Heyhoo :3 és íme, itt is a fejezet egy kiadós, bevallom kissé elhúzódott pihenés után (a barinőmnél aludtam, és azért akkora tahó nem vagyok, hogy ott is blogoljak xdd ) meg is hoztam a fejezetet. Nincs is mit mondanom, jó olvasást :D Ja igen, még annyit utóirataként, hogy jó lenne ha kapnék pár komit is :D
/Angel/
A nap úgy érzem fényesebben süt be az ablakon, mint valaha. Nyári virágok illata ismét elönti a szobát, ezzel a reggelt még szebbé és élet telibbé varázsolják. Harry karjaiban ébredtem. Védelmezően karolt át, még így álmában is. Halvány mosolyféle húzódik ajkain, talán valami szépet álmodhat éppen. Próbáltam nesztelenül felkelni, és kimászni az ágyból, majd felöltözni. Halkan leosontam a konyhába, és egy gyors szendvics mellett döntöttem, amiből szerelmemnek is csináltam párat. Feltettem egy teafőzőbe vizet forrni, mert tudom, hogy velem együtt, ő is szereti a napot indítani egy jó fekete teával.
A tegnapi este emlékei záporoztak vissza fejemben, és egy szégyenlős, félig elfojtott mosoly keretében ültem le egy konyhai székre, miután az elkészült teából öntöttem egy bögrényit magamnak. Félve pillantottam a konyha gránit borítású bútorára, és hogy mi történt ott, majd tekintetem az úton vezettem végig, egészen míg a lépcső aljánál el nem tűnt. A szívverésem emelkedett, és szaporábban vettem a levegőt a pillanatok felidézése közben. Elnyílt ajkakkal bámultam magam elé, ahogy képek hada lepte el elmém. Még nagyobb zavar terült el bennem, mikor arra gondoltam, ha ez egy kicsi ház lenne, sűrű szomszédsággal, akkor lehet még pár házzal odébb is hallottak volna minket. De aztán megráztam fejem, mintha ezzel rendezném magamban az eseményeket, meg a kósza aggodalmakat, és pörgettem a fejemben vissza az emlékeket, amik nap további részére vonatkoznak. Ma átjönnek a barátaim, és valószínűleg más nem igen várható. Bár valami nyomja így is szívem. Egy furcsa, talán nyugtalanító érzés. Nem pontosan olyan, mint mikor valamit úgy érzünk elfelejtettünk, és kiderül végül, hogy jól éreztük. Valami, mintha készülődne, ami nem jó...
Sajnos sok felől hallottam, hogy az angyalok igenis hallgassanak ezekre a sugallatokra. És nem egyszer volt, hogy bekövetkezett az , amit megéreztem. De egy a bökkenő, az nem volt ilyen zavaros, és többértelmű érzés. Valahogy egyszerre nyomaszt , és nyugtat. semmihez sem fogható.
Mire felocsúdtam volna elmélkedésből magamtól, jól ismert karok fogtak közre hátulról, és az egyik marokban egy füles bögre volt, benne az enyémhez hasonló , gőzölgő ital.
- Jó reggelt! - mondta félig mormogva, félig rekedten és álomittasan. Majd fejét nyakhajlatomba temette, és elnyomott egy ásítást.
- Jó .. hát inkább már napot. Ugyanis 10 óra van! - kuncogtam fel, mire már is tudtam mi lesz a reakciója. Idegesen keres egy órát, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg annyi van e, majd végig futtatja csöppet zsémbesen rajtam a szemét, hisz tudhatnám, hogy nem szeret túl sokáig aludni. Sosem volt az a jó alvó típus, és valamiért tényleg nem szeret későn kelni. De hát nincs mit tenni, ő nem ébredt fel, énnekem meg nincs szívem felkelteni, hisz nála még nem láttam szebb teremtményt a földön, aki így tud aludni. Kár, hogy ezek csak most derülnek ki, hisz míg Felicity terrorja alatt álltunk , ezt nem tehettük meg, és bizony az az év is kiesett, míg távol voltunk egymástól. - Meg ne szólalj! Tudod jól, hogy nem keltelek fel, ha nem muszáj! - mosolyogtam rá szeretetteljesen, majd belekortyoltam jóízűen a teámba, mely már is vesztett a forróságából. Talán túl sokat méláztam el egymagam felette.
- Mindegy... - mormogta, majd leült mellém, és ő is csendben inni kezdte a meleg, de mégis frissítő nedűt.
Egy ideig szótlanul tettük ezt, pontosabban, míg az én teám nem fogyott el. Akkor muszáj volt az a túlságosan is idilli pillanatot megtörnöm, hogy csendben csak egymás szemében kutatva beszéltünk, nem a szavak szintjén. Ez is egy furcsa első pillanat. És különlegessé teszi az, hogy ennyit kellett várnunk rá.
- Ma jönnek a barátaid? - kérdezte, mikor koppant a bögre a mosogató alján.
- Igen, csak nem tudom mikor. - sóhajtottam fel, majd megindultam kifelé a helységből, egy "Kövess!" pillantással, melyet hanyagul dobtam oda Felé.
Értette, majd felballagtunk a szobánkba, ahol az útitáskáinkban kotorászva szedtem elő pár, nem angyalvárosból származó göncöt, amit viselhetek. Talán furcsán néznének rám, ha folyton hátul kivágott cuccokba szaladgálnék az embere között, és a veszély is nagyobb lenne vele, hogy egy erre tévedt Vadász leleplezi kilétem. Akkor nem csak nekünk kéne menekülnöm, hanem mindenkinek, aki tudja ittlétem.
Hirtelen a készülődést a csengő régies nyikorgása szakította félbe. Egyszerre néztünk Harryvel egymás szemébe. A szívem kalapálni kezdett, míg az ő arcán egyfajta lustaság jelent meg az iránt, hogy nem akar ajtót nyitni, pont most. De amint észrevette az én ijedtségem, azonnal éberebben fülelt, és közelebb jött.
- Angel, minden rendben? - kérdezte, majd ujjait végig vezette arccsontomon.
- Ami azt illeti... Egész reggel van egy rossz előérzetem... Félek Harry. - mondtam, és lesütöttem szemeim, bámulva csupasz lábszáram.
- Nyissak ajtót akkor én? - kérdezte, mire féig igenlően félig pedig tiltakozva ráztam fejem.
