8. Fejezet

/Angel szemszöge/

Lüktető és vörös ajkaimat fogva araszoltam "elrabolóm" sáros lábnyomai után. A csók helye forrott számon melyet védelmezően fogtam , mintha ha elengedném elúszna az özönvízzel együtt .
Friss de már is fájó elmék...
Halkan buggyantak ki szemeimből a sűrű könnyek, majd az esővízzel egyé válva alkottak folyamot kipirult arcomon.
A keserűség mellé, érthetetlenség és zavartság is társult. Nem tudtam felfogni mi is történt valójában. Számomra az eltelt percek megmagyarázhatatlan pillanatok voltak, és az sem segít, hogy az egyik momentumban még ott állok egy forró csókban, majd most szinte vágtatok haza, a rám váró szidalmazáshoz, melyet anyámtól fogok nem sokára kapni. És van egy nagyon rossz elő érzetem...
Folyamatosan ismétlődnek szavai a fejemben, melyeknél többet nem intézett felém az előttem haladó , dühös nő.
" Ezt, még otthon megbeszéljük..."
Sosem fogom azt a tekintetet elfelejteni, melyet Harryre vetített, mielőtt szélsebesen kirángatott a viszonylag száraz pavilon alól a szakadó esőbe. Még én is megijedtem a tulajdon anyámtól. Remélem Harryt nem zavarta el végérvényesen,bár azt sem csodálnám, ha mát holnap ki lenne írva a Gregory-házra, hogy 'Eladó' .
Az agyam  a rengeteg gondolattól, az imént történtektől szinte szétszakad. Hullámokban előtörő fájdalmat tapasztalok ismételten a hátamban, ami a gerincemen fut végig. Magamban egy éles kiáltás szakad ki belőlem. " NE! Csak most ne!"
Remeg mindenem, hogy mi lenne akkor, ha a mai nap fény pontjaként, a hívő és a média állttal félelmetesnek beállított 'szárnyas emberektől' félő édesanyám megtudná, igazából " tőlem kéne félnie" .
Bár az ismerős házikó nem volt messze, szinte hangosan könyörögtem , hogy ne történjen meg az amitől a legjobban félek per pillanat. " Csak ne jöjjön elő a szárnyam!"
De talán már annyira megtanultam 'használni' , hogy épen és szárny mentesen léptem be a menedéket nyújtó fedél alá, ahol kitudja mi vár rám az elkövetkezendő percekben...

