyával. Azután édesen a fülébe suttogott vérfagyasztó dolgokat. Pontosan tudom miket szokott csinálni. Mikor még a banda együtt ment egy  ilyen buliba,másnap öntelten mesélte el, hogy miket tett. Gyomor forgató élmény volt akkor is, de vissza gondolva, hogy mi lett volna Angellel...
De ami a legrosszabb az, hogy végig kellett néznie azt, hogy hogyan végzek Aleckel, és minden bizonnyal nem is fog bennem azok után , amit látott.
Furcsa módon, eddig akárhány angyalt öltem meg, sosem vettem magamra azt a tekintetet, ahogy ránéztek, miután kimúlt belőlük az élet utolsó szikrája. Halál félelem, megvetés, életért való könyörgés. Viszont mikor az ő pillantásában láttam ugyan ezt , szinte gyűlöltem magam.
Odamentem hozzá,megnyugtatni, hogy sosem bántanám. Próbáltam megérinteni, de ha lehet még jobban össze húzta magát. Rémült, kitágult szembogarában tekintve tükröződni láttam saját, torz tükörképem, hogy egy kegyetlen tömeg gyilkos néz vissza rám, pofon csapásul ért. Kissé talán és is megrémültem saját magamtól.Talán azt hitte Alec után Ő következik. De bármit meg tudok tenni, csak azt nem, hogy kezet emeljek rá.
Azt nem tudom, hogy mennyire fog emlékezni az éjjelre, de abban teljesen biztos vagyok, hogy tartózkodni fog tőlem.
Nem igazán tudom ,mit kell ilyen helyzetekben cselekedni. Eddig nem volt a törődő és gyenge oldalamra szükségem.
Nem tudom, hogy jó dolog e itt ülni az ágya szélén, és arra várni hogy felébred.  Lehet, hogy megrémül,vagy épp kedves gesztusnak fogja tartani,és talán kicsit bizalmasabban közeledik hozzám.
Az elmém kavargó gondolatok, kérdések és lehetséges válaszok örvénylő, viharos tengere tölti el. Közben az álmok világában ringatózó Angel nézem, ahogy mellkasa fel és le mozog ahogy veszi a levegőt, pillája néha megrebben ahogy valamit éppen meglátott álmában,majd ajkai egy halvány, de annál is édesebb mosolyra húzódnak.
" De egyáltalán mit művelek? Sosem szoktam ilyeneket látni." - merengtem.
Vagy talán csak nem akartam észre venni. De nálam minden rezdülés megfigyelek. Angyali külsejét, ahogy az aranyló haja szétterül a párnán,vagy törékeny alkatát, aprócska kezeit. És minden elburkolt reakcióját. Akár a halvány pírt az arcán ha zavarba jön, vagy éppen a zafír szemekben a lángoló tűzet ha dühös.
Tőlem szokatlan dolgokról való elmélkedésemet egy  nyüszítés szerű hang és egyenetlen levegővétel törte meg.
"Ébredezik!" - hirtelen már-már izgatott lettem. -"Egyre furcsább és furcsább vagyok..."
Először tapogatózni kezdett a takarón, mintha keresne valamit, majd sötét pilláit felnyitotta.
Körbe tekintett a szobán,kissé hitetlenkedve, kissé meglepetten, majd ahogy észre vett ráragasztotta pillantását.
Minden szó kiszalad a fejemből. Eddig számomra ismeretlen érzés kerített hatalmába. Bizonytalan voltam.
A levegő fagyos volt a szobában. Megdermedt minden körülöttünk. Szótlanságba temetkezve bámultuk egymást. Nem tudtam a rezzenéstelen arcáról úgy olvasni, ahogy eddig bárkivel megtettem. Képtelen voltam kivenni egyetlen apró részletet is abból, hogy mi játszódhat le benne.
Végül megpróbáltam feloldania szobába húzódó rezzenéstelen hangulatot.
- Ang... - nyújtottam, maga előtt hanyagul fekvő kezei felé enyéim.
- Ne! - úgy húzódott feljebb az ágyon, mintha forró vasat kellet volna megérintenie.
- Angel, figyelj...én nem akarlak bántani! Kérlek...csak...beszélgessünk. - a szavak úgy csúsztak ki számon, hogy szinte nem is tudtam róla.És azt végképp nem tudtam, hogy miről is akarok vele beszélgetni.
- Mikor akarsz megölni? Miért nem tetted meg eddig? Mi a fene folyik itt? Miért nem vagyok... otthon? - az utolsó szónál nyelnie kellet egyet és lesütve szemét látszott a könnyei ellen vívott harca.
Döbbenten ültem szavait hallva. Ennyire félne tőlem?
- Nem! Nem akarlak meg...- elakadt a torkomon .Kimondani sem voltam képes. - Figyelj! Nem akarok semmit sem tenni Veled! Ezért mentettem meg az életed tegnap.
- De... meg... megölted.. A-Ale...- szavai elakadtak. Szinte láttam, ahogy filmszalagként pörgeti végig az este emlékeit szeme előtt.
- Mert különben Ő teszi veled.
Mély sóhajt vett majd lehunyta a szemeit.
- Harry... most őszintén válaszolj! Mi folyik itt? - hangja éppen hogy csak hallható volt és annyira kétségbe esetten nézet utána könnyekkel csillogó szemekkel, hogy már teljesen biztos voltam ,hogy utálom magam ez egészért.
