25. Fejezet

Helló :D Először is nagyon sajnálom hogy szörnyen uncsi lett ez a fejezet :O ,de már kezdek kicsit kifogyni a lendületből (persze ötletek vannak csak ihlet nincs a megvalósítására :( ) . De igyekszem hamar össze kapni magam, mert közeleg egy eléggé eseménydús rész, ahol minden megváltozik majd. Feli, Hazza, Ang, de még Ang szülei is. Hiszen Ang majd... na de nem is lövöm le a poént! 3:) Jó olvasást, (még ha ez életetek legunalmasabb átkötő fejezete is) Sőt.- ha csak le nem szavazzátok közben- a +18-as fejezet is közeleg, de arra azért még várni kell. Hogy mennyit, azt nem árulom el még ;) (nem mostanában lesz, nehogy beleéljétek magatokat xd )  De ha jön, akkor előre szólok, vagy ilyesmi :D Jó olvasást :D



/Harry szemszöge/
 
Kissé csalódottnak éreztem magam, miközben kifelé indultam Angel szobájából. Úgy tűnt, más válaszra számított, mint amit közöltem vele. De még magamon is meglepődtem, mikor hangosan kimondtam , hogy csakis Ő volt eddig képes előhozni a rég szunnyadó énem. Nem igazán tudom, hogy ez pozitív , vagy negatív tény e, de minden bizonnyal egyedül van a világon ezzel , mert csak ő volt rá képes. Megmozgatott bennem dolgokat.
Amint a szobámba értem, nem lepődtem meg, hogy ismét az ágyamon találtam Felicityt. Szinte minden este  ott várt, vagy bejött utánam . Most is ugyanúgy lazán és nemtörődöm módon feküdt az ágyamon , és szem forgatva küldtem volna ki, hogy most végképp nincsen beszélni valónk, mikor minden próbálkozásom magamba fojtva kezdett bele mondandójába. 
- Harry! Te is látod, hogy ez így nem működik! Nem mondhatod, hogy nem vetted észre, egyre jobban csak eltaszít magától az angyal! - csattant ki, mintha lett volna oka egyfajta haragra.
- Persze hogy eltaszít, ha valaki megparancsolta neki!- sóhajtottam fel, és ellenséges tekintetet sugároztam a vadász felé.
- Mennyit mondott az a lotyó? - pattant hirtelen fel a tespedésből ülésbe, és kerek szemekkel vizslatott.
- Annyit tudok, hogy semmi köze sem lehet hozzám, és ha mégis, akkor meghalnak millióan. Ennyit tudtam a  történésekből össze rakni. - válaszoltam , majd az ágy széléhez somfordáltam, és lehuppantam rá.
Kezeimbe temettem az arcom, és megdörzsölve a bőrt vártam a csodára. Minden olyan zavaros mostanában. Angel hirtelen ellenséges lett , összetalálkozott valakivel, aki parancsolgat neki, és még csak nem is tudom hogy hol és mikor. Semmi sincs rendben. Rossz érzésem volt minden felől. Talán a legjobb megoldás lenne valahova elszökni, és új életet kezdeni, de nem tudnám és nem is akarnám itt hagyni Angelt.
 Felicity az előbbi ideges ábrázatból újra vissza tért a megszokottba, és hasonlóan követve a példám a fekvőalkalmatosságon helyet foglalt. Meglepetésemre egy eddig alig ismert oldalát hívta elő. Lágyan átkarolta a vállam, és végig simította azt. Majd a fejét lassan nekem döntötte.
- Figyelj Harry. Én most nem rosszabbítani akarom a helyzetet, de azt be kell látnod, hogy Angeltől semmit sem várhatsz! Miért hajkurásznád folyton, ha más is van, aki törődne is veled.
- Én nem... -kezdtem volna bele, a tiltakozásba, amit be kell valljak már nem is lenne annyira igaz...
- Nem számít! Biztos vagyok benne, ha igazán érdekelnéd, akkor titokban elmondta volna, hogy mi is a helyzet, és keresné a társaságod, ha más nem itthon, ahol senki sem látna titeket! - lágy hangja már-már idegenen jött a személyiségéhez, de most még is jól estek a törődőnek szánt szavak. Még is a kedves külső mögött mintha lapult volna valami furcsa... - Én csak annyit mondok, hogy vedd észre azt, ami adva van. Én már elmondtam, hogy ezerszer többet nyújthatok mint Ő valaha is tudna nyújtani! Mióta csak tudod az eszed ismerlek. Ugyan onnan jöttünk, és egy hely a végállomásunk is. Nincs veszteni valónk! - folytatta, majd látva, hogy semmit sem reagálok rá, sóhajtva állt fel. - Azért legalább gondolkodj el rajta! - bökte még a háta mögé, majd távolodni kezdett az ágytól.