- Együtt. - mondtam, majd gyorsan egy rövidnadrágot húztam fel magamra, majd megindultunk a földszintre.
Az ajtóban vettem egy mély levegőt, majd a lehető leglassabban fontam kezeim a kilincsre, és nyomtam le. Szívem hevesen lüktetett, ahogy az ajtó tárult fel, és lassan az ott álló alak teljes egészében kibontakozott előttem. Majd meglátva a személyt, megáll a ketyegőm hirtelenjében.
Élesen szívtam be a levegőt, és gyorsan hátrálni kezdtem, miközben becsaptam az ajtót.
- NE! - sikítottam, és rohanni kezdtem . - NEM HISZEM EL! HARRY! - kiáltottam neki szaladva, és ő is jött velem együtt az emelet felé.
Ekkor kivágódott az ajtó, és a nő furcsán kétségbeesett hangja követett.
- Angel! Ne fuss el! Könyörgöm! Beszélni akarok veled! - mondta, mire hátra fordultam, a lépcső előtt, és elestem. Harry azonnal előttem termett, és kitárt karokkal nézte a Vadászt. Vagy éppen Besúgót. Az már részlet kérdés.
- Hagyja békén Angelt, vagy velem gyűlik meg a baja! - köpte felé a szavakat, majd hirtelenjében az övéből egy kést húzott elő.
Nálam is volt egy, de sem a rémülettől, sem pedig a hozzá még mindig rabként láncoló emlékektől nem tudnám bántani Őt.
- Nem bántok senkit! Esküszöm! Csak a lányomhoz jöttem! - hangja könnyektől remegő volt, és fájdalommal teli.
- Nem kell a színjáték, tudjuk hogy mi maga! - a göndörke stabilan megvetette a lábát, és szeme sarából felém pillantott, ahogy az alsó lépcsőfokhoz kucorodom, és igyekszem térdeim mögé rejteni könnyektől patakzó arcom.
- Csak tűnj el! - mondtam félhangosan, de a magam köré font kezeim tompították hangom.
- Angel, Harry! - megígérem elmegyek, sőt, ha akartok meg is ölhettek, csak had beszéljek veletek! Azaz Veled Angel! - mondta, majd meglepetésemre térdre rogyott.
Könnyen sebezhető prédává vált ezzel a mozdulattal. Kezeit feje felé emelte, mutatva, nincsen nála fegyver.
Felé pillantottam. Egy egyszerű nyári egybe ruhát viselt, széles pántokkal, és apró virágmintákkal, melyek beborították a puha, matt anyagot. Nem volt nagyon dekoltált. Pontosan olyan volt, mint amit szokott hordani. Egyszerű, melegséget sugárzó. Haja most nem a szokott kontyba volt, hanem rövid tincsekben lógott le álla hegyéig. Néhány fehér szál tűnt ki a világosszőkéből Egyedül zafír szeme vidám csillogása hiányzott belőle, melyet az szörnyű pillanatig folyamatosan őrzött tekintete.
- Kérlek! - suttogta egyenesen a szemembe nézve. Pillái alatt könnyek gyülekeztek. Őszinte fájdalom tükröződött benne.
- Anya... -suttogtam magam elé, mire a remény leghalványabb sugara pislákolt fel bennem. - Mit akarsz? - mondtam ugyan olyan hangerővel, majd feltápászkodtam.
Félig Harry mögé somfordáltam, és karba tett kézzel méregettem a nőt, ki most már olyan idegennek tűnik, de még is belül erős láncok kötnek hozzá. Egy év nem vághat el 16-ot... Ő nevelt fel. Kiskoromtól fogva szeretettel óvott.. De ő is árult el...
- Angel... - szipogott egyet. Most csak egy védtelen nőnek tűnt, aki szörnyen elveszett, és csak egy biztos pontra vágyik, valahol a kietlen űrben.
- Mond hogy mit akarsz, és tűnj el innen! - dobtam felé érzelem mentesen, de még mindig halkan szavaim, és elmorzsoltam szemem alatt futó sós cseppjeim útvonalát.
- É-én... El szerettem volna mondani hogy... - mondta meg-meg akadva.
- Csak azt ne akarja beetetni velünk, hogy mennyire sajnálja! - köpte pökhendin szavait a göndörke, majd megvetéssel eresztette le a kezét támadó tartásból.
- É-én... Könyörgöm, csak had mondjak el az elejétől mindent! - mondta, majd lesütötte tekintetét.
- Kezd azzal, hogy honnan tudod, hogy itt vagyunk!?- mondtam, majd szerelmem mellé sétáltam, de szorosan mellé állva egyfajta támpontként használtam. Izmaim remegtek folyamatosan, és a szívem úgy vert, minta végig futottam volna az országot.
- Láttalak titeket, egy pillanatra, ahogy leszálltok a vonatról. - monda halkan, majd felállt a földről. Harry azonnal moccant mellettem, megfeszítve támadáshoz az izmait, de egy láthatatlan simítással jeleztem, nem kell. Valahogyan tudom, érzem, hogy nem fog támadni...
- De azt honnan tudta, hogy itt vagyunk? - kérdezte a göndörke, és fogait összeszorította úgy, hogy meg is csikordultak. Ideges...
- Követtelek benneteket...- suttogta a nő, mire elhűltem. - De nem azért, mert bántani akarnálak. Pontosan az ellentétéért! Veszélyben vagytok! Lefüleltek benneteket a vonaton, és engem kerestek meg, hogy nyomozzak a városban utánatok. Ezért akartam szólni. Már tegnap, de már este volt, és még nagyobb bajban lettem volna, lehet meg is támadtok... - elhallgatott.
- És honnan veszi, hogy hiszünk magának? - ostorozta egy következő kérdéssel a fiú.
- Nem kell elhinni amit mondok, csak azt, hogy veszélyben vagytok. Bár nem hazudok. Csak hallgassatok meg! - mondta a nő, majd felém pillantott.
- Hagyja abba ezt, és távozzon m....
- Várj! - szóltam közben. - Meghallgatlak, aztán elmész! - mondtam, majd a nappali felé vettem az irányt. - Gyertek! - közöltem hűvösen, és érzelem mentesen, majd a kanapéra lehuppantam. Pontosan a mellé a machete mellé , amit érkezéskor rejtettem el. Ez már szokássá válik annál, aki bele csöppen az angyalok és vadászok harcába. Mindegy melyik oldalon áll.