Egy nagy levegőt véve kitisztítottam a fejemben nyüzsgő gondolatokat.
Nem tudtam elkezdeni. Mit mondjak neki? Valószínűleg leesett neki, hogy mi is lehetek valójában.
- Mit szeretnél tudni? - fújtam ki a benntartott levegőt.
- Mindenre őszintén fogsz válaszolni? Nem hazudsz nekem többé?
- Nem fogok.
Fel voltam készülve mindenre, hogy faggatózni fog, hogy mi vagyok, ki vagyok, hogy hogyan vagyok képes embert ölni, vagy hogy Őt miért hagytam akkor életbe.
"De valójában miért? " - még én sem tudtam a választ.
- Mi az a TFW? A  teljes történetet szeretném hallani... - először meglepett a kérdése. Nem pont erre számítottam. De mielőtt kinyithattam volna a számat, folytatta. - És mit csináltok ott? Vagy apa és anya mit csinálnak ott?
- Ez egy tudósok és egyházi személyek által alakult szervezet.Úgy az ötvenes-években kutatók egy csoportja felfigyel, bizonyos hírekre, melyeket később elmegyógyintézetbe zárt emberektől lehetett hallani, bizonyos "angyali megjelenésekről". Persze ekkor ez nem tudódott ki, és csendben nyomoztak ezek után a különös és mitikusnak tartott lényekről. De A 70-es évek közepéig csak olyan legendáknak meg meséknek tartották őket, mint a földönkívüliek, a jeti vagy ehhez hasonló dolgok. De egy bizonyos Frank Still nevezetű tudós talált egy felfedező jellegű túrán , egy fekete, és különös tollat. Semmihez sem volt fogható, állítólag megbabonázta. Csatlakozott azokhoz az emberekhez , akik az angyalok létezését kutatta, de évekig ismét semmire sem jutottak. Ekkor történt valami... Frank kezében egy vérben fürdő holt testet hozott a kutató intézetbe, akinek fekete szárnyak meredtek a hátából. Egy vadászat során lőtte le, de csak akkor tudatosult benne az, hogy mit is fogott, miután a vadnak hitt testhez ért.
Persze ezekről a média továbbra se tudott semmit.
A kutatók között voltak akik nem hittek Franknek, hogy igazi az amit hozott, persze a boncolás után már nem volt semmi kétség arról, hogy ez egy létező lény. Több tudós kiszállt onnantól kezdve ebből az egész dologból. Őket megölték többnyire, vagy elmegyógyintézetbe zárták, hogy véletlenül se köpjön a médiának. Akik maradtak azok közül többen felvetették azt, hogy lehetne még vadászni ezek közül a lények közül, a tudomány nevében.  Valamikor e tájt alakult a TFW amit ekkor még Angyal-Projektnek neveztek, csak később lett TFW. Akkor, még nem tömeg mészárlást jelentett ez. Az csak évek múlva lett belőle. Egyre több tudós, és egyéb nagyhatalmú személy tudott meg erről a kis szervezetről információkat. Pénzesek szálltak be a támogatásába,mondhatni virágzott ez az egész. És megjelentek a vallásos személyek is... Egy őrült fanatikus,mindenképp állította, hogy ezek azok a teremtmények akik a földre hozzák a pusztulást. Az ördög teremtményei, hiszen fekete a szárnyuk, nagy erejük van. Sajnos többen hittek neki. Frank, aki a vezetője volt ennek az egésznek, hirtelen titokzatos körülmények között meghalt. És az őrült került a szervezet élére, Lucius Willis . Ekkor lett a szervezet neve The Free World, azaz "A Szabad Világ" . Már nem csak a tudomány célja érdekében ejtenek el angyalokat, hanem egyenes pusztítani kezdték őket.
Innentől kezdve már a médiába is kiszivárogtak az első információk bizonyos "szárnyas emberekről" , de egészen addig nem volt semmi különös, míg pár hónappal ezelőtt egyre több dolog ki nem szivárgott rólatok... És te is emlékszel még, hogy nem olyan rég pedig a városodtól nem messze találtak egy testet is... - Elhallgattam, hogy eméssze a temérdek információt amit rázúdítottam.
Percekig bámult maga elé. Váltakoztak rajta az érzések, néha egészen undorral vizslatva a takaró gyűrődéseit, vagy ép megvetéssel és félelemmel. Majd rám tekintett.
- Te miért szálltál be? - szinte csak suttogta, félve a reakciómtól.
- Nemén akartam... Nagyon pici voltam, mikor elszakítottak a szüleimtől. -itt lesütöttem a szeme és úgy folytattam-  Nem tudom ki volt. Az utolsó emlékem anyám könnyel teli tekintete volt. De már az sem rémlik milyen volt a hangja, vagy a kinézete... csak a szemeiben csillogó fájdalom maradt meg. És egy apró göndör kislány, akit a medálomba láthattál. - felvezettem rá szemeim, és sajnálkozást olvastam ki rajta.
- Én-én nem akartam megnézni csak kinyílt a kezeim között és...
- Semmi baj.. igazából még örülök is neki hogy Te találtad meg. - egy apró mosolyt küldtem felé, amitől fakult a bizonytalanság ami a lányra telepedett.
- Ő a testvéred ? - a kérdése olyan hirtelen jött, hogy nem is tudtam rá egyből válaszolni. Igazából érdekes, de sosem gondolkodtam , hogy ki lehet az a kis szőkés hajú, göndör lány a kis képen. - Oh,ne haragudj.. Nem akartam ...