- Jó éjt! - köszöntem el tőle.
- Jó éjt Harry! - ismételte el, a nevemet hozzá rakva, majd kilibbent az ajtón.
"Még egy hosszú nap..." - gondoltam magamban, majd kiengedve egy hálát adó sóhajt, megpróbáltam már tényleg lezárni a történések sorozatát.
  Ám, amint lehajtottam volna a fejem a párnára, az agyam minduntalan kattogott. A nap eseményei , mint egy film úgy pörögtek folyamatosan a fejemben.  Felicity szavai tábort vertek zavaros agyamban. Lehet hogy van valami abban amit mond? Angel tényleg ellenséges kezd lenni velem szemben. Egyre jobban távolodik tőlem, és az oka még rosszabb. Talán ha bízna bennem elmondta volna? Talán... De amikor az esőben összetörten láttam, szemeiből könnyekkel, valami megmozdult bennem. Fájt ránézni, és tudni, hogy ezt mind én okoztam. Viszont azt hallani, hogy hagyjam békén, az eddigieknél egy keserűbb és fájdalmasabb folyamot indított el bennem, ami mintha mindent elmosna. Csak közelebb akartam férkőzni hozzá, de eltaszított. Az már csak egy mellékes dolog volt, hogy kiváltotta a kocsinál történteket belőlem.
  Remélni tudom,hogy a reggel sokkal jobbakat hoz, mint ami ma történt...


/Angel szemszöge/ *2 nap múlva*

  A napsugarak csak derengve szűrődtek át a behúzott sötétítő függönyökön, így a szobát a hajnal halvány színei töltötték be. De pontosan tudtam, hogy az idő valahol ebédtájt járhat. Kellett azonban a rengeteg alvás ellenére pár perc, hogy össze szedjem magam, és kikászálódjak a minden bajtól és csalódás mentes helyről. A takaró és párna legalább nem okoznak szívfájdalmat , és hallgatagan isszák magukba a mérgezően keserű könnyeket.
  Két nap telt el azóta a szörnyű este óta. Viszont az én megnyomorgatott hangulatom nem lett jobb. Ugyan úgy ment el minden óra és perc. Ostoroztam magam, hogy miért kellett találkoznom Vele. Miért nem taszítottam el olyan haraggal és erővel az első csóknál, hogy örökre elmenjen a kedvem tőle. És mikor édesanyám aznap este megtudta, ki is rejlik igazán a lányának mondható ember mögött, miért nem tudtam otthon maradni, és inkább a félelmét és szótlanságát tűrni. Átokozom magam, mikor reménnyel telten mentem az Ő otthona elé, mint utolsó bástya.
  Egyáltalán nem az Ő hibája, hogy most itt sínylődök, egy még mindig újnak mondható helyen, ahol talán cseppet sem sejti, hogy a Vadász lány minket művel a háta mögött. Félelemben és sakkban tart. Közben, míg drágakő szemeivel pásztáz minket a fiú úgy tesz, mintha már épp megbarátkoztunk volna. De Harry nem tudja valójában milyen Felicity. Már a kezdetektől állította, hogy ő akármit megtesz életében, de hazudni semmi áron sem fog! Vakon bízik abban a személyben, aki a legkétszínűbb és legromlottabb talán a földkerekségen. Míg a lány látványosan átkarolja, és vállán pihenteti fejét, rám olyan megvetéssel és lenézéssel néz, minta egy szökött bűnöző lennék. Szemeiből ki lehet olvasni a gúnyolódását a megkeseredett helyzetemen. Tudom hogy tisztában van vele, hogy szenvedek, és jót kacarászik rajta.
  Gondolataim , mint minden késői reggelen, most is egy ajtónyitódás és halk léptek zaja töri meg. Valahogy mindig megébredek a fiú gyengéd ébresztése előtt. De minden bizonnyal nem is ébresztene fel, ha nem kéne mennem ma vissza Lond Angelesbe, hogy elkezdjem az tanulást.