A fiú mellém ült, majd átkarol egy kezével. Az anyám pedig velünk majdnem szembe, egy egyszemélyes fotelbe.
Valahogyan az emlékek záporozni kezdtek, ahogy elveszett alakjára pillantok. Valahogy én is így ülhettem ott, egy törölközővel a fejemen, mikor azon az esős napon itt kötöttem ki, elveszve, hontalanul. Megborzongatott a fájdalmas emlék.
- Hallgatlak. - mormogtam , majd az idősödő hölgyre szegeztem tekintetem, a mellettem ülővel egyetemben.
- Annyi mindent el kell mondanom... -egy lélegzetet vett, talán felkészült vele. - Először is azt, hogy én nagyon szeretlek Angel, és hibáztam! Amit tettem, az pedig nem én voltam.
- Hát akkor ki? - szúrta közbe bosszúsan Harry!
- Tudatmódosító hatása alá kerültem... Elmesélem mi is történt . Bár az igaz, hogy az egész az én hibám. Minden ott kezdődött, mikor megjelent Freddie az ajtónk előtt.
- Freddie? Mint Freddie Michael? A körözött TFW áruló? - horkant fel, ismét félbeszakítva a nőt a fiú.
- Igen! - válaszolta a hölgy, nekem pedig az álom jutott eszembe. Ez a név hangzott el benne. Freddie Michael...
- Régi barátom volt Fred, de akkor nem tudtam még, hogy TFW tag. Ide költöztünk az apáddal Made Shire-be, a zajos Londonból. Egyszer csak Freddie egy Angel Willis nevű gyermekkel, azaz Veled állított be, és azt mondta, hogy be kell fogadnunk, vagy meghal. Hatalmas sokk volt az nekem, mert nem értettem semmit sem, ott voltál Te, meg az a tudat, hogy a semmiből egyszer csak itt lett egy csecsemő, és Freddie elviharzott. Természetesen nagy ügy kerekedett belőle és a hónapos bírósági és nyomozási folyamatok során nem derült ki, kié vagy, így felvetődött a kérdés, meg akarunk e tartani. Igent mondtunk, hisz gyönyörű voltál, és megszerettelek. Így telt el az első év. Majd édesapád egyszer csak "munkahelyet" váltott. Furcsán kezdett viselkedni, és minden, akkor még gagyinak tűnő angyalos hírre idegesen reagált, ha felhoztam neki. Megelégeltem ezt, és végül addig tartott egy napokig tartó veszekedés, míg végül muszáj volt beavatnia. Ledermedtem. Akkor azt kívántam, bárcsak hagytam volna, és tudatlanul éltem volna tovább napjaim. De már késő volt. Eleinte nem hittem neki, hogy egy angyalokkal foglalkozó szervezet tagja. Őrültnek hittem, míg bizonyítékokat nem hozott. Az a nap változtatta meg az életünk. Be kellett állnom a TFW-be, különben könyörtelenül végeznek velem és Veled is. Talán ha egyedül lettem volna, nem is érdekelt volna, hogy meghalok, hisz nem akartam egy ilyen borzalom része lenni. De Érted tettem. Ekkor úgy két és fél éves lehettél. Mikor belecsöppentem, mint Besúgó ebbe a visszataszító világba, egyszer csak Freddie, újra felbukkant az életemben. Beállított , hogy beszélni akar velem. Akkor utáltam, és dühös voltam rá, hisz ott hagyott egy újszülött gyerekkel minket , és hatalmas kalamajkát okozott. Majd csak úgy a semmiből felbukkan évekkel később. Szörnyen gyűlöltem ekkor. De rávett, hogy elmondhasson mindent... Hogy ki is vagy, és hogy miért is volt ennyire sürgős a Te "bújtatásod". És onnantól kezdve, minden rossz amire emlékszel, az a TFW műve volt. - elcsuklott a hangja, ahogy visszaidézte az emlékeket.
- MIÉRT? - ocsúdtam fel, és könnyek kezdték mardosni az szemem. - Igaza volt Felicitynek... Nem vagy az anyám! TE NEM VAGY AZ ANYÁM! - szinte sikítottam. Nem bírtam a sokkból visszatérni a valóságba.
- Angel, és vagyok. Én neveltelek fel, úgy tekintettem rád, mint a saját gyermekemre. Hidd el, szeretlek, még most is! Azért voltam olyan , amilyen, mert a szervezet megtudta valahogyan, hogy itt vagy, és az apádat és engem küldtek ellened. - szinte alig hallható tartományba szökött a nő hangja, ahogy könnyeit próbálja türtőztetni. Nem tudtam hinni neki. Vagy csak fájt az igazság...
- Most menjen el, míg nem késő! - mondta sziszegve fogai között Harry, és robbanni készült, ahogy karjaiba bújtam némi vigaszért.
- Angel.. én... - nézett rám az egykor anyámnak hitt valaki, de egyszerűen nem bírtam feldolgozni. Elárul, majd közli, hogy igazából mégsem az akinek hittem. De még is köt valami még mindig hozzá.
- Harry, egy percet várj még. - csitítottam a fiút, aki bármelyik pillanatban ugorhat.- Tudni szeretném... Tudni szeretném mi a folytatása ! - mondtam, és erőt véve magamon a nő szemeibe néztem. A zafír íriszek most vérerekkel voltak körül véve, de nem akármilyenekkel. Olyanokkal, amik csak akkor vannak ott, ha egész éjjel fent vagyunk, és valamin nagyon törjük magunkat. - Talán igazat mond... - sóhajtottam még egyet, majd váróan néztem a hölgyre.
- Most már elterjedt hír, és köztudott, de mégis titokban lévő hír, hogy Lucius eddig titkolt gyereke tűnt el... Egy különleges angyal, aki az összes többitől különbözik. És Freddie pontosan ezt mondta nekem. Hogy azt a gyereket mentette meg attól a szörnyetegtől. Téged, Angel. Élve nyúzott volna meg, a saját gyerekét , hogy... - a könnyek a szemembe gyűltek, az alsó szempilláim pedig ingatag gátként tartották vissza azokat egy ideig, de végül még is csillogó csíkot hagyva maguk után vájtak utat arcomba.