- Igazság szerint ... Nem tudom... Lehet. Onnantól kezdve, hogy a bázisra bekerültem, az lett az otthonom. Több gyereket is láttam, de egyesével képeztek minket, könyörtelen tisztek Vadásszá. Sosem kérdeztem, hogy honnan jöttem, vagy hogy miért hagyták meg a medálomat. De lehet hogy nem is tudtak róla, mert én is évekkel később találtam meg , egy nem használt ruhám zsebében. Az volt az utolsó és egyetlen emlékem a múltamról... - különösebben nem volt semmi érzelem a hangomba, de mégis Ang szemeiben mély sajnálatot olvastam ki. - De ne sajnálj miatta... Kérlek!
- De ezek szörnyű dolgok Harry... - hangja lágy volt, és simogató.
"Nem is nagyon tudom igazán milyen a "jó" . A mások által ismert "szörnyű" nekem a természetes..."
Kínosnak mondható csend telepedett meg közöttünk, bár mindketten mélyen gondolatainkba merültünk.
Az emlékek már rég záporoztak a kiképzésemről ennyire mint most. Eszembe jutott az, ha valamit nem úgy tettünk ahogy kellet volna, vagy talán megszegtünk valamit, milyen büntetések voltak... Ahogy nagyobb lettem, egyre durvábbak. Azt is tudom, hogy sok sorstársamat egyszer csak elvitték, és soha nem láttuk őket többé. Azt mondták másik bázisra viszik őket.
És eszembe jutott, hogy voltak vizsgák. És az első találkozásom is egy ilyenen volt az angyalokkal.
  " Bevezettek egy fekete és hűvös szobába. A kezembe nyomtak egy kisebb tőrt. Azt hittem ez is egy gyakorlat, valami túlélési módszer. Miután belökött a magas , és fekete ruhába öltözött férfi az elsötétített , ablak nélküli helységbe, csak annyit mondott :
- Használd mind azt a tudást, amit eddig tanultál! Mi az első szabály ? - kérdezte szinte suttogva.
Furcsa volt. Sosem hallottam még ilyen halkan beszélni egy kiképző tisztet. Mindig kiabált vagy emelkedett hangon utasított a feladatunkra.
- Meg kell ölni minden angyalt, Uram! - mondtam bátortalanul, olyan hang erővel ,mint amit ő használt.
- Igen! Tehát aszerint cselekedj! -majd bezárta mögöttem az ajtót.
A zár hangos kattanással adta tudtomra, hogy nem juthatok ki onnan, amíg el nem végzem a feladatom.
A szobában semmilyen fényforrás nem volt, így csak a többi érzékszervemre támaszkodhattam. Először azt hittem, hogy ki kell találnom egy útvesztőből, vagy hasonló dolgok. De ekkor egy vérfagyasztó dolgot hallottam.
Egy hangos puffanást, majd lánc csörgését, végül egy alig kivehető nyögést.
Nem mertem megszólalni. Remegés terjedt el minden testrészemet. Majd ismét egy hangosabb nyögést repesztett át a levegőn, és olyan... olyan mint egy szárnycsapás. A lánccsörgés felerősödött.
Majd neon csövek morgása töltötte be a szobát, és hirtelen vakító fehérség árasztotta el a szobát.
A szívem megállt a lüktetésben egy pillanatra. Majdnem elüvöltöttem magamat.
A velem szemközti falhoz több méteres láncokkal volt kikötve egy nő. A földön támasztotta magát négy kézlábon. A hátából két hollókéhoz hasonló fekete szárnyak álltak ki. A borzongás félelemmé nőtte ki magát mellkasom alatt.
A fehér csempékkel kirakott fal mentén lecsúsztam, és kuporogva hajtottam le a fejemet. Úgy éreztem sírnom kell, de ha megteszem, lehet hogy engem is eltesznek láb alól.
Ismét felpillantva a nőre, már nem voltak ott a szárnyai. Csillogó szénfekete szemei és barnás haja volt. Arcán a döbbenet és a keserűség keveréke volt mázolódva.
- Hé! Kisfiú! - szólított meg, semmilyen színnel a hangjában. - Ugye te is tudod, hogy csak az egyikünk juthat ki innen?
- Nem vagyok kicsi...
- Hány éves vagy? - most egy barátságot véltem felfedezni a hangjában.
- 14 .
- Oh... mikre művelnek a gyerekekkel itt... - szerintem inkább magának mondta, mint nekem. Nem is adtam választ. - Figyelj... nekem úgy is mindegy... Aki ide bekerül és olyan, mint én, annak mindegy hogy hányan halnak meg előtte vadászok, semmi esély, hogy megunják és elengedik csak úgy... Tedd meg gyorsan!
- M-micsodát? - hörrentem fel hirtelen. Minden amit eddig tudtam kiment a fejemből.
- Hát mi másért küldtek volna téged te bolond? - az angyal barátságosnak tűnt. Közelebb jött, amennyire csak engedték a láncok a bábain. Majd leült elém. - Figyelj öcsi! Nekem és neked is jobb lesz úgy! - tette rá a kezét az én felhúzott térdeim előtt összekulcsolt ujjaimra. - Én szabad leszek, te pedig kikerülsz innen... Kérlek... - hangja olyan bánatosnak hatott, hogy majdnem ismét elsírtam magam.