***

- Mégis mit képzelsz magadról fiatal hölgy? Nem megmondtam neked, hogy ne találkozz ezzel a ficsúrral? Erre mit látok? Rád hajtott! És mégis elmondanád nekem mióta tart a ti kis románcotok? Na és mégis mikor akartad közö.... Mégis hová mész?- szinte tüzet okádott és repkedett seprűjén a belőle előtörő sárkány-boszorkány. Éreztem, hogy nem lesz jó vége ennek az egésznek, igyekeztem minél előbb elzárni magam az anyámtól. - Gyere vissza, mert igen is végig hallgatsz! -törtetett utánam.
A legszívesebben most a pokolba kívánnám magam, vagy egy lakatlan szigetre valahol Hawaii körül, akol bátran csinálhatnák azt amit akarok.
Egy éles és szúró fájdalom formájában éreztem kiemelkedni hátamból az életemet megkeserítő tagok. Épen csak be csuktam magam előtt az ajtót. Anyám dübörgése a fán, egy pillanatra eltompult, majd a földre zuhantam, de tudom, hogy még magamnál vagyok! " Maradj ébren! Maradj ébren!"
Kétségbe esten kuporodtam össze, a szárnyaimmal mindent leverve ami az útjába került. Ismételten könnyek szöktek ki szememből. Mi lesz most?
El kel neki mondanom.
- Ang! Válaszolj már, és nyisd ki az ajtót! - kezdett anyám dühe türelmetlenségbe átmenni.
- N-nem tehetem.. Kéh.. Ké-hérlek.. Me- Menj el... - akadozott meg a hangom . Igyekeztem halkan kiadni magamból, de nem tudtam minden hüppögést vissza folyatni.
- Minden rendben? - váltott aggódóra a hangja.
 "Nem... Nincs..." - suttogtam úgy, hogy csak én halljam.
Lassan álltam fel az ajtó tövétől és résnyire nyitottam azt, hogy csak a szemem látszódjon. az utolsó remény az volt, hogy a lánya vagyok, és megérti. Hogy elfogad és jöhet a "happy end" felirat, és vége ennek a filmnek, mely a rém álmaim legmélyére repített.
De miért lenne minden jó, ha ez a valóság. Azt mondják a jó dolgokhoz a poklot is meg kell járni, de azt tapasztalom, hogy nekem csak a rossz része jutott a világnak? Most jelen pillanatban úgy érzem.
A nyikorogva tártam ki szobám ajtaját, és akkor a félhomályt pár tized másodpercre egy villám világította be. fekete szárnyaim még sötétebbnek tűnt , hogy a fény csak hátulról érte. A nő előttem kővé dermedve állt. A legrosszabb dolog ahogy láthatja egy gyerek az édesanyját. Félelem és menekülési vágy remegett halk levegő vételén, melyet alig akart venni, abban a percben míg akármilyen reakciót várva tőle, meredtem a padló szőnyegemre.
Anyám rémült tekintete volt az, amit a világon a legkevésbé akartam érezni magamon. De nézését rosszabb volt látni...  A gondolatai kiültek  a szemeibe, és olyanokat olvastam le róla, amit ha kimondott volna, az első dolgom az lett volna hogy kiugrok az ablakon. A szárnyaim úgy sem mentettek volna meg... De még így is lelkileg össze tört.
- Figyelj... én ... -nyújtottam volna a kezemet felé, de hátrált egyet. - ...anya, szólalj meg kérlek...  - léptem felé kétségbe esetten, de ő addig hátrált, míg a falba nem ütközött. Folyamatosan ingatta a fejét és valamit motyogott talán. " Nem.. ez nem lehet..." - Kérlek... mondj már valamit! ... anya? - vékonyodott el a hangom, mikor szemem kezdett újra bepárásodni. - Nincs itt semmi keresni valóm már... vagy mi van ? Mi az? Mondj valamit! Akármit! Kérlek! Én még mindig Angol Willis vagyok, a te gyereked! - bukott ki belőlem, de egy alig észrevehető fej biccentés volt csak a válasz.
" Megtagadott... Tényleg nincs..."
Tekintetével végig követett, mikor egyet bólintva, két könnycsepp legördült a szememből és elindultam a kijárat felé a szűk folyosón. "Fél tőlem... az édes anyám..."
Halk lépteim zaját csak a morajló eső, és a nő még mindig remegő zilálása törte meg.
Életem legrosszabb pillanatát éltem most meg, és fogalmam sincs most mit tegyek, egyáltalán hova menjek...
Utolsó mentsváram Zack, akinél pár napig meghúzhatom magam... Talán a többiek is ott vannak, és mindegyiknél el tölthetek egy két napot, míg kitalálom mi lesz.
Úgy érzem magam, mint akit kitagadtak. Fél tőlem az egyetlen olyan személy aki eddig ha baj volt mindig talált belőle kiutat. Segített akármiben, sőt már azzal feltöltött, hogy néha karjai közt nyugalmat találhattam pár percre. Most olyan ez, mintha elvesztettem volna a hajlékom. És tényleg valójában nincs hová mennem, a barátaim nem tarthatnak el mostantól örökre...
Félve nyomtam meg Zackék ajtaja előtt állva a csengőt. Szinte remegtem attól, hogy most mi lesz.  Minél  jobban telt az idő, annál erősebben feszített egy rossz elő érzet. Majd halk ajtó nyitódást hallottam és kidugta Zack anyja a fejét .
- Szervusz Angel! Zacket keresed? - mosolygott kedvesen.
- I-igen! Itthon van? - kérdeztem a nőtől félénken.
- Hát, igen, de most éppen pakol. Délután felhívott az apja és pár hétre oda utazik... - közölte velem. -de most sietősre veszi szóval...
- Oh értem.. viszlát !
Mintha derengne valami, hogy mondott olyat nem sokára megy hozzá...
Ginához nem mehetek, mert azt tudom, hogy holnap után megy valamilyen táborba, ezért nem mehetek hozzá. Benji szülei meg ... sajnos olyan úton vannak, mint Zacké voltak pár éve. Csak néha hangosan veszekednek. Nem szeretnék egy olyant kifogni.
Nincs hova mennem... Esetleg egy helyre.... de nem tudom helyes lenne e az....