- Lilly, az a szörnyeteg és a kicsi angyal... És én voltam az a kisbaba? Minden igaz volt? Igaz volt az álmom? Harry... Igaz volt?! - zokogtam, tenyerembe temetve arcom. Most a fiú cirógató kezei sem segíthettek. Minden amit abban a borzalmas , visszatérő látomásban láttam, igaznak bizonyult.
- Lilly volt az a nő, akit megölt az a beteg férfi, mikor védeni próbált Engem? Angyalok alkották Lucius Willis családját? - kérdeztem elfojtott hangon, mire döbbenten mered rám a göndörke, és az anyám.
- E-ezt honnan tudod? / - Ez volt az az álom, amiután mindig zaklatottan keltél fel? - mondták egyszerre, és aggodalom tökröződött mindkét szempárban.
- Igen... É-és anya... Ez bonyolult... Csak látom előre a dolgokat, erőseb vagyok... És... Más... Nem tudom elmondani. - suttogtam, és zilálva vettem a levegőt. De hiába volt minden lélegzetvétel, mintha a szobából elvonták volna az összes oxigént. Alig kaptam levegőt.
- Angel, nyugodj meg, már elmúlt, nincs többé, ez a múlt, már megtörtént, és nem tér vissza! - csitítgatott Harry, ahogy neki dőlve potyogtak könnyeim. Utáltam magam.
- Miattam van minden! Miattam halt meg egy ártatlan nő. Ha nem lettem volna, sem Ő sem Seb, sem senki nem halt volna meg. Lehet még az az idegbeteg Lucius sem lenne ennyire zakkant! - hüppögtem , miközben ujjaimmal görcsösen markolásztam a fekete anyagú felsőjét.
- De akkor nem ismertelek volna meg, és nem létezne az a csoda ami Te vagy! -csókolt bele a hajamba, majd szorosan megölelt. Némi megnyugvást adott az az illat melyet nem lehet csak úgy leírni... Harrys... Egyszerűen ez volt maga a fiú.
- Azt senki sem tudja, hogy Lilly meghalt e, de az biztos, hogy a gyerek eltűnt, és Lucius kutatja. - mondta az anyám, és felállt hirtelen. A fiú hirtelen megfeszült , és ösztönszerűen nyúlt a machetéhez,ami alattunk volt.
- Nem! Nem támadni akartam Harry, de ha úgy gondolod, meg is ölhetsz. Nekem semmi keresnivalóm itt, mindent elmondtam, ami akartam. Csak el akartam búcsúzni Angeltől, valószínűleg úgy sem látom soha többé, mert a TFW előbb-utóbb úgy is rájön, hogy falazok neked már több mint egy éve... - sóhajtott fel bánatosan, de még is beletörődően a nő, mire meghűlt bennem a vér.
- Micsoda? - kérdeztük meg egyszerre a zöldszeművel.
- Védtem a barátaid, a családjukat és Titeket, magamra vállalva, hogy nyomozok utánad "sikertelenül már egy éve" . Elvileg nekem kellet volna kikutatnom, hogy hol vagy, mit csinálsz épp, és egy kisebb osztagot is kaptam, hogy azt rád küldjem ha megvagy. Már szaglásznak a kutyák körülöttem, hisz gyanús az, hogy pletykákból előbb hallanak rólatok, hogy együtt vagytok, mint hogy tőlem. És azzal, hogy megöltétek Felicityt, napok kérdése, hogy mikor visznek be kihallgatni, majd kiiktatni. - mondta úgy, mintha csak egy könnyű, délutáni hír közölt volna, hogy emelkedik a benzin ára, vagy hogy melyik sztár kavar kivel. - Csak kérlek titeket, menjetek el innen, és bújjatok el, nem szeretném ha neked, vagy a párodnak bajotok esne! - mondta, de mi csak fagyottan meredtünk rá, hallgatva, mint a sír. - Nagyon szeretlek Kicsim! - sóhajtotta, majd megindult a kijárat felé.
- Anya! - kiáltottam, és rohantam hozzá, és karjaimba zártam,, olyan szorosan, ahogy csak tudtam.
Sírtam. Nagyon fájt minden. Az elmúlt év, ahogy gondoltam rá. Ő is csak egy áldozat volt, akit beszippantott ez a mocskos szervezet. És most pedig örökre elveszítem. - Ne menj el! - bújtam közelebb hozzá. Annyi hiányzott az a midig vidám, és tiszta aura, ami körbe lengte. Az üresség elszállt végérvényesen belőlem. Újra itt volt , és most ismét el akar menni... Miattam...
- Angel. Szívem... - vont keblére egy meleg ölelésben, majd arcomra vezette kezét, és megcirógatta. - Nagyon szeretlek kincsem. Sajnálom, hogy ezt kellett átélned. - suttogta, és szemeit az enyémekbe mélyesztette. Majd Harryre pillantott - Kérlek, nagyon vigyázz a lányomra, te becsületes ember vagy, és látszik, hogy nagyon szereted! - mosolygott a zavarban lévő fiúra, majd ismét a figyelmét pár pillanatra még rám szentelte. - Nagyon szeretlek! Minél hamarabb menjetek el innen,a Ti érdeketekben. Veszélyes, hisz ellenőriznek engem, és az egész várost! Szólok Gináéknak, és elköszönök helyettetek! Nagyon, nagyon vigyázz magadra! - csókolta meg a fejem búbját utoljára, majd kilépett az ajtón.
Nem tudtam utána menni, végig néztem, ahogy lépked a kapuhoz az ösvényen, majd megfordul egy utolsó intésre, és elsétál.
Szavai pörögtek a fejemben, és egyre jobban szúrták a könnyek ismét szemem. Utána akartam rohanni, és elmondani, hogy én is nagyon szeretem. Hogy mennyire sajnálom, hogy gyűlöltem. Nem tudtam, hogy mit miért tett. Azt hittem, hogy elárult, pedig az nem ő volt. És azt követően pedig egyenesen óvott. Igen, ő az Édesanyám... Most pedig lehet örökre elköszönt. És nem mehetek utána, mert akkor minket is rajtakapnak.
"Mindenki csak elköszön tőlem, fájdalmas űrt hagyva maga után... "- mondtam magamban, és bezártam könnyekkel egyre jobban küszködve az ajtót.
- Harry... - léptem hozzá. Átkarolt , és magához vont. - Harry, ugye te nem fogsz itt hagyni? - zokogtam a pólójába, mire szorosan ölelt magához.
