9. Fejezet

 Először is sajnálom, hogy ilyen össze vissza hozom a részeket, és azt is hogy ez rövidebb lett, és eléggé lapos... nagyon megszenvedtem ezzel a résszel... meg is látszik. :/ nehari :)
És még annyit  szeretnék mondani , hogy utólag is meg szeretnék minden egyes kommentet köszönni, és az 1 (!!!!) feliratkozómat! (Őszintén nem tudom mi a pontos neve ennek a dolognak.. rendszere olvasó vagy ilyesmi xd  , de az biztos, hogy van 1 már :D Bocsi, de nem értek én az ilyenekhez xd *informatikai analfabéta* )
Nagyon fel tud tölteni :D és az adja belém a lelket, hogy vannak :D thx <3
Csak is így tovább <3 :D
És még egy apró kis idő húzás!
Egy barátnőmmel közösen írunk egy blogot! Még mielőtt félre értené valaki elmagyarázom miért is írjuk. Ez egy hülyéskedésnek indult, majd a viccelődésből hogy mi lenne ha írnánk ilyet, megvalósítottunk . Igazából Diallos blog (aki nem tudja: Demi Lovato + Niall) . Még egyszer elmondanám, hogy nem gondoljuk komolyan ezt. Ha van kedvetek elolvashatjátok ezt is :D (lessz benne Harrys románc is (persze az az xy nem sztár xd)  The Double Trouble







/Angel szemszöge/

Egy , sajnos már túl ismerős érzés bontakozott ki bennem. Újra Éreztem azt a bizonyos, furcsa és megszokhatatlan fájdalmat, melyek szárnyaim kirobbanása előtt tűnik fel. 
Nem ellenkeztem, csak ellazítottam magam és hagytam, hogy megtörténjen az a csoda amely az életem gyökerestől felforgatta és sajnos nem pozitív értelemben.
Egy ,valamilyen kis asztalon található törékeny tárgy hangos csörömpölésben ért földet, ahogy a fekete tollkolosszusom kiemelkedett hátamból.
- Angel... Mi volt ez? Kérlek engedj be! - szólt hirtelen egy hang az ajtó mögül. Össze rezzentem, hisz nem hallottam ahogy fel jön és itt áll. - Ugye jól vagy? Válaszolj kérlek mert akkor bemegyek! - hangjában törődés érződött és féltés.
Kissé elmerengtem magamban. "Törődik velem?" Akaratlanul is mosoly húzódott számra. De mielőtt reagálni tudtam volna az ajtó kilincse nyikorgott.
- Ne.. kérlek.. Most nem jöhetsz be... - próbáltam a hangomba nyugodtságot vinni, nehogy gyanakodjon valamire Harry.
- Én... csak .. sajnálom. Nem akartam, hogy ennyire össze vessz az anyukáddal... - mondta megbánóan.Tényleg komolyan gondolta. Bár miért is hazudott volna?
Bár akartam neki sok minden mondani, mégsem jött egy halk hang sem a számon. A szárnyam ismét magától vissza húzódott , s már semmi akadálya sem volt annak, hogy bejöhessen, de én mégsem tudtam megszólalni. Csak néztem magam elé és bambultam a történéseken. Nem panaszkodhatom el neki minden bajom..bár arra lenne a legnagyobb szükségem most. Csak merengtem Harryn, anyán és hogy most mi lesz. Ez az este majd el fog telleni és nem tudok mit csinálni. Az utcán nem alhatok , a többi barátom pedig ki van lőve... Pénz sincs nálam, hogy a közeli városban élő rokonaimhoz busszal el tudjak menni, és be tudjak pofátlankodni pár éjszakára... De az sem nyújtana végső megoldást. Harrynél pedig nem maradhatok...

***

/Harry szemszöge/

Egész este próbáltam nem azon agyalni, hogy most mi lesz. Szinte biztos vagyok benne, hogy azok a sebhelyek a hátán mitől lehetnek ott. És biztos nem egy ház tűz miatt. Bár az is meglehet, hogy igazat beszélt... Én nagyon remélem , hogy Angel tényleg nem az amire gondolok.
Igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és nem is érdekelnének azok a hegek a hátán.
Úgy gondoltam, hogy éhes, ezért kutattam valami ehető után a konyhában, madj a voksomat a rántotta mellet tettem le, és egy kis szalonna mellet.
Belefeledkezve a sütögetésbe, hatalmasat ugrottam mikor meghallottam a hátam mögül egy hangot. Egyből , reflex szerűen fogtam meg egy kést és a hang irányába szegeztem. De majdnem kiesett a kezemből a tárgy, mikor megláttam, hogy a lány áll a konyha ajtajában.