- De én nem tudom.... meg... tenni... - hangom az elfúló suttogásnál nem tudtam hangosabbra emelni.
Óráknak tűnő percekig ültünk ebben a helyzetben.
Nem akartam ott lenni. Legszívesebben és haltam volna meg ott. A kezeim lassan remegni kezdtek. Eddig nem kellet senkit sem megöli... Sőt eddig semmi ilyet nem kellet tenni.
- Mi a neved? -kérdezte ismét barátságot keverve hangjába.
- Harry... És a tied?
- Nem szeretném ha akármilyen kötődés is lenne köztünk, inkább nem mondom el. Így könnyebb lesz! Hidd el!
Ismét szótlan percek következtek. Próbáltam lenyugtatni elmém, hogy ezt kell tennem, ez a kötelességem. De akármennyire is kántáltam, nem hittem el. Elkezdtem felmondani magamban a törvényeket, amiket mindenkinek tudnia kellett.
" 1. Minden angyalt meg kell ölni!
2. Amennyiben egy társunk segít egy angyalnak, őt is ki kell végezni!
3. A Szervezethez mindig,minden körülmény között hűségesnek kell lenni! .... "
Ahogy a szövegek sokaságának végére értem, nyugalom telepedett rám. Felpillantottam az engem fürkésző nőre. Bizalmas tekintettel nézett rám. Szakadt és mocskos ruhájára néztem, ami már vérfoltokkal előzőleg is át volt itatva. A bőrét is koszfoltok tarkították. Haja kócos csimbókokban lógott le vállára. Egyedül az antracit íriszeit vette körül hófehér és tiszta fehérség.
Szinte csodálattal néztem, ahogy,minta kiolvasta volna tekintetemből azt amit akartam, hogy nyissa ki a szárnyát. A fekete tollkolosszus tiszteletet követelően emelkedett mindkettőnk fölé. Káprázattal és megbabonázva néztem minden egyes részletét. Az éjszínű szaténként csillogó tollakba a fehér neon fény ragyogó csíkokat húzott. Hiába volt koszos és szakadt külseje a nőnek, teljesen elkápráztatott. Fájdalom nyilallt szívembe,ara a gondolatra amire készülök .
- Én annyira sajnálom... - álltam fel,tapogatózva a zsebembe rejtett tőr után .
Lehunyta a szemét a csodálatra méltó teremtmény,majd megkönnyebbült mosolyra húzta sebes ajkait.
- Ne sajnáld Harry... - majd a fejét felemelte a szoba beton színű plafonja felé még mindig csukott szemekkel.
A mosoly végig ott volt az arcán. A megkönnyebbültség mosolya.
Hátra dőlve szinte a karjaimba hullott. Szörnyű látvány volt. A kezeimre folyt vöröslő vére, aztán a padlóra. a tekintete rám szegeződött A két fekete gyémánt szemébe, már nem lobogott az élet tüze. Belenézni szembogarába olyan volt,mintha egy zárt koporsóba lennék,elásva a föld mélyébe.
De még halálában is mosolygott... "
Ekkor tört meg bennem valami. Nem tudom pontosan hogy mi, de az biztos hogy örök gyűlölet szivárgott onnantól kezdve belőle a TFW iránt 
Szörnyű volt emlékezni ezekre... Legszívesebben kitörölném egy gombbal,ha lehetséges lenne. De kristály tisztán ivódott belém a tekintete ahogy a semmibe bámult a halott szemeivel.
De talán az borzaszt el a legjobban,hogy amíg mások számára ez a legszörnyűbb rém álom, addig nekem már-már természetesnek hat... Így nőttem fel..
- Harry... HARRY! - szólt hangosan Ang. Szinte biztos voltam benne, hogy nem most szólongat először. Miután ráemeltem értetlen tekintetem folytatta. - Megijesztesz!
- Nem akartalak. - válaszoltam bocsánat kérően.
- Semmi baj! - mosolygott angyalian. - Lehetne egy kérdésem?
- Persze!
- Engem miért nem bántottál?
Ez a kérdés kissé váratlanul ért. Nem hogy nem akartam erre válaszolni, még a választ sem tudtam. De csak nem mondhatom neki azt, hogy "Nem tudom". Végül eszembe jutott egy hazugság. Ismét...
- Tudod , emlékeztetsz a lányra a medálomról... - miután kimondtam,már nem is tűnt olyan nagy hazugságnak.
Nagy igazság volt abban ami válaszoltam. Tényleg olyan törékenynek, és védtelennek tűnik mint aki van a képen. És gyönyörűnek . Mint egy angyal.
- Oh... -kicsit mintha elszontyolodott volna, de a következő pillanatban újra mosolyt húzott a szájára. De ez már csak maszk volt.
- Nos... ma szerettelek volna elvinni valahová, de ha inkább pihenni szeretnél a tegnapra tekintve, nyugodtan megteheted azt is! - mondtam halvány mosollyal a hangjában.
Hirtelen izgatottság csillant fel a szemében.
- Hova? - leplezhetetlenül felvillanyozódott . Örültem neki, hogy egy kis mosolyt látok arcán a tegnap után.
- Hát ... arra gondoltam, hogy elkezdhetnénk a tanulást...
- Milyen tanulást? - kis fintor ült ki az arcára. Valószínűleg a gimnáziumra gondolhatott.
- Nem iskolába viszlek, nyugi...
- Akkor?