- Semmi áron sem! Soha nem foglak elhagyni! Most már sohasem! - suttogta a fülembe, majd megcsókolt.
/Angel/
A nap úgy érzem fényesebben süt be az ablakon, mint valaha. Nyári virágok illata ismét elönti a szobát, ezzel a reggelt még szebbé és élet telibbé varázsolják. Harry karjaiban ébredtem. Védelmezően karolt át, még így álmában is. Halvány mosolyféle húzódik ajkain, talán valami szépet álmodhat éppen. Próbáltam nesztelenül felkelni, és kimászni az ágyból, majd felöltözni. Halkan leosontam a konyhába, és egy gyors szendvics mellett döntöttem, amiből szerelmemnek is csináltam párat. Feltettem egy teafőzőbe vizet forrni, mert tudom, hogy velem együtt, ő is szereti a napot indítani egy jó fekete teával.
A tegnapi este emlékei záporoztak vissza fejemben, és egy szégyenlős, félig elfojtott mosoly keretében ültem le egy konyhai székre, miután az elkészült teából öntöttem egy bögrényit magamnak. Félve pillantottam a konyha gránit borítású bútorára, és hogy mi történt ott, majd tekintetem az úton vezettem végig, egészen míg a lépcső aljánál el nem tűnt. A szívverésem emelkedett, és szaporábban vettem a levegőt a pillanatok felidézése közben. Elnyílt ajkakkal bámultam magam elé, ahogy képek hada lepte el elmém. Még nagyobb zavar terült el bennem, mikor arra gondoltam, ha ez egy kicsi ház lenne, sűrű szomszédsággal, akkor lehet még pár házzal odébb is hallottak volna minket. De aztán megráztam fejem, mintha ezzel rendezném magamban az eseményeket, meg a kósza aggodalmakat, és pörgettem a fejemben vissza az emlékeket, amik nap további részére vonatkoznak. Ma átjönnek a barátaim, és valószínűleg más nem igen várható. Bár valami nyomja így is szívem. Egy furcsa, talán nyugtalanító érzés. Nem pontosan olyan, mint mikor valamit úgy érzünk elfelejtettünk, és kiderül végül, hogy jól éreztük. Valami, mintha készülődne, ami nem jó...
Sajnos sok felől hallottam, hogy az angyalok igenis hallgassanak ezekre a sugallatokra. És nem egyszer volt, hogy bekövetkezett az , amit megéreztem. De egy a bökkenő, az nem volt ilyen zavaros, és többértelmű érzés. Valahogy egyszerre nyomaszt , és nyugtat. semmihez sem fogható.
Mire felocsúdtam volna elmélkedésből magamtól, jól ismert karok fogtak közre hátulról, és az egyik marokban egy füles bögre volt, benne az enyémhez hasonló , gőzölgő ital.
- Jó reggelt! - mondta félig mormogva, félig rekedten és álomittasan. Majd fejét nyakhajlatomba temette, és elnyomott egy ásítást.
- Jó .. hát inkább már napot. Ugyanis 10 óra van! - kuncogtam fel, mire már is tudtam mi lesz a reakciója. Idegesen keres egy órát, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg annyi van e, majd végig futtatja csöppet zsémbesen rajtam a szemét, hisz tudhatnám, hogy nem szeret túl sokáig aludni. Sosem volt az a jó alvó típus, és valamiért tényleg nem szeret későn kelni. De hát nincs mit tenni, ő nem ébredt fel, énnekem meg nincs szívem felkelteni, hisz nála még nem láttam szebb teremtményt a földön, aki így tud aludni. Kár, hogy ezek csak most derülnek ki, hisz míg Felicity terrorja alatt álltunk , ezt nem tehettük meg, és bizony az az év is kiesett, míg távol voltunk egymástól. - Meg ne szólalj! Tudod jól, hogy nem keltelek fel, ha nem muszáj! - mosolyogtam rá szeretetteljesen, majd belekortyoltam jóízűen a teámba, mely már is vesztett a forróságából. Talán túl sokat méláztam el egymagam felette.
- Mindegy... - mormogta, majd leült mellém, és ő is csendben inni kezdte a meleg, de mégis frissítő nedűt.
Egy ideig szótlanul tettük ezt, pontosabban, míg az én teám nem fogyott el. Akkor muszáj volt az a túlságosan is idilli pillanatot megtörnöm, hogy csendben csak egymás szemében kutatva beszéltünk, nem a szavak szintjén. Ez is egy furcsa első pillanat. És különlegessé teszi az, hogy ennyit kellett várnunk rá.
- Ma jönnek a barátaid? - kérdezte, mikor koppant a bögre a mosogató alján.
- Igen, csak nem tudom mikor. - sóhajtottam fel, majd megindultam kifelé a helységből, egy "Kövess!" pillantással, melyet hanyagul dobtam oda Felé.
Értette, majd felballagtunk a szobánkba, ahol az útitáskáinkban kotorászva szedtem elő pár, nem angyalvárosból származó göncöt, amit viselhetek. Talán furcsán néznének rám, ha folyton hátul kivágott cuccokba szaladgálnék az embere között, és a veszély is nagyobb lenne vele, hogy egy erre tévedt Vadász leleplezi kilétem. Akkor nem csak nekünk kéne menekülnöm, hanem mindenkinek, aki tudja ittlétem.
Hirtelen a készülődést a csengő régies nyikorgása szakította félbe. Egyszerre néztünk Harryvel egymás szemébe. A szívem kalapálni kezdett, míg az ő arcán egyfajta lustaság jelent meg az iránt, hogy nem akar ajtót nyitni, pont most. De amint észrevette az én ijedtségem, azonnal éberebben fülelt, és közelebb jött.
- Angel, minden rendben? - kérdezte, majd ujjait végig vezette arccsontomon.
- Ami azt illeti... Egész reggel van egy rossz előérzetem... Félek Harry. - mondtam, és lesütöttem szemeim, bámulva csupasz lábszáram.
- Nyissak ajtót akkor én? - kérdezte, mire féig igenlően félig pedig tiltakozva ráztam fejem.
- Együtt. - mondtam, majd gyorsan egy rövidnadrágot húztam fel magamra, majd megindultunk a földszintre.