- Angel! Ébresztő! Hasadra süt a nap! Pontosan hét van, és nyolcra oda kell érnünk! Siess, mert még reggelizned is kell! - szinte suttogta, miközben az ágyam szélén ülve cirógatta az arcomat.
- Hét óra van? - pattantak ki a szemeim, majd egy fájdalmasat nyögtem, és megpróbáltam a másik oldalamra fordulni. Úgy látszik tényleg valami hajnalhoz hasonló fények szivárogtak be az ablakon.
- Eszedbe ne jusson visszaaludni, mert ide hívom Felicityt! - viccelődött. De én nem igazán tudtam értékelni. Sőt elborzadva tapasztaltam a kijelentését.
- Harry, ez nagyon nem jó vicc! Tudod ez olyasmi, mintha megfenyegetnél azzal, hogy egy gyilkost küldesz ide! Ja mert az is? Jé! - gúnyolódtam, mer tudom hogy ezzel letöröm a szarvát.
- Ha-ha-ha! Siess, mert ma fogsz kezdeni ebbe az iskolásdiban, vagy hogy is van ez...
- El sem hiszem, hogy alig kaptam egy kis nyári szünetet, már is iskolában kötök ki újra... - gondolkoztam el, de nem nagyon szerettem volna ezen diskurálni saját magamban, mert a tanulás gondolata is hátborzongatónak tűnt így a szünet kellős közepén. De tulajdon képen még is foglalkoztatott.
"És mi lesz szeptembertől?" - jutott eszembe, miközben kihessegettem a fiút a helységből, lévén hogy öltözni szeretnék.
Inkább hagyom a reggeli filozofálást, és hamar összekapom magam.

A kocsiút szintén unalmasan és szörnyen csendben telt. Az emlékek elárasztottak, amikor a visszapillantóban megláttam a hátsó üléseket. Egyből az a rémisztő este jutott eszembe.De vissza gondolva még is bizsergés járja át a testem. A bőröm libabőrös lett és a gerincemen végigszaladt egy villám szerű érzés. Bele pirultam a testem válaszába.
Az angyalváros kapujához már automatikusan baktattunk. A rejtett ösvény után a növényekkel benőtt bejáratot is egyből megtaláltuk.
Különösebben nem járt át igalom. Valahogyan nem vártam az első "angyalórát" , vagy minek lehet ezt nevezni.
Mikor azonban az ajtó kinyílt nem Bernice nyitotta ki nekünk, hanem magam a tanárom, Sebastian.
- Wow! Helló Seb! - csillant fel a szemem. Valahogyan Harry még mindig nem kedvelte meg őt, de már az is haladásnak minősül, hogy egy halkat morgásféle hangot adott ki, és biccentett.
- Szerbusztok!  Ang, Harry. - mindkettőnk felé egy melengető és sziporkázó mosolyt küldött.
- Figyelj Ang, és nekem még haza kell mennem mert... szóval haza kell mennem. Majd jövök érted. Izé... küldj SMS-t! Szia! - majd ezzel a gyors kirohanással sarkon is fordult, és elviharzott.
- Oké... ez furcsa volt. - jegyezte meg a tanárom.
- Azt hittem végig fogja nézni miket szerencsétlenkedek össze... - válaszoltam , hasonló meglepettséggel a hangomban, amilyen az övé volt.
- Én is... mármint nem a szerencsétlenkedésre értem csak hogy nézi! Csak nem vagy olyan rossz! - nevetett, közben elindultunk a város szíve felé.
- Hát... Életemben egyszer repültem , azt is véletlenségből. - vakargattam meg a fejem.
Eszembe jutottak azok az emlék képek melyek ott történtek. Nem csak  a látomás, hanem ami előtte történt. Borzongás járta át a  testem ahogy megjelentek a filmkockák a szemeim előtt. Igyekeztem elüldözni ezeket a képeket az agyamból, de alaposan össze kutyulták az elmém. Megráztam a fejem , hátha segít, és a tanárom arcára szegeztem a tekintetem.
Nem sokat változott a múltkori  kis  találkozásunk óta.Ugyan az a kócos és világos barna haj, és a mézesen csillogó szemek, melyek örökké csak nevetni tudnának. Sebastian egy igazán életvidám ember, azaz angyal, aki bármikor felvidít egy mosolyával. Elragadó személyisége van. Mindig illedelmes, és tudja mit mikor mondjon. Egészen biztos vagyok benne, hogy tud komoly is lenni, ha lehet akkor félre rakja.