- Hát a szárnyaid meg kéne tanulni használnod... De hogy őszinte legyek, én nem igazán tudom, hogyan működik.
- De múltkor elő hívtad...
- Az egy dolog. De nem tudom mindig elő hívni őket neked. És azt nem tudom,hogy Te hogyan tudnád magadnak kiereszteni a szárnyaid.
- Oké... Mikor megyünk? - újra elterjedt az izgalom rajta.
- Nem akarsz ma inkább pihenni?
- Viccelsz? - de hirtelen megtorpant - Az az... nem ,nem szeretnék.
Erre nem tudtam már mit mondani, csak nevettem rajta.
- Jól van! Akkor öltözz!
- Oké! - válaszolta majd ki is ugrott az ágyból.


/Angel szemszöge/

Miután elindultunk, megpróbáltam valami témát felhozni, de Harry úgy tűnt nem igen akar beszélgetni. Vagy lehet hogy csak mereng valamin. De a legvalószínűbb, hogy tervez. Méghozzá, hogy mit hogyan csinál.
Azt már megállapítottam, hogy szeret mindent tervek alapján megvalósítani. Akármi van, a fejében mindig sző terveket mindenre. Egészen biztos vagyok benne, hogy ilyenkor alig lehet hozzá szólni.
Reggel is ugyan ez volt. Volt pár perc, amikor nem hallott semmit, csak üveges tekintettel vakon bámult  a falat.
De az is lehet, hogy csak merengett valamin.  Mint én mostanában.
Inkább nem akarom kizökkenteni ebből az "alvó módból"
Az utat és a környezetét figyeltem, ahogy a fák és a házak elvágtattak az ablak előtt.
Kissé furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy a városból haladtunk egyre jobban kifelé. A sűrű házak, boltok és magasra nyúló épületek rengetegéből kihaladva egyre gyakoribbá váltak a családi házak, és az apró közértek. Majd ezeket is lehagyva gyárak és elhagyatott épületek következtek.
Borzongás járta át testem minden pontját, mikor eszembe jutott a tegnap este. És hogy ugyan az az ember visz át London egyre jobban elhagyatott részein.
"Mi van ha hazudik? Mi van, ha minden kedvesség amit eddig mutatott csak egy olyan álca, amit Alec mutatott? "
"De csak nem húzna egy 'ilyen' dolgot ennyi ideig..."
"Vagy csak szeret hosszú ideig játszadozni áldozatával!"
"Hülyeség! Miért tenné? A legkegyetlenebb gyilkos sem tesz ilyet! "
Elkezdtem vitatkozni magammal, de be kellett látnom, hogy elég nagy hülyeség.
Bár meg kell hagyni, mostanában egyre sűrűbb az ilyen. De az is említésre szorul, hogy semmi sem megy a rendes kerék vágásban ...
A kocsi lassan fékezni kezdett egy kívülről teljesen elhagyatottnak tűnő épület előtt. A kaviccsal beszór úton hatalmas csomókban törtek elő füvek és egyéb gazok és mindent tekergőző szárú, vagy épp megbúvó növények sokasága varázsolta olyanná, mintha egy városi dzsungelbe csöppent volna. Az hodályra pillantva, valami raktárféleségek tűnt. Magas cement színű falain már az idő múlása jócskán meglátszott. A külseje megkopott, és felkapaszkodott növények roncsolták tovább, a fal mélyedéseibe fúródott gyökereikkel. Az ajtaja csak egy rács volt, amit láncokkal csuktak be és egy súlyos lakattal.
Nem éppen idilli hely , bár volt benne valami különleges. De inkább félelem járt át és kétségbe esés ahogy ránéztem, mint csodálat.
Harryre vezettem lopva a tekintetem, akiről nem tudtam leolvasni semmit. De Ő tökéletesen értette a jeleket , amik rám voltak festve, hogy nem tetszik nekem az az egész...
- Jó, tudom, hogy furának tűnik, hogy pont egy ilyen helyre hozlak, de itt biztosan senki sem talál ránk.
"Vagy senki sem hallja a sikolyokat. "
Bár a reggel bizalmasan beszélgettünk, nem sikerül megbíznom benne teljesen. Semmit sem tud felmutatni, amivel meggyőzne, hogy nem akar bántani, vagy megölni.
De elfutni sem tudok, mert egyedül vagyok ebben az egész világban, és nincs más akire támaszkodhatok jelen pillanatban, csak Harry.
- Gyere Ang! - lépett mellém és alig észre vehetően megsimította a vállamat.
Bizonytalanul követtem lépéseit. Ahogy közeledtünk a nagy épület felé, úgy csak nőtt és nőtt, mint egy ódon szörnyeteg.  Betört ablakai, mint egy bestia szemei, és az ablaknyílásban megmarad poros üvegdarabokon lustán visszaverődő napfény olyan hatást keltett, mintha éhesen meredne rád. A rácsajtó, pedig a tűhegyes fogat voltak, amikkel felfal, miután könyörtelenül szétcincál a növények indáiból álló kar-csápjaival.
A kavicsos-füves út egyenesen az hely bejáratásához vezetett. Közelebb érve a rácsokat  vöröslő rozsda tarkította, akár az alvadt vér. Ezek mögül hűvös szellő csapott ki, mint a szörny lehelete, ami dohos dobozok és penész szagára vagy korhadó fabútorok és szemét förtelmes keverékére emlékeztetnek.