Az ajtóban vettem egy mély levegőt, majd a lehető leglassabban fontam kezeim a kilincsre, és nyomtam le. Szívem hevesen lüktetett, ahogy az ajtó tárult fel, és lassan az ott álló alak teljes egészében kibontakozott előttem. Majd meglátva a személyt, megáll a ketyegőm hirtelenjében.
Élesen szívtam be a levegőt, és gyorsan hátrálni kezdtem, miközben becsaptam az ajtót.
- NE! - sikítottam, és rohanni kezdtem . - NEM HISZEM EL! HARRY! - kiáltottam neki szaladva, és ő is jött velem együtt az emelet felé.
Ekkor kivágódott az ajtó, és a nő furcsán kétségbeesett hangja követett.
- Angel! Ne fuss el! Könyörgöm! Beszélni akarok veled! - mondta, mire hátra fordultam, a lépcső előtt, és elestem. Harry azonnal előttem termett, és kitárt karokkal nézte a Vadászt. Vagy éppen Besúgót. Az már részlet kérdés.
- Hagyja békén Angelt, vagy velem gyűlik meg a baja! - köpte felé a szavakat, majd hirtelenjében az övéből egy kést húzott elő.
Nálam is volt egy, de sem a rémülettől, sem pedig a hozzá még mindig rabként láncoló emlékektől nem tudnám bántani Őt.
- Nem bántok senkit! Esküszöm! Csak a lányomhoz jöttem! - hangja könnyektől remegő volt, és fájdalommal teli.
- Nem kell a színjáték, tudjuk hogy mi maga! - a göndörke stabilan megvetette a lábát, és szeme sarából felém pillantott, ahogy az alsó lépcsőfokhoz kucorodom, és igyekszem térdeim mögé rejteni könnyektől patakzó arcom.
- Csak tűnj el! - mondtam félhangosan, de a magam köré font kezeim tompították hangom.
- Angel, Harry! - megígérem elmegyek, sőt, ha akartok meg is ölhettek, csak had beszéljek veletek! Azaz Veled Angel! - mondta, majd meglepetésemre térdre rogyott.
Könnyen sebezhető prédává vált ezzel a mozdulattal. Kezeit feje felé emelte, mutatva, nincsen nála fegyver.
Felé pillantottam. Egy egyszerű nyári egybe ruhát viselt, széles pántokkal, és apró virágmintákkal, melyek beborították a puha, matt anyagot. Nem volt nagyon dekoltált. Pontosan olyan volt, mint amit szokott hordani. Egyszerű, melegséget sugárzó. Haja most nem a szokott kontyba volt, hanem rövid tincsekben lógott le álla hegyéig. Néhány fehér szál tűnt ki a világosszőkéből Egyedül zafír szeme vidám csillogása hiányzott belőle, melyet az szörnyű pillanatig folyamatosan őrzött tekintete.
- Kérlek! - suttogta egyenesen a szemembe nézve. Pillái alatt könnyek gyülekeztek. Őszinte fájdalom tükröződött benne.
- Anya... -suttogtam magam elé, mire a remény leghalványabb sugara pislákolt fel bennem. - Mit akarsz? - mondtam ugyan olyan hangerővel, majd feltápászkodtam.
Félig Harry mögé somfordáltam, és karba tett kézzel méregettem a nőt, ki most már olyan idegennek tűnik, de még is belül erős láncok kötnek hozzá. Egy év nem vághat el 16-ot... Ő nevelt fel. Kiskoromtól fogva szeretettel óvott.. De ő is árult el...
- Angel... - szipogott egyet. Most csak egy védtelen nőnek tűnt, aki szörnyen elveszett, és csak egy biztos pontra vágyik, valahol a kietlen űrben.
- Mond hogy mit akarsz, és tűnj el innen! - dobtam felé érzelem mentesen, de még mindig halkan szavaim, és elmorzsoltam szemem alatt futó sós cseppjeim útvonalát.
- É-én... El szerettem volna mondani hogy... - mondta meg-meg akadva.
- Csak azt ne akarja beetetni velünk, hogy mennyire sajnálja! - köpte pökhendin szavait a göndörke, majd megvetéssel eresztette le a kezét támadó tartásból.
- É-én... Könyörgöm, csak had mondjak el az elejétől mindent! - mondta, majd lesütötte tekintetét.
- Kezd azzal, hogy honnan tudod, hogy itt vagyunk!?- mondtam, majd szerelmem mellé sétáltam, de szorosan mellé állva egyfajta támpontként használtam. Izmaim remegtek folyamatosan, és a szívem úgy vert, minta végig futottam volna az országot.
- Láttalak titeket, egy pillanatra, ahogy leszálltok a vonatról. - monda halkan, majd felállt a földről. Harry azonnal moccant mellettem, megfeszítve támadáshoz az izmait, de egy láthatatlan simítással jeleztem, nem kell. Valahogyan tudom, érzem, hogy nem fog támadni...
- De azt honnan tudta, hogy itt vagyunk? - kérdezte a göndörke, és fogait összeszorította úgy, hogy meg is csikordultak. Ideges...
- Követtelek benneteket...- suttogta a nő, mire elhűltem. - De nem azért, mert bántani akarnálak. Pontosan az ellentétéért! Veszélyben vagytok! Lefüleltek benneteket a vonaton, és engem kerestek meg, hogy nyomozzak a városban utánatok. Ezért akartam szólni. Már tegnap, de már este volt, és még nagyobb bajban lettem volna, lehet meg is támadtok... - elhallgatott.
- És honnan veszi, hogy hiszünk magának? - ostorozta egy következő kérdéssel a fiú.
- Nem kell elhinni amit mondok, csak azt, hogy veszélyben vagytok. Bár nem hazudok. Csak hallgassatok meg! - mondta a nő, majd felém pillantott.
- Hagyja abba ezt, és távozzon m....
- Várj! - szóltam közben. - Meghallgatlak, aztán elmész! - mondtam, majd a nappali felé vettem az irányt. - Gyertek! - közöltem hűvösen, és érzelem mentesen, majd a kanapéra lehuppantam. Pontosan a mellé a machete mellé , amit érkezéskor rejtettem el. Ez már szokássá válik annál, aki bele csöppen az angyalok és vadászok harcába. Mindegy melyik oldalon áll.
A fiú mellém ült, majd átkarol egy kezével. Az anyám pedig velünk majdnem szembe, egy egyszemélyes fotelbe.