- Azt hogyan csináltad? - nézett rám sziporkázóan, és világosan csillogóíriszeiben ott bujkált a kacaj.
- Én ... szóval csak... - ismétlődött egy végtelen videókét a jelenet amikor Harry karjaiból kiszakítottam magam, és a raktár szerű épület mögé rohantam, majd jött a szörnyű képsor Londonról. De ezt nem mondhatom el Sebnek... Még a végén egymástól akarnának megvédeni a fiúk. - Csak egyszer csak úgy éreztem hogy repülni akarok, kirohantam és felmentem magasra majd vissza is estem rögtön. Majd egy búbbal keltem a fejemen.- "Harry karjai között."-tettem magamban még hozzá. "Micsoda?"-korholltam le magamat rögtön a gondolatra.
- Minden gyerek így kezdi! Ez haladás Ang! Nem is vagy reménytelen eset, mert egyszer már repültél! - szakadt végül ki az a kuncogás, ami ott rejtőzött szemeiben.
- De jó! - lelkesedtem. Vártam is az órát meg nem is. Nem tudtam, hogy mire számíthatok. - Seb...
- Igen? - válaszolta, és fellendítette a szemöldökét , ami eléggé viccesre sikeredett. Kuncognom kellet rajta, amint megláttam. - Most mi az? - húzogatta ismét .
- Ezt ne csináld! - nevettem hangosabban fel. - Nagyon hülyén nézel ki, már bocs! - támasztottam kezem a vállának, hogy meg tudjam nyugtatni magam. - Másodszorra , pedig. Mit fogunk csinálni az első órán? Valami tájékoztatót tartasz, és bemutatsz kisgyerekeknek, hogy "Helló, Ő itt Ang, 16 éves, és veletek kezdi az első osztályt!" Vagy mi? - vázoltam a terveimet.
Én ezt úgy képzeletem el, hogy Sebastian egy kis kezdő osztállyal fog majd indítani és évekig tanulom játékos módon , hogy miként is kell használni a szárnyaim.
A fiú hangosan röhögött a kijelentésemen, míg én teljes komolysággal néztem végig , hogy majdnem legurult a lépcsőkön, melyek a polisz közepébe vezetnek.Amint észrevette a tekintetem, hogy én ebbe nem találok semmi vicceset, megtörölgette a szemeit majd igyekezett rendezni az arcvonásait.
- Ezt te komolyan gondoltad? - kuncogott bele a kérdésébe. Már leesett , hogy nem valószínű az én teóriám valóssága, de ha már ennyire nevet, akkor nem hagyom annyiban.
- Pedig aranyosan mutatnék két copffal, ahogy a kicsik között én is próbálgatnám a szárnyaim, és párat elsodornék. - vetettem egy gonosz vigyort.
- Na ez nem volt szép! Egyébkét a szárnyak használatát már akkor elkezdjük tanulni, mikor megtanultunk stabilan járni. Max 4 éves korban. - törte le a kedvem.
- Szuper, akkor 12 év korkülönbséggel megyek suliba! - biggyesztettem le poénból a szám.
- Nyáron nincs iskola! Te nyári iskolába fogsz járni Drágám! - veregetett hátba.
- Ne...
- De! Egyébként nem raknánk be. Én külön "tanár" vagyok! Tulajdonképpen , én nekem nem volt még diákom. Én vadászangyal vagyok. Engem külön képeztek, pont úgy, ahogy téged foglak majd. Annyi különbséggel, hogy tényleg le vagy maradva 12 évvel. De a jó hír, hogy tudsz járni! - bohóckodott.
- Álj! Ha vannak ilyen vadászangyalok, akkor ,még milyenek vannak? Lehet szakosodni, vagy mi?
- Jaj... annyira rossz, hogy semmit sem tudsz! Az a vadász legalább taníthatott volna valami elméletet! - vakargatta meg a tarkóját. - Oké... Az elejétől kezdem... - majd egy nagy levegőt véve belekezdett.

A mai nap nagyon nem volt tanulás szempontból mozgalmas. Azaz szinte végig beszélgettük a napot. Eredetileg pár óra próbálgatást tervezett Seb, hogy megnézze mennyire tudok bánni a szárnyaimmal, de ebből egy egész napnyi elmélettel és élettörténetekkel egybekötött dumamaraton volt.
Nagyon sokat megtudtam az angyalokról, és az hogy hogy is működik itt minden. De magáról is rengeteget mesélt, ahogy én is saját magamról.