A lakat hangos kattanással nyílt ki, majd a rács-ajtó nyögve tárult ki, így bejutást engedve a szörny gyomrába.
Nem volt olyan sötét bent, amennyire gondoltam, de határozottan hűvösebb volt. Bár nem csodálom hagy a vastag falak, akár egy páncél tartották a betörni kívánkozó meleg sugarait a napnak.
A göndör fiúra emeltem kérdő tekintetem. Igyekeztem a félelmem és reszketésem palástolni előtte.
- Nos, tudom, hogy nem a legszebb hely a világon, amit valaha láttál, és nem is a legillatosabb, de itt teljes biztonságban vagyunk.
"Biztonságban?"
- Mivel kezdjük? - inkább sürgettem Harryt, mint hogy kiderüljön hogy nem akar tanítani egyáltalán hanem...
- Valamilyen rossz pólóba jöttél? Mert valószínűleg ki fog szakadni, te meg gondolom nem vagy hajlandó levenni. - szalad fel a szemöldöke, de semmi gonosz gondolat nem volt mögötte. Harry egyébként sem szokott viccelődni.
Pirulva néztem végig magamon. Egy egyszerű olcsó fekete póló volt rajtam.
- Ez jó lesz. Az az nem sajnálom.- válaszoltam kerülve a tekintetét.
- Jó! ... Hozzak valami ülőalkalmatosságot, vagy állva jó lesz?
- Állok inkább. - válaszoltam bizonytalanul.
Egy ideig meredtem magam elé, de nem igazán tudtam mit csinálni magammal. Végül alig hallható hangon megszólaltam.
- Nem tudom elkezdeni...
Hirtelen a cipőm orra előtt két másik jelent meg. Felkapva tekintetem , Harry előttem állt olyan közel, hogy majdnem hátra léptem egyet meglepettségemben.
"Hogyan tud úgy közlekedni , mint egy... macska? "
- Segítek. Az az próbálkozok. - mondta lágyságot keverve rekedtes hangjába. - Csukd be a szemedet! - teljesítettem amit kért - Próbálj egyenletesen és lassan lélegezni.... Oké! .... Most zárj ki magad körül mindent, azt is hogy hol vagy! Koncentrálj erősen!
Mindent megtettem amit kért. Magamba merősen lebegett a szemem előtt a repülés és a fekete szárnyak képei. Elképzeltem, ahogy a tollas tagjaim lassan emelkednek ki a hátamból, majd , mintha csapkodással megmozgatom őket úgy, mint sok ülés után a lábaim, vagy a gerincem.
De semmi sem történt.
- Harry... nem megy! - sóhajtottam.
Kinyitva a szemem még mindig ugyanott állt előttem, és zöld szemeit az enyémekbe fúrta.
- De már pattantak elő szárnyaid nem? Valami csak ki váltotta azt, hogy előjöjjenek! -mondta inkább félig magának.
- Nem tudom... Legutoljára akkor jöttek elő, mikor az anyának... elmondtam... hogy ... - "...angyal vagyok." nem tudtam a mondatot már hangosan befejezni.
- És máskor? Máskor is megesett? - kérdezte még mindig mozdulatlanul a helyén állva.
Észrevétlenül hátrébb kúsztam, amit észre véve, mintha sértődöttség vonult volna át egy pillanatra az arcán. De utána ugyan olyan kifejezéstelen maradt.
- Hát, egyszer előjött magától, mikor jó bulinak tartva kiosontunk az éjszaka kellős közepén, és tettünk egy nagy túrát, aminek a végén először elő jöttek a szárnyaim. Utána meg kimentünk az erdőbe és ott itt előjött. De egyik se magamtól. Arra jutottunk, hogy először ... - nem akartam kimondni, de muszáj volt- szóval féltem valamitől, másodszor pedig nagyon dühös voltam, mert összekaptunk az egyik barátnőmmel... valamin... Szóval ennyi... - azt persze elhallgattam, mikor az utcán megláttam, és hirtelen csak úgy előpattantak a szárnyaim, és éppen hogy csak be tudtunk menni a sikátorba. - Ja és vagy elájultam, vagy megszédültem mindig amikor elő jöttek.
- Oh... hát... lehet , hogy érzelmek hozzák ki belőled?
- Nem tudom... Lehet hogy véletlen egybe esés csak az összes.
- Nem olyan biztos. Amikor anyukádnál is elő jöttek akkor mit éreztél?
Hosszas csönd támadt, és mire össze szedtem magam, miután pár pillanatra vissza idéztem magamban az eseményeket. Erősen küszködnöm kellet azzal, hogy nem bukkanjanak elő könnyeim a szememből. Harryre pillantottam, aki bűnbánóan nézett rám, és már éppen mondott volna valamit, talán épp bocsánatot akart kérni, de gyorsan közbe szóltam.
- Ott... mindent... Félelem, keserűség, bánat, kétségbe esés...szeretet... Annyira kavarodtak bennem ezek a dolgok. És.. és annyira rossz volt minden...
Némán tűrtem a tekintetét rajtam, és igyekeztem koncentrálni a cipőmre mely felé ismét levezettem a tekintetem, hogy ne sírjak többé rajta. Elég könnyet ejtettem már.