Valahogyan az emlékek záporozni kezdtek, ahogy elveszett alakjára pillantok. Valahogy én is így ülhettem ott, egy törölközővel a fejemen, mikor azon az esős napon itt kötöttem ki, elveszve, hontalanul. Megborzongatott a fájdalmas emlék.
- Hallgatlak. - mormogtam , majd az idősödő hölgyre szegeztem tekintetem, a mellettem ülővel egyetemben.
- Annyi mindent el kell mondanom... -egy lélegzetet vett, talán felkészült vele. - Először is azt, hogy én nagyon szeretlek Angel, és hibáztam! Amit tettem, az pedig nem én voltam.
- Hát akkor ki? - szúrta közbe bosszúsan Harry!
- Tudatmódosító hatása alá kerültem... Elmesélem mi is történt . Bár az igaz, hogy az egész az én hibám. Minden ott kezdődött, mikor megjelent Freddie az ajtónk előtt.
- Freddie? Mint Freddie Michael? A körözött TFW áruló? - horkant fel, ismét félbeszakítva a nőt a fiú.
- Igen! - válaszolta a hölgy, nekem pedig az álom jutott eszembe. Ez a név hangzott el benne. Freddie Michael...
- Régi barátom volt Fred, de akkor nem tudtam még, hogy TFW tag. Ide költöztünk az apáddal Made Shire-be, a zajos Londonból. Egyszer csak Freddie egy Angel Willis nevű gyermekkel, azaz Veled állított be, és azt mondta, hogy be kell fogadnunk, vagy meghal. Hatalmas sokk volt az nekem, mert nem értettem semmit sem, ott voltál Te, meg az a tudat, hogy a semmiből egyszer csak itt lett egy csecsemő, és Freddie elviharzott. Természetesen nagy ügy kerekedett belőle és a hónapos bírósági és nyomozási folyamatok során nem derült ki, kié vagy, így felvetődött a kérdés, meg akarunk e tartani. Igent mondtunk, hisz gyönyörű voltál, és megszerettelek. Így telt el az első év. Majd édesapád egyszer csak "munkahelyet" váltott. Furcsán kezdett viselkedni, és minden, akkor még gagyinak tűnő angyalos hírre idegesen reagált, ha felhoztam neki. Megelégeltem ezt, és végül addig tartott egy napokig tartó veszekedés, míg végül muszáj volt beavatnia. Ledermedtem. Akkor azt kívántam, bárcsak hagytam volna, és tudatlanul éltem volna tovább napjaim. De már késő volt. Eleinte nem hittem neki, hogy egy angyalokkal foglalkozó szervezet tagja. Őrültnek hittem, míg bizonyítékokat nem hozott. Az a nap változtatta meg az életünk. Be kellett állnom a TFW-be, különben könyörtelenül végeznek velem és Veled is. Talán ha egyedül lettem volna, nem is érdekelt volna, hogy meghalok, hisz nem akartam egy ilyen borzalom része lenni. De Érted tettem. Ekkor úgy két és fél éves lehettél. Mikor belecsöppentem, mint Besúgó ebbe a visszataszító világba, egyszer csak Freddie, újra felbukkant az életemben. Beállított , hogy beszélni akar velem. Akkor utáltam, és dühös voltam rá, hisz ott hagyott egy újszülött gyerekkel minket , és hatalmas kalamajkát okozott. Majd csak úgy a semmiből felbukkan évekkel később. Szörnyen gyűlöltem ekkor. De rávett, hogy elmondhasson mindent... Hogy ki is vagy, és hogy miért is volt ennyire sürgős a Te "bújtatásod". És onnantól kezdve, minden rossz amire emlékszel, az a TFW műve volt. - elcsuklott a hangja, ahogy visszaidézte az emlékeket.
- MIÉRT? - ocsúdtam fel, és könnyek kezdték mardosni az szemem. - Igaza volt Felicitynek... Nem vagy az anyám! TE NEM VAGY AZ ANYÁM! - szinte sikítottam. Nem bírtam a sokkból visszatérni a valóságba.
- Angel, és vagyok. Én neveltelek fel, úgy tekintettem rád, mint a saját gyermekemre. Hidd el, szeretlek, még most is! Azért voltam olyan , amilyen, mert a szervezet megtudta valahogyan, hogy itt vagy, és az apádat és engem küldtek ellened. - szinte alig hallható tartományba szökött a nő hangja, ahogy könnyeit próbálja türtőztetni. Nem tudtam hinni neki. Vagy csak fájt az igazság...
- Most menjen el, míg nem késő! - mondta sziszegve fogai között Harry, és robbanni készült, ahogy karjaiba bújtam némi vigaszért.
- Angel.. én... - nézett rám az egykor anyámnak hitt valaki, de egyszerűen nem bírtam feldolgozni. Elárul, majd közli, hogy igazából mégsem az akinek hittem. De még is köt valami még mindig hozzá.
- Harry, egy percet várj még. - csitítottam a fiút, aki bármelyik pillanatban ugorhat.- Tudni szeretném... Tudni szeretném mi a folytatása ! - mondtam, és erőt véve magamon a nő szemeibe néztem. A zafír íriszek most vérerekkel voltak körül véve, de nem akármilyenekkel. Olyanokkal, amik csak akkor vannak ott, ha egész éjjel fent vagyunk, és valamin nagyon törjük magunkat. - Talán igazat mond... - sóhajtottam még egyet, majd váróan néztem a hölgyre.
- Most már elterjedt hír, és köztudott, de mégis titokban lévő hír, hogy Lucius eddig titkolt gyereke tűnt el... Egy különleges angyal, aki az összes többitől különbözik. És Freddie pontosan ezt mondta nekem. Hogy azt a gyereket mentette meg attól a szörnyetegtől. Téged, Angel. Élve nyúzott volna meg, a saját gyerekét , hogy... - a könnyek a szemembe gyűltek, az alsó szempilláim pedig ingatag gátként tartották vissza azokat egy ideig, de végül még is csillogó csíkot hagyva maguk után vájtak utat arcomba.
- Lilly, az a szörnyeteg és a kicsi angyal... És én voltam az a kisbaba? Minden igaz volt? Igaz volt az álmom? Harry... Igaz volt?! - zokogtam, tenyerembe temetve arcom. Most a fiú cirógató kezei sem segíthettek. Minden amit abban a borzalmas , visszatérő látomásban láttam, igaznak bizonyult.