Megbeszéltük, hogy hogyan építsük fel az órákat, hisz az amit ma csináltunk, az úgy nem működne. Valami olyasmit találtunk ki, hogy vagy egyik nap elméleti dolgok lennének, másik nap pedig gyakorlati. Vagy hogy azt a pár órányi  edzést bontanánk fel ugyanezekre a pontokra. Végül abban egyeztünk meg, hogy minden nap jövök, és majd lesz valahogyan.
Egész nap a városban sétáltunk, és nagyobb "nevezetességeket" . Mielőtt azonban bármit is megnéztünk volna, megmutatta, hogy ha kedvem támadna még is itt lakni, akkor hol laknék. Azaz, hogy hol laknánk, mert elvileg a tanárommal kéne mostantól lennem. Természetesen megráztam a fejemet, aztán eszembe jutott, hogy Felicity mit mondott, és minden rossz érzés újra felszínre tört, amit igyekeztem elfojtani magamban. Az is eszembe jutott, mikor megfogadtam abban a szent pillanatban, hogy eljövök onnan, és elhatároztam, hogy az angyalvárosban szállok meg, de aztán az este alatt százszor megtagadtam magamban. Pedig az lenne minden szempontból a legjobb megoldás. Mert amúgy is itt kéne lennem, és tudom, hogy a vadászlány is azt akarja, hogy tűnjek el onnan. De akárhányszor elhatározom magamban, mindig egy vészharang túlkiabálja a gondolataim. Köt valami oda. És nem a helyhez, mert Sebastiannek van olyan, vagy még nagyobb háza, mint Harrynek. Egyszerűen nem tudnék elszakadni a göndörkétől... Menthetetlen érzéseket táplálok iránta, és ez ellen nem tudok semmit tenni. Sosem ismerném magamban el, az a bizonyos érzést, mert nem tudom, hogy az e. Még sosem éreztem ezt a furcsa dolgot magamban, és megvagyok győződve róla, hogy ez nem szerelem. Valami köt hozzá, és ennyi.
"És bizsereg mindenem miután megérint és ha meghallom a hangját... ELÉG!" 
- Oké... Szerintem ezt az első "órát" , azaz inkább kiképző napnak hívnám, jól elhúztuk. Szerintem a göndör kis barátod már lerágta azokat a vadász kezeit. - kuncogott.
- Ne szóld már le Harryt, csak féltékeny!
- Még is mire? Pont rám? Semmi sincs bennem!
- Csak mert neki lehet egy fajtabeli "barátja" - kihangsúlyoztam a szót - nekem meg nem... Mert "veszélyes" .  Ja, mert egy másik vadász nem az? - morogtam magamban.
- Micsoda? Ismételd meg! - vált egy szempillantás alatt az arca komollyá.
- Csak hogy neki lehet egy barátja, nekem meg nem... - tettem keresztbe a kezem.
- De milyen barát? - sürgetett idegesen, miközben elkezdtük szedni visszafelé a lépcsőket.
- Va.. - dász. Megakadt a szavam, mikor rádöbbentem , hogy tulajdonképpen elszóltam magam. De Nem volt kikötve, hogy ne mondjam el, hogy kikkel élek jelenleg.
- Azt akarod mondani, hogy te több vadászt is ismersz, és egy sem ölt meg? Még is milyen vadászok ezek? - jegyezte meg hitetlenkedve.
- Ja, csak egyet . De Felicity az szadista! - a szemeim előtt megjelent a képe, amit már csak azért bevernék, mert olyan dolgokat művel Harryvel és velem, hogy az gyomorforgató...
- Fe... Felicity? Már mint Felicity Hyghway? - képedt el még jobban, ha lehet.
- Azt hiszem az a vezeték neve... Nem tudom. Mert? - néztem rá kérdően. Olyan furcsa, hogy hirtelen mennyire elkomorodott.
- Te ismered Felicityt, és nem ölt még meg?
- De, csak egy szellemet látsz! Basszus Seb... Mi a baj van vele? Sőt, egyszer sikerült a szörnyű baráti körét is megismernem, és nem kérek belőlük többet! Ahogy belőle sem!- fintorodtam el az emlékeken.
- Te nem tudod, bocs a szóért, de kurva szerencsés vagy hogy még élsz! Felicity a leghírhedtebb vadász egész Londonban. De szerintem mindenhol ismerik a nevét az országban! És az ő barátai, vagy más néven akiket még nem ölt meg. Harry pedig ezek szerint ebbe a körbe tartozik. És te ilyen társaságba keveredtél? - vettem rám egy olyan pillantást, mintha egy földön kívülit nézne.
- Harry nem bírja szerintem Felit... szerintem.Mindegy. Inkább hanyagoljuk azt a témát.
- Nagyon vigyázz magadra, jó? - simított végig a vállamon. Már fel is értünk a hosszú lépcsősoron.
Az ajtót kinyitotta, majd kiléptünk rajta. Be is csukódott mögötte. Közben elkezdtem pötyögni az üzenetet Harrynek, hogy jöhet értem. remélem nem sokat késik.
- Nem baj, ha...
- Nem megyek még vissza. Van egy kis dolgom még. -  a hangja titokzatosra váltott. Mintha valamit nem mondana el.
- Hova mész? - tettem fel a kérdésem, mire megmerevedett a test tartása egy pillanatig, és feszengeni kezdett.
- Ajj... Nem akartam elmondani, de végül is ezt tanulod. Van valami elképzelésed, hogy mit csinál egy vadászangyal? - kezdte vakargatni a feje búbját, ezzel még jobban össze túrva a világos haját.
- Nem. Valamit vadászik? - vontam meg a vállam. De elképzelésem sem volt hogy mire gondol.
- Igen, vadászik...
- És mire? - vágtam rá a kérdést.
- Hát... akkor úgy mondom, hogy az angyalvadász az angyalokat öl,  a vadászangyal pedig... -hagyta nyitva a kérdést, mire nekem derengeni kezdett.
- Vadászokra... De, ezt nem mondta Harry. - kerekedett ki a szemem.
- Igen... sok mindent nem mondott...- kapta el a tekintetét rólam.
- Például? - vettem keresztbe a kezeim.
- Hát... Hogy miért is utál engem.
- Gondolom, mert valahogyan rájött, hogy vadász angyal volnál? Vagy van más is Seb? - kis él volt a hangomban. Igazság szerint nem tudom miért voltam mérges, de felkaptam a vizet. És valahogyan az egész dolgot, hogy az egyik öli a másikat és ugyan ez vissza felé, nagyon undorítónak találtam.
- Mi már szóval... találkoztunk... - alig hallottam meg a szavait, olyan halkan próbálta mondani. De hallottam, és meg döbbenetem rajtuk.
- Micsoda? És miért nem mondtad? - emeltem fel a hangom.
- Mert tudtam, hogy rosszul érintene, és lettek volna előítéleteid, mint gondolom most is van. Azt gondolod, hogy egy gyilkos vagyok én is, mint Harry, vagy a többiek... - sütötte le a szemeit. Megbánás sütött róla le. Nem haragudtam, csak rossz volt , hogy nem mondott el olyan dolgot,amit tulajdonképp tanulni fogok.
- Mikor mondtad volna? Ha már profi gyilkost képeztetek volna belőlem?- léptem közelebb. Minden negatív gondolat elszállt belőlem, mikor láttam az elveszettségét. - Jó, semmi baj nincs!
- Biztos? - csillant fel a szeme.
- Persze! - simítottam meg egy hirtelen gondolatból az arcát.
A válasz csak egy mosoly volt rá.
- De most mennem kell, mert Harry, már ide érhetett. Vagy ha nem... mindegy! A fánál kéne megvárnom elvileg. - kuncogtam.
- Akkor menj, nehogy elkéss! - köszönt el, majd ment volna el valamerre, mikor megállítottam.
Megfordítottam, majd az arcára nyomtam egy puszit. Nem tudom honnan jött az ötlet, de megtettem. egy ezer wattos mosolyt küldött felém.  Pillanatra a hátam mögé tekintett, majd vissza rám és az égre vezette végül a tekintetét.
- Viszlát Angel! - majd kiengedte a fekete tollcsodákat a hátából és egy picit hátrébb vezettet kezeivel. Majd elrugaszkodott a talajról, és felrepült az égbe.
Csillogó szemekkel néztem még percekig, míg a láthatárról eltűnt. Ekkor megköszörülte valaki a hátam mögött a torkát. egyből hátra fordultam. Harry támaszkodott a rejtett tisztás egyik fájánál. Majd amint észre vettem hátat fordított és elviharzott.
"Látta az egészet?" - képedtem el magamban, majd utána rohantam.