Két erős kart éreztem fonódni körém. Meglepettségtő reagálni is lefelejtettem, és csak értékes pillanatokkal később jöttem rá arra, hogy megölelt Harry. Bontotta volna ez a pillanatot, mikor gyorsan én is átfontam erős teste körül a vékony és gyenge karjaimat. Nem tudtam tovább tartani viszont azt a gátat, amely az eddig felgyülemkedett könnyeket tartotta vissza. Csöndben potyogtak és észrevétlenül alá, elmosva mindent körülöttem. A folyammal, mely bennem zajlott most talán picit ki tud ürülni belőlem, bár vannak olyan dolgok, amiket még az sem tud soha elmosni.
egyre hangosabban és ziláltabban vettem a levegőt. Lassan simogató tenyereket éreztem hátamon, melyek nyugtatólag hatottak rám, és észre vettem, hogy nyugtató szavakat suttog a fülembe.
Kezdtem felfogni, hogy milyen közel is van hozzám. Hogy teljesen hozzá simulok, és kellemes, meleg lehelete cirógatja lágyan bőrömet. A könnyek helyét most bizsergés vette át, és egy egyre terjedő hőhullám, melytől enyhe pírba szökött az arcom. De nem akartam elengedni Harryt, és úgy tűnt , hogy ő sem lazít szorításán.
A szívem gyorsuló tempóba kezdte verni belülről testemet, és ereimbe is szétáradt a lüktetése.
Ismét végig simított hátamon, de ez már nem gyakorolt rám semmilyen nyugtató hatást. Ellenkezőleg, a vérem forrni kezdett, és ellentétes érzelmek és gondolatok csatába kezdtek így is nyüzsgő fejemben. Úgy éreztem magam, mintha egy piacot nyitottak volna az agyamban .Minden gondolat fel alá járt , vagy éppen fellök valamit bennem.
A légzésem egyenetlenné alakult a nyugodt lassúból.
Bár még pár könny ott tekergőzött pilláimon, nem akartam a szorítást megtörni azzal, hogy eltüntessem onnan őket.
De minden pillanatnak egyszer vége szakad.
- Előhívjam én a szárnyaid? - kérdezte halk hangon.
Még így is az elektromosság futkosott fel s alá gerincemben, minden egyes szavára, és libabőrt csalogatva fedetlenül hagyott bőrömön.
- I-igen... -mondtam szakadozottan.
Azonnal ruhám szegélyéhez vezette kezét, majd oda simította a lapockáimnál húzódó sebhelyekhez, ezzel fel is gyűrve a pólóm fekete anyagát.
Egy szellő söprt át a hatalmas raktárépületen, mely már nem is tűnt Harry forró teste mellett olyan barátságtalannak és elhagyatottak.
A légáramlat elért, és beférkőzött picit a ruha alá is. Megborzongtam a hirtelen jött hidegre, de nem volt idő már máson gondolkodni, mert már is éreztem az eltéveszthetetlen érzést, ahogy előtörnek a szárnyaim.
Végül nem szakadt át a ruha mert feltűrődött a fiú kezeitől.
Nagyot sóhajtva tántorodtam egy lépést hátra,  kiesve az egyensúlyomból a feketeségek súlyától és ezzel majdnem hátra estem,de Ő rögtön utánam kapott. A derekamat megragadva húzott teljesen magához ezzel mindenünket össze préselve. Egy sóhajtás féleség préselődött a hirtelen mozdulatra belőlem. Mire észbe kaptam mi is történt már csak azt vettem észre, hogy szorosan nekem nyomja ajkait, és csókban forrunk össze. Kezeimet mellkasán vezettem fel, egészen a nyakáig, majd átölelve szorosabban húztam magamhoz.
Semmihez sem volt fogható a pillanat. Különleges íze volt Harrynek. Keveredett egy sütemény édességével és egy gyümölcs érett ízével.
Nem is vettem észre, hogy a szárnyam vissza húzódott, csak akkor, mikor keze könnyedén siklott csupasz lapockáimon, majd mikor lefelé irányította őket a ruha anyaga akadálytalanul hullott kezei után.
Lassan kezdtünk el haladni egy most beazonosítatlan irányba. Megéreztem egy egyenletes felületet mögöttem. Harry gyengéden nekem nyomta magát , ezzel a falnak nyomott lejesen. Levezette a csípőmre az egyik kezét, a másikkal pedig a derekamat simogatta a póló alatt. A csípőmről lejjebb kúszott a keze ezzel együtt ajkai is lejjebb vándoroltak a nyakam ívére. Gyengén megszorította a kezeit fenekemen, amikor az első halk elnyomott nyögés kiszaladt a számon.
Megijedtem ettől az úgy dologtól. Számomra ez az érzés ismeretlen volt még. Azt sem tudtam mit csináltunk az elelt végtelen percekben.
Nem tudtam hirtelen hol vagyok, vagy mi történt éppen velem. Kipattantak a szemeim, és a kopott falakat meg a betört ablakokat pillantottam meg. Elfordítottam a fejemet majd egy gyenge mozdulattal megpróbáltam eltolni magamat Harrytől.
- Ne... - szinte a suttogás, csak egy levegő kifújásnak felelt meg.
Zilált légzését próbálta nyugtatni a fiú. Nem mertem a szemébe nézni, mert biztos voltam hogy a csalódottság vagy a düh valamelyikét látnám benne.Vagy mindkettőt Inkább sebesen elkezdtem szedni valamerre a lábamat.
Nem tudtam merre visz az utam, csak annyit észleltem magam körül, hogy világosabba érek. Kimentem a szabadba, de nem a kocsihoz. A gazok mellet egy másik út is vezetett, valamilyen elhagyatott kis tisztásra.