***

/Harry szemszöge/

Fel sem akarom fogni, most mit is műveltem valójában.  A fejem kavarog az eltelelt percektől, és bambán bámulok magam elé.  Egyáltalán mi a frász történt? Teljesen becsavarodtam? Mi ütött belém?
Őszintén? Utoljára évekkel ezelőtt csókoltam meg utoljára akárkit is... Volt mélypontom, mikor egy igazi angyal vadász életébe bele csöppentem. Még szinte gyermek voltam, mint Angel és nem bírtam sem a hormonjaimmal sem azzal a sok adrenalinnal ami egy olyan este után felgyülemkedett bennem , és ezt bulikban és csajokon vezettem le. Azóta viszont megtanultam az indulataimon uralkodni, és minden érzést elnyomni magamban.
De most az elmém csődöt mondani látszik. Az ellentétes gondolataim szinte ketté húzzák az agyam, és a szakadék között egy kötélen himbálózok. Nem tudom merre induljak, melyik perem a jó oldal. "A legnagyobb hiba volt az életemben, és tűnjek el a lányéból" "Maradjak itt, és tisztázzam ezt a hibát"
Az meg sem fordult a fejemben, hogy ez nem egy hiba lenne. Valami érzelmi megingás eredménye lehet, mely a hirtelen környezet változás idézhetett elő. Vagy a város hat úgy rám, hogy nem tudok józanul gondolkodni...
A valóságot olyan álomszerűen életem meg abban a pillanatban. Sosem tapasztalt érzés lett úrrá testem felett, és az a valami, ami a visszafojtott érzéseimet irányítja folytatásért könyörög. De a logika és az elveim még mindig azt kiabálják,  hogy ne is barátkozzak ezzel a lánnyal. Inkább kerülnöm kéne és idióta módjára bujdosni, soha többé szembe nézni vele. Ez lenne a legjobb, mert így nem keverném bajba. De már azt sem tudom mit miért teszek és sajnos azt is tudom, hogy ha legközelebb látom nem fogom szó nélkül hagyni.
A nőre emlékszem aki elráncigálta onnan. Azt hiszem az édes anyja lehetett. És újra szembesültem egy olyan pillantással, melytől holtan rogytam volna össze, ha a nézéssel ölni lehetne. Itt mindenki aki csak látott nem tetszését nyilvánította ki. Kivételt képez ez alól Angel.
Sajnos nem értem az emberek reakcióját felém. Nem tudom miért ítélnek el, már első látásra. A sötét öltözetem teszi? Vagy csak a munkám ad egy olyan kisugárzást, ami mindenkinek azt sugallja, hogy veszélyes vagyok, és ne álljon szóba velem senki ? Nem értem azokat a normálisnak mondható embereket akik egy átlagos életet élnek. Sosem voltam olyan, és sosem kaphatok egy olyat. De ha én is ugyan azt tenném egy magam fajtával nem is biztos hogy akarnák... De meg lehet hogy ha én is olyan lenék mint ők, akkor egy hozzám hasonló alakot meglátva ugyan ez lenne a reakcióm. Vagy olyan mint Angelé... "Mióta szoktam én filozofálni?"
Ő miért nem ítél el? Sőt... talán barátkozott volna velem, ha ezzel a nem is tudom mivel , ami történt nem ijesztem el... Mert valószínüleg így már látni sem akar. Leírtam magam olyannak aki már rég nem vagyok. Csak régebben voltam... "Most hagyd abba Harry!"
Bár, még szakad az eső, elindulok haza felé. Végül is nincs semmi dolgom, megfázni meg csak nem fogok, már közel van ide a Gregory-ház