Először féltem a reakciójától, hogy félni fog , de meglepetésemre csak nevetett egy jót.
Halkan elmormogtam egy "Ne haragudj!"-ot.
Feltálalva az ételt , először ellenkezett , hogy maradni sem akar, de nem engedem haza ilyen időben. Még úgy nézem az eső szemerkél, és ránk is sötétedett. Ki tudja mik járkálnak erre felé... Sőt,  Angel nagyobb veszélyben van, mint hittem... Este még veszélyesebb közlekedni egy ilyen lénynek .' Bár még mindig reménykedem, hogy nem az!'
Teljesen szótlan volt, és merengő. Bár úgy tűnt mintha habzsolnék, igen is minden mozdulatát figyeltem, és hallgattam. Tudom hogy végig engem nézett, és mikor felkaptam a tekintetem miután végeztem , egy másik irányba pásztázott . "Aranyos, mikor zavarban van..." "Mik ezek a gondolatok?"
Illedelmesen felajánlotta hogy elmosogasson e, mire én kelletlenül vizslattam a két szem piszkos tálra. Hálás tekintettel néztem rá, mikor nekiállt tisztítani az edényeket és a többi szennyest.
Egy kérdés megfogalmazódott a fejemben, ami szinte nyomta a nyelvem annyira ki kívánkozott.
Vissza ülve elém az asztalhoz megpróbáltam feltenni azt.
- Szabad kérdeznem valamit?
- Persze!- mondta egy biztató mosolya a szája sarkában.
- Van köze annak ahhoz ami történt a pavilon alatt, hogy össze vesztetek? - próbálta a legkevésbé tolakodó lenni ezzel az elég indiszkrét kérdéssel.
- Szinte csak ahhoz van köze... - sütötte le égszín szemeit. " Égszín? Már meg sem lepődök."
Hangja elakad és nehézkesen vette a levegőt. Egy ideig szótlanul ült előttem és valami merengeni látszott. Gondolkodtam azon, hogy merjek e szólni még valamit, mert lehet hogy megbántottam... De nem kellet eldöntenem mert megláttam hamvas bőrén egy csillogó könnycseppet végigrohanni.
- Ne haragudj... - majd felpattant és elrohant.
Először csak a helye és az útvonala között jártattam a szemem, majd utána szaladtam én is.
Alig hallható zokogás hallottam, ahogy az egyik közeli vendégszoba előtt elhaladva.Megmerevedetten álltam ott. "Miattam sír... Basszus! Most mit csináljak?" Sosem voltam ilyen helyzetben. Vagy ha még is , ráhagytam és tova mentem a dolgomra.
- Nem akarom ezt! - hangjára a dermedtség még jobban eluralkodott rajtam.
"Mit nem akar? Mit rontottam el?"
Már-már inkább kétségbe estem, nehogy a testi épségének ártson. Ekkor egy hangos zajt hallottam. Olyan mintha valami üveg törött volna szét. Itt már tényleg megijedtem, nehogy olyat tegyen , amit később megbánhat.
- Angel... Mi volt ez? Kérlek engedj be! - kérleltem, hogy engedjen be, de nem szólt semmit.-  Ugye jól vagy? Válaszolj kérlek mert akkor bemegyek!
Őszintén?Talán életemben először aggódok valakiért. Furcsa érzés. Nem tudom mit csinál, és ez nagyon zavar, és úgy érzem most bármit megtennék, hogy ne legyen baja.
Hosszú másodpercek teltek el a hangtalan várakozásban  Kezemet az ajtó kilincsére fontam és lenyomta azt,
 De végül mégis adott jelet magáról.
- Ne.. kérlek.. Most nem jöhetsz be... - mondta kissé furcsán. Olyan nyugodt volt, de mégsem.
Bellül kissé lecsendesedett ez az bizonyos 'aggódás'. De valami elkezdte nyomni nemlétező lelkem. Ez lenne a 'bűntudat' ?
- Én... csak .. sajnálom. Nem akartam, hogy ennyire össze vessz az anyukáddal... - tényleg nem akartam.
Egyáltalán azt nem tudom, mit is csináltam akkor, abban a pillanatban. Valami erő talán felé húzott. Vagy ... ez leírthatatlan. Csak azt éreztem, meg kell tennem.
 De most tisztába vagyok azzal, hogy rosszat cselekedtem. "Bár mi a jó abban amit eddig napi szinten csináltam... "
Bár hosszú percekig ott álltam az ajtóban, nem történt semmi. Viszont lábaim nem engedtek elmenni addig amíg meg nem bizonyosodok róla, hogy nem történt semmi baja.