"Miért kellet ezt tennie? Vagy miért szakítottam meg egyáltalán?" - ismét kérdések zuhataga nehezedett vállaimra.
Messziről még hallottam hogy a nevemet kiabálja, de a hangok egyre elmosódottabbak lettek, és messzebbről jöttek.
"Bárcsak el tudnák innen tűnni csak egy kis  időre... "- bár nem sokra megyek a siránkozással, nem tudtam másra gondolni jelen pillanatban.
De valami furcsa érzés kerített hatalmába, és szemeim előtt tisztán megjelent egy kép, ahol az égen magasan szelem a felhőket, és rajtam kívül nincs más csak a napfény, a tiszta levegő és az alattam apró pontokként elhaladó madarak. Láttam London hatalmas kiterjedését felűről, de a nyüzsgését nem hallottam már. Egyedül, a fellegekben, minden gondtól mentesen...
Egy túl ismerős fájdalom szaladt át újra rajtam, és tudtam, hogy mi fog következni. Igyekeztem elérni a területet, ami valószínűleg az egész épület háta mögött lehetett.
Hallottam , ahogy a pólóm elszakad hátul, és éreztem a terhet, melyet a szárnyak súlya jelentette. Most nem szédültem meg, nem éreztem úgy, hogy mindjárt össze esek.
"Csak furcsa sötétség terjedt el majd mindent beborító világosság, és ugyan ott voltam ahol eddig. Az ódon épület hátánál.
Nem éreztem semmit. Nem nehezedett semmi rám. Olyan folt, mintha a testem egy tollpihe lenne.
- Lehet, hogy már kezdem megszokni ezt a létet. - mondtam ki hangosan, de olyan volt, mintha egy nagy üres térben szóltam volna. Hangom visszhangzott.
Szokatlanul hűvös szellő lengette meg körülöttem a teret. Majd rá jöttem, hogy ezt a fekete tollaim gerjesztik, ahogy egyre hevesebben csapkodok velük.
- Mi lenne ha...  -de mire kimondtam volna, testem ösztönösen cselekedett, és lendületet véve karjaimmal elrugaszkodtam a földtől.
Szemeim lecsuktam, és nem éreztem már alattam talajt.
-Repülök! REPÜLÖK! 
Ám egy hang kizökkentett az állapotomból. A nevemen szólított. Olyan volt, mintha a víz alól hallanám. Tompa volt, és össze mosódott. Még arra is következettem, hogy csak képzelem. De nem képzeltem. felemelve pilláimat, az épület szürkés és kopott fala suhant el mellettem, majd vége szakadt egyszer csak. Megláttam a lapos tetejét a helynek. Majd lepillantva a távolodó földet láttam, és Harry alakját, ahogy üvölt lentről nekem.
- AGNEL!!!! - de még midig alig volt kivehető.
Éreztem a hajamat borzoló levegőt, és a szabadság ízét.
Körbe pillantva London felülmúlhatatlan és varázslatos képét láttam magam lelőt. A közelebbi kihalt területeken fák terebélyes lombkoronája rezgett a nyári szellőre, messzebb pedig minden fél épületen tört meg a simogató napsugár. Békésnek tűnt. Már-már elhagyatottnak. Furcsa is volt, hisz örök nyüzsgést lehetett hallani. A kocsik ideges dudálását, vagy épp a mindig rosszkedvű gyalogosok káromló szavait. Most viszont néma maradt.
De az idilli kép úgy változott, mintha a tévébe csatornát váltottak volna. Hirtelen mindent vöröslő lángok vettek körül. Az egykori zöldellő fák  most csupasszá és szenessé égtek. A friss levegőt most kén és rothadás szaga töltötte be. És a szabad repülést felváltotta a semmibe való zuhanás . Kinyitotta a szám, de nem jött rajta ki hang. Le pillantva az az épület és föld ami távolodott, most eszeveszettül közeledett felém. Pontosan alattam ált Harry.
- Menj onnan! HARRY! MENJ ONNAN! - próbáltam szólni neki, mert rázuhanok de egy lépést sem húzódott félre. 
Éreztem ahogy a sebes szél és a félelem kavalkádja könnyeket csal ki szememből. Egyre csak közeledve és közeledve a végzethez. Nem értetettem mi történik körülöttem.
Pár méterre a földtől viszont Az előbb említett fiú arcára egy gonosz fintor és mosoly ült ki. Mintha a zuhanás lassított felvételbe zajlott volna tovább. Nem bírtam tekintetéről levenni a szemem, amin a kárörvendő mosoly szélesen terült el. Éppen a lába elé zuhantam volna, de mikor földet értem Minden megszakadt."
És mint egy fuldokló úgy kaptam levegő után. Hirtelen felültem és a poros kavicson találtam magam, a raktár mögött, amit benőtt hátulról a gaz. Minden békés volt, és ugyan olyan,mielőtt repültem volna.
- M-mi történt? - tettem fel a kérdést félig magamnak.
- Angel... Te... Repültél...  azután vissza zuhantál, és kiabáltál, hogy menjek el.
- Megint láttam képeket...
- Miket?
- Képeket... De most Londonról... egyszer szokatlanul békés volt és gyönyörű, majd minden lángok martalékává vált... És te... te... - elcsuklott a hangom.
- Jó... shhh! Semmi baj. Csak csúnyán beverted a fejedet. Csak képzelődtél!