***

A nagy fekete fém kapu elé érve azt tapasztaltam, hogy résnyire nyitva van. Bár igaz, hogy erős a szél, de nem tudna egy ilyen rácsos és nehéz szerkezetet kinyitni. Nem is emlékszem arra, hogy így hagytam volna. Mindig be csukom, ha elmegyek itthonról.
Bár homályosan látok, egy furcsa objektumot véltem felfedezni a bejárati ajtó előtt. Gyorsabbra szedve a tempót igyekszem megnézni mi az... vagy inkább ki ...
 Szinte kővé dermedtem mikor meg láttam egy szőke lányt , átázott ruhákban kuporogni az ajtóban. Oda rohantam hozzá.
- Angel? Te mit keresel itt?- figyeltem döbbenten válaszát. De egy lehetséges válasz bekúszott a fejembe. " Csak ne azért, ami történt a pavilon alatt!"
- Én... én csak... - kezdte volna el, de félbe szakítottam.
- Inkább gyere be, mert megfázol idekint! Tiszta víz vagy! - néztem végig rajta, majd nyitottam az ajtót. Közben motyogott valamiket.
- Én csak, ide jöttem, de te nem voltál itt, vagyis hát ugye most jöttél csak meg.. és... és én meg szóval megvártalak.. meg... - kezdte volna a magyarázkodást, de alig tudtam valamit kivenni belőle.
- Figyelj! Adok tiszta és száraz ruhákat, megmutatom hol a fürdő és fürödj le! Jó? Utána el mondod! - utasítottam.
- Öhmm.. jó... oké... - pirult el. Angel sokszor szokta ezt csinálni. Halványan megmosolyogtam. Valahogy az az jut eszembe róla, hogy 'aranyos'. "Mi a fene?" - H-Harry... szóval... itt van a kardigánod. Izé.. Nálam maradt mikor... - itt még jobban az arcába szökött a vér. - Ne haragudj. És kicsit vizes lett. Bocsá...
- Semmiség! A fürdő az emeleten van pont a folyosó végén! Megtalálod?
- Igen!
- Van tiszta törölköző.
- Oké.

***

/Angel szemszöge/

A lakásba érve, az ház melegebb levegője kellemesen csapta mag a hideg és nyirkos bőrömet. A remegésem is kissé alább hagyott, bár az átázott ruhák még mindig rajtam voltak.
El sem hiszem , hogy egyáltalán képes voltam ide jönni és pofátlanul megvárni az ajtajában Harryt. Nem találok á, miért pont ide jöttem. Van sok kedves szomszédunk, vagy van pár rokonunk a szomszédos városkában... Valamiért ide vitt az utam.
Az lenne a legjobb, ha elállt az eső, haza megyek és besurranok a lakásba. Kulcsom van úgyis. Nem maradhatok Harrynél! Így is túl sok mindet tett most értem, ad tiszta ruhát, amit holnap kimosok és vissza hozok neki, és még le is fürödhetek.
Számomra ezekkel folyamatosan megcáfolja azokat amiket anyám a fejemhez vágott róla. Egyáltalán nem olyan! Sőt, kezd az ellentéte lenni. Vissza húzódó, kedves bár egy kissé titokzatos személy, de az biztos, hogy nem érdemli meg azt, amiket gondolnak róla az emberek.
Lassan hámoztam magamról le a vizes ruhákat , majd megnyitottam a csapot és a vizet forróra állítottam.
Mikor a vizet magamra engedtem a hátamon kettő helyet sokkal erősebben égetett. Olyan érzés volt, mintha friss sebeket forráznák le. De jelen pillanatban még az sem érdekelt.
A forróság arra az időre, amíg fürödtem, ellazított. A még így is tomboltam belűről. Fel idéztem azt a megfoghatatlan pillanatot a pavilon alatt. Lehunytam szemem és végig simítottam ajkaimon. Hosszú sóhaj szakadt ki torkomon.
Már rég nem küzdök a zavaros gondolataim ellen, csak hagyom hogy végig áramoljanak  elmémen és had merengjek el rajtuk. Nem tudok a helyzetemen javítani. Vissza vonhatatlan dolgok történtek meg velem az elmúlt órákban, napokban , és nem lehet elmenekülni előlük. Nem is tudom mit fogok csinálni ezután. Talán bepróbálkozok Bejniéknél. Bár már kezd sötétedni, bizonyára hamar elmúlik már az eső, és a futok húsz perc alatt ott vagyok.
Elzárva a csapot, kiléptem a puha szőnyegre, mely csikizte talpamat. Egy fehér törölközőt magam köré tekerve bámultam a bepárosodott tükörben a homályos tükörképemet. Jelenleg siralmasnak találtam magam.
Eszembe jutott az a furcsa valami a hátamon, ezért egy foltot letörölve a párából megnéztem azt.
Elképedve figyeltem a két hosszúkás sebhelyet a hátamon. "A szárnyak helyei?!" Ez jutott először az eszembe. Itt már bármi lehet jó válasz, hisz már magában az a tény, hogy 'szárnyas' vagyok abnormális.
Furcsa módon nem is inkább a "hogyanok" és a "miértek" izgatnak, hanem az, hogy hányan vagyunk... És ők hol vannak? Mert az biztos nem én vagyok az egyetlen, mert az újságban ott volt egy, amit igaz akkor épp kitalációnak tartottam, de muszáj volt róla meggyőződnöm, hogy én is egy ilyen valami vagyok... Egy 'angyal'.
Inkább kiszakadok ezekből a gondolatokból és fel... öltöznék, ha itt lennének azok a ruhák, amit Harry kölcsön ad... De én voltam olyan okos, és nem szóltam neki, hogy előbb adja ide, mielőtt fürdenék.
- Harry... Harry itt vagy? - próbálkoztam kikiabálni a fürdőből, de sikertelenül. Muszáj lesz megkeresnem...
A párás és fülledt levegőből kilépve a folyosón egészen hideg volt és a törölköző sem takart túl sokat. Körül néztem, de sehol senki. Próbálkoztam az emeleten lévő ajtóknál, hátha valamelyik szobába lesz.
Eddig mindegyik. ugyan úgy nézett ki, csak egyet nem nyitottam ki még. A kilincsre téve kezem halkan nyomtam le a fogantyút, de egy köhintést éreztem a hátam mögül. Megfordulva Harry egészen közel állt hozzám.
- Elfelejtetted bevinni a ruhákat.
- I-igen... Bocsi... - kezdett újra az arcomba szökni a vér, és kényelmetlenül igazgattam a körém csavar puha anyagot, majd az egyik kezemmel elvettem a cuccokat.
Vissza igyekeztem a fürdőbe, mikor egy majdnem elfúló hangot hallottam.
- Angel... Mik azok a hátadon?- kérdezte , mire megdermedt bennem még a vér is.
Kerek szemekkel fordultam meg, és igyekeztem gyorsan kiötölni valami hihető magyarázatot. Harry ábrázata viszont kissé furcsa volt. Szinte teljesen el sápadt, és pupillái szinte teljesen kitágultak.
- Ez.. csak.. még egy gyerek kori seb... - próbáltam felvenni valami merengő arc kifejezést, mintha a gondolataim szedném össze.
- És ennyire szabályos?
- Igen.. szó-szóval... még egyszer volt egy ház tűz és valami rács félének neki hátráltam, ami már átforrósodott és akkor szereztem! - " Ez az! Ez jó!"
Hirtelen annyira furcsa lett az ábrázata Harrynek. Szaporábban vette a levegőt, és mintha erősen vacillálna valamin. Remélem nem jött rá, hogy ez az egész kamu... Még egy embert ma már nem akarok halálra ijeszteni...
Inkább a fürdőbe iszkoltam és gyorsan magamra kaptam a cuccokat. Kicsit pirulva vettem tudomásul, hogy egy bokszert is kaptam, de fel vettem, mert az összes ruhám minden négyzet centimétere csurom víz. A nadrág hatalmas volt rám, a fekete pólóról nem is beszélve.
A nappaliba vettem az irányt, mert azt feltételeztem ott lesz, de nem volt ott. Viszont mennyei illatok szálltak ki egy helység felől. Követve az orromat, a konyhába találtam magam, és Harry épp serénykedett valamit egy serpenyőben.
- Tudsz főzni? - esett le az állam.
Nagyot ugrott a fiú, majd egy kést felém tartva meredt rám pár másodpercig, amitől halálra rémültem. Tág szemekkel néztem rá, majd elnevettem magam, ahogy pirulva elmorzsol a fogai között egy "ne haragudj" -ot.
- Ennyire ijesztő lennék?
- Én.. csak meg ijedtem... Na! De készen van a vacsora!
- A mi?
- Vacsora. Szereted a szalonnás tojás rántottát? Tudom, hogy ez reggelinek való, de ez volt itthon.
- Én nem fogadhatom el! Amúgy is mennem kéne...
- Ilyen későn már sehova sem mész! És szeretném, ha ennél valamit.
Nem ellenkezhettem. A helység közepén van egy ebédlő asztal, amire lerakott két tálat omlettel és evőeszközökkel.
- Mit kérsz inni?
- Én... semmit, köszönöm.
- A tejet szereted? Vagy narancslé?
- Narancslét kérhetnék? - "Minek ellenkezzek?"
Amíg megettük az ételt, nem szóltunk egymáshoz. Viszont nekem muszáj volt Őt néznem szinte egész végig. Nem tudtam levenni a szemem róla. Szinte belefeledkezett a rántottájába, úgy ette. Biztos éhes volt. Miután végzett vele, vállalkoztam arra, hogy elöblítem a tányérokat és a poharakat, majd leültem ismét vele szembe az asztalhoz.
- Harry...
- Igen?
- Szóval... én azért vagyok itt... mert... - kissé megakadtam itt, hogy mit is mondjak. A fiúra nézve egy kíváncsi tekintet figyelt rám, amitől még jobban zavarba jöttem, mint eddig voltam.- mert... anyával.. szóval össze vesztem... és én tényleg megpróbáltam elmenni Zackez de most megy az apjához, Gina meg el valamilyen gagyi táborba, Bejihez meg nem mehetek, haza meg nem szeretnék  mert az anyám fél... - kezdtem el hadarni mindent ami eszembe jutott, de a végére befogtam a szám, mert majdnem elárultam mindent. - izé.. szóval ne haragudj, és megoldom.. nem akartam ezt mind el mondani... - túrtam a hajamba, és végül könyökölve az arcom a tenyereimbe temettem.
- Szabad kérdeznem valamit?
- Persze
- Van köze annak ahhoz ami történt a pavilon alatt, hogy össze vesztetek?
- Szinte csak ahhoz van köze... - akadt el a hangom.
Beugrott az anyám rémült arca, mikor először meglátott a szárnyaimmal , és akaratlanul is könny szökött a szemembe. Nem Harry előtt sírni, de nekem ez a nap túl sok volt. A csók, az hogy a saját édesanyám fél tőlem és most itt dekkolok egy majdnem vad idegen házában.
Mikor legördült az első könnycsepp felpattantam a székről.
- Ne haragudj... - csuklott el a hangom, majd szélsebesen az emeletre rohantam. Valamelyik szobába benyitottam, majd lecsúsztam a csukott ajtó tövébe, és halkan zokogtam. " Csak vissza akarom kapni a régi életem. Nem kellenek nekem ezek a szárnyak. Nem kell nekem az, hogy akárki lát, halál félelme legyen..." -Nem akarom ezt!!!