Az ajtó halkan nyitódott ,két a könnyektől beduzzadt és kipirul szempárral találtam magam szemben magam. A lány hirtelen bújt vissza az ajtaja mögé. Közelebb mentem hozzá és épp a csukódó ajtóhoz tudtam tenni a lábam.
- Angel...
- Azt hittem már elmentél. - sütötte le szemeit.
- Nem, ameddig nem tudom meg, hogy jól vagy e! - hirtelen a két izzó zafírt rám kapta, és a szemeiben valami igen furcsát és csillogót láttam.
Bár arca kissé meggyötört volt, a szemeiben egyik pillanatról a másikra valami megváltozott. Egy ismeretlen fény gyúlt újra fel neki, amit először a pavilon alatt láttam ...
- J-jól vagyok. És Harry... N-nem a te hibád. Nem te tehetsz róla... mert nem az miatt kellet otthonról eljönnöm. - lesütött szemmel kémlelte a padlót és a szokásossá vált pír az arcán ismét megjelent.
- Akkor? - képedtem el.
- Én... nekem nem szabad beszélnem róla... ez olyan... "ügy". Az én ügyem... ugye megérted? - emelte tekintetét rám, amitől elkapott egy számomra szokatlan érzés. Gyenge volt, de mégis tudom hogy nem éreztem soha ilyet.
- Igen... de Angel...
- Figyelj... Szólíts te is Ang-nek ! Ez a becenevem! -mosolygott rám.
- Ang. Az nagyon komoly dolog lehet, ami miatt még az édesanyád sem enged haza... - próbáltam kipuhatolni mi is lehet az igazi gond. Bár lehet hogy van egy sejtésem... azaz, beigazolódik amitől tartottam...
- Én... én.. Nem... nem megy... nem tehetem...-  ismét lehajtotta a fejét és egy szó nélkül ballagott az ágyhoz és arccal lefelé rádőlt.
Hangtalanul lépkedtem utána és az ágy szélére ültem.
Nem várok semmit. Inkább jobb lenne ha aludna egyet, mert nem isten bizony, hogy megfázott abban az esőben , "Harry kegyetlen Styles megpuhult???"
Épp felálltam volna , mert már azt hittem, hogy elaludt, mikor megszólalt alig hallható hangon.
- Ugyanúgy fogsz tőlem félni mint az édesanyám... És a barátaim még eleinte. Nem akarom ezt... - szorította meg a takarót és fejét mélyen bele nyomta. 
- Micsodát? - próbáltam kérdő hangsúlyt alkalmazni, mert tudom, hogy nem fog meglepni az amit meglepetésemre NEKEM mégis elmond.
Kissé furcsa állapot ez... Igazából nem tudja hogy tulajdonképpen magának az ördögnek mondja el az ezek szerinti legféltettebb titkát. Rosszabb mintha a kecskére bízná a káposztát.
- Kérlek... Mond el!
Nagyot sóhajtva húzta feljebb és feljebb a pólója hátát ügyelve arra, hogy elöl semmit se mozduljon az anyag.
- Nehogy ezt félre értsd! - szökött már kitudja hányadszorra az arcába a vér ma.
Megingattam a fejemet és furcsa transzba esve figyeltem minden mozdulatát. Azaz nem is a mozdulatát , hanem  magát Anget.  Óvatosan fogta maga elé a rá sok számmal nagyobb fekete ruhát, és lehunyt szemekkel erősen koncentrált.
Csupasz válla még éppen kilátszott. A vonala a sötét szobával erős kontrasztot alkotott, ahogy a kinti folyosóról a fények beszűrődve megtörtek rajta. Szőke, hosszú haja lágyan omlott előre, és kissé arcába lógtak. Pillái remegtek, ahogy egyre jobban szorította a textilt.
- Nem megy...- suttogta maga elé.
Még mindig lehunyt szemmel ült előttem.
Nem kell titkolnom előtte legalább egy részét annak aki vagyok, ha megteszem azt ami úgy látszik nem megy még neki. "Mióta angyal vajon ?"
Közelebb hajolva hozzá, szorosan mellette megtámaszkodtam és lágyan vezettem hátára a kezem. Először csak új beggyel, majd egész tenyeremmel rásimultam selymes bőrére. Majd ugyan ezt másikkal is megtettem.  Felcsúsztattam őket a két sebhelyhez majd egy lágy mozdulattal a két bemélyedő csíkon végig vezettem az ujjaim.
Először az érintésemre kővé dermedt. Minden izma megfeszült, de mikor simítani kezdtem elernyedt. Légzése egyenetlen volt, hol erősebb hol gyengébb. Szinte remegett. pilláival lezárta szemeit és úgy várta most mi történik majd.
Hirtelen bomoltak ki a hátából a szárnyak. Arcán egy könnycsepp gördült lefelé. " Igen. Jól emlékeztem, fáj nekik."
A hosszú, ívelt, fekete tollak megbabonázták tekintetem.
Annak a szinte már reflex szerű reakciónak, melyet egy ilyen látványa vált ki belőlem, most nyomát sem érzem. Nem késztet semmi , hogy késért, vagy egyéb fegyverért nyúljak, de még öklöm sem feszült meg. Csak azon tűnődtem, hogyan lehet valami ennyire különleges és szép.
Szemei lassan nyíltak fel, várva az "ítéletem" felette.
Mit is gondolok?
- Bűn lenne megölni... - csúszott ki halkan ajkaimon.
- Micsoda? - kerekedtek el ki a szemei.
Egyszerre láttam teljesen rémültnek, érthetetlennek, félénknek de leginkább kétségbe esettnek. - és... miért nem... - akadt el a szava.
- Félek tőled? - fejeztem be a mondatát. Csak bólogatott. - Nos... én tudtam, hogy léteztek. Láttam is élőben angyalt, sőt már a jegyeiket is tudom. Már akkor tudtam, mikor a forradásaid megláttam a hátadon.
- És... és miért mondtad, hogy... h-hogy... - sütötte le szemeit.
- Nem is tudtad? Vadásznak rátok. - ez kicsit meglepett. Ismételten rémület csillant fel szemében .- Mióta tudod magadról?
- Nem olyan rég... pár hete.. - vett egy mély lélegzetet és hangosan fújta ki.
- Nem tudod még kezelni a helyzetet? - kérdeztem meg. Csak megrázta a fejét.
Nem tudok mostanában uralkodni magamon, és már meg sem próbálom a szokatlan gondolataimat és cselekedeteimet szabályozni. Most is olyanra készülök, ami az életembe azaz életünkbe is kerülhet!
Amint elaludna, vagy akár most is, le kéne mennem egy fegyverért, késért akármiért és végeznem kellene vele azonnal. E helyett azt érzem segítségre van szüksége... "Mibe keverem én magamat... "
- Talán megpróbálhatnák segíteni ebben... Tudok pár dolgot a fajtátokról. - kutattam tekintetét a lehajtott arcába omló haj alatt , és szavaimra íriszembe fúrta övéit.
- H-hogyan? Te... te is an-angyal vagy? - hangja még mindig halk volt. Lehet hogy sok ez neki így egyszerre?
- Nem... De mindent tudok rólatok... és a vadászokról is... - kissé lesütöttem az szememet. Utálok hazudni,  és utálni is fogok örökre de nem mondhatom el neki, mi is vagyok, mert soha többé nem is látnám. És miután megtudta hogy mit művel pontosan egy angyal vadász, rettegne is tőlem. " Egyáltalán miért akarnám látni?"
Az arcára a teljes zavar kiült. Úgy látszik semmit sem tud. Bár, kitől is? Valószínüleg a környezetében senki sincs aki tud segíteni. - Majd el mondok mindent. Azt megkérdezhetném, hogy ki tudja rajtunk kívül?
- A barátaim... és ... anya... - erősen küzdeni látszik a könnyeivel újra, de nem sikerült neki. Egymás után gördültek le a sós cseppek.
 "Akkor ezért nem mehet haza." Mint mindenki , biztos az anyja is fél tőle. A barátai pedig valószínüleg meg nem tagadták ki. A fiatalok mások...
Nem igen tudtam kezdeni a helyzetet. Nem tudom hogyan kell vigasztalni... sosem próbáltam még... Tehetetlen vagyok. Inkább újra hátára simítom a kezem, de most a gerince vonalán vezettem végig az ujjaim. Majd ennek következtében vissza húzódtak a sötét szárnyak.
- Ezt.. hogyan?
- Mindent holnap elmondok! Azt is hogy saját magad hogyan tudod előhívni. De most inkább próbálj meg aludni.
Apró bólintással jelzett, majd megigazította a pólóját.
Lassan bemászott a takaró alá és lehunyta a szemeit.
Feltápászkodtam az ágyról és mentem volna ki, de elfúló hangon ismét megszólalt.
- Harry...
- Igen?
- Én csak... csak köszönöm...
Lágy mosolyt vetettem felé, majd halkan kimentem a szobából és becsuktam az ajtót.
Nekem is már sok volt ez a nap. Sőt ez az egész, mióta ide kerültem... Mindenemet felbolygatta, mind a gondolkodásom, mind az ösztöneim és mind az érzelmeim... Nem tudom mit miért teszek...