- Lilly volt az a nő, akit megölt az a beteg férfi, mikor védeni próbált Engem? Angyalok alkották Lucius Willis családját? - kérdeztem elfojtott hangon, mire döbbenten mered rám a göndörke, és az anyám.
- E-ezt honnan tudod? / - Ez volt az az álom, amiután mindig zaklatottan keltél fel? - mondták egyszerre, és aggodalom tökröződött mindkét szempárban.
- Igen... É-és anya... Ez bonyolult... Csak látom előre a dolgokat, erőseb vagyok... És... Más... Nem tudom elmondani. - suttogtam, és zilálva vettem a levegőt. De hiába volt minden lélegzetvétel, mintha a szobából elvonták volna az összes oxigént. Alig kaptam levegőt.
- Angel, nyugodj meg, már elmúlt, nincs többé, ez a múlt, már megtörtént, és nem tér vissza! - csitítgatott Harry, ahogy neki dőlve potyogtak könnyeim. Utáltam magam.
- Miattam van minden! Miattam halt meg egy ártatlan nő. Ha nem lettem volna, sem Ő sem Seb, sem senki nem halt volna meg. Lehet még az az idegbeteg Lucius sem lenne ennyire zakkant! - hüppögtem , miközben ujjaimmal görcsösen markolásztam a fekete anyagú felsőjét.
- De akkor nem ismertelek volna meg, és nem létezne az a csoda ami Te vagy! -csókolt bele a hajamba, majd szorosan megölelt. Némi megnyugvást adott az az illat melyet nem lehet csak úgy leírni... Harrys... Egyszerűen ez volt maga a fiú.
- Azt senki sem tudja, hogy Lilly meghalt e, de az biztos, hogy a gyerek eltűnt, és Lucius kutatja. - mondta az anyám, és felállt hirtelen. A fiú hirtelen megfeszült , és ösztönszerűen nyúlt a machetéhez,ami alattunk volt.
- Nem! Nem támadni akartam Harry, de ha úgy gondolod, meg is ölhetsz. Nekem semmi keresnivalóm itt, mindent elmondtam, ami akartam. Csak el akartam búcsúzni Angeltől, valószínűleg úgy sem látom soha többé, mert a TFW előbb-utóbb úgy is rájön, hogy falazok neked már több mint egy éve... - sóhajtott fel bánatosan, de még is beletörődően a nő, mire meghűlt bennem a vér.
- Micsoda? - kérdeztük meg egyszerre a zöldszeművel.
- Védtem a barátaid, a családjukat és Titeket, magamra vállalva, hogy nyomozok utánad "sikertelenül már egy éve" . Elvileg nekem kellet volna kikutatnom, hogy hol vagy, mit csinálsz épp, és egy kisebb osztagot is kaptam, hogy azt rád küldjem ha megvagy. Már szaglásznak a kutyák körülöttem, hisz gyanús az, hogy pletykákból előbb hallanak rólatok, hogy együtt vagytok, mint hogy tőlem. És azzal, hogy megöltétek Felicityt, napok kérdése, hogy mikor visznek be kihallgatni, majd kiiktatni. - mondta úgy, mintha csak egy könnyű, délutáni hír közölt volna, hogy emelkedik a benzin ára, vagy hogy melyik sztár kavar kivel. - Csak kérlek titeket, menjetek el innen, és bújjatok el, nem szeretném ha neked, vagy a párodnak bajotok esne! - mondta, de mi csak fagyottan meredtünk rá, hallgatva, mint a sír. - Nagyon szeretlek Kicsim! - sóhajtotta, majd megindult a kijárat felé.
- Anya! - kiáltottam, és rohantam hozzá, és karjaimba zártam,, olyan szorosan, ahogy csak tudtam.
Sírtam. Nagyon fájt minden. Az elmúlt év, ahogy gondoltam rá. Ő is csak egy áldozat volt, akit beszippantott ez a mocskos szervezet. És most pedig örökre elveszítem. - Ne menj el! - bújtam közelebb hozzá. Annyi hiányzott az a midig vidám, és tiszta aura, ami körbe lengte. Az üresség elszállt végérvényesen belőlem. Újra itt volt , és most ismét el akar menni... Miattam...
- Angel. Szívem... - vont keblére egy meleg ölelésben, majd arcomra vezette kezét, és megcirógatta. - Nagyon szeretlek kincsem. Sajnálom, hogy ezt kellett átélned. - suttogta, és szemeit az enyémekbe mélyesztette. Majd Harryre pillantott - Kérlek, nagyon vigyázz a lányomra, te becsületes ember vagy, és látszik, hogy nagyon szereted! - mosolygott a zavarban lévő fiúra, majd ismét a figyelmét pár pillanatra még rám szentelte. - Nagyon szeretlek! Minél hamarabb menjetek el innen,a Ti érdeketekben. Veszélyes, hisz ellenőriznek engem, és az egész várost! Szólok Gináéknak, és elköszönök helyettetek! Nagyon, nagyon vigyázz magadra! - csókolta meg a fejem búbját utoljára, majd kilépett az ajtón.
Nem tudtam utána menni, végig néztem, ahogy lépked a kapuhoz az ösvényen, majd megfordul egy utolsó intésre, és elsétál.
Szavai pörögtek a fejemben, és egyre jobban szúrták a könnyek ismét szemem. Utána akartam rohanni, és elmondani, hogy én is nagyon szeretem. Hogy mennyire sajnálom, hogy gyűlöltem. Nem tudtam, hogy mit miért tett. Azt hittem, hogy elárult, pedig az nem ő volt. És azt követően pedig egyenesen óvott. Igen, ő az Édesanyám... Most pedig lehet örökre elköszönt. És nem mehetek utána, mert akkor minket is rajtakapnak.
"Mindenki csak elköszön tőlem, fájdalmas űrt hagyva maga után... "- mondtam magamban, és bezártam könnyekkel egyre jobban küszködve az ajtót.
- Harry... - léptem hozzá. Átkarolt , és magához vont. - Harry, ugye te nem fogsz itt hagyni? - zokogtam a pólójába, mire szorosan ölelt magához.
- Semmi áron sem! Soha nem foglak elhagyni! Most már sohasem! - suttogta a fülembe, majd megcsókolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése